Bushow horvátországi kiruccanással

2013. február 10. - Séta Eszéken némi pljeskavica-kóstolással, és busók, jankelék, obramenicák, famatyik és egyéb nyalánkságok minden mennyiségben. És közben csak hull a hó és hózik...

A Szent Péter és Pál katedrális egy üvegablaka

Már nagyon vártam ezt az utat. Busójáráson utoljára több mint tíz éve jártam. Eszéken, amiről nekem is, meg Jucinak is a Tenkes kapitánya ugrik be elsőre, meg még soha. Az út előtti éjszakán éjfél után szinte minden órában felébredtem, majd konstatáltam, hogy az 5 órai induláshoz még nem kell felkelni. Négykor aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy felkeljek. ¾ ötkor Márkot is felébresztettem, bár ő még szívesen elszundikált volna egy jó darabig, folyton vissza is bújt az ágyba. Ötkor aztán megérkezett Lapi az anyagi kárral. Lapi kicsit megijedt, mikor mondtam, hogy Márk még az ágyban van. Persze azt nem tudta, hogy már teljesen felöltözve.

5 után pár perccel el is indultunk. Addigra sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó is. A sűrű hóesés eredményeképpen az autópálya egyetlen hófehér csíkká változott egészen Mohácsig. A csúszós hótakaró, no meg a fényszóró megvilágításában az arcunk felé száguldó hópelyhek miatt nem is tudtunk gyorsabban haladni 60-70 km/h-nál.

Szerző: Emir Hadzihaficbegovic - avagy a horvát nyelv szépségei

Csodálom is, hogy milyen jól tűrte Lapi ezt a nonstop „képernyővédőbe” bámulást! Juciék egészen Mohácsig aludtak, de Márkot olyannyira izgatták a néha felbukkanó hókotrók, hogy teljesen extázisban volt. Sajnos ezek elég gyéren bukkantak fel többnyire a szembejövő oldalon. Szerencsére a hajnalodásnak sikerült kiiktatnia legalább az egyik sebességcsökkentő tényezőt. 

Mohácson tartottunk egy rövidke technikai szünetet, majd haladtunk egyenesen tovább a határ felé. A határőr olyan sokat nem is foglalkozott a személyazonosságunkkal, leginkább a téli gumik meglétét firtatta, akkurátusan ellenőrizve minden egyes kereket. Pedig úgy gondoltuk, hogy Horvátország egy mediterrán ország, ahol vagy kapásból leolvad a hó az aszfaltról, vagy eleve fűtik az utakat. De tévedtünk, teljesen hiába kerestük a pálmafákat, kabócákat és a fenyőillatot. Itt is a tél uralkodott egyértelműen, csak talán már egy kicsit kevesebb erőbedobással. 

Mivel már mindenki felébredt, bevetettük hangulatjavítónak Sinan Sakicot és hasonlóan kacifántos nevű kollégáit, mint többek között pl. Halid Muslimovicot és Dara Bubamarát. Ezt mindenki nagyon értékelte, majdnem táncra is pördültünk, már amennyire ezt az autó körvonalai engedték. Sajnálattal konstatáltuk, hogy a „Fingodom” feliratú tábláknak nyoma veszett. 

Még látszanak a golyónyomok

Eszékre megérkezvén Márk nagy örömére felbukkantak az első buszok és villamosok, melyeket aztán alig győztem lencsevégre kapni.

Először a színház épületét, majd a Szent Péter és Pál katedrálist néztük meg, ahol pont akkor ért véget a vasárnapi mise. A székesegyház, ez a monumentális neogót épület, mindenkit lenyűgözött a színes üvegablakival és a méreteivel. A templomi hangulatot tovább fokozta egy gyakorló gyerekkórus, melyet egy apáca vezényelt. 

Különös szobor a főtéren

A templomnézés után a közeli főteret csodáltuk meg ahol kiderült, hogy a horvátok elég érdekes koncepciót vallanak arról, milyenek is az ideális köztéri szobrok. Nekünk egyik itt található kompozíció se nagyon nyerte meg tetszésünket, viszont efölötti bosszúságunkat hamar feledtette egy bábokat táncoltató harmonikás utcazenész hölgy. Olyannyira, hogy Juci és Tomi menten táncra is pördültek. Az eszékiek mindezt kicsit ugyan furcsállották, pedig hát ugye ők a temperamentumos mediterránok... A következő tervünk az volt, hogy ellátogatunk a piacra a pljeskavicakóstolás végett. Útközben felfedeztük egy színházi feliratot, melynek alapján eldöntöttük, hogy nem kívánunk komolyabban foglalkozni a horvát nyelv elsajátításával, ha már a személynevek is ennyire bonyolultak. A hirdetett darab írója és rendezője ugyanis Emir Hadzihafizbegovic névre hallgatott. Sokadszori gyakorlásra sikerült is kimondanunk – persze már sose fogjuk megtudni, hibátlanul-e. Találtunk egy rendőrségi kirakatot is szánkót fogó gyermekméretű bábuval, közlekedési lámpákkal, rendőrbiciklivel és rendőrautó sziluettel. Hamarosan rájöttünk, hogy a kirakat alatti gombokkal működtetni lehet a kirakatban lévő lámpákat. A horvátok megint nagy szemet meresztettek a játszadozó felnőtteket látván. A piacig vezető úton ráleltünk Bambi boltjára is és sikeresen lebeszéltem Lapit arról, hogy megkérdezze a járókelőket arról, hogy a katicabogarat itt is bubamarának mondják-e.

Először azt hittük, zárva van a pljeskavicás, de szerencsére nyitva volt, csak nem sokan voltak bent. Rögtön ki is nyitották nekünk az ajtót a nagy érdeklődést látva, és szívélyesen beinvitáltak. Megrendeltük a csevapot meg a pljeskavicákat, sőt még egy Karlovac-ot is mindehhez. Hamarosan mindent ki is hoztak és szerencsére az ízekben sem kellett csalódnunk. Egyetlen kérdésünk maradt: az, hogy vajon mi is lehet az étlapon szereplő girice. Ez már nem derült ki, mert fizetés után gyorsan bevetettük magunkat az elég gyér piaci forgatagba. Láttunk csicsókát, szárított halat, egy teljesen ismeretlen növényt meg rengeteg sibeniki fügét, amiből végül vettünk is. Egy közeli épület tetején felfedeztük a magyar szent koronát, meg egy helyi lakos vállán egy összekötözött malacot, ami igen groteszk látvány volt. A piacról sietősen visszamentünk az autóhoz egy másik útvonalon, mert már elég nagy késést sikerült felhalmoznunk a tervekhez képest. Azért ez nem akadályozott meg minket abban, hogy szemügyre vegyünk még több villamost, melyek közt egy „Mackamama” se volt, meg beiktassunk egy újabb táncikálást egy zenés népünnepély láttán.

A híres-nevezetes pljeskavica

Ezután elautókáztunk a várnegyedbe, ami nekem a legjobban tetszett Eszéken. Útközben megnéztük a Zastavás-tankos emlékművet, de a falba csapódott Opel Astrát sajnos hiába kerestük már. A várnegyedben egyes épületeken még mindig látszanak a háborús nyomok, de a horvátok igencsak igyekeznek mindent szépen rendbe hozni. Ez meg is látszik az egész városon. Mielőtt továbbindultunk volna, betértünk egy kávézóba mosdólátogatás meg maradék kunától való megszabadulás végett. A kávézóban érdekes fekete-fehér képek voltak a régi Eszékről, köztük sok-sok lóvasutas meg villamosos Márk nagy megelégedésére. Bár neki már az is nagy öröm, volt, hogy bent meleg van, és megy a Barcelona meccs a TV-ben.

A tank és a Zastava valódi világvárosi díszlettel a háttérben

Ezután megint nyakunkba vettük a kilométereket és a határig meg sem álltunk, így az odafelé látott érdekes templomra se maradt sajnos időnk. A határon a sor igen lassan haladt, aggódtunk is, hogy nem érünk vissza a busófelvonulás kezdetére Mohácsra. Mindenki oda igyekezett a határ túloldaláról is. Igaz, most már a hó se akadályozta a haladást, mert az amíg Eszéken bóklásztunk, szépen elolvadt.

Akkora szerencsénk volt, hogy Mohácson a frissen kihelyezett megállni tilos táblák ellenére egész közel sikerült leparkolnunk a Széchenyi térhez. Siettünk is a Kóló térre, hogy elérjük a felvonulás kezdetét. Szerencsére még időben jöttünk, így arra is maradt időnk, hogy beszélgessünk Buszossal, akivel összefutottunk itt és szintén csoportot hozott ide.

Márknak nagy élmény volt élete első – és remélem nem utolsó – busójárása. Nem is nagyon tudta, hogy inkább a kecskefogatot, az obramenica trabit, vagy éppen a fára mászó jankelét nézze. Szirénavijjogás, kolompolás, ágyúdörgés közepette haladtunk a busómenettel együtt a Széchenyi tér felé. A rendőrök idén még véletlenül sem engedték, hogy az egyszeri néző véletlenül vagy készakarva a busók közé keveredjen Lapi nagy bánatára. Így be kellett érnünk a nézők sorfalán át való kukucskálással, mígnem a Széchenyi téri játszótéren ráakadtunk az ideális kilátónak bizonyuló mászókára. És ennek nem csak Márk örült nagyon, de egyértelműen ő élvezte a legjobban. Néha megpihent a közelünkben egy-egy megfáradt busó vagy lógós jankele. Őket is lencsevégre kaptunk, és közben persze az elvonuló menetet is vadul fényképeztük Lapival egyetemben.

Miután elhaladt a menet, a Széchenyi tér felfedezésére indultunk. Párszor elsütötték az ágyút is, mely Márk szerint nagyon hangos volt. Majd siettünk a révhez, hogy lássuk a téltemetést. Ágyút ide is hoztak a Duna-parton telelő erdei fülesbaglyok nagy szomorúságára, melyek egy-egy lövés után fejvesztve keringtek a fák között. Nem nagyon értették szegények, mi történik. Annál inkább örültek a nézők ennek a nem mindennapi látványosságnak.

A téltemetést annak rendje és módja szerint elvégezték a busók, azaz a kompról a Dunába eresztették a Poklade és Busójárás 2013 feliratú koporsót. Mi közben persze aggódtunk, hogy azért maradéktalanul nem sikerült a téltemetés, mert időközben olyan híreket kaptunk, hogy Budapesten 10-15 centis hó van.

Ezután siettünk vissza a Széchenyi térre a máglyagyújtásra. Ez nagyon látványos. A telet jelképező kiszebábut elégetik a hatalmas máglya tetején. Ehhez először felmászik néhány busó a rakás tetejére és meggyújtja a koszorút a bábu fején, ami csóvákat lövell ki magából. Majd magát a máglyát is meggyújtják, és szépen lassan leég az egész. Ilyenkor természetesen egy tűt se nagyon lehet leejteni a főtéren, annyi ott az ember, így a tűz közelébe férkőzni is igen nehéz. Nekünk azért mégis sikerült, és körbetáncolhattuk a tüzet. Már amennyiben táncnak nevezhető az a futkorászás, amit ott végeztünk. Sajnos most már elég kevesen táncolnak az emberek közül, régebben, mikor Jucival egyetemben a néptánccsoporttal ott jártam, azért nem így volt ez. Lapi, a rutinos busójárás-látogató is így emlékezett.

Az Obramenica trabi

Miután leégett a máglya és a tömeg is eloszlott, gyorsan betértünk egy bárba, ahonnan dolgunk végezetten távozhattunk. Még beszereztem gyorsan egy méregdrága fapisztolyt és a beígért kakasos nyalókát Márknak, majd megkerestük az autót némi főtéri táncikálás és fotózgatás után. Az autóhoz érve Lapi döbbenten konstatálta, hogy a telefonjának nyoma veszett. Siettünk vissza a főtérre, mert valószínűleg ott eshetett ki a táskájából. Szerencsére egy busólány vette fel a telefont, mikor megcsörgettük. A színpadon találta meg. Akkor eshetett ki, mikor Lapi onnan fotózta a tömeget. Most már semmi akadálya nem volt, hogy hazainduljunk. Ugyan a hóhelyzet a főváros felé egyre súlyosbodott, de komolyabb fennakadások nem voltak, a pálya most már mindenhol száraz volt. Persze Pesten még mindig esett a hó, a busók úgy látszik csak lokálisan űzték el a telet.

Sebaj, azért remélem, sokat már nem kell várni az igazi tavaszra!

Jövőre remélem megint megyünk!

Bükki Tamáskodás

2013. márc. 15-17. - A hosszú hétvége eléggé behavazódott, de bátran nekivágtunk, és nem is bántuk meg...

Tamás-kúti kulcsosház

Ez a túra már jóval az indulás előtt elkezdődött. Hetek óta rebesgették – mit rebesgették – szajkózták a meteorológusok, hogy jön a nagy lehűlés, a havazás, szél, hófúvás, azaz a tél minden finomsága a márciusi hosszú hétvégére.

Ez azonban a csapat nagy részét nem riasztotta vissza attól, hogy az ünnepet a Bükk rengetegében töltsük, és mindenki nagyon várta az indulást.

Az indulást, ami igen nehézkesre sikeredett. De ne menjünk a dolgok elébe, mindent szépen lassan sorjában.

Kezdjük a csütörtöki nappal, mikor is az egyik túratársunk lemondta az utat és emiatt sebtiben új túratársat kellett vadásznom, miközben a munkahelyemen is rengeteg tennivalóm volt. Természetesen ezt a kísérletet így kutyafuttában az utolsó nap nem koronázta siker, pedig rengeteg embert megkérdeztem. 

Este már szakadó hóesésben tartottam hazafelé. Ezután érkezett Móni hívása, hogy sajnos ő sem tud jönni, mert megbetegedett apukája. Így már két túratárs esett ki a 16 főből. Éjjel még bepakoltam a cuccokat, amiket hajnalban nem sikerült, majd a másnapi indulás reményében tértem nyugovóra. 

Hajnali ötkor, mikor kinéztem az ablakon zord téli látvány fogadott. Szél fújta a folyamatosan szakadó havat. Gyorsan küldtem is egy SMS-t a ház gondnokának, hogy járható-e a felsőtárkányi szerpentin. A válaszra sajnos mindhiába vártam – a háznál nincs sok térerő. Közben a rádióban mást se hallottam, hogy lezárták az M1-est és az M7-est meg senki se induljon útnak...

Nyavajáékat és Lapit 7.45-re vártam. 7.35-kor érkezett Nyavaja SMS-e, hogy nem tudnak lejutni a faluba a kocsival a hó miatt, de még próbálkoznak. Lapi pontosan érkezett, megtárgyaltuk a helyzetet. Közben értesítettem Zolit és Avarékat, hogy nem tudunk indulni, mert kiesett az autónk. Zoli is még várt Csillára a Keletinél, akinek késett a vonata.

Nagy tanakodás kezdődött, hogy mi legyen. Próbáltam Lapit rábeszélni, hogy menjünk az ő autójával, de sajnos befagyott a hátsó ajtaja, és hiába próbáltuk kinyitni. Ezenkívül a téli gumija se volt a legjobb állapotban, így nem vállalta az utat. Szóltam Zolinak, hogy várjanak az eredetileg megbeszélt Shell kútnál minket. Közben kitaláltuk, hogy a csomagokat bepakolhatjuk Zsolt autójába, így odahívtam őket a lakásomhoz. Így legalább a kajákat levihetik, ha mi nem is jutunk le.

Közben gondolkoztunk azon is, hogy estére vagy másnapra halasztjuk az indulást, csak hát a háztulajdonost sehogy se sikerült elérnem. A többiek meg mind mentek volna már. Zolit már közben értesítettem, hogy forduljanak vissza, mert nem megyünk. Kb. öt percenként telefonálgattam ide-oda percenként változó haditervvel. Nyavajáék úgy tűnt, végleg bennragadtak a hótorlaszban. Mars is érdeklődött, mi van velünk. Kiderült, hogy leendő túratársaink, akik Szarvaskőn aludtak, szintén nem tudnak kiszabadulni a hóból, és az ottani út is járhatatlan. Közben a ház gondnoka is hívott, hogy ő viszont simán lejutott Egerbe a szerpentinen és szerinte a havat még aznap fogják kotorni. Ez megadta a végső lökést az

induláshoz. Végül is kiderült, hogy Zoli autójában a 3 helyre pont beférünk, így megkértem őt, jöjjön ő is oda hozzánk vissza az M3-as parkolójából.

Nagy nehezen, több óra késéssel tehát sikerült útra kelnünk a Bükk felé hetünknek. Felsőtárkányig gond nélkül haladtunk, az autópályát és az utakat letakarították, legfeljebb a hókotrókat kellett előzgetnünk. Útközben érkezett a hír, hogy Nyavajáék kiszabadultak a hó fogságából és szintén nekiindultak. Felsőtárkány után azonban a tél kimutatta szó szerint a foga fehérjét: a szerpentint csúszós hó borította, amin főleg az emelkedős és kanyargós részeken nagyon nehéz volt haladni. A sofőröknek nagyon figyelniük kellett, hogy az autók le ne álljanak, mert az egyben az út végét jelentette volna.

Végül sikerült elérnünk a házat, mely tárt kapukkal fogadott. A házigazdánk, Gyula meg már kikészítette a pálinkát. Azonban annyira elfoglaltak voltunk a pakolással, ill. Zsolt igen büdös szagot árasztó autójának átvizsgálásával, hogy nem nagyon éltünk vele. Közben Gyula megmutatta, hol van a fa, hogyan kell használni az aggregátort, ill. a tűzhelyeket és a kazánt. Elfoglaltuk a szobáinkat és berendezkedtünk, majd próbáltunk több-kevesebb sikerrel tüzet csiholni a vaskályháinkban. Ebben Lapi volt a legprofibb, de egyébként rengeteget kínlódtunk a nedves fákkal. Míg mindennel elkészültünk, addigra Nyavajáék is befutottak, így végül együtt indulhattunk az igencsak lerövidített első napi túrára. Előtte Benedek és Márk még nekiálltak hóvárat építeni a háznál található hólapátokkal. Nagyon élvezték a havat, meg az újbóli találkozást és efölötti örömükben jól meg is dobáltak mindenkit hógolyóval. Másik kedvelt szórakozásuk a hófürdőzés volt, ami azt takarja, hogy mennyire lehet minél jobban belehemperegni ill. elmerülni a hóban. A lábszárközépig érő hórétegben természetesen ez igen könnyen ment. A hó meg csak hullott és hullott szakadatlanul. 

Fekete-len

A Fekete-len sziklája alatt működő forrás fogadott és a Lök-völgyben bővizűen hömpölygő patak is sejtette, hogy az Imó-kő se száraz. A forrásnál gyönyörű és nem mindennapi látvány fogadott. Vastag hótakaróból előtörő sziklafal, tövében a barlang szájából áradó vízrengeteg. Ennek örömére el is készítettük az első Sétafika zászlós csoportképünket. Ezt gyorsan el is küldtem e-mailben Marsnak, hogy ne aggódjon miattunk tovább.

Tovább haladtunk a kitaposatlan hóban enyhe hegymenetben egészen a KO / K+ kereszteződésig. A Hereg-vágásnál a szekérutat el kellett hagynunk, mert egy korábbi szélvihar letarolta az egész hegyoldalt és az útra döntötte a fákat. Hamarosan egy kopár részre értünk, ahonnan csodálatos kilátás tárult elénk a bükki kövekre, név szerint a Három-kőre, Tar-kőre és a Cserepes-kőre. 

Ezután újabb csodás erdőrészlet következett, a Hereg-rét a kis esőházával és szánkónyomokkal – úgy látszik a szánkózókat nem riasztotta vissza nehezen járható szerpentin, ezt már az odaúton, Felsőtárkány határában is tapasztaltuk. Innen egyhamar elértük a műúton a házunkat. Sajnos a kémény már nem füstölt, ami azt jelentette, hogy kezdhetjük elölről az igen macerás tűzgyújtást. Sajnos valahogy pont a konyhai sparherdet nem sikerült teljesen beizzítani. Aznap estére a tervezett tészta helyett egy (khhm) kisebb baleset folytán kénytelenek voltunk töki pompost enni. A tésztalapok közül próbáltam ehető, nem ehető, kompromisszumos kategóriákba sorolni. Szerencsére az ehető kategória alkotta az asztalon a legmagasabb oszlopot, sőt a megfogyatkozott csapat számára ez a mennyiség is túl soknak bizonyult. (Az 5 fős család Szarvaskőről továbbra sem érkezett meg, pedig miattuk égtem a létszám túllépése miatt pár hete a házigazdánál...) Mivel a tűz nem volt elég nagy, a sütő se melegedett fel eléggé, így a töki pomposok elkészítése igen hosszú időt vett igénybe. Akár egy órán keresztül is süthettünk volna egy pompost, akkor se lett volna tökéletes... De ezt senki se bírta kivárni, így mindenki egyéni módszert alkalmazott. Laci készített inkább rántottát, a többség belenyugodott a félkész vacsora elfogyasztásába, Zsolt és Laci, majd én is próbálkoztunk a gerilla grillel a szobai vaskályhán. Ez azt eredményezte, hogy a tészta szépen megpirult, de a tetején nem olvadt meg a sajt. Persze senki se tette be az adagját még egy menetre a sparherdbe, hogy a teteje is jó legyen... Szerencsére mindenki jól lakott végül, sőt maradt egy csomó felhasználatlan alapanyag is. És utólag nézve valószínűleg a tészta főzővize ezen a tűzön fel se forrt volna...

Az Imó-kőnél

Mindenki eltette magát másnapra, a vízmelegítéshez senkinek se volt kedve aznap. Illetve nekünk volt egy kis éjjeli intermezzónk. Lapi arra ébredt, hogy valami surrogva repked a szobában. Felkapcsolta a fejlámpát és egy denevérrel szembesült. Én inkább a paplant is a fejemre húztam, de Lapi szembeszállt az ádáz (egyébként icipici) denevérrel, amit egy negyedóra leforgása alatt sikerült kitessékelnie az ablakon. Közben meg jól kihűlt a szobánk és megint rakhattunk a tűzre a nedves fából. De a kétóránkénti váltott kályhavigyázás megtette a hatását: reggelre csak nekünk volt tűzünk. És persze szörnyen álmosak voltunk mindketten...

Így álmos fejjel nekiugrottam a reggeli rántottakészítésnek. Most egész rendesen sikerült begyújtani a sparherdet, készült is rögtön forró! kakaó és sorra készültek a vega és húsos rántották is. Még teát is sikerült főznünk. 9-kor befutott Gáborék csapata is, akik velünk szerettek volna tartani. De látták, hogy az indulás egyelőre még várat magára, így inkább külön mentek.

Toldi-kunyhó

10 körül nekünk is sikerült elindulnunk. A mai terv az volt, hogy megnézzük a Vörös-kő forrásait is, esetleg felmegyünk a fennsíkra (de a tegnapi tapasztalatok és a gyerekek miatt ez egy nagyon zárójeles terv volt). Már a Lök-völgy után erőteljesen emelkedett a turistaút és az óriási és sok helyütt kitaposatlan hóban nehéz volt haladni. A Lambot-hegyesén kifújtuk magunkat és megcsodáltuk a kilátást. Majd tovább haladtunk és egy útkereszteződésben összetalálkoztunk Gáborékkal, akik eddig már átverekedték magukat egy hegyen. Tőlük a fiúk aztán másfelé mentek tovább, a lányok meg velünk jöttek a Toldi-kunyhóhoz. Tehát úgy döntöttünk, elég volt az emelkedőkből mára. A kedves kis kunyhó nagyon tetszett, el is döntöttük, hogy jó lenne egyszer itt aludni. A kunyhó után leereszkedtünk a vörös-kői völgybe. Megkerestük a forrásbarlangot és a két időszakos forrást. Mindkettő működött. Az alsó forrás kb. 1-1,5 méter magasságba lövellte a vízoszlopot. A források közti közlekedés nem volt problémamentes. A patakon többször át kellett kelnünk, majd a megolvadt havon, a csúszós, néhol vastagon sáros hegyoldalban kellett egyensúlyoznunk, fel-le másznunk. felvontatnia a házhoz a nagy hóban. Szerencsére kaptunk gyújtósutánpótlást még a Samassa-háznál, így a begyújtás az érkezésünk után gond nélkül ment. Még nekem is sikerült. Aznap este virsli volt a vacsoránk, meg a maradék töki pompos, ami a forró sparherden inkább odaégett, mint megsült.

A névnaposoknak készült 2 db meglepetéstorta is. Ennek elkészítése (pudingok, tortazselé) csont nélkül ment. (Azaz a zselét pont csontból csinálják, úgyhogy mégse...)

Alsó-vörös-kői forrás

Éjjel a denevér nem tartott szobavizitet, viszont a tüzet megint reggelig életben tartottuk, így álmos ábrázattal jelentünk meg a reggelihez, ami megint virsli és tojás és maradék torta volt. Így sem sikerült felélnünk a teljes virsli és tojás készletünket. Nem beszélve az összes többi megmaradt cuccról, amit próbáltam rásózni a túratársakra annak fejében, hogy többet kell fizetniük a kajáért... - mivel az 5 fős család még mindig nem érkezett meg nem is beszélve a két lemondásról. A pizzalapokat végül is kifrizbiztük a vaddisznóknak, a húst kitettük a madaraknak, így ők legalább jól jártak.

Az összepakolás, takarítás a terv szerint ment, így 11-kor útra kelhettünk. Immár majdnem száraz úton indultunk Répáshuta irányába. Út közben csodás panoráma fogadott minket a szikrázó napsütésben, így arra jutottam, hogy aznap fel kell mennünk a fennsíkra. Így tehát az eredeti tervvel szemben a bánya-hegyi parkolónál álltunk meg és innen mentünk fel a Három-kőre, majd a Nagymezőre. Az elénk táruló havas Bükk látványa megérte az erőfeszítést. A fennsíki úton tetten értünk néhány Ladával jégrallyzó suhancot. Készült róluk pár kép... ezeket a képeket a parkolóba visszaérve meg is mutattuk az illetékes erdőőrnek és vállaltuk, hogy elküldjük neki e-mailben is és tanúskodunk, ha tárgyalásra kerül a sor. Remélem, nem ússzák meg a bírságot. Sajnos az erdőőröknek nem lehet egyszerű az élete...

Még gyorsan elautóztunk Répáshutára, ahol a hangulatosan berendezett Vadász étteremben

várt minket az előre lefoglalt asztalunk és a kitűnő vacsora. A visszaúton megnéztük egymás fényképeit, Márk meg autólámpás képeket készített Lapival. Sőt láttunk lefelé a szerpentinen egy hatalmas szarvastehenet is.

9 körül érkeztünk Budapestre.

Azt hiszem, ez a túra mindenkinek tanulságos volt: néha akkor is érdemes elindulni, amikor teljesen reménytelennek látszik a helyzet. Köszönöm a túratársak segítségét és biztatását!

A Három-kőn

Ej koszorú, koszorú

(2014. jan. 02. - Igaz, most lassan újra aktuális lesz :-))

Wichern koszorúja

Johann Hinrich Wichern

Bár kissé már idejétmúlt a téma, de az elmúlt hetekben igen sokat olvasgattam az adventi koszorú szép hagyományáról, így úgy gondolom, megosztok veletek pár érdekességet. Manapság, ha az ember elmegy egy piacra, a hipermarketbe vagy a virágárushoz, számtalan adventi koszorúból válogathat, szinte bármilyen színben és díszítéssel készítenek koszorút. Hagyományosnak azonban a három lila és egy rózsaszín gyertyás koszorú számít, a templomokban, ill. a hagyománytisztelő katolikus családoknál is ezzel a változattal találkozhatunk. Ez azonban nem volt mindig így: a legelső adventi koszorún sokkal több gyertya világított és a gyertyák színe is eltérő volt a maitól.

A koszorú története 1839-ben egy hamburgi árvaházban kezdődött. Johann Hinrich Wichern, evangélikus teológus szegény sorban élő árva gyerekeket vett magához és létrehozta számukra a „das Rauhe Haus” nevű árvaházat egy öreg parasztházban. A gyerkőcök már akkoriban is nagyon türelmetlenül várták a karácsonyt és folyton kérdezgették gondozójukat, hogy hány napot kell még várni szentestéig. Wichern úrnak igen eredeti ötlete támadt. Egy régi kocsikerékre 20 kicsi piros gyertyát és négy fehér nagy gyertyát tett és ezzel el is készült az adventi kalendárium. Minden hétköznap meggyújtottak egy-egy pici gyertyát, vasárnaponként meg egy nagy fehér gyertyát. Természetesen minden gyerekre sor került a gyertyagyújtásnál. Ez segített ünnepélyesebbé tenni az adventi várakozást és egyben már a karácsonyra, a megváltó eljövetelére (a latin „adventus” szó érkezést, eljövetelt jelent) való ráhangolódást. Karácsony napján már az összes gyertya égett. A gyertyák száma attól függően változott a koszorún, hogy mikorra esett advent első vasárnapja. Minimum 18, maximum 24 kis piros gyertya volt a koszorún és az elrendezés se volt mindig szimmetrikus ezen a koszorúváltozaton. 

 

Később Wichern már fenyőgallyakkal és fehér szalagokkal is díszítette a „koszorút” majd hamarosan az evangélikus templomokban is elterjedt a hagyomány. Az 1860-as évektől kezdve leginkább fenyőből készítették a koszorút. Természetesen a polgári családoknak is megtetszett a szokás,  majd 1925-ben első ízben egy kölni katolikus templomban is megjelent a koszorú. Ezen  azonban már csak négy gyertya volt. Később Németországon kívül is elterjedt el a koszorúkészítés szokása, a II. világháború idején már egész Európában ismerték. A nácik is megpróbálták felkarolni a hagyományt – persze a saját szájízük és propagandájuk szerint.

A gyertyák száma nagy valószínűséggel praktikus okokból csökkent – a polgári házakban nem igazán volt hely ekkora, akár 28 gyertyás koszorúk számára, így egyben a koszorúk is kisebbek lettek, nemcsak a hétköznapi gyertyák tűntek el róla.

evangélikus koszorú

Manapság a német evangélikus templomokban létezik a 4 piros gyertyás, piros szalagos változat is, de Hamburgban van még templom, ahol az eredeti Wichern-féle koszorút készítik el évről-évre.

 

Katolikus templomokban a liturgia színeit tükrözi a koszorú. A lila gyertyák a bűnbánatra utalnak, míg a harmadik vasárnap rózsaszín gyertyája az úr eljövetelének közelségét hirdeti.

A skandináv országokban is hasonló a koszorú, de a protestáns Norvégiában 4 lila gyertya található, míg Svédországban az első gyertya fehér és a többi három lila. A fehér gyertya a Paradicsomra utal.

Modern koszorú - vajon csak szobadísz?

Írország katolikus részein van öt gyertyás koszorú is, ebből 3 gyertya lila, egy rózsaszín, egy meg fehér, mely a koszorú közepén helyezkedik el. Ezt a gyertyát szenteste gyújtják meg.

A koszorú szimbolikája igen sokrétű. A koszorú kör alakja az örök élet jelképe. A zöld a remény színe, a négy gyertya a négy világtájra utal. A fokozatosan meggyulladó fények Jézus, a "világ világosságának" eljövetelét szimbolizálják.

Sajnos a mai világban már a háttérbe szorulnak a kereszténységhez kötődő jelképek és hagyományok, a koszorú sok esetben egyszerű szobadísszé degradálódik. Azonban nem baj, ha mi azért ismerjük a történetét.

 

Hagyományos adventi koszorú a katolikusoknál

Szőlőhegyen keresztül a sziklaszorosba

(2013. nov. 16. - egy túra a Velencei-hegységben)

Néha megtörténik az emberrel, hogy készül valamire, aztán mikor odáig jut a dolog, hogy megvalósítsa, az egyéb teendői vagy más dolgok miatt szépen kimegy a fejéből.

Nos, jelentem, hogy én erre a túrára is készültem ... csak szépen elfelejtettem elmondani a mondandókat. Vagy talán úgy igazán nem is volt rá alkalom, hogy elmondjam.
Fölösleges talán magyarázkodnom, hogy igen zaklatott volt a túra előtti hetem, a túra megrendezése is veszélyben forgott több ok miatt is. Dióhéjban annyit, hogy előző hétvégén a fiam betegedett le, aztán szerdán az állásomat is elvesztettem és azon nyomban bele is fogtam az álláskeresésbe, amiről a hét végéig jó néhány telefonos interjú után szépen ki is derült, hogy fárasztóbb foglalatosság, mint maga a munkába járás. Főleg, ha az ember egyszerre csinálja mindkettőt és mellette orvoshoz vagy gyógyszerért rohangászik. Hezitáltam azon, hogy most eresszem-e búnak a fejem közelgő munkanélküliségem és pénztelenségem okán, vagy vágjak bele a túrába lesz ami lesz alapon. Végül is az utóbbi mellett döntöttem, hiszen az ember lelkének is jót tesz a jó társaság és a szokatlanul kellemes novemberi időjárás. Mindez be is igazolódott.

Hogy magáról a túráról is ejtsek pár szót - hiszen sokan valószínűleg nem a sok üres locsogás miatt olvasnak túrablogot - meg kell említenem, hogy ennek a túrának az eleje és vége is balladai homályba, pontosabban szólva ködbe vész. A vége talán jobban, mint az eleje, mert addigra jócskán ránk is sötétedett. A két végpont között volt számos érdekes látnivaló, melyekből miután felszállt a köd, egyre többet láttunk.

Ha már itt tartunk a látnivalóknál, be kell vallanom, hogy ez volt a második túrám a hegységnek titulált Velencei-dombságba. Hogy miért is? Mivel első túrám során a terület nagy részét sikerült bejárnom és úgy gondoltam, hogy a főbb, jól ismert látnivalókat (ingókövek, szintezési ősjegy) is "kivégeztem", nem hittem volna, hogy bármi mást is tartogat számomra ez a hely. Bár néha-néha, főleg a nyár közeledtével eszembe jutottak az Angelika-forrás alatti szép sziklás völgyek, meg az ingókövek közül a kedvencem, a Pandúr-kő, valahogy a 30-40 fokban nem akaródzott ezen a nem túl dús növényzettel rendelkező tájon bóklászni - csobbanási lehetőség ide vagy oda.

Aztán egy szép nap elővettem a régi Turistamagazinjaim és megláttam egy cikket a pázmándi sziklaszorosról. Álmomban se gondoltam volna, hogy létezik ezen a viszonylag érdektelen területen egy ilyen látványosság. Gyorsan elő is kaptam a térképet, hogy igaz-e a dolog. De a térképen is ott volt megkérdőjelezhetetlenül a sziklaszoros. Bár túl nagy durranásra nem számítottam, úgy gondoltam, hogy ez magában már megér egy túrát. És ha elkezdem nézegetni a térképet az eléggé veszélyes üzem, mert nem szoktam megelégedni holmi egy szál sziklaszorossal, kerítek mellé mást is.

Így történt ez most is, miután ráakadtam Schweidel Anna kriptájára (amit végül meg se néztünk), Vámbéry Ármin csatagáj nyelvet beszélő útitársának, Molla Szadiknak a sírjára és csekély 4 darab kastélyra Velencén. Hát igen, megint kripták meg sírok, de mit csináljak, ha folyton ilyen tereptárgyakat találok a térképen.
Nem olvastam utána, hogy mi a pontos oka, hogy összesen négy nemesi család (Beck, Meszleny, Wenckheim és Geschwind) is úgy gondolta, hogy itt épít kastélyt ill. kúriát magának, de biztos közrejátszott az a tény, hogy a község korábban is kedvelt üdülőhely volt. Annak viszont utánaolvastam, hogy vajon lehet-e köze a Velence névnek az olaszországi azonos nevű városhoz.

Az előbbiek után már meg se döbbentem azon, hogy bizony lehet. Állítólag középkori (XV. századi vagy más források szerint korábbi) olasz (velencei) építőmesterek telepedtek itt le, akik Székesfehérvár építésénél segédkeztek. Erre vezethető vissza a település és a tó neve. Azaz ez csak az egyik lehetséges magyarázat, mert a Velence név akár a régi szélkakas, szélzászló jelentésű "venétek" halászeszközre is visszavezethető. A tó azonban nem hallgatott mindig a Velencei névre, hanem hívták korábban Szerecseny-tónak is, meg Fertőnek is. Az utóbbi talán még érthető, de az előbbi elnevezés mindenféleképp magyarázatra szorul. A tóparti Velence ugyanis nem csak az itáliai mesterembereknek tetszett meg, hanem a szerecseneknek is, akik szintén ide telepedtek.

E sok ámulat és bámulat után most viszont az olvasón a sor, hogy megdöbbenjen azon, hogy mi a szerecsenekkel, velencei polgárokkal, valamint a nemesi családokkal ellentétben nem úgy döntöttünk, hogy e vonzó ámbár jelenleg ködös tóparti községben telepedünk le, hanem inkább a nadapi kocsma füstös félhomályát választottuk.