Újratöltöttük az illegális kék keresztet

Hogy mi is az a kék kereszt? És miért illegális? És hogy, s mint töltöttük újra? Ez, kérem, egy nagyon hosszú mese lesz, amit próbálok minél rövidebben elmesélni. (Bár biztos nem koronázza siker eme igyekezetem...) Ne is gondoljunk itt semmilyen sutyiban főzött alkoholos itókára, hanem irány az erdő ízibe!

Egyszer volt, hol nem volt egy ember, aki sokat járván a Budai hegyeket, gondolt egyet, hogy jó lenne egy olyan turistajelzés, ami elvisz Budakeszitől egészen Nagykovácsiig. Ugyan a két település között eddig is volt turistaút, de jelzéseknek se szeri, se száma, ha útnak indult az egyszeri turista, ugyan résen kellett lennie, hogy a sok jelzésváltás miatt el ne kavarodjon az erdőben. Elment tehát a város tanácsosaihoz, hogy ugyan engedjék meg, hogy festhessen jeleket a fákra, hogy a két község között járók könnyebben eltalálhassanak céljukhoz. A város tanácsosai szépen meghallgatták, majd mondották, hogy mindez nagyon szép és jó ötlet, de sajnos hiába, mert nem elég az ő beleegyezésük. Elküldték tehát a nemzeti parkhoz avval a jókívánsággal, járjon ott is szerencsével. Az egyszeri turista elmondta az igazgató előtt is bánatát. Bólogatott sűrűn az igazgató úr, hogy érti-érti, de hiába, hogy van igazság a dologban, tovább kell, hogy küldje emberünket a parkerdőhöz, mert ott tudnak segíteni neki. A parkerdőtől elküldték a járáshivatalhoz, onnan meg a turistaszövetséghez. Hol hümmögve, hol fejcsóválva, hol meg helyeslően bólogatva fogadták, és mindenhol ígérték, hogy  megvetik-meghányják a dolgot és majd értesítik, mire jutottak. Telt-múlt az idő, és turistánk már nagyon szerette volna, hogy az új jelzések kikerüljenek a fákra. Egy szép napon úgy döntött, hogy immár nem várhat tovább. Fabrikált tehát otthon egy jelzésfestő sablont, kicsit tanulmányozta a jelzésfestők mindentudó könyvecskéjét, majd szépen fogta a festékes vödrét, kisétált az erdőbe és végigpingálta a fákra az általa kitalált kék kereszt jelzést Budakeszi határától egészen a Nagykovácsira vezető szekérútig. Mivel az emberünk ez idáig nem nagyon gyakorolta magát a jelzésfestésben, egyik ilyenre, másik olyanra sikeredett – hol jobbra, hol balra csúszott el a kereszt a fehér alapban, ne adj isten, egyik-másik renitensebb fán meg is folyt kissé a festék. A festékszóró használatával is nehezen boldogult – csak nem sikerült helyre kis nyilakat festenie vele, pont olyanokat, mint a többi turistajelzésen. Bánkódott ezen szerfelett, de avval vigasztalta magát, majd csak belejön, hisz hosszú még az út Nagykovácsiig. De a jelzések csak nem akartak úgy sikerülni, mint ahogy szerette volna. Már Nagykovácsi felé járt lassacskán, majd hipp-hopp elérkezett az az idő is, hogy kitegye az út végét jelző pontot – de ó jaj, az a fránya festék igen rusnya mód lefolyt megint csak. Szép vagy nem szép, a jelzés immár elkészült, végül is követhető volt, hisz jól sűrűn jelölgette a fákat – így dolga végeztével szépen hazaballagott. Telt-múlt az idő, egyszer csak híre ment, hogy új, meglehetősen csúnya jelzések jelentek meg az erdőben. A turisták meg egyre vakarják a fejüket, nem értik, hogy ezek a jelzések miért nincsenek rajta a térképen. Többen teljesen összezavarodva el is tévednek. A turistaszövetség sem volt rest, utánajárt a dolognak és hamar eljutottak a buzgó jelzésfestő emberhez. Jól megdorgálták, majd fogták a szürke festéket, és mind egy szálig lefestették a megtévesztő jeleket. Hisz nem járja az, hogy valaki gondol egyet, és engedélyük nélkül csak úgy mindenfélét pingál a fákra kedvire. Főleg, hogy olyan utakon teszi ezt, melyeket a biciklisták is igen gyakran használnak, akik könnyen kárt okozhatnak a gyalogosok testi épségében. Ezzel indokolták legfőképp időközben írásban is, miért nem alkalmas az emberünk által kitalált út. Majd mivel azért részben beismerték, hogy bizony kéne talán mégis az a két települést összekötő út, kifestettek szép míves sárga kereszt jelzéseket, melyek részben követték az emberünk által kifestett útvonalat, részben pediglen nem.

Megdühödött erre emberünk, fogta újra a festékes vödröt és visszafestette jelzéseit a fákra. De mit tesz isten, megint ugyanolyan csúnyára sikeredtek, mint először. Dúltak-fúltak a turisták hivatalában, tördelték kezüket erőst a többi elöljárók is. Megint elővették emberünket, még áristommal is fenyegették. Mit sem ért mindez, emberünk elment az újságíró barátaihoz, elmesélte bánatát és szépen megkérte őket, írnának olyan cikkeket az újságokba, melyek kicsit megtámogatják az ügyét. Majd elment ismerőséhez, akinek befolyása volt egy pártosulásnál is, mely híres volt arról, hogy szívesen tör borsot egyes hivatalok és más pártok orra alá. Elmesélte neki is szomorú történetét. Ismerőse megígérte, hogy szót emel érdekében. Nem kellett sokat várni, egyszer csak megjelentek újra az otromba, de egyesek szerint célszerű kék keresztek az erdőben… És így ment mindez az idők végezetéig, de legalábbis addig, míg mind kihaltak a turisták, a hivatalnokok, az újságírók, igazgatók és pártemberek is a világbul.

Így volt, nem így volt, nem tudni, hogy kinek volt igaza, azt sem, bár az is lehet, hogy mindenkinek a történetben megvolt a saját maga igazsága.

Igazságot tenni nem is próbáltunk, de szerettünk volna utánajárni a történetnek, és megnézni saját szemmel azokat a híres-nevezetes avagy hírhedt kék kereszt jelzéseket. Mert a fenti történet nem mese, hanem a közelmúltbeli turistáskodás egy igen sajátságos epizódja.

Meg is találtuk a felfestéseket, végig is mentünk az úton egyszer 2019 havas februárjában. Azonban szerettünk volna arról is megbizonyosodni, hogy a sok kusza híresztelés után vajon újból láthatóak-e mostanság is az illegálisan felfestett jelzések. Így újabb túrát szerveztem. A vírus utáni zavaros helyzetben volt egy kis halogatás mindenféle okok miatt, hagyjuk is ezt, nem lényeges. De nem ez volt az oka annak, hogy maga a túránk is majdnem olyan kalandosra sikeredett, mint a fenti mese.

Történt tehát, hogy álldogálván a 222-es buszt megállójában vártam túratársaimat, hogy végre megérkezzenek a túrakiírásban szereplő 9 órai találkozóra. De csak nem akartak megjönni. Már majdnem 9-et ütött az óra, mikor befutott Juci. Szinte egy időben csörgött a telefonom – Zsolt volt az. Kiderült, hogy ők bizony félreérthették a kiírást, mert Zsuzsival a Budakeszi szanatórium megállójához mentek a Széll Kálmán tér helyett. Közben Csiperkétől és érkezett egy SMS, hogy ő Solymárról indulván inkább lerakta autóját Hűvösvölgyben és gyalog közelíti meg a Korányi Intézetet, ahonnan indulni szándékozunk. Miatta nem aggódtam, gondoltam, biztosan meg fogja találni a kiindulópontot. Közben Kati is kétségbeesetten telefonált, hogy ő még csak most indul a Karolina út környékéről. Te jóságos ég, hogy lesz ebből túra és csapat???

Közben Jucival fölmaszkolódtunk és felszálltunk a buszra, hogy Zsoltéknak ne kelljen annyit várnunk ránk az egyre hűvösebbé váló időben. Több kósza túratársról nemigen tudtunk, és reménykedtünk, csak sikerül majd összeszedni előbb-utóbb mindenkit.

Zsolték hamar megkerültek a megállóban, mikor Kati még kb. 1 órányi távolságra volt tőlünk. Mindeközben Csiperke meg valahol a Hárs-hegy környékén kolbászolt, mert igencsak benézett valamit. Mindezt sok ide-oda telefonálgatás és hallózás után tudtam meg. Sajnos a telefonom valamiért nem volt csúcsformában, mert hol az egyik, hol a másik fél nem hallott semmit.

Mivel Zsolték már eleget vártak ránk fagyoskodva, nem szerettem volna tovább próbára tenni a mindössze 6 éves Zsuzsi türelmét, akit végül egybehangzóan a túra hősének kiáltottunk ki. Hogy hányan, az majd a történet végére ki is derül. Így tehát nekivágtunk az erdőnek, bízván abban, hogy majd csak a hiányzó társak is szerencsésen megkerülnek.

Hamar megbizonyosodhattunk arról, hogy könnyű lesz követni a nem létező, de a fákon mégis igen markánsan jelenlevő jelzést, mert a kék keresztek mind egy szálig megvoltak. Szebbek ugyan az idő előrehaladtával sem lettek, legfeljebb csak sűrűbbek.

Utat így nem is tévesztettem, még a kitérőknél sem, de kiderült, a karantén nem tett jót a túravezetői tudásomnak. Először is el kellett töprengenem azon, hogy elképzelhető, hogy valami hiba kerülhetett a kiírásba, hogy ilyen sokan nem találtak oda a starthoz. Bár csak bemásoltam a múltkori kiírást, akkor meg nem volt ilyen gond… Másodszor meg simán letagadtam Zsolték előtt, hogy érintjük a Csacsi-rétet. Váltig bizonygattam, hogy az máshol, a Normafa környékén van. Zsolték meg azt, hogy szerepel a kiírásban. Csak a túra esett le, hogy bizony van egy Csacsi-rét a Vadaspark közelében és el is mentünk mellette… A Csergezán-kilátó előtt meg hirtelen majdnem hátraarcot fújtam egy a fejemben támadt hirtelen zavar miatt.

Szerencsére ezekre fátylat borított a lenyűgöző, üde zöld természet, a sok eső után előbukkanó gombák és színpompás virágok garmadája. Hol tinóruk, pöfetegek, galambgombák és ehető galócák kerültek zsákunkba, hol kakukkfűre, gyűszűvirágra, nősziromra, sarkvirágra, egykor virágzó tavaszi héricsek levelére leltünk, hol szarvasbogár mászott az úton, majd kusza ágú fára csodálkozhattunk rá. Mindezek megkoronázásaként, egyszer csak egy jól megtermett borz kocogott át éppen előttünk a réten. Micsoda meglepetés, hiszen nappal igencsak ritkán látni őkelmét!

Nem is csoda, hogy nem haladtunk túl gyorsan, hiszen Zsuzsi érdeklődését minden felkeltette, legyen az virág, bogár vagy vadetető. Én meg lelkesen mutogattam mindent, ami elénk bukkant. Már a második kerítésen is átmásztunk majdnem, mikor kiderült, hogy Csiperke már mögöttünk jár és nincs is olyan messze, míg Katit meg sikeresen elirányítottam Nagykovácsiba, hogy szembetalálkozhassunk vele, mivel esélye arra, hogy utolérjen minket, még e viszonylag komótos tempó mellett se volt. Hogy hol is, azt még én se tudtam abban a pillanatban…

Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahol úgy terveztem, hogy Csiga tanácsára letérünk a kék keresztről egy szép gerinc kedvéért. Aggódtam, hogy Csiperke megtalálja-e a jelzetlen ösvényt. De láttam, hogy erre semmi okom sincs már, mert a legjobb pillanatban egyszerre felbukkant a láthatáron.

Örültünk, hogy megkerült és már csak Kati miatt kellett aggódnunk. De úgy tűnt, ügyesen követi az általam megadott jelzéseket és instrukciókat és már úton volt a Csergezán-kilátó felé. Már csak az volt a kérdés, mi vajon mikor érünk oda. Reménykedtem, hogy sokat nem kell várnia ránk. A kilátó volt ugyanis a második tervezett kitérőnk. De először még el kellett jutnunk a Katonasírokhoz, majd az igen látványos Nagy-sziklafalhoz az egyre csak szemerkélő esőben és kellemetlenné váló szélben. Zsuzsi zsenge kora ellenére szerencsére szépen jött velünk és nem sokat panaszkodott. A szikláknál megpihentünk és megebédeltünk, majd folytattunk utunkat. A többiek nem ismerték a Budai-hegységnek ezen eldugott, de annál izgalmasabb látványosságait, így örültem, hogy mindenkinek tudtam újat mutatni. Zsuzsi is érdeklődve hallgatta a rémkecske történetét, mely nemrég még ezeken a bérceken riogatta a turistákat.

Az ebédszünet után a zöld kereszten igyekeztünk vissza a hevenyészetten felfestett kék keresztünkre. Tudom nem szép dolog, de néhol jókat mulattunk egy-egy csúnyára sikerült jelzésen. Némi idő múltán hirtelen elénk bukkant a kilátó a rengetegből és Kati is, akinek az egy óra várakozás kevésbé lehetett kellemes még a kilátó szélvédett tövében is. Gyorsan megkínáltam őt is a reggel sütött meggyes pitéből, aztán felmentünk a kilátó tetejére annak ellenére, hogy kilátással senki se nagyon kecsegtetett a kilátó alatt eszegető turisták közül. Csak a felhők alatt szomorkodó hegyek tárultak a szemünk elé, miközben dideregtünk a hideg szélben. Látogatásunk a kilátóban így nem is tartott soká, továbbindultunk a kék kereszt irányában. Katinak sem kellett csalódnia tehát az útvonalismétlés miatt.

A Nagy-Kopaszról lefelé jövet Juci talált egy méretes kukacmentes vargányát, majd megcsodáltunk egy erdészeknek emelt emlékoszlopot és egy lapra szerelt egykori kunyhót, melynek csak a kályhája árválkodott egyben egy fatönkön. Faképnél hagytunk egy képesfát, majd kies rétek láncolata mellett haladván eszegettük a szamócákat, csodáltuk a szebbnél-szebb virágokat. Egyik réten sok virágról többet is megtudhattunk egy viszonylag frissnek tűnő ismeretterjesztő tábla révén. Múltkori túránknál ezt a táblát még üresen találtuk. Mire elértük a Fehér-utat, majd a Zsuzsinak beígért forgóajtót, a kislány egyre jobban kezdett fáradni és nyűgösödni, emiatt néha rövid szünetre és lassabb tempóra kényszerültünk. Pedig nagyon vártuk már, hogy odaérjünk a túra végpontjában lévő cukrászdába, szemünk előtt már a forró kávé illata lebegett – micsoda képzavar!

Mi végül előresiettünk, és nagyon reméltük, hogy Zsoltnak is sikerül hamarosan becsalogatnia Zsuzsit a célba, ahol végül egy finom krémes lett a jutalma. Azt hiszem, egyöntetűen kijelenthetjük, hogy sokszorosan megérdemelte, hiszen majdnem 20 kilométert gyalogolt le mintegy 600 méter szint megtételével. Remélem, nem vettük el a kedvét a túrázástól és máskor is üdvözölhetjük majd csapatunkban.

A Magyar-hegy északi oldalában

Egy korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy ezekben a vérzivataros járványos időkben előszeretettel keresem az olyan helyeket a térképen, ahol gyér a turistaút-hálózat. Ami nem azt jelenti, hogy árkon-bokron kell végigbotorkálnia az egyszeri turistának, mert mindenféle más utak (pl. erdészek, vadászok által használtak) természetesen léteznek ezeken a helyeken is. Viszont nem árt hozzájuk némi (advanced skills jellegű) tájékozódási képesség, esetleg egy jó GPS is. 100%-os biztonságot ez sem ad, mert ugye a meglévő utaknak adott területtől függően változó számú hányada lelhető fel csak a GPS-be betölthető térképeken. Másrészt bármilyen térképet vegyünk is elő, legyen az online vagy papír alapú, régebbi vagy újabb kiadású, semelyiken se fog minden út szerepelni. Vagy sokszor a hálózatban szereplő utak a valóságban khm... már köddé váltak. Legjobb tehát, ha indulás előtt fejben próbáljuk összeollózni a talált úthálózatot, és ennek segítségével megtervezni a túrát. Ilyen esetben tervezés fázisban azt is be kell vállalnunk, hogy igenis lesznek várhatóan szakaszok, ahol majd tökön-babon, vagy esetleg ruhát szaggató szedresben fogunk előre (vagy sokszor inkább hátra) evickélni.

A "parasztház" jellegű épület

Ezt megfontolva találtam ki szombati, a Magyar-hegy jelzetlen északi oldalában vezető túránkat. Első körben ugye kiszúrtam a viszonylag nagy "fehér foltot", aztán megláttam egy aszfaltosnak tűnő utat Vámosmikolától keletre, mely egészen a hegy alá vezet. Az utat több térképen is ellenőriztem és megtudtam, hogy a végén ún. típusházakat vagy más forrás szerint egy mezőgazdasági telepet fogunk találni - ha még léteznek egyáltalán. Ugye sose tudhatja az ember, hogy egy ilyen - valószínűleg elhagyatott - helyen mivel fog szembesülni, otthagyott autója visszatértekor is várni fogja-e, egyáltalán be tud-e jutni az úton egy mezei autóval stb. Emiatt jön képbe ilyenkor a sárga ember a Google térkép szolgáltatásából, avagy az utcakép funkció. 

A talányos célú épületek és parkolóhelyünk

Az úttal jelen esetben mázlink volt, bejárta már a Google autója pár éve, így kiderült, hogy pár üres épület található reménybeli parkolóhelyünkön némi hulladék kíséretében, mert ez ugye a Magyarországon sajnos elmaradhatatlan. Petinek megmutattam az egész, majdnem végig aszfaltos  bekötőutat és úgy ítélte meg, hogy részéről indulhatunk. Végül is a meglehetősen meredek Magyar-hegy az ő bakancslistájára került fel még a február végi nagybörzsönyi bázisú vándortúránkon.

Mámoros esték idilli emlékét idézi e hely

Viszonylag későn sikerült nekiindulnunk és leutazásunkat némileg izgalmassá tette az akut benzinhiány az autónkban, amit végül az utolsó pillanatban sikerült orvosolnunk egy ici-pici vámosmikolai benzinkúton. A bekötőutunkat gyorsan megtaláltuk, így már semmi sem akadályozta, hogy feljussunk végre-valahára a Magyar-hegyre. Bár én már számtalanszor jártam a környéken, de a jelzetlen, általam is járatlan utak mindig fellelkesítenek. Az út minősége is megfelelt a látottaknak és a kiszemelt parkolóhelyünkön is csak annyi változás történt, hogy az egykor nyitott hangárokat (vagy miket) oldalról betéglázták, így alájuk nem lehetett beállni. Hogy mire is szolgáltak valaha ezek az épületek és melyikük lehetett a típusház, nem sikerült kitalálnunk. Összesen négy épületet láttunk, ezek közül az egyiknek parasztház formája volt, a másik őrbódé lehetett, a harmadik és negyedik meg... nos... szerintem traktorgarázs, Peti szerint meg valami istállószerű, amit az is alátámaszt, hogy mellettük egy siló állt. Mindkét elméletnek van hibája a mezőgazdaságban jártasabb párom szerint, tehát végeredményben teljesen tanácstalanok vagyunk. Amíg Peti szerelvényigazítást tartott, én feltérképeztem valamelyest a parasztháznak nézett épületet, melynek kertjében egy düledező kerekes kút árválkodott. Közelebbről az építmény inkább parasztház stílusúnak tűnt, mivel legfeljebb 50 éve építhették. Ajtói tárva-nyitva, így az elhagyatott helyek iránti vonzalmamnak engedve belülről is megszemléltem. Egy levedlett ágyon és asztalon kívül semmit sem találtam az egyik helyiségben. A másik helyiség valamikori szeszmámorban töltött esték (vagy nappalok) emlékét idézte - az ágy mellett számtalan üres üveg, alatta egy koszlott gumicsizma. Próbáltam gátat szabni fantáziámnak, így inkább visszatértem az autóhoz, majd útnak indultunk. 

Szebb napokat látott kunyhó a Magyar-hegy északi oldalában

A felkeresendő látványosságok közül az első számú egy az egyik térkép által jelzett kunyhó volt, amit szerencsésen felleltünk, de nem túl szívderítő állapotban. Továbbhaladván a kiszemelt úton figyelmes lettem egy fára, mely egy piros négyzet turistajelzést viselt magán. Se előtte, se utána többet nem láttunk. Úgy tűnt, nem mostanában festették fel. Úgy döntöttem, utánanézek a dolognak a túra végeztével. 

Reitinger-kút

Utunk egyelőre kellemesen kanyargott felfelé a hegy északi oldalában és könnyen tudtuk követni a kinézett irányt. Az online térképen (turistautak.hu) fellelhető tereptárgyak (etetők, lesek) nagyrészt megvoltak, de sokuk már csak romokban. Az út azonban kifejezetten jó minőségű volt, egészen nagyjából a Vár-bükk aljáig. Itt szaladt el párszáz méterre előttünk egy csapat szarvas - hatan-heten lehettek. Miután bejutottunk a völgybe, az út egyre inkább göröngyössé vált, mire elértük a Reitinger-kutat, szinte már csak lelki szemeink előtt láttuk, inkább csak az irányt követtük. A kutat sajnos emberi használatra alkalmatlannak ítéltük, talán az előbb látott állatok több hasznát vehetik az itt található minimális vízmennyiségnek. A nagy szárazság miatt egész biztos, hogy járnak ide. 

Összedőlt, de az online térképen szereplő vadetető

Nagy farontólepke hernyója

A Vár-bükk és a Vár-bérc közti nyerget céloztuk meg, ahova keserves kaptatón küzdöttük fel magunkat az út nélküli rengetegben. A feltámadt szél süvített a hátunkba és egyre gyakrabban kellett megállnom "keltikéket fényképezni". Alig tapodta lábunk a jelzett ösvényt, máris turistákra lettünk figyelmesek. És ez így is maradt mindaddig, amíg a gerincen vezető piros jelzést követtük. Előtte-utána azonban csak négylábúakkal, pontosan szarvasokkal találkoztunk. Úgy tűnt, hogy a napos, ámbár igencsak szeles idő sok turistát vonzott a Börzsönybe a Holló-kő gerincére. A várban alig találtunk helyet, ahol biztonsággal megtarthattuk a másfél méteres távolságot, a panorámafotózásnál is kis túlzással sorba kellett állni. 

A várban rögtönzött ebédszünet után javasoltam egy kis kitérőt a Holló-kő látványos sziklaszirtjére, ha már nincs annyira messze. Az odavezető hullámvasúton számtalan emberrel találkoztunk, de a panoráma feledtette ezt az aprócska bosszúságot. Engedélyeztünk magunknak egy jó félórás napfürdőzést, amit egyedül a fáradhatatlan szélzúgás zavart meg. Pihenés közben hírt kaptam, hogy egészségesen világra jött a legkisebb unokahúgom. :-)

Várpanoráma

Holló-kő

Majd visszaindultunk a várhoz - sajnos benéztem a rövidítést a Bagolyvár vadászház irányába, amivel az utolsó hegymászás elkerülhető lett volna, hiszen a szépen felújított házat amúgy is felkeresni terveztem. Jó régen láttam már és akkor elég siralmas állapotban volt. A kis kitérő után tovább követtük a pirost, hogy végre-valahára feljussunk a Magyar-hegy tetejére is. Ebből az irányból nem túl megerőltető a mászás, nehezebbre emlékeztem. A hegy tetején megmutattam Petinek a teraszokat, amik a bronzkori sáncvárból láthatók. 

Bagolyvár vadászház

Mikor az óriás is törpe

Legutóbbi ittjártam óta megváltozott a piros nyomvonala Nagybörzsöny irányába. Kivitték a hegy peremére, valószínűleg az azóta létesített kerítések miatt. Így némileg bajosnak tűnt, hogy mikor sikerül a görgeteges ösvényről letérnünk a vadászház irányába, amit a mostani útvonal már nem érint. Az új útvonal sokkal látványosabb, mivel a ritkás növényzet szinte folyamatosan szabaddá teszi a kilátást, egy helyen még egy magyar zászló is lobog - gondolom, ha már Magyar-hegy a hely neve, legyen stílusos. Azonban korántsem könnyebb, mivel keskeny, omladékos ösvényen kell ereszkednie a turistának igencsak meredeken. Egy helyen a kerítés felkanyarodott a hegy irányába és nemsokára egy útnak alig nevezhető nyiladékot pillantottunk meg, ami a megfelelő irányba vitt. Bátran nekivágtunk, és hamarosan egy szekérúton találtuk magunkat, ami egyenesen a házhoz vezetett.

Kilátás a Magyar-hegy oldalából

Bár az erdei házikók felkeresése egyik kedvenc hobbim, most mégsem csak emiatt volt fontos, hogy megtaláljuk a vadászlakot. Innen vitt ugyanis az utunk az adótoronnyal "ékesített" Kis-Hegyes-hegy irányába, ahonnan reményeim szerint el tudjuk majd érni az úthálózat ama részét, ami visszavezet az autónkhoz. Hogy hogyan, az egyelőre számomra is kérdés volt. Peti is érezte a bizonytalanságom, némi csüggedés fogott rajta erőt. Így újabb kajaszünet következett a ház tövében.

Magyar-hegyi vadászház

Kis túlzás, hogy újult erővel vágtunk neki, így már említeni se mertem, hogy szívesen felkeresném a közeli Száraz-kutat (Elischer-kút néven is ismert), melynek nemrég újították fel az egyébként is gyönyörű foglalatát. Elég gyötrelmes volt felkapaszkodni az újabb emelkedőn is, jobb, hogy nem fogadtam meg Peti javaslatát, aki inkább a hegy csúcsára mászott volna vissza, ahonnan a GPS-en is követhető módon vissza lehetett volna jutni az autóhoz. Igaz, ő nincs annyira tisztában a szintvonalakkal... 

Emiatt én inkább a kockáztatást javasoltam - elmegyünk az adótorony irányába vezető lejtőn, és mihelyst jobbra (azaz északi irányba) egy járható út kínálkozik, letérünk. Így is tettünk az első adandó alkalommal. Az út eleinte megfelelő irányba haladt, de aztán elkezdett emelkedni és láttam, hogy szinte visszavezet ugyanabba az irányba, ahonnan érkeztünk, a kerítéssel elzárt újulat túloldalán. Az egyre emelkedő utat a másik oldalról meg egy nagy árok (Róka-völgyi-árok), valamint egy meredek hegy, a Török-bükk-bérc szegélyezte. Kicsit enyhítette bosszúságunkat, hogy egy szarvas szinte modellt állt nekünk az út közepén egy darabig. Fontolgattuk, hogy átvágjunk-e az árkon és megmásszuk-e a hegyet, de inkább azt javasoltam, hogy haladjunk tovább az úton, hátha jobb lehetőség is (pl. egy mesebeli út) kínálkozik majd. 

Nicsak, ki figyel minket?

A jobb lehetőség végül abban mutatkozott meg, hogy utunk egy szinte átláthatatlan bozótba torkollott, melyben az előbb látott szarvas hirtelen nagy ugrásokkal eltűnt, miután pár méterre újból megközelítettem és nagy sokára észrevett. Kiútként számunkra az immár egész sekéllyé vált árok kínálkozott, melyen egy vadcsapás is keresztülvezetett egy másik, sokkal lankásabb hegy (a találó nevű Szarvasborjú-bérc) oldalába, ami nem mellesleg pont a követendő irányt jelentette. Így erre indultunk tovább újabb és újabb szarvassztrádákat követve. Mondtam is Petinek, hogy ha innen kijutunk, akkor kiérdemelhetem a tiszteletbeli vezérünő címet. Vállalkozásunk legviszontagságosabb szakasza szerencsére nem sokáig tartott. Egész ügyesen ki tudtuk kerülni a sűrűbb részeket és hamarosan egy kevéssé járt útra jutottunk. Ezt egy darabig követtük, majd a jobbra alattunk elterülő völgy aljában egy sokkal egyértelműbb utat vettem észre. Az éppen még sarjadóban lévő csalánoson keresztül leoldalaztunk, majd újabb párhuzamos utat vettem észre tőlünk jobbra. Javasoltam tehát, hogy menjünk eggyel még beljebb, ha már az a mi irányunk. Az út vonalvezetése nagyjából megfelelő volt, bár néha a kanyarulatok aggodalomra adtak okot. Úgy tűnt azonban, hogy egy idő után pont olyan irányt vesz, hogy a GPS-en látható úthálózat alá kerülünk legfeljebb párszáz méterre. Kis szerencsével könnyedén át is juthatunk a "mi utunkra". 

Unidentified lying object, azaz ULO, egyesek szerint maga a koronavírus

Szerencsére a legjobb verzió valósult meg, jobbról egy út kínálkozott, melyen rövidesen átértünk az online térképen is látható útra. Innen már nem volt kunszt visszajutni az autóig. Kedélyes beszélgetésünket csak néhány újabb szarvas felbukkanása szakította meg, valamint egy máig azonosítatlan tárgyé, ami egyesek szerint maga a koronavírus. Aki tudja mi ez, ne habozzon meghatározni, mi epedve várjuk a megfejtést.

Piros négyzet jelzést viselő fa a Magyar-hegy északi oldalában

A rejtélyes magányos jelzett fával kapcsolatban az 1991-es Cartographia kiadású, legendás Börzsöny térképem vezetett eredményre, melynek a felét egy túrán elhagytam Szokolya közelében. Szerencsére nem azt, amin a megfejtés volt.

Valóban létezett egy piros négyzet jelzésű út, mely a Vámosmikola és Kemence közti országútról indulva vezetett a parkolónkként szolgáló, itt névtelen objektum érintésével a Magyaloson (2009-es Szarvas-Faragó térképemen Magyalfa) keresztül a Salgóvár alatti Vár-tisztásra. Ez az útvonal csak részben azonos a miáltalunk követett iránnyal. A valamikori jelzés a Farkas-völgy után áttér a Vár-bérc északról való kerülésével a Róka-völgybe, míg mi a bérc túloldalán haladva értük el a Reitinger-kutat, így a vár túloldalán lévő nyeregben lyukadtunk ki. Hogy pontosan mikor szűnhetett meg a turistaút, sajnos nem tudom, illetve azt se, mikor létesülhetett, mivel a birtokomban viszonylag kevés Börzsöny térkép van, és az Internet segítségével se találtam választ. Úgy sejtem, hogy a településektől távol lévő kiindulópont nem lehetett túl vonzó a vándorok számára, bár ha jól veszem ki, a térkép mintha jelölne egy buszmegállót a bekötőút közelében. Talán ez lehetett a megszüntetés oka, vagy az a szándék, hogy ne bolygassák e vadban gazdag területet, illetve a mezőgazdasági telepet - tényleg csak találgatni tudok.

Hétköznapi karantúra

Hogy is néz ki közelről az egyéni szabadidős sportevékenyég gyakorlása járványhelyzetben? 

Úgy, hogy 2 óra után, mikor az embernek már totál elege van a home office-os nyüglődésből, felpattan az irodaszéknek kinevezett hadviselt ülőalkalmatosságból és teleportálja magát egyenesen Biatorbágyra, az Iharos alá. Szép is lenne...

Álom vagy valóság?

A valóságban azonban a következőképp történik mindez: A húgom már egy ideje pedzegette, hogy csütörtök délután ki kell mennie Biatorbágyra munkaügyben, és éppen úgy alakult, hogy munkám aznapra már nem maradt, valamint az irodavezetőnk is épp kérte, hogy vegyük ki június végéig az idei szabink 1/5-ét. E dolgok együttállása eredményezte, hogy sikerült villámsebességgel, kb. fél óra leforgása alatt felmentetnem magam az itthoni munkavégzés kötelessége alól. Igaz az utolsó pillanatban Murphy bedobott még egy elintézendő feladatot, de azzal gyorsan megküzdöttem és máris szabad volt a pálya.

Szabad az út, vár az erdő - a biatorbágyi lőtér közelében

Mivel kb. egy háztartásban élünk - szomszédok vagyunk, ráadásul a lakásunk papíron egy cím - a közös leutazásnak sem volt akadálya, csak éppen még el kellett bicikliznünk az autóért. Útközben megbeszéltük, hogy kb. 2 órám lesz erdőt járni, amíg ő felméri az átalakítandó nyaralót, mely éppen a turistaút mellett épült. Így rögtön a P jelzésről indulhattam az Iharos utcából. 

Konkrét túratervem nem volt, extra tempót se terveztem, hogy minél több látványosság beleférjen a kiruccanásba. A szokásos felező módszert alkalmaztam, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésemre álló időm felének leteltekor kell visszafordulnom, vagy biztonsági ráhagyással valamivel előbb. Tehát a piros jelzést követtem a focipálya irányába, majd a lőtéren keresztül. Itt találkoztam néhány bringással, majd ezután sokáig jóformán senkivel. 

Kisvirágú hunyor

Utoljára két hete jártam a természetben, így meglepett, hogy ennyi idő alatt mennyire kitavaszodott és kilombosodott,  kizöldült az erdő. Sorra fotóztam a szebbnél szebb virágokat - kankalinokat, hunyorokat, kutyatejeket. Majd eközben szépen lassan fel is érkeztem a Szily kápolnához. E Szent Vendelnek szentelt, elipszis alaprajzú, klasszicista stílusú 19. század eleji templomocska valaha szebb napokat élt, és a névadó Szily család nyughelyéül szolgált. 

Kankalin

Innen még mindig az egyre meredekebbé váló piros jelzést követtem az Iharos nyugati oldalában, mígnem elértem az öreg-hegyi nyaralós rész szélét. A biciklis sportember, aki a lőtérnél hagyott el, itt már visszafelé jött, de én sem szégyenkezhettem, egész messzire jutottam, miközben majdnem letelt a részemre kiszabott idő fele. Ennek tudatában úgy döntöttem, jelzetlen utakon megközelítem az iharosi titkos katonai bázist. Az Iharosra vezető utat egy nagy gyöngyvirágmező szegélyezi, a virágok már kezdték bontogatni a szirmaikat.

Mire felkaptattam az elhagyott légvédelmi bázishoz, lejárt a fele időm. Készítettem néhány vagány maszkos fotót a hangárokkal és körülnéztem, hátha találok kosborokat, de csak éppen elnyíló héricseket pillantottam meg, valamint egy párocskát az egyik hatalmas garázs tetején. Nem akartam zavarni őket, így gyorsan tovaindultam a piros jelzés másik szára felé, de előtte még megcsodáltam a Budai-hegységre nyíló egyedi kilátást.

Pilisi bükköny

Olocsán csillaghúrok

Ekkor telefonált a húgom, hogy végzett és már a focipálya felé tart a piroson. Feltett szándékom volt, hogy a sziklákhoz még felmászom, ha nem is fejezem be a körömet a piroson, így azt tanácsoltam neki, haladjon tovább a kápolna felé, én meg majd átvágok valahol az erdőn az irányába. Közben megcsodáltam néhány zöld gyíkocskát, de sajnos hamarabb menekülőre fogták, mintsem elővettem volna a telefonom pár fotó reményében. A meredek hegyoldalon emlékezetemben idestova jó 15 év távlatából növögető sarjerdő időközben egész vadonná érlelődött. A túloldalon rám váró emelkedő azonban sajnos nem lett lankásabb. 

Bázistúra csakis (szabálytalanul felvett) védőfelszerelésben

Tavaszi héricsek

Most már tudom, hogy az itteni sziklák is kaptárkövek. Eddig a számos Bia 25 részvételemen mindig csak elrohantam mellettük, észre se vettem a kőfülkéket. Pedig az ellenkező irányból eészen szembetűnőek. Éppen a fülkéket nézegettem - közben meg ügyeskedtem, nehogy megcsússzak a mállékony és poros hegyoldalban, mikor másodszor is telefonált a húgom, hogy immár a lőtér végénél jár. Számomra már nem volt sok a kemény kaptatóból, felmásztam tehát a legközelebbi sziklateraszra - az egyik fülkés kő tetejére. Kicsit napoztam és fényképeztem, majd visszaindultam, hogy a legközelebbi kereszteződésnél átvágjak a piros másik ágára. Ha jól időzítettem, éppen találkozom a húgommal. Ez kis híján sikerült is, mert mikor elértem a jelzést és felhívtam, kiderült, hogy majdnem azonos ideje láttuk a nemrég elhaladt futócsapatot. De sajnos az is kiderült, hogy elvétette a pirosnak a kápolna felé hirtelen letérő csapását. Mondtam tehát, hogy forduljon vissza és hamarosan találkozunk.

Egyik fülkés szikla a Kő-orr oldalában

Kilátás fentről

Így is történt. Aztán együtt megmásztuk megint a Szily-kápolnához tartó emelkedőt, mely emlékeimben mindig kísért egy téli terepviszonyok között megtett teljesítménytúráról, mikor is itt kellett lefelé araszolnunk az eljegesedett ösvényen. A kápolnát újfent megcsodáltuk, majd a piros kereszt jelzésen tértünk vissza a focipályához, majd a lejjebb hagyott autóhoz.

Szily kápolna

Két óra alatt ezernyi élmény ért a szikrázó, szinte nyári napsütésben fürdő üde természetben, sikerült kikapcsolódnom, hogy másnap újra teljes elánnal belevethessem magam az otthoni munkavégzésbe, tanulásba, főzésbe, kenyérsütésbe és minden másba, ami a háziasszonyokra vár karantén idején. Innen az íróasztal mellől jelentem, hogy sikerült. ☺

Karanténban

Fácit: mostanság akár ez a rész is ideális túracélpont lehet: nincs messze a fővárostól, és ha hétköznap megyünk, alig találkozunk valakivel, azok is igen gyorsan elgurulnak vagy futnak mellettünk. Hétvégén a jelzetlen utak jöhetnek inkább szóba - azokból is számos akad errefelé.

Macskapuszi -nekik most is lehet