Teslácka stovka

 

Van ez a bizonyos FOMO (fear of missing out) érzés, amikor az ember azt érzi folyamatosan, hogy lemarad valamiről. Ez a hétvége nekem egy hatalmas FOMO volt minden tekintetben, mivel valamiért kellett nagyon az a nyolcadik százas az idei évre és kimentem emiatt a Tesláckára Pozsonyba. Vulkántúra és Ákos koncert szombaton, PIPU vasárnap – ezeken mind szerettem volna ott lenni, de nem tudtam. Egy vagy két PIPU-s körön persze még másnapos félig csukott szemű zombiként végigvonszolhattam volna magam kora délután, ha már hozzá voltam eleve öltözve, de efféle bizonyítási kényszer már bennem sincs. Inkább bedőltem azonnal az ágyba és végre aludtam! Ez nagy szó, mert péntek délelőtt óta egy szemhunyásnyit se sikerült.

Pedig direkt amiatt vettem ki szabit péntekre, hogy tudjak aludni. Na egy órányit sikerült is, de inkább igyekeztem ledolgozni a lemaradásom a karácsonyi készülődésben és mézest és mandulás kekszet sütöttem. Ráadásul a roráté miatt rendszeresen 5 körül kelek, így aznap is sikerült, pedig nem feltétlenül volt szándékomban felébredni és misére menni. Ma meg a pénteki szabi miatt hajthatok a munkahelyi lemaradás ledolgozásában. Folyamatos mókuskerék ez az ünnepek előtti időszak, pedig nem erről kéne, hogy szóljon. Mi tettük ilyenné sajnos. Szóval jó is ebből kiszakadni valami teljesen más környezetbe.

Már megint hosszú útra megyek

Ugorjunk is az időben gyorsan péntek éjjel 23 óra környékére, mikor is az alvással ennyire felspannolt állapotban hiába is próbálkozva, a túra előestéjén, már teljes harci díszben ott szobroztam a Kelenföldi buszpályaudvaron, várva a Regiojet járatára, ami majd elröpít cirka 3 óra alatt, viszonylag késői érkezéssel és olcsón – ez volt a két fő szempont – a szlovákok fővárosába (ami persze korábban a miénk volt). Busz érkezésének egyelőre csak a kijelzőn volt némi előjele, azt hittem, én leszek az egyedüli felszálló. Aztán egyszer megjelent egy csürhényi spanyol diák, meg talán néhány görög is. Sikeresen letúrtak a megállóban lévő padról, szóval inkább tettem egy kört, amíg meg nem jön a busz. Éljen az európai kultúra! Egyszer csak a sarkon megjelent a nagy sárga jármű. A spanyolok persze beálltak elém, baromira nem izgatta őket, hogy én voltam ott előbb. Egyébként nekem meg édes mindegy volt, ki száll fel először, ilyenből nem csinálok elvi kérdést. A fiatal és kedves cseh sofőrnek is mindegy volt, ki fizetett a csomagszállításért előre, csak nemes egyszerűséggel kitárta a csomagteret, tegyük be a cókmókokat. Gyorsan be is raktam a közepesen méretes hátizsákomat, ne kelljen már az ölemben szorongatni az út alatt, hátha így van némi esélye, hogy elalszom. Mert az az alvás most nagyon kéne... Persze amit görcsösen szeretne az ember, az sosem sikerül. Így jártam én is az alvással. A felfújható nyakpárna persze bent maradt a hátizsákban (Kristóf nagy bánatára). Szemben velem egy idősebb, zoknit nem viselő úr terpeszkedett, de a mellettem lévő ülés üres volt. Talán nem is én voltam a legfurcsább utas a sportöltözékemben, bár menet közben folyton potyogott belőlem hol a csősálam, hol a személyim (más nem is nagyon volt nálam) – meg néha én is az ülésből, mikor próbáltam felhalászni leesett tárgyaimat a busz padlójáról. 

Az út alatt maximum bóbiskolni sikerült, aztán még a félálomból is azonnal felpattant a szemem, mikor megláttam, hová érkeztem. Bár csak este 8-kor kezdődik a koncert a Papp László Sportarénában, most meg még hajnali 2 óra sincs, a busz ablakából Ákos Metropolisának fényeit és felhőkarcolóinak tornyait látom: 

„Kijelölt fejlesztési zóna

Letarol, bekerít mindent szépen
Üvegből, betonból épült éden
Hűvös neonfények tüzében
Mindegy, hogy nap vagy éj múlik éppen”

Az egyre terjeszkedő és terpeszkedő lelketlen ultramodren nagyvárost, mely kiszolgálja lakóinak minden igényét, folytonos fogyasztásra serkentve és egyben állandó megfigyelés alatt tartva őket. A kényelem érdekében persze le lehet nyelni (és le is kell) az ilyen keserű pirulákat is. Hogy mindez hasonlít a mai valósághoz, az talán nem a véletlen műve... A futós lejátszási listámon teljesen véletlenül éppen egymás után jön Rammstein Links 2, 3, 4 száma, valamint ez a szám, és megdöbbentő a párhuzam a mondanivalóban, rengeteg az áthallás. Bár az egyik egy explicit, militáris, menetelő erőszak, a másiknál pedig a „szépen” szón van a hangsúly, ahogy a nagyváros szinte láthatatlanul, sőt kívánatosan hömpölyög előre. És ebben az Ákos féle számban ugyanúgy benne van az a lüktetően menetelő, bár sokkal finomabban erőszakos előretörés zeneileg is, legalábbis én kihallom belőle. Na abbahagyom, nem török zenekritikusi babérokra úgysem.

A Nivy buszállomás se sokkal különb, az egész egy nagy betontömb, a váróterem meg egy csupa üveg pláza aljában kapott helyet, hol folyton égnek a neonfények, alvásnak esélye sincs. Örüljön a kedves utas, hogy meleg van és ha nem üres a pénztárcája, fogyasszon. Van pékség, ami nyitva tart ebben a lehetetlen időpontban is. Díszletként persze ott a hatalmas karácsonyfa, a hangszóróból meg csilingel a „Pásztorok, pásztorok” dallama halvány emlékként, miről is kéne szólnia a karácsonynak. Az ismerős dallamra felkapom a fejem, már-már dúdolom magamban, mikor rájövök, hogy ezt is felírhatjuk arra a bizonyos listára a címer, a főváros, a hegyek és a többi mellé. Persze most nem Trianont idézgetni jöttem, jobban teszem, ha elfogadó és befogadó vagyok idegenként ebben a külföldi nagyvárosban. A levitézlett revizionista attitűddel már semmire se megyek. Lehuppanok Jani és Marianna mellé az egyik ülésre és máris gyakorolhatom ezeket a készségeket, mert érkezik egy (hozzánk hasonlóan) itt csövező, nem teljesen százas lány, aki megörült a magyar szónak és most már az istennek se tudjuk levakarni magunkról. Az egyébként tiszta és kulturált WC bejáratánál szintén magyarul beszélő, ki tudja mire ácsingózó, némileg barnább bőrű fura alakok lebzselnek (azt a bizonyos szót ugye nem illik kimondani...). Nicsak, mik vannak az égbe törő tornyok árnyékában ebben a csilivili, kipattintott városban! És vajon miért nem kedvelnek minket, magyarokat errefelé?

Még nem jött el az idő, így hát készülődünk, öltözködünk és szőjük a haditervet, hogy, s mint jutunk majd fel a Kamzikhoz. Innen vagy 6 km, ennyire nem tervezzük megnövelni az egyébként is hosszú távot, ami vár ránk néhány óra múlva. Jani megnézi, milyen buszok vannak és mikor. Az a tervünk, hogy elgyalogolunk a 44-es troli megállójába – az is van pár kilométer ide – és felvitetjük magunkat a Koliba nevű végállomásig. Innen is vagy másfél kilométer vár ránk a túra indítóhelyéül szolgáló büféig. Szóval így talán nem számít kispistának, hogy nem az állomástól gyalogolunk fel, hanem csak a Kolibától. 

Így is lesz. A gyakran és meglepően élesen váltakozó éjjeli városkép kulisszái közt Kalifornia felhőkarcolóitól („Az egész világ legyen Kalifornia, Az ötletnek még persze ki kell forrnia, Mindenhova kell egy kis Amerika...”), a monarchia palotái, majd a szocializmus lepusztult épületei mellett baktatva jutunk el a buszmegállónkig, ahova Jani kalauzol el. A buszmegálló mellett egy éjjeli lokálból nem túl józan és biztató külsejű alakok szállingóznak kifelé... Szombat hajnal van ugyanis, lassan vége a hétvégét indító buliknak... Reméljük, hamar eltűnnek az egyre érkező taxikkal, amikből meglepően sok száguldozik az egyébként kihalt utcákon. Mint ahogyan buszokból, villamosokból és trolikból is. Pozsony éjjeli közlekedése példásan jól szervezettnek tűnik. Az itt is piros troli begördül, felszállunk. A kijelzőn még azt is látjuk, hogy hány perc múlva melyik megállóba érünk majd. És ez alapján azt is látjuk, hogy fent a Kamzikon még bizonyára hosszú didergős percek fognak eltelni a 6 órás rajtig. Nem fűtöttek be túlzottan, ezen a decemberi hajnalon, fent a hegyen valami leírhatatlan csapadékféle is szállingózik. Jó lenne beülni valami melegebb helyre. De nincs nyitva a környéken semmi ilyesmi, így hát elindulunk felfelé a zergéről elnevezett hegyre a zöldön. Útközben foszforeszkáló szemek világítanak ránk az erdő mélyéről, a vadak ilyenkor nem alszanak. Jó, hogy idáig nem terjeszkedett már (vagy még) fel a nagyváros. 

Még fájdalmasan korán van, alig múlt 5 óra, mire odaérünk a büfékhez, melyekből természetesen egy sincs nyitva. Kicsit járkálunk, hátha találunk egy szállodát, aminek halljában leülhetnénk csöppnyit az indulásig hátralévő időben, ahelyett, hogy kint vacognánk. Sajnos nincs szerencsénk. Végül Mariannával találunk egy két oldalról nyitott, de egyébként fedett WC-t, ahol mozgásra felkapcsol a lámpa. Behúzódunk a hűvös szél elől és felveszünk még egy réteget.

Csiganyálon kúszik az idő, de aztán kezdenek beszállingózni túrázó külsejű emberek a látóterünkbe. Talán már nyit a rajt, így mi is odamegyünk a (DJ) Bobo büféhez. Tényleg mozgás van, megérkeztek a rendezők is, akik éppen most a papírokat rendezgetik. Mi is összerendezzük a túrához szükséges cuccaink, majd gyorsan felvesszük az itinert és befizetjük a beugrót. Bár senki nem beszél se angolul, se magyarul, valahogy megértetjük magunkat. Aztán indulunk is. Várnak a Kis-Kárpátok ismeretlen, felfedezésre váró ösvényei, amik miatt dobtam az összes többi programot. 

Egy a sok piros/sárga kereszteződésből

Az első EP egy piros sárga kereszteződés, ahol a tábláról kell leírni a magasságadatot. Ezt onnan tudom, hogy akkurátusan lefordítgattam a DeepL segítségével egy előző évi itinert. Aztán drukkoltam, hogy sok változás idén ne legyen, mert a szlovákból maximum csak szavakat vagyok képes felismerni. Ugyanígy voltam a trackkel: némi nyomozás és kódfejtés után sikerült leszedni egyet az otthoni gépen, egyet meg a munkahelyin, amiről aztán kiderült, hogy nem is egyformák. Utolsó előtti napon még nagy nehezen a CSUT oldalán kipuhatoltam, melyik lesz érvényes. Dani leírásai alapján persze sejtettem, hogy az, ami kétszer érinti a Pezinská Babat. Jellemző volt, hogy végül nem is a szervező, hanem Olaf töltötte fel utolsó napon az idei dolgokat (új tracket is apró változásokkal, amit végül nem lehetett letölteni). Ennek a túrának az interneten maximum a TTT naptár és régi szlovák és magyar beszámolók és fényképek alapján volt nyoma – ezek közül semmi se a szervezőtől származott. Pedig igyekeztem mindenféle nyelveken keresni. Ugyanígy jártam az időjárással is. Semelyik előrejelzés se azt dobta, amit kaptunk. Sárra esetleg számítottam, ami szinte mutatóba se volt, de arra az átláthatatlan ködre és az égből szállingózó valamire biztosan nem. És mindezzel együtt még nagyon barátiak voltak a kezdeti terepviszonyok. Keményre fagyott talaj, amin jól lehet haladni.

Piros/sárga kereszteződésből 3 db is volt a környéken, ebből kettő táblát le is fotóztam, a harmadikat persze nem, amit pont kellett volna. Nem mellesleg a Mapyról is le lehetett (volna) olvasni a magasságadatokat, ennyit ezeknek az önellenőrző EP-knek az értelméről. Jani előresietett, mi Mariannával kettesben maradtunk. Egy helyen elkezdtünk rossz úton továbbmenni, magunkkal húzva pár szlovák túrázót is. Aztán mikor visszafordultunk észlelve a hibát, láttuk, errefelé mennyire lazán veszik az útvonal betartását. Az egyik srác magyarázni kezdte ugyanis, hogy mehetünk ezen az úton is, visszavisz a rendes útvonalba. Erre én meg magyarázni kezdtem, hogy van egy EP is azon a szakaszon, végül ők is máshogy döntöttek. Menet közben még találkoztunk egy kedves magyar származású túrázó lánnyal, akivel egy kicsit beszélgettünk a százasokról és a várható nehézségekről. Ő még eléggé elején volt ennek a műfajnak hozzánk, főleg Mariannához képest. De ment kitartóan és ügyesen a cseh túratársával.

Mariankán (ami nem Marianna becézése, hanem becsületes magyar néven egy Máriavölgy nevű pálos kegyhely) volt megint egy leolvasós útjelzőtábla a főtéren (igaz, kettő is volt, aztán fene tudta, melyikre gondoltak a szervezők). Furcsa mód a fotózásoknál mindig megjelent a környezetünkben egy szlovák srác, akinek úgy tűnt halvány lila fogalma sincs az ellenőrzőpontok mibenlétéről. Körülbelül mindent nekünk, az idegeneknek kellett megmutatnunk. Átbukva egy erdős dombocskán a következő településen, Borinkán (azaz Borostyánkőn) találtuk magunkat. Itt a helyi hivatallal szemben kellett keresnünk egy élelmiszerboltot, ahol pecsétes igazolást kellett beszerezni. Ha az előttünk járó Jani nem mutatja meg, hova kell menni, valószínűleg még most is a borinkai potravinyt keresnénk. Ahol aztán hiába kutattuk, hol van a pecsét (én valami kéktúra bélyegző szerűségben gondolkodtam), mígnem hátulról kijött egy kedves néni és gyorsan pecsételt a lapunkra egyet. A közértet egyébként a főútról nem lehetett észre venni, mert hátra be kellett menni egy épület oldalába. És semmilyen tábla nem is mutatta, hogy itt bármilyen élelmiszerbolt lenne. Nem mellesleg a szervezők se tettek ki nyilakat vagy bóját, ami oda terelte volna a túrázókat.

Máriavölgy temploma

Átbukunk egy magaslaton Borinka irányába

Ahol egy hatalmas laskatelepre lelünk

Lovak legelésznek a település határában ebben a szomorkás időben is

Borinka központja

Innen jött a túra egyik legnehezebb mászása Pajstún, azaz Borostyánkő várába. Lefogadom, hogy mind Pajstún, mind a magyar borostyán szó a német Bernstein szóból ered. Janit megfogta az emelkedő a fájó rekeszizma miatt, így megelőztük őt. Mi fel is mentünk a várba, mert így mutatta a legfrissebb track, meg egyébként sem láttam még. Kis ellentmondás volt, hogy a magasságadatot tartalmazó tábla viszont a vár alatt volt. A vár tartogatott meglepetéseket. Elsősorban a méretei miatt – még romjaiban is igen impozáns látványt nyújtott. A vízköpők, melyek közül egy szépen faragott darab a földön hevert, külön érdekességet jelentettek. Azonban nem csak kellemes meglepetések értek. Néhol a talaj olyannyira fel volt fagyva, hogy csak óvatosan lehetett araszolni előre a keskeny ösvényen. Végül csak visszajutottunk a vár alatti turistaútra. Haladtunk tovább Kosarisko felé, ahol reményeink szerint végre lesz egy büfé, ahol picit le lehet ülni melegedni, esetleg inni valami meleg italt és enni pár falatot a hazaiból. Valljuk be, ebben a dermesztő hidegben még a magunkkal cipelt jéghideg folyadékokból is alig van kedvünk kortyolgatni, nemhogy megállni és kotorászni a táskánkban némi harapnivaló után. De hatalmas csalódás ért: a büfé még zárva és csak egy autó csomagtartójából kínálgatnak némi házi sütit meg ropit, esetleg mézeskalácsot. Mellé hideg kólát, vizet adnak, vagy szintén jéghideg sört lehet venni. Nagyon kedvesen kínálják a pontőrök, de sajnos nemet kell mondanom, hiszen a sajátomból is alig fogyott még. Tehát akkor kell még baktatni egy tízest, hogy jusson végre egy meleg tea vagy kávé. 

Pajstún, azaz Borostyánkő vára

Így hát haladunk tovább Pezinská Baba felé, de már nem étlen-szomjan. A hídátkeléseknél és az aszfaltos részeken eddig is voltak felfagyások, de a piros jelzés beérkezésétől a Kozí chrbátnál, azaz a Kecskehátnál, kezd egyértelműen télies köntöst ölteni a táj. 500 méter fölött járunk, a talajt fehér zúzmara fedi egyre magasabb rétegben. A faágakat is vastag zúzmararéteg borítja, ami mesés látványt kölcsönöz a tájnak. Csak ámulunk és bámulunk. És most már egy csöppet se bánom Mariannával egyetemben, hogy nem a Vulkántúrát választottam. Hiszen itt mindazt megkapom, amit Oszkárék feltöltött képei alapján a Börzsöny tudott volna nyújtani ezen a szombaton. 

Kezd télies köntöst ölteni a táj

Szép, nagyon is szép a téli hegyvidék, de jár nehézségekkel is. Egyre szaporodnak a felfagyott szakaszok, főleg a szelesebb, kitettebb helyeken. Időközben beértek minket az Őrsi testvérek, valamint Kotlár Laci és Szabó Dávid. Megörülünk egymásnak és csináltatunk az utánunk baktató szlovák kollégával egy csoportképet a 650 m magas Somár, azaz Szamár hegyen a szamárfejes szamárpad mellett. Már ha nem buknunk orra a pad előtti tükörjégen. A hómacskát ugyanis mindenki otthon hagyta, hiszen senki se erre készült időjárásügyileg. A hegyről lejönni se könnyebb, inkább az út melletti bozótosban próbálkozunk, hogy megússzuk esés nélkül. Később aztán lemaradunk a kis magyar csoporttól, hiszen ők gyorsabbak nálunk, nekünk meg megfelel a saját tempónk is. Nem vagyunk lassúak így sem, folyamatosan 15 perc alatti kilométereket megyünk bőven, ahol nem állunk. Mivel ezen a gerincen található a Kis-Kárpátok állatkertje, némi gyaloglással a Tri kamenné kopcén (Három kőhalom) át felkapaszkodunk a Konské hlavy, azaz Lófej csúcsra. Itt a változatosság kedvéért fából készült lófejek lógnak az útjelző oszlop alatt. Erről a hegyről se egyszerű lejutni, de valahogy esés nélkül megoldjuk. A síközpontba a felfagyott aszfalton, majd a tükörjeges parkolón át vezet az út. Itt némi dilemmát okoz, merre is találjuk a pontnak otthont adó házat. Mert ház van itt temérdek, még azon a helyen is, ahova a track bevezet. Pontnak semmi nyoma, viszont találunk egy befagyott ablakot OLAF felirattal. Hiába, mégse itt van a pont. Jön szerencsére két fickó, a sárga gumicsizmás megmutatja, merre van a Korenny vrch hotel, ahova mennünk kell. Egyáltalán nem arra, amerre a track mutatja. 

A szamárpad

Magyar csapat a Szamárhegyen (Fotó: Pavol Haviernik - ha minden igaz)

Jégtől iromba lófejek

Hamarosan megérkezünk a meleg helyiségbe, megkapjuk a pecsétjeinket és újból üdvözölhetjük a magyar csapatot is. Ők már el is fogyasztották a káposztalevesük. Mi végül a lángos és kávé mellett döntünk. Mindent jó pénzért, kemény eurókért kell venni, de hát a beugró se volt sok erre a túrára, így várható volt, hogy nem piros szőnyegen lépdelve, tálcán hozza elénk a pontőr a kofolát minden egyes jelzésváltásnál. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen erre készülve, hoztunk bőven ellátmányt. Inkább amiatt vagyunk farkaséhesek, mert nincs kedvünk megállni és a táskában kotorászni a csontkeménnyé fagyott csokijaink és egyéb elemózsiáink után.

Nagyon finom volt minden

Szerencsére viszonylag hamar megjön a lángos, amiről nem spóroltak le semmit sem és jó fokhagymás is. Vérré válik bennünk. Aztán ideje indulni, hosszú út vár még ránk a Kis-Kárpátok számomra teljesen ismeretlen útjain. A kék jelzésen lassan leereszkedünk a hó-, azaz a zúzmarahatár alá. Annyira nem örömteli a dolog, mert az utat sok helyen tükörjég borítja, eléggé ügyeskedni kell. De azért szerencsésen lejutunk Zumbergbe, ami Pezinok település külterülete. Pezinok magyar neve pedig Bazin, amin a Poroszkáli péntekelő kapcsán humorizáltam. Na tessék, most testközelből megtapasztaltam, hogy létezik ilyen vicces nevű hely. Menet közben leelőz minket Elblinger Bálint és Deák Viki. Már csak Márton Daniékat hiányoljuk. 

Emlék a péntekelőről

Nemsokára megérkezünk a következő ellenőrzőpontra, aminél különösebb talán csak a kerületkerülős túrán volt az Auchanban. Ez most egy elmegyógyintézet portáján kapott helyet. Nagyon nagy ötlet, hiszen egyszerre begyűjthetnek egy egész osztálynyi eszement ápoltat, akiknek nagyon hasonló a dilije, valamint evvel a kórképe is: botokkal és hátizsákokkal felszerelve hétköznapi emberek eszével felfoghatatlan távokat futnak-gyalogolnak bármilyen körülmények között, mint most is. Egyelőre még nem számítanak az ilyen egyének köz- vagy önveszélyesnek (bár az utóbbiban annyira biztos nem vagyok), így nem tessékelnek beljebb. Bár azt hiszem, az ápolók számára minket bent tartani a falak között lenne a legnehezebb feladat, egyébként valószínűleg az eltérő nemzetiség ellenére jól kijönnénk egymással. 

Nem fogtak ott mégsem

Elég ha mondom a stovka szót, a portás már adja is a pecsétet. Bár valószínűleg van már annyi rutinja, hogy ránézésből látja ezt a fajta őrületet a szemeinkben. Bálinték kicsit pihentek a meleg előcsarnokban, pont előttünk indulnak tovább. Mi is megyünk utánuk fel a Vel'ká Homol'a csúcsára. Egyelőre csak kellemesen emelkedik az út és még világos van. Hamarosan viszont sötétedni fog, ideje elővenni a lámpát. Valahogy pont így számoltam, hogy a hegy előtt fog érni az éjszaka, tehát ezek szerint is jól haladunk. És még nagyon sokáig nem is kell felkapcsolni a lámpát. Minél feljebb emelkedünk, annál több a csúszós útszakasz. Néha csak a falevelekkel teli köves vízmosásban lehet haladni az út közepén, ráadásul elég bajosan. A csúcs előtt megérkezik a zúzmara is, illetve egy teljesen valószínűtlen irányból a szlovák kolléga is, aki most is ránk támaszkodva keresi a pontokat. A következő pontig velünk is jön végig. A pontőr, aki vélhetően már maga is zúzmarákat növesztett, elindult lefelé a hegyről, menet közben ad pecsétet már a kilátó alatt. Értelme oda nincs felmenni, így némi tanakodás után megkezdjük az ereszkedést a vélt irányba. Kis híján sikerül is eltalálni a meredeken ereszkedő csúszós ösvényt. Nem lesz itt egyszerű lejutni! Ahogy éppen próbálok hárítani egy esést, egy fekete tárgyat találok a hóban. Egy fél hómacska az. És csodák csodája az én méretem. Gyorsan fel is veszem, hiszen egy macska is macska. Így kicsit begyorsulok a többiekhez képest. De ők is jönnek szépen utánam. Közben folyton navigálom őket. A szlovák fickónak elmondása szerint elromlott a trackje, emiatt igyekszik folyton ránk tapadni. Egy csillagvizsgálónál, amiből semmit se látunk, egy aszfaltos bicikliútra kanyarodunk, azaz kanyarodnánk, ha nem lenne egy komplett jégpálya. Így csak a szegélyén araszolgatva tudunk többé-kevésbé haladni a Pod lesom ház felé. 

A háznál egy magyarul is beszélő néni a mindenes, ő főzi a virsliket és a teát, illetve, tereli beljebb a seregnyi kutyát-macskát, hogy ne tekeregjenek folyton a lábunk között. Így kicsit lassú a kiszolgálás. No mindegy, addig is töltöm az órám és megiszom egy energiaitalt, éppen ideje. Egy gél már lecsúszott Pezinská Babán is. Itt is találkozunk egy magyarul is tudó túrázó sráccal, kicsit beszélgetünk. Aztán gyorsan megesszük a virsliket és megisszuk hozzá a teát, amit a néni ingyen ad. 

Éppen leevickélünk a jeges úton a háztól, mikor két ismerős érkezik szembe: Vincze Zoli és Márton Dani. Mesélik, hogy még a Homol'ára menet találkoztak Janival. Ők mennek befelé, mi meg igyekszünk távozni az aszfalton, ami most szerencsére haladós. Később, a kék C jelzésen már több a felfagyás, de az út szélén remekül lehet menetelni. Így egész gyorsan elfogy az a mintegy 5 km a Hubálová nevű helyig, ahol beérkezik a piros jelzés, amin majd vissza kell mennünk Pezinská Babára. Az útfordulóban fények hívogatnak. Ide, a megtett 59 km-hez települt ugyanis a túra második és egyben utolsó etetőpontja. Viszont ez a pont egészen példaszerű. Minden van, amit egy túrázó csak kívánhat: banán, zsíros kenyér, aszalványok, gumicukor, szeszes és nem szeszes italok, kávé, tea. Nekem a banánon akad meg a szemem, Marianna a zsíros kenyerekből pusztít. Mellé megiszunk egy pohár kávét is. Ráadásul hiába nem beszélünk egy nyelvet, a pontőrök is rendkívül kedvesek és pontosan megértjük, mit szeretne a másik. 

Az EP kabala majmocskája

A piros jelzésen kanyargunk tovább és bár itt is gyönyörű havas, zúzmarás a terep, mégis eddigiekhez képest meglepően jól lehet haladni. Faljuk is a kilométereket. Egyedül a Skalnatá sziklás-jeges és igen meredek csúcsára felkapaszkodni nagy kihívás. Másrészt kezd feltámadni a szél, ami időnként fagyott zúzmarazáport zúdít a nyakunkba. Olyannyira nagy a zúzmarahullás, hogy néha nem is látszik, mennyien haladtak el előttünk ezen az úton. Teljesen olyan, mintha mi lennénk az elsők. Szinte nem evilági a körülöttünk lévő táj, a ránehezedő súly alatt mélyre hajló, vastagon havas fenyőágak között bujkálunk, keresgélve az ösvényt. Mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna. Olyannyira élvezetes itt lenni, hogy még a fáradságot sem érzem. Sőt a folyamatos kihívások ébren tartanak egyelőre. Azért így is eltart egy darabig, míg letudjuk azt a nagyjából 10 kilométert a síközpontig ezen a 700-as és 600-as csúcsokat felsorakoztató hullámvasúton. 

Most már nem kell keresnünk a hotelt, viszonylag hamar megtaláljuk. A pontőrök bőszen kitartanak és osztják a pecséteket és a magnéziumot. Közben Daniék is utolérnek minket. Mi hamarabb továbbindulunk, de a Lófej-hegy után beérnek minket így is a srácok. Innentől már négyen haladunk a cél felé. Kicsit féltünk ettől az idefelé eléggé felfagyott szakasztól, de kellemes meglepetés, hogy a szél annyi zúzmarát fújt az útra, hogy nagyrészt befedi a jeges foltokat a fehér réteg. A szél azonban annyira erős, hogy néha-néha nagyot reccsennek a fák és keményre fagyott, méretes tüskék záporoznak ránk. Még szerencse, hogy nem teljes faágak, mert ilyenek is fekszenek jó számmal az úton. Dani megmutatja a Tri kamenné kopce dobozában hagyott levesét. Talán a közeli katonai gyakorlótéren állomásozó katonák hasznát vehetik, vagy az erre járó turisták. 

Aztán tanúi leszünk egy bosszantó, de felettébb vicces történetnek. A tapasztaltabb túrázók tudják, hogy cseh és szlovák turista barátaink nem veszik ám olyan szigorúan a megadott útvonal követését, mint mi. Főleg, ha az ellenőrzőpontok is lehetővé teszik ezt. Bizony a lovas és a szamaras hegyet is nagyon ügyesen ki lehet kerülni mászás és csúszkálás nélkül. És evvel a lehetőséggel sokan élnek is. Egy nagyobb lámpás csapat távozik előttünk balra, a kerülőútra. Mi viszont a rendes útvonalon kimásszuk a csúcsokat, ahogy kell. Éppen leérünk a Somár csúcsáról, mikor is balról, jóval mögöttünk megjelennek a lámpák. Jönnek a csehszlovákok!

Dani hangosan röhög a Kiss István Sportegyesület Felvidéki Tagozatán. A Kecskehátnál most a Fehér-kereszthez (Biely kríz) vezető piros jelzésre kanyarodunk. Most kezdem érezni a kialvatlanságot, egyre nehezebb ébren tartani magam. A gyomrom is korog. Dani olyan kedves, hogy folyton keksszel etet. Mikor megállunk a háznál mondom is, hogy most érzem azt, hogy fel kéne adni. Persze ez nem komoly szándék, mert ezt a túrát most nagyon meg akarom csinálni. Csak innentől már sokkal komolyabb erőfeszítést kíván az egész, hiába vagyunk túl a nehezén. A távhoz szokott lábaim visznek, tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom azon kívül, hogy az álmosságtól majd leszédülök az útról. Marianna szintén küzd. Bárminek örülök, ami kizökkent ebből, legyen az beszélgetés, jeges szakasz vagy vicces momentum, mint a Kotliárka nevű útjelzőtábla. Nem tudjuk, Laci örült-e neki szintén. Végül csak muszáj bevernem egy újabb energiaitalt, hogy talpon tudjak maradni. A Kamzik tévétornya valahogy mintha egyre távolodna, ahelyett, hogy közelebb jönne.

Fehér kereszt útjelzőtábla - szintén EP

Nagy nehezen végül csak elérjük ismét a Kamzikot. A reggel már megtett közös szakaszok most egyáltalán nem tűnnek ismerősnek az ellenkező irányból. Lefotózzuk a büfét bizonyítékként, hogy itt jártunk, majd ereszkedni kezdünk a sípálya melletti kéken. A városba érkezésünk előtt még lehagyunk egy sporttársat, majd Daniék könnyeden kalauzolnak a kanyargós utcákon a turista egyesület székháza felé. Itt ér ugyanis véget a kék jelzés. Egy kanyart még nem szabad levágni, mert itt áll egy Figaro elnevezésű jelzőtábla. Nem tudjuk, mi ennek az apropója, de nem biztos, hogy a sevillai borbély nyitott itt manapság divatos barbár barber shopot. Már csak pár száz méteren kell kitartani és beléphetünk a fényfüzérrel kivilágított ház ajtaján, ahol ott vigyorog a CIEL' felirat. 

BOBO büfé a Kamzikon, mely egyben indítóhely és EP is

Megkapjuk a díjazást. A lefotózott pontok viszont senkit sem érdekelnek. Mint az se, hogy behoztam az elveszett hómacskát. Sőt mellé kapok egy idegen fejpántot is az egyik rendező sráctól, hiába ért angolul. Remek, most mit kezdjek ezekkel az idegen holmikkal? Mi vagyok én, valami talált tárgyak osztálya? Sok harapnivaló sincs a célban, de nagy nehezen előkerül egy doboz nagyon finom túralogós mézeskalács és némi virsli a konyhából.

Receptet hozzá tud valaki???

Kicsit bosszankodunk azon, hogy mi lettünk 23 óra 8 perces menetidőnkkel az utolsó nők, holott voltak, akik jóval később indultak el a hotelből. Még bőven iszogattak, mikor mi már szedtük a sátorfánkat. Tudtommal sehol sem előztek le... Bár most ilyen kényelmes, szintidő-kihasználós teljesítést terveztem, mégsem szeret az ember utolsó lenni. És ahogy visszanézem a rögzített adatokat is az látszik, hogy nagyon stabilan haladtunk még a nehéz szakaszokon is. Az álmossággal való küzdelmet leszámítva nem tudom, mentem-e valaha ilyen könnyedén százast. Ráadásul ez volt az első téli százasom nem is könnyű körülmények között teljesítve. Még jóformán izomlázam sincs. 

Csak hullafáradt vagyok nemes egyszerűséggel. Így hát ledőlök az asztalra, hátha végre tudok aludni. Aztán szedelődzködni kell, hiszen a szervezők is mennének haza. Az állomás sincs annyira közel, mint gondoltam, de a 10 óra 5-kor induló vonatunkig bőven van még idő. Addig meghúzzuk magunkat a nem túl kulturált váróteremben, mely hemzseg a kétes alakoktól. Pont úgy, mint nálunk is szokott, muszáj ügyelni a holmijainkra. Nagy sokára begördül a budapesti vonat, fel lehet szállni és végre lehet aludni!!!! Van ennél fontosabb?

Végezetül egy kis Pozsony blues:

Strava-link:

Stovka Podyjím

 

A kocka el volt vetve már régóta azzal a tervemmel, hogy végre bepróbálom a sorozatos terhelést. Szeptemberben három százast is tervezek: a BEAC maxit, ami mostanság Turista kékszalagként fut, az Őrvidéket és a Palipistát. Aztán addig nézegettem fintorogva a BEAC untig ismert útvonalát, hogy szemet szúrt a TT naptárban egy másik, csehországi százas a Podyjím. Picit beleolvasva a kiírásba hamar kiderült, hogy ez az a százas, aminek útvonala azon a dél-morvaországi vidéken, a Dyje folyó mentén (németül Thaya, Márkék kedvéért Dálya) kanyarog, ahová nagyon szívesen el- és visszamennék. 10 éve fiammal és akkori párommal, Lapival nyaraltunk és kempingeztünk errefelé, elautózva egészen a Sumaváig. Lapi igazi Csehország-guru, így általa nagyon megkedveltem ezt az országot és igen nagy kedvem volt visszatérni erre a csodaszép vidékre.

A kiutazás megszervezésében, valamint a kijutásban Lutring Márk segített, neki már nagy tapasztalata van a cseh százasozásban. Mivel Szlovákiából vonatozva az út sokkal olcsóbb, mint budapesti nemzetközi jeggyel, Érsekújvárig autóztunk Tatabányától, ahol engem Márk felvett. A nevezési listán volt még pár ismerős magyar név, Őrsi Bálinté, Lajos Dórié. Szabó Jucit még nem ismertem, ő egyébként neves hazai ultrafutó, részt vett és dobogóra is állt komoly magashegyi versenyeken is. Szóval egész más kategória mint jómagam, a viszonylag strapabíró túrázó. Számomra az is kérdés volt, hogy Márkékkal majd tudok-e együtt haladni, ismerve tempójukat. Nekem azért jó egy perccel lassabb kilométerek szoktak kényelmesek lenni és a sikeres teljesítés egyik kulcsa a saját tempóban való haladás ebben a sportban.

Érsekújvár állomása a szocreál stílus kedvelőinek maga a mennyország

No de itt még nem tartunk, egyelőre břeclavi (azaz Bálinték kedvéért leventevári) átszállással érkezzünk meg Znojmoba, a regisztráció helyszínére. egy szabadidőközpontba. Itt már nagy élet van, de nekünk most gyorsan össze kell kapni magunkat, mert hamarosan indul a buszunk a rajt helyszínére Uherčicébe. A zsákomat a vonaton már összeállítottam, most csak be kell nevezni és el kell végezni az utolsó simításokat, azaz a vazelinezést és a lábkenést, valamint izotóniát kell készíteni.

Ez volt a számom, ezt kellett bemondani az emberes pontokon

A buszra várva megállapítottam, hogy Kreiter Balázsnak van cseh hasonmása, ami nem egyedi eset, mert Dóriék is azt szokták játszani, hogy cseh ultrásokat magyar túrázóknak feleltetnek meg. Jan (Johnny) a buszon nem zenél, de rövid tájékoztatót ad, amit angolul is röviden elmond nekünk, magyaroknak.

Johnny (Jan), a főszervező zenél nekünk

A buszról leszállva első utunk a helyi kocsmába vezet, hová máshova Csehországban. Itt lehet inni sört, amivel élünk is, közben meghallgathatjuk Janék (ő a főszervező, egyben rockzenész is) rögtönzött koncertjét. Közös csoportfotó készül, majd máris útjára indítják 9 órakor a nagy csapatot. Minket követ majd egy másik busz két óra múlva a gyorsabbakkal. Szerencsére a vonatunk alig késett (Bálint a túra előtt jól beparáztatott minket, hogy sok késés van ezen a vonalon), így az volt a B terv, hogy ezzel utazunk a rajthoz.

Mivel indulhatna a túra Csehországban mással?

A magyar különítmény együtt indul, majd Juci elszakad előre kocogva tőlünk. Én is megyek egy darabon vele a kellemes szintben haladó dózerúton, de a combhajlító izmom jelez, nem lesz ez így jó neki  meghúzódás után 2 nappal. Hát igaz, tényleg, le volnék sérülve vagy mi. Utálom ezeket a triviális lesérüléseket. Még ha mondjuk edzés vagy verseny közben történt volna, akkor felírom a túledzés, kevés nyújtás stb. számlájára, de itt csak szimplán el akartam érni a villamost, és jól meghúzódott az izom. Szóval örüljek, ha végig tudom járni a túrát gyalogosan. Meg bírom a tempót a többiekkel, akik kezdik mutogatni oroszlánkörmeiket. Dórira se várunk, ha pisilni megy, Bálintra se, ha kicsit eltéved a létrázás után, szóval itt nem lehet lemaradozni.

Rögtön az erdőbe térve egy kilátóhelynél lévő igazolópont után volt ugyanis egy választási lehetőség, mehetett az ember egy létrán vagy egy csúszdának jelzett lejtőn. A létra nem tudom, milyen, így maradok a csúszós lejtőnél, utóbbi időben úgyis több ilyenhez volt szerencsém. Csak Bálint választja a létrázást közülünk. A folyóhoz vezető lejtő annyira nem vészes, utána úgyis jön egy kisebb mászás.

Kis idő múlva Pohradí na Dyjíbe érkezünk, ami így éjjel egy aprócska nyaralótelepnek tűnik. Igazából sajnálom, hogy éjszaka kell áthaladnunk néhány látványosabb részen, de mivel nagyon kellemes túraidő van, talán nem akkora baj ez mégsem. A kérdésre a választ majd megadja a jövő, hogy mi lesz az éjjeli indulás és egyben a nem alvás következménye. A délelőtt még dolgoztam ugye, utána meg utaztam, az utat meg végigcsevegtük.

Kis éji zene fogad ismét az ódon romos falak közt

A településről egy letérőnél meredeken kell felkapaszkodni Frejštein várába. Márk igazít útba néhány rossz útra térő cseh túratársat. Elmondása szerint nem egyedi eset ez, hogy ő, az idegen jobban képben van vagy figyel. A technikásabb emelkedő picit jobban lelassít, kezdek elmaradni a többiektől. A csúcson Janék gitárszóval várnak. Igazolunk, majd ismét igazolni kell egy obeliszknél is az út túloldalán. Erre Bálinték figyelmeztetnek. Ha nem lennének, ki tudja, mi lenne, hogyan boldogulnék. Na erre nem sokára fény is derül, mert úgy tűnik, most már végleg elmaradtam tőlük, sehogy se érek nyomukba. Kétségbe azért nem esem, bár most már innentől egyedül kell küzdenem a cseh éjszaka démonaival, a hely és a helyi szokások nem ismeretével, valamint jómagam korlátaival és hülyeségeivel. Azért még némi reményem van arra, hogy kocogva utolérem a díszes magyar különítményt, például egy éles útkanyarnál tisztán hallom még a hangjukat. Azonban pont itt elvisz egy kellemes lejtő rossz irányba, és csak jó sokára jövök erre rá. Ez a tévedésem pont elég volt arra, hogy most már végleg elmenjen az a vonat, hogy valamikor majd nyomukba érek.

Oslnovice településen való áthaladás után ráadásul jön egy általam tiszta horrornak megélt patakvölgy, ahol a zöld jelzés először baromi meredeken ereszkedik le a patakhoz egy rézsűs, morzsalékos lejtőn. Szerencsére van körülöttem egy nagyobb cseh társaság, így az iránnyal legalább nincs gond. Leérve a patakhoz egyre gyakrabban hallom, hogy „kontrolní bod”, gyanús lesz, hogy valahol kéne itt lennie ellenőrző pontnak. De sehol nem látok semmit, a többieket se látom, hogy megállnának igazolni. Megyek tovább, átmászok pár keskeny, morzsalékos peremet a völgy túloldalán, majd átkúszok, mászok jó sok kidőlt fán, illetve alattuk. Pont sehol, megnézem hát az itinert. Az pedig azt mondja, volt itt pont. Szóval akármennyire nem tetszik, vissza kell menni és meg kell keresni. Lámpámmal jó sok csehet szemen szúrok a hevenyészett keskeny ösvényen. Küzdök ezerrel a dzsungelben, a jelzések ráadásul hiányosak és fogalmam sincs, hol kéne lennie a pontnak. Kb. minden szembe jövőt megkérdezek, ők meg mondják, 200 méter, 100 méter stb. Totálisan elveszettnek érzem magam. Már ott tartok, hagyom a fenébe az egészet, mire rátalálok egy fán a papírlapra és behúzhatom a strigulát az igazolólapon és a karkötőn is lehúzhatok egy betűt a színes filccel.

Na jól van, akkor folytatódhat a dzsungelharc: vissza a sötétben veszélyesnek tűnő peremeken, lejtőkön és a kidőlt fák alatt. Lassan úgy nézek ki, mint Krtek, a kisvakond, elöl-hátul földes vagyok. Leérek végre-valahára egy nyaralótelepre, kellemes, sima útra. Kocogni kezdek. A folyóparton egy helyen többen piknikeznek-iszogatnak, egyik társaságból egy srác gyanúsan túl vidáman integet, hogy menjek oda, ők az ellenőrzőpont. Nekem inkább tűnnek egy kissé már kapatos társaságnak, de hát fene tudja, milyen egy cseh EP. Ez itt Bohémia, szóval miért ne lehetne az EP egy bohém társaság. Kicsit beszélgetni próbálunk a hibás angolunkkal, majd megkínál pálinkával is. De se kódot nem kér, se pecsétet nem ad, így még egyszer rákérdezek, ők voltak-e az EP valóban. A srác sűrűn bólogat. Furcsa, igen furcsa. De hát külhonban vagyok, ahol külhoni szokások uralkodnak. A többiek egyöntetűen azt mondták, hogy jó errefelé általában a kaja, erre meg kiszúrják a szemem egy felessel. A hidacskán átkelve még mérgelődöm magamban, de megyek tovább az egyre technikásabbá váló és emiatt a figyelmemet egyre jobban lekötő ösvényen. Sokszor elő kell vennem a telefonomon is a tracket, mert jelzések hiányában nehéz tartanom a helyes irányt. Egy helyen kis lánc is segít egy nagyobb sziklán való felkapaszkodásban. Kezdenek utolérni a második busz futói. Félreállok, elengedem őket. A következő EP-t egy kilátóhelyen is simán kihagynám, ha nem figyelmeztetne egyikük. Végre-valahára kezdek rájönni a fényvisszaverő pöttyök logikájára. Sok közülük nem is pötty, hanem irányt mutató nyíl, a piros meg EP-t jelent.

Így a következő EP-t már nem nézem be Cornštejn romjánál, ahol egy különálló bástyához kell felkapaszkodni. Közben átélem a sokadik és egyben nem utolsó lódarázs-támadást is a túra során. A lámpám fénye egyre odavonzza őket. Újabb átkelés következik egy hídon, megérkeztünk Bítovhoz. Utolér a hosszú hajú rocker formájú cseh Kreiter Balázs, a következő szakaszon egy darabig együtt megyünk. Váltunk is pár szót, valamennyit ő is beszél angolul. Felérve egy magaslatra, őzeket pillantok meg. Hiába közeledünk és beszélgetünk, nem nagyon akaródzik nekik odébb menni. Pár méter távolságra vannak tőlünk, lehet, hogy oda is mehetnénk megsimogatni őket. Kicsit fitogtatom az őzekkel kapcsolatos cseh nemtudásom a cseh nem is annyira Kreiter Balázsnak, aki korántsem olyan gyorslábú, mint magyar hasonmása. Itthon ugyanis rájöttem, hogy szerbül mondtam neki, hogy őz, azaz srna. Mondjuk akkora hülyeséget nem mondhattam neki, mert azt mondta, az a nőstény, azaz a suta. Lefelé szerpentinezve a számomra már ismerős bítovi kempinghez újabb lódarázsattakot vészelünk át, majd nemsokára odaérünk egy nagyobb etetőpontra. Kezdődjön hát a sütikből és palacsintából álló lakoma, amit kofolával öblíthetek le.

Szelíd őzikék

A pontról minden tekintetben nehéz kiindulni – egyrészt ott kell hagyni a terített asztalt és a kedélyes cseheket, másrészt nem nagyon tudom megtalálni a helyes irányt, többször is útba igazítanak. A hajas Balázs végül utolér, aztán megint együtt megyünk. Ezen a szakaszon sok túrázó szemből jön a Bítovnál leírt körön – lehet valami kavar a térképben – ott és akkor pontosan nem tudom mi az. Márk szerint az idei és a tavalyi track közötti eltérés okozza. Nekünk ez az irány tűnik helyesnek a track alapján, ezt követjük fel a vár kapujánál elhelyezett kódhoz is. Anno ezt a várat is megnéztük, van is bítovi medvés hűtőmágnesem otthon. Mesélem a srácnak – ő mondja, hogy utoljára gyerekkorában járt erre, holott ugye ő képviseli a helyi erőket. Addig kanyargunk körbe-karikába, míg vissza nem érünk Bítovba. Majd újabb erdei szakasz jön, ahol útközben egy romot (rotunda Heinrichsruhe - csodás német neve van) érintünk. Chvalatice utcáin masírozunk által, majd borzasztóan unalmas, a Kőszeg-Tömörd OKT szakaszra hajazó erdei szakasz következik. Utána meg út, nyílegyenes mezőn. Ez nincs jó hatással rám, hiába haladós a terep, kezdek bealudni, holott éppen virradni készül. Egy jobbkanyar után muszáj elővennem a koffeines gélt, reménykedve, hogy segít majd rajtam. Aztán újabb kanyar és a körülöttem lévő csehek figyelmeztetnek, hogy nehogy kihagyjam a nekünk kihelyezett vízdepót, ha már van. Aztán szólnak, nehogy rossz felé induljak tovább. Tök kedves tőlük, hogy figyelnek rám az idetévedt idegenre. 

Vízdepó a semmi közepén, rajta a túra jelzése

Hamarosan érintem az Eduárdová skála kilátóhelyet, ahol természetesen pont is van, majd hamarosan, immár a maratoni távot elérve, leérek az ezen a helyen tavacskává szélesedő, felduzzasztott folyóhoz. A körülöttem lévő cseh csajok örvendeznek is, hogy megvan a maraton, jön az ultra. Egy látványos hídon kelek át a túloldalra, élvezve a hajnali napsugarak fényeit. Innen kapaszkodás következik fel a Cláryho kriz nevű sziklás kilátóhelyhez, ahonnan meg lehet pillantani Bítov várát. 

Hídon át az ultratáv felé

Bítov vára a Claryho križ kilátóponttól

A túra alatt szebbnél szebb kilátópontokat érintettünk, talán hívhatnánk ezt a túrát a nagy kilátó, csehül vyhlídka-túrának is. De mind közül talán ez tetszett a legjobban. Éreztem, hogy talán a gélnek köszönhetően megint jó erőben vagyok, a cseh társaságot is jócskán magam mögött hagytam immár véglegesen, pedig sokáig kerülgettük egymást. Ennek örömére a lejtőn kocogni kezdtem, le az Onšov nevű falucskába. Hajnali napfény ragyogta be az erdőt és boldog voltam, hogy itt lehetek. Az előző éjszaka szertefoszlott az összes rémségével. Na de persze nem tudtam, mit tartogat még számomra a mai nap. Sokat nem kellett várni, máris kiderült. A faluból kikocogva, a lejtőnek örülve ereszkedtem az erdőben – egyszer csak egy meredek leszakadás, rajta egy lánc állja az utamat. 

Agonizálásom helyszínei a Stribřné vodopádynál

Azt a mindenit! Nem vagyok a láncos részek nagy barátja, lefelé meg főleg nem. Felfelé kimászom, amit kell, bár ott is jobban bízom a saját fogásomban, mint holmi láncokban. No de lefele... Bár nem szabályosan, seggel és a lánc segítségével lejöttem, keresve lábammal és kezemmel a további kapaszkodási lehetőségeket. Azt hittem, meg is vagyunk. De a túra útját a világosban jelző nyilak újabb lánc felé mutogattak, ami egy vízesés mellett vezetett le a végén egy hatalmas nedves csúszdával. Éppen egy cseh csajszi szenvedett lefelé. Ha ő ennyire be van tojva, én még inkább, főleg úgy, hogy egyáltalán nem bízom abban, hogy biztonsággal le tudok menni ilyen helyeken. Előre engedtem Kreiter Balázs hasonmását. Nem hatottam meg azzal, hogy nekem segítség kéne. Picit bepróbáltam a lépéskeresést, de máris láttam, hogy szenvedős menet lenne, még akkor is, ha épségben lejutok. Ha meg nem... nos arra gondolni se akartam. Ha elveszik a teljesítést emiatt, hát vegyék, de én itt le nem megyek. A Balázs alteregó mondta, van kikerülő út, akkor én ezt használni is fogom. Igaz, abba kerül, hogy az előző láncon vissza kell mászni, de én azt nem bánom, felfelé úgysincs gond. Mivel éppen valaki a láncon lógott és láttam, ez nála is eltart majd egy darabig, kb. foggal-körömmel felkapaszkodtam a morzsalékos rohadtul meredek részen, használva a kiálló fagyökereket. Aztán irány az elkerülő szerpentin, le a ponthoz. Senki nem szólt semmit, behúztam a rubrikákat, lőttem pár fotót és már ott se voltam a helyen, ahol csúfosan leszerepeltem. Mindennek jutalmául a völgyben mégis várt egy klassz etetőpont, ahol ettem hermelint paradicsommal (ne ijedjetek meg, nem az állatkára kell gondolni, hanem camembert sajtra) meg finom mazsolás muffint. 

Vranov nad Dyjí

Indulnak a 60-asok

A nepomuki muki és a vár esete

Bunkerek mellett, kálvárián keresztül ereszkedtem innen Vranov nad Dyjíbe. Eközben végigkísért a vár nagyszerű látványa. A főtérre érve nagyobb csoportosulást pillantottam meg. Úgy tűnt, ők is túrázók és pont Jan magyaráz nekik bőszen. Azt hittem, ellenőrzőpontra értem, de kis kérdezősködés árán kiderült, ők a 60-as indulók. Így gyorsan faképnél hagytam őket, folytatva a túrát. Derekas mászás következett fel a bunkerekhez, ahol majd igazolás is lesz. De egyelőre csak bégettek utánam a birkák, hogy beh, meg ultrabeh. :-) (Ami csehül futást, meg ultrafutást jelent). Na jó embernek mondják! A bunkereknél eleinte hiába kerestem a papirost, se az elsőnél, se a másodiknál nem volt semmi, pedig mind alaposan körüljártam, sőt a másodikba be is néztem. Persze, mert volt egy harmadik is, ami előtt ott is volt a keresett pont. 

A második bunker, ahol nem volt papír

Márk szerint pisztrángot horgásznak így, a folyóban állva

Ta Dyje

Át a függőhídon

Lefelé innen elkocogott mellettem egy leányzó, így kicsit én is kedvet kaptam megint a gyorsabb tempóhoz. A városka túlfelére sikerült kikanyarodni az erdőből, éppen a vár árnyékába. Egy függőhídon vezetett át a track a folyó túloldalára, ahol napfényes mezőkön haladtam a pontig, ahol a track meredeken felvitt egy völgy mellett. Egy forrásnál újabb igazolás volt, majd egy kilátóhelyet érintve, ahol természetesen megint volt igazolni való. Egy helyen meglepődve láttam, hogy egy fiatal fickó kapával tisztítja a vízelvezető árkokat. Lám, itt erre is gondot fordítanak. Nem mellesleg eddig egy fia szemetet nem láttam az erdőben. Eléggé más itt a kultúra... Látványos sziklatornyok mellett, keskeny ösvényen vitt az út tovább. Nálunk egy-egy ilyen szikla is hatalmas látványosság lenne, itt meg, a sziklák hazájában olyan futottak még kategória lehet. Nemhiába érzem ezt a túrát nehéznek a sok könnyű és haladós rész ellenére. Magyar földhöz szokott lábamnak ez a terep bizony jócskán technikás, mások a kihívások is. Az erdőt elhagyva műútra kanyarodnék, de néhány gépkocsi mögött megpillantok egy remek frissítőpontot és az aszfalton egy 59 km feliratot. Az órám kicsit többet mutat, de hát ez nem szokatlan jelenség. Kódleolvasás után szemrevételeztem a kínálatot, rögtön áldozatul is esett étvágyamnak néhány házi sütemény, paradicsom és uborka. Kofolából is kértem persze utánatöltést, abból sosem elég. Az aszfaltos útról volt még egy kitérő a Hardeggská vyhlídka nevű kilátóponthoz, aztán szerpentinezhettem le Hardegg mellé a folyópartra. Igen vártam már, hogy átléphessem az osztrák határt. Igazából csak amiatt, mert ez egy mérföldkövet jelentett számomra, meg ugye a szívemnek is kedves volt, hogy olyan országban vagyok végre, aminek beszélem a nyelvét. Sok hasznát ugyan nem vettem a nyelvtudásomnak, maximum elolvastam néhány feliratot és ismertetőt. A sors fintora, hogy németül végül a cseh hnanicei kocsma tulajával sikerült beszélgetnem.

Nem hiába a sok vyhlídka

Semmicske sziklatorony az ösvény mellett

Osztrák földre egy újabb függőhídról léptem, ahol rögtön le kellett igazolnom egy pontot az ottani Remete-barlangnál, azaz az Einsiedlerhöhle nevű helynél. Innen felkapaszkodtam egy újabb kilátóponthoz, ahol csodák csodája, nem volt igazolás. Egész sok turista jött szembe ezen a szakaszon. Tarnai Máté a lelkemre kötötte, hogy Hardeggben az életem árán is szerezzek vizet, sőt Márk is mondta, hogy tavaly ezt elrontotta, így mikor a legkisebb osztrák város közepén egy nyomós kútra bukkantam, nem voltam rest és feltöltöttem kulacsaim. Megint kezdett utolérni az álBalázs, így úgy döntöttem, felfelé a Maxplateauhoz megmutatom, mit tudnak a magyar lányok, jól megnyomtam a tempót. Ezt aztán kompenzálta, hogy igazolás után nem igazán tudtam eldönteni, a sok úton melyiken is menjek tovább. Így aztán megint együtt mentünk ki a következő kilátóhelyre, a Reginafelsenhez. Otthon is néztem, hogy itt mutatja a szintmetszet a legtöbb emelkedést. Ennek megfelelően mihelyt visszaértünk a kisvárosba, máris mászhattunk újból felfelé. Láttam, hogy nemBalázs kezd már fáradni, nehezen megy neki a mászás. Így kicsit pihengettem mögötte. Mivel a telefonomon a régi track volt, kanyarodtam volna el, de emberünk szerint egyenesen kellett menni tovább, meg jött is szembe Blanka, az egyik cseh túrázó. Szóval kimentünk a parkolóba egy fakapun át. Nem is hiába, egy frissítőpontot találtunk ott. Itt megbizonyosodtam arról, hogy tovább valóban arra kell menni, amit a régi trackem mutat. Kicsit belehúztam, amíg ki nem értem a kilátó- és igazolópontra, ami jelen esetben nem vyhlídka. Sajnos láttam, hogy az órám merülőben van, így egy padnál elővettem a külső akksit, hogy töltsek rá. Kaja váráig a folyóparton való kanyargást szépsége ellenére nagyon untam, alig vártam, hogy elérjek a várig és kapjak ott kaját. Persze előtte még felmászattak egy újabb, Übersteig (átkelő - itt tényleg elvékonyodik a folyó által képzett földnyelv) nevű kilátópontra, nehogy már innen ne nézzünk le a folyóra.

Hardegg messziről

A második függőhíd

A legkisebb osztrák város egy terecskéje

A várat az összes létező kilátópontról végigfotózhattam

A várhoz haladva egy kanyarban eléggé elbizonytalanodtam, mert a mapy nem akarta bevenni, de aztán kiderült, hogy mégis ez a jó irány. Fent volt is bőven kaja, a vár neve nem hiába ez. Kipróbáltam végre az utopencit, a hagymás ecetben pácolt virslit, aminek neve azt jelenti, vízbe fulladt. Mellette a finom házi sütikből is szemezgettem. Egyre fáradt a talpam, meg én is kezdtem eléggé alapjáratban funkcionálni, így úgy éreztem, kijár egy kis pihenő cipőkirázással, lábszellőztetéssel, telefontöltéssel és energiaital-fogyasztással – pedig messze kerülöm egyébként ezeket az itókákat. Már nem tudom, ki ajánlotta a grépfrútos Hellt, de ennek íze és illata se volt számomra taszító, és tényleg hatott. Ismét dögunalmas szakasz (ld. Kőszeg-Tömörd OKT) következett, így ez nem jött rosszul. Na jó, pár kanyar azért volt, meg később, azaz inkább jó sokára egy műutat is kellett keresztezni, ahová a kikanyarodást benéztem, így kicsit hosszabb úton érkeztem. Blanka szépen be is előzött messziről hallható botos klepetálásával és gyors lépteivel. Sajnos angolul nem tudott, így kevés kommunikációnk úgy zajlott, hogy ő mondta csehül én meg angolul, reménykedve abban, hogy a másik majd megérti, mire gondolunk. Mindenesetre kiderült, hogy a Galgen (azaz akasztófák) nevű hely még nem ott lesz az út mellett, ahol én sejtettem, hanem odébb. Persze mikor odaértem, Blanka már látótávolságon kívül került, az ott lévő nyíl meg erősen különbözött az eddigi, általam végtelennek titulált, de valóban folyókanyarokat rajzoló túrajelzésünktől. Egyedül a mapy tudott megerősíteni abban, hogy itt bizony kitérő lesz, meg később Blanka, aki visszatérőben volt éppen. Szólt is, hogy kontroll van. A téglaoszlopok, amik elméletileg akasztófák, tövében ott is volt a papírdarab. 

Sziklák a Dyje mellett

Kilátás az Übersteig nevű helyről

Kaja, ahol volt kaja

Eléggé fáradtam már, most azt vártam, kerüljek vissza a csehekhez, mert ha netalán feladásra kényszerülnék, onnan talán egyszerűbb lesz visszavergődni Znojmoba. No de ha visznek még a lábaim, miért kéne feladni, nem? Egy tekintélyes ház mellett majdnem túrajelzésnek néztem egy márkajelzést, vagy mit egy kerítésen, és majdnem elmentem a dzsindzsásba szidva a rendezőket. De aztán vaksi szemem közelebbről látta, hogy tévúton járok. Műúton átkelve közelítettem meg egy határmenti ivót, ahol sokan élvezték a szombat délutánt és a kitűnő időt. Megnyugodtam, hogy az értelmetlen kilátók gyártása nem csak magyar hobbi, a hanyatló nyugaton is dívik. Bár lehet, hogy az építmény nem kilátó volt, hanem más, mivel a térkép alapján itt valami templomrom is van, amit észre se vettem. Egyébként a szőlőültetvényekkel teli dombokat kilátó nélkül is remekül meg lehetett csodálni innen. 

Az akasztófák

Vidám osztrákok a határszéli kocsmában

Szőlőültetvények amerre a szem ellát

Hamarosan újból a csehek országába értem, kicsit még kellett kanyarogni Hnanicéig, az első településig. (Valamiért Hraniceként memorizáltam, ami ugye szláv nyelvekben határt jelent – nem is értem, miért.). Megint összezavarodtam, mikor a trackem egy falunéző sétát javasolt jó nagy karikában, míg a túra nyíljelzése direkt átvágást javasolt a közeli tó mellett. Egyszer vissza is mentem, hogy jól láttam-e, pedig éppen kocogásba kezdtem már a lejtőn. De hát ez volt a helyes irány. Az ellenőrzőpont neve valami U ještěrky (a gyíkhoz címzett) kocsma volt. A mapyn végig is nézegettem az összes helyi kocsma nevét, de egyik se ez volt. Na ez szívás. Mobilnetem meg nincs, hogy rákeressek, az mind elszállt még a vonaton, amikor letöltöttem az új tracket (hiába) meg az osztrák térképeket (hiába mondta Máté, elfelejtettem otthon). A telefonom se szándékoztam nézegetni, mert a powerbank éppen csak szinten tudta tartani, mivel a folyamatos térképhasználat nagyon leszívta. Több túrajelzést nem láttam, a sárga meg már vitt is ki a faluból, tehát kezdeni kellett valamit, hogy mentsem a helyzetet. Kapóra jött egy szemből érkező pár, ahol a férfi szerencsére beszélt angolul és készségesen kiguglizta nekem, hogy olyan közel van, hogy látszik is ez a kocsma egy párhuzamos kis utcában. Ha ők nincsenek, szerintem az életben nem találom meg a gyíkról nevezett vendéglátóhelyet, pedig itt leveses frissítőpont is várt minket. Kicsit eltűnődtem, hogy Márk két levest mondott, ez meg csak az első, pedig innen már nem sok van hátra, vajon hol lehetett a másik. Megnyugtattam magam, hogy biztos a túra végén várnak majd meleg étellel. A nagyon finom, de kevésbé tartalmas fokhagymalevest választottam. A pontőr nagyon jó fej volt, tudott angolul és próbált a térképpel is segíteni. De ennek az lett a vége, hogy a régi trackem is eltűnt. Na gondoltam, most aztán igazán szarban vagyok. Se internetem, se térképem, az órám is megint merülőben, nem mellesleg a lámpám, ami már hajnalban villogni kezdett, jelezve, hogy az akksi már nem sokáig bírja. Szóval bele kéne húzni az utolsó 16 km-re, hogy sokáig ne menjek sötétben. Szerencsére kicsit javított a helyzeten, hogy a pontőr hirtelen mégis megtalálta a 2024-es tracket és feltette nekem. 

Ekkor még azt gondoltam, hogy 25 óra a szintidő, ebben is éppen még elég jól bent tudok lenni. De mivel láttam, hogy sokan vannak mögöttem, akik az első busszal jöttek és annyira nem szedik a lábukat, így nem gondoltam, hogy nagy baj lesz, ha kicsit esetleg kések is. A leves mellé kikértem egy Radlert, de nem bontottam fel, eltettem az útra. Az út egy 9 malmos igazolópont után kikanyargott ismét a folyópartra. Először kellemesen mellette haladt, de sajnos egyre sötétedett. Nyomtam neki a tempót, hogy minél később kelljen lámpát kapcsolni. Én balga otthon hagytam a töltőt, pótelemet se hoztam. Persze normál esetben ennek a lámpának nevetve ki kéne bírnia egy éjszakát, de valószínűleg bekapcsolhatott még a zsákban. Ez hibája ennek a konstrukciónak, mint az is, hogy elég nehezen lehet az akksit ki- és betenni. 

Hnanicére visszapillantva

Kápolna a falu fölötti dombon

Malomrom a Dyje mellett

Később a folyópartról elkanyarodott az út egy malomrom után, majd erős emelkedőbe váltott. Igyekeztem felfelé, még volt éppen annyi fény, hogy lássam az utat. Fent azonban sűrűbb lett az erdő, muszáj volt lámpát kapcsolnom. Úgy tűnt, a pihentetés jót tett neki, ment a kettes fokozat is villogás nélkül. Ez az a fokozat, amivel már jól látok. Volt még egy emelkedő, ahol beértem két cseh kollégát. Nekik már nagyon nehezen ment a felfelé. Ezt cseppet se bántam, mert éreztem, tudtam, hamarosan egész biztos szükségem lesz egy Luciferre (azaz fényvivőre), aki új utakra vezet. A Sielsfilduv kamen nevű sziklaoromnál még minden ok volt, amikor igazoltunk, talán még a későbbi dinnyeevős pontnál is. De aztán jött a villogás és az alacsonyabb fokozatba kapcsolás. Pont egy olyan helyen, ahol egy folyó menti egy emberes peremösvényen egyensúlyoztunk végig, néhol még köveket, sziklákat is átmászva, fel és le. Szóval ha valahol kellett volna látni rendesen, az itt volt. Én meg attól is retteghettem, hogy hamarosan a maradék fényem is odalesz, annyira még nem ismerem ezt a lámpát, hogy tudjam, melyik fokozaton mit bír villogás után. Ugye eddig sose hagytam, hogy eljusson ide. Erősen gondolkoztam, hogy mit tudok csinálni, ha kialszik a lámpám. Fény nélkül továbbmenni itt istenkísértés. A végén még lehet, hogy belőlem is könnyen utopenci lenne. Például le lehet ülni az út fölé és sírdogálni, hátha megszán egy turista és ad egy lámpát. Vagy leülni és kivárni a másnapot. Az meg messze van és nyilván akkor annyi a teljesítésnek. Esetleg loholni más után, aki világít. Ez utóbbit választottam. Nagy sietségemben még be is nyeltem valami bogarat és jó ideig össze-vissza krehácsoltam. Biztos terhére lehettem szegény cseh srácnak, akit kiválasztottam áldozatul. Ő szerencsére elég jól haladt, leszámítva az emelkedőket, ahol néha eléggé kínlódott. Noszogattam magam, hogy ne legyek szégyenlős, mondjam meg neki mi a szitu, ez a saját érdekem is. Számolgattam a visszalévő kilométereket, de az órám jelentősen túlmért, így lassan már ki is volt a kiírt 109 km. A városig el kéne jutni, ott már lesz fény, de ugye lesz a fel-le mászókás városnéző séta, ami megint erdei terep és ott ismét kell majd a lámpa. Imádkozhatok ezerrel, de ez nem garancia semmire. Tehát a tettek mezejére léptem és szépen megkértem a srácot, hogy merül a lámpám és ha lehet, haladjon előttem. Semmi más kérésem nincs, nem szeretnék ismerkedni, nem akarom fárasztani, noszogatni vagy beszélgetőtárs lenni, csak világítson nekem. Én meg próbálok vele lépést tartani, mert azért nem technikás síkon elég jó tempót ment. Egy nyűg megoldódott, jött a másik: megint a teljesen lemerült állapot közelébe került az órám. Választhattam azt, hogy köszönöm szépen eddigi szolgálatát, mentse el az eddigi tracket a többit meg majd hozzágondoljuk, vagy megint előszedem a töltőt. Közben meg próbálok lépést tartani a cseh úrral. Szerencsére gyorsan ráakadtam a zsákban a töltőre, így az óra és a track meg volt mentve. Kis kocogást imitálva meg beértem az emberem. A furfangos szervezők persze nem valami lámpafényes partmenti sétányon vezették ám a túrát, hanem feltereltek megint valami magaslati zergeösvényre, ahonnan remekül lehetett hallani a parton mulatozók ricsaját. Zenebona, hangos röhögcsélés és mindez magyarul, jól hallom? Most hallucinálok vagy mi van? Persze közelebb érve kiderült, hogy a retro zenékhez vonzódó társaság inkább csehül hablatyol és olasz számokat hallgat meg Modern talking szerű zenéket. Még jó, hogy csapódtam valakihez, mert az utolsó pontokat rendre kihagytam volna. Egy volt egy forrásnál, másik fent a vár alatt, ahova temérdek lépcsőn kellett felmászni. Aztán innen le a völgybe és egy jó sziklás szerpentinen fel valami kápolnaféleséghez. Itt újabb pont várt. Ha már felmentünk, nosza másszunk is le mihamarabb, majd kapaszkodjunk vissza az ellenkező oldalra a köves, görgeteges terepen, ami a fájós talpaknak már kínszenvedés. Ha fellélegeztünk volna, hogy végre kiértünk az erdőből egy közvilágításos utcára, aszfaltfelületre és le lehet kapcsolni a lámpát, aminek gyenge fénye ugyan jelezte, hogy hamarosan vége a bulinak, de mégis kitartott a végsőkig, ne örüljünk túl korán. Egy rekord meredekségű utcára értünk és pont itt kell felmásznunk a cél irányába. Útitársammal meg is beszéltük problémáinkat, de innen már karnyújtásnyira volt a siker, így hát nem volt más dolgunk, csak kitartani a célig. Azt láttam, hogy a 25 óra már nem lesz meg, de hát ő se igyekszik, így rá se kérdeztem, hogy is van ez. Beérve elkérték a salátává gyűrődött itinerem, amit aztán sikeresen ott is hagytam. Oklevelet se kaptam, de betudtam annak, hogy kicsúsztam a szintidőből meg esetleg pontot is kihagytam, így az nem jár. Sebaj, a lényeg az, hogy teljesítettem az első cseh százasom 26 óra 17 perc alatt (hivatalosan 26 óra 22 perc alatt). Hogy utolsót is-e egyben, merem remélni nem, de vannak hiányosságok, amiket ideje pótolni, amíg belevágok a következőbe. Mert azért a cseh terep feladja a leckét a magyar hegyekhez szokott turistának, ahol a maximum technikásságot egy Holdvilág-árok beli létra vagy egy Rám-szakadék jelenti. Szóval meg kell tanulnom láncon közlekedni rendesen, főleg bízni benne. A többivel nincs gond, maximum a sebességen kéne még csiszolni. 

Bár komplett hulla voltam, pont jött szembe Bálint és mondta, ki ne hagyjam a kaját, ami bent van a főépületben, így kértem még egy adag utopencit és spenótos palacsintát. Az oklevélre Márk segítségével másnap sikerült rákérdezni és kiderült jár, sőt ki is állították, csak éppen rosszul, a férfiaknak valót írták meg nekem, aztán most meg aztán szépen kiderült, hogy még a csehek számára is egy fura nevű csaj vagyok. Pedig elméletileg cseh felmenőim is lennének. Meg nem is 25 óra a szintidő, hanem sokkal több, 33 óra. És ráadásul 9. beérkező nő voltam, ami azért annyira nem is rossz; 18 finisher csajból pont a középmezőny (4 csaj meg feladta). Bálinték végül 2 órát vertek rám.

Éjjeli nyugovóhelyem

Valamennyit eszegettem, aztán igyekeztem lezuhanyozni és eltenni magam másnapra a focikapu mellett, hogy ne zavarjam a többi szobában alvót a zajongásommal.  Most nézem az eredménylistán, hogy a lámpásommal, azaz Martinnal meg neve alapján lehet, hogy inkább németül kellett volna próbálkoznom, hiszen akár németül is tudhat. Angolul meglehetősen túl jól beszélt ahhoz, hogy megértsek mindent, amit mond. Mindenesetre utólag itt is köszönöm neki, hogy megmentett a folyóparton rekedéstől, bár olvasni úgyse fogja. Márknak pedig a kalauzolást és a fuvart, valamint a Billa kitérőt köszönöm és a söröket, amiből csak egyet adtam vissza, egy még jár.

Nehezítésként Tatabányától még egy rekesznyi kofolát és egy szatyornyi szlovák édességet és sört cipelhettem haza, de hát ami jár, az jár az otthoniaknak, cserébe, hogy elviselik a hülye hobbim és a vele járó gyakori távollétem. 

Ez a túra most nagyon is jó lecke volt, szembesültem több hiányosságommal és felkészületlenségemmel, kaptam nagyon jó tippeket például a vérprofi Jucitól, amit szintén hálásan köszönök. Olyan magasságokba, ahol ő járt és jár, elérni nem akarok, nem is tudok, nem is fogok, de vannak dolgok, amik megkönnyítik az életét egy egyszerű túrázónak, hobbifutónak is. És még egy pozitívum, hogy az ismerős bőrgyógyász doki, akihez fordultam, ugyan nem tudott rájönni, mi történt a lábammal, de a szteroidos kenőcs, amit kaptam, egy hét alatt rendbe tette. Így ezen a túrán már nem kellett küzdenem vele (helyette küzdhettem más dolgokkal).

A túra másnapján még kaptunk ebből a nagyon finom mézes sütiből, aminek felirata egy cseh szójáték: JETADYTADYJE. Ez szerepel Johnnyék dalában is és a következő elemekből tevődik össze. Je tady (itt van), illetve ta Dyje (azaz ez a Dyje /folyó/). Sajnos nem tudok csehül, így nem tudom, pontosan írtam-e le, csak próbáltam megjegyezni, amit az egyik szervező mondott nekünk.

Első cseh diplomám, amire nagyon is büszke vagyok

Johnnyék dala: 

Strava-link: