Mosom a cipőmet. Nem egyszerű a feladat, kisebb sokkot kaptam, mikor kivettem a zacskóból és hosszas halogatás után végre nekiduráltam magam ennek a nemszeretem tevékenységnek. A jövő hétvégi Iszinikre elintéztem neki az igazolt szabadságot egész biztosan. Mosom a cipőmet, a még gyerekkoromban kapott kedvenc zöld kacsás körömkefémmel, sikálom törtfehér anyagából a sárfoltos kád fölött azt a mérhetetlen mennyiségű mocskot, ami az utolsó 7-8 kilométeren ragadt rá és került bele. Úgy tűnik, köddé foszlott hiú ábránd, hogy tisztára fogom majd valaha mosni.
Ahogy gyűlt cipőmön a sár, valamint benne a mocsárból és a patakátkelések során szerzett mindenféle oda nem illő anyag, úgy nőtt bennem egyre a céltalan dühhé alakuló parttalan feszültség. Már túl akartam lenni ezen az egészen, állni a kulcsosház forró zuhanya alatt és bedőlni az ágyba Peti mellé, aki már rég az igazak álmát alussza. De most itt csúszkálok a sártengerben hosszúnak tűnő száz métereken, talán kilométereken is keresztül, próbálok talpon maradni a Kecske-hátról levezető nyaktörő lejtőn, nem elsüllyedni a mocsárban, ahová bejutottunk, mikor nagy nehezen kisakkoztuk, hol is lenne célszerű átkelni a patakon kényszerű lábáztatás nélkül. Az órámat már régen visszaszámlálásra állítottam, de most nem fogynak a kilométerek. Még a méterek is csak nagyon lassan. Jó lenne már valami haladósabb út, de csak újabb rébuszok jönnek patakátkelések előtti téblábolás formájában, az út meg egyre csak emelkedik. Még az is kérdés, vajon melyik turistaösvény az igazi, mert több lehetőség van: a track és a térkép szerint a piroson, majd a piros és zöld közös szakaszán, aztán a zöldön kell haladnunk-e vajon a Tripammer-fáig, vagy mint tavaly Átol Csabival mentünk, és ahogy az itiner írja, a zöldről még át kell majd váltani a piros keresztre, és később a kék forrás jelzésre, mielőtt az ember elérné a fát. A fát, amit lassan három darabba (jogosan érezte ki azt a tri előtagot Csaba a névből), majd miszlikbe szeretnék aprítani trimmerrel (Gábor mindent látott előre és emiatt hívta következetesen Trimmer-fának) vagy baltával és láncfűrésszel, édesmindegy, csak írmagja se maradjon annak az átkozott fának, amit sosem akarunk elérni. Jenő azt mondta még Vágotpusztán, menjünk végig a zöldön, az a legegyszerűbb út, de annyira nem kézenfekvő mégse rajta maradni: egyszer el is veszítjük a sötétben a girbegurba, a patakmeder hol egyik majd másik oldalán hullámzó vonalát. Talán ezt a végig zöld verziót igazolja a kód, amit találtunk a Barátság-forrás felett. Azért kíváncsi lennék, a másik lehetséges ágon volt-e valami igazolási lehetőség szintén...
Csak ismételgetem magamban kényszeresen, hogy k... fa, kib... fa, ahogy kapaszkodom a végtelennek tűnő emelkedőn, és emelkedik bennem is a harag szintje, már-már kicsordul, mint cipőmből a sár. Tele van a hócipőm az egésszel! Haza akarok menni, most! De nem lehet... Ezt nem lehet megszokni, hiába töltöm lassan szinte minden második hétvégémet hasonló tevékenységgel. Ami 70-80 km fölött van, az mindig kínszenvedés. Mikor lépésről-lépésre sajog a talp és egyre sokasodnak a nyűgök. A fáradtság most formátlan, romboló dühhé alakult bennem. Egy újabb, korábbról nem ismert tapasztalat ez. Valószínűleg ez az egyik legrosszabb verzió, ami szembe jöhet egy ilyen hosszú út során. Minden értelemben rombol. A fának ugyan nem fog baja esni, sőt máris megkövetem, mihelyt fellélegezve meglátom hatalmas sziluettjét. A hasonló pusztító erőktől amúgy is kerítés védi. A pécsi erdészek előrelátók voltak. Viszont bennem hatalmas a morális pusztítás, bár most még nem érzem, mert egyelőre csak hajt a harag korbáccsal előre. Megyek előre konokul, felérve a fennsíkra, Csaba alig tud követni, szerintem nem is érti, hova rohanok, hiszen bőven beérünk és egyébként is másfél kilométer van hátra nagyjából a célig. Csak kérdezi tőlem folyton, jó felé megyünk-e. De én csak megyek előre, nincsenek kétségeim már, csak a méreg jár bennem vitustáncot. Ha esetleg tovább kéne menni, akkor ebből az állapotból már nehéz volna visszajönni. Visszanyerni azt a sztoikus higgadtságot, azt a minden mindegy, csak haladjunk érzést, amit a Szántón olyan jól sikerült magamévá tenni és magamnál tartani. Most minden a porba készül zuhanni, amit eddig építettem. Az a szerencsém, hogy nincs folytatás. Most nem kell tovább menni. Mehetek zuhanyozni. Még a vacsoraként kínált bolognai se kell. Most nem. Zuhany és alvásba zuhanás. (Az utóbbit hiába vágyom, nem sikerül...)
Vajon ki fogom-e tudni mosni magamból valaha ezt a mocskos érzést, mint cipőmből a sarat? Kívülről ugyan láthatatlan, jól leplezhető. Csak pislogok nagy ártatlanul, de bennem örök fekete foltot hagyott ez a hívatlan tapasztalat.
Papucsos, melegítős úr lép ki a Fehér-kúti kulcsosház ajtaján, mikor érkezünk
Igazi novemberi hangulat Vágotpuszta temetőjében
Sikonda felé kanyarog az út
Jól tartanak minket itt is a Mecsekben
A meglepetés panoráma, ami tavaly elmaradt a köd miatt
Mecsekfalu utcáin
Szép gazdasági épületek
Mecsekjánosi muzeális vasútvonala
A kimustrált Lenin egy gyártelepen landolt
Barna tehenek a dombtetőn, hatalmas birtokon
Engel Adolf megkopott kastélya
Vannak itt még meglepetések!
Készül a sült szalonna a vadászháznál
Máré várnál csak némi földimogyoró (már akinek jutott)
Kisújbánya
Ide is be kellett térnünk vízért
Kedvenc kék színű sírom Kisújbánya erdei temetőjében
Püspökszentlászló jellegzetes harangtoronnyal
Gábor örül az első forrásnak, amiben víz is van
A tó, ahol tavasszal fura dolgok történtek
Pedig olyan könnyen ment minden eddig. A Mecseki láthatatlanok nyomában nem is nehéz túra, inkább egy könnyed, élvezetes vándorlás a Mecsek lankáin. Az első 56 km a Keleti-Mecsekben mindenféleképp. Csak haladunk előre, mint vajban a kés, Verával és Gáborral, majd a hozzánk társuló Csabával egyetemben, sorra hagyjuk el a nevezetes támpontokat és a lassabb túrázókat. Mellőzzük a Fehér-kúti házat, ahonnan egy 80-as évekből megszökött susogós melegítős úr lép ki – talán éppen ő a minket is megtévesztő bóják értelmi szerzője. Majd elhagyjuk az erdei keresztet, az egy utcányi Vágotpusztát remek ellenőrzőpontjával és borongós hangulatú erdei temetőjével, a néptelen Sikondát, majd az ottani ellenőrzőpont után a meglepetés panorámával szolgáló rétet, ahol könnyű elkavarni. Tavaly itt akkora köd volt, hogy kitakarta az utat és az abszolút megdöbbentő hátteret, a levitézlett iparváros paneljeit. Aztán feltűnnek Mecsekfalu régi gazdasági épületei, Mecsekjánosi közlekedési múzeumba illő vasúti átjárója, az ipartelepen rekedt Lenin szobor, mint a kommunizmus utolsó palackba zárt lehelete, a környező idilli dombokon legelésző barna tehenek. (Ha lehetne egy kérésem, következő életemben szeretnék itt legelésző barna tehén lenni.) Fekete láma egy kerítés mögött, magányos jellegfán gubbasztó madarak a dombháton, Engel Adolf szebb időket látott kastélya, a szemben lévő idősotthon ajtaja előtt pihenő megfáradt gondozók. Jánosipusztán már nem kell kerülgetni a villanypásztort, viszont lehet cserébe Eiffel-tornyot fényképezni. Szalonnát sütő pontőrök a Kisbattyáni vadászház előtt, minket üdvözölni jött, elénk futó, barátságosan dörgölőző tarka cica a Máré vár előtti büfénél, élvezetes kanyargás a track és az itiner felkínált alternatívái közül piros jelzésen Gábor javaslatára. Némi csalódás a vár ellenőrzőpontján, ahol csak Moki, a kabalamókusom lakik jól (ő is csak a szemével), majd újabb csalódás Kisújbányán, ahol nincs víz a ponton már sokadjára. Meg kell hát ismerkednünk közelebbről Terike boltjával, álnéven a Nimród vegyesbolttal, úgyis egyre jobban szemerkél a köd vagy az eső. Az esőkabát mégse kell. Erdő mélyén szégyenlősen megbúvó, szinte elfeledett temető kékre mázolt keresztje, a szárazságtól elapadt Diós-kút, Püspökszentlászló csinos, szépen gondozott épületei és szintén száraz forrása tűnnek el sorra mellettünk. Erdei kegyhely, végre vizet és enyhülést nyújtó forrás a Cigány-kút képében. Előkívánkozó szép emlékek tavaszról a Gyopár-háznál, majd el is érjük Zobákpusztát, ahol Jenő már süti nekünk a palacsintát. És már csak tíz kilométer van hátra az első körből, bőven világos van még, ha tartjuk az eddigi jó tempót, nem kell lámpát kapcsolni Árpádtetőig. Így is lesz: elhaladunk a köves-tetői fancy étterem mellett, ahol tavasszal egy lakodalom dínomdánomjának szomszédságában gulyásozhattunk, majd végre teljesen világosban körülnézhetünk az ördögűzős tónál (Gábor verziójában tavasszal ilyen tevékenység zajlott ott – mindenki más stádiumában látta az ominózus, igen különös bulit). Nem sötétedik be a susnyás nyiladékos emelkedőn, sőt a szekérutas emelkedőn se be, és kitűnő látási viszonyok, ámbár folyamatosan hulló égi áldás mellett kanyargunk az aszfaltútig, ami végül 10 óra elteltével visszavezet Árpádtetőre az étteremhez, ahol rotyog már a jóféle babgulyás a gulyáságyúban. Már itt is vagyunk, nosza ide vele!
És vajon merre járhat eközben Peti az 56 km-es távon? Szerencsére ő is jól halad, már Jenőnél palacsintázik, nincs min aggódni. Persze nem kérdés, hogy megyek tovább a fiúkkal, Vera viszont megelégszik az 56 km-rel, amire eredetileg is nevezett. Még gyorsan átvedlek a szomszédban lévő szálláson kevésbé nedves gúnyába (esőkabát továbbra sem kellett), iszom egy hosszú kávét, aztán mehetünk is a fiúkkal tovább, mindenki készen áll a folytatásra.
DDK-bélyegző kerül a füzetbe kód helyett a Fehér-kúti kulcsosháznál
Lámpát fel, jöjjön az éjszakai, több szempontból is küzdelmesebb 44 km-es szakasz a Nyugati-Mecsekben! Tavaly erre több idő kellett, mint a hosszabb, de kevésbé szintes első körre. Vajon idén mekkora kihívás lesz ez a kör? Egyelőre ahogy haladunk a műúthoz vezető lépcső felé, képernyővédő módjára száguldanak lámpánk fényében az égből hulló, meghatározhatatlan csapadék szemcséi. Elsőre kellemetlen látvány, de meg lehet szokni. A szűnni nem akaró kocsiáradat néhány másodpercnyi szünetét kihasználva átslisszolunk a főúton és bevetjük magunkat a sötét, de reggelről egy darabig ismerős rengetegbe. A Fehér-kúti háztól, ahol pár percet teljesen feleslegesen eltöltünk a kódkereséssel, azonban már csak a tavalyi emlékeimből élhetek. Én az emlékeimből, Gábor az itinerből táplálkozik, aztán van még a letöltött track a telefonomon és az órámon. Az első körben is volt eltérés, de azt könnyű volt kezelni, nagy fejtörést nem okozott. Ezen az éjjeli útszakaszon, amikor eleve a köd és a sötét is nehézzé teszi a dolgunkat, azonban sokkal több és nagyobb mértékű diszkrepancia van. Itt állunk a Kantavár előtt és tanácskozunk, merre is kéne menni. Azt az egyet tudom, hogy Átol Csabi tavaly a piroson vitt, nem a piros kereszten, amerre a letöltött útvonal vezetne. Gábor az itiner alapján is a pirosra szavaz. Kettő az egyhez arányban tehát győz a piros, menjünk tehát arra. Főleg, hogy látom a tavalyról ismerős sárga-kék fura „ukrán” jelzést is mellé festve. Aztán meglep, hogy Gábor levisz róla a zöld kereszten: tavaly erre biztosan nem mentünk. Jó, nem nagy kitérő, végül is ha az itiner így mondja, menjünk arra. Én sajnos nem látom a leírást, olvasni sem tudom, a szemüvegem a táska mélyén, úgyis bepárásodna meg elázna, fölösleges lenne elővenni. Aztán a Kis-rét környékén erről a jelzésről is sikerül lekavarnunk, mászhatunk vissza a meredek hegyoldalban a jelzett útra. Aztán hirtelen már csak azt vesszük észre, hogy Gábor a hiábavaló kódkeresés során a kulcsosháznál hozzánk csatlakozott öreggel eltűnt valahol a hegyoldalban, mi Csabival meg ottmaradtunk egy jelzetlen, de felettébb szimpatikus széles úton. Pár fiatal szól le, hogy a jelzés eggyel feljebb vezet Dömörkapura. Jó, kövessük hát őket, egyébként is Átol Csabi erre kalauzolt tavaly. Dömörkaputól meg a sárgán. Ott még volt egy kód is egy fán egy elágazásban, egész tisztán emlékszem. Onnan már a letöltött track is egyezik a koncepciónkkal. Elhaladunk a volt Vidámpark mellett, rátalálunk a sárgára szerencsésen. De sajnos egy óvatlan pillanatban sikerül lekavarni róla, már csak azt vesszük észre, hogy egy valószínűtlenül keskeny, jelzetlen ösvényen kanyargunk az egyre sűrűbb rengetegben. Nem lesz ez így jó, a sárga egy nüansznyival, de alattunk van. Gáborék meg sehol. Biztos elmentek a zöld kereszten, amihez annyira ragaszkodtak. Ők tudják... Nekünk mindenesetre jó a sárga is, illetve az árok, amit annak hiszünk. Végül is belevezet a helyesnek hitt Miléva útba hamarosan. Kód a tavalyi helyen nincs, de az itiner szerint is csak a Mecsek kapunál lesz, ahol tavaly viszont nem volt. Szép, egyenletes felületű, könnyen járható sétányon haladunk el az Ilonka pihenő gigantikus oszlopai előtt – fura, ez az emlékmű nem rémlik tavalyról, pedig biztosan erre mentünk. Aztán annál bokatörőbb és emlékezetesebb a folytatás az ex Mecsek hotel után, át a zöld kereszten a Mecsek kapuhoz. Gábor közben rám ír, merre vagyunk. Válaszolok, hogy a Mecsek kapu felé tartunk a zöld kereszten. Kiderül, ők is. Csak éppen egy másik ágán... 😀 Gábor rendes, megvárja, hogy befussunk és megkeressük a kódot. Azonban ő sokkal gyorsabb felfelé a sárga háromszög Misina-tető felé kígyózó szerpentinjén. Nemsokára már a lámpája se látszik. Az idősebb urat pedig szintén elnyelte a Mecsek.
A Misina-tetőn, a TV-torony alatt
A tavalyi szenvedéshez képest idén kevésbé kimerítő a mászás, azt azért nem állítanám, hogy az utolsó köves szakaszok nem hagynak bennem mély nyomokat. De azért felérünk és a kód pecsétje is bekerül a füzetünkbe. Ráadásul üzenetet kapok: Peti mindjárt a célban van, csupa jó hír! Akkor irány a Tubes! Kérdés, hogy menjünk-e fel a gerincre a sárgán, vagy inkább haladjunk el a hegy oldalában a Rotary sétányon, ahogy a track szeretné. Mivel tavaly már voltam fent Átol Csabi parancsnoksága alatt, most alkalmi túravezetőként úgy döntök, megnézném a sétányt is. Fő a változatosság! Furcsa módon a főbb támpontok nevei mind megmaradtak az emlékezetemben, köszönhetően Csabi tavalyi elsőrangú kalauzolásának. Az éjszakai szakaszon utoljára itt találkozunk nem a túrán lévő kirándulókkal: egy apa és fia sétáltatják erre méretes házőrzőjüket, aminek szemei csak úgy világítanak lámpánk fényében. A piros háromszög, sárga kereszt, zöld kereszt kombináción jutunk el a Remete-rétre, ahol már vár a pont tábortüzének melege és a sok finomság. A track azt mondja, erre kell menni, nagyjából tavalyról is ez rémlik, majd otthon kiderül, mit akart volna az itiner. Távolról felbúg egy rallyszökevény motorja, a Honfoglalás-emlékműnél tábortűznél ücsörgő fiatalok tanyáznak. A rét előtti kellemetlen, köves lejtő kezdi szétszedni véglegesen a talpaim. Elvégre a Remete-réten hivatalosan is 70 km-nél járunk, itt az ideje... Kicsit leülök pihentetni őket, miközben szemezgetek a zsíros kenyerekből. Picit még melegszünk a tűz mellett a kedves pontőrrel társalogva, majd megyünk megküzdeni a Jakab-hegy emelkedőjével. Ezen a ponton bele tudunk kukkantani a 100-as táv névsorába, összesen 36-an vagyunk és ha minden igaz, benne vagyunk az első 10 beérkező között. Eddig szép munkát végeztünk.
Öt kilométer innen a csúcs, állítólag pont is lesz fent. Harmadszor járok itt, megint sötétben. Egyszer úgy szeretném már világosban látni a Jakab-hegyet az összes látnivalójával: pálos kolostorral, babás szerkövekkel, Zsongor-kővel és minden mással! De nem akarja az ég, hogy ez megadasson nekem. Talán majd a februári LeFaGySz-on? Felérünk a rétre, a nagy ködben nagyjából az orrunkig (se) látunk. Próbáljuk megtalálni a kék folytatását és a kódot. Sokadik próbálkozásra sikerül meglelni a track vonalát a bozótosban, de Csabi ragaszkodik a kék jelzéshez. Majdnem sikerül egymást szem elől tévesztenünk a tejszerű felhő közepén, ami megüli az éjszakai hegycsúcsot. A kódot sehol se leljük, Csabi szerint nem is létezik. Végül így a DDK pecsétet se ütjük be, nincs is hova. Igyekszünk lefelé, mert jó lenne már harapni valamit a petőczpusztai ponton. Szerencsére idén nincs az a fogvacogtató hideg, ami tavaly kísért az utunkon és mélyen az emlékezetembe vésődött. Idén elég az aláöltözetre vett vékonyabb pulóver, még az esőkabát is az övtáskámban marad. Az aszfaltra érve már-már megint kocogunk, egész hamar elérjük a település végén tanyát vert pontot, amit néhány erdész és vadász őriz. Olyan finomságokat hoztak nekünk mint paprika és házi kolbász és vehetünk, amennyit csak kívánunk a zsíros kenyér mellé. Van meleg tea is. Mi másra vágynánk ebben az éjjeli órában az adott körülmények között?
Sajnos ettől a vendégmarasztaló ponttól is el kell búcsúznunk, megyünk is a falu végi emlékműhöz, ahol most egyszerűbben megtaláljuk az utat a ködben, mint tavaly. A kék négyzet viszont küzdelmesebbnek tűnik idén: biztosan túl álmos voltam már az előző évben, hogy felfogjam, min megyek keresztül. Van itt törmelékes, köves, süppedős rész, küzdelmes árokmászás (az véletlenül rémlik), lejtő, emelkedő, amíg el nem érjük az Orfű irányába tartó sárgát. Most teljesen éber vagyok, túlontúl is. És minden gyorsabban megtörténik a tavalyinál, már el is értük a Gubacsos házat, ahol tavaly kénytelenek voltunk megállni, hogy némi segédlettel magunkhoz térjünk Mariannával. Még talán éjfél sincsen, és már itt vagyunk. Itt találkozunk először sárral, ami szerencsére csak rövid szakaszon kísért. Kicsit ugyan belassultam Csabához képest, ha nem lennék, ő jobban haladna. Fel is ajánlom, hogy menjen előre, ha akar, én eltalálok Árpádtetőig a hátralévő bő 10 kilométeren magam is. De nem akar egyedül hagyni. Megyünk hát együtt tovább, lekanyargunk Orfűre, majd kimászunk a zöldön. Nem is olyan kellemetlen, mint amire emlékeztem, pedig féltem tőle eléggé. A Lóri kulcsosház is megkerül egy igazolóponttal együtt, mászhatunk fel máris egy árok mentén Vágotpusztára, Jenő pontjára. Ez a meredek, de rövid szakasz ismerősen köszön vissza a tavaszi Mecsek 100-ról is, amikor ellenkező irányból érkeztünk, mint a túra több másik szakaszán is.
A falu túlfelén tábortűz lobog és Jenő platós autója parkol ismeretlen tartalmú, gyanús zsákokkal megrakva. Itt még valóban nem tudjuk, nem sejtjük mit rejteget a Mikulás csomagja számunkra a maradék 7-8 kilométeren. Gyanútlanul rágcsáljuk a csokikat, isszuk a teát. Jenő szerint azon a rettenetes lejtőn nem lehetetlenség idén sem lejutni. Nem túl biztatóan hangzik. Amint nekiindulunk, máris megtudjuk az igazságot. Amit tapasztalunk, az minden képzeletünket felülmúlja. Küzdjük előre magunkat méterenként, mint malac a sártengerben. És a folytatást, az egész túra utolsó pár kilométerben rejlő eszenciáját már ismerjük. A cipőbe belekerül a kimoshatatlan sár, a lélekbe a kitörölhetetlen, céltalan agresszió érzete. Aminek bármi áldozatul eshet. Még akár a sikeres teljesítés is.
Igazából nem is erről szerettem volna írni a túra kapcsán, hanem a lényegről, a Mecseki láthatatlanokról, akikre most is emlékeztünk megtett kilométereinkkel. A tavalyi beszámolómban pedzegettem egy témát, méghozzá azt, meg tudunk-e méltó módon emlékezni a forradalmi hősökről egy teljesítménytúrával. Az elmúlt héten megnéztem egy róluk szóló újabb dokumentumfilmet, ahol három, még ma is élő láthatatlan nyilatkozik, és meglett a kapcsolódási pont (sőt egyszerre több is akadt), megszületett a válasz a kérdésre: igen, egy teljesítménytúra méltó megemlékezés. A filmben nyilatkozó láthatatlanok arról számolnak be, hogy miután teljesen reménytelen lett az ellenállásuk, több mint száz kilométert gyalogoltak a jugoszláv határig, ahol a megmenekülést várták üldözőik elől (hiába). Vagy mesélnek arról is, hogy napokig nem ettek, ittak, aludtak rendesen, amikor partizánharcot folytattak a szovjetek ellen az erdőben bujdosva. Mindebben talán van valami közös avval, amit mi csinálunk, eltekintve attól, hogy ez nekünk egyfajta hétvégi időtöltés, avagy szórakozás, nem túlélésünk záloga. Mi a kis kényelmes életünkben mondhatjuk bármikor, hogy vége, nem csináljuk tovább, holnaptól csak a közértbe megyünk le. Ők ezt nem tehették meg, amit elkezdtek, azt be kellett fejezniük, az életük, a haza sorsa múlott rajta.
Emléktábla Vágotpusztán
A fent megtekinthető filmben egyébként egyik legmegdöbbentőbb dolog számomra nem is ez volt, hanem az, hogy micsoda, szinte művészi igényességű rajzokkal ellátott naplókat készítettek ezek az események idején még igen fiatal fiúk. És nem csak az, aki később képzőművész lett, hanem példának okáért a szabadcsapatok katonai vezetője, Kubicza János „Béla” is, aki vadászként ráadásul úgy ismerte a Mecseket, mint a tenyerét. „Aki kidűl, meghal egyedül” volt a szavajárása.
Elázott itinerem és emléklapom tanúskodik arról, hogy az útnak bizony nehézségei is voltak
A Mecseki Láthatatlanok Nyomában 100 egy olyan túra, amin bármikor szívesen részt veszek egyrészt emléktúra jellege, másrészt jó szervezettsége, valamint a Mecsek szép tájai miatt. Jövőre is tervezem a részvételt, ha bírják még a lábaim. Minden évben szép kivitelű itinert kapunk, amiben évről-évre más forradalmárra vagy forradalmi partizáncsoportra emlékeznek: idén a Máré vár védői voltak soron. A szerzett pecsétekből a Mecseki Láthatatlanok szövegnek kellett volna kibontakoznia, de idén valamiért hiba került a gépezetbe és a kelleténél kevesebb rubrika és több pecsét volt és a szöveg se sikerült (Vagy mi rontottuk el? Voltak olyan helyek, ahol többféle pecsét is volt.) Ha a szervezőknek sikerülne végre összefésülni a letölthető trackeket, az itinerben leírt, valamint a térképen ábrázolt útvonallal (többen is vagyunk, akik nagyon szívesen segítünk ebben), akkor már csak azt az egy dolgot tudnám kifogásolni, ami tavaly egyébként remekül működött: hogy legalább a folyadék-ellátásban ne legyenek lyukak. Ételt spájzolni tud a túrázó, meg illik is vésztartalékot hordani magunknál, de a folyadékot, főleg ilyen száraz időszakban, nem túl sűrű infrastruktúrával rendelkező helyen nehéz pótolni. Egyébként a felkínált ételek mind minőségben, mind mennyiségben megfelelőek voltak és még mindig itt adják az egyik legfinomabb túrababgulyást az Árpádtetőn a Tepsifüles étteremben.
Fejlődésem azon pontjára jutottam, mikor egy héten egy teljesített száz kilométeres túra már nem is elég. Repetázni kell belőle, lehetőleg minél hamarabb. Május ugyanis tele van első rendezésű százas ínyencségekkel, ilyen például a már klasszikus Sárga 70 friss és ropogós nagytestvére, a Sárgarigó 100, vagy éppen a Mecsek 100, amit majd csütörtök délután jóllakva a napon ízletesre és sárgára sült rigóval egy nap pihenés után máris el lehet fogyasztani. Jó tréning a Kazinczyra, szóval miért is ne próbáljam meg mindkettőt. Ugyan a Sárgarigó nem bajnoksági futam, de a Mecsek 100 igen, szóval oda muszáj menni, mint ahogy az egy héttel későbbi első rendezésű különlegességre, a Tolnai Zöldút 100-ra is.
Sárgarigó 100
A munkából szerda délután elkéredzkedtem fél órával előbb, hogy legalább a fél hatos szobi vonatot elérjem, aminek segítségével viszonylag igen későn, nagyjából fél 7-kor sikerül csak elrajtolni. Így történt az a furcsa eset, hogy a mezőnyben ott lévő, sok ismerős nagy részét nem is láttam, vagy legalább is a sötétben elkerültem. Nem volt nehéz, mert a Sárga 70-nel közös szakaszon tömött sorokban vonultunk, lámpáinkkal bevilágítva az erdei utakat.
A Metropolitanról leugorva máris besétáltam a szobi állomás árkádjai alá, ahol meglepetésemre más indulót magamon kívül nem is láttam. A szervezők valami QR-kódot kerestek rajtam, de azt a közel százmillió BEAC-tól kapott levél között sehol se leltem. Aztán kiderült, hogy valami egész más e-mail-címről küldték a QR-kódos levelet, mint a többit. Így végül meglett az áhított kód és végre el tudtam rajtolni 18 óra 31 perckor. Kaptam útravalónak egy Balaton szeletet (itt az Ipoly mellett), mivel a szlovák részre a száj- és körömfájás járvány miatt nem tudtak ellátmányt vinni a szervezők. A sínek között óvatosan kocogva megközelítettem a Sávoly hidat, melynek segítségével átkelhettem a határfolyón. Mégis jött más túrázó is ugyanezzel a vonattal, mert egy srácot máris megelőztem, miközben együtt kerestük a híd alá vezető ösvényt. Útba igazítottam, aztán kocogtam tovább Helemba felé. Nekem nem volt újdonság se az Ipoly híd, se a soknevű Burda, ami Helembai-hegység, illetve Kovácspataki-hegység néven is ismert, hiszen több túrát vezettem itt, illetve engem is vezettek más túravezetők errefelé. Messziről jellegtelen kis dombságnak tűnik Szlovákia legalacsonyabb hegysége, ami egyben a Börzsöny leszakadt darabkája, szóval nem is gondolná az ember, micsoda érdekességek rejlenek itt. Most nem érintettük Kovácspataokot, ami avval büszkélkedhet, hogy egy nagy múltú és népszerű üdülőhely volt még a századforduló táján. És ennek a dicső múltnak mára alig maradt nyoma, mostanra már csak egy átlagos, álmos Duna-parti üdülőfalu. Nem messze innen pedig olajfinomítót szerettek volna a második világháború vége felé a föld alá rejteni a nácik. A járatokat ki is ásták és azon szerencsések között lehetek, akik jártak is bennük. De most más érdekességei hívnak a Burdának, köztük egy olyan, amit még magam se ismerek, pedig már jól bejártam jelzett és jelzetlen utakon is az itteni dombocskákat.
