Communitas Fidelissima

 Communitas Fidelissima, azaz a leghűségesebb községek – így nevezik azt a 10 Vas vármegyei falut (azóta párat egyesítettek közülük), melyek 100 éve, 1923-ban, Trianon után visszatérni szándékoztak Magyarországhoz, holott Ausztriának ítélték őket a békeszerződés során. A visszatért községek neve Szentpéterfa, Pornóapáti, Horvátlövő, Vaskeresztes (korábban Német- és Magyarkeresztes), Felsőcsatár, Narda (korábban Kis- és Nagynarda), Ólmod.

Ez az esemény képezte a teljesítménytúra tematikáját, melynek 103 km-es távján volt szerencsém indulni és melynek során sorra felkereshettem ezeket a kis falvakat a nyugati határszélen. 

Jó kérdés, miért megy el az ember az ország túlfelébe azért, hogy 103 km-t gyalogoljon, holott múlt héten szinte a szomszédból indult a Kinizsi 100, ahol szintén kellemesen lejárhattam volna a lábam, ráadásul ilyen téren szörnyen kényelmes vagyok és preferálom azokat a teljesítménytúrákat, melyek majdnem az ajtónkból indulnak. 

Pornóapáti ellenőrzőpont előtt (Amarilla fotója)

Összesen három indokot sikerült összeszednem:

Ugye eldöntöttem, hogy majdnem minden hónapban, de legalábbis rendszeresen szeretnék ultratávokat teljesíteni. A 20 éves jubileumi Kinizsimet elvitte a Covid, aztán tavaly és idén se nagyon éreztem a késztetést, hogy ezen, a számomra már túl népszerű túrán induljak. A Vérkör után pár nappal láttam meg a Communitas Fidelissima hirdetését, és rögtön tudtam, hogy ott a helyem. Először is a Vasi Vándorok szervezik és a Gombos testvéreknek már régóta ígérgetem, hogy elmegyek egyik túrájukra. Ennyi év után már illik beváltani az ígéretet, szóval semmi kifogás, hogy túl messze van, nehéz odajutni, meg hasonlók. Másodsorban az ismeretlen vonzása hívott erre a tájra, hiszen a túra útvonalának jó kétharmada abszolút szűz terület volt számomra. A harmadik, ellenállhatatlan vonzerő meg pont az ismert rész volt, a Kőszegi-hegység. Sok éven keresztül minden nyaralásunkat Velemben töltöttük és nagyon megkedveltem ezt a vidéket. Tehát nem volt kérdés, ide jönnöm kell!

Két nap szabival megtoldottuk a hosszú hétvégét és áthelyeztük rezidenciánkat Velembe Istvánékhoz, úgyis vagy 10 éve nem jártam náluk. Bemelegítésnek Petivel túrázgattunk a környéken csütörtökön és pénteken, ismerkedtem a kőszegi útvonallal, sőt egyet futottam is a Sötét-völgyben. Bár úgy terveztem, hogy a tempót nem tolom most túl, a 100-as távval tisztelettel kell bánni, főleg, mivel 22 éve gyalogoltam utoljára ennyit. Az elejét ugyan próbálom megnyomni, de csak addig futok és akkor, amikor kedvem van és jól esik. Rekordidőt igy nem fogok menni, de nekem ezen a távon bármi jó eredmény, ami a 22 éves Kinizsi teljesítésemnél, azaz 23 óra 5 percnél rövidebb. Ezt pedig nem nehéz megugrani.

A túrát megelőző éjjel elég rosszul aludtam, lehet, hogy betett az előző esti kőszegi pizzaparti és a túra miatti izgalom. Már a 4:30-as óracsörgés előtt fent voltam, meg sem vártam a hagyományos 5 órai velemi harangozást, ami igen hangulatos, de nem mindig örül neki a turista. Gyors kávé és reggeli után már úton is voltunk Petivel Szentpéterfa felé.

Visszacsatolási emlékmű, Szentpéterfa

Fél 7-kor sikerült elrajtolnom, az egyik indító pontőr Kálmán volt, akivel még számtalanszor összetalálkoztam különböző pontokon, úgy tűnt, hogy egyszerűen mindenhol ott van. Rajtcsomagként kaptam egy paksaméta papírt: térképeket, laminált kisokost (amiből most is puskázom), többoldalas részletes itinert és természetesen az igazolólapot. Egyáltalán nem volt a véletlenre bízva, hogy eltévedünk-e. A sok papír mellé járt három kupon is, ezeket az Alpesi fogadóban, a Judit borozóban és Nardán, a maratoni táv céljában válthattam be különböző finomságokra. És mindez csak töredékrésze volt a bőséges frissítésnek.  Zoli írta is a túra előtt, hogy ne nagyon hozzak kaját – és valóban, vihettem is a hozott kajákat mind haza, miután bejárták fél Vas vármegyét.

Az ellenőrzőpontokhoz is kellett egy kis magyarázat: 3 féle volt belőlük. Emberes, ahol pecsétet vagy matricát és frissítőt is kaptunk, bójás, lyukasztós, valamint matricás, általában a visszacsatolási emlékműveknél, emléktábláknál. Így legalább ezeket is megnézhettük mind. A túra rögtön egy ilyen matricás igazolóponttal kezdődött a tulajdonképpeni menetiránnyal ellenkező irányba megtéve néhány száz métert, ahol a szentpéterfai emlékművet kereshettük fel. Petitől így sikerült összesen négyszer is elköszönnöm – egyszer induláskor, majd a visszaforduláskor, majd mikor autóval utolért a műúton, ahol éppen a szentpéterfai horvát nyelvű kálvária felé tempóztam. Negyedszerre lesifotósként lepett meg a kálváriától kivezető úton.

Szentpéterfa kálváriája a falu szélén, horvát nyelvű stációkkal

Jól ment a futás, egyenletes, kényelmes tempót választottam, amit hosszú kilométereken tartani tudok. Most láttam értelmét a sok szántóföldi edzésnek Moravicán, hiszen több kilométeren keresztül hasonló utakon futottam. Egy éles kanyar bevitt a kellemesen árnyékos erdőbe, ahol lassan kezdtem utolérni és beelőzni a 6 körül rajtoló mezőnyt. Ide-oda kanyarogva hamarosan elértük a határsávot, amin a nem túl akkurátusan jelzett zöld turistaút haladt, amit ezen a szakaszon mi is követtünk. A Csencsi-pataknál volt az első lyukasztós ellenőrzőpont. Innentől egy keskeny ösvény vezetett a magas fűben, ahol nehéz volt futni és előzni is, így inkább gyaloglásra váltottam. A turistaút és mi is a határsávot követtük, mely egy erdőben folyatódott. Itt-ott felfedezhetők voltak határkövek és más, szigorúbb határőrzésre emlékeztető jelzések. Egyre nehezebben járható volt a lassan útnak se nevezhető határsáv, néhol többen összeálltunk tanakodni, merre is tovább. De a telefonos track egyértelműen mutatta, hogy csak egyenesen előre. Mikor újból jól futható útra értem, elbúcsúztam szombathelyi túratársaimtól és újból futásnak eredtem. Meg sem álltam Pornóapáti határáig. A közeli határátkelő felé haladó autókból még szurkoltak is nekem. A faluban volt emberes igazoló- és frissítőpont és emlékműves falucímer-matrica is. Ezek a matricák egész egyedivé tették az igazolólapot, kár, hogy harmonikaszerűen behajtogattam az övtáskámba, hogy mindig kéznél legyen, így elég viharverten néz ki. Kálmán már sokkal később, Kőszegen kérdezte is, hogy vajon útközben játszom is rajta?

Variációk határsávra

Pornóapátit egy enyhén emelkedő utcán hagytam el. Itt már sokkal szellősebb volt a mezőny is. Kezdtek előbukkanni azok a demotiváló túratársak, akiket nem nagyon érdemes futva kielőzni, mivel később majd úgyis lehagynak, olyan tempót tudnak menni gyalog. Lányokat innen egyáltalán nem is láttam, egyébként is valószínűleg a 100-as mezőny (hatvanvalahány induló) töredéke volt nő – ebből is látszik, hogy ez a sport eléggé férfias műfaj még mindig. Egy darabig tartottam a tempót egy eszméletlen iramot diktáló párossal, a horvátlövői pontig, ahol ipari mennyiségű zsíroskenyér várt ránk. Miközben a kenyeret majszoltam, egyszer csak a háttérben előbukkant Kálmán, aki az utazó nagykövet szerepét játszhatta a túra alatt. Úgy gondoltam, hogy megelégszem egy kisebb kenyérrel és vízvételezés után gyorsan tova is iramodom, de a matricás pontnál megint emberemre akadtam egy fehér pulcsis srác személyében (vele is találkozunk még a történet folyamán), így besoroltam szépen utána, ha már hasonló gyalogtempót tudtunk menni. Tulajdonképpen a félmaratont nagyjából lefutottam, ki nem nagyon fáradtam benne, azt gondoltam, lesz még időm futni bőven a hátralévő 80 km alatt, ha akarok. Gyaloglás alatt több idő van a tájat nézegetni. Van is mit, hiszen egyre közelebb kerülnek a Vaskeresztes mögötti szőlőhegyek. Unatkozni éppenséggel eddig se unatkoztam, mert ehhez elég túl változatos volt az útvonal. Erdők, mezők, határsáv, szántók, dombocskák, kedves falvacskák. Mindig volt valami magával ragadó érdekesség. Ha más nem, például horvát nyelvű feliratok egyes épületeken. De vajon hogy kerültek ide a horvátok az anyaországtól ennyire távoli területre? - vetődött fel bennem a kérdés többször is. Ennek okát is a törökök előrenyomulásánál kell keresni, még az 1500-as években, mikor különböző horvát területekről a mai Burgenland és Nyugat-Magyarország területére menekültek. Emiatt hívják őket gradistyei horvátoknak is, ami tulajdonképpen Burgenland horvát tükörfordítása.

Visszacsatolási emlékmű Pornóapátiban

Távolban a Vas-hegy

Egy horvátlövői házikó

Dobar dan, hrvati!

Az egyre közelebbről hívogató szőlőhegyek felé kanyarogva hol gyalogoltam, hol futottam és mindig akadt egy-egy aprócska érdekesség, ami miatt előkerült a fényképező – legyen az régi temető, bálványprés, ódon pajta vagy idilli tavacska. A szalagok az Alpesi fogadó felé tessékeltek, ahol beválthattam első kuponom 700 Ft értékben üdítőre, sörre vagy bármire. Én egy presszókávét választottam, mert hosszú lesz még a menet. Mikor előkerestem a kupont láttam, hogy a talon vadiúj nagyobb softkulacsom kereket oldott. Annyira nem aggódtam, mert tudtam, hogy Gombos Zoli az egyik söprű, bármikor írhatok neki a kulacsom miatt. Ennek megfelelően egészen Velemig halogattam a dolgot, mert mindig fontosabb volt a menetelés. 

Bálványprés Vaskeresztes határában

Majdnem szépen el is meneteltem a vaskeresztesi emlékmű mellett, egy szemüveges srác kiáltott utánam, hogy álljak már meg egy matricára. Matricázás után hamarosan emberes pont is volt a faluban, ahol egy müzliszelet ütötte a markunkat. Innen végre egyenesen a pincesorok irányába vitt az utunk. Elhaladtunk egy tábla mellett, amin Vaskeresztes is mint Communitas Fidelissima szerepelt, így gyorsan le is fényképeztem. A szemüveges srác tempóját nem bírtam tartani, főleg, hogy egyre figyelemreméltóbb panoráma tárult elém, a másik oldalon meg sorakoztak a szebbnél-szebb pincék. 

Menetelés a pincék irányába

A legfinomabb bodzaszörp

Mit tegyen az ember ha futó, teljesítménytúrázó de egyben fotózni is szeret? A legjobb, ha szépen bemegy a Judit borozóba és megissza, ami a kuponért jár. Kólát kértem volna, de mondta a tulajdonos hölgy, hogy itt ilyen nincs, viszont bodzaszörpöt tudnak szívesen adni. Örömmel cseréltem le a kólát erre a másik itókára, amit egyáltalán nem bántam meg, mert ilyen finom bodzaszörpöt még életemben nem ittam. Enyhén szénsavas, nem túl édes és nagyon bodzás és nagyon jóleső úgy 30 km táján. Főleg, ha hamarosan mászni is kell derekasan. Egy kiránduló családot kielőzve a kaptatón átváltottam kocogásra, mert éppen ehhez volt kedvem. Néhol az emelkedőket is megfutottam. A következő pont számomra különleges volt, a szúróbélyegző az egykori C7-es határátlépő hangszórójára volt felszerelve. Hol erdőben, hol szőlők és présházak közt szlalomozva egy kápolnához jutottam, ahonnan remek kilátás nyílott a környékre. 

Kezdett felsejleni, hogy mennyit agyalhattak a szervezők az útvonalon, hogy ennyi látványosság beleférjen. Az egyik legnagyobb és legeredetibb az útvonalon éppen most jött: a Vasfüggöny múzeumon keresztül vitt a track, amit egyben meg is lehetett tekinteni. A múzeumtulajdonos bácsi, aki korábban határőr volt, most is lelkesen magyarázott egy csoportnak. Mivel hosszú út állt még előttem és a múzeumot is láttam korábban, inkább csak a pecsételésre szorítkoztam. Miközben a kapott Sport szeletet elmajszoltam, egy helyi cicával is sikerült összebarátkoznom. Kellemesen lejtős terepen futottam ki a nyaralók és szőlők közül az erdőbe, ahol emelkedni kezdett az út. A nagyvilágosi mérőtorony felé lehagytam egy újabb párost, majd a torony utáni combos lejtőn egy kiránduló (vagy teljesítménytúrázó?) családot. 

Néhány kép kedvenc szakaszomról

C27-es határátkelő

Vasfüggöny múzeum

Imádtam ezt a szakaszt, hiszen kedvenceim a kissé technikás, meredek lejtők és még a térdeim is egyben voltak (itt még...). Hamarosan már a Pinka szurdokában bujkálhattam követve a folyó kanyarulatait. A fehér pólós és a szemüveges srác előttem haladt, mindketten igen kemény tempót diktáltak (gyalogosan, nem futva), én csak kicsit lemaradva tudtam őket követni. Nem akartam őket megelőzni, hogy aztán később akadályozzam őket a szűk ösvényen. Így sétáltam és élveztem a vadregényes tájat. A szurdokból kibukkanva utolértem a fehér felsős celldömölki srácot, Gergőt, és beszélgetni kezdtünk. Egy jó szakaszon együtt is haladtunk a továbbiakban. 

A Pinka-szurdok szépségei

Hallépcső

Felsőcsatáron először az emlékműnél, majd emberes ponton, később egy kápolnánál gyűjtöttünk újabb igazolásokat a füzetünkbe. Nardáig együtt mentünk, ahol komoly vendégséggel vártak, kinti asztaloknál finom marhagulyást fogyaszthattunk. Nekem kicsit túl zsíros volt, de a fiúknak mind nagyon ízlett. Csodálkoztam, hogy egyes férfiaknál mekkorát nyom a latban egy túra ellátás része. Nálam ez elég mellékes tényező. Bent a pecsételésnél újból felbukkant Kálmán. A gulyást különböző sebességgel fogyasztották, így külön-külön indultak útnak az itt összesereglett, viszonylag hasonló tempót bíró túratársak. A Béke tava előtt megint úgy szóltak a fiúk utánam, mert nagy lendületet véve majdnem felszaladtam a szemközti emelkedőre. De azért örültem, hogy az emelkedő helyett a tó és a legelésző szürkemarhák felé visz a szalagozás. A marhák csak nézték, hogy hova gyalogol ez a sok marha, ugyanúgy mint a következő utcában egy hölgy, aki megkérdezte, hogy tán Ausztriába igyekszünk? Így 41 km-rel a lábamban lehet, hogy voltam már annyira viharvert társaimmal egyetemben, hogy simán migránsnak néztünk ki. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nem értette, minek sétál ma mindenki az osztrák határ felé, hiszen az az utca tényleg oda vezetett. Nem tudta valószínűleg (milyen jellemző ez), hogy egy turistaút is visz pont az ő utcájában, ami később élesen jobbra kanyarodik, mielőtt az ember átsétálna zöldhatáron. Magyaráztam neki, hogy Kőszeg felé igyekszünk és Szentpéterfáról jövünk, de Kőszeg után kell sétálnunk úgy egy 25 km-es kört még. A hölgy csak nézett meredten rám és sápítozott. 

A kereszt és kápolna nevű pont Felsőcsatár és Narda között

Közelednek a kőszegi hegyek

Gulyás várt minket Nardán

A Béke tava - tényleg békés egy hely

Csak bámulnak minket, hogy hova megyünk ennyien

A jobbos kanyar után kopárabb tájakon vitt az út, mindenki ment egyedül a saját tempójában. Még ha akadnak is jó beszélgetőtársak, néha jó egyedül lenni ilyen hosszú úton a saját gondolatainkkal, ezzel nagyjából mindenki így van, aki ekkora távokat gyalogol. Volt hogy pár szót szóltunk egymáshoz, volt hogy valamennyit bele is futottam, mert így esett jól. Egyszer csak észleltem, hogy valaki jön nagyon utánam. Méghozzá egy futó! Sőt, úgy tűnt, hogy nő! Nicsak! De mikor elhúzott mellettem, kiderült, hogy egy sapkás, bajszos fickó, botokkal. Kicsit csalódott voltam, hogy nem kerültek elő az ultrafutó csajok, de ennyi baj legyen. Ennek kapcsán beszélgetni kezdtünk Zsolttal, a barna pólós szemüveges sráccal, aki egyébként nagyon kemény tempót nyomott. Nagyjából együtt haladtunk Búcsúig, de ott ő előre ment. Búcsú után hosszan meneteltem egy erdőben, majd annak a szélén, a Zsibrik-parragnál volt a lyukasztós EP. Most azon gondolkodtam el, hogy van-e köze a Zsibriknek a Sibrikhez, azaz a bozsoki kastély tulajdonosához. 

Bozsok határában, már a hegyek lábánál

A következő falu ugyanis már Bozsok, ahol újból ismerős terepre lépek és egyben elérem a Kőszegi-hegységet. Vonulata lassan egyre közelebb és közelebb kúszott, ami egyben öröm és üröm is volt, mivel jelezte, hogy jön hamarosan a kemény hegymenet, ami amúgy nem lenne baj, ha nincs már 60 km az ember lábában. Így viszont elég kétséges lesz, mit szól hozzá a láb. Igaz, őt nem fogja megkérdezni senki... 

Sibrik (vagy Zsibrik?) kastély Bozsokon, melynek kertjén át vezetett a túra

Menet közben értekeztem Petivel, hogyan szervezzük össze találkánkat Velemben, hogy együtt másszuk meg az Írottkőt. Sajnos az időtervben még mindig éreztem némi játékot, így másfél órát mondtam, de jeleztem, hogy lehetek ennél gyorsabb és lassabb is. Egyben ápolási feladatot is adtunk egymásnak – a találkozáskor mindkettőnk elsősegélyre szorult. Ő egy kullanccsal küzdött, én pedig a szokásos melltartós mizériával, pedig már eleve leragasztással indultam és az Alpesi fogadóban is korrigáltam azt. Egyéb bajom mindeddig szerencsére nem mutatkozott. A pihepuha Nike Pegazus trail remek választásnak bizonyult erre a száraz, nem túl technikás terepre, így a lábam, talpam is egész jó állapotban volt. Vártam már a találkozót, de előbb a bozsoki Kneipp házban kellett egyet pecsételtetni az ottani lányokkal. Finomabbnál finomabb sajtos rudak és pogácsák sorakoztak az asztalon, de engem jobbára csak a vízkészleteim feltöltése érdekelt. Induláskor Jánossal, egy újabb túratárssal elegyedtünk beszédbe. Ő egy nagyon komoly Lyme fertőzésből épült fel, még le is volt bénulva. Jóformán a sírból hozták vissza és most egy százast tol. Micsoda figurák vannak itt! Gergőnek a lábát foltozták össze, de ez majd csak a hegység gerincén derül ki. Én itt az autoimmun bélbetegségemmel igazi kispályás induló vagyok. 

Kerti siklópálya Velemben - egy újabb darab

János tanácsára itt-ott belekocogunk, de sajnos nekem ez a kocogás kevés, ha futás, akkor legyen igazi, akár felfelé is, nem gond. Így hát belehúzok és meg sem állok a velemi találkozópontig, melynek már nagyon éreztem a vonzását. Remekül megy a tempó, két szembejövő biciklis még drukkol is nekem. Petit nem látom először, csak akkor pillantom meg, mikor körbenézek, éppen egy matracon napozik mellettem a réten. Kicsit korábban kijött, de mivel eddig csak pasikat látott elhúzni, inkább leheveredett. Megejtjük a találka elsősegély részét, iszom egy kis izotóniát, majd leadom a felesleges cuccok egy részét. A többit majd fent intézzük a hegyen, addigra úgyis eldől, mi kellhet még és mi válik fölöslegessé a továbbiakra nézve. Írok Zolinak is a kulacsom miatt. Hamarosan érkezik is az üzenet, hogy megvan, majd Kőszegen a büfében leadják.

Meredeken felfelé palás sziklák mellett a gerincen

Mikor készülődtem a túrára, voltak olyan gondolataim, hogy akár le is ugorhatnék a néhány száz méterre lévő szállásra egy jó kis zuhanyra, tiszta ruháért stb. Most ez eszemben sincs, megyünk rendületlenül tovább, közben iszogatom a Peti által hozott citromos sört. Vágyakozva nézegetjük a szebbnél-szebb nyaralókat, mutatom az egyedi kerti siklópályákat, amiket kevés turista ismer. A buszfordulónál felkanyarodunk a piros jelzésre, a Péterics-forrás felé. Szeretem ezt az útvonalat, Zoli azt írta, azért ezt választották, mert ez a legkönnyebb mászás. Én meg hiszek neki, holott már szinte minden létező úton megmásztam az Írottkőt. Most utólag azt kell gondoljam, csak viccelt. Kb. a piros az egyik legmeredekebb út felfelé néhány pihenős szakasszal. Úgy tűnik, az elmúlt 10 év alatt, mióta utoljára Velemben jártam, nemcsak a Péterics-forrás száradt ki, hanem néhány fa is rádőlt a turistaútra, így néha mászni kell felettük vagy alattuk. Újabb szúróbélyegző a forrásnál, majd emelkedünk tovább a völgyben, egyelőre komótosan. Figyelmeztetem Petit, hogy hamarosan változik a meredekség foka. Kikapaszkodunk a gerincre és innen jön az igazi mászóka. Jó tempóban haladunk, utol is érjük Jánost, akit jobban megfog ez az elég kemény emelkedő. Pár szót váltunk, majd megyünk előre. Biztatom Petit, hogy hamarosan szintút jön a következő nagyobb mászás előtt egy kis pihenőként. Kedvenc bükkösömön át haladunk, ami sajnos elég hiányos lett – itt is favágók dolgoztak. Ahogy felkapaszkodunk az áfonyabokrokkal szegélyezett következő kaptatón, már látom, hogy a kipusztult fenyves területe is sajnos nőtt, az eddig erdős területen álló vadetető már szabadban van. De sarjad az új fenyőerdő. A végső kemény mászás után fent állunk a kilátónál, ahol Zsolttal találkozunk újra. Felmászunk a kilátóba, ráérősen körülnézünk, közben Zolival levelezek arról, ki merre jár. Ők a seprűvel Nardán, mi Petivel az Írottkőn. Megmutatom Petinek a névadó követ az osztrák oldalon, majd elindulunk a Hörmann-forrás felé. Csodálkozom a hiányos erdőn, az új ismertető táblákon. A forrás most éppen iható státuszban van, veszünk is vizet, majd igyekszünk pecsételni. Peti szeretné, hogy egyek többet a pont bőséges kínálatából, de nekem csak a menés van az agyamban, csak néhány olívabogyót fogyasztok és elég zizin viselkedek. (Bocsánat, Peti!)

Fent a csúcson, a régen látott Írottkőn

Megejtjük a holmik optimalizálását, magamhoz veszem a melegebb merinó fölsőt, az izzadt aláöltözetem odaadom Petinek. A sapkámtól is megválok, helyette fejpántot veszek fel. A pólóm is lecserélem. Peti hozott nekem jobb lámpát is, mindenre gondolt. Sajnos sikerül eléggé felmálházni őt, nem tud optimálisan bepakolni. Ennek majd a kék kereszten lefelé az aláöltözete látja kárát, ami a softkulacsommal együtt kipotyog a táskájából. A kulacsot később megtalálta a Szent Vid kápolna padjánál, de a pulcsinak örökre búcsút mondhatott.

Közben én a Kendig felé futok-gyaloglok felváltva, domborzattól függően. Csak ámulok és bámulok azon, hogy hol van erdő, hol nincs. A 10 éve szinte kopasz rész lassan rendes erdő lesz, ahol meg volt erdő, onnan kivágták és kitűnő kilátás nyílik a hegységre például a Kendig adótornyaitól. A jó kis lejtőn utolérem Gergőt, újból beszélgetni kezdünk. Zsolt valószínűleg már árkon-bokron túl jár, de a Vörös-kereszten biztosan. Én sem áltatom Gergőt, hogy sokáig vele megyek, mert futhatnékom támad. Elhatároztam ugyanis, hogyha bírom még erővel, a gerincet nagyjából végigfutom. Így amikor alkalmassá válik a terep, neki is lódulok. Az Óház-tetőnél elbizonytalanodok, holott a szalag egyértelműen bemutat a kék háromszög jelzésre. Valamiért a kéket memorizáltam csak, így majdnem átmászom a sima kékre, mire látom a telefonomon, hogy mégis a háromszögön kell haladnom. Elfutok az Ördögtányér-szikla mellett, majd a következő látványosság a grandiózus Fatalin-bükk. Utána egy kis sziklás magaslatra kapaszkodom, ahol Zsoltot érem utol. Meséli, hogy találkozott egy borzcsaláddal. Nagyszerű élmény lehetett. Én csak őzeket láttam még a határsávon. Futok csak tovább, egyedül a Pintér-tető emelkedője és újdonsült panorámája akaszt meg kicsit. Itt már megint az OKT-t követi a szalagozás. A hegyről lefelé a meredeken egyre fájósabbak lesznek a térdeim, azt hiszem lassan vége szakad futókarrieremnek ezen a túrán. Mintha valami hólyagféle is alakulna a bal lábam egyik ujján. Ennek se tesz jót a futás, de egyelőre még nem érzem tragikusnak a helyzetet. Ledöcögök a trianoni kereszthez igazolni, majd visszakapaszkodom és elindulok a kálvária felé, ahol egy fiú ücsörög magányosan. A kálvária köves-gyökeres lejtőjén már egyértelműen nem esik jól a futás. Mihelyt leérek a Szent korona bunkerhez, abba is hagyom, úgyis mászhatok máris a Szulejmán-kilátó irányába.

Meglepetés kilátás a Kendigről

Adótornyok a Kendigen

Ördögtányér szikla

Újabb meglepi panoráma a Pintér-tetőn

Trianoni kereszt

Otthon olvasgattam egy ismertetőfüzetet a hegységről, ebben fedeztem fel a kőszegi Ördögárkot, mint számomra ismeretlen érdekességet. Úgy gondoltam, most a hétvégén se lesz alkalmam megnézni egyéb fontosabb látnivalók miatt, de csalódnom kellett pozitív értelemben: a túra megálmodói rám is gondoltak, ugyanis az útvonal magában az árokban folytatódott egy kellemes fákkal benőtt, korláttal szegélyezett keskeny ösvény után, ahol ugyanazzal a magányos lánnyal találkoztam, ki a Pintér-tetőn utcai ruhában futott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tetszett a lábamnak ez a köves talajú, folyamatosan emelkedő árok, de a látvány ellensúlyozta a szenvedést. A Szulejmán-kilátóhoz ereszkedve már eszembe se jutott tempósan futni, csak döcögésre volt erőm. Lenéztem az alkonyati pirosló napfényben fürdő városra, majd indultam is tovább a közeli büfébe, a Királyvölgybe.

Ördög-árok

Kár, hogy belerondít az a villanyvezeték a Szulejmán-kilátó panorámájába

Nem tudom eldönteni, hogy a szervezők részéről jófejség vagy extra szivatás, hogy az ember tulajdonképpen egyszer már megérkezik a célba. Ahonnan aztán mehet még egy jó 25 km-es köröcskére, bele az éjszakába (vagy már eleve az éjszakában - kinek mi jut a tempójától függően). Jófejség, mert kapok meleg virslit kenyérrel és mustárral, mellé megszívlelendő jótanácsokat a továbbiakra nézve például a szalagokkal, pontokkal, patakátkeléssel kapcsolatban. És ezek a tanácsok valóban sokat segítettek, mikor felidéztem őket az aktuális helyen. És szivatás, mert borzasztó nehéz felállni innen az asztal mellől és továbbindulni. Lehet, hogy valakinek fizikailag is, de nekem szimplán fejben nehéz megbarátkozni avval, hogy nincs mese, még gyalogolni kell egy kiadósabb túrát innen. Tulajdonképpen minden most kezdődik el, itt 77 km-nél. Ami eddig volt, az a bemelegítés, az igazi túra innen indul, innen dől el, hogy meg tudom-e csinálni ezt az egyedül az éjszakában gyaloglós szakaszt. 

És vajon kivel találkozok a büfében újból? Kálmánnal. Vele is elbeszélgetve kezdek ráeszmélni, mekkora áldozatos szervezési meló volt ezt a túrát összehozni úgy, hogy minden a helyén legyen. Utazó pontőrök, különféle bélyegzők és szalagok, ellátmány stb.

Mikor elindulok, hamar rájövök, hogy hűvöske lesz az éjszaka, ideje felvenni az eddig hanyagolt pulcsit. Arra is rájövök, hogy a fekete nem a legjobb választás volt, ha már fényvisszaverő mellényt nem hoztam az útra, mert későn kaptam erről a levelet, annyi eszem meg nem volt, hogy erre magamtól gondoljak. Azért menti a helyzetet a két biciklis fényvisszaverő csík a táskám hátulján. Ilyen mindig van nálam, most is feltettem. És talán a neonrózsaszín kompressziós zoknim is elég feltűnő. 

Indul az inkluzív kőszegi városnézés

Át a Hősök kapuján, hogy visszatérjek a rengetegbe

Az urbánus szakasz kisebb városnézéssel is felér. Elhaladok a Jurisics gimnázium kastélyszerű épülete előtt, majd a vár mellett és a város egyik legpatinásabb utcáján, ami a nevezetes térre torkollik, ahol a Hősök kapuja is áll. Ha nagyképű lennék, valódi hősnek érezhetném magam, hogy közel nyolcvan kilométerrel a lábamban egész fitten ballagok át alatta. Egy újabb utcában látom, hogy Kőszeg piaca is megújult az elmúlt 10 év alatt, még gombavizsgáló is van. A Gyöngyös partjára érve felidézem az emlékeket, amikor akkor még kisfiammal játszótereztünk itt. Kicsit bosszankodom, mert valaki meg azzal játszadozik előszeretettel, hogy letépegeti ezen a szakaszon a mi kék-fehér Decathlonos szalagjainkat. Mint gondos anyuka szedegetem fel a földön fekvő szalagokat és kötözöm fel a legközelebbi fára. Rájövök, hogy felesleges a duplacsomó, mert Zoliéknak le is kell szedni őket. Nem szeretném megnehezíteni a dolgukat. Szerencsére a Kórház utcában már nem működött a szeleburdi szalagszedő, így ott már nem akad dolgom. Átkelek az országúton és belevetem magam újfent a rengetegbe. Bár erősen sötétedik, lámpa még nem kell. Kicsit féltem ettől a városi szakasztól, hogy sötétben kell itt haladnom és nem találom meg az utat. De a jó szalagozásnak köszönhetően sötétben se lett volna semmi baj. 

Az úgynevezett Munkaszolgálatosok útján távolodom a várostól, mely szomorú történéseknek állít emléket. A németek Kőszeg közelében működtettek a második világháború alatt egy munkatábort, ahol főként zsidókat dolgoztattak legtöbbször halálra. Az ellenőrzőpontunk is egy halomsír helyén volt. Jobbkanyar, balkanyar, majd megint jobbkanyar és máris kedvenc (ja nem) kéktúra szakaszomon találtam magam. Sok-sok éve megfogadtam, hogy erre soha többet nem jövök, erre immár harmadszor rovom ezt az ingerszegény útvonalat. Na jó, ha másodszor nem megyek, akkor nem ismerem meg Kálmánt és Zolit és lehet, hogy itt se vagyok most. És egyre inkább érzem azt, hogy jobb is lenne, ha nem lennék itt, helyette mondjuk aludnék a velemi szálláson. A három unalmas kilométert egyedül az dobja fel, azon kívül, hogy vedelem a kólámat, közben dalolászok és folyamatosan nézegetem az órámat, hogy balra látok egy sátrat. Biztos egy kéktúrázó gondolta, hogy ez elég nyugalmas hely lesz éjszakázásra, hiszen ki az a bolond, aki egyébként erre jár önszántából, ha nem kékezik. Csórikám jól benézte ezt, most ötpercenként fog bevilágítani a sátorba egy-egy kíváncsi fejlámpa fénye. 

Néha egy-egy rét szakítja meg a magányos monoton menetelést és azt kell észre vennem, hogy valami fura játékot űz velem. A papírforma szerint lányként egyedül az erdőben félnem kéne, de ilyesmi eszembe se jut. Olyan dolgokat vélek inkább látni, amik egyértelműen nincsenek ott – magas házak a fák mögött, vagy később éppen egy vadászházat képzelek az erdősáv mögött felsejlő tisztás helyére. Szerencsére a józan eszemet elővéve tudom, hogy csak érzéki csalódás az egész, ezek az objektumok nincsenek ott, csak a világosabb árnyalatok zavarnak meg. De mi van vajon a diszkózene dübörgésével a Peruska Mária kápolna környékén? Egyértelműen hallottam a távolból jövő lüktető ütemes dobpergést. Gondoltam, biztos valami közeli falu helyi diszkójából hallatszik. A kápolna közelében volt egy önellenőrző és önellátó pont is (banán és víz volt depózva az esőkunyhóba, amit aztán a seprű cipelhetett ki az autóhoz – mekkora móka lehetett közel 90 km környékén), szóval egy darabig mással voltam elfoglalva, minthogy figyeljek a dobra. Nem is hallottam többet, pedig hamarosan az út nyílt terepre fordult, ahol elméletileg jobban kellett volna hallanom az ütemes tamtamot. De idilli csillagos, csendes éjszaka fogadott minden zavaró zaj nélkül. 

Profin jelzett pont a Peruska Mária kápolnánál - a pályabontók dolga se volt egyszerű

Valószínűleg ezt a szakaszt nappal is élveztem volna, a dombtetőről pislákolt néhány falu fénye, kellemes szellő lengedezett. Ahogy bekanyarodtam a szalagok mentén, láttam magamtól néhány percnyi járásra egy fejlámpa fényét. Azt hittem, Zsolt az, aki Kőszegen a virslievésnél váltott engem. Láttam, hogy jó tempóban közeledik a fény, utol fog érni a mögöttem haladó túrázó. Hosszan gyalogoltunk a horvátzsidányi műút irányába, egy tanyát hagytunk el, ahol a kutyák szintén biztos nagyon élvezték a nagyjából ötpercenként elhaladó túrázók megugatását. A forgalmasabb műúton mintegy fél kilométert kellett megtennünk (emiatt kellett volna a mellény), majd a túloldalon bevetettük magunkat az erdőbe. A lámpa közben egyre csak közeledett, de utol még mindig nem ért. Mindenféle keszekusza utakra vittek a szalagok, majd nyílt terepen, egy kerítés mellett haladtunk. Ekkor már megnéztem, ki is a mögöttem jövő és meglepetésemre nem Zsolt volt, hanem egy tök idegen fickó, akit eddig még nem láttam. Mivel erősebb tempója volt még a maga totyogós módján is, magam elé engedtem, hagy menjen. Egy kopár dombhátról ereszkedtünk le az ólmodi műút irányába a Kocsis tanyánál lévő ellenőrzőponthoz. Itt hosszasan keresgéltem, mivel is tudnék lyukasztani, mert annyira hosszú volt a zsinór, amin a lyukasztó lógott, hogy beleveszett a magas csalánba.

A műút lassan bevezetett a faluba, közben meg egyre figyelgettem az órámon, hol tartok kilométerben. Egyszer, mikor megnéztem, csúnya meglepetés ért: az óra sötét képernyője vigyorgott csúfondárosan rám. Lemerült, korábban mint én. Bajnak baj, de nem akkora, hogy emiatt ne lehessen továbbmenni, a túraútvonal úgyis a telefonomra van letöltve. De aztán jött a második rossz vicc: a templomnál egyre kerestem az igazoló matricákat. Bója, szalag van, matrica sehol. A templom kapuján is megnéztem a hívőknek kihelyezett paksamétát, de láttam, hogy az nem nekünk szól. Nem tudtam mit tenni, lefényképeztem az emlékművet a szalaggal (egyébként a kép nem is sikerült), majd igazolom ezzel, hogy itt jártam. A baj ugye nem jár egyedül és magyar igazságból is három van – ahogy kanyarodok a falu főútjával egyetemben, egyszer csak érzem a bal lábam ujjánál, hogy placcs - kilyukadt az eddig szolidan növögető hólyag. És ezután a placcs után minden lépés elég fájdalmas volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy közel az emberes ellenőrző pont, ott majd bekötözöm a sérülést leukoplasttal. Nem hiába bújtam a Kinizsis fórumot a közelmúltban, tanultam néhány praktikát. Besántikáltam a tóhoz és rázúdítottam bánataim a fagyoskodó pontőrökre. Szerencsére volt egy erős reflektoruk és annak a fényénél megejtettem a kötözést. Kínáltak mindenféle finom sütivel, de hiába. Engem tovább szomorított az a tényező, hogy láttam, hogy a telefonom is lemerülésre áll, 20% az nem sok, főleg, ha térképeznem is kell. Ráadásul Petit is fel kell hamarosan hívnom, hogy értem tudjon jönni. Nincs már 10 km hátra, szóval most kéne akkor felhívni őt, mikor még megy. Csak hoppá, hamarosan kiderült, hogy Ólmodon egyszerűen nincs térerő. Igen, egy a ráadás... Botladozva elindultam a tótól kifelé, de néhány száz méter után úgy tűnt, a kötözés valóban hatékony, megint olajozottan tudtam menni. Csak a telefonom bírja! Bár a pontőrök megnyugtattak, hogy ilyen alapos szalagozás mellett kunszt eltévedni. Az utat többféle fényvisszaverő szalag jelölte, a kanyarokat meg pluszban egy neonsárga, még jobban reflektív darab. 

A műútról egy igen meglepő emelkedő vezetett fel egy dombhátra, ahol a cuki Belovich kápolna állt. Sajnos így sötétben nem nagyon tudtunk egymással ismerkedni. Aztán egy meredek, a friss irtás miatt kissé viszontagságos út vitt az Őz-kúthoz, ahol a patakátkelésnél követtem a Kőszegen hallott tanácsokat, így nem léptem a puha kavicságyba, ahol bokáig süllyedhettem volna. A bővízű domborműves kútból igazolás után merítettem a kulacsomba vizet, majd elindultam a végső rohamra Kőszeg irányába. Ez a roham nem volt már túl vehemens, de legalább tudtam folyamatosan tartani a saját kis tempómat minden nagyobb probléma nélkül. Azt azért nem mondanám, hogy semmim se fájt, de a nagyobb bajok eddig elkerültek, amik az embert egy ilyen távon érhetik. Újból a kékre értem ki és egyre csak csodálkoztam, mit kanyarog ez az út ennyit, hiszen csalóka emlékeim szerint mindössze van benne egy-két kanyar Kőszegtől. Már vártam, hogy megpillantsam a város fényeit, de egyre csak a fák mögött megbújó holdat láttam mindenhol, ami néha meg is tréfált.

A régen áhított tábla

De aztán eljött az a városközeli szakasz is, amit már régóta lelki szemeim előtt láttam és egyszerre, az országúton áthaladva, visszaérkeztem a teljesen kihalt városba. Pestiként ez nekem szörnyen furcsa volt, hogy sehol egy ember vagy autó. Aztán ahogy elindultam egy kisebb utcán, szembejött egy kocsi. Hirtelen lassít, meg is áll és visszatolat. Biztos, hogy az illetőnek köze van a túrához, ha miattam megáll. És vajon ki vezeti az autót? Kálmán, aki mindenhol ott van. Éppen ment Ólmodra, hogy felváltsa ott a pontőröket. Neki is hosszú éjszakája van.

Nekem viszont még fel kell kapaszkodnom a büféhez a kék-fehér szalagokat követve. Szerencsére az előző nap Petivel bejártuk ezt a szakaszt, így nem volt meglepetés az útvonal. Számomra rejtély ez a Királyvölgy, itt-ott parkolnak autók, vannak kocsibeállók, de tulajdonképpen egy árokparti szűk ösvényről van szó, ahol egy turista tanösvény vezet egyedi háromszögletű táblákkal. Az utacska teljesen alkalmatlan autóközlekedésre (gondolom legalábbis én). Lehet, hogy a környező meredek köves utcákon jönnek le a gépkocsik? Mindenesetre Kőszegen se szeretnék sofőrködni, ismervén már az Ördögárok folytatásában vezető autóutat is... A telefonomat nézve úgy látom, éppen meglesz a 2 óra előtti finis, tehát Petinek is nagyjából jó időpontot mondtam, mikor végre sikerült Messengeren elérnem.

Bebaktatok a büfé e késői órán elég kihalt kertjébe. A pontőrök érthető okokból beköltöztek az épületbe. Örömmel üdvözölnek és gratulálnak a teljesítéshez. Néhány ismerős és ismeretlen alkalmi túratárs is pihen a padokon, hamarosan Zsolt is beér. Csodálkozik, hogy így sikerült utolérnie, pedig az ő tempójával nincs min. Remélem, Gergőnek is minden rendben sikerült. Átveszem a kitűzőket (kettő is jár) meg az emléklapot és két célkaja közül is választhatok. A mákos tészta/milánói makaróni választékból a sósra voksolok és nem is teszem rosszul, mert igen jól sikerült a fogás. Azért ahogy a büfében mozgom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden olajozottan megy. Kissé úgy érzem magam, mint elefánt a porcelánboltban, igyekszem, hogy semmit se verjek le. A megkerült kulacsomat is megtalálom a szomszédos asztalon, ráadásul még nagyon finom pogácsával is megkínálnak, ami a bozsoki ponton megmaradt. Vihetnék is, de sajnos lusta vagyok előkeresni valami megfelelő szütyőt a táskámból. Aztán már keres is Peti, hogy menjek ki az autóhoz. Kicsit bosszankodom a pogik miatt, de nincs kedvem visszamenni.

Ez a túra is véget ért. Bár a mintegy 20 órás menetelés utolsó óráiban alig vártam ezt a pillanatot, most mégis inkább sajnálom, hogy nincs hova tovább menjek, nem várnak újabb és újabb élmények, itt a Communitas Fidelissimán. Mivel egyszeri rendezés volt, ismétlés se lesz, de vannak még jó túráik a Vasi Vándoroknak. Szóval nem kétséges, hogy jövök még a nyugati végekre!

Aki még nem unta meg a hosszú beszámolót, annak néhány szó a túra utáni regenerációról: megint egész jól jöttem ki, leszámítva a bal lábam nyavalyáit: 3 db hólyag, egyik kipukkant a lábujjamon, kettő a sarkamon balról és jobbról, hogy szimmetrikus legyen, ebből egy belső. Ezenkívül valami dagadás és húzódás a nagylábujjam fölött, a bokám fölött szintén a megerőltetésből származó fájdalom (valamit nagyon kompenzálhattam, vagy eleve rossz a mozgásom). A jobb lábam nagyjából épen megúszta a kalandot. Másnapra mindkét talpam gyulladásban volt (szép piros színben). Izomláz elenyésző, azaz kb. volt kicsi mindenhol, de az nem ment a mozgásom rovására. A lábujjas dolog nagyjából hétfőre rendeződött, a boka kicsit makacsabb, de az is múlni látszik. Izomláztól végleg búcsút vettem. Vasárnap felmásztunk (inkább felrohantunk, mert későn indultunk és oda kellett érni - én ragaszkodtam a gyalogmenethez) a Szent Vidre misére (és le is jöttünk), hétfőn mentünk még egy 7 km-es túrát lazább tempóban. Futás most néhány napig nem lesz, amíg nem rendeződnek teljesen a bokám és a hólyagok körüli dolgok.

Strava track - azaz amit Ólmodig sikerült rögzítenie az órámnak:

Esetem a Vérkörrel

 

A Vérkörrel már 2020 óta kerülgetjük egymást. Azaz jobban mondva én kerülgetem néhanap a Vértes táját, de sosem futottunk össze a vészterhes nevű, nem túl sok jót ígérő teljesítménytúrával. Pedig csak szimplán egy kör a Vértes körül. A 2020-as nevezésem elvitték a Coviddal súlyosbított vérzivataros idők és hiába tevődött át a túra 2021-re, nekem akkor fontosabb volt egy félmaraton lefutása. Így lett a befizetett pénzemből egy instant nevezés, amit azóta sem sikerült halogatásom és kényelmességem folytán beváltani. Mivel elhatároztam, hogy ebben az évben nagyjából minden hónapban futok/járok egy ultratávot, nagyon kapóra jött az április 1-re hirdetett Vérkör teljesítménytúra. 

A Gém-hegyen

Eddig a fogadalmammal egész jól állok: januárban ugyan nem volt semmi teljesítésem, de februárban megvolt egy Kitörés (60 km), márciusban a Vérmókus (50 km), áprilisra meg itt van a maga véres valóságában a Vérkör. 77 km lehet, hogy nagy falat lesz futásügyileg, de semmit se muszáj véresen komolyan venni, hiszen ez „csak” egy teljesítménytúra, ahol a hivatalos kiírás szerint nincs is futó szintidő. Ami persze valójában létezik, méghozzá 12 óra a fordított irányba haladó instant változaton. Vérmes reményeket azért nem fűztem ahhoz, hogy sikerül beérnem ennyi idő alatt, hiszen a legjobb eredményem 70-es távon (állásidő nélkül) 12 órán felüli a tavaly tavaszi OKT 70-en, aminél azóta sem tudom, pontosan mennyi volt az össztáv. 77 km-nél azonban biztosan rövidebb volt. A 74 km hosszú Pálos 70-en legjobb időm is 13 óra feletti. Persze a legutolsó Pálosom óta rengeteget edzettem, hát itt az idő ismét tesztelni, fejlődtem-e. Biztató volt, hogy az 50 km-es Vérmókus körön is már befértem a futók közé, pedig ott is gyalogoltam jócskán. Itt meg még lesz plusz 27 km, ahol valószínűleg még kevesebb kedvem lesz futni. A Vértes azért nem az a hegység, ahol vért kell izzadni hosszas kaptatókon. Szint akad, de csak módjával (összesen 1760 métert kell felfelé mászni), az emelkedők is általában hamar véget érnek. Szerethető táj, barátságos futóterep, az a tipikus semmi extra, de mégis könnyen belopja magát az ember szívébe vidék.

Nálam már ez tizenéves koromban megtörtént, hiszen többször voltam osztálykiránduláson a csákányospusztai turistaházban, majd plébániai kirándulásokon is gyakran gombásztunk a Birka-csárda, Mária-szakadék és a Vitányvár közti erdőségekben. Cserkészportyán egyszer aludtunk az akkor még turistaszállásként üzemelő gesztesi várban. Később ezekből az élményekből (is) profitálva már én vezetgettem túracsapatokat errefelé, de akadt olyan is, hogy engem kalauzoltak más, rátermett túravezetők, gyalogosan és drótszamár hátán is. A kéktúra ideeső részét már talán többszörösen is végigjártam, sőt a Vérkör nem is az első teljesítménytúrám ebben a hegységben, hiszen azt leszámítva, hogy a Kinizsi 100 Szárligeten ér véget, az Iszkiri meg ott kezdődik (itt csak 45-ös távon mentem, ami nem érinti a Vértest), még 2002 környékén Zsolt barátommal, valamint néhány ismerősével nekivágtunk a Mórból induló Vértes 50-nek, és sikeresen teljesítettük azt. Aztán legújabb terepfutó korszakomból futó benyomásokat is szereztem a Vértes lankái közt, elsősorban a VTM különböző távjain (félmaraton és maraton), illetve a Gánt trailen. Nem is beszélve a tavaly kétszer is, kétféleképpen végigfutott Peaks of Vértes kihívásról.

Mindez természetesen nem azt jelenti hogy tökéletesen ismerem a Vértes minden zegét-zugát, hiszen a Vérkör útvonalán is akadtak fehér és majdnem fehér foltok számomra. Mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy ha velünk néhol párhuzamosan haladó Black Hole verseny mezőnyében lettem volna futó, mennyit ismertem volna fel az útvonalból bármi külső információ nélkül (tilos bármilyen térkép-, GPS- vagy telefonhasználat, még azt sem tudja az ember, hány óra van éppen). Azokon a részeken, ahol találkoztam velük, szerintem végig tudtam volna, hol járok.

Hipp-hopp a rajtban

Április 1-jén, hosszas várakozás után, amolyan vérbeli futóbolondként nekivághattam végre ennek a túrának is. Sikeresen megugrottam a 3:30-as kelés akadályát, amit csak annak köszönhettem, hogy ráfeszülve a másnapi túrára elég rosszul aludtam és 3:28-kor spontán felébredtem, mert egyébként a telefonom olyan halkan csengett, hogy tutira nem hallottam volna meg az ébresztőt. Egy kávét még sikerült nagy nehezen magamba préselnem, aztán irány Kelenföld – természetesen gyalog, mivel ilyen korán még semmi sem jár. Bemelegítés pipa. A peronon már lézengett egy-két hasonszőrű, aludni nem tudó futó- vagy túraruhás emberke. Tatabányán majdnem sikerült sokadmagunkkal elszalasztani a csatlakozást, mert az oroszlányi vonat valami külső vágányon álldogált. És semmi kiírás nem jelezte, hogy a szerelvény ott lesz valahol a peron túlsó végén, az meg nehezen volt értelmezhető kiírás híján, hogy melyik is az a bizonyos A vágány, amit a hangosbemondó hajtogatott.

A vonaton már kisebb csapat verődött össze a futónak és túrázónak öltözött egyénekből, akik a vonatról leszállva mind megindultak a helyi sportcsarnok felé. Innen a flott szervezőgárdának köszönhetően már csak percek kérdése volt, hogy rajtcsomagot átvéve (aminek legkülönösebb darabja egy injekciós tűre hajazó, piros folyadékkal teli Vérkörös toll volt – gondoltam az önellenőrző ponthoz kell majd), váltóruhás csomagot leadva máris a rajtban találjam magam. 

Az ellenőrzőlapon található vonalkód beolvasásával el is rajtoltam, neki a vakvilágnak. Mikor észrevételeztem, hogy már az első métereken sikerült eltévednem és az adott irányba senki se halad, csak azok, akik az autójukból szeretnének még cuccokat előhalászni, kicsit jobban is körülnéztem. Láttam, hogy az emberek zöme talán inkább északnak tart a stadionból. Csatlakoztam tehát a menethez. Ekkorra az órám is megtalálta végre a GPS-jelet. Azért biztonság kedvéért megkérdeztem egy szintén futó küllemű hölgyet, hogy erre kell-e menni. Ő se nagyon tudta, de itt azért már kezdett elég markánsan kirajzolódni a Vértes magaslatai felé kígyózó, hosszúra nyúlt menetoszlop. Szóval elrontani nem lehetett, utánairamodtam tehát az előbb megkérdezett hölgynek, nagyon úgy tűnt, hogy egy tempót megyünk. Szépen előzgettük a túrázókat, mire Majkra értünk, kezdett elfogyni a tömeg. A nap éppen még csak álmosan előbújt a felhőpaplan alól, aztán meglátta a dátumot és úgy döntött, ma a bolondját járatja velünk. Azaz kedve szerint bújócskázik, hol ragyogóan sütve, hol megrángatva icipicit a szél bajszát, hol pedig a felhőket facsargatva. De túlzásba egyiket se vitte, ami tulajdonképpen ideális túraidőt eredményezett.

Álmos kökörcsinek

Várgesztes felé tartva körülöttünk még csak ébredezett a táj, kissé viharvert kökörcsinek végezték reggeli mosdásukat a harmatcseppekben. Sajnos virágokat fotózgatni alig volt idő, lopva készítettem egy-egy képet, mivel a szintidő – még a gyalogosoké is – igencsak karcsú, nézelődni nincs nagyon mód. Én pedig a 6 órával rövidebb futó szintidőt céloztam meg. Legfeljebb ha nem sikerül, akkor üsse kő, egyébként sincs hivatalosan ilyen. Igyekeztem hát, ahogy csak tudtam, persze csak úgy, hogy bele azért ne szakadjak, mert 77 km, az 77 km. A gyorsabb futók rendre előztek, meg persze azok, akik gyorsabb tempóban tolták az emelkedőket nálam. Az viszont tényleg blamázs, mikor gyalogos előz engem a futót, beérve, mikor éppen nem futok. És van ilyen, van például egy rendkívül gyors lábú copfos srác, aki folyton utolér. Szerencsére a várgesztesi ellenőrző pont után hosszabb, ámde meglehetősen viszontagságos, kidőlt fákkal teli saras, technikás lejtő jött, amit végigloholva végre búcsút mondtam a turistamezőnynek. Itt áldottam az eszem a cipőválasztást illetően, mert eredetileg a kényelmes Nike Pegazust vittem volna, vagy esetleg az Ont, kipróbálva hosszabb távon, de végül az előző napi esők miatt mégis a Salamon Speedcrossra szavaztam. (Sajnos a Hoka Speedgoat most nem jött szóba, holott a mezőnynek nagy része Hokát használ, nem véletlenül. Jelenleg egy nyugdíjas és egy nem bejáratott darabbal rendelkezem, szóval nagy duzzogva otthon maradtak a Hokák.) Innen már csak futók előztek, én viszont nem nagyon előztem meg senkit, hiszen nem vagyok gyors futónak mondható. Néha fel-fel bukkantak többször is látott ismerős arcok, például a hölgy, akivel együtt indultunk. Ők aztán rendre le is hagytak előbb vagy utóbb, főleg, ahogy csökkent a futókedvem.

Mindszentpuszta

Otthon még kiszámoltam, hogy minden egyes 10 kilométerrel másfél óra alatt végeznem kell, hogy tartani tudjam a szintidőt. Az első néhány tízesen még számon tartottam, hogy haladok, aztán ahogy fáradtam, egyre kevésbé kergettem ábrándokat. Lesz, ahogy lesz, annyi a fontos, hogy haladjak folyamatosan. Elhagytam az idilli környezetben lévő Mindszentpusztát, majd a szentgyörgypusztai ellenőrzőpontot (szeretnék ilyen helyen élni...), ahol pálinkával és dianás cukorral kínáltak. Mivel futás közben nem iszom alkoholt, maradt az utóbbi frissítő. Egy hosszasabb kaptató megmászása után ott is voltam a Peaks sorozatból (is) visszaköszönő Géza-pihenőnél. Innen kitartó futás jött egészen Gánt határáig. Az utolsó métereken a faluban inkább már lazsáltam kicsit, míg a lejtőn összeverődött futóbandából az alkalmi futótársaim továbbrobogtak. Az EP-re rendeltem magamnak egy banánt, amit menet közben el is fogyasztottam, még mielőtt felkapaszkodtam volna a Gém-hegy oldalában kanyargó meredek ösvényen. A csúcs közelében lesifotós ólálkodott, aki remek képeket készített rólam.

Szentgyörgyvár

Géza-pihenő

A kopár fennsíkon olyan kevés szalag volt, hogy kezdtem teljesen elbizonytalanodni az útvonalat illetően. A Gánt trailről és túrákról is ismerősnek kellett volna lennie az útvonalnak pedig. Már-már elővettem a telefonom, mikor beért egy lány, akit megkérdeztem, hogy jó helyen vagyunk-e. Ő bezzeg az óráján pillanatok alatt látta, hogy fent vagyunk a tracken. Mentem hát utána bőszen, amíg aztán egy ponton letért hirtelen a bozótosba. Gondoltam, mégis benézhetett valamit, így én mentem szépen utána. Ekkor derült ki, mit is keresett odabent. Sűrű elnézések közepette kihátráltam és inkább hagyatkoztam a telefonomra, amíg egyértelmű nem lett a jelölés. Lejtett a pálya szinte egészen Csákvárig, ahova szépen bekocogtam némi fura muzsikaszó közepette. Olyan volt, mintha valaki a rádióját próbálgatná vagy egy fúvósbanda hangolna. Az EP persze a település túlsó felén volt, addig jócskán kellett még menni. Persze nem mindenki számára volt annyira egyértelmű, hogy a vadászkápolna egy picike templom kint az erdőben, így egyik előttem futó túratárs majdnem rajtaütött a nagytemplom mellé kitett agapés asztalon. Aztán valószínűleg neki is gyanús lett, hogy itt nincs hot dog. 

Fel a Gém-hegyre

Ezen a ponton majdnem összefutottunk egy volt kollégámmal, aki éppen arra motorozott. Sanyi még meg is ismert, csak sajnos nem mert leszólítani mert azt hitte versenyben vagyok. Magammal és az idővel valóban versenyben voltam, de azért egy kis cseverészés egy rég nem látott ismerőssel (utólag nézve egész biztosan) biztosan belefért volna. Ráadásul eddigre jutottam el arra a pontra, ahol már alig buzgott bennem a futókedv. Innentől maximum lejtőn voltam hajlandó futni, tehát Sanyi nem nagyon hátráltatott volna. (És a Sétafikás Oszi se, akivel már szintén ezer éve nem találkoztam – ő is végigtúrázta idén is a Vérkört, csak éppen már esélyes, hogy Majkpuszta előtt észrevétlenül elhagytam.)

Csákvár határában

Megérkezve a vadászkápolnához tapssal, kereplővel, hot doggal vártak minket, így az inspiráló közegnek köszönhetően mégis rávettem magam, hogy az utolsó métereket fussam az EP-ig. Aztán hot dogostól, rendelt kólástól lerogytam egy sörpadra. A finom hot dog mellé járt sült hagyma és uborka is, ami nagyon kapós volt. Ennél a fogyasztással töltött negyed óránál többet nem is nagyon vesztegeltem az egész túra alatt, legfeljebb még annyit, ami a többi pontból összeadódott. 

Vérteskozma felé tetszetős, csupa sárga héricses, kankalinos rétekkel szabdalt ismeretlen tájakon haladtam. Menet közben az egyik futó srác megdobott egy banánnal, mert neki már herótja volt a sok berendelt banánból. Így ezt is gyorsan elmajszoltam, ahogy felfelé haladtam az egyre meredekebb hegyoldalban. Kezdtem ráeszmélni, hogy öreg hiba volt így telepakolni frissítéssel a zsákom, hiszen eddig csak a vonaton fogyasztottam el belőle az otthon elmaradt reggelit. Na jó, egy árva sótablettát még bekaptam, mikor úgy éreztem a fakerülgetés közben, hogy kezd begörcsölni a lábfejem. Szóval erősen túllőttem a dolgot, feleslegesen cipekedtem. Szerencsére az erős kaptató a falu előtt lejtőre váltott, így a Sárkánylyuk-völgy bejáratáig ismét sokáig futottam az aszfalton.

Azok a híres hot dogok

Készülnek a hot dogok

Ez a völgy mindig is nagy kedvencem volt, de utoljára talán húszas éveimben túráztam erre, így nem emlékeztem már arra, hogy tulajdonképpen nem is olyan meredek. Ha nem lenne majdnem 50 km a lábamban, akár futhatnék is... De hát volt, így nem futottam, inkább arra koncentráltam, hogy hol tudnék elmenni pisilni. Az, hogy jelenleg egyedül vagyok, egy ilyen versenyen rövid illúzió, mert előbb-utóbb a semmiből mindig felbukkan egy gyorsabb túratárs. Engem éppen Ambrózy báró idősebb kiadása üldözött. A fess öregúr szintén az a fajta turista volt, aki ugyan alig futott, de emelkedőkön és síkon is gyalogosan is kenterbe vert. Már a vadászkápolna után felbukkant őkelme. Viszonyunk elég viharosra sikeredett: hol én hagytam el, hol ő hagyott el, míg a Fáni-völgyi futásomnak köszönhetően azt hittem, végleg kereket oldottam előle. Már rettegve vártam, hogy feltűnik egyszer csak neonsárga felsője, de meglepetésképpen a Sárkánylyuk-völgyben mégis egy másik, fehér pólós férfi ért utol. Méghozzá egy FUTÓ, a nagybetűs, aki emelkedőn is fut. Annak ellenére, hogy bevallása szerint pár hete esett át egy Covid fertőzésen, így formában sincs. Rövidebb beszélgetés után nekiiramodott, hisz azt a játékot játssza, hogy mindig utoléri az előző túrázót. Jó kis móka, csak bírja az ember szusszal. Pisilésnek fuccs, mert Ambrózy báró már ott is termett, mikor a völgy előre beharangozott faakadályokkal nehezített részébe értem. Tulajdonképpen csak itt döbbentem rá, hogy ő a báró (igen, mostanság rákattantam a Böszörményi Gyula féle századfordulós nyomozós történetekre), hiszen megláttam, hogy egyik keze félig hiányzik. De az úr e hendikep ellenére rendületlenül haladt, még emelkedőkön is, ráadásul fénysebességgel. Futó kapcsolatunk végére végül is éppen a futás tett pontot – az Új-osztás ellenőrzőpontja után végleg elbúcsúztunk. Az ellenőrzőponton hájas sütivel traktáltak. Azóta nem ettem ilyet, amióta nagymamám többet nem süt, azaz sajnos igen régóta. Így lehetetlenség volt ellenállni ennek a finomságnak. Eztán jött a VTM-ről ismerős hullámvasút jól futható szakaszokkal, mikor is sikeresen megléptem a báró elől. Persze fel kellett mászni a Macska-bükkhöz a Gráciák-bérce mentén, ami az útvonal egyik leghúzósabb emelkedője volt, de hosszú ez sem volt. Utána megint futás Körtvélyespusztáig. Petinek küldözgettem a képeket, hogy már ismerős tájakon járok, hiszen előző hétvégén is éppen erre medvehagymázgattunk. 

Hirczy-emlékmű a Sárkánylyuk-völgy bejáratánál egy itt elhunyt turista emlékére

Ahogy a Mária-szakadék mentén vezető aszfaltúthoz értem, láttam, hogy onnan is érkeznek futók. Azt tudtam, hogy mi terelve vagyunk és nem érintjük a szakadékot, de a terv szerint a kilátó irányába kellett mennünk oda és vissza is. Szóval ezek biztosan nem a Vérkörösök. Csak kérdés, milyen verseny lehet. Futók, gyaloglók is jöttek, volt, akin rajtszám is volt. A Vérteskozma Rock 'n Rollra gondoltam első körben, de az ennyire nem hosszú, szóval másik verseny lehet. Szívem szerint megkérdeztem volna valakit, de nem akartam zavarni őket, lehet, jó néven se vették volna. No mindegy, ráérek megnézni otthon, addig is meg kell még járnom Csákányospusztát az ottani ellenőrzőponttal. (Aztán a vonaton hazafelé már megszületett a megfejtés: a legendás Black Hole ultra mezőnyével találkoztunk.)

IFA az Új-osztás előtt

Mászóka a Gráciák-bérce mellett

Két hete még felfutottam erre a magaslatra, most éppen csak felsétáltam, hogy aztán az ismét kidőlt fákkal teli bújócskázós lejtőn learaszoljak a pontig a szakadékba. Kaptam remek házi sportszeletet meg egy citromos sört is rendeltem ide, amit kicseréltem a már üres kólásüvegemmel. Jó lesz majd a vonaton, túra után! Felmászni a meredélyen nem volt egyszerű mutatvány, talán fáradságomnak köszönhetően véletlenül lenyomtam az órám egyik gombját, amivel el is mentettem az eddigi menetet. Átkoztam magam az óvatlan mozdulatért, de csak azt tehettem, hogy indítok egy új vételt. Közben igyekeztem a katonatemető felé hol futva, hol gyalogolva. A Vitányvár felé együtt haladtunk a másik rendezvénnyel, ami sokkal sűrűbben, már-már hülyebiztosan ki volt szalagozva. De nem volt merszem senkit se megkérdezni, hogy min futnak... A mezőny elég felkészültnek tűnt, persze nem tudtam, kilométerben hol tarthatnak. Én már 60-on is túl...

Terelés a Mária-szakadéknál

A vár előtt mi maradtunk a kéken, ők mentek le a völgybe egyenesen a jelzetlenen. Aztán a Rockenbauer-fa után újra felbukkantak a zöldön. A kékről a piros irányába távoztam, ami kisebb emelkedővel indult, majd lejtőben folytatódott. Itt-ott bele is futottam. Ezek a futások már nem voltak tartósak, hiszen ennyi kilométernél már a hátam is borsódzott attól, hogy kitartóan, hosszas kilométereket egyben lefussak. Még lejtőn is alig megy az iram. A lábam még talán bírná, de fejben nincs meg a dolog. 

Rockenbauer-fa

Megint jóformán ismeretlen tájakon haladtam Vértessomló irányába, talán egyszer vezettem erre túrát. Mindenesetre nem köszönt vissza a táj. A falu, melynek utcáin követtem a piros jelzést, persze már egész más tészta. Az egyik kanyarban a kerítésen egy A4-es lap virított, melyről kiderült, hogy a mi önellenőrző kódunk. Egy kódot kellett felírni a lap mellett lógó tollal. A kis „vérrel teli” injekciós tű tehát ajándék – de milyen ötletes!

Vértessomló

Egy vízmosáson és egy kisebb dombon keresztül elhagytam a falut, hogy aztán szántókon áthaladva búcsúzzak a Vértestől és látványától. Már 5 km-en belül vagyok, csak gyalogolok rendületlenül a célom felé. Megint futók hagynak el több csoportban is. Bámulatos, hogy egyesek ennyi kilométerrel lábukban is mire képesek. Mielőtt ismét megérkeznék Majkpusztára, egy polgárőr kalauzol át a forgalmas úton. Rendezésből csillagos ötös, mást nem is lehet adni erre. De az útvonal vége is szolgál még fénypontokkal: íme a tavacska, melynek vizében bodros felhők tükröződnek, beljebb az erdőben romantikus kápolna bújik meg, majd az Oroszlány irányába vezető aszfaltcsík mentén mindenhol keltikék tündökölnek az ellenfényben. Ide Majkpusztára muszáj lesz ellátogatnom úgy, hogy nem sietek sehova...

Tavacska Majkpusztán

Bányászmotívumos ház Vértessomlón

Örülök, hogy hamarosan beérek, a városban megtáltosodom, újra futni kezdek. Látom, hogy a 12 órába még bőven beleférek, hiszen még este 6 óra sincs és ugye reggel 6 után indultam pár perccel. Izgulni, sietni most már felesleges, a futásom már inkább csak levezetés, avagy a nap méltó lezárása, keretbe foglalása. Ennek megfelelően a sportcsarnok előtt megint elkavarok, és a parkolót találom meg először. De most már ismerem a járást, így jócskán szintidőn belül betalálok a sportcsarnokba is. Kolompszó, hajrázás, gratuláció fogad, mint egy igazi versenyen, holott ez csak egy teljesítménytúra. Lányos zavaromban alig tudom előkotorni az itinerem, sőt az érmem is majdnem elfelejtem átvenni. 11 óra 34 perc alatt sikerült körbejárnom (részben futnom) a Vértest. El sem hiszem!

Keltikék az út mellett

Közben üdvözöl Mária, a hölgy, a kivel majdnem együtt indultunk, és nagyjából fej-fej mellett haladtunk végig. Ő pár perccel előbb robogott be. Megbeszéljük, hogy együtt vonatozunk haza. Közben még megkeressük a leadott csomagom is – átöltözni már nem lesz idő, mert sietni kell a vonathoz. A vonaton összebandázunk két teljesítő sráccal is. Útközben már azon tanakodunk, vajon mi lesz a következő nagy túránk. Mert hiába sajognak még az izmok, izzanak a talpak, már mennénk újra. A Sárga 70-ben állapodunk meg, de én nemsokára rájövök, hogy az sajnos nem fog menni, hiszen majdnem aznap futom a WTF Börzsöny 33 km-ét (menet közben már azon filóztam persze, hogy az túl kemény lesz nekem, át kéne neveznem valami rövidebb távra). De már otthon addig böngészem az internetet, amíg rá nem találok a Gombos testvérek május végi egyszeri rendezésű túrájára, a Communitas Fidelissimára, és már tudom, ez lesz az enyém. Régóta ígérem már nekik, hogy egyszer elmegyek hozzájuk túrázni Szombathely környékére – most ideje beváltani az ígéretet. Kis dilemma még, hogy százas legyen vagy maraton, mert ugye ezt a kevés szintes maratont lehetne nagyjából végigfutni, százast viszont már régen, több mint 20 éve csináltam (egyszer a Kinizsin, az első teljesítménytúrámon még). Sőt a hosszabb távban a kedvenc Kőszegi-hegységem is benne van. De szerencsére van időm még gondolkozni.

Strava-link (amit végül sikerült egybepakolnom két mérésből): 

Cukkinis-gombás medvehagymás quiche

Tészta:

• 12 dkg vaj/margarin
• 25 dkg liszt (fele lehet teljes kiőrlésű)
• fél teáskanál só
• csipet cukor
• 1 tojás

Töltelék:

• 2 kisebb cukkini
• negyed kiló gomba
• 50 dkg juhtúró
• 2 dl tejföl
• 1 tojás
• só
• bors
• fűszerek (kakukkfű, borsikafű)
• medvehagyma egy csokorral apróra vágva
• olívaolaj
• valamennyi reszelt trappista a tetejére

A tésztához elmorzsoljuk a margarint, sót, cukrot, lisztet, majd hozzáadjuk a tojást. Összegyúrjuk, ha nem áll össze, kevés vizet adhatunk hozzá. A tésztát alufóliába csomagolva a hűtőben pihentetjük egy órát.

A töltelékhez felvágjuk vékonyabb szeletekre a cukkinit és a gombát, kis olívaolajon megpároljuk egy serpenyőben. Nem muszáj teljesen puhára párolni, de kicsit fonnyadjon meg. Kicsit sózzuk, borsozzuk, fűszerezzük ízlés szerint. És kakukkfüvet, borsikafüvet adtam hozzá. 

A juhtúrót egy mély tálban összekeverjük a tejföllel és a tojással. Botmixerrel beleturmixoltam a medvehagymát is a masszába.

A kinyújtott pitetésztát kivajazott piteformába tesszük, megszurkáljuk villával. 180 °C-ra előmelegített sütőben 10 percet sütjük. Ezután elosztjuk az elősütött tésztán a gombát és cukkinit, az egészet leöntjük a juhtúrós masszával. Kb. fél óra sütés után, ha már nagyjából megszilárdult a massza, a pitét megszórjuk reszelt sajttal. Még 5-10 percet sütjük, míg a sajt pirulni nem kezd.

Medvehagymás-sütőtökös kenyér

 

Hozzávalók:

• 50 dkg liszt
• 3 szelet sütőtök (megsülve)
• 2 kiskanál só
• 2 kiskanál cukor
• 1 tasak szárított élesztő
• 2 dl víz
• 2 ek olívaolaj
• napraforgómag
• egy csokor medvehagyma apróra vágva

A lisztet kelesztőtálba szitáljuk, hozzáadjuk a többi száraz hozzávalót. 

A sütőtököt a héjából belekanalazzuk a tálba. A víz lassú hozzáadagolásával kidagasztjuk a tésztát. A napraforgómag egy részét és az apróra vágott medvehagymát is beledagasztjuk a tésztába.

Ezután fél órát kelesztjük. A tésztát lisztezett felületen átgyúrjuk, miután megkelt, majd egy olívaolajjal kikent formába tesszük. A tetejét megkenjük olívaolajjal és megszórjuk a maradék napraforgómaggal.  Előremelegített sütőben (180 °C) háromnegyed órát sütjük a kenyeret, úgy, hogy egy kis fémtálban egy kevés vizet párologtatunk a kenyér alatt. Miután kivettük, meghintjük hideg vízzel.

Vér és mókusok

 

Úgy tűnik, a véres dolgokkal hadilábon állok. Hiába szerepelt a Vérmókus kör már nagyon régóta a bakancslistámon és hiába neveztem már be az ősz folyamán rá, úgy tűnt, ez egyszerűen nem akar nekem összejönni. Egyrészt borzasztóan nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak egy-egy instant körön – ugye mint tudjuk, a Vérkört már több éve halogatom (de most végre elérkezett a pillanat és ha instantban nem is, de teljesítménytúraként végre majd megcsinálom, ha minden összejön). Másrészt meg pont mindig akkor leszek beteg, ha végre eljutok odáig, hogy most akkor nekiindulok. 

Először egy futóismerősömmel, Vilivel mentünk volna ketten december elején, de elkapott valami tüsszögős, orrfolyós, hidegrázós nyavalya, így nem mertem ennyit bevállalni, pedig már a szabim is kivettem. Persze mire eljött a nap, kicsit már jobban lettem, így végül mégis elindultam futni, de csak egy 1.0-ás Budai peaks verziót mertem végigfutni, amit kb. feleakkora távra (26 km) ki tudtam hozni. Igaz, menet közben még bőszen küzdöttem az orrfolyással, de szerencsére nem ártott meg a kiruccanás. Vilit persze nem értem utol, pedig részben majdnem ugyanarra mozogtunk, egész biztosan kereszteztük egymás útjait.

Most, hogy megint végre elhatározásra jutottam a Vérmókust illetően és ki is vettem a szabim, ismételten kezdtem magam ramatyul érezni az előző nap délutánján. Kapart a torkom, és mintha a hideg is borzongatta volna a hátam. Ilyen az én szerencsém... Azért még adtam egy esélyt annak, hogy éjjel majd kialszom magamból a kórt, így mindent szépen összekészítettem – legfeljebb majd visszapakolom a cókmókot a helyére, ha mégsem mennék. Így is lett, ugyan jól megizzadtam éjjel, de reggelre kimondottan jobban éreztem magam. Irány akkor a Szépjuhászné!

Már 7 óra előtt ott virítottam a büfé előtt és mivel a kezdőkód helyét már ismertem, gyors szerelvényigazítás után tudtam is rögtön startolni. Az első kilométereken már régi ismerősként szaladtam végig, hiszen mostanában hétköznaponként is gyakran edzegetek erre. Szeretem a Vadaspark környékét, kevesen járnak hajnalonként arra, valamint az ösvények és a terepviszonyok is izgalmasak, változatosak. Egyik legviccesebb élményem az volt, mikor még fejlámpával indultam neki a hajnali sárga/kék keresztnek, szembe pedig szintén egy fejlámpás futó érkezett – alig akartam hinni a szememnek. Ezek szerint másokat is ilyen korán kivet az ágy! Hiába azonban a rutin, az ellenőrzőkóddal az Erdő fohásza táblán megint megküzdöttem. Valamiért nincs a 20-asoknak ezen a helyen mobilnet vagy nem tudom, mi lehet a probléma. A Szilfa-tisztás környékén sikerült végre beolvasnom a kódom, igaz kétszer, így csak egy hibaüzenetet kaptam. Kicsit izgultam, de nem volt szívem ilyen korán felcsörgetni Mátét. Végül is az az üzenet, hogy „ezt a kódot már beolvastad”, azt jelenti, hogy egyszer sikeresen megtörtént a dolog – legalábbis mertem ezt remélni.

Haladtam hát előre, amennyire a mostanában szokásos lassúcska tempóm engedte – úgy voltam vele, inkább tartalékon megyek, csak bírjam jól végig, hogy a végén is maradjon még erőm futni is – főleg, ha muszáj lesz a szintidő miatt. A második kód a villanyoszlopon gyorsan meglett és fel is töltődött, és a mumus Kecske-hátat is viszonylag könnyedén leküzdöttem. Fura, de ez az emelkedő is egyre könnyebb minden egyes alkalommal. Egy jó fej bringással kerülgettük egymást, jó utat kívánva kölcsönösen. Ő is meglehetősen nézelődős tempóban nyomta, mert majdnem utolértem a Vöröspocsolyásnál. 

A vörös pocsolya - a vaddisznók kedvenc dagonyája

A piros háromszög elágazásától komolyabb elánt vett az emelkedő, de úgy voltam vele, hogy ezt még kifutom, majd legfeljebb a Csergezán-kilátó előtti kaptatón lazsálok kicsit, hátha látok kökörcsineket. Így is lett, bár sajnos a virágok egyelőre még didergősen elbújtak. A platóra felérve célba vettem a kilátót, ahol most a kódok (ráadásul mindkettő) sitty-sutty meglett. Pedig mennyit kerestem őket hiába a Mókus-körön! 

Kicsit borongós a kilátás

Sajnos a kilátás egyelőre elég borongós volt, így lehúzódtam a közeli padra, hogy elfogyasszam a magammal hozott banánt. Aztán újból nyakamba vettem a lábam és meg sem álltam a hegy aljáig, az elágazásig, ahol megint emelkedésnek indult az éppen aktuális zöld turistaút. Kicsit belepihentem a menetbe, majd a zöld négyzetet elérve nekiiramodtam a lejtőn. Innen egy jelzetlen útra kell letérni, megmászva a Peaksről ismerős Zsíros-hegy nyergét, majd egy szintén jelzetlen, kellemesen lejtő úton futhat a teljesítő az Ilona-lak irányába egy hosszan elnyúló gerincen. Vele párhuzamosan egy másik, szintén szép gerinc húzódik. Futás közben volt energiám a festői látvány élvezésére is. Éppen egy csuszka mutatványozott egy közeli cserjén, illegette-billegette magát, majd gyorsan eltűnt veszélyt sejtve. Hamarosan tűleveleken tapodtak a lábaim és eszembe jutott, hogy akár egy mókus is előbukkanhatna ebben a fenyvesekkel tarkított miliőben, ha már múltkor, a Mókus-körön volt olyan szerencsém, hogy láthattam egyet. A találka elmaradt, de a pihenő nem, hiszen megérkeztem a csinos vadászházikóhoz. A kódot gyorsan leolvastam, majd leültem egy farönkre, hogy élvezzem az itteni végtelen nyugalmat. Közben persze gondoskodtam az energiautántöltésről is.

Ilona-lak, egy igazi idilli hely - főleg hétköznap

Bár órákat el lehetne időzni itt, mégis indulni kell, hiszen ketyeg nekem a szintidő – remélhetőleg a futó. Igaz, a futással nem sokáig jutok, pár lépést teszek meg a lejtőn, máris megállásra csábít egy hóvirág, majd rengeteg társa. Igyekeznék tovább, de a keskeny ösvény hirtelen, szinte a semmiből sárossá válik, jobb oldalamon meg egy villanypásztor őrzi az újulatot. A csúszós lejtő kicsit rézsűs is, így komoly esély van arra, hogy ha elesek, nemcsak egy szép sárpakolás lesz a jutalom, hanem egy jókora áramütés is. Inkább kioldalazok az ösvény melletti giz-gazba, aztán ott próbálok előreevickélni. A villanypásztort elhagyva akkora lesz a dzsindzsás, hogy muszáj maradnom a korcsolyapályának is beillő úton. Sajnos nincs sok esélyem menet közben gyönyörködni a szemközti Meszes-hegy sziklás oldalában. Végül a sárfürdőt sikerül megúsznom. 

Hiába tűnik a Nike Pegasus trail változata az eddigi legkényelmesebb cipőmnek, ekkora sár eléggé ki tud rajta fogni. De szerencsére az egész útvonalon szinte ez az egyetlen sáros szakasz akad, így a cipőválasztás elég jónak bizonyul. A sunyin emelkedő, ámde igen látványos Hosszú-völgyön felfelé haladva semmi kedvem futni, inkább átadom magam a hóvirág- és sziklafotózásnak és az ébredő tavaszi táj élvezetének. Azért a gyaloglásom is meglehetősen tempós, közel 10 perces átlagokat megyek. Favágók zaja hallatszik, majd elhagyva őket igazán meredekbe kapcsol az ösvény. Végre felérve a sárga keresztre újból futok hellyel-közzel, még a forgóajtót elhagyva is. Közben a napocska is kisüt, ideje nekivetkőzni. Keresem a virágokat, de úgy tűnik, korai még az igyekezetem. Megint egy kellemetlen emelkedő visz fel a Kutya-hegyre, de tudom, hogy felérve majd újból futhatok, hiszen a nemrég teljesített Kitörés túrán mindez emelkedő szokott lenni szemből. A Nagy-Szénás végső kaptatójáig nincs is megállás. Számolgatok – most járok félúton. Ugyan most egy hosszas lejtmenet jön, de az út vége felé bizony akad néhány bosszantó hupli, mint például a Kálvária, Vihar-hegy, Hármashatár-hegy és további társaik. Idővel jól állok, még 11 óra sincs. Kicsit kifújom magam, körbefotózom a páratlan körpanorámát, majd indulok is tovább.

Hóvirágok a Hosszú-völgyben

A Hosszú-völgy legfestőibb szakasz

Az esést a Meszes-hegy alatt sikerült megúsznom, de ami meg van írva a nagy könyvben, elkerülni lehetetlen: a sorompó előtti irdatlanul köves lejtőn kimegy a jobb bokám, én meg eldőlök balra mint egy krumpliszsák. Bal tenyeremből, amivel hárítottam az esést, csordogál a vér, a sajgó bal combomat inkább meg sem nézem, lényeg az, hogy a fancy hópehelymintás pink-fekete nadrágom nem szakadt ki. Újraindítom a gépezetet, ami kicsit döcögősen, fájdalmasan indul, majd aztán belelendül. Menet közben próbálom egy zsebkendővel kúrálni a sebesülésem. Hát persze – kapcsolok – Vérmókus körön vagyok – vér kipipálva, már csak a mókusok hiányoznak. Úgy döntök, hogy a Muflon-itatónál muszáj beiktatnom egy rövidke táplálkozással egybekötött pihenőt a kódolvasás mellé. Miközben keresgélem (hiába) a ragtapaszt a táskámban, nézem, micsoda műsort csapnak a harkályok a közeli fákon. Mindenhol őket hallani, próbálják a fiúk minél nagyobb kopácsolással elcsavarni a csajok fejét. Az a fránya ragtapasz nem kerül elő, pedig van itt minden: sótabletta, szőlőcukor, hajgumi, hólyagtapasz, magnézium. Na mindegy, akkor marad a zsepis gyógymód, bár jó volna valahol vizet is keríteni. Az ivóvizem nem akarom pazarolni, mert már rendesen fogytán van. 

A Nagy-Szénás felé

Az útvonal felezőpontja, minden szempontból csúcspontja stb. stb.: a Nagy-Szénás

Mókus körös pólóban természetesen

Feltápászkodom és indulok Solymár irányába, de pár méter múlva hirtelen mozgást észlelek az egyik közeli fán. Nicsak, egy mókus igyekszik felfelé a törzsön. Menekülés közben utánozhatatlan mókushangot hallat. Megállok és figyelem mókus pajtást, ő is ugyanezt teszi. Közben készítek pár portrét róla, ha már ilyen szépen beállt pózolni. Hirtelen észreveszem, hogy nincs egyedül, haverja ott figyel a fa túloldalán. Oké, konstatálom, hogy sima Mókus-körhöz egy, Vérmókus-körhöz két mókus jár, ha már a táv is duplaannyi. A vér már úgyis megvan, a hiányzó mókust is sikerült begyűjtenem hozzá. Kényelmesen lejt az út egészen Solymárig, nem spórolom meg a trackből az ugyan felesleges kitérőjét a sárgának sem, ha már egyszer benne van. Kitörésen mindig kihagyjuk, most akkor nézzük meg világosban, mit veszítünk vele. A nagy igazság, hogy semmit, azaz egy kis szintet lefelé és fölfelé is, ami sok kilométer megtétele után a fenének hiányzik. Miközben ezen morfondirozok, egy helikopter berreg a fejem felett, majd a települések közelébe érve néhány kutyással találkozom. Csorgok lefelé a Jegenye-völgy felső szakaszába, aztán a műútra kiérve gondolok egyet és betérek a benzinkútra, hogy végre kezet mossak és kitisztítsam a sebem. Sajnos a művelet eredeti ára 200 magyar forint lenne, de a kutasok rendesek és megkímélnek engem a pénzköltéstől, mivel a sebemet mutatva biztosítom őket, hogy tényleg csak kezet mosnék, meg fogyasztanék is a hűtőpultból. Már csak egy fél üveg kólám van és úgy tűnik, ma még a Dunát is kiinnám, úgyhogy egy buborékos vízre esik a választásom. 

Még mindig a Szénás - nem lehet betelni vele

A Muflon-itató, ahova a legenda szerint Sétafikások nem térnek be (egyébként már igen)

Vérbeli mókusok

Haladok tovább az Alsó-Jegenye-völgyben, egyre több a ráérős kutyasétáltató. Itt-ott fotózok, balról mellettem az Aszkéta nevezetű németjuhász öklendezik. Próbálok elszakadni fejben az igen kellemetlen látványtól és inkább a következő emelkedőkre koncentrálni. Futás ezeken már nem lesz, de azért illene jó tempót menni. Úgy tűnik, a Kálvária emelkedője végtelen, ami nem meglepő, mert a Kitörésen lefelé is elég hosszúnak tűnik. Végre fent vagyok a villanypásztánál, innen már kicsit hullámvasutazik az ösvény és, néhol futni is tudok. Egy katonasírt hagyok el, ami egy, a várból való kitörés során életét vesztett német katona emlékét őrzi. A Kötők padjához megint egy alamuszi emelkedő vezet. Újdonságként csodálkozok rá a sárga háromszög jelzést viselő sziklára, pedig nem először járok erre. Innen válik csak igazán meredekké az út! Felszenvedem magam, majd próbálok futni a gerincen. Mire elérem a stációkat az erőm is kifúj, sőt gyaloglás helyett is csak vánszorgok felfele. Ez egyben az én kálváriám is, képletesen és valóban is, hiszen pici gyerekkorom óta gyakorlom magam eme hegy megmászásában. Évről-évre ide jártunk nagypénteken keresztutat járni, és felsejlik bennem a sok meghitt pillanat. Kisgyerekként igazi kalandnak tűnt a gyertyafényes erdei szertartás, a kereszteknél elmondott ima. Most is elrebegek egy hálafohászt, hogy végre feljutottam a hegy tetejére és sikerült rendben leolvasnom a kódot. Sokat nem időzhetek, indulok a távolban sorakozó csúcsok irányába – sajnos mind meg kell őket mászni, bár ki tudja, mennyire futja majd az erőmből.

Vízesés az Alsó-Jegenye-völgyben - valaha itt fürdőzött nagymamám

A pesthidegkúti kálvária

A Virágos-nyeregig nem sokat futok, utána meg esély sincs erre, hiszen máris a Vihar-hegy köves kaptatóján találom magam. Lefelé is csak inkább botorkálni lehet, mintsem szaladni a nagy köveken, aztán már mászhatom is a következő domborulatot, a Hármashatár-hegyet. Azért, hogy valami tempót is mutassak, berobogok a turistacentrum udvarába a kódért, amit megint nem tudok leolvasni internet híján. Tanácstalanul téblábolok, odamegyek egy a közelben pakoló sráchoz, hátha tud tanácsot adni. Azt monda, húszasoknak elég problémás a dolog, de fönt a kilátónál lehet próbálkozni. Felkapaszkodom, útközben a kód beolvasódik, megint duplán. Kocogok bőszen lefelé az utat keresgélve. Elrobog mellettem két gyorslábú srác, őket valószínűleg nem zavarja az erősen kövekkel szabdalt terep. Én meg folyton arra koncentrálok, hogy ne törjem ki a bokám feleakkora tempó mellett. A nagy összpontosításban el is felejtem, hogy az Újlaki-hegy is benne van az útvonalban. Már alatta állok, mikor erre rádöbbenek erre a tényre. Kispistázás nincs, mehetek vissza azon a ronda köves emelkedőn. Még jó, hogy a meredek sárgán nem mentem le a Határ-nyeregig. Onnan már biztos nem másztam volna vissza. Szusszanok egyet a csúcs alatti padon, aztán visszabotladozom a korábbi útvonal kövein, majd leereszkedem ama rettenetes lejtőn, aminek csak az a szerencséje, hogy most nem emelkedő, mert különben ezer átok sújtaná.

Gückler Károly kilátó

Pad az Újlaki-hegy alatt

A Nyéki-hegy rövid, ámde húzós emelkedője megvisel rendesen, de legalább utána tudok megint hosszabban futni le Hűvösvölgyig. Már sokadszor számolom át, benne leszek-e a futó szintidőben. Bevallom, nem vagyok nagy matekos, először, még a Kálváriánál, arra jutottam, hogy éppen ki fogok csúszni a 10 órából, aztán minél többször átkalkuláltam a dolgot, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy bizony benne leszek, sőt jócskán hagyok is benne. Így innentől már nem nagyon iparkodtam, nem nagyon kínoztam magam futással, legfeljebb a lejtőkön iramodtam meg. A Hárs-hegy oldalában még kicsit erőt is gyűjtöttem az utolsó csúcsmászáshoz. Igaz, erre sok szükség nem volt, mert még olyan korán volt, hogy a büfét is biztosan nyitva találom. A csúcs előtt kielőztem két turistát miheztartás végett, ha már futószerkóban vagyok, aztán uzsgyi lefelé a büféig beolvasni a zárókódot.

A hűvösvölgyi Nagy-rét - régi majálisok színhelye

Kaán Károly kilátó a Hárs-hegyen

Kicsit izgultam, mikor 3 óra után a pulthoz léptem, hogy vajon sikerült-e tényleg beolvasnom mindent a hibaüzenetek ellenére, de a büfés hölgy megerősített abban, hogy az összes kód rendben felment és átadta az érmet. Mellé jól esett a kávé, palacsinta, üdítő kombó most is. Mivel elhatároztam, hogy kicsit belehúzok az ultratávokon való fejlődésbe és nagyjából havi szinten futok-gyaloglok valami ilyesmit (valamiért azt érzem, ez az én igazi világom, bár se gyors, se különösen jó futó nem vagyok, sőt még a maratoni távot is csak pedzegetem, egyedüli „erényem”, ami előrevisz ebben a törekvésben, hogy makacs vagyok mint az öszvér), azt hiszem, leszek még vendége a Vérmókusnak.

A túra utóélete annyiban nyilvánult meg, hogy a másnapra betervezett termálfürdős lazulás közben-után úgy elkapott a torokfájásos influenza, hogy egy bő hétig alig tudtam kimászni belőle. Szóval ezért se érdemes nagyon betegen nekiindulni (igaz, aznap tényleg nem éreztem semmi jelét annak, hogy beteg lennék, de hát ahogy a mellékelt ábra mutatta, még jócskán benne voltam).

Strava link a Vérmókus körömhöz: