2024. április 17., szerda

Kutyagolás kutya időben

 (Próbálkozva az itiner stílusában - avagy kötöm az 🐶-et a túrához)


Hétvégén még kutya meleg volt a Cinege Nagykörön szombaton és vasárnap Tótországban is. De jön még kutyára dér! Keddre beköszöntött az áprilisi ősz, ráadásul kiadós esőt ígértek nagy lehűléssel. A szabim viszont már megvolt, így menni kellett kutyagolni egy keddit. Lehetőleg mindkét távon, mert úgy kerek és az az igazi edzés.

Készültem tehát esőcuccal, váltócuccal a depóba, biztos ami biztos. Ha nagyon szakad, legfeljebb már nem megyek ki kutyálkodni a második körre. Mikor elindultam, még csak szemerkélt, mire odaértem az Aquincumhoz, már rendesen esett. A kutya mindenit, Murphy dolgozik... 

A 20-as kör, azaz ebcsont beforr!

Nincs mit tenni, ha már beneveztem, kutya kötelességem elindulni kiadós esőben is, és teljesíteni, amit vállaltam. Bármelyik nagyobb eseményen lehet ugye rossz idő, erre ez a „rövidke” ázás elsőrangú edzés az olyan időjárási eshetőségekre, amiben még a kutyát se verik ki. Dóriék tehát megírták az itinerem a 20-as távra. Azt vettem előre, mert inkább a nagyot csinálom meg biztosan, ha időközben az idő még kutyának valóbbra fordulna. Futórajtot vettem és hamarosan általam sosem látott mesevilágba csöppentem a Mocsárosdűlőn. 

Vicces lépcsős kitérő

Mocsári miliő

Budapestnek vannak részei, ahol még sosem jártam, ez is egy közülük. És az első körben még nem is láttam az összes itteni attrakciót. Viszont sikerült máris elvétenem az irányt a visszatérő ágra, vissza kellett fordulnom korrigálni az útvonal másik, odafelé tartó ágára. Bár egyik kutya, másik eb, ekkor még törekedtem arra, hogy szépen tartsam magam a trackhez és az eredetileg előírt irányokhoz... Ugye a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát... Ebbéli próbálkozásom majdnem a mocsárban végződött, de aztán csak megtaláltam a helyes utat. Az útkeresés terén aztán egész sokáig kutya bajom se volt. 

Esős Péter-hegyi hangulat

A Határ úttól feldöcögtem a Péter-hegy oldalába, ahonnan csoda panoráma nyílt a Hármashatár-hegyre és társaira. A település és az erdő határán vitt sokáig az egyre emelkedő útvonal a Héthalom utcában. Eddigre a sok emelkedőn futástól fáradt voltam, mint a kutya, így inkább már csak koslattam, mint egy kutya egy másik túrázó nyomában. Az első ellenőrzőpontnál, ami stílszerűen egy kutyaszemetesnél volt, együtt igazoltunk, aztán újból nekiveselkedtem a futásnak és az emelkedőknek, számomra teljesen ismeretlen terepen. Sokáig határkövek mellett vitt az utunk, majd élesen balra le kellett kanyarodnunk egy lejtőn. Ahogy kibukkantam kutyahalálában a házak közé, majdnem két méretes (és gyönyörű) ónémetjuhász martaléka lettem. Szerencséje a gazdijuk jól nevelte őket és biztosított róla, hogy nem kell félnem tőlük. Aztán ők is kocogni kezdtek, ment mindenki a maga útján tovább. Én a Rókahegyi kőfejtő irányába igyekeztem, ahol a második pecsétet kaptam az ottani sátorban didergő pontőröktől. Emellé járt csont alakú jutalomfalat is mézeskalácsból és sok-sok más finomság. A kedvencem a húsvéti gumicukor volt, a továbbiakban rendesen rájártam. 

Jutifali

és egyéb finomságok bőségesen



A kőfejtő

A kőfejtőből meredeken kapaszkodik ki a sziklás-lépcsős piros háromszög turistaút, amit most hűséges kutya módjára követnünk kellett. Majd a piros jelzésen kanyarogtunk a Róka-hegy oldalában. Az erdős rész végére érve cuppogós, ragaszkodós természetű sárral akadt dolgom, meg lovacskás panorámával a Kevélyek irányába. A forgalmas Budakalászi útig tartott a futókám, innen inkább kigyalogoltam a kaptatót (amin egyébként pár éve versenyen se futottam fel végig – most se bírnék). A Kevély emelkedőjének majdnem a legvégén (azaz annak, ami most nekünk jutott belőle az Ezüst-hegyi kőfejtő kilátópontjáig) honolt a harmadik ellenőrzőpont. Itt is volt minden földi jó, még bélyegző is. Innen egy egri túratárssal indultunk tovább, aki beért az emelkedőn. Mivel a csúnya köves lejtő engem futásra csábított (én már csak egy ilyen kutyaütő lejtőfutó vagyok), sajnos hamar el is búcsúztunk egymástól. Még szerencse, hogy figyelmeztetett a nehezen észrevehető negyedik pontra, így nem hagytam ki. Az Üröm irányába vezető ösvénynek akadt néhány kihívást jelentő, igen csúszós szakasza, ahol kénytelen voltam óvatos üzemmódba kapcsolni. Biztos jót mulattak rajtam a mögöttem lévő túrázók, hogy lám, a vakmerő futó is behúzta a fékeket! De a kutya ugat, a karaván halad. 