Helemba utcáin kocogva figyelem a telefonomon, merre is van a Halász kocsma, ahova be kéne térni egy pecsétért. A kocsma teraszán ücsörgő nénik és bácsik készségesen mutatnak máris befelé, ahol maga a kocsmáros pecsétel. Nemsokára lejátszódik a túra legbájosabb jelenete. A forgatókönyv nagyjából a megszokott séma alapján íródott, hiszen mindig hasonló párbeszéd zajlik le, ha ultrások és ultratávú túrázásról még távolról se hallók találkoznak. Kérdezik a nénik barátságosan, hova igyekszek, talán Esztergomba? Már az is jó messze van, mondják. Közben utolér egy futó srác, mondja is nálam talpraesettebben, hogy megyünk oda is, de igazából Budapest mellé tartunk. Kérdezik a nénik, hogy vajon biciklivel megyünk-e. Az ötlet nem tudom, honnan jött mert ugye az eddig a kocsma előtt elhaladó sportos külsejű egyének közül egynél se volt kerékpár. Mondjuk, hogy gyalog, illetve futva megyünk. Erre kérdezik a kíváncsi nénik, hogy hol fogunk aludni. Mondja is a túratárs, hogy majd otthon a saját ágyunkban a túra után. A nénik szörnyülködnek, mikor hallják, meg azt is, hogy összesen száz kilométert megyünk.
Őszinte megrökönyödés a néni arcán a Halász vendéglő előtt
Vannak itt még furcsaságok...
Ezután felkanyarodunk a hegyre, hogy a falu fölötti kilátótól szemügyre vegyük a környező gyönyörű tájat. Tud nekem még újat mutatni a Burda, hiszen itt még sosem jártam, mint ahogy az innen az Ipoly vadászház felé vezető kellemes gerincúton se, amit szépen végig lehet kocogni. Most csak olyan kényelmesen kocogok, gondolva a még mindig érzékeny derekamra és az előttem álló szombati százasra. Már majdnem elértem a házat, mikor nagyobb csapat túrázót értem utol, velük halad Scheidl Marci és Lutring Márk is. Együtt térünk be a házhoz, ahol az itiner alapján pontot sejtünk, de annak csak hűlt helyét találjuk. Megyünk is tovább. Kicsit beszélgetek Márkkal az idén elmaradó Hétköznapi barangolásokról és a Fruska gora maratonról, amit Márk nemrég teljesített és én is szemezek már régen vele. Aztán búcsút intek és kocogok tovább, hátha elcsípem még a naplementét a Skaly nevű kilátópontnál. Kocogás közben rossz irányból mintha Varga Katát látnám jönni egy fiúval, de mivel messze vannak, én meg sietek, nem tudok megbizonyosodni kilétükről, pedig a fiú is ismerősnek tűnik, Cser M. Zoli lehet. A Skalynál már erősen sötétedik, de a lámpát még nem veszem elő. Majdnem szó szerint belebotlok egy sátorozó társaságba a szirteken, miközben néhány pillantást vetek a csodás tájra, aminek a naplemente igen jól áll, még ha már az utoljának lehetek is csak tanúja.
Kis kilátó Helemba fölött
A Skalynál még elkapom a nap utolsó sugarait
Ezután irány Garamkövesd a piroson, ahol már igen régen jártam és csak arra emlékeztem, hogy a falu nevének megfelelően köves és meredek út vezet oda. Ez így is volt, hogy el ne botoljak a bokaforgató meredélyen, elő is vettem a lámpát. Átkocogtam a falun, majd egy forgalmas útra tértem, ami később átvitt a Garam folyón. Ez a szakasz némileg frusztráló volt nekem, mivel az autóút meglehetősen szűk volt és elég gyakran érkeztek autók mindkét irányból. Volt rajtam pár fényvisszaverő elem és a lámpám is világított, ennek ellenére nem éreztem magam túl nagy biztonságban. Megváltásnak éreztem, mikor végre lekanyarodhattam a híd alá egy földúton. Innen különféle gátakon igyekezhettem Párkány irányába, áthaladva közben a vasút hídja alatt is – éppen érkezett egy tehervonat. A sokadik gáton kezdtem ráunni a kocogásra, innen gyalogtempóra váltottam, hiszen nem feltétlenül akartam kihajtani a belem a Mecsek előtt. Éppen elkezdtem majszolni a még Szobon kapott Balaton szeletet, mikor gyanúsan közeledett két lámpafény. Ez a repülős emlékműnél székelő pontőröktől származott. Megkaptam második pecsétem tehát.
Buli van a parton...
Ahogy közelebb értem a városhoz, egyre hangosabb, de felismerhetetlen zeneszó szűrődött felém. Először azt hittem, hogy a folyóparton lehet valami kisvendéglő, ahol cigányzene szól vagy valami hasonló mulatóhelyet vizualizáltam. Mielőtt elértem volna Párkány szélét, egy néhány fős túrázó társaságot hagytam le, de köztük nem volt ismerős. Viszont fény derült a zene forrására: Esztergomban hatalmas buli volt a közeledő ünnep alkalmából: kivilágított vidámparkból szólt a hangos diszkózene a Duna partján, majd hamarosan Bon-bon koncert kezdődött. Eleinte még jól is jött, hogy a Mária Valéria hídon való átkocogásomhoz zeneszó adja a ritmust, de amikor már a város külterületén, sőt azon is túl még mindig azt hallottam, hogy „Valami Amerika”, vagy hogy „Nem vagyok James és nem vagyok Bond”, az már elég idegesítő volt. Nem tudom, a túlontúl is kitűnő hangosításhoz az esztergomi lakosok, akik nem szándékoztak részt venni ezen a fesztiválfélén, mit szóltak.
A Bazilika most már távolról, de még mindig a Bon-bon zenei aláfestésével
Zenés kísérettel felkanyarogtam egy igen meredek lépcsősoron a bazilikához, ahol éppen, mikor a tracket követve próbáltam volna egy értelmetlennek tűnő hurkot tenni, egy ott ácsorgó bácsi mondta, hogy nincs ott EP, menjek inkább egyenesen. Érdemes volt rá hallgatnom, onnan a monumentális épületet is sokkal jobban le lehetett fotózni. Rövid ideig új túratársam akadt. A levezető lépcsők alján egy fiú várt egy párost, akik sehogy se akartak megérkezni, így hát velem tartott. Még mindig Bon-bont hallgatva másztuk meg a nekem még ismeretlen Mária úton a Vaskaput. A fáradalmakat egy Smack levessel lehetett enyhíteni. Lehetett választani a csípős chilis, a mérsékelten csípős marhás és a nem csípős kacsás között. A marhákra voksoltam, reménykedve, hogy a száj- és körömfájás elkerül. Ez sajnos jött be, nekem még a mérsékelten csípős is szétcsípte a szám. Csak azért ettem meg, mert kellett az energia. Az étterem pultjánál potom 700 Ft-ért pótoltam a lassan elapadó kólaforrásom, ami elengedhetetlen az éjszakai menethez. Aztán gyors hátraarc és lefelé eredtem az eddigi úton, majd a piros jelzésen a vasútállomásra.
Az esztergomi vasútállomáson (fotó: Pék Erika)
Ezen a szakaszon még sikerült elég sokat kocognom. Az állomáson háromnegyed 12 körül rengeteg ember nyüzsgött, akik mind a 70-es távon szerettek volna indulni. Erika közülük felismert és készített rólam egy fotót, ezúttal is köszönöm. Innen aztán igazi tömegtúrán érezhettem magam, hosszan kúsztak felfelé a lámpafények a mélyúton, majd kígyóztak a Barátkúti erdészház irányába a mezőkön. A gyors futók előzgettek sorra, a többiek meg haladtak előre a menetsorban. Én amolyan köztes elemként próbáltam megtalálni a helyem a mezőnyben. Egy létránál komolyabb sor torlódott fel, kellett várni pár percet, hogy tovább mehessünk. Már mindenki kezdte előhalászni az itinerét, mert azt hitte pecsétet fog kapni. Pilisszentléleken sem volt ez másképp, amikor kékkúti vizet próbáltam tölteni. Meg fogom jegyezni a jövőre tekintettel, hogy a falu végén is van egy nyomós kút, amit persze senki se használt. Itt Gál Viktor köszönt rám. Beszélgettünk egy keveset, majd aztán elhúztam előre, hogy minél hamarabb túl legyek a túra legnagyobb kihívásán, a Pilis-nyereg megmászásán. Egész gyorsan fent is voltam. Lefelé a sok embertől sokáig nem sikerült futnom, de aztán megtaláltam a soron a rést, valamint a nyúlcipőt és a klastrompusztai pontra már futva érkeztem. Szörpökkel töltöttem teli a kulacsom meg elrágicsáltam egy csokis kekszet. De sajnos nagyrészt hazaiból éltem a túra során, mert ilyen madáreledel inkább csak a sárgarigóknak való, nem a túrázóknak. Ideig-óráig persze jó ez is, de jobban esik a táplálóbb, tartalmasabb eleség. A Klastrompuszta-Pilisszántó nemszeretem szakasz ebből az irányból se lett a barátom, de a Vörösvár irányába leágazó sárgának most sikerült szépítenie a dagonyás Térys fiaskón. Itt nagyjából már ugyanazokkal a számomra ismeretlen arcokkal kerülgettük egymást, az vezette a sort, akiben éppen több energia volt. A Fehér-hegy emelkedőjén éppen bennem volt a legtöbb, így hát jól elhúztam tőlük, egyrészt azért is, hogy végre intézhessem folyó ügyeim. Hamarosan szigorú fegyveres alak állta utam. Állj, ellenőrzés! Itinereket elő! Be is mutattam menetlevelem, majd megkérdeztem, hogy őket vajon a Kitörés túráról importálták-e a BEAC-osok.
Kitörés-szökevények a ponton
Már a hegymenet során kezdtek ébredezni a hajnali rigók, de most lefelé haladva egész madárkórus muzsikája kísérte utunk. A nap is álmosan pislogott a szemközti hegyek mögött, a festményre kívánkozó látványt fenyőágak vonták keretbe. Hamarosan már Pilisvörösvár utcáin haladhattam, de előtte volt még egy röpke izgalmas epizód a fülbevalómmal, amit majdnem sikerült elveszítenem, miközben fejemre húztam a csősálam. Igen hűvös volt a hajnal, így nem ártott valami fejfedő. Szerencsére a szökevény ékszer kipottyant belőle a földre, így vissza tudtam ügyeskedni a fülembe. A vörösvári német kálváriát mindeddig nem ismertem, de most nagyon megnyerte a tetszésemet, még ha meredek is. Innen aztán elkocogtam egészen a Fetter vendéglőig, ahol jókora sor kígyózott már hot dogért. Én is beálltam a pecsétem megszerzése után. De sajnos mire megkaphattam volna az ételem, kiderült, hogy jegy is kellett volna, azt meg nem kaptam. Mehettem vissza a pontőrökhöz. Szerencsére ekkor már soron kívül hozzájutottam az ellátmányhoz. Végre valami tartalmas ennivaló! Sajnos kávét nem lehetett szerezni, pedig ekkor már túl voltam egy sor hajnali agonizáláson. Átmászva a Werischwar és Sanktiwan közti dombon azonban ráleltem egy nyitva lévő dohányboltra, ahol kávét is árultak.
Hajnali festmény
A pilisvörösvári kálvária
Át Pilisszentivánra
Jól jött a koffein, mert innen ismét hegymenet következett, az Antal- vagy más néven Antónia-árkot kellett felmászni a Zsíros-hegyig. Itt is beálltam a menetsorba, legalább pihentem kicsit. Azonban hátulról két erős leányzó is érkezett, akik aztán utat törtek maguknak, így felültem én is a vonatra mögéjük erősebb fokozatba kapcsolva. Utána viszont ők néztek, hogyan pucolok el az aszfalton, megfutva az emelkedőket is. Hát igen, nekem sikerült felfelé pihennem. A Muflonnál újabb pecsétet kaptam, majd nyakamba szedtem a lábam. Az volt a tervem, hogy Solymárig végig futok, kihasználva a hosszú lejtőt a Kerek-hegyen. Ezt a rohamot csak kétszer szakította meg ismerősökkel való találkozás. Végre utolértem Szabit és Lacit nagy sokára. Nem haladtak valami jól, Laci rosszul lett, majd hólyagok kínozták. Így hát nem is csatlakoztam hozzájuk, mert még igen jó erőben voltam. Ezután Baranyai Erzsiékkel váltottam pár szót.
A Jegenye-völgyben
A Jegenye-völgy bejáratát újabb pont vigyázta, ahol Tarnai Máté előzőleg valószínűleg mind felfalta előlünk az aszalt gyümölcsöket, mert nekünk csak kekszféleségek jutottak. A szörpnek azért örültem. Valamennyit még kocogtam, aztán innen már inkább csak sétálgattam. Úgyis jön a sárga emelkedője, ami ritkán szokott jól esni. Most azonban egész jól ment, még előznöm is sikerült. A Kötők-padjánál volt kirakva egy kód, amit biztos, ami biztos, lefotóztam, hogy aztán a célban ez senkit se érdekeljen. Hosszasan hullámoztunk fel-le a Kitörésről ismert ösvényen a Csúcs-hegy oldalában. A Virágos-nyeregben már tűzött a nap rendesen. Leereszkedtünk, hogy aztán majd megmásszuk a sziklás Újlaki-hegyet. Innen a délelőtti napsütésben szép látványt nyújtott az alattunk elterülő medence a környező hegykoszorúval. A panoráma mellé pecsét is járt. Jött a nemszeretem lejtő a Határ-nyeregbe, aztán gyorsan ki lehetett kapaszkodni a Vadaskerti-hegy nyergébe, hogy alábukjunk Hűvösvölgybe. Közben azonban a hagyományőrző katonák pecsétet adtak nekünk a katonasírnál. Áthaladásomkor nagyban szépítették a kitörés közben elhunyt katonák nyughelyét. Itt kezdtem már érezni, hogy a futótempóm közelíti a gyorsabb gyalogtempóm, szóval kár a gőzért, elég lesz a séta is.
Kilátás az Újlaki-hegyről
Szépül a katonasír
Betértem a Gyermekvasút állomására, hogy pecsételjek és valami itóka után nézzek, mert a lángosos előtti csap nem működött. 700 Ft-om bánta megint, de legalább a limonádé, amit vettem, finom is volt és a mennyiség is megvolt fél liter, ellentétben az esztergomi kisebb kiszerelésű üveges kólával, ami ugyanennyibe került. Azt nem is sejtettem, hogy itt pizzaszelet is járna, mert senki nem közölte velem ezt. Leültem egy asztalhoz, és elővettem a hazait, közben zoknit cseréltem és megápoltam a talpaim. A bal lábamon egyik ujjam kezdett eléggé megnyomódni, így szükségesnem tartottam a szemlét. Szerencsére csak a bőrkeményedés fájt, hólyag nem volt rajta (még). Itt Borosnyay Paliékra köszöntem rá, de sokan mások is időzgettek a teraszon.
Kaán Károly-kilátó a Hárs-hegyen
A limonádém iszogatva nekikezdtem a Hárs-hegy megmászásának. Szerencsére ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja, így hamar túl voltam rajta. Fent megkaptam a pecsétem, aztán a köves lejtőn leereszkedtem a Szépjuhásznéhoz. Innen már szinte becsukott szemmel is elközlekedem Budaörsig, annyit futok az itteni ösvényeken. Fel a Kis-kőfejhez, majd le a szanatórium kerítése mellett, átbukunk egy völgyön, kimászunk egy kellemetlen kaptatót, hogy aztán leereszkedjünk a Virág-völgybe. Innen mászás a Csacsi-rétig, ahol nincsenek pontőrök. Persze körbekérdeztem néhány rám furcsán bámuló asztaltársaságot emiatt, nehogy elszalasszam az igazolást. Ahogy ereszkedni kezdtem a Magas-kő mentén, rám köszönt egy szemből érkező turista: tesóm volt főnöke volt az, aki a családjával kirándult a Normafára. Érdeklődött a cipőm felől, mert neki is kéne egy jó túracipő. A Hokákat bátran tudtam neki ajánlani, most éppen a lassan kiöregedő Challenger volt rajtam. Csevegtünk valamennyit, aztán újfent az utamra indultam, hiszen volt még valamennyi hátra Budaörsig innen, végig ismerős, de csöppet sem unalmas ösvényeken.
Kisvasút zakatol az erdőben integető gyerekekkel
Kifejezetten szeretem a Budai-hegység sárgáját. A KFKI alatt elhaladva mellőztem pár kevésbé ismert piktortégla üreget, majd leérve Nagyszénászug határába a túra legjobb frissítőpontjára bukkantam. Itt némileg többfajta madárkaja volt kirakva, köztük aszalt gyümölcsök is, amiknek nagyon megörültem. Kicsit sajnáltam, hogy mindez pont itt a legvégén várt, holott a többi helyen nagyobb szükség lett volna egy-egy hasonló frissítőpontra. Menet közben kicsit csevegtünk egy lánnyal, aki a hetvenest teljesítette de meglepően jó gyalogtempóban. Nem is tudtam vele lépést tartani. Így egy idősebb úrhoz csatlakoztam inkább, akit én vezettem fel az erdei ösvényeken, ő viszont később, a Törökugratótól kalauzolt az iskola felé. Eközben még szereztem két pecsétet, egyet a Huszonnégyökrös-hegy nyúlványán, a másikat meg a Törökugratón, ahova szintén fel kellett kapaszkodni. Itt meglepetésként Rakk Gyula várt minket, hogy készítsen fotót mindegyikünkről.
A Törökugratón (fotó: Rakk Gyula)
Lefelé tartva kicsit dühös voltam, mert a telefonom GPS-e a bolondját járatta velem, sehogy se akarta megmutatni, melyik utcán induljak el lefelé. Valami zavaró tényező erősen bekavart neki, jó sokára talált rá önmagára és a helyes útra. A bajszos úr viszont rendes volt és kitartóan mutatta az utat a városi utcákon, annak ellenére, hogy kicsit lemaradtam. Jól jött a segítség az ismeretlen helyen. Furcsa módon mindig az erdőben vagyok jobb tájékozódó. Itt a célegyenesben kezdtem el csak érezni azt, ami ezeken a távokon a véghajrában kísérteni szokott, azt a tipikus „mikor lesz már vége” érzést. De szerencsére innen már csak perceket kellett erre várni, nem hosszú órákat (mint majd a Mecsekben látjuk hamarosan). 14:21-kor meg is történt a célba érésem 19 óra 50 perc menetidővel. Lehetett volna gyorsabb is, de annyira azért nem akartam most összetörni magam.
A cél a Herman Ottó Általános Iskola tornatermében volt berendezve, a túra nevéhez és a nagy természettudóshoz méltón. Gyönyörű sárgarigós MME-s kitűző járt a teljesítésért, aminek nagyon örültem. Ez feledtette a felejthető ellátást és azt is, hogy a célban volt kávé, de csak pénzért lehetett venni. Ezt persze ki nem írták, így nagy naivan kértem egyet, mire közölték, hogy 500 és már el is kezdték készíteni. Innen már nem mondhattam, hogy akkor majd inkább iszom otthon. Számolgattam, hogy sok pénzbe kerül ez a túra nekem a befizetett nevezési díjon felül már... Mások írták, hogy többféle kaja volt a célban, de nekem csak tészta volt különböző feltétekkel, ami persze nem volt nagy baj, sőt egyáltalán nem. Kértem túrósat-tejfölöset, amit jól megszórtak szalonnával és sajttal. Jóízűen elfogyasztottam, hiszen egyik kedvenc ételem. Miközben a konyha és a tornaterem között ingáztam, gratuláltam az ismerősöknek, akik már célba értek: Tóth Ferinek, Salap Julinak, Őrsi Annáéknak, Lévai Évinek és jó pár ismeretlennek is. Lehet, hogy valakit kifelejtettem, hisz annyian voltak ott. Peti jött értem, így gyorsan hazajutottam és átadtam magam a pihenésnek. Most nagyon gyorsan kell regenerálódni, majd összepakolni megint, hiszen holnap már utazunk is a Mecsekbe. Szerencsére ez a viszonylag könnyű százas nem nagyon viselt meg, mindössze a lábszáramon sokasodtak a vörös allergiás foltok, szerencsére nem azok, amik tavaly gyötörtek, hanem a korábbi, ismerős fajta, amivel kevesebb a gond. Elég csúnyán néztem ki, de ezt már megszokhattam. A nagyobb probléma a fájós lábujjam volt, féltem, hogy ezzel lesz még bajom a Mecsekben.
A szép díjazás
Mi más nóta illik ehhez a vidám hangulatú túrához, mint a Kalákától a Hajnali rigók:
Mecsek 100:
Másnap 11 felé sikerült összetrombitálni és útjára indítani a Mecsekbe tartó díszes társaságot, azaz Peti Henrik nevű haverját, illetve tesómékat rajtunk kívül. Marianna végül nem velünk utazott le. Mindenkinek más volt a hétvégi terve Baranyában: Petiék sütögetnek, túrázgatnak és függőágyaznak, tesóm a férjével túrázik, várost néz és összeszedi a korábbi Pécs környéki rendeléseit, én meg, mint tudjuk, teljesítem eközben a Mecsek 100-at. Úgy terveztük, hogy lesz esetleg majd találka is a hosszú úton mindkét kompániával. Ez végül a húgomékkal jött csak össze Köves-tetőn, Petiékkel sajnos pont elkerültük egymást valahol Kisújbánya környékén.
Bemelegítés a túra előtti napon a Gyopár háznál
Marianna intézett remek szállást a zobákpusztai Gyopár házban Varga Jenőnél. Rajtunk kívül még Csősz Gergőék szálltak meg a másik szobában. Mivel már koradélután lent voltunk, maradt egy csomó időm ismerkedni a Mecsekkel. Nem is voltam rest, miután Petiék útjukra indultak jókora zsákjaikkal, én átvedlettem futóruhába, és nyomukba eredtem. Utol is értem őket még a kék négyzeten, ahol végleg elbúcsúztunk a vasárnapi (vagy esetleg szombati) viszontlátásig. Boldoggá tett, hogy végre futhatok jó egy hétnyi egészségügyi okokból való kihagyás után, ráadásul terepen a csodaszép és ismeretlen Mecsekben. Sikerült látatlanban egy nem túl könnyű, de impozáns útvonalat belőnöm fel a Csengő-hegyre, majd a medvehagymaillatú és kanyargós Takanyó-völgyben. Régen élveztem így a futást, pedig a tempóm meglehetősen siralmas mostanában. Főleg most kifelé tartva a masszív derékfájásból és egy nappal egy teljesített százas után.
Éljen május elseje!
Éppen visszaértem a 7 kilométeres köröcskémről, mikor írt Marianna, hogy nemsokára érkezik. Kimentem elé a megállóba. A kemping felé is elnéztem némi bandázás reményében, de alig mutatkozott ott némi élet, az is csak a szervezők részéről. Visszatérve berendezkedtünk a házban, majd megérkezett Gergő és Mónika is. Mielőtt leszállt volna az éj, még elborozgattunk a ház előtti padokon. Közben Péter is megjött, aki elhozta a Giga túra ligás pólómat, ezer köszönet. A túra másnapján már ki is próbáltam. Ő a ház előtt bivakolt – eredetileg én is pont ezt terveztem, mikor Marianna még nem ajánlotta fel a szállást a kőházban.
Eltettük magunkat másnapra. Mariannának sajnos nem sikerült aludni, nekem szerencsére viszonylag egész sokat. Ezt onnan tudom biztosan, hogy hamarosan egy teljesítménytúrán találtam magam, aminek első szakaszát egy túratárs sugallatára szépen el is kispistáztam.
Másnap aztán lehetett próbálkozni élesben is, persze kispistázás nélkül. 6-kor volt a tömegrajt, előtte azonban még el kellett intézni a formaságokat, főleg, hogy egyben bajnoksági futamról volt szó. Számomra az elsőről. Még készítettünk pár közös vidám fotót a rajt előtt (túra után ilyesmire már esély sincs) meg üdvözöltük az összes felbukkanó ismerőst (erre utána is van, kölcsönös gratuláció formájában).
Tömegrajt: pontban 6-kor nekiindul a sok túrázó a Mecseknek
Pontban 6-kor ki is lőtt mindenki a saját tervezett tempójában kitartóan hegyet-völgyet járni. Nekem az útvonal jó háromnegyede teljesen ismeretlen volt. Ami nem volt az, arról a novemberben teljesített Mecseki láthatatlanok túráról lehettek emlékképeim (néha elég homályosak, főleg az akkori éjszakai szakaszokról.) Mi Mariannával viszonylag kényelmes teljesítést lőttünk be úgy 22-24 óra körül, tekintettel a lábunkban lévő, még nem kipihent százasra. Kb. a túra feléig volt is esély a 22 órára, aztán már örültünk, ha meglesz még cipőkanállal a 24 óra.
A már novemberből ismerős Márévár
Az első szakaszon sokáig csak lejtettünk a kéken, be a medvehagymavirágoktól fehérlő, illatos Hidasi-völgybe. Bele-bele kocogtunk és igen jól haladtunk. A sárga keresztre váltva azonban meglehetősen meredek mászások és néhol váratlanul nehéz terepviszonyok, saras patakátkelések fogadtak. Hm, ez a Mecsek abszolút nem kispályás. Sosem gondoltam volna... Fel és le folyamatosan, a lejtő se egyszerű, nem pihentet. Még néhány ereszkedés és mászás, és elérjük a novemberből ismerős Máré-várat. Itt ellenőrzőpont vár, bőséges kínálatából válogathatunk: saláta öntettel és müzli szelet. Én az utóbbit merem csak magamhoz venni, félek, hogy a salátát nem fogadná be a gyomrom ilyen korai órában. Marianna viszont a salátának szavaz bizalmat öntet nélkül, hasonló okokból kifolyólag. A vártól a nagyon élvezetes, Spartacus-ösvényre hajazó piroson kanyargunk le a Vár-völgyig. Innen a piros kereszten mászunk ki a Kis-kaszálóig. Útközben több sporttárs ér utol: Nagy Orsi és Oroszi Tibor, Szabó Attila, Márton Dani, Görög Adrienn. Később Zsolt is lehagy. Még több ismerőst köszönthetünk a Dobogó és Szószék közötti jelzetlen oda-vissza szakaszon, aminek a végén egy szúróbélyegzős, bójás igazolópont van. Ez a szakasz is eléggé viszontagságos: magas csalánban gázolunk, kidőlt fákat kerülgetve, természetesen vissza is ugyanitt kell jönni. A bélyegző is külön feladvány, főleg a hozzám hasonló Mecsek-szűzeknek. Azt se tudom, melyik rubrikát kell kilyukasztani, hisz még a hely nevét se tudom. Szerencsére súg egy sporttárs. Viszont kiderül, hogy a Máré-várnál a bélyegzőt rossz rubrikába tették az itineremen. Majd csak lesz megoldás...
Tanulgatjuk a szúróbélyegző használatát
Visszaereszkedünk a már megismert útvonalon, majd tovább is a biztató nevű Dögkút-tető irányába, ahol emberes pont vár némi sós rágcsálni valóval és vízzel. Szemezgetek a ropikból kiadósan, majd visszamásszuk ezt az oda-vissza szakaszt is. A zegzugos sárga kereszten kanyargunk lefelé néhány helybéli sporttárssal egyetemben. A szalagozás eddig jónak tűnik és segít az elágazásoknál. Ennek ellenére figyelni kell, nehogy elmenjünk rossz irányba egy-egy kereszteződésnél. Csatlakozik hozzánk a kék négyzet Váralja irányába, majd később egy gerincen a piros jelzésre váltunk. Ezt azonban már nem jelzi szalag. Olyan, mintha ide már nem jutott volna belőlük. Elő tehát a trackkel, van megoldás ebben az esetben is. Kétszeresen kell koncentrálni, mert kezd ezen a szakaszon utolérni minket a mountain bike-os mezőny. Többen is érkeznek hátulról, de kevesen ismerik közülük a csengő fogalmát. Szerencsére a legtöbbjük legalább lassít, ha túrázó kerül elé. Éppen egy lejtőn haladunk, mikor majdnem tanúi leszünk egy csúnya balesetnek. Egy futó lány előz minket és igyekszik tovább, mögöttünk száguldó biciklis jön, neki nagy lendülettel a lejtőnek. Minket még kikerül, de szegény futó lány a zaj hallatán azt se tudja, merre meneküljön. Persze, hogy a bringás is arra próbálkozna a kikerüléssel, amerre a lány, majdnem gázolás történik. Aztán még a biciklisnek áll feljebb. Hol van ilyenkor a csengő? De ha nincs, lehet szólni is, hogy vigyázat, jobbról-balról jövök, esetleg lassítani.
Már várnak a magasabb hegyek is hamarosan
Hamarosan újabb pontra érkezünk a Stein malomhoz, Óbánya határába. Itt kapunk egy-egy proteinszeletet. Gyorsan be is kebelezem. Vizet is töltök a kulacsomba, hiszen nagy a meleg, fogy rendesen. Ráadásul derekas mászás következik a Templom-hegyre. Egy Zoli nevű sporttárs mondja, hogy ez az egyik igazi hegy az útvonalban. Erre az ötvenesre több esik belőlük, mint a következőre. Ezt a lábunkban is érezzük már. A másodikon már csak dombocskák lesznek, plusz a Jakab-hegy mutatóba.
Útban a Stein malomhoz
A Templom-hegyen jelzetlen ösvényre váltunk a kékről, majd rátérünk a jelzett piros háromszögre, bár ne térnénk! Favágók dolgoztak, tele van szórva faágakkal, ráadásul rettenetesen meredek is. Nem tudunk mást tenni, kerülgetjük az útakadályokat. Végre az Öreg-Halász-völgyében sima és kényelmesen sík út fogad. Az első ötvenesben nagyítóval kell keresni az ilyet. El is neveztem a túrát magamban Mount Mecseknek. Nem sokáig élvezhetjük a pihenőt, máris mászhatunk fel egy kunyhóhoz a Rékavár gerincére. Már egy ideje kerülgetjük a várat jobbról-balról, minden lehetséges oldalról. Később ereszkedésbe kezdünk Óbánya irányába az Üvegesek útján, meg is kocogjuk a lejtőt, megelőzve Tóth Feriéket, akikkel egy ideje ide-oda előzgetjük egymást. Az előnyünk sokáig nem tart, mert sajnos a botom az óbányai ponton felejtem. Szaladhatok vissza hasamban az elfogyasztott zsíros kenyérrel. Szerencsére gyorsan megjárom a botszerző különtúrámat. Lesz itt még Zengő, meg ki tudja mi még, elkél a segítség!
Óbánya idilli kis falucska, talán ezért fedezték fel a turisták
Helyre kis falu Óbánya, hemzseg is a kirándulóktól, nem kevésbé az Óbányai völgy. Menet közben néha leveszem a telefonomról a repülő üzemmódot, így látom, hogy összehozhatok esetleg hamarosan egy randit Petiékkel. A völgyecske nem csak turistákkal van tele, hanem látványosságokkal is: Pisztrángos-tavak, Csepegő-sziklák, bivakkunyhó, Ferde-vízesés. Újabb bájos sztorinak leszek alanya: apuka jön szembe a kislányával. A kislány kérdezi a ma már sokadik Kazinczy 200-as pólót látva, hogy mi az a Kazinczy emléktúra. Apuka képben lehet, mert szépen elmagyarázza, mi ez a sokak számára érthetetlen műfaj, melynek díszpéldányai és egyben (itt még nem annyira) szenvedő alanyai sorra haladnak át a völgyön.
Az Óbányai-völgy egyik legnagyobb attrakciója a Ferde-vízesés
Elérjük Kisújbánya szélét, ahol szép réteken vágunk át, irányt váltva a Réka-kunyhóhoz, ahol reményeim szerint Petiékre lelek. Már nagyon várom a találkozót. Közben kimászunk még egy vicces nevű gerincet: Szamárpihenő. Mi is szamarak vagyunk, mert a bringásoknak kihelyezett ládát a sajátunknak véljük és lyukasztunk is. Ráadásul elcsenek pár cukorkát a biciklisek ellátmányából, miután a sokadik ládánál sikeresen rájöttem, hogy ilyen helyeken lehet cukorkázni. Leereszkedünk a kunyhóhoz, újabb lyukasztó a szaletliben: ne már! Miért van két Réka-kunyhós pont? Hát azért, mert az előbbi nem a miénk volt. Nagyobbik baj, hogy Petiék sehol. Nem ők ücsörögnek a forrásnál. Sajnos elérni őket nem tudom, így hát röviden töltekezünk és megyünk tovább Zengőt mászni. Nincs idő várakozni.
A Mecsek, főleg a keleti része, a bivakkunyhók eldorádója
Zöldellő réteken Kisújbánya határában
A Zengő emelkedőjét látatlanban rosszabbnak gondoltam, egész flottul felérünk és Marianna se marad le mögöttem. Fent pont vár ránk némi nápolyival, víz itt nincs, nehéz is lenne felcipelni. Feriék is fent vannak éppen. Sajnos senki sem szól nekünk, hogy rossz irányba kezdünk ereszkedni, szalagok se jelzik a helyes irányt. Egy útkanyarnál azért ránézek a térképre és majdnem beájulok: mászhatunk vissza. Nem tudom, lesz-e ellenőrzés Püspökszentlászlón, nem akarok kockáztatni azzal, hogy kerülünk. Egyébként meg az ottani forrás is biztosan hasznunkra lesz. Szóval mi kétszer másztuk meg a Zengőt, de nem azért, mert annyira tetszett. (De azért tetszett, főleg a bánáti bazsarózsák.)
Újabb kunyhó - talán a vasorrú bábáé?
Bánáti bazsarózsa
Keservesen meredeken vezet le a sárga a Zengőről. Persze az erdőben bent már van szalag, csak minek, ha semmi se jelzi a betérőt. Azért csak leérünk az igen szép településre, amit már a Láthatatlanokon is láttunk (micsoda oximoron!). Innen aztán rákanyarodunk a kék négyzetre. Fura dolog történik velem: még csak nem is pedzegetem, hogy itt futottam az előző nap, csak ellenkező irányból. Sőt a zöld kereszt kereszteződése a műúttal párhuzamosan, ahol megállunk tájékozódni, éppen az, ahol felkanyarodtam a Csengő-hegyre. Még csak nem is rémlik. Réteken vágunk át, majd kezdődik egy kegyetlen emelkedő, amire már az ötvenig való hajrában egyáltalán nem számítottam és senkinek se hiányzik. Éppen az imént mondtam telefonban húgoméknak, hogy fél óra múlva ott vagyunk Köves-tetőn, ahol majd várnak minket a ponton. Hiba volt, már most látom, nem lesz elég ennyi idő. Még akkor sem, miután átbukva a hegyen, aszfaltra váltva kocogásba kezdünk. Borosnyay Pali néz is ránk furcsálkodva, mi ez a hirtelen tempóváltás. Mondom neki, várnak a ponton, sietni kell.
A Bocz-keresztet valószínűleg csak mi láttuk, de emiatt egyáltalán nem voltunk boldogok
Püspökszentlászló harangtornya
Csendes, nyugodt falucska, mint ahogy a táblák is hirdetik, Püspökszentlászló
Vár egy babgulyás is, ami finom, de kevéssé tudom élvezni, annyi dologra kell koncentrálni most: mit vegyek ki a depóból, milyen ruhát vegyek át, mit kell akkuról tölteni, zsákból kikeresni, kulacsba betölteni, mit lenne célszerű kirakni. Tesómék segítenek készségesen, de hiába. Odahozzák a zsákot, a levest, mint egy királynőnek, én meg csak morgolódom, mint egy morcos medve. Hangulatom valahol a pincében. És még mélyebbre süllyed, mikor már elindulva és jó szakaszt elhaladva, valahogy szóba jön a lámpa, és bennem is felgyullad hirtelen a fény: a lámpám bent hagytam a zsákban. Pedig mennyit mondta Marianna, hogy nehogy a depóba tegyem! Mi legyen most? Fussak vissza? Nem hiányzik már. Gábor ajánlkozik, hogy elhozza. De vajon mennyi idő elhozni neki? Próbáljuk hívni Tóth Ferit, aki Julival és Évivel még bent volt a ponton indulásunkkor. Sajnos már útnak indultak azóta, hamarosan utol is érnek. Hívjuk Átol Csabit. Ő még kényelmesen eszeget. Mindenesetre mondom neki, hogy szedje ki a zsákomból a fényforrást és ha jönne lélekszakadva szembe egy kockás inges, szemüveges barna srác, nyomja a kezébe.
Nekiindulunk a második ötvenesnek húgomék kíséretében
Gábor, a nap hőse
Tesóm hívja Gábort, már oda is ért és hozza a lámpát. Pedig nem is futó. Nem hiába, ő is teljesített korábban néhány százast, tudja mi a tét. Leérve az aszfaltra mondom Mariannának, hogy menjen csak, én majd utolérem futva. Megvárom Gábort a lámpával húgom társaságában. Aztán felkötöm a nyulak bocskorát jó sebesen. Megkerül Marianna, de beszélgetve megint utat vétünk. Sehol egy szalag, de most szerencsére még időben észleljük, hogy az imént el kellett volna kanyarodni. Hosszasan viszonylag sík terepen haladunk aszfalton, majd ide-oda cikkcakkozunk vadregényes erdőben, míg elérjük Mánfa szélét virágos, harsányzöld réteken áthaladva. Megint hosszabb aszfalttaposás következik végig a falu utcáin, miközben megcsodálhatjuk a népi építészet helyi gyöngyszemeit. Különösen a szép kivitelezésű istállók és a széles kapus házak szúrnak szemet. A falu szélén döbbenünk rá, hogy már kimegyünk a településről és még mindig nem volt pont, pedig Mánfán a templomnál kell majd szólnom a pontőröknek, hogy rossz helyen van a Máré-váras pecsétem. Hol lehetett a pont? Templomot nem is láttunk, pedig végig a tracken haladtunk. Szerencsére jön két helyi srác utánunk, akik mondják, hogy lesz egy régi templom majd kívül a falun, ott lesz az igazolás. Valamikor régen ugyanis ott volt a falu. A templomot sajnos nem látjuk, kitérni oda se kedvünk, se időnk.
A hegyek egy ideig elmaradnak mögöttünk
Mánfa határában
Egy szép mánfai istállóépület
Elérjük a pontot, kapunk töltött kiflit, ami nagyon jól esik, nemkülönben a víztöltési lehetőség. Még mindig világos van, de a sötét erdőbe bekanyarodva lámpát kell kapcsolni. Vágotpusztáig változatos a terep: van kényelmes szakasz, mocsaras patakátkelés, kellemetlen, de nem túl hosszú emelkedő. Legalább ébren tart. Szerencsére a falubeli elágazásnál megtalálom a helyes utat gyorsan, amit jól tudunk követni. Hosszas ereszkedésbe kezdünk egy völgy mentén, majd utána lapos, nyílegyenes szakaszok következnek. Talán a Láthatatlanok túrán már a véghajrában, és szintén sötétben érintett Lóri kulcsosház az, ami mellett elmegyünk most szintén lámpafénynél. Szerencsére a zöld leválását a murvás széles útról már ismerem jól, nem tévesztem el. Megint hosszas meredekebb ereszkedésbe kezdünk Orfűig.
Mánfán készültek az utolsó képeim, utána a fotózós kedvem a világossággal együtt távozott
Szépek a házak itt, de vajon hol lehet a pont?
Áthaladunk a falun, betérünk az erdőbe és megint gyanús lesz, hogy nem volt még pont, pedig Orfűre ígértek egyet. Előveszem az itinert, elolvasom a leírást. Szerencsére megnyugtat, mert kiderül, hogy még nem értünk oda. Nemsokára a pontérintés is megtörténik némi víz- és gélvételezéssel. Gél mondjuk most nagyon nem kell, főleg olyan, ami ott raktáron van. Inkább a saját koffeines GU-mhoz nyúlok. Végre valami jó dolog! Mert más pozitívat nem nagyon tudok már felmutatni. Túrakedv a béka segge alatt, tempó csigabiga, jómagam meg leginkább egy élőhalott, aminek kiadták, hogy még utolsó leheletével mássza meg a Jakab-hegyet. Azt hiszem, Marianna is hasonló cipőben jár. Neki ráadásul a hegymenet se annyira barátja. Nekem már-már jobban esik mint a lejtő, ahol kegyetlenül fájnak a talpaim.
Én viszont nemsokára már nem járok cipőben, azaz jobban mondva csak fél cipőben járok. A balos pár ugyanis egy sárfolt foglya lesz. Egyelőre úgy tűnik örökre, mert alig tudom kibányászni a bent maradt lábbelit a makacs ingoványból. Nagyon kell neki egy majdnem vadiúj 6-os Speedgoat. Egy a szerencsém a nagy szerencsétlenségben, nem folyt bele a sár. Ahogy viszont két kézzel kiszabadítom végre, sokadik kétségbeesett próbálkozásra, tiszta sarasak lesznek a kezeim. Így navigálni se tudok a telefonnal. A megoldás az, hogy beáldozom az enyhén izotóniás vizem. Bánja kánya, van még a kólás üvegben is. Lényeg az, hogy a cipőm és a kezem is megmenekült. Könnyen itt érhetett volna véget a túra számomra.
Kedvem jobb ettől nem lett, de azért kitartóan másszuk a hegyet. Társulnak mások is hozzánk. Együtt keressük a letérőket a maroknyi csapattal. Már senkiben se buzog túl a mehetnék. Nagy sokára, túljutva a nehezén is, felérünk a kolostorromhoz, ahol a láda és a bója van. Szerencsére a túratársak fénye elárulja, merre kell keresni. Még jó, hogy tesómék is súgtak, merre lesz a pont, akik előző nap erre kirándultak. Lefelé indulunk. Minden értelemben. Ez már az a szakasz, ahonnan nincs felívelés, vagy ha van is, az csak aprócska kilengés a diagramon. Végeláthatatlan az 5 kilométer a Remete-rétig és maga a végtelen Zobákpusztáig, a célig. Pedig már nincs összességében 25 km az egész hátralévő táv. Halvány emlékképek kísérnek még novemberről. Annyi biztos, hogy a Láthatatlanokon is a legtöbb körülöttünk lévő dolog láthatatlan volt. De akkor ellentétes irányból, hegymenetben se tűnt ilyen hosszúnak ez a szakasz.
A rétet végre elérve engedélyezünk magunknak egy kis pihenőt. A pont összes sós mogyoróját felfalnám. Legördítek egy energiaitalt, beveszek egy koffeintablettát is. Lehet, hogy sok lesz egyszerre, de máshogy nem megyek tovább. Most viszont felállva hirtelen megint kedvem lesz a folytatáshoz, érzem újból az erőt, ami tovább visz. Ezt a szakaszt is bejártuk novemberben sötétben, ráadásul Csabi, akinek ez hazai pálya, sorolja a fő támpontokat: Büdös-kút, Kereszt-kunyhó, Fehér-kúti ház, Tripammer-fa. Nagyjából 9 km. A Büdös-kutat még viszonylag gyorsan elérjük, majdnem el is tévedünk, de aztán megtaláljuk a folytatást átvágva a ház mellett. Szalag hol volt, hol nem volt, már nem is számítunk a segítségükre. Nagy sokára a Kereszt-kunyhó is meglesz, de majdnem eltévedünk egy kanyarnál. Szerencsére gyorsan visszakorrigálok a kékre. Végig kék innen, sokat már nem kell agyalni a jelzéseken. Az erdei kunyhó, aminél novemberben a cserkészek portyáztak, csak nem akar megjelenni. Pedig onnan már a Tripammer-fa és Árpádtető se volt messze. Akkor. Most minden a messzeségbe vész. A fás elágazásnál már jön is a sárga pólós kolléga visszafelé, hogy eltévedt. Mi is majdnem elmegyünk a zöldre. Itt mindig, mindenki félremegy. Végül megkerül a kék. De sajnos megkerül az az útjelző tábla is, ami azt mutatja, hogy innen még 13,5 km Zobákpuszta. Erre nem számítottunk, maximum 11-re. Laikus szemnek kevésnek tűnik az eltérés, de itt minden kilométernek már pokoli súlya van. Marianna mondja, hogy mindjárt sírva fakad. Hasonlóan érzek én is.
Még hosszú percek telnek el, mire keresztezzük a műutat, aztán elérjük az ellenőrzőpontot Árpádtetőn. Itt többen időznek. És még állítólag 30 ember mindig kint van. Lehet kávét és teát kérni. A lány a ponton nagyon készséges. Véletlenül teát ad, holott kávét szerettem volna. Azonnal főz azt is nekem. Valószínűleg tudja, érzi, mit élünk most át. Mindenki úgy érzi, hogy a táv és a szint is több, mint a kiírt mennyiség volt. Ezt most eldönteni nem tudjuk, de túra után minden kiderül. Kíváncsi leszek, mennyi lesz a különbség. Nehéznek érezzük ezt a százast, talán nem véletlenül.
Megint elindulunk, most már nem lehet feladni. Végig a kéken, hosszasan aszfaltúton. Majd erdőbe betérve, ide-oda kanyarogva, átkelve vizenyős részeken, magasfeszültségű vezetékek alatt, megmászva egy-egy kisebb magaslatot. Van ami ismerősnek tűnik múltkorról, van ami nem. Pedig ugyanerre mentünk, csak a másik irányból. Arra emlékszem, hogy lesz majd valami gáton való átkelés, ahol vigyázni kell, nehogy bepotyogjunk a tóba. Előtte még vár egy dzsungeltúra a bozótosban, ahol felriasztok valami nagyvadat, ami félelmetes hangokkal távozik ... remélhetőleg velem ellentétes irányba. Kicsit rá is segítek némi hanghatással, hogy így legyen. Nos a gáton átkelni nem is annyira nehéz feladat, ellenben az úton néhány sátor is áll, amit ki kell kerülni. Síri csend honol, a lakók mélyen aludhatnak. (Vagy nem: Fiala Péter majd beszámol a különös, már-már horrorba illő dolgokról /pucér, bokorból menekülő ember, megkötözött fazon betömött szájjal stb./, amivel ő pár órája, még sötétben szembesült itt. Tesómék meg előző nap találkoztak a fura és nem túl józan társasággal: tó felé néző géppuskafészek, gilisztaevők és hasonlók.) Nekünk már világos volt ezen a helyen. Rákanyarodunk a bánya melletti ismerős műútra, majd innentől rátérünk a második ötvenes elején már megjárt Köves-tető utáni szakaszra, amit Gábor végigfutott a lámpámat hordozva.
Leérek végre az étteremhez, ránézek az órára, ránézek a térképre. Osztok-szorzok, ami ilyenkor már nagyon nehezen szokott menni, meg amúgy sem vagyok egy nagy matekzseni. Most azonban kiszámolom, hogyha futok, még éppen beérhetek 24 órán belül. Nehogy már ne csináljam meg ezt a túrát ennyi idő alatt! A terep a barátom, innen nagyjából lejt, szóval akkor parancs kiadva: innentől futólépés! Igaz, hogy előtte már a gyaloglás is alig ment a sajgó talpakon, botorkálás, sántikálás volt az inkább, nem túrázóhoz méltó mozgás. Mostantól azonban másképp lesz minden, dolgozik az adrenalin, megtáltosodom. Hagyom el sorra az előttem lévőket. Ahol lehet, szaladok. Ahol meg nem, igyekszem gyorsan gyalogolni. A végén már az emelkedőkön is futok. Nézem folyamatosan az órám: hajszálnyival, de meglesz!
Két perccel 6 óra előtt érek a célba, kolompszó kíséri a befutómat. 23 óra 58 perc menetidő után végre újra itt vagyok a zobákpusztai kempingben. Egy perccel utánam érkezik Marianna, szintén futva. Neki is megvan a 24 órán belüli idő még. Virsli és sör a célkaja, de most bármi jól esik. A túratársak gratulációja, a meleg zuhany, az, ahogy a többieket, köztük Gergelyéket is is látom sorra beérkezni. És máris lehet gratulálni mindenkinek. Nehezemre esik a mozgás, de zuhanyzás után még elvánszorgok a kulcsosházig, ahol Petiék már várnak. Kis élménybeszámoló után már dőlök is be a függőágyba és alszom kicsit.
Komlón a nap folyamán összeszedjük a társaságunk maradék részét is. Itt már annyira előrehaladtam a regenerációban, hogy kimászatok a fiúkkal, egy meredek gazos parkot a panelok felett, majd futok egy kört a KRESZ-park rekortánján. 200 méter, nem több, de megy a mozgás és már kevésbé fájnak a talpaim. Kiderül, van egy kis hólyagom is a lábujjamon, ami már a Sárgarigó alatt is érlelődött. Ezt kezelésbe kell venni mielőbb, mert hétvégén Tolnát is bejárom, nemcsak Baranyát.
Ehhez a túrához is szép díjazás járt és szerintem a szervezés is elég profi volt (leszámítva a szalagokat)
Annyit keringtünk mindenfelé a Mecsekben, de végül Zengővárkonyba nem jutottunk el, pedig tényleg bejártuk Tolnát-Baranyát (van egy része a Mecseknek, ami valóban Tolna vármegyéhez tartozik). A Makám is azt firtatja, hogy merre is van Zengővárkony. Nem véletlenül jutott most ez a még pici fiammal annyit hallgatott dal az eszembe, amit a Zengőt mászva magamban dúdolgattam:
