Zöldmáli delta megspékelve egy kis kékkel

Lelkes olvasója vagyok Tenczer Gábor, a Szépkilátás blog szerzője túrázással kapcsolatos cikkeinek. A tavalyi év folyamán több olyan bejegyzését is olvastam, melynek témája a városi (vagy inkább a városból kiinduló) túrázás volt, ezek egyike volt a találó „Zöldmáli delta” című írás. Keddi túrámhoz ebből merítettem ötletet.  

Egy hét hatósági karantén után vajon mi az a három dolog, amire a magamfajta ember legjobban vágyik: mozgásra, mozgásra és még több mozgásra. A kényszerű tunyaságban töltött hét alatt felszedett - egyébként nem is annyira felesleges kilók ledolgozása (vagyis inkább szinten tartása) végett úgy döntöttem, nem elég a munkába való kerekezés, kell valami más is, főleg, hogy két hete nem jártam semmiféle hegy vagy erdő közelében sem. 

Egy munka utáni kiruccanás a Budai-hegyekbe lett a nem túl hosszú ötletelés végeredménye. Egyelőre csak a túra végpontja volt biztos: Peti munkahelye, ahonnan van tuti fuvar hazáig, az útvonal maga nyitott kérdés volt mindaddig, amíg rá nem néztem a térképre. Egy pillanat alatt beugrott a nem is olyan régen olvasott cikk. Az útvonal-tervezésben meghagytam magamnak némi szabadságot, így tulajdonképpen az első adandó alkalommal el is pártoltam hőn szeretett háromszögünktől egy zöld majd egy kék barlang jelzés kedvéért, amit egészen a Mátyás-hegy aljáig követtem. Itt a kék kereszt jelzésre váltottam, amiről a Remete-hegyen becsatlakoztam az Országos Kéktúra útvonalába. Hogy meglegyen a csúcsélmény, beterveztem magamnak a Hármashatár-hegyet a kilátóval, majd úgy gondoltam, hogy lemegyek a Virágos-nyeregbe és majd meglátom, lesz-e még időm és kedvem elmenni a Kálvária-hegy irányába, vagy innen majd újból a városnak veszem az irányt.

Mihelyt letelt a munkaidő, már siettem is a villamoshoz, hogy elgurítson a Margit-híd budai hídfőjéhez, ahonnan indult a gyaloglás. Egy ilyen nagyvárosi séta remek alkalom, hogy az ember a saját lakóhelyére egész más szemmel, mondhatnánk, hogy turistaszemmel is rácsodálkozhasson. Egyrészt azért, mert olyan helyekre vezet a turistaösvény, ahová városi létem mintegy 40 éve alatt sosem jutottam el, másrészt olyan dolgokat is észrevesz az ember, ami mellett eddig csak buszon, villamoson vagy autóval elrobogott, vagy éppen eddig nem volt ideje tüzetesebben megnézni a nagy városi rohanásban.

Ennek jegyében telt a túra első kb. 4 kilométere. Az első érdekesség számomra a Lukács fürdővel szemben lévő török fürdő épülete és a mellette lévő tavacska (Malom-tó) volt. Úgy tűnt, hogy a tavacska hamarosan szép parkos környezetet kap. Egyedül azt bántam, hogy a kerítés nem tette fotózásra alkalmassá ezt a komplexumot. Egy kis utánaolvasással azt is megtudtam, hogy a tó mellett található a Molnár János-barlang, melynek vize hajtotta a 19. századig meglévő itteni lőpor- és lisztmalmokat. Ezeknek egyike volt egy török kori lőpormalom, ami később a Császár-malom nevet kapta - a tó neve is innen ered. A Kavics utcába kanyarodván egy impozáns, villaszerű épületre lettem figyelmes, mely jelenleg az ORFI MRI laborjának ad helyet. Nem sokkal a villa után, egy másik érdekes toronyszerű épület mellett indultam neki a Kavics utca lépcsőjének. Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy ennek a Kavics utca 8/a házszám alatt található háznak mi lehet a története, csak egy 1965-ös fényképet találtam róla, ahol meglehetősen rozoga állapotban volt. Hangulatos árnyas ligetben haladtam felfelé a Kavics utca, majd a Józsefhegyi lépcső lépcsőfokain a Szeréna utca irányába, ahol a turistaösvény egy éles jobb, majd bal kanyart vett. Ezután a Sarolta utca következett, majd a Szemlőhegyi utcában tett rövid látogatás után bekanyarodtam a Fajd utcába.

Itt egy újabb érdekes házat pillantottam meg, melynek párkányát szoborfejek díszítették. Először valamilyen alkotóháznak gondoltam, de hamarosan kiderült, hogy a hangulatos épület és kert együttese egy óvodának ad otthont.

Sajnos a József-hegyi kilátót kihagytam, pedig érdemes lett volna ide is egy rövidke kitérőt tenni. Így csak a panoráma egy szeletkéjét sikerült elkapnom a fenti képen lévő szaletli mögött. Na majd legközelebb!

A forgalmas Pusztaszeri utat keresztezve egyre gyakrabban fordult meg a fejemben, hogy útba eshetne már egy barátságos kis cukrászda, de minden nem lehet tökéletes – ehhez még az útvonal további fejlesztésére lesz szükség. Nemsokára elbúcsúztam a zöld színű háromszögtől a beszédes nevű barlang utcába fordulva, ahonnan megpillantottam a mára kiszemelt csúcsot, a Hármashatár-hegyet is. Innen a Zöldmáli lejtőn jutottam a Szépvölgyi útra, ami egyenes a Pál-völgyi-barlanghoz vitt.

Itt egy kicsit megkavarodtam, merre is induljak tovább a Mátyás-hegyre. Mint végül kiderült, az ösvény egy elég forgalmas, járda nélküli úton vitt tovább, ami ráadásul tele volt beláthatatlan kanyarokkal – eléggé aggódtam, hogy baleset lesz a vége. Próbáltam minél jobban lehúzódni az út szélére, de ez se volt tökéletes megoldás. Szerencsére később már volt járda is a Mátyáshegyi úton, ahonnan egy újabb lépcsősoron, a kék kereszt jelzésre váltva kanyarodtam fel magára a Mátyás-hegyre. Hamarosan a kőfejtő kerítése mellé értem, ahonnan csodás panoráma tárult a városra, még a Parlament is látszott. A kőfejtőben valaki kövekből egy körkörös alakzatot rakott ki, ami felülről nézve egész látványos volt.

Itt nagyjából búcsút is mondhattam a lakott területnek. Miután megmásztam a Mátyás-hegy kaptatóját, lefelé jövet egy barlangnyílás, a Mátyás-hegyi sziklaüreg mellett vitt el az utam. A kicsit technikásabb ereszkedés után pár percre újból házak között kanyarogtam, majd hamarosan a Remete-hegy alatt becsatlakoztam az Országos Kéktúra útvonalába. Itt egyébként egy ivókút is található, ha éppen megszomjazna az ember. 

Azt kell hogy mondjam, hogy számomra az eddigi útvonal teljes mértékben az újdonság erejével hatott. Eddigi életem során csak a Pál-völgyi cseppkőbarlangnál jártam, annak ellenére, hogy mindig is a fővárosban éltem és szabadidőm nagy részét túrázással töltöm. Innen azonban már ismerős útvonalon kapaszkodtam fel a Hármashatár-hegyre. Úgy tűnt, rengeteg futó és biciklis használja ki a délutánt egy kis sportolásra. A hegy tetején is többen élvezték a naplemente páratlan látványát. Én is leültem néhány percre, majd továbbindultam a Guckler Károly kilátóhoz. Miután kinézelődtem és fotóztam magam, továbbindultam a kéken a Hangár büféhez, ahol újabb pihenőt tartottam.

A büfétől egy kisebb hullámvasút visz a Virágos-nyeregbe, meredek lejtők és kaptatók váltakoznak. Mire odaértem az egyébként ideális sátorozóhelynek tűnő rétre, ahol egy bográcsozó is várja a turistákat, már éppen lebukóban volt a nap a Csúcs-hegy mellett. Emiatt úgy döntöttem, hogy a város felé veszem az irányt a kék kereszt jelzésen. A terep elhagyására ösztönöztek az egyre nagyobb számban körülöttem zümmögő szúnyogok is. A Kitörés túrákról ismert rövid, ámde köves és barátságtalan lejtő jég hiányában most nem sok gondot okozott. 

Az Erdőalja utcában még majdnem világosban mentem végig, így rácsodálkoztam egy-egy modern kori villaépületre. Szörnyű lehet itt élni, lejön az erdőből a sok bogár meg vaddisznó, a meredek hegyre kocsi nélkül bajos feljutni és még bolt sincs a közelben... Még szerencse, hogy nem fenyegeti a magunkfajtát annak a veszélye, hogy hirtelen ráhagyjanak itt egy lakóingatlant. Mert venni úgy sincs esélyünk.

Az egyébként igen kellemes és nem túl forgalmas utcákon szépen lassan lekanyarogtam a város zajosabbik és olcsóbb része felé, ahol várt rám az éppen esti műszakját befejező Peti. De még előtte járt a pékségben a túráért egy áfonyás piskótatekercs, ha cukrászdai fagyi mára nem is jutott.

Búcsúzóul pár giccses naplementés kép a Hármashatár-hegy csúcsáról:

Sárvártól Sümegig - kettő és negyed nap a kéken

A sümegi vár messze van

Hirtelen jött a döntés, hogy hétvégén megcsinálom a leghosszabb hiányzó OKT szakaszomat, a Sárvár és Sümeg közötti mintegy 72 km-es utat. Próbáltam társakat keresni hozzá, de úgy tűnt, senkinek se nyerte meg tetszését egy ekkora, viszonylag nomád körülményekre tervezett túra, így aztán szólóban vágtam neki.

Ez megint egy irodából indulós buli volt, a munkatársak szerint pont úgy néztem ki, mint a Vadon című film hősnője a jókora hátizsákommal, amiben minden szükséges, többek között sátor, hálózsák, derékalj benne rejlett. Ennek köszönhetően meglehetősen súlyosra sikeredett a pakk, pedig viszonylag kevés olyan cuccot vittem, aminek utólag nézve nem láttam hasznát. Igaz, ekkor még kevésbé éreztem, hogy ez probléma lehet majd, hiszen nem először közlekedek ekkora csomaggal a hátamon.

Jött 3 óra utazás maszkban, de szerencsére a légkondis IC-n ez kevéssé volt megterhelő. Ráadásul úgy tűnt, sok utas fittyet hány a szabályokra. A velem szemben ülő párral dobozban utazó Gregor nevű macska sokkal nehezebben viselte a hosszas utazást, egyfolytában panaszosan nyávogott. De nem csak a vonatkocsin belül, hanem kint is fellelhetők voltak az állatok. Városlőd közelében először egy fekvő szarvasbika sziluettjét pillantottam meg az erdőben, majd egy komplett szarvascsaládét. Innen már nem kellett sokat utazni Sárvárig, ahonnan ma közel 10 kilométeres út várt rám. A vonat késésének köszönhetően 5 perccel kevesebb időm maradt erre a tervezettnél.

A terv pedig az volt, hogy sötétedésig megpróbálok egy megfelelő sátorhelyet találni éjszakára. A Sitke előtti erdőig erre már a tervezésnél se láttam semmi reményt, így az A terv az volt, hogy a Haraszti-erdőben éjszakázok, a B terv az, hogy a sitkei templom környékén ütöm fel a sátram, a C terv pedig, hogy elmegyek a Farkas-erdő első kiépített pihenőhelyéig. De ez utóbbi már tervezéskor se tűnt vonzónak, mivel mintegy 5 kilométernyi utat és két pecsétet sötétben kellett volna letudnom. Ráadásul egy csomó látnivalóról lemaradtam volna. Egyetlen előnye annyi lett volna, hogy kevesebb táv marad szombatra. Így tehát úgy döntöttem, hogy addig megyek, amíg meg nem pillantom az első alkalmas helyet a sátram felállítására.

Vártól várig tart ez a szakasz

A csónakázótavak mellett visz el a kék útvonala

A sárvári állomásra most már nem megy be a kéktúra, a kék + jelzésen juthatunk el a várig, ahol becsatlakozhatunk az útvonalba. Itt található az ominózus mellékhelyiség, melynek falán pecsétet ejthetünk – nos... a füzetünkbe. Ezen tevékenységemet végigasszisztálta egy vécés néni is. A kétbetűs helyiségtől igen dekoratív útvonal vezetett kifelé a városból először a vár parkjában, majd a csónakázótavak mellett, végül a fürdő körüli családi házas telepen. A Rába hídján átkelve hagytam el a várost, de előtte még megcsodálhattam a Tesco előtti régi hidat. Közeledtem a hegyközség felé, melynek templomát sajnos kénytelen voltam kihagyni szűkös időkeretem folytán (inkább fogytán).

Egy éles balkanyarral újabb aszfaltutakon bandukoltam a Haraszti erdő irányába, ahol szállásomat sejtettem. Egyszer csak fékezett mellettem egy autó és a benne ülők azt tudakolták, elvihetnek-e valameddig. Biztosan bizarr látvány volt az út szélén egyedül baktató méretes zsákot cipelő leányzó nekik. Sajnos a kedves kérdést kénytelen voltam kerek perec elutasítani, mivel hogy nekem ezt az aszfaltos részt is gyalog kell letudnom, még akkor is, ha kevéssé fűlik hozzá a fogam és látnivaló se akad. Itt, vándorlásom elején, persze még túlbuzgott bennem a túrakedv. és könnyű volt nemet mondanom a kísértésre. (Ha vasárnap Sümeg előtt kérdezi meg valaki ugyanezt, lehet, hogy máshogy döntök, de többet ilyen kínálkozó alkalom nem fordult elő a túrám során.)

A hegyközség

Átkelés a forgalmas 84-es úton, majd hamarosan egy kanyar jobbra és immár földúton haladhattam a Haraszti erdőben, amit tüzetesen pásztáztam megfelelő hálóhely után. Bár igazából az otthon végigmustrált térképek, műholdas felvételek és utcaképek alapján csak az újabb balkanyar után volt esélyem ilyesmi fellelésére. Miután átkeltem a Lánka-patakon, meg is pillantottam, hol fogok éjszakázni: közel a Mária út kapujához, egy farakás mögött állt egy magasles, mögötte pedig egy pici füves térség - pont elég egy sátornak, ráadásul annyira nincs is szem előtt a nagy mezőn. Fél óra leforgása alatt állt is a sátor. Éppen időben, mert kezdett már sötétedni.

Áll a sátor

Ami azt illeti, nem vagyok egy jó sátorban alvó, főleg első éjszaka nem, így inkább csak szenderegtem, mintsem aludtam. Az éjszaka nyugalmasan telt, csak egyszer zavart meg egy a közelbe tévedt állat, mely hangosan dobogott a sátor mellett. Annyira nem voltam éber és bátor, hogy megnézzem mi az, mindenesetre szerencsére hamar távozott hathatós hozzásegítés nélkül. A nem olyan messzi utakról néha egy-egy nagyobb jármű zaja is odahallatszott. Mikor 6 óra tájt kijöttek dolgozni a favágók, már én is ébren voltam. Gyors reggeli és pakolás után jött a hosszadalmas sátorszárogatás, mivel éjjel meglehetősen belepte a harmat a ponyvát. Alkalmasabb segédeszközt erre a mező szalmabáláinál nem is találhattam volna, így fél 8-kor már menetkész is voltam.

Akkor szedjük is a sátorfánkat...

A sitkei kálváriatemplom

Irány tehát Sitke. Útközben gyorsan kiderült, hogy előzetes aggodalmam a sátorhely miatt fölösleges volt, szinte minden megtett kilométer több lehetséges alvóhelyet is rejtegetett. Az A és a B terv is bevált volna többszörösen is. Nemsokára már a kálváriatemplom kerítése mellé támaszthattam a zsákomat, hogy kényelmesebben fotózhassak. A felgyűlt szemetemtől pedig megszabadulhattam a templom előtt kialakított pihenő kukájánál.

Rókák a mezőn

Szőlőhegyen keresztül

Egy szőlődombon, hétvégi házak mellett vezetett át az út Gércére. Egy réten két állatra lettem figyelmes – mikor közelebb értem, kiderült, hogy rókák. Sajnos távoztak, mielőtt jó fotót készíthettem volna róluk. Balról előbukkant a kukoricás mögül a Ság- és a Somló-hegy. Gércére beérve pecsételtem a polgármesteri hivatal előtt és feltöltöttem a vízkészleteimet a túrázók számára rendelkezésre bocsátott csapból. Nagyon szép gesztus a falutól, hogy paddal, vízzel ellátott pihenőhelyet biztosítanak a kéktúrázóknak! A másik pecsételőhely, a Kismackó kocsma zárva volt, de a pecsét megvolt ott is. Betértem a vegyesboltba is, hogy vasárnapra valamilyen élelmiszert tartalékoljak, mert bizonytalan volt, hogy később tudok-e bármit is vásárolni. Szerencsére kávéval is tudott az eladó szolgálni, így valamivel frissebben távozhattam. Annyira azért nem, hogy ne nézzem be, hogy a kék jelzés elkanyarodott jobbra, így tartoztam néhány felesleges méterrel az ördögnek.

A Somló

Gércéről kijutván hamarosan a Farkas-erdő rengetegében találtam magamat. Ekkor még nem sejtettem, hogy a végén örülök, ha kikeveredek belőle végre, de nem a félelmetes neve miatt. Annyi itt a tanösvény és információs tábla, hogy hamarosan megtudhattam, hogy farkasoktól nemigen kell tartanom és gyorstalpalón felfrissíthettem gombaismereti tudásomat is. A Rózsáskerti erdészháznál jól esett megint letenni a zsákom egy pecsét erejéig, majd kezdődött újból a kilométerek morzsolása az aszfalton. Közben megcsodáltam a kidőlt banyafákat meg a szállásul ajánlott remek pihenőket is, valamint az erdőt egykor rendbe tevő erdész, Scherg Lőrinc sírját is. Egy ideig bőszen olvasgattam a táblákat, de sajnos egy idő után egyre kényelmetlenebbül húzta a zsák a vállam, így igyekeztem a következő pecsételőhely, a Hidegkúti erdészház felé. Az aszfaltos úton persze nem csak a kéktúrázók közlekednek, hanem autóforgalom is volt. Tehát észnél kellett lenni. Nemsokára azonban nem csak autók jöttek szemben, hanem megjelent az első kéktúrázó is egy szintén magányos lány személyében, aki persze jóval kisebb zsákot cipelt az enyémnél. Összesen 7 kéktúrázó jött szemben itt a Farkas-erdőben. Az erdészháznál el is beszélgettem az egyik párossal, ők ajánlották, hogy a kilátóhoz feltétlenül menjek fel. Ez egyébként is szándékomban volt, de örültem, hogy figyelmeztettek rá, mert lehet, hogy kiment volna a fejemből.

Pihenő a Farkas-erdőben

A banyafák egyike

Hidegkúti erdészház

Kilátás a Scherg Lőrinc-kilátóból

A kis kitérő nagyon is megérte, megismerhettem vitéz Molnár László repülőhadnagy életútját, aki tragikus körülmények között itt hunyt el, majd megcsodálhattam a környező tájat a Scherg Lőrinc kilátóból. Közben pár gombásszal is beszélgettem, akiknek nem nagyon kedvezett a szerencse, mert kosaruk üresen maradt. A kilátótól visszatértem az OKT nyomvonalára, hogy az avasi tölgyet is láthassam. Jól esett a lábnak az erdei talaj és szerencsére innen már az erdő „főutcája" is murvás borítású volt. Ennek ellenére egyre csüggedtebben haladtam rajta a nagy melegben. Néhány percre le is ültem egy padra kifújni magam egy kicsit. Néha úgy éreztem, a Farkas-erdő vendégszeretete örökké tart. Egy újabb szembejövő pár vaddisznóveszélyre figyelmeztetett, amit sikerült szerencsésen elkerülnöm. Nagy sokára megpillantottam az erdő Káld határában lévő kapuját, ami egyben azt jelentette, megint aszfaltozhatok egy darabig. Sajnos Káldon se egy bolt, se egy kocsma nem volt nyitva, még a pecsételőhely sem, így az iskolánál tudtam beszerezni az igazolást. Kissé fölöslegesnek éreztem emiatt a kötelező káldi látogatást. Majd újból nekivághattam a Farkas-erdő egy másik útjának, immár Hosszúpereszteg felé.

Balra át -  de lehetne egyszerűbben is...

Itt újabb felesleges kilométerszaporításnak éreztem, hogy a kék felkanyarodik egy dombra, miután verőfényes mezőkön vándorolva eljuthatunk egyáltalán oda. Miközben van egy jelzés, amin nyílegyenesen is haladhatnánk célunk felé. Reménykedtem, hogy lesz valami látnivaló, de a szép tájon kívül semmi sem örvendeztetett, inkább csak egyre jobban eltikkadtam. Még a GPS-em által jelzett les és kereszt is hiányzott, pedig szívesen pihentem volna meg tövükben. Csak miután lejutottam a dombról, mászhattam fel egy lesre ejtőzni egy kicsit. Sokáig azonban itt sem tudtam megmaradni a tűző nap és a hátralévő út nyomasztó súlya miatt. A falutól még 6 km a Szajki tavak, odáig is van még pár kilométer, ráadásul mindezt árnyékot nélkülöző búzatáblák mellett kell megtenni. Ha jól számolom, a mai penzum összesen 38 kilométerre jön ki, márpedig tegnap is volt 9 km, meg holnap is lesz közel harminc, így a végeredmény sehol sem a beígért 72, hanem jócskán több. Ezen morfondírozva indultam tovább a tikkasztó hőségben. A lábamban és a vállamban már nagyon is éreztem az eddig megtett közel 30 kilométert, valamint a zsákom súlyát. A búzatáblán még egy kéktúrázó jött szemben, szintén méretes hátizsákkal.

A hosszúperesztegi templom

Úgy döntöttem, a templomnál lévő pecsétig már nem pihenek meg, inkább figyelem, hol találhatnék vizet, vagy boltot. Sajnos ezen igyekezetemet nem koronázta siker, csak meggyet sikerült szereznem az út menti fákról. Úgy tűnt, hogy az itteni lakosok nem nagyon szedik a már régen érett gyümölcsöt. A templomnál aztán meglett a régen vágyott pecsét és pihenő. Kellett is az erőgyűjtés a maradék mintegy 6 kilométerre, mert már se testem, se lelkem nem kívánta. A temető mellett megpillantottam egy kék kutat, gyorsan tele is töltöttem a vizes palackomat. A víz tehát meglett, már csak egy nyitva lévő bolt kellett volna nagyon, de azt az elkövetkező kilométereken nem is remélhettem. Újabb aszfaltút következett némi gépjármű-forgalommal, majd kicsit kellemesebb erdei utak, ha 35 kilométerrel a lábunkban és 15 kg körüli súllyal bármi kellemesnek mondható... Elmondhatom, szenvedtem mint a kutya, csak az tartotta bennem a lelket, hogy a kemping egyre közelebb kerül. Ekkorra már teljesen elvetettem, hogy újabb nomád éjszakát töltök kint az erdőben.

A pakk

Pihenő a horgásztónál

Mikor végre megpillantottam a tavat és rajta egy kicsi üresnek tűnő horgászkunyhót, gyorsan lefoglaltam magamnak egy negyed órára a stéget hokedlistól. Igaz, már csak 1,5 km volt kemping ide, egyszerűen nem bírtam tovább. Miután kellően kifújtam magam a folytatáshoz, újból nekiindultam és a pecsétig már meg se álltam.

Az üdülőtelep most sokkal nyüzsgőbb arcát mutatta, mint tavaly augusztus végén, mikor egy gyors strandolós látogatást tettünk itt. Minden büfé nyitva volt, az utcákon rengeteg sétáló ember. A kempingben ennek ellenére volt szabad hely. Gyorsan fel is vertem a sátram, majd zuhanyzás (persze sikerült a férfi zuhanyzót megtalálnom...) és kis pihenés után kajabeszerző útra indultam. Hirtelen megláttam egy nyitva lévő vegyesboltot a strand mellett, itt sikerült is a holnapi napra minden még hiányzó dolgot megvennem. A büfékben telt ház volt, így inkább kerestem egy nyugodt vízparti helyet, ahol kedvemre pihenhetek lábamat a vízbe lógatva. Hihetetlen, milyen jótékony hatása volt a sajgó talpaimra a tó kellemes hőmérsékletű vizének. Miután elegem lett a láblógatásól, újfent szemügyre vettem a büfék kínálatát - hát ami azt illeti, nehezen találtam a diétámhoz illő menüsort. Végül is a büfés lánnyal kiegyeztünk egy Hawaii pizzában, ami nagyon finom volt, csak éppen egy kicsit sok a pocakomnak, aminek az éjjel lett is következménye. 

Ettől eltekintve sokkal jobban aludtam, mint előző éjszaka, azaz inkább mondhatjuk, hogy aludtam is. Ebben a tevékenységemben először egy (egyébként jól játszó) amatőr zenekar, majd az üdülőtelepi kutyák kórusa, végül egy aludni nem tudó vízi állat vagy madár próbált megzavarni.

Másnap reggel gyorsan összekaptam a sátram - most szárogatni nem nagyon kellett, inkább csak tisztogatni, majd újabb frissítő zuhanyzás következett immár a női részlegen. A kemping lakói egyébként kifejezetten barátságosak voltak, újból és újból beszédbe elegyedtek velem. A tulaj meg alapból szerzett pár jó pontot azzal, hogy le tudta írni a nevem. A kemping maga is csupa pozitív benyomást tett rám, tiszta volt, rendezett és viszonylag csendes. A konyhában még teát is tudtam főzni a közös teafűtárlatból, így a bögrém se hoztam hiába. Miután a szendvicseim is elkészültek, immár útra kész voltam.

Egyik náddal benőtt tavacska

Hamarosan újra az OKT ösvényeit róhattam a Szajki tavak elhanyagoltabb tavacskái mellett, melyeket teljesen benőtt a nád már. Aztán az út hirtelen balra kanyarodott és ezzel búcsút vehettem a tóláncolattól. A sakktáblaszerűen felszabdalt erdőben jobbra-balra kanyarogva jutottam egyre közelebb az ötvösi pecsételőhelyhez különböző minőségű utakon. Egy közös volt bennük: mindegyik nyílegyenes volt. Volt köztük országút, aszfaltborítású út, murvás és füves felületű, de giz-gazzal benőtt is. Addig kanyarogtam, míg végre elértem a kiszemelt kiépített pihenőhelyre, ahol negyed óra szünetet tartottam a menetelésben és megettem második reggelimet vagy inkább a tízóraimat. Igen, 10 órára már több mint 10 km-et elfogyasztottam a mai penzumból. De volt még hátra majdnem kétszer ennyi...

Útonálló

Néha ilyen úton kellett átverekednem magamat

Megérdemelt pihenő

Az ötvösi pecsétig nem történt semmi számottevő dolog, a pihenőn kívül tulajdonképpen semmi látványosság nem volt az erdőben a gyakori pocsolyákon kívül, melyek előszeretettel az út közepén terpeszkedtek. Egy helyen az erdészet elterelte a kék útvonalát favágás miatt. Ugyan festettek ki terelő jelzéseket, de ezeket egy idő után elég bajos volt követni. Mivel ennek köszönhetően be is néztem a jeleket, visszajutottam az eredeti nyomvonalra. Szerencsére vasárnap lévén nem dolgoztak a favágók, bár a nyomok alapján igen komoly munkálatok folyhatnak itt. Egy helyen éppen próbáltam átvergődni a levágott gallyak kupacán keresztül, amikor mozgást hallottam a közeli bokorból. Egy hatalmas szarvasbika ugrott ki elém.

A sokadik útakadály - a kalauz csak egyet említ

Már kijutottam a terelt részről, mikor emberekre lettem figyelmes, kiderült, hogy maga az erdész tart szemlét a csapatával. Meg is beszéltük, hol rontottam el a terelés követését és említettem, hogy lehet, hogy egyértelműbb jelzések kellenének. 

Innentől árnyék csak nyomokban

Végtelen szántóföldeken át

Ötvös határában egy erdei fán van a bélyegző, tövében egy nem túl esztétikus, szakadt, pihenésre kevéssé csábító autóülés. Innen még egy darabig erdőben haladhattam, de aztán mára nagyrészt befejeződött az árnyas fák alatti vándorlás. Innentől országúton, illetve szántóföldek szélén haladhattam Sümeg felé. Feltűnt a távolban a Somló, a Keszhelyi-hegység és maga a sümegi vár is, így legalább ennyi élvezet volt az egyre tikkasztóbb menetelésben. Be is húzódtam útközben egy fa alá meggyet eszegetni. Nem csak árnyék, de vízvételi lehetőség sincs ezen a szakaszon, a palackom meg egyre apadt. Szerencsére még nem vészes mértékben. Kisvásárhelyen is csak száraz kutakat találtam. A pecsételőhelyként szolgáló harangláb alatt megpihentem újból egy kicsit, majd folytattam utamat Sümeg felé. Egy darabig megint árnyas ligetben bandukoltam, csak éppen szerencsétlenségemre éppen trágyát szórtak ki a csalitost övező földekre, így meglehetősen penetráns szag terjengett. De ez még mindig jobb volt annál, ami ezután várt rám: 3 kemény kilométer forgalomban, aszfalton, tűző napon. Erre rá kellett készülnöm, így a mező szélén egy rövid időre ledőltem, közben egy ragadozó madár vadászatát szemléltem. Kinéztem azt is, milyen vonatra van esélyem. Azt láttam, hogy a 3 órási elmegy, mire az állomásra érek, a következő esélyes vonat 5 óra tájban érkezik. Időm tehát bőven van. 

Mezőgazdasági gépvonták találkozása tilos

Kisvásárhely határában

Jól elbújt tábla

Lassacskán nekiduráltam magam a végső megpróbáltatásoknak. Előttem a sümegi vár képe lebegett egész úton – valóság volt, nem délibáb, bár a forróság miatt akár az is lehetett volna. Az autók elől folyton be kellett húzódni, de azért haladtam bőszen előre. A zsák egyre jobban húzta a vállam, így egy bekötőútnál újból kidőltem. Hát igen, a túra tervezésénél még voltak olyan ötleteim, hogy itt egy kis kitérőt teszek a Tarányi kastélyhoz és templomhoz. Ezt mostanra természetesen már teljesen elvetettem. 

Aszfalt, forgalom, hőség

Akkor gyerünk, hátizsákra fel, legyen meg az az utolsó néhány kilométer is! A vár egyre közelebb kúszott, ezzel a túra vége és az utolsó pecsét is. Reménykedtem abban, hogy találok a városka szélén valami nyitva levő üzletet, hogy pótoljam lassan teljesen elapadó vízkészleteimet. Sajnos mindhiába. Viszont az állomásra érve, mikor benyomtam az utolsó bélyegzőt is, és elővettem telefonom, hogy megnézzem a menetrendet, észrevettem, hogy egy vonatot, ami 10 percen belül érkezik, teljesen figyelmen kívül hagytam. A pénztár zárva volt, így már az érkező Bzmot szerelvényen tudtam jegyet venni. Hogy mire is? Ez pontosan csak Tapolcán derült ki, ahol először megszemléltem a Nohabos emlékművet, amit már régóta le akartam fotózni, majd végre sikerült vizet vennem potom 500 forintért a közeli büfében. Nekem most ennyit megért másfél liter behűtött itóka. Már előzőleg gyanús volt, hogy az állomáson valami rendkívüli történik, mert kint voltak vasúti relikviákat áruló árusok, meg feltűnően sok ember nyüzsgött egy igencsak dekoratív Szergej körül, ami a szerelvényemet szándékozta vontatni Kelenföld felé. Csak menet közben jöttem rá, hogy egy nosztalgia hétvége kellős közepébe csöppentem bele. 

Ütött az utolsó pecsét órája

Irány Budapest

Sikeres szakaszteljesítésemet így Nohabok, 424-esek és mindenféle extra mozdonyok társaságában ünnepelhettem, miközben a Tekergő ablakából egykori kéktúrás élményeimen is újból elmerenghettem a Balaton-felvidék páratlan hangulatától övezve.

Dupla Nohabos szerelvény

A Szergejünk búcsúzik Székesfehérváron

A híres 424-es