A cím annyiban sántít, hogy a
Pálos 70 teljesítménytúra 74 km-es útvonala a Budai-hegységben kezdődik és a
Börzsönyben ér véget, azonban a túrázó az útvonal nagyobb részét, mintegy 40
km-t, valóban a Pilisben és a Visegrádi-hegységben teszi meg.
|
Idén vajon sikerül-e? |
A túra maga számos változatban –
akár vezetett zarándoklatként vagy teljesítménytúraként – és résztávon
teljesíthető, így mindenki megtalálhatja a „sajátját”. A paletta a rövid távú
gyermekzarándoklattól a 20, 22, 35, 40 és 74 km-es teljesítménytúrákon át az 1
és 3 napos zarándoklatokig terjed, magaménak természetesen az 1 napos teljes
távú teljesítménytúrát éreztem tavaly és idén is. Annyit érdemes még elmondani
a túráról, hogy nem csak fizikai kihívással szembesül az ember, hanem komoly
lelki útravalót is kaphat, ha vevő erre, mivel a túra szorosan kapcsolódik az
egyetlen magyar alapítású szerzetesrendhez, a pálosokhoz és ezzel a római
katolikus valláshoz. Mindezt azonban nem tolakodó módon kínálják a szervezők,
tehát más vallásúak, vagy akár valláshoz nem kötődőek is bátran elindulhatnak.
Már több éve szemezgettem ezzel a
teljesítménytúrával, mire tavaly először sikerült teljesítenem. Az akkori
pozitív élményeim idén repetázásra késztettek. (
Tavalyi képeim galériája.)
Tavaly is megküzdöttem az
indulásért és idén sem volt ez másképp. Akkor egy szalagsérülésből sikerült
éppen felgyógyulnom, idén meg egy hosszabb lefolyású betegség (meg a lustaságom
és a nagy meleg) hátráltatott a felkészülésben. Pont egy hónappal az indulás
előtt merészkedtem először a futópályára és rögtön össze is szedtem egy
izomhúzódást a nagy buzgalmamban. Ezenkívül pár nappal a túra előtt a torkom is
vacakolni kezdett. Az időjárás-előrejelzést is bőszen figyelgettem, mert nagy
lehűlést és elég változékony időt jósoltak arra a hétre. Szerencsére a túra
szombatjára száraz, napos, de hűvös idő érkezett és elszántságom folytán a
torkom is jobb belátásra tért arra az egy napra.
Jöjjön tehát az idei túra
krónikája:
|
A hajnali város fényei |
Hajnali öt előtt már sorban állok
a Sziklatemplom előtt az itineremért és a chipes karkötőmért. Pontban ötkor el
is rajtolok, miután leadtam a Márianosztrára szállítandó csomagomat a
hálózsákkal és a derékaljjal. Ekkor még legmerészebb álmaimban sem merem
gondolni, hogy nem lesz rájuk majd szükség...
Rövid kapaszkodás után a hajnali
város fényei mindig megállítanak egy fotószünet erejéig, majd a lépcsők után
indul a bemelegítő futás, egészen az első ellenőrző pontig, a gellérthegyi
víztározó tetejéig.
Itt elgondolkodhatok azon, mit is viszek a hátizsákomban. Nos,
idén, a tavalyi tapasztalatok alapján igyekeztem minél kevésbé túlpakolni a
zsákomat és csak a lényeges felszerelésre koncentrálni. Néhány csokoládé- és
müzli szelet meg természetesen elegendő víz, személyes okmányok, 2 fejlámpa,
sebtapasz, sportkrém és egy vadonatúj egész kicsire összehajtható pehelykabát,
valamint kesztyű és sál pont belefér egy 10 literes zsákba és még soknak is
bizonyult erre a túrára, hiszen az idén is kitűnő ellátásnak köszönhetően a
vizem mellett csak egy csoki szeletet fogyasztottam el ebből az egész túra
folyamán.
Rendben, de mi a helyzet a lelki
hátizsákommal? Idén a kihívás mellett a gyógyulásom iránt érzett hála és a
szeretteim kerültek bele. Miután behúzom a strigulákat a molinón, továbbfutok a
Tabán, majd az Alagút irányába, ahol munkába igyekvő kedvesemmel beszéltem meg
egy randit, de mivel csúszásban van, inkább sietek tovább a Vérmező, majd a
Városmajor felé.
|
Mária-kút |
A templomnál idén is megkapom a
lelki terheimet szimbolizáló kis kavicsot, amit később a Normafán, az Anna
kápolnánál tehetek le, miközben megbocsáthatok valakinek, aki korábban
megbántott. Idén, felfelé kapaszkodás közben valahogy tényleg megfog ez a
momentum, és elgondolkodom, milyen terheket is cipelek magammal.
Közben viszont még útba ejti a
túra a Kútvölgyi kápolnát is, mint ellenőrző pontot. Itt a Mária-kútból kapunk
frissítő útravalót. Mire felkapaszkodok innen a Normafára, éppen kivirrad és
csodálatos napfelkeltét fotózhatok a hajnali várossal és hegyekkel egyetemben.
Az Anna kápolnánál lévő
ellenőrzőpontnál egyben terített asztal is vár kávéval, teával és egy kis
pogácsával. Miután vízszintbe kerülök, újból a futólépésre váltok a következő
ellenőrzőpontig, a budaszentlőrinci kolostorromig.
|
Napfelkelte a Normafánál |
|
Hajnali fénysugár |
A hajnali fényekben
gyönyörködve sikerül kicsit elkavarnom, és betévednem egy magánterületre, de szerencsére
gyorsan korrigálom a tévedésemet és a romoktól egy almával és szentképpel
távozhatok. Tévedésem annak is köszönhető, hogy idén valakik előszeretettel
tépkedték le a túra egyébként nagyon sűrűn és egyértelműen útvonalát jelző
fehér szalagokat. Olyan helyeken is, ahol turisták alig-alig járnak. Sosem
fogom megérteni, hogy mi motiválja az ilyen embereket… Nekem ez szerencsére nem
okoz gondot, mert emlékezetből megyek és azért biztonság kedvéért ott lapul
zsebemben a telefonos GPS, de a kevésbé gyakorlottak néha bajban lehetnek.
A Hárshegy oldalában haladva idén
is találkozom egy régi túratársammal, aki éppen a Budai Kilátók teljesítménytúrán
pontőrködik, ahol én is szoktam. Kicsit sajnálom is, hogy egy napra esik a két
túra.
|
Deres Nagyrét |
Visz a lendület tovább a Nagyrét
felé, bár küszködök a rosszul vett levegővel és a szúró oldalammal. Érdekes
módon a meghúzódott izmom alig-alig okoz gondot. Bizony errefelé hajnalban
fagyott, deres réten árválkodik a gyerekkoromból jól ismert körhinta és
céllövölde. Elhaladok a mindig csodaszép kirakattal gyönyörködtető virágárus
mellett, majd lekanyarodok a Zsíroshegyi útra, mely idén újabb meglepetésekkel
szolgál. Felfedezek egy érdekes házat és egy kis templomot, az úgynevezett
Szeleczky-kápolnát.
|
Szeleczky-kápolna |
|
Már a máriaremetei templomnál |
|
Szemmel tartanak |
Útközben utolér egy hölgy, akit
még a Nagyrét előtt hagytam le és hamar kiderül, hogy ő az, akinek a túra előtt
chaten tanácsokat adtam a túrával kapcsolatban. A máriaremetei templomig, az
ellenőrzőpontig együtt megyünk, és egy jót beszélgetünk. Ezután elbúcsúzom tőle
és ismét gyorsabb tempóra váltok.
Idén a Solymár tábláig 4 órára
volt csak szükségem a tavalyi 5-höz képest és itt már látom, hogy ha minden jól
megy továbbra is, idén jobb időt mehetek. Általában sose szoktam foglalkozni
teljesítménytúrán az idővel, de valahogy ez a chipes időmérés arra késztet,
hogy törekedjek az egyre jobb eredményre. Meg hát jó volna esetleg azt az
utolsó buszt 19:30-kor elérni…
|
Solymár határában |
A Jegenye-völgyben megint szúrni
kezd az oldalam, csak hellyel-közzel futok már, majd felkapaszkodom a
Szarkavárba. Itt idén se jelölték külön, hogy a várban van az ep., ez okoz némi
konfúziót (vagy csak én voltam figyelmetlen…). Csippantás után vételezek egy
csokit, vizet nem, mert van még bőven (hmm, ha idén is fanta vagy kóla lenne a
frissítő…) és már indulok is a solymári állomás felé.
|
Szarkavár (egyesek szerint pálos kolostor volt valóban) |
A körforgalom és a sínek
útvesztőjéből kikerülve látókörömbe kerülnek immár a Kevélyek, majd a
szántóföldről visszatekinthetek a vár és az állomás irányába. Ez a szakasz
mindig megfog, készül megint pár fotó. A 11-es út után leszaladok a nyaralós
részig, hiszen igencsak nyakamban vannak már a srácok, akikkel jó ideje
kerülgetjük egymást. Valahogy úgy néz ki, mintha néhány emberrel egy furcsa
játékot játszanánk, hol egyikünk előzi le a másikat, hol fordítva. Van
természetesen olyan résztvevő is, akivel hiába versenyeznék, ha a
teljesítménytúra egyáltalán verseny volna. De nem az.
|
Nyakamban a srácok! |
|
Temető Csobánka határában |
|
Szentkúti trakta |
A Solymári-fal után egy keserves,
de szerencsére rövid emelkedő következik, idén is rendesen kifullaszt. Innen
megint lehetne futni lefelé, de valahogy a bal térdem egyre kevésbé akarja.
Inkább fotózom néhányat és visszaveszek a tempóból. Persze megint elhagy a
fickó, akit futva is alig tudok leelőzni. Nem bánom, hiszen hamarosan elérem a
csobánkai szentkutat, és ezzel majdnem a fele távot, ahol már vár a
hihetetlenül kedves fogadóbizottság és a zseniális zsíros kenyerek és sütemények
hada.
A pontőr lányoktól megtudom, hogy
a 18. befutó és ebből a 2. hölgy vagyok. Nem akarom elhinni. Gondolom, lesz ez
még rosszabb is... Mindenesetre pusztítok rendesen a terülj-terülj asztalkámról,
de azért ügyelek arra, hogy ne egyem túl magam, mint tavaly és elinduljak időben.
|
Kilátás a Hosszú-hegyről |
|
Klastrompusztai almák |
Jön a végeláthatatlan Hosszú-hegy
és egy nem túl meredek, de annál szívósabb emelkedő. Idén kevésbé visel meg,
mint tavaly és lefelé egészen sokat tudok futni, bár már a jobb térdem is kezdi
beadni a kulcsot. Egyelőre szerencsére csak futva érzem a fájdalmat.
Idén két almát is kapok
Pilisszántó határában, elteszem őket ínségesebb időkre. Meggondolom magam, és a
nyeregig mégis eltüntetem az egyiket. Onnantól meg a nyakamba veszem újból a
lábamat, egészen a kőfejtőig. Útba igazítok két rövidebb távos leányzót, aztán
megint elhagy a gyors lábú ember, akit futva mégis lehagytam még valahol a
Hosszú-hegyen.
Klastrompuszta előtt elmarad
mögöttem a zarándokcsapat utóvédje, majd hosszabb sorban állás után sikerül
újabb pecsétet szereznem, mert a zarándokcsapat éppen itt tart pihenőt. Tavaly
már az Enyedi-halála után, sötétben kerülgettem őket – most látom igazán,
mennyivel jobb időt megyek, mint akkor.
|
Az idei kikericsek kicsit mások... |
|
Molnárkalács |
|
Zserbószelet |
Még bőven világosban kapaszkodom
fel a Pilis-nyeregbe és jövök le onnan a tavaly oly csodálatos kikericses mező
mentén. Idén azonban nagyítóval kell keresni a virágokat, az eheti esős napok
miatt elfeküdtek a réten. Azon gondolkodom, hogy az út ugyanaz, de részleteiben
mégis más, mint tavaly. Sose unalmas vagy hiábavaló újból elindulni…
Őzlábgombákkal idén is összeakadok, igaz kissé távolabb már, mint tavaly.
Közben szóba elegyedek a srácokkal, akikkel már oly régóta fogócskázok. A
gulyást kár lenne kihagyni Szentléleken – a srácoknak is ez a véleménye - de szerintük
minél kevesebb időt kell szánni a vendégségre. Nekem ez nem sikerül, hiszen a
szívesen kínált bort is meg kell kóstolni és a mosdót is útba kell ejtenem.
|
Szőlőcukor darzsakkal |
|
Enyedi-halála |
A kolostorromnál már várnak a
süteményestálak, idén azonban darazsak is társulnak hozzájuk körítésként.
Sikerül megúsznom a támadást, gyorsan el is ügetek az Égett-hárs irányába, majd
felmászom az Alsó-Ecset-hegyre. Közben felhívom a 22-es távon induló húgomat,
kiderül, hogy épp a kompot várja. Bízott benne, hogy utolérem – ez nagyon
kedves és meglehetősen optimista gondolat tőle. Odáig még nekem 2-3 óra utam
van legalább. Ez már behozhatatlan.
Újból próbálkozom futással, az
első lépések kellemetlenek, majd szűnik a fájdalom és belelendülök. Eddigi
fogócskatársaim tovatűntek, most egy zöld pólós srác az új játszótárs. Aztán
találkozom egy kedves házaspárral, ők a 40-es változatot teljesítik, beszédbe
elegyedünk. Együtt haladunk a Szent Jakab töltőállomásig, ami idén túl van nem
csak az Enyedi-halálán (a történetéről
itt olvashattok), hanem a Képesfán is. Tavaly itt már sötétben haladtam,
de idén valahogy nem akar besötétedni.
|
Őszi színek az Alsó-Ecset-hegyen |
|
Szent Jakab töltőállomás |
Finomságokkal és magvas
gondolatokkal való töltekezés után megtudom, hogy még több, mint 4 km innen a basaharci
rév, és így gyalog éppen, hogy lekésném az 5 óra 50-es kompot. Nincs kedvem ¾
órát ácsorogni újból. Tehát nincs mese, akkor innen futni kell. Búcsút intek a
pontőröknek és az éppen megismert házaspárnak, nekiindulok és a lejtőn
meglepően olajozottan megy a futás.
A lendület tart egészen a rév
közvetlen közeléig – itt már látom, hogy meglesz a komp. Az 500 m-es táblánál
azért biztonság kedvéért újból belehúzok. Még kényelmesen van időm átvenni a
kompjegyemet és a Pálos 70 csokimat. A pontőrök meleg teával is kínálnak és már
lobognak a melegedőül szolgáló tüzek, igaz, még világos van. Meglepetésemre a
fogócskapartnereimet is újra üdvözölhetem, pedig azt hittem, rég elmentek az
előző komppal. Két óra előnyben vagyok a tavalyi időmhöz képest, elégedetten
lépek a kompra, ahol körbefotózom, ahogy éppen bealkonyul a Dunakanyar fölött.
|
Naplemente a Dunakanyarnál |
|
Vár a túlpart |
|
A parton |
Elég kellemetlen élmény leszállni
a kompról, meglehetősen beálltak az izmaim, pedig igyekeztem az átkelés közben
is ide-oda sétálni. A jobb sarkamon úgy érzem, egy hólyag is érlelődik. A
térdeim most már gyaloglás közben is fájnak, de talán a hátralévő 8 km-t még
kibírják.
|
A Sukola-keresztnél |
|
„Már közel a vég” |
Mikrobimozgással nekivágok hát a
Szob utáni kellemetlenül köves és emelkedő útnak. Hiába foglalkoztatnak az ultratávok, ha most valaki visszaküldene a Sziklakápolnáig, nagyon mérgesen néznék rá... Lassan teljesen besötétedik.
Belassultam, a rövidebb távos túratársak simán elhagynak. Azért amennyire
bírom, tartom a tempót. A Sukola-keresztnél a pontőrök idén ismét megkapó
dekorációval készültek - kereszt mécsesből és lampionok a fán. Pocsolyákat kell
egyfolytában kerülgetni, a lámpa ismét jó szolgálatot tesz. Az eddig jóformán
tiszta cipőm kap a sárból rendesen.
Lassacskán felérek a dombtetőre
és itt egy mögöttem érkező futótól ismét kedvet kapok a kocogáshoz. Fájdalmas
minden mozdulat, de még megyeget, és így legalább a Márianosztra táblánál
beérem a srácokat, akik ismét elhagytak az emelkedőn. Együtt poroszkálunk most
már a célig és vesszük át a megérdemelt emléklapot és jelvényt, majd az
iskolában elfogyasztjuk közösen a vacsorát. Idén finom borsólevessel rukkoltak
ki a szervezők.
|
Cééééél!!! |
Az egyik szervező, Mazsi, akit
egy korábbi túrámról ismerek, intéz nekünk különbuszt is, amivel lemehetünk a 9
órás szobi vonathoz, így bár későn érek haza, de mindennél nagyobb jutalom,
hogy a saját ágyamban aludhatok. Annyira már nem is bánkódom, hogy éppen csak,
hogy lekéstem az utolsó menetrend szerinti buszt, aminek elérésében a startnál
még nem is reménykedtem. Két és fél órát vertem a tavalyi eredményemre, a
mezőny 27.-jeként és egyben 2. női teljesítőjeként végeztem, és ezzel az
eredménnyel teljesen elégedett lehetek.
Jövőre pont ez a negyed óra mínusz
lehet a cél. Mert az nem kérdés, hogy jövőre is indulok.