Szőlőhegyen keresztül a sziklaszorosba

(2013. nov. 16. - egy túra a Velencei-hegységben)

Néha megtörténik az emberrel, hogy készül valamire, aztán mikor odáig jut a dolog, hogy megvalósítsa, az egyéb teendői vagy más dolgok miatt szépen kimegy a fejéből.

Nos, jelentem, hogy én erre a túrára is készültem ... csak szépen elfelejtettem elmondani a mondandókat. Vagy talán úgy igazán nem is volt rá alkalom, hogy elmondjam.
Fölösleges talán magyarázkodnom, hogy igen zaklatott volt a túra előtti hetem, a túra megrendezése is veszélyben forgott több ok miatt is. Dióhéjban annyit, hogy előző hétvégén a fiam betegedett le, aztán szerdán az állásomat is elvesztettem és azon nyomban bele is fogtam az álláskeresésbe, amiről a hét végéig jó néhány telefonos interjú után szépen ki is derült, hogy fárasztóbb foglalatosság, mint maga a munkába járás. Főleg, ha az ember egyszerre csinálja mindkettőt és mellette orvoshoz vagy gyógyszerért rohangászik. Hezitáltam azon, hogy most eresszem-e búnak a fejem közelgő munkanélküliségem és pénztelenségem okán, vagy vágjak bele a túrába lesz ami lesz alapon. Végül is az utóbbi mellett döntöttem, hiszen az ember lelkének is jót tesz a jó társaság és a szokatlanul kellemes novemberi időjárás. Mindez be is igazolódott.

Hogy magáról a túráról is ejtsek pár szót - hiszen sokan valószínűleg nem a sok üres locsogás miatt olvasnak túrablogot - meg kell említenem, hogy ennek a túrának az eleje és vége is balladai homályba, pontosabban szólva ködbe vész. A vége talán jobban, mint az eleje, mert addigra jócskán ránk is sötétedett. A két végpont között volt számos érdekes látnivaló, melyekből miután felszállt a köd, egyre többet láttunk.

Ha már itt tartunk a látnivalóknál, be kell vallanom, hogy ez volt a második túrám a hegységnek titulált Velencei-dombságba. Hogy miért is? Mivel első túrám során a terület nagy részét sikerült bejárnom és úgy gondoltam, hogy a főbb, jól ismert látnivalókat (ingókövek, szintezési ősjegy) is "kivégeztem", nem hittem volna, hogy bármi mást is tartogat számomra ez a hely. Bár néha-néha, főleg a nyár közeledtével eszembe jutottak az Angelika-forrás alatti szép sziklás völgyek, meg az ingókövek közül a kedvencem, a Pandúr-kő, valahogy a 30-40 fokban nem akaródzott ezen a nem túl dús növényzettel rendelkező tájon bóklászni - csobbanási lehetőség ide vagy oda.

Aztán egy szép nap elővettem a régi Turistamagazinjaim és megláttam egy cikket a pázmándi sziklaszorosról. Álmomban se gondoltam volna, hogy létezik ezen a viszonylag érdektelen területen egy ilyen látványosság. Gyorsan elő is kaptam a térképet, hogy igaz-e a dolog. De a térképen is ott volt megkérdőjelezhetetlenül a sziklaszoros. Bár túl nagy durranásra nem számítottam, úgy gondoltam, hogy ez magában már megér egy túrát. És ha elkezdem nézegetni a térképet az eléggé veszélyes üzem, mert nem szoktam megelégedni holmi egy szál sziklaszorossal, kerítek mellé mást is.

Így történt ez most is, miután ráakadtam Schweidel Anna kriptájára (amit végül meg se néztünk), Vámbéry Ármin csatagáj nyelvet beszélő útitársának, Molla Szadiknak a sírjára és csekély 4 darab kastélyra Velencén. Hát igen, megint kripták meg sírok, de mit csináljak, ha folyton ilyen tereptárgyakat találok a térképen.
Nem olvastam utána, hogy mi a pontos oka, hogy összesen négy nemesi család (Beck, Meszleny, Wenckheim és Geschwind) is úgy gondolta, hogy itt épít kastélyt ill. kúriát magának, de biztos közrejátszott az a tény, hogy a község korábban is kedvelt üdülőhely volt. Annak viszont utánaolvastam, hogy vajon lehet-e köze a Velence névnek az olaszországi azonos nevű városhoz.

Az előbbiek után már meg se döbbentem azon, hogy bizony lehet. Állítólag középkori (XV. századi vagy más források szerint korábbi) olasz (velencei) építőmesterek telepedtek itt le, akik Székesfehérvár építésénél segédkeztek. Erre vezethető vissza a település és a tó neve. Azaz ez csak az egyik lehetséges magyarázat, mert a Velence név akár a régi szélkakas, szélzászló jelentésű "venétek" halászeszközre is visszavezethető. A tó azonban nem hallgatott mindig a Velencei névre, hanem hívták korábban Szerecseny-tónak is, meg Fertőnek is. Az utóbbi talán még érthető, de az előbbi elnevezés mindenféleképp magyarázatra szorul. A tóparti Velence ugyanis nem csak az itáliai mesterembereknek tetszett meg, hanem a szerecseneknek is, akik szintén ide telepedtek.

E sok ámulat és bámulat után most viszont az olvasón a sor, hogy megdöbbenjen azon, hogy mi a szerecsenekkel, velencei polgárokkal, valamint a nemesi családokkal ellentétben nem úgy döntöttünk, hogy e vonzó ámbár jelenleg ködös tóparti községben telepedünk le, hanem inkább a nadapi kocsma füstös félhomályát választottuk.