Lovak a láthatáron



Érik a ropogós cseresznye (igen korán már)

Egyébként  egyre csak csodálkoztam, milyen sokan vannak rajtam kívül pályán a hétköznap és a rossz idő ellenére, már a sokadik túrázót/csoportot hagytam le ma. És még nem volt vége! Szerencsére az égi áldás kezdett eddigre alábbhagyni, viszont kutya hideg volt, dideregtem mint az ázott kutya a vékony futóruhában.


A 3. EP környéke

Egy hosszú lejtő vezetett Üröm főutcájára, ahonnan egy vadiújnak tűnő rekortán futópálya és egy patak mellé kellett lekanyarodnunk. Ezt a kanyart csak másodjára sikerült helyesen bevennem. Rendes terepfutó módjára a fűben maradtam, a rekortánt kutyába se vettem. Csak az út legvégén tértem rá, ami vélhetően kevéssé örült a Speedcross talpának. Én viszont az egész úton örültem neki, hogy mennyire jól tapad. A Goretex benne ugyan ebben az időben nem sokat ér. Nemsokára már Üröm kálváriájának német nyelvű stációi között kapaszkodhattam a három kereszthez. Itt láttam meg idei első bíboros kosboromat. Az igazolást segítő íróeszköznek sajnos nyoma veszett, szerencsémre megint beértem egy túrázót, akitől tudtam tollat kérni.

Szőlőültetvény Üröm határában

Ürömi kálvária


Megint emelkedő jött és lihegtem mint kutya a kánikulában, felkapaszkodva a Kis-dombra. Itt újból csodaszép panoráma fogadott. Hamarosan az is kiderült, hol van a kutya, azaz az igazolópont elásva a dombtetőn. Cuki kecske volt rárajzolva a papírbójára, amit szívesen lefotóztam volna, de sajnos a telefonom másként döntött. Úgy gondolta, a kutyának is jobb dolga van, mint neki, hogy folyton előrángatják ebben a cudar időben, ázik-fázik és még dolgoznia is kell. Na ebből elég volt neki, hiába a vadonatúj akksi, bemondta az unalmast. Én meg kivert kutya módjára track nélkül bolyonghattam tovább. Egyelőre segítettek a szalagok és az egyéb útvonaljelzések eljutni ismét a kőfejtő pontjához. Itt megint jóllaktam mint a lakodalmas kutya, aztán próbáltam igazodni a pontőrök tanácsaihoz. Ennek ellenére egyszer csak elfogytak a szalagok és a lépcsők is, és én ismét ott álltam tanácstalanul a kőfejtő bejáratánál.


Panoráma a Kis-dombról

Az itiner szerint és a józan paraszti logikám szerint is lefelé kéne tartanom, így az idevezető egyik szalag se jó a szemközti utcákban. Lefelé az örömi úton nem láttam semmit. A vázlatos térkép alapján se megfelelők az eddig bejárt útvonalak. Talán esélyes, hogy piros háromszögön kéne menni, de itt ilyen nincs. Akkor menjünk vissza a lépcsőkön! Elmentem egy kilátópontig, de piros háromszögnek híre-hamva se volt, se Bérctető utcának, amit az itiner említ. Az utóbbi már kezdett úgy kinézni, mintha a kutya szájából rángatták volna ki, mivel folyton a tanácsához kellett folyamodnom. Megint visszafordultam. Aztán megint ott álltam a kőfejtő bejáratánál tanácstalanul. Továbbra is bizonytalan volt a helyes irány, mint a kutya vacsorája.

Jobb híján elkezdtem lefelé futni az Ürömi úton, az úgyis bevisz a városba. Ha szerencsém van, a maradék egy pontot megtalálom valahogy, legfeljebb kérdezősködöm. De erre semmi szükség nem volt, mert egy ponton a Rókahegyi utca és a szalagok is becsatlakoztak az Ürömi útba. Most már örök rejtély marad, hol kellett volna lejönni. Vagy nem? 

Az itiner szövegét hűen követve eljutottam a kérdéses igazolópontra a Dóra kozmetikához. Innen már kutyafuttában már csak egy ugrás volt a Mocsárosdűlő, ahonnan most egy másik, szintén bámulatosan szép útvonalon kanyarogtam ki. Szerencsésen átvészeltem egy kutyatámadást (lehet, hogy ez se véletlen?): egy kóbor eb csaholva szaladt utánam. Azt mondják, amelyik kutya ugat, az nem harap, de most ezt nem volt kedvem tesztelni. Hála Istennek most is használt, hogy teljes hangerőn leordítottam a fejét. Hátrább az agarakkal! A kutya meg a mája! (Van némi gyakorlatom. sajnos...)

Kiérve a Gladiátor utcába rossz irányba fordultam, így némi kerülővel értem célba a 20-as körön. Kicsit leültem szárítkozni és életet lehelni a telefonomba, de hiába. Közben gondolkodhattam azon, hogy megbántam-e a túrán való indulást, mint a kutya, mely kilencet kölykedzett és kimegyek-e még a 10-es körre. Hát naná, hogy ki! Már úgy belejöttem, mint kiskutya az ugatásba!


A 10-es kör, azaz kutyaharapást szőrivel!

Se kutyám, se macskám, se telefonom, se trackem... Viszont van jó és részletes útvonalleírásom és rengeteg emlékem a 20-as körből. És az útvonaljelölés se kutya ezen a túrán! Tehát van reményem bőven, hogy végigjutok így is csont nélkül és ne kóboroljak, mint egy gazdátlan kutya. (Azaz csontot majd kapok a Róka-hegyen...) 

Egyedül azt bántam, hogy fotózni nem tudok, főleg, hogy ez most már csak egy levezető kényelmes séta volt számomra. Futás? Ugyan, a kutya se ugat utána! A gyaloglást meg megszoktam már, mint kutya a verést. Így végre jobban volt időm körülnézni a Mocsárosdűlőben is, ahol az elágazásnál egy komplett birkanyáj legelészett, hátrébb egy pásztor vigyázta őket. Itt a nagyváros peremén! A birkák csak bámultak, nem is mentek odébb, egy csöppet se féltek. Rettenetesen sajnáltam, hogy nincs használható fényképezőgépem, micsoda képtelenség!

A korábban megismert túrázók is jöttek szemben sorra a 20-as körről, sőt később a Rókahegy pontőrei is, mert kaptak váltást (akikkel még a rajtnak/célnak helyet adó Rund kocsmában ismerkedtem meg). Egy aprócska gikszert sikerült beiktatnom, nem kanyarodtam rá a gesztenyesorra a Fürdő utca előtt. De már késő bánat, ebgondolat volt, mikor rájöttem. A Rókahegyi útnál meg megnézhettem, merre kellett volna lejönnöm a 20-ason. Itt követtem el a második és utolsó hibát a 10-esen: nem a piros kereszten jutottam el a bányaudvarba. De így legalább izgalmasabb volt a rengeteg meredek lépcsőn fel-le kutyagolni. A pontszemélyzettel beszélgettem egy kicsit, miközben elpusztítottam néhány kenyeret meg majdnem az összes savanyú gumicukrot is. Én már csak ilyen rossz kutya vagyok!



Ha már ilyen jól tartottak, felüdülve indulhattam a Kis-domb irányába. Szemből ismét jött pár túrázó. A kecskés pecsétnél igazoltam, majd visszafordulva és jobbra letérve, majd egy szép réten átvágva értem el a Péter-hegy erdejét. Egy idő után kezdett derengeni, hogy itt már jártam, igaz, csak úgy kutyafuttában és nem volt időm nézelődni. Először a rengeteg határkő tűnt fel és a sáncszerűség, ami mellett haladt a piros T jelzésű út. Miután szétvált a 20-as és a 10-es táv, egy II. világháborús lőszerfülkénél kellett igazolni. Az ösvényke, egy futásra csábító eszményi single track, ide-oda kanyarogva vezetett ki az erdőből a már ismerős Héthalom utcába. Így hirtelenjében a lekanyarodást majdnem elrontottam, pedig a 20-ason pont erre kellett feljönnöm a Mészkő utcától.

A Mocsárosdűlőn már rutinosan áthaladva ismerősen köszöntem a pásztornak és juhainak (íme a helyről egy egész friss érdekes cikk tele fotókkal - olyanokkal, amit nem volt alkalmam elkészíteni). A vadregényes hangulatot árasztó Schäffer-árokban még mindig békésen úszkált egy vadkacsa. Próbálkoztam, de a telefonom továbbra sem sikerült beüzemelni, hogy legalább pár fotót készítsek. A kutyafáját!

Most már a Gladiátor utcában jó irányba kanyarodva tempóztam be a célba (még a lejtőn futólépésre váltottam, hisz mint tudjuk, kutyából nem lesz szalonna). A kocsma melegében jól esett a nagyon finom cappuccino, amit a bónra vettem. Kicsit még beszélgettem Dórival és Mátéval, aztán egyre több túrázó távozott és érkezett, én sem akartam kötni az ebet a karóhoz, tehát távoztam sok szép élménnyel kevéssé ismert tájakon, két gyönyörű (többféléből választható) emléklappal és kitűzővel. Nem hiszem, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, szóval jövök még – legközelebb a Szerdai szédelgőre, mégpedig a 100-asra.



Strava-link:

20-as:


10-es:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése