2020. július 9., csütörtök

Sárvártól Sümegig - kettő és negyed nap a kéken

A sümegi vár messze van

Hirtelen jött a döntés, hogy hétvégén megcsinálom a leghosszabb hiányzó OKT szakaszomat, a Sárvár és Sümeg közötti mintegy 72 km-es utat. Próbáltam társakat keresni hozzá, de úgy tűnt, senkinek se nyerte meg tetszését egy ekkora, viszonylag nomád körülményekre tervezett túra, így aztán szólóban vágtam neki.

Ez megint egy irodából indulós buli volt, a munkatársak szerint pont úgy néztem ki, mint a Vadon című film hősnője a jókora hátizsákommal, amiben minden szükséges, többek között sátor, hálózsák, derékalj benne rejlett. Ennek köszönhetően meglehetősen súlyosra sikeredett a pakk, pedig viszonylag kevés olyan cuccot vittem, aminek utólag nézve nem láttam hasznát. Igaz, ekkor még kevésbé éreztem, hogy ez probléma lehet majd, hiszen nem először közlekedek ekkora csomaggal a hátamon.

Jött 3 óra utazás maszkban, de szerencsére a légkondis IC-n ez kevéssé volt megterhelő. Ráadásul úgy tűnt, sok utas fittyet hány a szabályokra. A velem szemben ülő párral dobozban utazó Gregor nevű macska sokkal nehezebben viselte a hosszas utazást, egyfolytában panaszosan nyávogott. De nem csak a vonatkocsin belül, hanem kint is fellelhetők voltak az állatok. Városlőd közelében először egy fekvő szarvasbika sziluettjét pillantottam meg az erdőben, majd egy komplett szarvascsaládét. Innen már nem kellett sokat utazni Sárvárig, ahonnan ma közel 10 kilométeres út várt rám. A vonat késésének köszönhetően 5 perccel kevesebb időm maradt erre a tervezettnél.

A terv pedig az volt, hogy sötétedésig megpróbálok egy megfelelő sátorhelyet találni éjszakára. A Sitke előtti erdőig erre már a tervezésnél se láttam semmi reményt, így az A terv az volt, hogy a Haraszti-erdőben éjszakázok, a B terv az, hogy a sitkei templom környékén ütöm fel a sátram, a C terv pedig, hogy elmegyek a Farkas-erdő első kiépített pihenőhelyéig. De ez utóbbi már tervezéskor se tűnt vonzónak, mivel mintegy 5 kilométernyi utat és két pecsétet sötétben kellett volna letudnom. Ráadásul egy csomó látnivalóról lemaradtam volna. Egyetlen előnye annyi lett volna, hogy kevesebb táv marad szombatra. Így tehát úgy döntöttem, hogy addig megyek, amíg meg nem pillantom az első alkalmas helyet a sátram felállítására.

Vártól várig tart ez a szakasz

A csónakázótavak mellett visz el a kék útvonala

A sárvári állomásra most már nem megy be a kéktúra, a kék + jelzésen juthatunk el a várig, ahol becsatlakozhatunk az útvonalba. Itt található az ominózus mellékhelyiség, melynek falán pecsétet ejthetünk – nos... a füzetünkbe. Ezen tevékenységemet végigasszisztálta egy vécés néni is. A kétbetűs helyiségtől igen dekoratív útvonal vezetett kifelé a városból először a vár parkjában, majd a csónakázótavak mellett, végül a fürdő körüli családi házas telepen. A Rába hídján átkelve hagytam el a várost, de előtte még megcsodálhattam a Tesco előtti régi hidat. Közeledtem a hegyközség felé, melynek templomát sajnos kénytelen voltam kihagyni szűkös időkeretem folytán (inkább fogytán).

Egy éles balkanyarral újabb aszfaltutakon bandukoltam a Haraszti erdő irányába, ahol szállásomat sejtettem. Egyszer csak fékezett mellettem egy autó és a benne ülők azt tudakolták, elvihetnek-e valameddig. Biztosan bizarr látvány volt az út szélén egyedül baktató méretes zsákot cipelő leányzó nekik. Sajnos a kedves kérdést kénytelen voltam kerek perec elutasítani, mivel hogy nekem ezt az aszfaltos részt is gyalog kell letudnom, még akkor is, ha kevéssé fűlik hozzá a fogam és látnivaló se akad. Itt, vándorlásom elején, persze még túlbuzgott bennem a túrakedv. és könnyű volt nemet mondanom a kísértésre. (Ha vasárnap Sümeg előtt kérdezi meg valaki ugyanezt, lehet, hogy máshogy döntök, de többet ilyen kínálkozó alkalom nem fordult elő a túrám során.)

A hegyközség

Átkelés a forgalmas 84-es úton, majd hamarosan egy kanyar jobbra és immár földúton haladhattam a Haraszti erdőben, amit tüzetesen pásztáztam megfelelő hálóhely után. Bár igazából az otthon végigmustrált térképek, műholdas felvételek és utcaképek alapján csak az újabb balkanyar után volt esélyem ilyesmi fellelésére. Miután átkeltem a Lánka-patakon, meg is pillantottam, hol fogok éjszakázni: közel a Mária út kapujához, egy farakás mögött állt egy magasles, mögötte pedig egy pici füves térség - pont elég egy sátornak, ráadásul annyira nincs is szem előtt a nagy mezőn. Fél óra leforgása alatt állt is a sátor. Éppen időben, mert kezdett már sötétedni.

Áll a sátor

Ami azt illeti, nem vagyok egy jó sátorban alvó, főleg első éjszaka nem, így inkább csak szenderegtem, mintsem aludtam. Az éjszaka nyugalmasan telt, csak egyszer zavart meg egy a közelbe tévedt állat, mely hangosan dobogott a sátor mellett. Annyira nem voltam éber és bátor, hogy megnézzem mi az, mindenesetre szerencsére hamar távozott hathatós hozzásegítés nélkül. A nem olyan messzi utakról néha egy-egy nagyobb jármű zaja is odahallatszott. Mikor 6 óra tájt kijöttek dolgozni a favágók, már én is ébren voltam. Gyors reggeli és pakolás után jött a hosszadalmas sátorszárogatás, mivel éjjel meglehetősen belepte a harmat a ponyvát. Alkalmasabb segédeszközt erre a mező szalmabáláinál nem is találhattam volna, így fél 8-kor már menetkész is voltam.
Akkor szedjük is a sátorfánkat...

A sitkei kálváriatemplom


Irány tehát Sitke. Útközben gyorsan kiderült, hogy előzetes aggodalmam a sátorhely miatt fölösleges volt, szinte minden megtett kilométer több lehetséges alvóhelyet is rejtegetett. Az A és a B terv is bevált volna többszörösen is. Nemsokára már a kálváriatemplom kerítése mellé támaszthattam a zsákomat, hogy kényelmesebben fotózhassak. A felgyűlt szemetemtől pedig megszabadulhattam a templom előtt kialakított pihenő kukájánál.

Rókák a mezőn

Szőlőhegyen keresztül


Egy szőlődombon, hétvégi házak mellett vezetett át az út Gércére. Egy réten két állatra lettem figyelmes – mikor közelebb értem, kiderült, hogy rókák. Sajnos távoztak, mielőtt jó fotót készíthettem volna róluk. Balról előbukkant a kukoricás mögül a Ság- és a Somló-hegy. Gércére beérve pecsételtem a polgármesteri hivatal előtt és feltöltöttem a vízkészleteimet a túrázók számára rendelkezésre bocsátott csapból. Nagyon szép gesztus a falutól, hogy paddal, vízzel ellátott pihenőhelyet biztosítanak a kéktúrázóknak! A másik pecsételőhely, a Kismackó kocsma zárva volt, de a pecsét megvolt ott is. Betértem a vegyesboltba is, hogy vasárnapra valamilyen élelmiszert tartalékoljak, mert bizonytalan volt, hogy később tudok-e bármit is vásárolni. Szerencsére kávéval is tudott az eladó szolgálni, így valamivel frissebben távozhattam. Annyira azért nem, hogy ne nézzem be, hogy a kék jelzés elkanyarodott jobbra, így tartoztam néhány felesleges méterrel az ördögnek.

A Somló



Gércéről kijutván hamarosan a Farkas-erdő rengetegében találtam magamat. Ekkor még nem sejtettem, hogy a végén örülök, ha kikeveredek belőle végre, de nem a félelmetes neve miatt. Annyi itt a tanösvény és információs tábla, hogy hamarosan megtudhattam, hogy farkasoktól nemigen kell tartanom és gyorstalpalón felfrissíthettem gombaismereti tudásomat is. A Rózsáskerti erdészháznál jól esett megint letenni a zsákom egy pecsét erejéig, majd kezdődött újból a kilométerek morzsolása az aszfalton. Közben megcsodáltam a kidőlt banyafákat meg a szállásul ajánlott remek pihenőket is, valamint az erdőt egykor rendbe tevő erdész, Scherg Lőrinc sírját is. Egy ideig bőszen olvasgattam a táblákat, de sajnos egy idő után egyre kényelmetlenebbül húzta a zsák a vállam, így igyekeztem a következő pecsételőhely, a Hidegkúti erdészház felé. Az aszfaltos úton persze nem csak a kéktúrázók közlekednek, hanem autóforgalom is volt. Tehát észnél kellett lenni. Nemsokára azonban nem csak autók jöttek szemben, hanem megjelent az első kéktúrázó is egy szintén magányos lány személyében, aki persze jóval kisebb zsákot cipelt az enyémnél. Összesen 7 kéktúrázó jött szemben itt a Farkas-erdőben. Az erdészháznál el is beszélgettem az egyik párossal, ők ajánlották, hogy a kilátóhoz feltétlenül menjek fel. Ez egyébként is szándékomban volt, de örültem, hogy figyelmeztettek rá, mert lehet, hogy kiment volna a fejemből.

Pihenő a Farkas-erdőben

A banyafák egyike

Hidegkúti erdészház

Kilátás a Scherg Lőrinc-kilátóból

A kis kitérő nagyon is megérte, megismerhettem vitéz Molnár László repülőhadnagy életútját, aki tragikus körülmények között itt hunyt el, majd megcsodálhattam a környező tájat a Scherg Lőrinc kilátóból. Közben pár gombásszal is beszélgettem, akiknek nem nagyon kedvezett a szerencse, mert kosaruk üresen maradt. A kilátótól visszatértem az OKT nyomvonalára, hogy az avasi tölgyet is láthassam. Jól esett a lábnak az erdei talaj és szerencsére innen már az erdő „főutcája" is murvás borítású volt. Ennek ellenére egyre csüggedtebben haladtam rajta a nagy melegben. Néhány percre le is ültem egy padra kifújni magam egy kicsit. Néha úgy éreztem, a Farkas-erdő vendégszeretete örökké tart. Egy újabb szembejövő pár vaddisznóveszélyre figyelmeztetett, amit sikerült szerencsésen elkerülnöm. Nagy sokára megpillantottam az erdő Káld határában lévő kapuját, ami egyben azt jelentette, megint aszfaltozhatok egy darabig. Sajnos Káldon se egy bolt, se egy kocsma nem volt nyitva, még a pecsételőhely sem, így az iskolánál tudtam beszerezni az igazolást. Kissé fölöslegesnek éreztem emiatt a kötelező káldi látogatást. Majd újból nekivághattam a Farkas-erdő egy másik útjának, immár Hosszúpereszteg felé.

Balra át -  de lehetne egyszerűbben is...


Itt újabb felesleges kilométerszaporításnak éreztem, hogy a kék felkanyarodik egy dombra, miután verőfényes mezőkön vándorolva eljuthatunk egyáltalán oda. Miközben van egy jelzés, amin nyílegyenesen is haladhatnánk célunk felé. Reménykedtem, hogy lesz valami látnivaló, de a szép tájon kívül semmi sem örvendeztetett, inkább csak egyre jobban eltikkadtam. Még a GPS-em által jelzett les és kereszt is hiányzott, pedig szívesen pihentem volna meg tövükben. Csak miután lejutottam a dombról, mászhattam fel egy lesre ejtőzni egy kicsit. Sokáig azonban itt sem tudtam megmaradni a tűző nap és a hátralévő út nyomasztó súlya miatt. A falutól még 6 km a Szajki tavak, odáig is van még pár kilométer, ráadásul mindezt árnyékot nélkülöző búzatáblák mellett kell megtenni. Ha jól számolom, a mai penzum összesen 38 kilométerre jön ki, márpedig tegnap is volt 9 km, meg holnap is lesz közel harminc, így a végeredmény sehol sem a beígért 72, hanem jócskán több. Ezen morfondírozva indultam tovább a tikkasztó hőségben. A lábamban és a vállamban már nagyon is éreztem az eddig megtett közel 30 kilométert, valamint a zsákom súlyát. A búzatáblán még egy kéktúrázó jött szemben, szintén méretes hátizsákkal.

A hosszúperesztegi templom

Úgy döntöttem, a templomnál lévő pecsétig már nem pihenek meg, inkább figyelem, hol találhatnék vizet, vagy boltot. Sajnos ezen igyekezetemet nem koronázta siker, csak meggyet sikerült szereznem az út menti fákról. Úgy tűnt, hogy az itteni lakosok nem nagyon szedik a már régen érett gyümölcsöt. A templomnál aztán meglett a régen vágyott pecsét és pihenő. Kellett is az erőgyűjtés a maradék mintegy 6 kilométerre, mert már se testem, se lelkem nem kívánta. A temető mellett megpillantottam egy kék kutat, gyorsan tele is töltöttem a vizes palackomat. A víz tehát meglett, már csak egy nyitva lévő bolt kellett volna nagyon, de azt az elkövetkező kilométereken nem is remélhettem. Újabb aszfaltút következett némi gépjármű-forgalommal, majd kicsit kellemesebb erdei utak, ha 35 kilométerrel a lábunkban és 15 kg körüli súllyal bármi kellemesnek mondható... Elmondhatom, szenvedtem mint a kutya, csak az tartotta bennem a lelket, hogy a kemping egyre közelebb kerül. Ekkorra már teljesen elvetettem, hogy újabb nomád éjszakát töltök kint az erdőben.

A pakk

Pihenő a horgásztónál

Mikor végre megpillantottam a tavat és rajta egy kicsi üresnek tűnő horgászkunyhót, gyorsan lefoglaltam magamnak egy negyed órára a stéget hokedlistól. Igaz, már csak 1,5 km volt kemping ide, egyszerűen nem bírtam tovább. Miután kellően kifújtam magam a folytatáshoz, újból nekiindultam és a pecsétig már meg se álltam.


Az üdülőtelep most sokkal nyüzsgőbb arcát mutatta, mint tavaly augusztus végén, mikor egy gyors strandolós látogatást tettünk itt. Minden büfé nyitva volt, az utcákon rengeteg sétáló ember. A kempingben ennek ellenére volt szabad hely. Gyorsan fel is vertem a sátram, majd zuhanyzás (persze sikerült a férfi zuhanyzót megtalálnom...) és kis pihenés után kajabeszerző útra indultam. Hirtelen megláttam egy nyitva lévő vegyesboltot a strand mellett, itt sikerült is a holnapi napra minden még hiányzó dolgot megvennem. A büfékben telt ház volt, így inkább kerestem egy nyugodt vízparti helyet, ahol kedvemre pihenhetek lábamat a vízbe lógatva. Hihetetlen, milyen jótékony hatása volt a sajgó talpaimra a tó kellemes hőmérsékletű vizének. Miután elegem lett a láblógatásól, újfent szemügyre vettem a büfék kínálatát - hát ami azt illeti, nehezen találtam a diétámhoz illő menüsort. Végül is a büfés lánnyal kiegyeztünk egy Hawaii pizzában, ami nagyon finom volt, csak éppen egy kicsit sok a pocakomnak, aminek az éjjel lett is következménye. 


Ettől eltekintve sokkal jobban aludtam, mint előző éjszaka, azaz inkább mondhatjuk, hogy aludtam is. Ebben a tevékenységemben először egy (egyébként jól játszó) amatőr zenekar, majd az üdülőtelepi kutyák kórusa, végül egy aludni nem tudó vízi állat vagy madár próbált megzavarni.


Másnap reggel gyorsan összekaptam a sátram - most szárogatni nem nagyon kellett, inkább csak tisztogatni, majd újabb frissítő zuhanyzás következett immár a női részlegen. A kemping lakói egyébként kifejezetten barátságosak voltak, újból és újból beszédbe elegyedtek velem. A tulaj meg alapból szerzett pár jó pontot azzal, hogy le tudta írni a nevem. A kemping maga is csupa pozitív benyomást tett rám, tiszta volt, rendezett és viszonylag csendes. A konyhában még teát is tudtam főzni a közös teafűtárlatból, így a bögrém se hoztam hiába. Miután a szendvicseim is elkészültek, immár útra kész voltam.

Egyik náddal benőtt tavacska

Hamarosan újra az OKT ösvényeit róhattam a Szajki tavak elhanyagoltabb tavacskái mellett, melyeket teljesen benőtt a nád már. Aztán az út hirtelen balra kanyarodott és ezzel búcsút vehettem a tóláncolattól. A sakktáblaszerűen felszabdalt erdőben jobbra-balra kanyarogva jutottam egyre közelebb az ötvösi pecsételőhelyhez különböző minőségű utakon. Egy közös volt bennük: mindegyik nyílegyenes volt. Volt köztük országút, aszfaltborítású út, murvás és füves felületű, de giz-gazzal benőtt is. Addig kanyarogtam, míg végre elértem a kiszemelt kiépített pihenőhelyre, ahol negyed óra szünetet tartottam a menetelésben és megettem második reggelimet vagy inkább a tízóraimat. Igen, 10 órára már több mint 10 km-et elfogyasztottam a mai penzumból. De volt még hátra majdnem kétszer ennyi...

Útonálló

Néha ilyen úton kellett átverekednem magamat

Megérdemelt pihenő

Az ötvösi pecsétig nem történt semmi számottevő dolog, a pihenőn kívül tulajdonképpen semmi látványosság nem volt az erdőben a gyakori pocsolyákon kívül, melyek előszeretettel az út közepén terpeszkedtek. Egy helyen az erdészet elterelte a kék útvonalát favágás miatt. Ugyan festettek ki terelő jelzéseket, de ezeket egy idő után elég bajos volt követni. Mivel ennek köszönhetően be is néztem a jeleket, visszajutottam az eredeti nyomvonalra. Szerencsére vasárnap lévén nem dolgoztak a favágók, bár a nyomok alapján igen komoly munkálatok folyhatnak itt. Egy helyen éppen próbáltam átvergődni a levágott gallyak kupacán keresztül, amikor mozgást hallottam a közeli bokorból. Egy hatalmas szarvasbika ugrott ki elém.

A sokadik útakadály - a kalauz csak egyet említ

Már kijutottam a terelt részről, mikor emberekre lettem figyelmes, kiderült, hogy maga az erdész tart szemlét a csapatával. Meg is beszéltük, hol rontottam el a terelés követését és említettem, hogy lehet, hogy egyértelműbb jelzések kellenének. 

Innentől árnyék csak nyomokban

Végtelen szántóföldeken át


Ötvös határában egy erdei fán van a bélyegző, tövében egy nem túl esztétikus, szakadt, pihenésre kevéssé csábító autóülés. Innen még egy darabig erdőben haladhattam, de aztán mára nagyrészt befejeződött az árnyas fák alatti vándorlás. Innentől országúton, illetve szántóföldek szélén haladhattam Sümeg felé. Feltűnt a távolban a Somló, a Keszhelyi-hegység és maga a sümegi vár is, így legalább ennyi élvezet volt az egyre tikkasztóbb menetelésben. Be is húzódtam útközben egy fa alá meggyet eszegetni. Nem csak árnyék, de vízvételi lehetőség sincs ezen a szakaszon, a palackom meg egyre apadt. Szerencsére még nem vészes mértékben. Kisvásárhelyen is csak száraz kutakat találtam. A pecsételőhelyként szolgáló harangláb alatt megpihentem újból egy kicsit, majd folytattam utamat Sümeg felé. Egy darabig megint árnyas ligetben bandukoltam, csak éppen szerencsétlenségemre éppen trágyát szórtak ki a csalitost övező földekre, így meglehetősen penetráns szag terjengett. De ez még mindig jobb volt annál, ami ezután várt rám: 3 kemény kilométer forgalomban, aszfalton, tűző napon. Erre rá kellett készülnöm, így a mező szélén egy rövid időre ledőltem, közben egy ragadozó madár vadászatát szemléltem. Kinéztem azt is, milyen vonatra van esélyem. Azt láttam, hogy a 3 órási elmegy, mire az állomásra érek, a következő esélyes vonat 5 óra tájban érkezik. Időm tehát bőven van. 

Mezőgazdasági gépvonták találkozása tilos

Kisvásárhely határában

Jól elbújt tábla

Lassacskán nekiduráltam magam a végső megpróbáltatásoknak. Előttem a sümegi vár képe lebegett egész úton – valóság volt, nem délibáb, bár a forróság miatt akár az is lehetett volna. Az autók elől folyton be kellett húzódni, de azért haladtam bőszen előre. A zsák egyre jobban húzta a vállam, így egy bekötőútnál újból kidőltem. Hát igen, a túra tervezésénél még voltak olyan ötleteim, hogy itt egy kis kitérőt teszek a Tarányi kastélyhoz és templomhoz. Ezt mostanra természetesen már teljesen elvetettem. 

Aszfalt, forgalom, hőség

Akkor gyerünk, hátizsákra fel, legyen meg az az utolsó néhány kilométer is! A vár egyre közelebb kúszott, ezzel a túra vége és az utolsó pecsét is. Reménykedtem abban, hogy találok a városka szélén valami nyitva levő üzletet, hogy pótoljam lassan teljesen elapadó vízkészleteimet. Sajnos mindhiába. Viszont az állomásra érve, mikor benyomtam az utolsó bélyegzőt is, és elővettem telefonom, hogy megnézzem a menetrendet, észrevettem, hogy egy vonatot, ami 10 percen belül érkezik, teljesen figyelmen kívül hagytam. A pénztár zárva volt, így már az érkező Bzmot szerelvényen tudtam jegyet venni. Hogy mire is? Ez pontosan csak Tapolcán derült ki, ahol először megszemléltem a Nohabos emlékművet, amit már régóta le akartam fotózni, majd végre sikerült vizet vennem potom 500 forintért a közeli büfében. Nekem most ennyit megért másfél liter behűtött itóka. Már előzőleg gyanús volt, hogy az állomáson valami rendkívüli történik, mert kint voltak vasúti relikviákat áruló árusok, meg feltűnően sok ember nyüzsgött egy igencsak dekoratív Szergej körül, ami a szerelvényemet szándékozta vontatni Kelenföld felé. Csak menet közben jöttem rá, hogy egy nosztalgia hétvége kellős közepébe csöppentem bele. 

Ütött az utolsó pecsét órája

Irány Budapest

Sikeres szakaszteljesítésemet így Nohabok, 424-esek és mindenféle extra mozdonyok társaságában ünnepelhettem, miközben a Tekergő ablakából egykori kéktúrás élményeimen is újból elmerenghettem a Balaton-felvidék páratlan hangulatától övezve.

Dupla Nohabos szerelvény

A Szergejünk búcsúzik Székesfehérváron

A híres 424-es










2020. június 20., szombat

Újratöltöttük az illegális kék keresztet

Hogy mi is az a kék kereszt? És miért illegális? És hogy, s mint töltöttük újra? Ez, kérem, egy nagyon hosszú mese lesz, amit próbálok minél rövidebben elmesélni. (Bár biztos nem koronázza siker eme igyekezetem...) Ne is gondoljunk itt semmilyen sutyiban főzött alkoholos itókára, hanem irány az erdő ízibe!

Egyszer volt, hol nem volt egy ember, aki sokat járván a Budai hegyeket, gondolt egyet, hogy jó lenne egy olyan turistajelzés, ami elvisz Budakeszitől egészen Nagykovácsiig. Ugyan a két település között eddig is volt turistaút, de jelzéseknek se szeri, se száma, ha útnak indult az egyszeri turista, ugyan résen kellett lennie, hogy a sok jelzésváltás miatt el ne kavarodjon az erdőben. Elment tehát a város tanácsosaihoz, hogy ugyan engedjék meg, hogy festhessen jeleket a fákra, hogy a két község között járók könnyebben eltalálhassanak céljukhoz. A város tanácsosai szépen meghallgatták, majd mondották, hogy mindez nagyon szép és jó ötlet, de sajnos hiába, mert nem elég az ő beleegyezésük. Elküldték tehát a nemzeti parkhoz avval a jókívánsággal, járjon ott is szerencsével. Az egyszeri turista elmondta az igazgató előtt is bánatát. Bólogatott sűrűn az igazgató úr, hogy érti-érti, de hiába, hogy van igazság a dologban, tovább kell, hogy küldje emberünket a parkerdőhöz, mert ott tudnak segíteni neki. A parkerdőtől elküldték a járáshivatalhoz, onnan meg a turistaszövetséghez. Hol hümmögve, hol fejcsóválva, hol meg helyeslően bólogatva fogadták, és mindenhol ígérték, hogy  megvetik-meghányják a dolgot és majd értesítik, mire jutottak. Telt-múlt az idő, és turistánk már nagyon szerette volna, hogy az új jelzések kikerüljenek a fákra. Egy szép napon úgy döntött, hogy immár nem várhat tovább. Fabrikált tehát otthon egy jelzésfestő sablont, kicsit tanulmányozta a jelzésfestők mindentudó könyvecskéjét, majd szépen fogta a festékes vödrét, kisétált az erdőbe és végigpingálta a fákra az általa kitalált kék kereszt jelzést Budakeszi határától egészen a Nagykovácsira vezető szekérútig. Mivel az emberünk ez idáig nem nagyon gyakorolta magát a jelzésfestésben, egyik ilyenre, másik olyanra sikeredett – hol jobbra, hol balra csúszott el a kereszt a fehér alapban, ne adj isten, egyik-másik renitensebb fán meg is folyt kissé a festék. A festékszóró használatával is nehezen boldogult – csak nem sikerült helyre kis nyilakat festenie vele, pont olyanokat, mint a többi turistajelzésen. Bánkódott ezen szerfelett, de avval vigasztalta magát, majd csak belejön, hisz hosszú még az út Nagykovácsiig. De a jelzések csak nem akartak úgy sikerülni, mint ahogy szerette volna. Már Nagykovácsi felé járt lassacskán, majd hipp-hopp elérkezett az az idő is, hogy kitegye az út végét jelző pontot – de ó jaj, az a fránya festék igen rusnya mód lefolyt megint csak. Szép vagy nem szép, a jelzés immár elkészült, végül is követhető volt, hisz jól sűrűn jelölgette a fákat – így dolga végeztével szépen hazaballagott. Telt-múlt az idő, egyszer csak híre ment, hogy új, meglehetősen csúnya jelzések jelentek meg az erdőben. A turisták meg egyre vakarják a fejüket, nem értik, hogy ezek a jelzések miért nincsenek rajta a térképen. Többen teljesen összezavarodva el is tévednek. A turistaszövetség sem volt rest, utánajárt a dolognak és hamar eljutottak a buzgó jelzésfestő emberhez. Jól megdorgálták, majd fogták a szürke festéket, és mind egy szálig lefestették a megtévesztő jeleket. Hisz nem járja az, hogy valaki gondol egyet, és engedélyük nélkül csak úgy mindenfélét pingál a fákra kedvire. Főleg, hogy olyan utakon teszi ezt, melyeket a biciklisták is igen gyakran használnak, akik könnyen kárt okozhatnak a gyalogosok testi épségében. Ezzel indokolták legfőképp időközben írásban is, miért nem alkalmas az emberünk által kitalált út. Majd mivel azért részben beismerték, hogy bizony kéne talán mégis az a két települést összekötő út, kifestettek szép míves sárga kereszt jelzéseket, melyek részben követték az emberünk által kifestett útvonalat, részben pediglen nem.

Megdühödött erre emberünk, fogta újra a festékes vödröt és visszafestette jelzéseit a fákra. De mit tesz isten, megint ugyanolyan csúnyára sikeredtek, mint először. Dúltak-fúltak a turisták hivatalában, tördelték kezüket erőst a többi elöljárók is. Megint elővették emberünket, még áristommal is fenyegették. Mit sem ért mindez, emberünk elment az újságíró barátaihoz, elmesélte bánatát és szépen megkérte őket, írnának olyan cikkeket az újságokba, melyek kicsit megtámogatják az ügyét. Majd elment ismerőséhez, akinek befolyása volt egy pártosulásnál is, mely híres volt arról, hogy szívesen tör borsot egyes hivatalok és más pártok orra alá. Elmesélte neki is szomorú történetét. Ismerőse megígérte, hogy szót emel érdekében. Nem kellett sokat várni, egyszer csak megjelentek újra az otromba, de egyesek szerint célszerű kék keresztek az erdőben… És így ment mindez az idők végezetéig, de legalábbis addig, míg mind kihaltak a turisták, a hivatalnokok, az újságírók, igazgatók és pártemberek is a világbul.

Így volt, nem így volt, nem tudni, hogy kinek volt igaza, azt sem, bár az is lehet, hogy mindenkinek a történetben megvolt a saját maga igazsága.

Igazságot tenni nem is próbáltunk, de szerettünk volna utánajárni a történetnek, és megnézni saját szemmel azokat a híres-nevezetes avagy hírhedt kék kereszt jelzéseket. Mert a fenti történet nem mese, hanem a közelmúltbeli turistáskodás egy igen sajátságos epizódja.

Meg is találtuk a felfestéseket, végig is mentünk az úton egyszer 2019 havas februárjában. Azonban szerettünk volna arról is megbizonyosodni, hogy a sok kusza híresztelés után vajon újból láthatóak-e mostanság is az illegálisan felfestett jelzések. Így újabb túrát szerveztem. A vírus utáni zavaros helyzetben volt egy kis halogatás mindenféle okok miatt, hagyjuk is ezt, nem lényeges. De nem ez volt az oka annak, hogy maga a túránk is majdnem olyan kalandosra sikeredett, mint a fenti mese.

Történt tehát, hogy álldogálván a 222-es buszt megállójában vártam túratársaimat, hogy végre megérkezzenek a túrakiírásban szereplő 9 órai találkozóra. De csak nem akartak megjönni. Már majdnem 9-et ütött az óra, mikor befutott Juci. Szinte egy időben csörgött a telefonom – Zsolt volt az. Kiderült, hogy ők bizony félreérthették a kiírást, mert Zsuzsival a Budakeszi szanatórium megállójához mentek a Széll Kálmán tér helyett. Közben Csiperkétől és érkezett egy SMS, hogy ő Solymárról indulván inkább lerakta autóját Hűvösvölgyben és gyalog közelíti meg a Korányi Intézetet, ahonnan indulni szándékozunk. Miatta nem aggódtam, gondoltam, biztosan meg fogja találni a kiindulópontot. Közben Kati is kétségbeesetten telefonált, hogy ő még csak most indul a Karolina út környékéről. Te jóságos ég, hogy lesz ebből túra és csapat???

Közben Jucival fölmaszkolódtunk és felszálltunk a buszra, hogy Zsoltéknak ne kelljen annyit várnunk ránk az egyre hűvösebbé váló időben. Több kósza túratársról nemigen tudtunk, és reménykedtünk, csak sikerül majd összeszedni előbb-utóbb mindenkit.

Zsolték hamar megkerültek a megállóban, mikor Kati még kb. 1 órányi távolságra volt tőlünk. Mindeközben Csiperke meg valahol a Hárs-hegy környékén kolbászolt, mert igencsak benézett valamit. Mindezt sok ide-oda telefonálgatás és hallózás után tudtam meg. Sajnos a telefonom valamiért nem volt csúcsformában, mert hol az egyik, hol a másik fél nem hallott semmit.

Mivel Zsolték már eleget vártak ránk fagyoskodva, nem szerettem volna tovább próbára tenni a mindössze 6 éves Zsuzsi türelmét, akit végül egybehangzóan a túra hősének kiáltottunk ki. Hogy hányan, az majd a történet végére ki is derül. Így tehát nekivágtunk az erdőnek, bízván abban, hogy majd csak a hiányzó társak is szerencsésen megkerülnek.

Hamar megbizonyosodhattunk arról, hogy könnyű lesz követni a nem létező, de a fákon mégis igen markánsan jelenlevő jelzést, mert a kék keresztek mind egy szálig megvoltak. Szebbek ugyan az idő előrehaladtával sem lettek, legfeljebb csak sűrűbbek.

Utat így nem is tévesztettem, még a kitérőknél sem, de kiderült, a karantén nem tett jót a túravezetői tudásomnak. Először is el kellett töprengenem azon, hogy elképzelhető, hogy valami hiba kerülhetett a kiírásba, hogy ilyen sokan nem találtak oda a starthoz. Bár csak bemásoltam a múltkori kiírást, akkor meg nem volt ilyen gond… Másodszor meg simán letagadtam Zsolték előtt, hogy érintjük a Csacsi-rétet. Váltig bizonygattam, hogy az máshol, a Normafa környékén van. Zsolték meg azt, hogy szerepel a kiírásban. Csak a túra esett le, hogy bizony van egy Csacsi-rét a Vadaspark közelében és el is mentünk mellette… A Csergezán-kilátó előtt meg hirtelen majdnem hátraarcot fújtam egy a fejemben támadt hirtelen zavar miatt.

Szerencsére ezekre fátylat borított a lenyűgöző, üde zöld természet, a sok eső után előbukkanó gombák és színpompás virágok garmadája. Hol tinóruk, pöfetegek, galambgombák és ehető galócák kerültek zsákunkba, hol kakukkfűre, gyűszűvirágra, nősziromra, sarkvirágra, egykor virágzó tavaszi héricsek levelére leltünk, hol szarvasbogár mászott az úton, majd kusza ágú fára csodálkozhattunk rá. Mindezek megkoronázásaként, egyszer csak egy jól megtermett borz kocogott át éppen előttünk a réten. Micsoda meglepetés, hiszen nappal igencsak ritkán látni őkelmét!

Nem is csoda, hogy nem haladtunk túl gyorsan, hiszen Zsuzsi érdeklődését minden felkeltette, legyen az virág, bogár vagy vadetető. Én meg lelkesen mutogattam mindent, ami elénk bukkant. Már a második kerítésen is átmásztunk majdnem, mikor kiderült, hogy Csiperke már mögöttünk jár és nincs is olyan messze, míg Katit meg sikeresen elirányítottam Nagykovácsiba, hogy szembetalálkozhassunk vele, mivel esélye arra, hogy utolérjen minket, még e viszonylag komótos tempó mellett se volt. Hogy hol is, azt még én se tudtam abban a pillanatban…

Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahol úgy terveztem, hogy Csiga tanácsára letérünk a kék keresztről egy szép gerinc kedvéért. Aggódtam, hogy Csiperke megtalálja-e a jelzetlen ösvényt. De láttam, hogy erre semmi okom sincs már, mert a legjobb pillanatban egyszerre felbukkant a láthatáron.

Örültünk, hogy megkerült és már csak Kati miatt kellett aggódnunk. De úgy tűnt, ügyesen követi az általam megadott jelzéseket és instrukciókat és már úton volt a Csergezán-kilátó felé. Már csak az volt a kérdés, mi vajon mikor érünk oda. Reménykedtem, hogy sokat nem kell várnia ránk. A kilátó volt ugyanis a második tervezett kitérőnk. De először még el kellett jutnunk a Katonasírokhoz, majd az igen látványos Nagy-sziklafalhoz az egyre csak szemerkélő esőben és kellemetlenné váló szélben. Zsuzsi zsenge kora ellenére szerencsére szépen jött velünk és nem sokat panaszkodott. A szikláknál megpihentünk és megebédeltünk, majd folytattunk utunkat. A többiek nem ismerték a Budai-hegységnek ezen eldugott, de annál izgalmasabb látványosságait, így örültem, hogy mindenkinek tudtam újat mutatni. Zsuzsi is érdeklődve hallgatta a rémkecske történetét, mely nemrég még ezeken a bérceken riogatta a turistákat.

Az ebédszünet után a zöld kereszten igyekeztünk vissza a hevenyészetten felfestett kék keresztünkre. Tudom nem szép dolog, de néhol jókat mulattunk egy-egy csúnyára sikerült jelzésen. Némi idő múltán hirtelen elénk bukkant a kilátó a rengetegből és Kati is, akinek az egy óra várakozás kevésbé lehetett kellemes még a kilátó szélvédett tövében is. Gyorsan megkínáltam őt is a reggel sütött meggyes pitéből, aztán felmentünk a kilátó tetejére annak ellenére, hogy kilátással senki se nagyon kecsegtetett a kilátó alatt eszegető turisták közül. Csak a felhők alatt szomorkodó hegyek tárultak a szemünk elé, miközben dideregtünk a hideg szélben. Látogatásunk a kilátóban így nem is tartott soká, továbbindultunk a kék kereszt irányában. Katinak sem kellett csalódnia tehát az útvonalismétlés miatt.

A Nagy-Kopaszról lefelé jövet Juci talált egy méretes kukacmentes vargányát, majd megcsodáltunk egy erdészeknek emelt emlékoszlopot és egy lapra szerelt egykori kunyhót, melynek csak a kályhája árválkodott egyben egy fatönkön. Faképnél hagytunk egy képesfát, majd kies rétek láncolata mellett haladván eszegettük a szamócákat, csodáltuk a szebbnél-szebb virágokat. Egyik réten sok virágról többet is megtudhattunk egy viszonylag frissnek tűnő ismeretterjesztő tábla révén. Múltkori túránknál ezt a táblát még üresen találtuk. Mire elértük a Fehér-utat, majd a Zsuzsinak beígért forgóajtót, a kislány egyre jobban kezdett fáradni és nyűgösödni, emiatt néha rövid szünetre és lassabb tempóra kényszerültünk. Pedig nagyon vártuk már, hogy odaérjünk a túra végpontjában lévő cukrászdába, szemünk előtt már a forró kávé illata lebegett – micsoda képzavar!

Mi végül előresiettünk, és nagyon reméltük, hogy Zsoltnak is sikerül hamarosan becsalogatnia Zsuzsit a célba, ahol végül egy finom krémes lett a jutalma. Azt hiszem, egyöntetűen kijelenthetjük, hogy sokszorosan megérdemelte, hiszen majdnem 20 kilométert gyalogolt le mintegy 600 méter szint megtételével. Remélem, nem vettük el a kedvét a túrázástól és máskor is üdvözölhetjük majd csapatunkban.