Dél-balatoni várak 116

 

Már hetek óta tűkön ültem, hogy végre felvirradjon a nagy nap és elindulhassak életem eddigi leghosszabb túráján, a hivatalosan 116 km-es Dél-balatoni várak teljesítménytúrán. Zivataros időt ígértek szinte egész héten szombatra, de nagyobb volt a prognózis füstje mint a lángja, egész nap (szinte túl) ragyogó napsütésben, ennek köszönhetően ideális túraidőben, majd gyönyörű csillagos éjszakában volt részünk.

Másnap hajnalra mi is pont így nézünk ki, mint ez a ságvári (nem Endre) terepjáró

Hogy halmozzuk az extrémitásokat, hajnali 2:50-re volt beállítva az ébresztőm, de az önébresztést sikerült 2:30-ra összehoznom, így nagyjából a tervezett kelés időpontjában már ott álltam puccparádéban, megkávézva. Még néhány utolsó simítás a felszerelésen, és lassan jobb időtöltés híján sétálhattam is ki kényelmesen Kelenföldre a vonathoz. Így is szobrozhattam a peronon jó negyed órát, de legalább ezalatt könnyen kiszűrhettem a túrára igyekvőket. Miután begördült a vonat és elfoglaltam a helyem, máris megjelent Máté. Albertfalván felszállt Dani, Budafokon Péter és össze is állt négyesfogatunk. Volt két átszállásunk Székesfehérváron, majd Balatonakarattyán, itt is társult hozzánk még néhány ember. Miután Ságváron leszálltunk a buszról, egész szép kis csapat masírozott a Krista porta irányába. Hare Krisna helyett háromféle szörppel, bodzával, akáccal és citromfűvel fogadtak minket. Depózás után, 7 óra 20-kor indulhattunk is a másik végvár, azaz Somogyvár irányába. 

Indulás előtt (Fotó: Fiala Péter)

A tökéletes napindító

Kis ideig maradt csak együtt a csapat, Dani Orsival már el is tűnt a láthatáron, Máté is kezdett gyors léptekkel távolodni. Az első emelkedőn én is lemaradtam Péter mögött és egyszerre csak egyedül találtam magam. Itt az első kilométereken próbálja az ember kideríteni, mit dobott neki aznapra a sors. Nekem mára csúcsformát és egetverő futókedvet nem osztottak, se turbó fokozatot a gyalogláshoz. Az biztos, hogy ma nem én leszek a nyúl, maximum vadász szerepben remekelhetek. Szóval ezekkel a tálentumokkal kell gazdálkodnom. No meg a béna térképeimmel. 

Bújó-lik kívül-belül - még a turistaút is átvisz rajta

Erre a tényre akkor derült fény, mikor a Bújó-lik alagútján átbújva kibukkantam a túloldalon, és egy válaszúton találtam magam. Tanácstalanságomban néztem volna rögtön a térképem, de a Locuson csak egy piros vonal volt a nagy semmiben, a Mapyn meg, ahova a vonaton biztos ami biztos alapon szintén feltöltöttem a tracket, csak az igazolópontok jelentek meg. Na ezekkel messzire nem jutok egy olyan túrán, ahol a tájékozódás is feladat. Persze volt egy nagyon részletes útleírás is az itinerben, az itt biztos segített volna, csak lusta voltam előkaparni. A szimpatikusabb sárgán indultam tovább és szerencsére ez egybeesett a piros vonalammal a vaktérképemen. Óvatosan kocogtam, majd a sárgán balra fordulva már meg is láttam az első bóját a Bódis-pince előtt. A bóját közelebbről tüzetesen átvizsgáltam íróeszköz, kód vagy lyukasztó után kutatva, de semmi ilyet nem találtam. Szerencsére a bója körüli matatásom feltűnt a pincében lévő pontőröknek és odaszóltak, hogy menjek már be inkább pecsételni. Tehát az első igazolás sikeresen megtörtént. Egy bácsi, valószínűleg a pince tulajdonosa, kedvesen fröccsel kínált. Mondtam neki, hogy sajnos nagyon korai még az ilyesmi, hiszen nagyon az elején vagyok a túrának. Ők is bólogattak, hogy ez pont így van, hisz bőven a százason, sőt száztízen túl van még a hátralevő táv. 

Ma csak futok a többiek után (Fotó: Fiala Péter)

Igyekeztem tehát a többiek nyomában, akiket még a Jaba-patak völgyébe érve, az egyre táguló láthatáron se nagyon láttam. Aztán valahogy mégis behoztam a lemaradásom, besoroltam Péter és Máté mögé. Majd gondoltam egyet, és egy lejtőn megelőztem őket. Ez öreg hiba volt, mert az előnyöm éppen, hogy csak pár percig (se) tartott. Mátéval lépést tartani esélytelen, de azért a többiektől lemaradni nem nagyon akartam, mert a mihaszna térképeimmel nagyon nem tudtam volna tájékozódni. A képesfánál ráadásul várt egy extra igazolókód is. Máté szerint vasúttársaságok rövidítéseit rejtette a két betű (biztos Bálint súgta neki tavaly). Gondoltam, ha nem sikerül valamit megtalálni, akkor majd a vasútmániás fiammal konzultálok az ügyben – persze lényegesen több lehetőség van mint kód, szóval ez nem ilyen egyszerű. Viszont a túra után a fiam szépen levizsgáztattam a kódokból és kitűnő lett az eredménye. :-)

Klastrom-kereszt - azért pár jobb fotó mégis sikerült

Az utunk egy kanyargós löszmélyúton vezetett felfelé és ha már vasutak, besoroltam a turistavonat végére, mert nem volt tanácsos lemaradnom. Gondoltam, egy adódó alkalommal, jó látási viszonyok között megbütykölöm a térképeim, de egyelőre erre esély se volt. Már eddig is annyi fényképtéma mellett rohantam el: szívecske alakú virágszirmok egy horhos alján, bíboros kosborok tömkelege az út szélén, hangulatos patakvölgyek és erdők, hogy sírt a szívem. De nem volt mit tenni, a haladáson volt a hangsúly. Azért szerencsére egy-két téma így is horogra akadt, de például pont a derekas mászást jelentő Kási-vár sáncai nem. Pedig minimum egy képet megérdemeltek volna. 

Csak megyünk rendületlenül - én többnyire csak kullogok Péter után

Letudtuk ezt a kis hurkot az útvonalunkban és most már Péterrel társulva haladtunk szép mezők mentén a Flóra-hegyen lévő következő (vonatos) ellenőrzőkód irányába. Péter csinálja a magyar bajnokságot, így neki a tempó se mindegy, a túra elejét 6 km/h sebességre lőtte be. Aztán majd éjszakára lehet lassulni 5,5-re, de nem is kell nagyon dolgozni ezen, mert magunktól fogunk majd. Szépen hoztuk is mindezt, talán az utolsó 20 km-en voltak lassabb kilométereink, meg ugye az állásidő miatt – amit itt még mindig gyorsan és flottul be tudtunk hozni. Tehát a Kék-Balatonról importált virtuális farmereink rendre utánunk kullogtak csak. Csak ritkán noszogattak minket a túrabotjaikkal vagy vasvilláikkal, ha már elvégre farmerek.

Madárfészek kosborok a Flóra-hegyen

Fogadalmi kereszt a Flóra-hegyen

Megint csodaszép részek következtek: a Böre-vár, ahol Wehner Gézáékkal kerestük a kódot, majd nyaktörően meredek lejtő után az idilli Ali-rét, ahol etetőpont is volt lekváros és nutellás kenyérrel, mindenféle itókával, majd a Cinege-forrás hangulatos rétje, ahol éppen egy szülinapi buli előkészületei zajlottak. A feljegyzendő kódról persze megfeledkeztünk, így azt később, Kerekiben az EP-n kellett sutyiban nagy nyilvánosság előtt megtudnunk. Tavak között kanyarogtunk ki Tóközpusztára, a következő vonatos kódhoz. Hamarosan ismerős lett az út, mégpedig a Cinege nagykörről, még az irány is stimmelt egy jó darabig, pici változtatással Balatonendréd előtt. Itt a rajtban megismert túrakígyók közül máris átcikázott egy a lábunk előtt, nemhiába mondták, találkozhatunk velük itt és ott. Balról hangos, szűnni nem akaró tehénbőgés hangzott, éppen egy csorda legelészett. Egész biztos a tudtunkra akarták hozni, hogy nem ők a marhák, hanem mi, akik itt sorra elhaladunk.

Ali-rét

Cinege-forrás

Túrakígyók akcióban

Ne marháskodjatok már!

Az endrédi templom előtt megint falatozhattunk kicsit és feltölthettük a kulacsainkat. Aztán gyerünk tovább, hosszú még az út, vár az újabb, nekem már ismerős horhos. Az autópálya átjáróját elvétettük, pedig mondtam, hogy át kell majd valahol mennünk. Azt hiszem, akkorra már meg is reparáltam a Locust, szóval láttam, hogy tartoztunk vagy fél kilométernyi úttal az ördögnek. Ezalatt persze pár már lehagyott túratárs visszaelőzött. Sportot űztünk belőle, számolgattuk, mennyi embert kajálunk meg. Azért a túra végére ezen a módon is pukkadásig jóllaktunk :) No meg gyaloglással is egy kis időre. Tényleg kicsire, mert nekem másfél hét múlva lesz egy újabb százasom, Péterre is komoly túrák várnak hamarosan.

Át az autópályán

No sebaj, az előnyt nyert túrázókat elég gyorsan visszaelőztük, és közben a Vaskereszt kódját is begyűjtöttük. Az Ágosvári pihenő felé tartva ért a szomorú hír, hogy fiam telefonját ellopták, így a nagy chatelgetés közben megint leszakadtam Péterről az emelkedőn. Szedhettem utána a lábam, hogy utolérjem. Szinte az egész túrán ezt játszottuk, mivel én emelkedőn lassabb vagyok nála, de lefelé meg ugye mint tudjuk a szar is gurul. 

Végre megnéztem közelről a Vaskeresztet, ha már múltkor elblicceltem

Néha a Balaton is előkandikál

A Gyugy-hátról megcsodáltuk a balatoni panorámát a köröshegyi völgyhíddal egyetemben, majd leereszkedünk Kerekibe. Útközben megint sokat előztünk. Péter megígérte, hogy ha van itt kocsma, meghív egy sörre. Már alig vártam a hűs nedűt. És lőn, van kocsma és nyitva is van. Ennek megfelelően tele is van túrázókkal. Igen magas az egy négyzetméterre eső Hokák száma. Amíg én egy sört legördítek, Péternek kettőt is sikerül, de elbénázom, hogy visszahívjam őt.

A viadukt Kereki előtt

Kezdek éhes is lenni, éppen mondom, valami sósat ennék inkább. Fohászom meghallgattatik, a ponton hot-dogot kínálgatnak. Nem kell kétszer mondani. Amíg eszegetünk, elgyötört túratárs érkezik, azt mondja rosszul volt, többször hányt és inkább hazamenne. Tanácsot kér tőlünk, de senki se nagyon tudja, mit mondjon, mi ebben az esetben a jó tanács. A hányás oka sok minden lehet: napszúrás, fáradtság, rossz frissítés, fertőzés – ezen a távon már szinte bármi. Inkább azt mondjuk, kicsit pihenjen és várjon, hátha rendeződnek maguktól a dolgok. Ha meg nem, még mindig hazamehet. 

A régen látott Kereki vár

Kellett is a jó kaja, mert a várba kemény mászás következik. Itt is jártam már, csak éppen úgy 35 éve, gyerekkoromban, már semmi sem tűnik ismerősnek. A vártól elkanyarogtunk Somogy legmagasabb pontja, az Alman-tető, majd a nezdei szoborpark irányába a dombhátakon. Itt találkoztunk a Buddha-szerű Kisjézussal (ez nem hallucináció volt – ráadásul most csalódást kell okoznom, azoknak, aki várták már, hogy a mostani túrán milyen látomásaim lesznek – ezek most szerencsére elmaradtak). Aztán meg megláttam álmaim házát egy erdőszélen. (Nem, még tényleg nem hallucinálok, nem is szívtam semmit, az első gélem is csak most veszem magamhoz mindjárt.) Tényleg pont ilyen környezetben szeretnék élni, mint ez a kis félreeső házikó a természetben. Sajnos Nezdepusztára költözni jelenleg semmi reális esély, maradnak továbbra is a túrák kiszakadni a természetbe.

Buddha-Kisjézus - a tökéletes szinkretizmus (sámánszobor is volt)

Teleki, Árpád-kori templom

Újabb túrázókat értünk utol, egyikükkel egy darabig jól el is diskuráltunk. Telekiig még nagyjából együtt volt a csapat. Jól összedolgoztunk, én a térképen belőttem a helyes irányt, a többiek felderítették a kódot, mi addig megkerestük a temetői csapot. Aztán elhúztunk tőlük az enyhén, de igen hosszan emelkedő dűlőúton. Itt Pétertől tanultam egy nem túl fifikás, de legalább nyomdafestéket nem annyira tűrő, és kicsit később majd nagyon is aktuális átköltött verset, azaz inkább egy nem annyira angyali hangokra, hanem nem túl józan, gajdoló férfitársaságra írt dalocskát:

„Bóbita, Bóbita B+

Körben az angyalok B+

Békahadak fuvo B+

Sáskahadak hege B+”

A következő kódunk ugyanis a Bóbita-forrásnál volt. Bóbita nevét minden gyerek hamar megismeri, mióta Weöres Sándor megírta az ominózus versét, így tehát az ember egy ilyen név hallatán bájos ligetecskében táncoló tündérekre, angyalokra, csörgedező forrásra, fuvola- és hegedűszótól körülvett virágokkal teli mezőkre, árnyékot hintő fácskákra asszociál. Ugye-ugye az elvárások!

A mélységes csalódást okozó dermesztő valóság azonban egészen más: alig észrevehető sárga kör jelzés invitál egy aljnövényzettel meglehetősen benőtt ösvénykére, amin már az első métereken majdnem sikeresen elvágódom egy indában. Aztán szinte szabadesésbe vált az ösvény. Úgy 70 km tájékán ez baromira jól esik a térdnek. De még van remény, lehet, hogy például lehet tölteni vizet. Azonban lejjebb érve egyetlen mondat, ami el tudja hagyni a szánkat a látvány alapján: Bóbita, Bóbita B+. A forrás ugyanis nem angyalok, maximum vaddisznók tanyája lehet, a megfelelő név számára talán a Posványos vagy Fertő lehetne. Vagy esetleg a Dágvány. Talán a sáskák és a békák, valamint Szárnyati Géza malac maradhatnak. (Nekem ez az elhallás nem volt meg, viszont volt a „békakirályfi a lánya”, ami ma már azért nem lenne hatalmas probléma, de még zsenge gyerekkoromban okozott némi fejvakarást.) És a kódot felírva akkor még ki kell kapaszkodni az útra a majdnem függőleges emelkedőn – most már ügyelve az alattomos indára.

A naplemente maradéka Rádpuszta előtt

Na távozzunk is inkább gyorsan Rádpuszta irányába! A fák közt narancsszínben körvonalazódik a bizonyára csodásan izzó naplemente, amiről mi most lemaradunk. A legeslegvégét azért elkapjuk, ahogy a tanúhegyek fölött rózsaszínűen dereng az ég. Ez a derengés a Lelle melletti kis tavak felszínén tükröződik fekete alapon. Ezzel is beérjük, de mennyire! Az Árpád-kori templomromnál megkeressük a kódot, aztán kezdődik a lámpás menet. Szerencsére kényelmes úton menetelünk ütemesen Látrány irányába, békahadak fuvolázása közepette.

Látrány, sötét mint a kátrány, sok ember nincs az utcán. A Füzes büfé után jobbra bekanyarodva mégis jön szembe egy kisebb csapat, két nő és egy meglehetősen ittasnak tűnő férfiember, aki azt firtatja, mi is Somogyvárra megyünk-e. Később, a közeli igazoló- és frissítőponton más túrázó is mondta, hogy őt is megkérdezte, hova megy, és mikor azt a választ kapta, hogy Somogyvárra, akkor azt válaszolta, hogy: - Te hülye vagy! Ja, bizonyos értelemben tényleg mind azok vagyunk. Ma a hülyék mind Somogyvárra mennek vagy a Balaton körül futnak, akár kétszer is.

De itt most hülyének lenni jó, mert kapunk frissen melegített krumplis tésztát uborkával és mellé fröccsöt. És itt van a depózott csomagom, lecserélhetem, amit akarok és magamhoz vehetem az éjjeli muníciót, a Red bullt és a kólát. Egy dologra készültem szinte túlságosan is: az álmosságra, Kék Balatonos rossz emlékeim miatt. Ezentúl áloműző kabalának ezeket mind elcipelem, mert egy dologgal biztos nem küzdöttem éjjel: az álmossággal. Az előbb említetteken volt nálam koffeintabletta, koffeines gél, jó kis Lindemann és Rammstein, meg némi harsány elektronikus zene. Egyiket se kellett bevetnem. A kólának a felét azért menet közben elszopogattam. A depócsomagban a későbbieket tekintve azonban egy hasznos dolog biztosan volt, a hosszú nadrág. Amióta vazelint használok, kidörzsölődésem a kényes helyeken alig van, azt a keveset most tükör előtt el tudtam látni. Bár a krumplis tészta nem tartozik kedvenc kajáim közé, most mind egy szálig befaltam, azonnal vérré is vált. 

Szent Donát kápolna a Kis-hegyen

Aztán folytattuk a menetelést, fel a Kis-hegyre. A kilátóból szemügyre vettük a Balaton éjjeli fényeit, majd begyűjtöttük az újabb váras kódot. Innen egy darabig megint ismerős volt a terep a Szent Donát kápolna felé. Ahogy az egyik közeli pince mellett elmentünk, mulatság hangjai szűrődtek ki. Pont valami olyan slágert játszották a zenészek, amiben a következő sor van: „Hosszú még az út". Na ezt jól eltalálták, még mindig hátra van vagy 34 km. És mögöttünk minimum 82 km – egész hihetetlenül és durván hangzik. A Rácfa felé tartjuk még az iramot a sokadik emelkedőnkön, sőt utána a hosszú aszfalt is inkább könnyítés Szőlőskislak felé, majd a település utcáin. Itt egy kanyart véletlenül elkispistázunk, de már nem bánjuk. Egy másik fiú-lány párossal kerülgetjük egymást, egészen Gyugy széléig. A Gérihegy pontját is szerencsésen megtaláljuk. Megint ismerős a táj még így sötétben is, januári futásom révén minden kanyar haverként köszön vissza – már ahol akkor a standard turistaúton mentem. Gyugyon a tűzoltószertárban újabb frissítés vár. Forró kávé vagy tea, kis nasik, ha kérünk, pálinka is. Persze, hogy kérünk, talán átsegít az elkövetkező húszason, koccintunk is rá. Ekkor még nem is sejtjük, hogy a túra legnyögvenyelősebb szakasza áll előttünk. Egy másik páros, szintén fiú-lány is indulóban van, utánuk megyünk. Ezután már együtt is maradunk és szenvedünk velük a túra végéig.

Sajnos a túra előtt emlegetett hajnali „Nélküled” hallgatás a gyugyi kálvárián kimarad, mert oda nem kell felmennünk. A falu szélén álló romos Kacskovics kastélyig egyébként még istenes az út, de utána egyre sarasabb emelkedő visz egy dombhátra. Van ahol szemétkupacokat kerülgetünk. De rosszabb is létezik ennél: nemsokára növényzettel sűrűn benőtt útra kanyarodunk. A magas susnyás hol csalánból, hol más növényből áll, egy a közös, hogy minden harmattól nedves. Igazi kullancstanya. Szerencsére a Hoka egyelőre bírja. Apropó, Hoka: szinte minden második túrázó Speedgoatot vagy egyéb modellt visel. Naná, hogy mi is. Véget nem érni akaró zarándoklat kezdődik a dzsungelben a béndeki romtemplomhoz. Ráadásul a levezető út jócskán lejt az egyébként nem túl hosszú kitérőn, amin majd vissza is kell mászni. Szerencsére a kódra hamar rálelünk és folytathatjuk az utat. Ez már az a szakasz, ahol az ember nem csak a kilométereket számolja, hanem szinte a száz métereket is folyton lesi az órán. Nagyon, de nagyon lassan fogynak! Mindenkinek sajog mindene, esélyes, hogy tele van a talpunk, sarkunk hólyagokkal, de hiába, menni kell tovább. Még akkor is, mikor a hangok a fejemben folyton azt mondják, hogy ülj le, maradj itt, várd ki az éjszaka végét. Nehéz parancsolni nekik. A józan eszem azt súgja, hogy menni kell tovább, hiszen nedves minden, hideg az éjszaka, még hidegebb a hajnal, a folyamatos lógatástól megdagadt virsliujjaim már szinte lilák, annyira fáznak. Megint tanulok: 10 °C körüli hőmérséklethez nekem kesztyű kell éjjelre. Hiába, hogy egyébként a vékonyka pulcsi elég, a kezem egyik gyenge pontom. A másik fázós helyre, a nyakamra fel is kerül a csősál.

Kiérünk a hácsi aszfaltútra, ahol szinte vezényszóra, egyszerre csattog a négy Speedgoat. Útitársunk meséli, hogy az egyik túrán az emberek ijedten félreálltak az ütemes zajt hallva, azt hitték, katonák közelednek. Mi már csak egy vert sereg vagyunk. Hácsról nagyon hosszú, mintegy 3 kilométeres nyílegyenes aszfaltút vezet ki, mely később földútra vált egy dombra felkapaszkodva. Gárdonypuszta határában aztán hirtelen jobbra kanyarodunk, be az erdőbe. Nem is látjuk a sötétben, mi minden érdekesség van itt: Árpád-kori földkunyhó makettje, régi temető. Már csak a saját gondjainkkal-bajainkkal vagyunk elfoglalva: hogy még viszonylag jó tempóban meg tudjuk mászni az emelkedőket minden nyűgünk ellenére. A terep ebben egyre kevésbé partner. Megint vizes, magas növényzetben gázolunk, a nyílt terepre érkezve jéghideg szellő vág az arcunkba, aztán maga a rémálom jön: a híd. Mit híd! Egy félig a patakba dőlt, rozzant, szinte teljesen elkorhadt, foghíjas tákolmány. Én ezen tutira nem megyek át! De nincs kecmec, muszáj lesz, még ha óvatoskodva is. Szerencsésen át is jut mindenki. Utána újabb kellemetlenség: kerítés mentén frissen irtott alig ösvény vezet tele gyökérrel és más akadályokkal. Úgy tűnik, ebből a borzalmas erdőből már sosem jutunk ki! Mi csajok vagyunk a pesszimistábbak, a fiúk inkább a pozitív gondolkodás sportját űzik. És ez követendő példa! Félre a nyafogással! De ahogy kiérünk az erdőből, úgy lohad le a lelkesedésünk. A szalagok nem jobbra, a közeli műútra vezetnek, hanem egy alig látható ösvényre balra, egy újabb erdőbe. Kiderül, ez egy nem túl gyakran járt mélyút, tele bedőlt fákkal. Nem vagyunk túl boldogok. A cél meg már szinte karnyújtásnyira, hiszen ahogy kibukkanunk a szurdokból, előttünk terül el a völgyben a település. De örömre semmi ok, a track egy pocsolyás, saras útra terel, utána pedig egy füves fasorra. Nincs mese, a szemben lévő dombra még fel kell kapaszkodni. Már a búzamezők felett lebegő hajnali köd éteri látványa se dob fel. A telefonom a fotózásnál másodszorra is beadja a kulcsot ezen a túrán, talán a hűvös hajnal miatt. A nemrég történt akkucsere annyit ért mint halottnak a csók. 

Hajnali köd üli meg a tájat - és mégis sikerült a kép

Ha eddig megúsztam egy gyorsan száradó kisebb pocsolyába lépéssel az egész 115 km-t, az utolsó 1-en garantáltan csuromvizes lesz a cipőm a nedves fűben. A lábamra tapadó nedves zokni meg tovább erősíti a hólyagok vagy hólyagkezdemények, illetve a cipőmben sokasodó kavicsok által okozott kellemetlenséget. De a cél már közel van. Kezdődik a visszaszámlálás: még másfél kilométer, már csak egy, már csak 700 méter, már csak 500. Már látszik is a tornaterem.

Belépünk, azaz bebotorkálunk az ajtón a melegbe. A hülyék hadserege megérkezett Somogyvárra, ki előbb, ki később. Gratuláció, szép jelvény, gulyásleves, sütemény sör és bor. Fáradtak vagyunk, de elégedettek, megcsináltuk! Mindenkin látszik az út küzdelme: hiába csak a somogyi dombokon jártunk, ez mégsem volt egy nagyon könnyű túra. Főleg a végjáték, az vitt mindent. Péter elképedve mustrálja a szanaszét szakadt Hokáját: ez volt az utolsó túrája.

Szerencsére a mintegy 2 kilométerre lévő vasútállomáshoz egyik élelmes túratárs szerez fuvart, így másokkal ellentétben nem kell „rohannunk” a 7:20 körüli vonathoz. Ami ráadásul késik, de ez csak az állomáson derül már ki. A fonyódi átszállásnál Mátéval is találkozunk ismét, ő még járt egyet a Balaton-parton is. A kényelmes vonatút során inkább csak szundikálok, pedig híresen rossz vonaton alvó vagyok. Most mégis megy a dolog. Kelenföldön elbúcsúzok Pétertől és aztán próbálok a papucskámban leszállni és araszolva hazafelé tendálni avval a legendás Mikrobi mozgással. Még előttem áll egy anyák napi köszöntés is, szóval gyerünk! Hétvégén meg vár a Kékes egy csúcsfutással, meg az EU 20, bár azt már nem biztos, hogy akarom a 16-i Szerdai szédelgő 100 előtt.

Délutánra már csak a kezdet a nehéz, kezd kevésbé darabos lenni a mozgásom, reggelre meg már csak az izomláz marad, meg kicsi húzódás a bokám táján. És hólyagom nincs is egyáltalán, csak a párnák nyomódtak meg az ujjaimon, azokat éreztem. Tehát jó lesz ez már hétvégére! Talán ma délután egy kis kocogás is befigyelhet. 

Strava-link: