Készül a bejgli

Be kell vallanom, a bejgli nem tartozik a kedvenc süteményeim közé, bár az utóbbi időben valamelyest kezdek megbarátkozni vele. Talán pont ezért még sose készítettem ezt a karácsonytájt minden háztartásban fellelhető finomságot.

Pedig családi indíttatás lenne, mert nagymamám híres (bejgli)sütő asszony a falujában, Solymáron, süteményeit ilyentájt százszámra készíti annak ellenére, hogy életkora már a 9. X-et is jócskán meghaladta. Bejglijeit még külföldre is viszik, és egy ismert pékség is az ő receptje alapján készíti ezt az édességet. http://jokenyer.hu/jokenyer-beigli-bejgli-500-g-dios-vagy-makos-beigli/

A sütemény neve ezzel a -li végződéssel olyan németesen hangzik, és valóban jó helyen keresgélünk, mert a szó a német „beugen” (hajlítani) igéből származik. Eredetileg valószínűleg hajlított, patkó alakú formája lehetett a süteménynek. (Vö. osztrák „Mohnbeugel” - mákos kifli). https://hu.wikipedia.org/wiki/Bejgli

Csütörtökön alkalmam nyílt, hogy segédkezzek nagymamámnak a bejglisütésben. Az volt a tervem, hogy dokumentálom a folyamatot, de sajnos ezt keresztülhúzta az a tény, hogy csak 9 órára értem ki hozzá és addigra ő már az aznapi bejglisütés finiséhez ért.

Ennek ellenére nem maradtam tétlenül, mert elő kellett készíteni a másnapi bejglisütést, ezenkívül nagymamám egy másik süteménybe, a Non plus ultrába is belekezdett. Így hát kedvemre kontárkodhattam segédkezhettem nagymamám és apukám testvére parancsnoksága alatt.

Az aznapi bejglik még a sütésre várnak

A bejgliket tojással kevert vajjal kenjük meg

 Az aznapi bejglik még megkenésre vártak, majd bekívánkoztak a jól előmelegített sütőbe. Addig meg a meleg konyhában keltek a tűzhely közelében. Miközben a fázós sütemények melegedtek, becsomagoltunk pár ajándék bejglit fóliába és papírba, amiket aznap vittek el. Így tovább elállnak és nem száradnak ki karácsonyig.

Ezután nekiálltam a dió- és mákdarálásnak a holnapi bejglihez, nagymamám meg belekezdett az almapucolásba, mert a töltelékbe párolt alma is kerül! A daráló némileg muzeális és/vagy szebb napokat látott darab volt, de lényeg az, hogy hellyel-közzel működött. Sajnos a kiálló rugót nem sikerült helyretennem. Végül, a biztonság kedvéért nagymamám villanydarálóval is átdarálta még a mákot, hogy ne maradjanak benne egész szemek.

Majd összekevertük a mákot és a diót a töltelékek többi hozzávalóival. Érdemes talán arról is pár szót ejtenem, hogy a mérleg, amivel nagymamám pl. a cukrot, lisztet stb. méri, se egy mai, hipermodern digitális darab. :-)
 

Hagyományos tésztakeverés robotgép nélkül

Eközben nagymamám már neki is kezdett a Non plus ultra (egy linzerfajta) tésztájának összeállításához. Nos ezt se úgy kell elképzelni, hogy robotgéppel nekiesünk a cukornak, lisztnek, vajnak és tojásnak. Ehelyett mindent szépen egy fakeverővel keverünk egyenletesre. Ez a módszer kifejezetten tetszett, szép sima lett a tészta, így a jövőben alkalmazni is fogom.

Az elkészült tésztából lisztezett deszkán  rudakat gyúrtunk, melyeket többször összehajtogattunk és újabb rudakat készítettünk. Majd kis gombócokat gyúrtam nagymamám utasításai alapján. Ezeket egy tálba tettem és a hűtőbe raktam pihenni másnapig. Sajnos itt véget is szakadt a Non plus ultrával való ismerkedésem, talán egyszer otthon folytatom, hiszen ez is egy elég dekoratív süti, azonban egyben a munkásabb fajtákból való őkelme.

Készülnek a kis zsíros gombócák - nagymamám a háttérben a mákot darálja a villanyos darálóval

Non plus ultráék mennek hűsölni a frizsiderbe

A soron következő művelet a másnapi bejgli töltelékének összeállítása volt. A darált dióhoz és mákhoz cukor, fahéj, szerecsendió, szegfűszeg, reszelt citromhéj és rum társult, valamint a dinsztelt almát is belekevertük.

 

Készül az almatöltelék - margarinon párolt reszelt alma

 

Diós töltelék összekeverése

Mákos töltelék összeállítása

Közben pedig ki is sültek a bejglik, vehettem ki őket a sütőből. Deszkán hűltek ezután, de előtte még megkentük őket olvasztott zsírral, hogy a héjuk puha legyen és kiszedtük az elválasztó papírokat kés segítségével. Miután kihűltek megfordítottuk őket, hogy az aljuk is kihűljön.

Hűlnek a felfordított bejglik, miközben még kapnak egy kis kozmetikát

 Tulajdonképpen itt vége szakadt segédi teendőimnek, ideje volt hazaindulnom. Elbúcsúztam nagymamámtól és vizitet tartottam az istállóban, majd nekivágtam az erdőnek, hogy megspóroljam a környéki jegyet. Egy szép kis kb. 10 km-es túrát tettem Solymártól Hűvösvölgyig a Jegenye-völgy, Rózsika-forrás, Gercsei templom, a vitorlázó repülőtér érintésével. Mire leértem Hűvösvölgybe már majdnem besötétedett. Néhány képet készítettem erről a borongós hangulatú sétáról is:

Kicsit szomorkás a hangulatom máma...

Ugyan a szombati túrám ezt a címet kapta a szójáték végett, de búbánatra semmi okom nem volt, mivel gyorsan összegyűlt egy jó kis 16 fős túracsapat, mellyel nekivágtunk a Szomortól Nagykovácsiig tartó útnak.

S M mint Som úr?

Ha már helynevek, Szomor község nevét se valami mélabús emberke adta nagy szomorúsága közepette, hanem egy egykori birtokosra, Som úrra vezethető vissza a település neve. Som úrból lett Zumur (1269-ben ezen a néven említik először a települést), majd jóval később Szomor.

Egyedül az időjárás asszisztált a túrához illő szomorkás hangulathoz, a Kakukk-hegy felé haladva egyre jobban kitárulkozott előttünk a ködös-borús táj. A kálváriát szépen felújították a kápolnával egyetemben és a kihelyezett ismertető táblán olvashattunk a település történetéről, valamint a már említett Som úrról is.

A decembert meghazudtolván a stációk tövében ibolyák virítottak, de a kálvária felé tartva találkoztunk virágzó aranyesővel is. Nem hiába, teljesen megbolondult már a természet is!

A Kakukk-hegy tetején kicsit megpihentünk a magassági pont szomszédságában és megcsodáltuk a "kilátást" és a növényzetet. Mártától újabb vicces növénynevet tanultam, ezúttal a nyúlárnyékkal ismerkedhettem meg. A fotógyűjteményemet meg pár harangvirág és borókabokor képpel gazdagíthattam. 

Boróka

Nyúlárnyék

A Kakukk-hegy után szántóföldek mentén értük el az Anyácsai-tavat, ahonnan compót nem vittünk, csak néhány laskagombát és téli fülőkét, és az érkezési naplóba se jegyeztük be magunkat. Pedig mindezekre külön feliratok figyelmeztettek. És attól félek, hogy a hangoskodásra vonatkozó tiltásnak se tettünk igazán eleget...

A tó infrastruktúráját egy ütött-kopott csónak és egy kimustrált lakókocsi szerű "házikó" jelentette, melyben még ágyneműtartós (!) ágy, falipolc is volt, valamint egy félig elrohadt szőnyeg is árválkodott maga a kocsi előtt.

További szántóföldeken keresztülhaladva értük el Anyácsapusztát, ahol az egyetlen ép épület egy lovarda, ezen kívül csak romos tanyaépületek és egy még romosabb kúria találhatók itten. Az egyik beszakadt tetejű házon viszont 3 parabolaantenna is pompázott. Az egykor valószínűleg jobb napokat megélt timpanonos kúriaépület a Darányi családé volt. Szegény Ignác – tervek ide vagy oda – igencsak forogna a sírjában, ha látná ezt az elkeserítő  és valószínűleg már jóvátehetetlen pusztulást.

Csak semmi compó, kérem!

Laskák

Szomorkodásra igazán itt látok okot

Beszakadt mennyezet

Néhol látszik a fal hengerrel festett mintája

Ilyen, ha a természet átveszi az uralmat

Jól elfotózgattuk páran az időt, így iparkodnunk kellett, hogy a csapat első felét beérjük, akik türelmesen megvártak egy elágazásnál. A Nyakas-tetőnél találtuk az első jelzőtáblát - eddig igen spórolósan bántak a jelzésekkel mind a S négyzeten, mind a sárgán. A helyzet valószínűleg az egyébként elég újnak látszó tábla után se lett jobb, de ezt nem tudhattuk meg, mert máris elvétettük az irányt. Erre persze csak a Három-szilnél lévő határkőnél jöttünk rá, mikor is megálltunk elemózsiázni. Szerencsére még könnyen korrigálni tudtuk a hibát úgy, hogy nagyon időt se vesztettünk. Perbálig azonban búcsút mondhattunk a sárga jelzésnek.

Még a nap is kisütött néhány percre

Napsütésben, de tévúton

Lovasok a láthatáron

Ne kukoricázzunk, már nincs messze Perbál!

Perbálon áthaladtunk a macskák utcáján - itt szinte minden háznál volt legalább egy macska. Páran itt igazoltan vagy igazolatlanul távoztak a csapatból, de az igazolatlan távozókat már csak egy kerítésmászást követően vettük észre jóval Perbál után. Addig azonban láttunk borospincét, egy fotózkodni nem kívánó vörös macskát és egy kápolnaromot is. Itt az Aynard vár hűlt helyét szerettük volna szemrevételezni, de hamarosan szembesülnünk kellett azzal, hogy megint elvétettük a S jelzést. Helyette azonban láthattunk egy szépen felújított Mária szobrot, melyet a perbáli kéményseprő szerencsés kimenetelű vaddisznókalandja emlékére állítottak és egy jópofa kőfejtőt is érdekes fákkal. Majd jött egy kis kaptató (ennek tetején értük el újra a sárgát) és ránk is sötétedett hamarosan, mielőtt még beértünk volna Nagykovácsiba.

Éppen meg tudtuk venni a makacskodó automatából a jegyeket és már indult is a buszunk, ahol nagy meglepetés ért, mert pár megálló múlva felszállt maga a Mikulás.

Kóspallag-Nógrád OKT szakasz

Ötösfogatunk a Kóspallag - NHH - Csóványos - Nógrád útvonalat járta be megspékelve a Rakodótól a K+/K háromszög/Oltárkő kitérővel.

A kóspallagi kálvária

Az időjósok esővel riogattak, de jól tettük, hogy nem hittünk nekik, és nem maradtunk otthon, ugyanis sok-sok izgalmas és érdekes élményt tartogatott a nap köszönhetően részben az időjárásnak.

Valódi Salamander bakancs

Kóspallagnál kicsit megzavart a terelés a Kálvária felé, hiszen, mikor 2 éve erre jártam, még az aszfalton kellett menni. De így sokkal izgalmasabb volt és máris bemelegíthettünk a ránk váró hosszas mászáshoz. A Kálvária utái patakvölgy színei egyszerűen fantasztikusak voltak, megint pont sikerült kifognunk azt a rövid időszakot, amikor a legszebb arcát mutatja az őszi erdő. Kicsivel a turistaház előtt bukkantunk az első szalamandrára. Szegényke nagy meglepetésében hanyatt-homlok menekülni kezdett - már amennyire egy szalamandra tud - közben szépen átmászott Csoki bakancsán. Legalább remek szalamandrás-bakancsos képeket készíthtettünk.

A turistaházban összefutottunk egy nagyrészt már kora reggel tajrészeg kapatos fiatalokból álló csapattal, akik szintén a Nagy-Hideg-hegyet vették célba. Szegény vezetőjüket, aki maga is lelkes kéktúrázó (szörnyülködött is a lassan muzeális, ámde még nagyon hiányos igazolófüzetemen) nem nagyon irigyeltük és a turistaházat vezető hölgyet sem. Latolgattuk, hogy vajon meddig jutnak, közben megkóstoltuk a turistaház tényleg nagyon finom és nagy választékban kapható kávéit és jól elbeszélgettünk a turistaházas hölggyel. Mivel Nógrádig még nem nagyon fogyasztottunk eddig a ránk váró 30 km-ből és tetemes szintből, hamarosan nekiindultunk. Felfelé menet a Barna Ferenc kereszt után értük utol és hagytuk le a nem túl józan csapatot és velük együtt a ködöt is. Ekkor már nagyjából sejtettem, hogy a hegycsúcsról nem mindennapi panorámában lesz részünk. Elég húzós tempót mentünk, így is kicsit csodálkoztam, hogy milyen hamar elértük a Kammerhof fenyvesét és onnan a hegytetőt, ami igen tarka színekben játszott, de nem az őszi falevelek miatt. Valami verseny lehetett, mert hemzsegtek a színes terepfutó öltözéket viselő fiatalok a hegyen.

Barna Ferenc kereszt - egy síbaleset emlékére állították

A házba is nehezen fértünk be, de azért jutott hely, meg körözöttes túrós sztrapacska is (szerintem igenis finom volt, igaz ezt a véleményt nem mindenki osztja a csapatból), bár ebben az utóbbiban nem nagyon reménykedtünk. Összefutottunk egy ismerőssel is, majd gyorsan megint nekiindultunk.

A Rakodónál elhagytuk az OKT-t a Fekete-patak és az Oltárkő-patak völgye miatt, melyek szerintem a hegység legszebb részei közé tartoznak és megérik a jókora szintveszteséget kiadós kaptatókat és a pluszkilométereket. Erre hamar rájöttek a túratársak is, mert ennyi szalamandrát egy túra alatt még nem láttunk, ráadásul végig gyönyörű, színpompás erdőben, vadregényes, sziklás völgyekben haladtunk. Láttunk szürke tölcsérgombát is, de kivételesen meghagytuk mindet az utókornak. A Kőkorsó után a Börzsöny egyik legmeredekebb emelkedője következett, de jócskán megérte a fáradságot. Az Oltárkőtől tökön-babon másztunk fel vissza az OKT-ra, majd innen már gyorsan felértünk az új kilátóhoz. Csodaszép kilátás tárult elénk, az alattunk elterülő felhőtengerből szigetek módjára bukkantak ki a hegycsúcsok.

Hosszabb ebéd- és fotószünet után indultunk neki a maradék 12 kilométernek, amit kb. 6-os átlaggal, részben szürkületben, majd teljes sötétben tettünk meg nehezítve a Nógrád előtti hiányosan jelölt szakasszal. Hála Fegya GPS-ének nem tévedtünk el. A nem könnyű patakátkelést is sikerrel abszolváltuk és az út nélküli (ámde a párhuzamos úttal ellentétben nem sáros) szántóföldön? vagy réten? is átjutottunk. A kivilágított vár remek útmutató volt. A vasútállomás sajnos zárva volt, így pecséthez is csak akkor jutottunk, amikor a vasutas hölgy kijött leengedni a sorompót. (Az állomás remek nosztalgiázóhelyszín vasútbarátoknak.) De szerencsére ez is meglett, mint ahogy a kicsit körülményes, vonatpótlós-átszállásos, fejlámpával! töksötét lépcsőn és forgalmas úton átbotorkálós, majd a buszvégállomástól vasútállomáshoz, a majdnem azonnal induló vonathoz rohanós hazaút is. (De minderre előre figyelmeztetett részletesen a vasutas hölgy :-)

(2014. 11. 08.)

A vadregényes Oltár-patak völgye

Csodás kilátás fogadott a Csóványoson