Egy TT-csecsemőnek minden új, így természetesen a LeFaGySz túrák is. Ez a túra volt a tehát a f@szagyerek-avatóm, hiszen a cím nem arra utal, hogy a résztvevő delikvensek halálra fognak fagyni a zimankóban, aztán jól megkajálja őket a jeti (én persze azonmód bekajáltam ezt a dumát, ahogy a mellékelt ábra mutatja). Hanem arra, hogy ez itt és most, ezúttal a Bükkben a LegFaszább Gyerekek Szivatása. 57 km, 2700 m szint, Bükk – azért ennél teljesítettem hosszabb és szintesebb túrákat is, ha minden igaz. De akkor is, ezt most valóban jól beszlopáltam! Ha indulhat rosszul a nap, akkor ez most tényleg rossz csillagzat alatt kezdődött.
Azt beszéltük meg, hogy Pétert és engem Laci 4:30-kor vesz fel a házunk előtt. Főúri kényelemben van részem, de ezt is majdnem elbaltáztam, mikor is 4 óra 4 perckor tök véletlenül spontán felébredtem és ránéztem az órámra. (Még jó, hogy okosórában alszom...) Azon nyomban kaptam egy kisebb szívinfarktust. A telefonomnak egy jó fél órája kellett volna ébresztenie – de nem csörgött. Volt tehát kemény 25 percem, hogy puccparádéba vágjam magam, főzzek egy kávét és teát, egyek pár falatot, felnyaláboljam a cókmókom és kirugdossam magam a házunk elé. Innen szép nyerni... De sikerült. 4:30-kor ott virítottam lent és csodák csodája, semmit se hagytam otthon. Sőt a kávé és a tea is elkészült.
 |
| Gyerünk, vár a Bükk! |
Bedobtam a cuccaim a csomagtartóba, aztán mentünk is Szabiért Angyalföldre. Ezután nyílegyenesen Bélapátfalva felé vettük az irányt. Péter és Laci is elsőbálozó volt a túrán, Szabi viszont rutinos f@szagyerek már, legalább olyan, mint Chuck Norris, aki a jeti hátán mászik fel az Istállós-kőre. Rövid összekészülődés után, ami nekem főleg abból állt, hogy próbáltam valami kaját magamba erőltetni, már indultunk is. Nekem minden olyan gyors és hirtelen volt (előtte persze percekig vártam a fiúkra), hogy alig tudtam összekapni az itinerem a kezdőpecséthez. Laci szerencsére bevárt, aztán próbáltunk loholni a másik két fiú után. De leginkább bottal üthettük a nyomukat. A nagy rohanásban máris éreztem, hogy fagyhalálhoz való öltözetem mára picit sok lesz. Én ugyanis az Időképen azt láttam, hogy hajnalban mínusz 6 fok körüli hőmérsékletek lesznek, és nappal is fent a fennsíkon legfeljebb 0 fok várható. Hideg időben a turisták nagykönyve szerint is fő a réteges öltözet, így ennek megfelelően számtalan réteg volt rajtam és nálam. A kabátot rögtön le is vettem, mihelyt kapaszkodni kezdtünk a piros kereszten. De még így sem volt fain a dolog, kezdtem lemaradni Laci mögött. Na nem sokkal, de azért bántott a dolog. Másrészt, már a kaptató elején kiderült, hogy az ezer éves túrabotjaim közül csak egyik működőképes. A másik folyton összecsuklik. Innentől folyton azon törtem a fejem, hol tudnék megszabadulni ettől a kolonctól egy eldugott alkalmas helyen, ahová majd egyszer a közeljövőben vissza tudok menni érte.
 |
 |
| A Kelemen-széki sziklaeresznél volt az első ellenőrzőpont |
Lépjünk is vissza az első igazolóponthoz, a Kelemen-széke látványos sziklaereszéhez, ami számomra is, aki a Bükknek ezt a részét szinte betéve ismeri gyerekkora óta, egy szép meglepetés volt. Otthon egyébként látatlanban, a kiírás meg mindenféle félinfók alapján összedobtam egy tracket, ami nagyjából majdnem 95%-ban egyezett a valódi útvonallal. Ez utóbbit csak a helyszínen kaptunk meg. Így nem kellett szégyenkeznem azok előtt se, akiknek ezt előzetesen elküldtem gpx formátumban. Egyik legnagyobb eltérés pont itt volt: a track nem ment ki a Csortos-kőre – én viszont azt a tanösvénykanyart is beletettem, mivel nem akart kijönni a kiírt 57 km. Sajnos a román őrmester közelben lévő sírjáról lemaradtam a nagy rohanásban. Pedig ezt sem ismertem eddig és most sem sikerült megismernem. A második világháború véghajrájában elég komoly harcok voltak itt a Bükk ezen térségében. Akit érdekelnek ezek a történések, Király Lajos, akkori szilvásváradi erdész megemlékezésében olvashat róla. Ekkor a románok már az oroszok oldalán harcoltak, így több román vonatkozású sír is van a környéken. A harcokról tanúskodnak a nyeregben lévő Katonasírok is, de mielőtt eljutottunk volna odáig, még fel kellett másznunk a Kelemen-székének majdnem a csúcsára is, ahol a második igazolópontnál lyukaszthattunk. Előtte még átvágtunk az úgynevezett Töröksáncon is, mely a Bükk második legnagyobb őskori erődített települését határolta.
Itt az igazolópontnál ért utol minket Őrsi Bálint, aki szintén rutinos Bükkjáró, és adta azt a tuti tippet, ami nekem nem tudom, hogy miért nem jutott eszembe: rejtsem el a rossz botom a Katonasíroknál, így a túra végén, ha nem felejtem el, magamhoz tudom venni újból. Így is lett. De annyira meg voltam kavarodva, hogy majdnem végül a rossz botot hoztam el és a jót dugtam el, ezért még egyszer vissza kellett mennem a rejtekhez. Előtte persze még estem is egy jó nagyot a kijegesedett úton kocogás közben... Amikor nem szenvedtem éppen valamivel, szegény Lacit traktáltam mindenféle Bükk hegységgel kapcsolatos történetekkel, ismeretekkel és etimológiai fejtegetésekkel. (Itt most éppen a Mária-bányáról meséltem, meg a Kalapat-tetőről...) Vagy Bálinttól szerettem volna megtudni, hogy jól emlékezem-e, hogy gyerekkoromban a sárga még végig a völgytalpon ment-e a Horotna-völgyben. Nyilván ezt Bálint se tudta megmondani, hiszen nem együtt gyerekeskedtünk, meg amúgy is kevés volt neki a tempónk, így hát ment gyorsan az éppen megjelenő tesójáék után. Én meg örültem, ha jelen esetben valahogy majd felkecmergek az egyre közelebbről fenyegető Istállós-kőre. Régen volt már, hogy egyetemista barátaim között arról voltam híres, hogy itt a flúgos csaj, aki túraszandálban rohan felfelé... Mert akkoriban képes voltam egy napos túrát szervezni ide, annyira nagy Bükk-rajongó voltam és vagyok, meg szandálban rohangászni mindenféle hegyekre. Meg állva utazni végig az utat a tömött buszon Szilvásváradig. Inkább most folyamatosan az az eset járt az agyamban, amikor egyszer szüleimmel télvíz idején nem sikerült felmásznunk erre a hegyre, ami Magyarország egyik legmeredekebb emelkedőjét tudja prezentálni turistaúton. A barlang utáni erős emelkedő után, a szikláknál annyira ki volt ugyanis jegesedve az út, hogy képtelenség volt tovább jutni. Hómacskáról, túrabotról még hírből se hallottunk akkoriban, mindenféle utcai bakancsokban vagy hótaposó gumicsizmában túrázgattunk. De így is számtalanszor megmásztuk ezt a hegyet, amiért (és az összes többi hasonló élményért) nem lehetek elég hálás az ősöknek.
Turistaságom bölcsője jó eséllyel itt ringott a Bükk-hegységben, pontosabban Szilvásváradon, köszönhetően az itteni rokonságnak. Már egész pici gyermekként rácsodálkoztam az itteni hegyekre. És mint a mesében, ezek a nem is olyan távoli, kéklő bércek hívtak, egyre csak hívtak, és hívnak ma is rendületlenül. Bennem visszhangra talált ez a hívó szó és azóta muszáj mennem. Örökre vándor lettem.
 |
| Már 2 évesen is a Szalajka-völgyben szüleimmel - itt kezdődött el bennem valami |
A Szalajka-forrásnál meg is érkezett a jég, sorra halászta elő a zsákjából mindenki a jégjáró alkalmatosságokat. Eddig leginkább havas, saras és szárazabb részek váltakoztak. Most azonban, újabb lyukasztás után, az ősemberbarlang felé vezető út első emelkedőjén a jég volt a fő ellenség a meredekség mellett. A jeges szakasz azonban nem tartott sokáig, igazából simán macska nélkül is fel lehetett mászni még a legfrusztrálóbb részeken is, csak semmi kedvem nem volt újabb molyolásba fogni, mert Laci máris kezdett eltünedezni valahol elöl. Még a forrásnál (vagy máshol) tettem is egy könnyelmű kijelentést neki: nekem ez volt az első és utolsó LeFaGySz-om. Annyira baromira elegem van abból, hogy csak rohanunk mint a hülye, még szétnézni sincs jóformán időm. Csak menjen, majd valamikor és valahogy felküzdöm magam, egyébként is boldogulok egyedül itt a Bükkben. Neki viszont én vagyok a navigátora, így szépen bevárt a csúcs közelében. Remélem, sokat nem kellett várni a hisztis nőszemélyre. Mikor azt firtatta, hogy miért nem eszem, megint hozzávágtam, hogy ugyan mikor ennék? Hiszen éppen csak regisztrálni tudom, nagyjából merre járunk a tracken, másra időm sincs.
 |
| A szalajka-völgyi Felső-tó |
 |
| és az Istállós-kő csúcsa, gyerekkori barangolásaink gyakori színhelyei |
Na ezen a ponton, a Toldi-kapunál értük utol Szabit. Péter meg már ki tudja, merre járt ekkorra. Szabi, hallva a lamentálásom, máris megmondta, mi a bajom és kezelésbe vett. Kicsit le kell csak vetkőztetni a csajszit (ilyenek ezek a férfiak...), és máris minden jó lesz – szabaduljunk csak meg néhány rétegtől. Nagy lovagiasan megint bevállalta ezek cipelését, pedig erősen tiltakoztam. Szegény, nem tudta, mire vállalkozott, mert ezután úgy megtáltosodtam, hogy csak kullogott utánunk. Máris eltűztünk Lacival a kellemes lejtőt megfutva, a Stimecz-ház irányába. Persze a lyukasztónál megvártuk őt, de csak azért, hogy újból elhúzzunk a Samassa-ház után a Lambot-hegyese és a Lambot felé az emelkedőkön. Innen már semmi bajom nem volt ezekkel, sőt még jobban neki is vetkőztem, megvillogtatva a Bükkinyúlszos pólómat. Ezt Szabi igencsak zokon vette.
 |
| A Samassa- vagy Lambot-ház |
Mikor megálltunk pár fotót készíteni az Imó-kő impozáns sziklatömbjénél, megint megjelent a semmiből elveszettnek hitt túratársunk, pedig kezdtünk igencsak aggódni miatta. Körülbelül ezen a szakaszon merült fel az ominózus téma, hogy egyesek ilyen mélytorkos mutatványokkal még pénzt is keresnek, nem is keveset, mi meg olyan lúzerek vagyunk, hogy fizetünk azért, hogy jól megszivassanak. Innen most egész sokáig sikerült együtt haladnunk. Nagyon vártuk mindannyian, hogy megérkezzünk végre a Tamás-kúthoz, ahol a túrán a második, egyben utolsó vízvételi lehetőség van. Ellátás meg ugye nincs is, tehát a hazaiból kell élni. Mondanom se kell, a táskámban lévő szeletekből a fele második világháborús kompánia elélt volna jó darabig.
 |
| A bükki kövek karéja a Lambot-hegyeséről |
Elhaladtunk a Fekete-len-forrás fölött magasodó szikla árnyékában, majd rövid emelkedésbe kezdtünk a kútig. Közben meséltem a fiúknak a bükki időszakos forrásokról. A kútnál valamennyi izotóniás port sikerült beleszuszakolni a kiürült kólás palackomba is, a többit meg felnyalhatják majd a bükki medvék, ha szeretik a meggyes ízt. A maradék egy szál botom persze szokás szerint otthagytam, így mehettem vissza – szerencsére még nem voltunk messze. Erős mászókán értük el a zöld jelzéssel bíró Török-utat, ami a Bükk egy nevezetes régi közlekedőútja.
 |
| Az Imó-kő sziklatömbje |
 |
| A Fekete-len sziklája - mind egy-egy időszakos forrást őriz |
Valamikor réges-régen, szinte végig a történelmi idők során – és az ember ebben a bükki tájban mindig is jelen volt –, sokkal többet gyalogoltak összességében, de akár naponta is, mint manapság. Majdnem, hogy természetes is volt, ekkora, vagy közel ekkora távokat megtenni. Csak a mai kor elgépiesedett embere kényelmesedett el jó dolgában annyira, hogy már csak kevesen akadnak olyanok, mint mi. Persze régen mások voltak az indítékok, nem extrém kihívásokat vagy kalandot kerestek az emberek, vagy szép sportteljesítmények vagy természetközeli élmény elérésére vágytak, hanem meg kellett szerezni a családnak az élelmet, meg kellett kötni az üzletet, fel kellett fedezni a nyersanyag-lelőhelyet, rajta kellett ütni az ellenségen, terjeszteni kellett a tant, hívott a munka szava, illetve ezer más okból kifolyólag járták az emberek az erdei utakat. Bár fikció, azaz annyira nem, mert valós történet alapján született, az egyik utolsó mohikánként a példa erre a Simon Menyhért születése című bükki opusz, kamaszkori kedvenc olvasmányom és filmem, abból is az erdész személye, aki vajúdó feleségén segíteni próbálva, a tomboló hóviharban ide-oda jár a bükki erdészházak között. És ez a történet is az 50-es években játszódik; a kisvasutak egy ideje zakatoltak már az erdei pályákon, szállítva a rakományt és néha a munkásokat, azonban hamarosan kiépülnek a fennsíkra vezető aszfaltutak, és az egyre terjedő motorizáció tőlük is elhódította a munkát és az utazóközönséget. Ha nem muszáj, minek gyalogoljunk, nem igaz? Maradjon ez az ilyen hóbortos egyének kiváltsága.
 |
| Megérte ide felkapaszkodni ezért a szép kilátásért |
Elég sokáig kapaszkodtunk tehát a történelmi Török-úton, míg felértünk a Bükk-fennsík peremére, hogy aztán végiglátogassuk a köveket, melyeket nemrég még a Lambot-hegyese csúcsa alól csodáltunk. Három-kő, Tar-kő, Cserepes-kő, Pes-kő, Őr-kő – ezek a 900 méter körüli szirtek vigyázzák a Bükk asztalszerű magaslatát. Azt gondolná az ember, hogy fennsíkra érkezett, tehát innen már nincsen mászás. Á, dehogynem, most kezdődik még csak az igazán technikás terep. Végeláthatatlan hullámvasúton fel-le, talpunk alatt hol sár, hol hó, hol latyak, hol pedig jég, néha meg cudar ördögszántás. Így hívják népiesen ugyanis a földből kiálló felszíni mészkőbarázdákat, szakszóval a karrmezőt. Mikor a kilátást csodálva megállunk a Három-kőn vagy később a Tar-kő alatt, érzékeljük, hogy hűl a levegő és a nap is lassan lebukóban. Elő is vesszük a lámpát és Szabitól is visszakérem az összes ruhát, cipelte úgyis eleget. A sötétben még kevésbé haladós a menet. Azért hamarosan odaérünk megint az Őserdő düledező kerítése mellé, ami délelőttről is ismerős lehet, és már jócskán sötétben indulunk a Cserepes-kő irányába. Néha olyan erősen lejt a terep, hogy kétségeim támadnak, hogy rajta vagyunk-e még az Országos kéken, amin haladnunk kellene vagy sikerült betévednünk akaratlanul is egy lápába. Máskor meg vadul az égbe tör a turistaút. Nézzük, vannak-e előttünk megerősítésként szolgáló lámpafények. Néha látni vélünk világosságot, de engem például folyton megtéveszt egy erős fénnyel a hegyek orma fölött ragyogó csillag. Mindig azt hiszem, oda a magasba kell feljutnunk. Szabi megint lemarad, emiatt aggódva nézünk olykor-olykor hátra is, lámpáját kutatva a távolban.
 |
| Körpanoráma a Három-kőn |
 |
| Szabi és Laci, két hű túratársam |
 |
| A Tar-kő alól rálátás a Három-kőre |
A Cserepes-kő barlangját éppen lakják, szemből is érkezik két lány, talán éppen a többi fiatalhoz tartanak a barlangszállás felé. Kitartást kívánnak nekünk, valószínűleg tudják, miben sántikálunk. Az Őr-kő-rét padjánál megállunk, hogy bevárjuk Szabit. Szerencsére nagyon nem maradt le, így nemsokára együtt indulunk az utolsó bérc meghódítására. Utolsó kihívásként rövid de velős emelkedő következik. Biztatom a srácokat, hogy nem lesz hosszú. Fentről rálátunk a települések fényeire, de a telefont már nem vesszük elő, csak az itinert, hogy kilyukasszuk az utolsó előtti rubrikát. Mert lesz még egy titkos EP is, aminek a helyét nem árulták el előre.
Tanakodunk, hogy jön össze még vagy 200 méternyi szint, aminek még hátra kéne lennie Laci órája szerint. Icipici emelkedők még akadnak, de aztán nekiindulunk a lejtőnek az úgynevezett Péter úton, mellőzve a sötétben láthatatlan boksa hűlt helyét. Péternek nem sikerül megmutatni a róla elnevezett utat, de ezt valahogy előre is sejtettem. Rálelünk viszont a 47 km-es „babatávon” haladó Átol Csabira, majd hamarosan megkerül a titkos bója is. Miközben benyomom a lyukasztót, majdnem sikerül ledobnom az itinert a szakadékos oldalba – mászhatok utána. Szabi kiadja a vezényszót, hogy kocogás. Bár nem fenyeget a szintidő vége, mégis jó lenne minél hamarabb beérni, főleg, hogy leginkább már csak lefelé visz az út. Neki is iramodunk, de úgy látszik, bennem maradt a legtöbb futhatnék mára, mert jól elhúzok a fiúktól. Sebaj, amíg leérnek, megkeresem a botom az árok mellett, ahová rejtettem. Aztán gyerünk lefelé a kéken. Sajnos egy-egy kanyar után nagyon csúszós-saras az út, muszáj óvatoskodni. Még rosszabb lesz a helyzet, mikor kiérünk egy erdészeti útra. Itt rendesen fel van fagyva az út felülete. Dobok egy-két hátast, emlegetve mindenféle rosszlányokat. Ezek is szép mutatványok, de még fent az Őr-kő utáni szakaszon sokkal szórakoztatóbb piruettet sikerült produkálnom, úgy, hogy bennem, vagy a botomban az éppen érkező Laci is felbukott. Aztán nem győztünk egymástól elnézést kérni, meg aggódni a másik testi épsége miatt.
 |
| Még nem is sejtjük, hogy egy seregnyi nagyon veszélyes jeti vár ránk a célban |
Egy darabig hanyagolom is a kocogást, aztán meg mikor már lehetne, azt látom megint, hogy a fiúk lámpája igen messziről világít. Bár kedvem lenne, nem sietek hát nagyon előre. Megnyugtató érzés, mikor elérem a falu legszélét a Gyári-tónál, és egyre szaporodnak és közelednek a fények. Most nincs az az érzésem, hogy milyen jó lenne még menni, bár az igazat megvallva, tudnék még gyalogolni tovább. Lesz még erre alkalom, talán éppen következő hétvégén ekkor még csak a táv felénél fogok tartani valahol Magyarország közepe táján. Csak még be kéne nevezni a sorban következő őrültségre...
Nem fagytam le, nem evett meg a jeti, sem a bükki farkasok és a medvék karöltve, épen és egészségesen, de valamicskét fáradtan lépek be ismét a Bélkő étterem ajtaján, üdvözölve az éppen bent lévő túratársakat. Mire megkapom a díjazást, megjön a két fiú is. Péter is bent vár ránk, ő mintegy 40 perccel korábban ért be. Amíg elmegyek a mellékhelyiségbe, a fiúk kikérik a levesem. Jóízűen elfogyasztjuk, aztán Péter rendel mindenkinek egy kávét, hogy tudjuk Lacit szórakoztatni a visszaúton. Még csapunk egy fergeteges jetipartit, hiszen a szervezők mindenkinek adtak ajándékba egy-egy horgolt jetit és én is sütöttem egy adag sós és édes jetit. Akut jetiveszély van, nemhiába van a falon a Pozor yeti felirat. Még egy könyv is akad, aminek címe szerint mindent ráfoghatunk a jetire. Remélem, a nap eleji nyűgösségemet is bevállalja. Mert szeretnék még LeFaGySz túrára jönni...
 |
| Jetiparti indul! |
 |
| Itt minden a jetiről szól |
 |
| Ő az én kajlafülű mókusjetim - ezentúl hű túratársam |
Strava-link: