Egy börzsönyi százas sose baromság!

 

Vajon melyik a nagyobb szívás? 106 km-t gyalogolni a Börzsöny köves, morzsalékos ormain szakadatlanul hegynek fel és le, szinte laposabb pihenőszakaszok nélkül, közben megmászva egy kisebb 5300 méteres himalájai csúcsot vagy az Alföld forró de abszolút lapos és monoton sivatagában menetelni 120 km-t alig ellátással, közben epedve keresve a vízlelőhelyeket? Ezen lehetőségek közül választhattam a július 5-6-i hétvégén. Nyilván nem sokáig hezitáltam, mivel a bajnoksági futam egyértelműen a Szondi 100 volt, nem az Ország közepe 120, amit idén egyszer már amúgy is teljesítettem, még januárban. Másrészt éppen ideje volt revansot venni a drégelyi vár kapitányáról nevezett túrán, szépítve a tavalyi fiaskót, mikor is megfutamodtam a túlerőt látva és a Vilatinál átneveztem 85-ös távra. „Diadallal várta be végét.” Ez állt a saját készítésű motivációs karkötőmön. Nem fújhattam ezúttal visszavonulót, végig kellett mennem. Már csak emiatt is. Meg a bajnokság miatt. Nem voltak illúzióim, tudtam mi vár rám. „Egy igazi kihívás”, mint ahogy a túra szlogenje is mondja, egy kőkemény százas, ami A kör kistestvére lehetne, mint ahogy tavaly is megállapítottam. Most, hogy már tarsolyomban a százas táv is, se változtatom meg a véleményemet. Állítólag maga Csipi is tett egy olyan kijelentést, hogy ez a százas nagyjából ekvivalens A kör száz kilométerével.

A motivációs karkötőm - még idézni se tudok pontosan...

És ő aztán igazán tudja, miről beszél. Nála talán az országban, sőt az egész világon nem tudja ezt senki jobban, hisz ő teljesítette legtöbbször a börzsönyi körmenetet, úgy, hogy egyszer duplázott is. 

Megcsináltam, bár valljuk be, a magamfajta irodistának sokat segít az Excel.

Én azt a penitenciát kaptam tőle, hogy írjam le százszor, hogy „Egy börzsönyi százas sose baromság!”, miután azt a felelőtlen mondatot tettem ki a közösségi média sokat látott felületére, hogy az Ország közepe 120-on elindulni ebben a forróságban kb. ugyanakkora baromság, mint a Szondi 100-on. Bár ezt azóta is fenntartom, hogy immár elmondhatom, hogy Szondi 100 teljesítő lettem. Ami szerintem (nem csak szerintem) az ország egyik legnehezebb százasa. Lehet, hogy a nyári Ország közepe 120 is az, hiszen a téli se volt könnyű. Ezt csak akkor fogom megtudni, ha azt is megcsináltam.

Viszont rögtön teszek még egy kijelentést, amivel nem biztos, hogy mindenki egyet fog érteni. Én ugyanis azt hittem, hogy ismerem a Börzsönyt. Méghozzá elég jól. Elvégre túravezető vagyok, aprócska korom óta járom télen-nyáron, tavasszal-ősszel a fővároshoz viszonylag közel fekvő és emiatt igen frekventált hegység magaslatait és vadregényes völgyeit és nem csak a jelzett utakon és nem csak társaságban. Ezen a túrán jöttem rá, hogy bizony alig ismerem a Börzsönyt. Mert a Börzsöny, mint tudjuk, nem viccel. A Börzsöny egy hatalmas tanítómester. Szóval aki még nem járt holtfáradtan, minden második kőben megbotolva, megtett 60 km-rel a lábában, vaksötétben a kaldera peremén a Jancsi-hegytől a Magyar-hegyig, vagy nem mászta a Hegyes-hegy-ormot éppen bedögölni készülő lámpával, sőt nem jött lefelé róla a feneketlen szakadékok peremén, az semmit se tud erről a hegységről. Hiába járt már itt könnyed kis túrákon világosban számtalanszor. Hiába ismeri a közeli beomlott faviaduktokat vagy a Kovács-patak völgyének elhagyott táróit, vagy tudja szinte az összes eldugott kunyhó és emléktábla lelőhelyét. És mutatta ezeket meg másoknak is. Vagy aludt kint már egyedül a Kun-rét vadles-kilátóján. Csak pedzegeti a legjobb esetben is, mit jelent a szállóige, hogy „A Börzsöny nem viccel”. És még most sem merem kijelenteni, hogy megismertem a hegység másik arcát. Mert nem jártam még ugyanitt sűrű ködben vagy szakadó esőben. Méteres hóban már igen, többször is, sőt sok évvel ezelőtt még gyatra kezdetleges túraszerelésben is, az is tanított keményen, de az igazi alázatot most kellett gyakorolnom, mikor a Holló-kő sziklabércén a „leskelő hold” arcát bámulva jött a döbbenet és vele a hirtelen felismerés. Én itt akár le is zuhanhatnék! Egy rossz lépés és vége! Nem véletlenül van ennek a hegységnek saját hegyimentő csapata. Vagy találnak hullákat eldugott völgyekben és hegyoldalakban hónapokkal az eltűnésük után. Sose vettem észre napközben ezeket a tátongó mélységeket, hatalmas sziklákat, melyek között kanyarognak a mérhetetlenül köves ösvények. Vajon a fáradtság és az éjszaka miért mutatja egy teljesen másik arcát a tájnak? Érzéki csalódás mindez vagy ez a valóság?

Már alkonyatkor a Holló-kőn

És az se tud semmit a hegységről, akivel nem nézett még szembe narancssárgán villódzó szempár a sötétben, ahogy vonszolja fel magát teljesen rezignáltan, minden mindegy, egyszer majd felérek alapon a Nagy-Hideg-hegyre a hajnali derengésben. Hogy milyen állat volt, mely félreugrott előlem az út menti bozótba, majd nézett meg még egyszer egy száraz ágról, hegyezve füleit, most sem tudom teljes bizonysággal. Olyan macska nagyságú lehetett az általa keltett zörejekből ítélve, talán akkora szerencsém volt, hogy életemben először láttam vadmacskát a vadonban. De biztosan nem tudhatom. Mint azt se, hogy szarvasok voltak-e az előlem menekülő vadak már a hegytetőn. Vagy azt, hogy vajon „bülbülök” voltak-e aznap az első dalra fakadó madarak. 

Az utolsó komoly emelkedő tetején

Az se ismeri a Börzsöny ezer arcát, aki még nem látta, hogy terít a hegység főgerince fölötti hajnali égboltra „bíborszínű kaftánt” a nap első sugara. Fotó nem készült minderről, vissza úgyse tudná adni a látványt, meg amúgy is túl fáradt voltam már a telefont elővenni és nem mellesleg volt ezer más gondom. De amit láttam, azt láttam és sosem felejtem el. 

Kiégett fű a jenői Závoznál

Az sem tud semmit, akit nem lengett körbe az útmenti bozótból áradó dögszag, a halál átható lehelete. A pusztulásé, ami ott leselkedik lépten-nyomon és támad, ha gyenge láncszemre talál. Elég hozzá talán a rendkívüli szárazság, a sok elgyengült, vizet nem találó szomjas állat. 

Az éjjeli szakaszon volt pár felírandó kód Arany verséből

„Szél zendül az erdőn ... Idekinn hideg éj sziszeg aztán!” - írja Arany János balladájában. Nem tudom, a költő valaha megfordult-e a Börzsönyben, de a természettől kevésbé elszakadt vidéki ember lévén talán pontosan tudta, milyen az, mikor az ember hirtelen beérkezik egy fagyzugos völgybe (jelen esetben Nagybörzsönynél). Majd hirtelen magára kell kapnia a karszárakat, amiket máris húzhat le, mihelyt megtett pár száz métert a fűbe harapós Hegyes-hegy-ormon. Na jó, ezt Arany biztos nem tapasztalta meg. (Most elképzeltem a bajszos parasztember képű költőt full technikai cuccban, ahogy ultrát teljesít.) 🤣 

A Gemini ezt hozta nekem létre - szerintem kicsit Csanyára hajaz :-)

A Börzsöny megtanít arra is, hogy a kaland bármelyik pillanatban véget érhet, elég csak egy nüansznyi gikszer. Például az, hogy valószínűleg a fáradtság miatt a nagybörzsönyi ponton, amit előzetesen vagy egy negyed órát kerestem, mert a gpx máshova jelölte, csúnyán átestem indulásomkor a padon. Magam nem nagyon ütöttem meg, de a lámpám valószínűleg kapott egy kisebb ütést, mert néhány perc múlva villogni kezdett, ami azt jelenti, hogy merülőben az akku. És ennek megerősítéseként hamarosan le is kapcsolt alacsonyabb fényerőre. De ekkor már messze voltam a ponttól és sok kedvem nem volt visszamenni a bizonytalanra. Mert egyáltalán nem biztos, hogy volt töltőjük az egyébként rettentően készséges pontőröknek. Persze az esést és a lámpa vacakolását nem kapcsoltam össze, csak azt tudtam gondolni, hogy megint magától bekapcsolhatott a zsákban és idő előtt lemerült. És ezen a ponton a folytatás igencsak zárójelbe került. Mit tehet az ember? Megpróbálja, működik-e a lámpa a hosszú hónapok óta magával hurcolt pótelemekkel. Vagy megpróbál tovább haladni az alacsonyabb fényfokozattal. Ameddig az kitart. Kockáztatva a még bizonytalanabb és lassabb haladást (éjjel amúgy is szörnyen be szoktam lassulni), ami ráadásul felettébb balesetveszélyes. Különösen a Hegyes-hegy-orom tetején, de erről ekkor még tudomásom sincs... Vagy leülök szépen az út mellé és bevárom a mögöttem jövőket. Csak nagy sokára kapcsolódik össze fejemben, hogy az esésnek köze lehet a lámpa hibájához, hiszen már nagy utat megtettem az addig kifogástalanul világító fejlámpával, és talán meg kéne próbálni újra behelyezni az akkut próba szerencse alapon. Próba, szerencse, működik! Csak érintkezési hiba volt. Aki ultrára adja a fejét, annak magának kell megoldani a hasonló rizikós helyzeteket. A pillanatnyi legjobb tudása szerint. Most ezt is megtanultam.

Éjjeli lajhár a nagybörzsönyi ponton – pont olyan mint én

Persze az sem mellékes, hogy az égiek azért segítenek folyamatosan. Ez abban is megmutatkozik, hogy a főszervező, akit előzetesen, a pont keresésekor nem értem el telefonon (térerő ugye csak elvétve van a hegység mélyén és a peremén is), visszahív, éppen mielőtt elérném a Hegyes-hegy-orom csúcsát. Addigra persze már minden mizériám megoldódott. Teljes bizonyossággal meg tudom nyugtatni, hogy már minden rendben, és haladok szépen előre a tracken. Mesélem neki megkönnyebbülten nevetve, hogy egy motoros találkozón is tiszteletemet tettem, miközben össze-vissza keresgéltem a pontot. Azért minden egyes rizikósabb lejtő alján hálát adok, hogy épségben lejutottam. Van most dolguk az őrangyaloknak! A Börzsöny imádkozni is megtanít.

A jobb sorsra érdemes Magas-Tax

És végül arra is megtanít, hogy mindig van feltámadás. Hiába vánszorog az ember még az egyik pillanatban ásítozva a Taxi-nyiladékon, és dőlne le bármelyik útmenti bokorba néhány percre vagy egy fél órára, pedig elfogyasztott fent a hegyen egy energiaitalt. De annak a hatása már köddé vált, mint az előző, minden rémséget felnagyító éjszaka. Azonban a másik pillanatban a királyréti aszfaltra érve, annak tudatában, hogy nagyon ketyeg a szintidő, mégis tud kocogásszerű mozgást gyakorolni a túrázó. És ezáltal fel is ébred. Majd az ismerősen is ismeretlennek tűnő Jakoby-táró völgyéből (mert itt is vezettem túrát már) kiérve a bicikliútra még fokozni is tudja a tempót, mivel muszáj, ha biztosan benne akar lenni a 26 órában. Ez az ultrázás egyik csodája számomra, az emberben lévő, nagyon mélyen szunnyadó rejtett tartalékok. Amiket elő lehet kaparni, ha kell, hiába rojtosodtak már ki a talpak a sok meneteléstől az alattomos köveken, merevedtek el az izmok, hiába kóvályog a fej a kialvatlanságtól. Mikor az ember 106 km-rel a lábában is tud futni, talán még jobban, mint bármikor a túra folyamán, egészen a célig most már. Csak amiatt, mert „Diadallal várta be végét.” Szondi, aki soha nem vár kegyelmet, nem adta fel a nehézségek ellenére, nem futamodott meg a nagy török túlerő láttán. Nekem sincs kegyelem, végig kellett menni. Még akkor is, mikor az órám már feladta a küzdelmet és lemerült. Emiatt hiányos a Strava track is.

Szóval, igen, Csipinek igaza van, egy börzsönyi százas sose baromság. Mert sok mindenre megtanít. És amiatt is, mert a börzsöny csodaszép, még ha viccelni nem is szokott.

A csodálatos Nagy-Mána, ami mindig ámulattal tölt el.

Strava-link: