2022. április 11., hétfő

Széllel szemben


A ráckevei HÉV-en utazni egészen retro érzés, a ki tudja hány évtizedes kaszni komótosan zakatol-csörömpöl a végállomás irányába, jobbra a szántókon legelésző őzek, balra a sváb, majd rác ősökről mesélő házak vagy éppen a kortárs építészet gyöngyszemei sorakoznak, melyeket kietlen gyártelep követ. Később rózsaszín virágokat lobogtató bokrok tarkítják a talán éppen kucsmagombákat rejtegető nyárfaligetet. Ilyen korai órában még alig van utas, az öltözeteket mustrálva úgy tűnik, valószínűleg egyedül én utazom a ráckevei futóversenyre. Bár ki tudja, mit rejt a szemben ülő szemüveges, túrázónak látszó lány méretes hátizsákja. Jó néhány óra leforgása múlva kiderül, a maratoni női harmadik helyezett felszerelését! De ekkor még mit sem sejtek arról, milyen meglepetéseket és élményeket tartogat számomra a versenyzés, sokkal inkább aggódom azon, miért hallat a vonat olyan furcsa hangokat és miért álltunk meg a semmi közepén, miért száll ki a vezető és nézi végig tüzetesen a szerelvény oldalát.

Ódon ráckevei házikó - bemelegítés közben lencsevégre kapva

Életem első maratonja felé utazom, csak nem azon fog elszállni a verseny, hogy már oda sem érek? Mert ahogy így lassan-lassan belezötykölődöm a maratonom valóságába, úgy döntök, hogy ebben a ragyogó napsütésben élvezni fogom a verseny minden percét, már amennyire lehet. A Csepel-sziget tavaszi ruhás folyóparti díszlete egész biztos megtesz majd mindent ezért.

Savoyai-kastély

Szerencsére hamarosan a vezető is visszaszáll és a vonat egy nagy zökkenéssel tovább indul a végállomás felé. Két kilométer a versenyközpont a HÉV-től, ha nem lenne rajtam a teletömött hátizsák, akár futhatnék is rögtön egy bemelegítést. Így viszont inkább nyomába eredek egy idősebb, szintén futónak öltözött hölgynek, akit alig bírok követni. Le is maradok fényképezgetni, hiszen annyi a látnivaló. Kastély, városháza, Árpád-szobor, templomok, csónak a Duna mellett, csupa képre kívánkozó részlet.

Csónak a Kelemen parkban a versenyközpontba menet

Így is viszonylag hamar odaérek a Szent Imre Katolikus Általános Iskolában berendezett versenyközpontba. Gyorsan kitöltöm a kötelező felelősségvállalási nyilatkozatot, aztán beállok a rajtcsomagomért. Szerencsére nincs is nagyon sor, és egy versenyes kitűző is üti mindjárt a markomat, mindenféle teljesítmény felmutatása nélkül. Elpakolom a felesleges dolgokat, feltűzöm a kapott rajtszámom, ami a szimpatikus 747-es, majd megkeresem a mellékhelyiséget. Szerencsére a tanári mosdóba is beengednek, ahol sorba sem kell állni. Egyetlen egy dolgot nem találok csak, a ruhatárt. Kiírva sehol nincs, a mosdót kinyitó hölgy meg azt mondja, nincs ilyen. Ezen nagyon elcsodálkozom, már azon agyalok, hol fogom észrevétlenül elhelyezni a zsákom. Márpedig egy futóversenyen biztos kell lennie ruhatárnak, így lemegyek a Duna-partra, úgyis érdemes a rajtzónát is szemügyre venni indulás előtt. Sajnos, amit keresek, itt sem találom, így inkább visszatérek a központba, hogy véglegesítsem a szerkómat a tapasztalt időjárási viszonyok alapján. Lent minden jó, ahogy van, fentre elég lesz az aláöltözet és a póló, a kabát nem kell. Persze naná, hogy nem azt a felsőt gondolom jónak, amit reggel felvettem, így a szürkét lecserélem a szellősebb fehérre, felhúzom a pólómra. Közben lenyomok a torkomon egy adag gyümölcspürét és szorgosan kortyolgatom a vizemet - kell az energia és a hidratáció. Készenlétbe helyezek egy banánt is.

Ideje elkezdeni a bemelegítést, de ehhez jó lenne leadni a cuccokat. Megkérdezem hát a legközelebbi rajtszámkiadó csapatot - és lám, a ruhatár pont náluk van! Probléma megoldva, irány a Duna-part a bemelegítéshez. Előtte persze még nyomok néhány szelfit a közeli stégen. A városka utcáin futkározok ide-oda kényelmes tempóban, hasonlóan másokhoz. Utána kicsit futóiskolázom még a parton, a hajómalom közelében. Micsoda festői helyszín egy futóversenyhez! A bemelegítés egyben ruhapróba is, melynek eredménye most az, hogy a felszerelés jó, de mégsem tökéletes. Így harmadszor is nekiállok öltözködni: az élénk szél miatt kicsi az esélye, hogy az aláöltözet menet közben lekerül majd, így menjen inkább a póló alá. A csősál maradhat, ha sok lesz, majd mehet az öv zsebébe. Négy-öt óra nem kevés idő, előreláthatólag ennyit fogok a pályán tölteni. Nehéz, talán éppen lehetetlen is mindenre felkészülni. De amit lehet, igyekszek megtenni még most az indulás előtt. Gimnasztikázok, melegítek, lassan kezdik is beszólítani a futókat a rajtzónába. Én meg annyira elbambultam, hogy csak jó sokára veszem észre, hogy a rajtkapu túloldalán állok. Nosza gyorsan átsorolok, beállok olyan középtájra, melegíteni ott is lehet. 

Gyülekeznek a futók a Duna-parton

A mai verseny nem a tempóról, hanem a túlélésről szól. Most ezt még jól tudom, de ezt akkor is észben kell majd tartanom, ha már visz magával a tömeg irama. Ennyit még egyben sosem futottam, mindenféleképpen egy nagy utazás lesz. Vagy Presser helyett Charliet idézve egy utazás az ismeretlenbe. Útvonalügyileg és távolságügyileg is. A felkészülést szerencsére majdnem sérülésmentesen átvészeltem, bőven lefutottam a szükséges kilométereket, ráadásul rengeteg szinttel egyetemben. Két hete még futottam a VTM-en egy számomra egész tisztességes terepfélmaratont (2:18:03), utána kezdtem lazítani az edzéseken minőségben és mennyiségben is. Leginkább, amivel gond lehet, az talán a jobb combomban hátul valami, ami még a VTM előtt pár nappal sprintelés közben elég fájdalmasan meghúzódott. Utána szerencsére csak néha és nagyon haloványan jelentkezett, de pont a héten megint éreztem fájdalmat ott az utolsó előtti futásomon. Aznap persze minden létező és addig nem létező problémám előjött, de hát ilyen a maraton mumusa. Hogy mi okozhat még esetleges fejvakarást? A néha fájdogáló csípőm? Esetleg a bokámon az új bakancsom által dörzsölt sebek, mivel múlt vasárnap a buliban muszáj volt abban parádéznom. Leragasztani a kompressziós szár miatt csak az egyiket sikerült rendesen. Vagy ugyanebben a buliban megivott alkohol mennyisége, ami az amúgy is érzékeny bélrendszeremet egy kicsit megint megkavarta? Vagy talán a kidörzsölődés – az szinte mindig teljesen random módon jelentkezik. Az egyetlen bevált melltartóm alatt a kritikus részt most le is ragasztottam, meg jó erősen átkentem, ha ez nem segít, akkor semmi sem. A másik kényes helyet, a póló ujját pedig az aláöltözettel egyszerűen kiiktattam.

Miközben ezen tépelődöm, az első maratonozókat név szerint is megemlítik, így szinte már úgy érzem, elindulni is dicsőség ezen a versenyen. Milyen lesz akkor célba érni? Kétség most semmi nincs bennem, hogy ez néhány óra múlva megtörténik annak rendje és módja szerint. Nem létezik olyan erő, ami hátráltasson! Ha meg létezik, arról itt és most nem tudok és nem is akarok tudni! Nehéz lesz, küzdelmes lesz, de menni fog, most már nincs visszaút. Hamarosan megszólal a duda, indulás! A telefonomon is lenyomom a Strava start gombját, dolgozzon ő is az övtáskámban, amíg én futok.

Hajómalom – a legjobb háttér a verseny előtti bemelegítéshez

Az első métereken nagy a torlódás, a hídra feljutni elég lassacskán lehet a nagy embertömegben. Legalábbis ahhoz képest, ahogy szeretnék. A közelben egy sramlizenekar játssza a ritmusos talpalávalót, azaz az induláshoz az indulót. Mars a hídra! Itt már jobban meglódul a nép, de aztán a szemközti oldal parkos sétányának keskeny csíkján megint összetömörül, néha szinte csak lépni lehet. Sokan kerülnek inkább a füvön. Egy idő után már én sem ragaszkodom az aszfalthoz, jó nekem a terep is, csak haladjunk! Az első kilométerek lendülete hamar elvisz az első frissítőpontig, ami még túl korán van nekem, így ki is hagyom. A következőnél viszont vételezek egy poharat, amiben a tervezett víz helyett izotóniás ital van. Hát így jártam, akkor majd fordítottan frissítek a továbbiakban. Pörögnek a kilométerek, lassan kijutunk a településről és az első 10 kilométeres futók jönnek is már visszafelé. A fordító után szerencsére valamelyest ritkul a mezőny. Miután a félmaratoni táv is visszafordul, még kevesebben maradunk. A személyzet profi, a pontokon terülj-terülj asztalkám, de egyelőre csak főleg iszom, vizet és izot felváltva, csak egyetlen helyen veszek egy csipet mazsolát és mogyorót, hogy só és cukor is kerüljön a szervezetbe. Egyelőre a futás is jól megy, az egyetlen aggasztó dolog a bal combomban egy pont, ami időről időre hallat magáról. Olyan érzés, mintha kiakadna valami. De csak egy pillanatra, utána minden megy tovább annak rendje és módja szerint. Ismerem ezt az érzést, nagyon ritkán szoktam érezni, de inkább a jobb combomban ugyanott, és nem is kimondottan futásnál. De miután előjön, hamar el is múlik, sőt akár évekre el is tűnik. És inkább aggasztó, mintsem fájdalmas. Emiatt is, meg mivel már amúgy is fáradok, lassítok egy árnyalatnyit a tempón. És már egy jó ideje, igazából már a rajt óta, egyre inkább pisilhetnékem van. Szóval meg kell majd állni valahol, ezért is vártam ki, hogy ritkuljon a mezőny. Szerencsére a balatoni WC-kálváriám itt nem ismétlődhet meg, jobbnál-jobb helyek kínálkoznak mindkét oldalon, de még várok. Egyszer csak egy bezárt horgászcsárda mögött meglátom a nagybetűs (vagy inkább kétbetűs) helyet, ahol jól el lehet bújni. Legalább erre az időre szemügyre tudom venni a tájat is, ahol futok. Eddig csak elsuhantak mellettem váltakozva a hétvégi házak, erdők, mezők, a horgászstégek, csónakkikötők, büfék, a vízparti miliő kellékei. 

Engyel Gábor fotója

Aztán minden folytatódik, felveszem újra az iramot. Azaz csak próbálom, a tizennegyedik kilométeremben járok, és érezhetően lassulok már. Páran a mögöttem lévők közül előznek is. De evvel nincs gond most, későbbre is kell tartalékolni. Nagyon nem észlelem, merre járunk, meg a környéket sem ismerem, de mintha a távolban feltűnne egy kék zsilipszerűség. Lehet, hogy megérkeztem a szigetcsúcshoz? Hamarosan egy fahídon kelünk át, bal lábfejem a rámpára való fellépéskor megfogja a görcs. Ha fáradok, ez mindig egy jel akár túrázáskor, akár futásnál. Szerencsére hamar távozik a görcs, de sajnos az a tulajdonsága megvan, hogy elég egy rossz lépés, és vissza is tud jönni azonnal. Mindenesetre a következő pontnál be kell vennem egy sótablettát, nem elég az izotónia. Úgy tűnik, valami fordítóhoz értünk, mert egy hosszú szakaszon megint szembe is jönnek a futók, a frissítőpont viszont a szembefutóknak esik kézre. Így hát futok inkább tovább és reménykedek, hogy a fordító nem lesz túl hosszú. Ide ékelték hát be a szervezők a városi útfelújítás miatt kimaradt métereket, amit az angol királynőnek köszönhetnek a maratonisták.

A 2. frissítőpont előtt - Engyel Gábor fotója

Most már kezdem érezni a kilométerek súlyát a tagjaimban, hiszen a féltáv környékén járunk. Pontosan nem tudom hol, mert még nem jöttem rá, hogy a pontsátrakon fel van tüntetve a kilométerszám, okosórám meg nincs. A Stravat meg nem nézem meg már csak babonából sem, nehogy eltűnjön a vétel. Mert pont ilyen alkalmakkor, a hosszú és fontos futásaimnál szokott ez megtörténni. És mint utólag kiderült, pont ezekben a pillanatokban döntött a drágalátos alkalmazás éppen úgy, hogy köszöni, neki az első félmaratonom elég is volt, a másodikhoz már nem kíván asszisztálni. Talán már tudta, mi vár rám, és gyáván megfutamodott a megpróbáltatások elől vagy éppen előre látta, hogy értékelhető tempót ma már nem nagyon futok.

Az utolsó mosolygós pillanatok a szigetcsúcsnál

A ponton be is kaptam a kiérdemelt sótablettámat, aztán ahogy felkanyarodtam a Kis-Duna valóban kék korlátos hídjára, még magamba gyömöszöltem egy kólás energia gumicukrot. Jó kombó volt, haladtam is szépen tovább egy újabb fordítós helyhez, ahol előbb ki kellett futni a Csepel-sziget csúcsáig ott megkerülve egy oszlopot. Az oszlop mögött álló lányok amellett, hogy az áthaladó futók számait is feljegyezték, hangosan biztattak mindenkit. Ez nagyon jól esett, itt már bizony elkelt a segítség. Mert az utolsó métereket futottam, melyek még valamilyen szinten élvezhetőek voltak. Ami innentől jött, az nettó szenvedés volt.

Már a hídon áthaladva is néha belém kapaszkodott a szél, meg már a körülöttem futók odafelé is rebesgették, hogy vissza Ráckeve felé "kellemes" lesz majd a szélben futni, de ennek akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Inkább a biciklis kísérőket sajnáltam, mert magam is rettenetesen utálok szélben bringázni. Hogy futni milyen nagy szélben? Nos, eddig ez az élmény kimaradt. Futottam a felkészülésem alatt mindenféle időjárási körülmények között, esőben, hóban, kánikulában, sárban, fagyban – ami kimaradt, az a viharos szél. Hát most kiderült, hogy erre is lehetett volna készülni. Mert futni nagy szélben legalább olyan rossz, mint tekerni. Vagy még rosszabb. Tulajdonképpen egy szélmalomharc az egész, amiből nem jöhetsz ki győztesen: a tempód eleve csökken, mert hátráltat, visszadob a szembeszél, viszont hogy egyáltalán haladhasson az ember, az rettenetesen sok energiát felemészt. De mégis futni kell, mert egyrészt messze még a cél, másrészt gyalogolni szélben ugyanolyan rossz és sokkalta kevésbé haladós, harmadszor meg maratont futok és nem gyaloglok. Azt már tudom, hogy végig tudom gyalogolni ennek a távnak akár a kétszeresét is, de most azt szeretném megtudni, hogy le tudok-e futni 42,195 km-t. Sétálni tehát egyszerűen nem ér! Legyen bármennyire szélnek kitett terep a hosszan elnyúló gát, amin haladnunk kell, és legyenek bármekkora széllökések. Az sem érdekes már, hogy tempóm leginkább egy reumás csiga vánszorgásához hasonlít. De futok és haladok előre. Közben meg próbálok tájékozódni, merre járhatok és fejben beosztani, szakaszolgatni a hátralevő részt. Tessék, ott a túloldalon az az adótorony, vagy mi, azt már ügyesen el is hagytam. Pedig onnan még sok volt a hídig idefelé. Vagy ott van az a Dunán átívelő vezeték. Addig kell elfutni. Az mondjuk egy Kopaszi-kör. És a Kopaszi-kört még betegen is lefutottad. Menni fog ez. Aztán még lesz pár Kopaszi-kör, de az mindig megy, mert az olyan, hogy nem fog ki rajtad.

Már megváltás minden frissítőpont, ahol meg lehet kicsit állni. Nem a frissítés miatt, hanem inkább amiatt a néhány másodperc állás miatt. Addig sem kell a széllel küzdeni. És addig sem fájnak a tagjaim. Mert már fáj lassan mindenhol, minden létező és nem is létező porcikám. Eddig például sosem tudtam, hogy nekem futás közben tud fájni a hátam, derekam vagy éppen a hasizmom. Most ez is kiderül. Szerencsére minden egyes frissítőponton nemcsak energiával lehet töltekezni, hanem be lehet zsebelni egy adag lelki muníciót is a személyzettől, olyan lelkesek és aranyosak, ahogy szurkolnak minden egyes befutónak.

Az előbb említett vezeték után rövid szakaszon balra fordul a gát, talán így egy picit jobb szél, vagy legalább már ez a pici változatosság is enyhítő körülmény. De a megkönnyebbülés csak néhány percig tart, ami ezután jön, azt nehéz leírni. Eddig is a gáton haladtunk, de legalább balról általában védett picit az erdő. De innentől teljesen nyílt terep jön, ahol a szélnek a futók teljesen ki vannak szolgáltatva. És kiderül, hogy lehet még überelni az eddigi megpróbáltatásokat! Az eddiginél még erősebb lökések, érezhetően hűl a levegő, lassan fagynak el a kezeim. Most jól jönne, hogy a másik aláöltözetemnek, amit ugye a versenyközpontban lecseréltem, van kézre húzós funkciója... Szerencsére megoldom a helyzetet úgy, hogy kézfejemre húzom a felső ujját, ez is segít. A gát viszont még rettentő hosszú. Ott a végén van valami fehér, ami talán egy frissítő sátor. Az imént egy lány megelőzött, látszik, hogy ő is küzd, de azért gyorsabban halad nálam. Mindegy, csak gyerünk előre. Francba, az egy autó, nem sátor. De legalább az út lekanyarodik a töltés mögé, picit védve leszünk. Ez a tény ad még egy kis löketet. Megint házak jönnek jobbról. Egy lány már gyalogol, kezében telefon. Úgy tűnik, feladta és segítséget hív. Nekem viszont menni kell tovább, hiába fáj minden lépés. A feladás még nem opció. Hirtelen fura inger jelentkezik, ami a töltés túloldalára kerget. Fene tudja, honnan jött, már egy ideje szelekkel se küzdöttem, pedig idefelé úton előfordult ez is. Engedni kell a hívó szónak, különben baj lesz. A művelet közben előveszem a telefonom, hogy végre megnézzem, hogy mennyi lehet még hátra. Még kb. egy bő tízes. 10 km-t meg le tudok futni, rutinfeladat. Igaz, most kicsit nehezebb lesz, mint általában... Közben konstatálom, hogy a Strava felmondta a szolgálatot. De nekem vele ellentétben akkor is menni kell tovább.

Pár száz méternyire a kényszerű megállótól újabb frissítés vár. A biztonság kedvéért kérek egy adag zsepit, mert mind elhasználtam. Csigalassúsággal morzsolom a hátralévő szakaszt. 200-as szám fölött kezdődő utcák, egymás után vagy három. Az utolsó a Keszeg utca, sosem fogom elfelejteni a nevét. Örök ellensége leszek mindenféle keszegnek, élőknek és holtaknak is. Csak legyen már vége! Megelőznek, még az a srác is a biciklis kísérőjével, aki már sokkal korábban is néha belegyalogolt. De én csak futok rendületlenül. Már ha ezt a mozgásformát futásnak hívják és nem inkább ortopédiai esetnek számít. Számolok visszafelé minden házszámmal, hogy fogyjon az út. Mennyi lehet még hátra? Kb. két kilométer? Ugye, akinek nincs okosórája... 

Ez a fránya Ráckeve csak nem jön közelebb. Mi van, talán ellopták? Sehol egy templomtorony a messzeségben vagy házak balról. Na végre megint egy sátor. Letaglózó, amit látok, még 4 km a célig. Én csak azt hittem, kb. kettő lehet még vissza. Na tuti nem leszek benne a négy és fél órában sem, hiszen már elmúlt a prognisztizált célbaérkezésem legrosszabb verziójának ideje is. De ez most mindegy is, a szintidőben még bőven benne vagyok, iszok egy vizet és magnéziumot, markolok néhány darabka ananászt – még bírni kell azt, ami hátra van, és lehetőleg futva. Mivel gyalog 4 km egy óra is lenne, talán jobban járok, ha megpróbálok futni. Hát gyerünk! Úgy nagyjából fél óra alatt meglehet a cél!

Azért lassan csak bekanyargunk a házak közé, aztán ki a Duna mellé. Már hallatszik a verseny kommentátora, ahogy sorolja a befutókat. Akkor már nem lehet sok hátra! Igaz, lépésről-lépésre nehezebb, de az érmet nem hagyjuk csak úgy ott. Már látom is a célkaput, de előtte néhány száz méterrel balról ott integet Peti. Ez annyi lelkesedést ad, hogy a kapu előtt még van erőm egy rövid hajrára. Persze azokat, akik nemrég megelőztek, de nagyon nem húztak el tőlem, már nem tudom visszaelőzni. Ez egyébként is tök mindegy itt és most. Meg az is, mi az időeredményem. 
A speaker mondja a nevem, mint első maratonistáét, átlépem a célkaput, magasban a kéz, nyakamban az érem. Megcsináltam!

Emögött az érem mögött most valódi küzdelem van
És a befutó... (Jakab Gergely képe)

Amíg Peti odaér, kicsit nyújtok, még fáj mindenem, de legalább már nem kell futni. Ez az egészben a legjobb. Az biztos, hogy egy jó darabig hallani sem akarok maratonról. Ez sokkal keményebb menet bármilyen teljesítménytúránál, amit eddig csináltam, egyáltalán nem volt sétagalopp. Ha egyáltalán valaha még fogok maratont futni, biztos, hogy szükség lesz hosszabb futásokra, harminc kilométer felettiekre is. Bár nehezen tudom őket beépíteni az életembe, de evvel lehet szokni a távot. Ezek kimaradtak, valószínű, hogy a szél mellett evvel is küzdöttem. Elsősorban a kitartásom vitt végig, nem a fájós lábaim. Ultráról meg egyelőre ne is álmodjak!

A szerb ortodox templom

Viszont kárpótlásul ott az ellenállhatatlan és nagyon finom zöldséges lasagne, kár, hogy Petinek nem jut belőle. Az eddigi legfinomabb versenyebédem elfogyasztása után elindulunk az autó felé, de mivel éppen útba esik, megnézzük a szerb templomot. Kár lett volna kihagyni! Érdekes, már szinte semmi bajom, teljesen flottul megy a járás, a lépcsőzést is beleértve. (A regenerációs képességem még számomra is egy talány.) Petinek is jár egy ebéd a közeli étteremben, én meg befalok egy tiramisut, hogy komplett legyen az olasz étrend. Hozzá még egy-egy fekete is jár. Megérdemeltem, megérdemeltük mindketten. És megérdemeltük a rég vágyott termálfürdőzést is, amit még Ráckeve aznap tartogatott számunkra. Így legalább az egyébként kötelező izomláz is nagyjából teljesen le lett fújva másnapra.

Az érmen a ráckevei Tűztorony látható

Amit a Strava mért:
 

És ami a valóság: 

2022. március 21., hétfő

Elindul a lejtő!

 

Még nincs 7 óra, a kinti hőmérséklethez képest lenge öltözékemben vacogva kuporgok a busz ülésén, mely lassan vánszorog a Normafa irányába. Más ilyenkor éppen a másik oldalára fordul a meleg paplan alatt vagy éppen borzas fejjel, köntösben főzi a reggeli kávéját. Én meg a kávén túl is alig látok ki a fejemből, legszívesebben bekuckózva olvasgatnék inkább vagy nyomkodnám csak a telefonom. Vagy innék egy második kávét a meleg konyhában. Bármi jobb lenne ennél. De nekem a terep kell! Szuszogva izzadás meredek emelkedőkön, botorkálás göröngyös lejtőkön, trappolás poros utakon, cuppogás a sárban, latyakos hóban, csak erdő-mező legyen. Meg lehetőleg hegyek. Mit nekem a Kopaszi-gát, vagy a Bikás park, pedig ott is lehet futni. Vagy a Gellérthegy, az is emelkedő és lejtő, nem is olyan könnyű. És mindegyik szép a maga módján. Túl egyszerű, túl kézenfekvő, túl közel van, nem terep, tehát nem pálya. Néha beérem velük, de ma más a helyzet. Nekem ma a Normafa kell! Vagy inkább a KFKI, mert egy odáig menő buszra sikerült éppen átszállnom és tervezésben se vagyok túl jó, ami az edzéseimet illeti. Legyen a piros és a Sorrento-gerinc vagy inkább a sárga? Vagy vissza fel a Normafához? Na azt nem, ebben a zombi állapotban csak vánszorognék. Csakis lejtő, legalább addig, amíg fel nem ébredek. Rendben, akkor sárga, utána jöhet akár a Sorrento-gerinc. Már csapatok is lefelé a sárga kereszten, szedem a lábaim, visz a lendület lefelé. Kezd ez jó lenni, csak hajrá! Egyedül vagyok, enyém az egész erdő! Egy rigó cserregve menekül az őrülten robogó futó elöl. A Sorrento-gerinchez vivő utat persze benézem, így marad a sárga út. Egy single track! Mindennél jobban imádom a single trackeket! De a végén ott figyel a mumus, a sárga siratófala. Megérkezem alá, nem is tűnik annyira félelmetesnek. Utolsó ittjártam óta lehet, hogy elvitték a kaptató felét az erdei manók? Még mindig futólépésben megyek, bár nem túl tempósan, és már a háromnegyedénél járok. Na jó, innen már tényleg gyaloglok, nem vagyok én kőprofi. A technikás, köves platón pár lépés elejéig kifújom magam, éppen visszanyerem a tempóm és már ott is vagyok a szikláknál. Fotózás nélkül ma sem ússza meg a Sorrento. Pár lépésre jobbra egy kökörcsinekkel teli dombocska üdvözöl ismerősként. Itt is készül pár kép, aztán már távolodok is az ösvényen. Léptem nyomán lila keltikék hajladoznak, a múlt héten még nem voltak itt. Előttem egy harkály húz el. A lejtő már rég emelkedőbe váltott, de szinte észre se veszem, pedig egymás után marad el mellettem a Szekrényes- majd a Szállás-hegy tömbje. Már fent is vagyok a sorompónál, éééés: Elindul a lejtő! Tiszta rock'n roll érzés, együtt ordít egy hang a fejemben Csipával, arcomon széles vigyor. Ha most szembe jönne valaki, biztos azt gondolná, lökött ez a lány. Nagyot nem is tévedne. De amióta elindultam, egy emberfiával nem találkoztam. Már rég a házak között szaladok, mikor jön egy autó. Régen nem fázom már, egy póló is elég lenne. Ideje lassan visszarázódni a civilizációba. Egyelőre nehezen sikerül. Egy hang azt sugallja, hogy ennyi ma nem lesz elég, így még az Odvas-hegy mögötti gerincre is felkapaszkodom és a piros ösvényének bokazúzós köveit is kipróbálom. Aztán még néhány kisebb emelkedő és lejtő a főút mentén, és ott is vagyok a közigazgatási határnál. Fél kilenc, éppen egy órát futottam, még pont visszaérek munkakezdésre. Mennyivel könnyebb lesz így... Most már meg is érdemlem azt a második kávét is.


Pontosan erre jártam:
Strava link:

2022. február 15., kedd

Élre törünk!

 

Ha közeleg a február, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy ideje nevezni a Kitörés teljesítmény- és emléktúrára. Idén nem sokat gondolkoztam a távon, azonnal a hatvanasat jelöltem be az űrlapon. Ha kihívás, akkor legyen igazi, ráadásul nagyon kíváncsi voltam, mire jó ez a sok futkározás, mennyit ad hozzá az állóképességemhez, erőnlétemhez. Azaz mennyivel gyorsabban tudok eljutni Szomorig mint eddig. Persze ebben a dologban nem csak ez az egyetlen tényező játszik közre, elég rendesen befolyásolni szokták az előrehaladás sebességét többek között a terepviszonyok is. 

Mivel nem rendelkeztem erre a célra használható membrános terepfutó cipővel, a túra előtt pár héttel gyorsan vennem kellett egyet, hogy az esetleges locspocsban is biztosan (és viszonylag száraz lábbal) tudjak előre haladni. Egy újabb Salomon Speedcrossra (Vario 2 GTX) esett a választásom, hiszen ezeket az ösvényeket nem egyszer róttam a hozzá hasonló elődjében (Speedcross GTX 3) gond nélkül. Aztán mire felvirradt a túra napja, elolvadt az összes jég és hó, a sár felszáradt, így tulajdonképpen kis túlzással bármiben neki lehetett vágni az útnak. Így szegény Salomon csalódottan nézhette végig, hogy az istállóból a Hokát vezetem ki. De hát ez az a cipőm, amiben a legjobban megbízom, legyen akármilyen köves, saras, csúszós vagy nehéz terepről szó, így szombat este ő volt a soros. Azért a Salamonra is vár majd biztosan sok szép élmény - hiszen már eddig is jól szerepelt a Vértesben és a Budai-hegység felváltva hóban taposós és sártól cuppogós ösvényein a cipőavató futásokon.

Mivel úgy terveztem, hogy amennyire a terep és a kitartásom engedi, végig fogom futni a teljes távot, tetőtől talpig terepfutó szerelésben indultam: futómellény, softkulacsok (egy izo egy víz), szeletek és sótabletták, kóla, 1 vékony és egy vastagabb futókabát, sapka, sál, pótcsősál, kesztyű, zsebkendő és egy bögre, 2 lámpa, valamint némi pénz és igazolvány, valamint az elmaradhatatlan maszk volt a felszerelésem. Derekamon meg egy övtáska a telefonomnak, ami nem fért be sehova úgy, hogy kéznél legyen. Abszolút a minimálisan szükséges dolgok csak. A tervezett tempó miatt nem is öltöztem túl: 1 aláöltözet, 1 vékony kapucnis felső réteg és egy póló fönt. Stílszerűen Berlin Marathon Finisher (ööö milyen ciki már megvenni egy verseny pólóját, amin nem vettem részt, de sajnos annyira olcsó és tetszetős és medvés volt, hogy nem hagyhattam ott és egyébként is azóta az egyik kedvenc darabom. Még inkább menthetetlen a dolog amiatt is, hogy ugye ekkora távot sem futottam sosem egyben...) Igaz, nem terveztem egészen a német fővárosig futni a Vörös Hadsereg elől. Alul egy normál futónadrág, kompressziós harisnya, szoknyanadrág. És természetesen a kedvenc csősálam és a fejpántom is felkerült a nyakamra, illetve a fejemre. Ezt nem is ragoznám tovább, szerintem remekül sikerült felöltöznöm a jelen, nem túl hideg és teljesen száraz időjárási körülményekhez, egyedül a hajnali mínuszok bizonyultak kicsit harapósnak, de azon meg átsegített a tempó.

Ez volt tehát a terv, de általában úgy szokott lenni, hogy Berni tervez, Isten meg végez. És ahogy végez, az nem mindig rossz, még akkor sem, ha az eredmény nem éppen vág össze az eredeti tervvel.

Próbáltam megsaccolni, mennyi idő alatt jutok végig - a női rekord 7 óra körül van a tavalyelőtti, szintén tökszáraz terepen. Abban az egyben biztos voltam, hogy én ilyen jót nem tudok menni, mert ehhez még fel kell nőnöm. 8 óra, 9 óra, 10 óra vagy még több? Melyik buszt érhetem el vajon Szomoron? És vajon mikorra időzítsem az indulást, hogy a pontokat már nyitva találjam, de ne kelljen azért rengeteg embert kerülgetnem se? Csupa dilemma és lehet, hogy csupa felesleges kérdés. Már csak amiatt is, mert ez az a túra, ahol nem sok beleszólásom van abba, mikor tudok nekiindulni.

Irdatlan embertömegek várakoznak
Ha idegen embereket összeköt egy olyan közös hobbi, mint a teljesítménytúrázás, egész biztosan hosszasan tudnak miről értekezni. Erre az elméletemre ez a túra újabb ékes bizonyítékokat szolgáltatott. Miközben felfelé baktattam a várba, szóba elegyedtem két másik kitörővel. A lánynak ez volt az első alkalom, a férfinak szintén a harmadik, pont úgy mint nekem. Szóba kerültek az élmények, a tervek a mostani túrára vonatkozóan, mindenki hüledezett a tervezett időmön. Gyorsan fel is értünk a Kapisztrán térre, ahol, mint legutoljára is, áttereltek minket a Hadtörténeti Múzeum elé. Itt már hosszú sorok várakoztak, hogy hozzájussanak az itinerjükhöz és végre-valahára nekivághassanak a Szomorig vagy éppen a Virágos-nyeregig tartó vándorútnak. Az indítóbizottság meg padokon kuporogva próbálta kezelni a nevezési díjat, az előnevezéskor kapott kódokat és az irdatlan embertömeget. Teljesen az se volt biztos, vajon melyik 60-as sorba kell állni, volt olyan sor, ahol már csak fizetni kellett, az itinert már korábban megkapták, de sokkal többen voltak azok, akiknek csak szimpla előnevezésük volt. Biztos, ami biztos, némi kavargás után belőttem egy rövidebb 60-as táblával jelzett sort, hátha onnan hamarabb sikerül elstartolni. Eltelt negyed óra, fél óra, háromnegyed óra, és csak néha pár métert haladtunk előre. Kezdtem elbizonytalanodni meg fázni is a nem nagyon túlgondolt szerkóban. Előttem bezzeg a katonaruhás leányzónak két pótbakancs is fityegett a jókora katonai hátizsákján. 

Már egy órája álltam sorban, mikor szólt egy rendező, hogy 50 ember előremehet a padokhoz. Én is belefértem a keretbe. Mivel viszonylag gyorsan sikerült előtúrnom a kódom a telefonomból, hamar meg is kaptam az itinert. Pontosan fél 6-kor megindulhattam végre Szomor irányába. Kezdődjön hát a Kitörés, immár a harmadik a sorban! Ha végig tartom az iramot, a felvarróm mellé megkapom az "első ultrám" képzeletbeli plecsnit is! Még az "első maratonom" virtuális kitüntetés előtt! Lelkesülten, futóléptekkel haladtam át a Bécsi kapu alatt, ahol most egész csöndesek voltak az ellentüntetők. Idefelé azért kaptunk egy kis ízelítőt a cigány himnuszból. De hát mi ezzel a baj, nem amiatt vagyunk itt, legalábbis az emberek egy jó része, mert bajunk van a kisebbségekkel. Részemről nagyon is jól megvagyok a roma zenei hagyományokkal, majdnem táncra is perdültem. Van itt mindenféle ember a német katonai hagyományőrzőtől a Kárpátia rajongókon, valamint a megszállott teljesítménytúrázókon át az elszánt terepfutókig, és arról se vagyok meggyőződve, hogy mind az egyik oldalra szavaz majd áprilisban... már ha egyáltalán szavaz. De hagyjuk is a politikát, erről az egyről biztosan nem szeretnék írni.

Annál többet szeretnék írni a futásról magáról, de sokkal kevesebbet fogok, mint amennyit eredetileg szerettem volna. De itt még csak törtem bőszen előrefelé a Száll Kálmán tér irányába, kerülgetve jobbról-balról az áramló tömeget és a szinte minden sarkon tétlenül ácsorgó rendőröket. Annak köszönhetően, hogy a zsákomon kegyetlenül csörömpölt a karabinerrel odaakasztott bögre, többnyire sikerrel haladtam előre. Persze volt akitől megkaptam azt a jó tanácsot, hogy jobban be kellett volna olajozni a végtagjaim indulás előtt, de szerencsére a túratársakat általában nem sokáig zaklattam a kéretlen hangoktól kísért közlekedésemmel. Magamat viszont annál kitartóbban. Megállni persze nem akartam csak emiatt. Ahogy emelkedni kezdett a Diós-árok, még igyekeztem tartani az elánt, de egyre inkább az úttestre kényszerültem, ha tervezett tempóban szerettem volna előrejutni. Mivel itt azért néha buszok, autók és egyebek is el-elhaladnak, kénytelen voltam beállni a menetsorba. Aztán meg gyorsan kisorolni és előzni, előzni, előzni. Előzni, még akkor is, mikor már régen csak gyalogolok az egyre cudarabb emelkedőn. Néha persze engem is előznek, de az ritkaságszámba megy. És amikor végre felérek síkabb terepre, megint csak futni, legalább pár száz méter erejéig. 

Három katona sírja a Csacsi-rét fölött

Ellenőrzőpont korabeli rádióval
Végre itt a Svábhegy megálló, majd a lépcső alja is, egész sokáig fel lehet jutni, mielőtt beleütközöm az ellenőrző pont előtt kígyózó sorba. Sok német szót hallok körülöttem. A sor szerencsére gyorsan halad, az irányító ember flottul kezeli a tömeget magyarul és németül is. Bár az indítás is ennyire penge lenne! Első pecsét az itineremben, nincs más hátra, csak csörömpölni tovább a Normafa irányába. Húzódnak is mind félre előlem, aki meg nem, azt ügyesen kikerülöm. Az erdőbe érve rájövök, hogy véletlenül a gyengébb lámpát tettem a fejemre az indulásnál. Most már marad így, majd ha nagyon zavar, korrigálok. A csacsi-réti pecsét után megpróbálom begyömöszölni a fránya bögrét a hálóba, de nem fér be, így hát klepetálok továbbra is a Virág-völgy irányába. Legalább néha elengednek, mikor meg nem, beállok a sorba. Kicsit bosszantó, mert mostanában ezen a lejtőn sokat gyakoroltam, és lehetne jó tempósan haladni. A jános-hegyi emelkedőn úgyse fogok, bár azért pont itt mégis megmutatkozik, hogy a futólépés valójában gyorsabb haladást jelent egy nem túl combos emelkedőn, hiába táplálok efelől néha erős kétségeket. Sorra előzöm ki az embereket, csak egy nálam erősebb terepfutó srác előz engem. 


A második kanyar előtt puding üzemmódba váltok, ami erős gyaloglást jelent most. Kell tartalékolni is,
hiába tudok futva is felmenni a kilátóig. A játszótérnél kapok egy sport szeletet a pecsét mellé, egy falatnyit a hasamba, a maradékot a hasitasimba a gyűröm. Eszembe sem jut futni a kilátóig, pedig már ez sem lehetetlenség, annak ellenére, hogy két éve még az volt. Előttem szenved pár német hölgy, csak azért is megmutatom nekik, lehet ezt másképp is, így az utolsó métereket megfutom, hogy a hátam mögött szenvedjenek tovább. Készítek pár fotót a kivilágított kilátóról, sajnálom, hogy az emelkedőről látott görögtűznek már vége. De nem akartam megállni néhány fénykép miatt csak. A lábtörő köves lejtőn szidom magam a lámpaválasztás elhamarkodása miatt. Kicsit több fénnyel sokkal magabiztosabban haladhatnék lefelé, hiszen a Hoka és a boka is bírja. De hát ez van, ezt kell szeretni, emiatt nem állunk meg. A Hárs-hegyet is gyalogolva mászom meg, ez futva nekem erről az oldalról még egyelőre egy következő szint. Pecsét és fotók az ellenőrzőpontnál, botorkálás lefelé a köveken a barlangig, majd tovairamodás a később barátságosabbá váló lejtőn. 

A város fényei a Hárshegy kilátópontjáról

Német ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Ahogy haladok előre, egyre ritkul a nép, és a szélesebb utakon lehet ügyesen szlalomozni a hézagos mezőnyben. A Nyéki-hegyre fel megint gyalogtempó, hol én előzök, hol engem előznek. Még egy kutya is. A sárgát egy rögtönzött frissítőpontnál szalagozás váltja a katonasír után, régi bunkerek és lövészárkok mentén. Lelkes nyugdíjas pár a pont kiszolgáló személyzete, hoztak narancsot, almát, csokit és még pálinkát is kínálnak! Jól is esik a falat alma, a pálinkát hagyjuk inkább majd máskorra. Meglep ez a terelt szakasz, nem is tudtam, hogy ilyen objektumokat rejt a hegy oldala. Hosszasan kúszunk felfelé egy komplex árokrendszer szomszédságában, a két végén mécsesekkel kivilágított bunker. Kapaszkodás közben elhagy egy profi (a szerelése alapján lefogadtam volna, hogy Csipi az), ő még itt is fut. Én csak akkor, ha egyenesbe jutottam. 

Lámpák imbolyognak felfelé, mögöttünk a város fényei

Pózolás a vörös zászló előtt
Néhány perc múlva megakaszt az Újlaki-hegy és a túra egyben egyik legkegyetlenebb emelkedője. Mikor nagy szuszogva felérek, balra már látom is az ellenőrzőpontot, ahol a szovjet katonák vertek tábort. Egyikük puskát nyom a kezembe és már készül is a fotó. Tovairamodom, csak éppen rossz irányba, utánam meg egy szakasznyi ember. Kiabálom, hogy hátraarc, vissza a sárgára, rossz ösvényen vagyunk. Szerencsére csak pár száz métert kavirnyáltunk el, nem sok veszteség. Mászom felfelé a sziklás emelkedőn, a csúcson készítek pár képet a város fényeiről és a felfelé imbolygó lámpafényekről. Aztán spuri lefelé, már amennyire a lámpám tompa fénye engedi. Szerencsére itt mások is világítanak, például egy világos nadrágos, kék felsős fickó, akitől annak ellenére szinte képtelen vagyok leszakadni, hogy ő csak gyalogtempóban nyomja. Egyszer csak tompa puffanást hallok, mintha valami leesett volna. Nem a bögre az, hiszen a csörömpölés megmaradt. Kutatok a hiányosságaim után - az egyik kulacsom veszett el. Visszafordulok, szerencsére pár lépésnyire megtalálom a földön. Visszagyömöszölöm a zsebébe és irány a Virágos-nyereg. Az elágazásoknál próbálok nem elkavarni - szerencsére ebben segít az egyre közelebb kerülő lámpafény is, ami természetesen a kék felsős fickóé. A nyeregig sikerül leráznom. 

A németek támaszpontja a Virágos-nyeregben 

Ha már itt zavarog ez a bögre, akkor legyen haszna is, kérek egy adag forró teát a mosolygós szanitéc lánytól pecsételés után. Ideje megpihenni és rendezni a soraimat, így letelepszem kis időre a sátorba. Elmajszolom a maradék Sport szeletem, benyomok egy adag gyümölcspürét, majd még egy gyümölcsszeletet, és hírt adok magamról Petinek és a szüleimnek. 8 óra múlt, soha ilyen jól nem álltam időben. A bögrét sikerül benyomorítanom a zsákba, így többé már a csingilingi sem zavar, a lámpám lecserélem a jobbikra - jön úgyis a Csúcs-hegy alatti rizikós szakasz. Rézsűs is, keskeny is, alattomos kövekkel és lehet, hogy csúszik is. Kérdéses, mennyire tudok majd itt haladni, hiszen ez egy single track, előzni nem nagyon lehet, alattam a szakadék. De szerencsére semmi gond, alig halad valaki az ösvényen most, akiket meg utolérek, udvariasan elengednek. Jól haladok, futok egészen Solymárig, csak egy helyen kell egy jókora kidőlt fát nagy ívben kerülni a susnyásban.


Az EP után futok tovább a Rózsika-forrás irányába. Előzök, előzök, már a kanyargós völgy vége felé járok, mikor emberemre akadok. Megint az az idegesítő fajta, aki gyalog is szinte olyan tempót megy, mint én futva. Le tudnám előzni, csak éppen akkor hosszasan a nyakamba lihegne. Hát inkább én szuszogok mögötte, gyalogtempóra váltok és felveszem a ritmusát. Úgyis jön az emelkedő, ott gyorsan be is érne, mekkora blamázs már! Ahogy elhaladunk a solymári benzinkút előtt, szóba elegyedünk. Szépen megyünk egy tempóban, tartjuk az emelkedőn is a 9-11 perces kilométereket. Úgy tűnik, egy hardcore teljesítménytúrázóra akadtam. Jani, mert így hívják a srácot, reggel már lenyomott egy negyvenest a Margitán, most itt szerepel a Kitörésen, holnap meg még minimum egy 25-ös vár rá a Normafánál. Nem semmi, ehhez képest én kisnyúl vagyok az évi 1-2 ultratávommal. Elképesztő, amiket mesél: Kazinczy 200, 3 Vérkör egymás után, meg hasonlók, de az a szép, hogy tempójából ítélve ez teljesen hihető is. A sárga kanyarját levágjuk rutinosan, neki is harmadik, tudja fejből az útvonal minden szegletét. A Muflonnál kis pihenőt tartunk, vizet vételezünk és már megyünk is tovább rohamtempóban. Egyszer csak beér egy ember minket és odaszól Janinak, akinek valahogy ismerősnek találja a hangját. Hamar kiderül, hogy volt egy közös túrájuk az Őrvidéken. Aztán az is kiderül, hogy mi is ismerjük egymást. Gombos Zoli az Szombathelyről, bár én elsőre azt hiszem a remek arcmemóriámat a sötéttel tetézve, hogy a testvére, Kálmán az. Hamar tisztázzuk a tévedésem. Csatlakozik hozzánk, hiszen ő is bírja az őrült tempónkat. Bár eddig gondolkoztam azon, hol, mikor szakadjak majd le Janiról, hogy újra futni tudjak, innentől nem kérdés, maradok. Remek csapat jött össze, repkednek az élmények, különböző sztorik, közben faljuk a kilométereket.

A Kutya-hegy és a Fehér-út kitűnő lejtőjén való futást kicsit sajnálom, de egy helyen azért mégis hosszasan belefutok, diktálom a tempót a többieknek. Majd egy nagyobb csapatba ütközöm, akiket képtelenség kikerülni, így bevárom inkább a fiúkat. Kerítésmászás, patakátkelés, pecsét a Malom-földeken, hamarosan már Perbál főutcáján haladunk. A kocsmánál megint kis szünetet tartunk, teát vételezünk, de előrelátóan kint telepedünk meg a fűtetlen udvaron. Elindulni így is kegyetlen, a hideg a combunkba, karunkba mar. Lehet mínusz 5 fok is, az autók mindenhol tiszta deresek. A vastagabb kabátot már a szellős Szerdahelyi-vágásnál felvettem, mivel már ott vacogni kezdtem. Lassacskán bemelegedünk, ahogy a Perbál utáni földeken hullámvasutazunk. Szerencsére jól ki van szalagozva ez a könnyen benézhető, összevissza kanyargós szakasz, meg mi is fejből tudjuk Janival már a kanyarokat. Jó, hogy tavasszal nappal is lefutottam oda-vissza ezt a részt, így rögzült az útvonal. 

Anyácsapusztán megcsodáljuk a működőképes Zündapp motort, Zoli teázik is, majd morzsoljuk a kilométereket tovább. Már nincs sok hátra, kb. 5-6 kilométer, csak éppen ott magasodik előttünk egy kevésbé barátságos Kakukk-hegy is. Szerencsére nem csúszik, csak szimplán nagyon meredek, le is maradok Jani és Zoli mögött. Aztán mikor enyhül a kaptató, utolérem őket.

Már a végét járjuk, de szerencsére abszolút pozitív értelemben, mert mindegyikünk remek állapotban van. Fél 4 körül be is érünk a szomori sportcsarnokba. 10 óra 10 perc körüli időt mentem, kicsit ennél azért jobbat szerettem volna, merész álmaimban sokkal jobbat, de így is messze ez az eddigi leggyorsabb Kitörésem. Nem tudom, mi lett volna, ha futok, meddig bírtam volna, hogy mentek volna fáradtabban az emelkedők, de ez az egyenletes gyors gyalogtempó is bevitt a célba. Méghozzá remekül és meglepően gyorsan.

A Strava nem is bírta az iramot, valahol a Szerdahelyi-vágás környéki szeles gerincen sebtiben távozott, vagy az is lehet, hogy kilőtték alólam a környező ormokon leselkedő oroszok. 40 km-ig azért szépen megvan a track, ami utána van, az kuka. Kicsit bosszant a dolog, de hát nincs mit tenni, inkább átadom magam a teljesítés fölötti örömködésnek, a virslievésnek és teaivásnak, majd fotózkodunk egyet a szelfitáblánál. Zoltánnak akad fuvar a szombathelyi vonat irányába, Jani alszik egyet a 6 órás busz előtt, én pedig elmegyek majd az 5 óra előttivel, így lassacskán ideje is készülődni.

Ultra nem lett, az első 5 női helyezettből is kimaradtam, de helyette megint szereztem egy szép élményt elsőrangú társaságban. Annyira nem is bánom, nem kerget a tatár, lesz még idén Pálos, meg reményeim szerint Vérkör is, lehet újra és újra próbálkozni. És időközben jó eséllyel a maraton lépcsőfokát is megugrom. Persze jó lenne egy kis átmenet és fokozatosság, mielőtt bekebelez végleg az ultrák világa (is), pont erre jók az ilyen tapasztalatok, ahol van már bőven futás, de jut szerep a gyaloglásnak is még. Majd az arányokon kell még csiszolni jócskán. 

Lényeg az, hogy az egész mókából most annyira jól jöttem ki, hogy csak két apró fura véraláfutás szerű hólyagot szereztem a jobb sarkamra, amit nem is lehet kiszúrni. (Jani mesélte, hogy vannak belső hólyagok, amikről én még nem is hallottam eddig - na most szereztem kettőt kapásból.) Izomláz alig, mozgás rendben, vasárnap délután már simán nekiindultam volna futni, ha nem vár rám egy kiadós családi trakta és utána egy küzdelmes 3 órás Hobo koncert állva a küzdőtéren. De ezeket is szerencsésen túléltem. :-)

Csoportkép a perbáli Kis Kaiser sörözőben

Strava track: (Strava, te gyáva!)

2022. február 3., csütörtök

Édesburgonya és karfiol gombaöntettel csőben sütve



 Kétségbeesve kerestem a neten valami főfogásféleséget, amiben van karfiol, édesburgonya, esetleg még gomba is. Sajnos hiába, nem leltem kedvemre valót. Így elővettem az improvizációs készségemet megalkottam a saját rakottasomat. Igazából a befejezésen addig vacilláltam, míg ehhez a lépéshez nem jutottam. Vajon próbálkozzak szószként egy gombapörkölttel vagy tegyem rá a zöldségekre a jól bevált tejfölös-tojásos-lisztes-sajtos keveréket?

Végül az extrább gombaszósz mellett döntöttem - és be kell vallanom, jó választás volt.

Hozzávalók:

1 közepes karfiol

3 nagyobb édesburgonya

kb. fél kiló gomba

1 fej hagyma

(esetleg szalonna)

15-20 dkg reszelt trappista sajt

zsír

Fűszerek: só, pirospaprika, borsikafű, kakukkfű

A karfiolt rózsáira bontjuk, az édesburgonyát meghámozzuk, vastagabb karikákra vágjuk. Párolóedénybe rakjuk, víz fölött, fedő alatt megpároljuk. A zöldségeket kicsit meg is sózzuk. Közben elkészítjük a gombapörköltet a szokásos módon: zsíron üvegesre párolunk egy közepes fej, hagymát felkockázva- Mikor kész a hagyma, pirospaprikát keverünk hozzá, majd hozzáadjuk a megpucolt, felvágott gombát.Kis vizet öntünk alá, megsózzuk, fedő alatt pároljuk negyed órát. Ízlés szerint fűszerezzük. Mikor a gomba kellően megpuhult, liszttel kevert tejföllel behabarjuk a pörköltet.

Amikor a zöldségek is megpuhultak, egy tűzálló tálat kizsírozunk. Alulra letesszük az édesburgonyakarikákat, majd ezekre a karfiolrózsákat. Fűszerrel megszórjuk a zöldségeket, majd nyakon öntjük a gombapörkölttel. A tetejére sajtot reszelünk.

Én most húsos változatot csináltam, volt itthon egy adag előzőleg lepirított (Peti szerint szarrá sütött ☺) abált szalonna. OK, muszáj volt valahogy megmenteni, ha már máshogy nem kelt el. Szóval én ezt a pirított szalonnát is beletettem és nem vált az étel kárára.

2022. január 28., péntek

Nagy rohanás a Mátrában


 - Hova utazik?

- Fallóskútra.

- Akkor Ön a mi emberünk, mi is oda megyünk. Mit tud róla?

- Hmmm... hát van ott egy kegyhely templommal, meg volt valami remete is... Meg valami látomásai voltak egy nőnek...

A beszélgetés ezen pontján kicsit elgondolkoztam, hogy felmondjam-e a turistakalauz ide vonatkozó részét vagy tulajdonképpen mit is szeretne tudni tőlem a két idősebb hölgy. Mivel úgy tűnt, hogy szükségük van némi támogatásra az útitervükkel kapcsolatban, letelepedtem szépen mögéjük a buszon, miután határozott kívánságukat fejezték ki ezt illetően.

- És mit csinálnak Fallóskúton?

- Meg szeretnénk nézni a vízeséseket. 

- Hát azok azért kicsit odébb vannak - már amennyiben a Mátrakeresztes mellettiekre gondolnak.

- Oda tartunk, ha sikerül megjárni. És maga?

- Elfutok Galyatetőig.

- Az szép.

A hölgyek szörnyülködéssel vegyített csodálattal nézték a mögöttük ülő kissé ifjabb hölgyeményt, aki tetőtől-talpig futószerelésbe bugyolálva szándékozott meghódítani egyedül a Mátrát. Azaz mondva csak néhány, szám szerint 5 darab mátrai csúcsot meg kettő kötelező szakaszt.

- Talán sikerül elérnem a 15:15-ös buszt Galyatető előtt, az közvetlen. Persze ha nem érem el, akkor sincs gond.

- Mi nem igazán tudjuk, hogy fogunk hazajönni. Gondoltuk, majd a buszon vagy a faluban megkérdezünk valakit.

- Hát, ami azt illeti, 3 óra tájban megy a közvetlen busz innen fentről, de van több busz is, csak átszállással. Tulajdonképpen Mátrakeresztesről is van busz, csak valószínűleg arról is át kell szállni. Talán többször is. Ha szeretnék, meg tudom nézni a telefonomon. Egyébként ha már ott vannak Mátrakeresztesen, a Csörgő-szurdokot is érdemes megnézni.

- Sajnos rossz a térdem, nem tudok sokat gyalogolni. Mennyire meredek arra a terep?

- Emlékeim szerint a Felső-vízesés nem gond, de az alsóhoz elég meredeken kell lemenni. Ott van a Vidróczki-barlang meg a Lyukas-kő is. Vagy Likas.

- Nem biztos, hogy bele fog férni. Kilométerben mennyi is lenne?

- Körülbelül olyan tíznek néz ki oda-vissza. Már ha direkt mennek. Turistaúton kerülővel azért több lesz talán. (Közben bőszen silabizáltam a Locust azon merengve, vajon a hölgyek milyen térképpel, helyismerettel és tájékozódási készséggel lehetnek felvértezve.)

- De ugye nincs benne meredek?

- A Mátrában? (WTF??? (Itt nem az azonos nevű futóversenyre gondoltam...) - Ott csak meredek van, olcsón nem nagyon lehet megúszni, én ma kb. 1000 méter szintet fogok menni... azaz futni... De ettől a véleményemtől inkább megkíméltem a kirándulni vágyó hölgyeket.)

Ahogy felfelé kanyarodtunk a mátrai szerpentinen, mutattam a látnivalókat: 

- Nagyjából itt jön fel a Galyavár-gerinc, itt fogok felszállni a buszra, ha minden jól megy. Ez itt a Vörös-kő, nagyon szép onnan a kilátás. Itt is meg fogok fordulni ma.

- És a Vörös-kő az meredek? Az hány kilométer lenne?

A sípályánál a maradék utas mind leszállt négyünkön kívül. Én meg csak folytattam, pedig a Mátrában nagyon nem vagyok otthon. Ha gyerekkoromban a szüleimmel mentünk valahova, akkor a Börzsöny után mindig egyenesen a Bükk jött. Tulajdonképpen olyan 10 éve kezdtem a felfedezését ennek a hegységnek, leszámítva két röpke osztálykirándulást, és a java még mindig hátra van. Soroltam azért szépen tovább, mit is látunk éppen:

- Ez a templom a három falu temploma. (Közben felkínlódtam valahogy a futókamáslim, mert úgy láttam, az északi oldalakon elég rendes hómennyiség várható.)

- Kiről van elnevezve? 

- Azt pontosan nem tudom, talán valami magyar szent lesz. (Közben együtt kiokoskodtuk, hogy Szent István lesz a védőszentje ennek a templomnak.)

- Az meg ott a Vidróczki csárda. Ez itt a Bőgős-rét, itt is el fogok futni, aztán itt meg kéne lennie egy forrásnak valahol jobbra, ezt is meg szeretném nézni ma. Már itt is vagyunk Mátraszentimrén, ez itt meg Bagolyirtás (ahol valóban baglyokat irtottak - de ezt nem részleteztem), mindjárt leszállunk. Már itt meg is érkeztünk Fallóskútra... (egyébként Vállós-kút, de a szudétanémetek képtelenek voltak a V betűt kimondani...)

Erre a tényre a buszvezető is figyelmeztetett minket. Abbahagytam az ismertető monológot, lekászálódtunk a buszról. A két hölgy elment megnézni a szemben lévő megállóban a buszcsatlakozásokat én meg elbúcsúztam tőlük, mondván, hogy a visszaút miatt sietnem kell. Reménykedtem, hogy csak összedobják a túratervüket, ha eddig nem sikerült, és sikeresen visszajutnak egy látványos túra után Budapestre (még aznap). Hogy ebben segíteni nekik mennyit tudtam, arra nem derült fény. 

Ami az én útvonalamat illeti, abban szerencsére csak kevés fehér folt volt, azok is leginkább a tervezett átvágásoknál mutatkoztak. Hogy kockáztatom-e az iránymenetet, az sok mindentől függ majd: pillanatnyi fáradtság, az előttem lévő szakaszon mutatkozó szintek és a növényzet sűrűsége. Sokszor csak a térkép alapján nehéz kisilabizálni, pontosan mi vár az emberre. Így tehát általában ezek teljesen ad hoc döntések szoktak lenni. Például az is a helyszínen szokott eldőlni, az egész útvonalból mennyi lesz a futás összességében. A távot megbecsülve úgy számítottam, hogy egy erősebb gyalogtempó is elég lenne a teljesítéshez ebben az esetben is. De hát én közel maximalista vagyok... Ezeket leszámítva szinte mindent megterveztem előre - azt, hogy milyen jelzéseken, utakon fogok haladni (egyes helyeken azért hagytam magamnak némi szabadságot), milyen látnivalókat fogok megnézni és milyen lehetőségeim lesznek a visszajutásra, illetve ha a közvetlen buszt lekésem (amire azért van jó esély), hol fogom eltölteni ezekben a mínuszokban a következő járatig való időt. Tudtam azt is, körülbelül mekkora távra és szintre számítsak, milyen idő várható, hány buszjárat van visszafelé, tájékozódtam a galyatetői Turistacentrum étlapja felől is. Illetve terveztem még egy plusz utat is magamnak Mátraházáig, ha netán kilométerhiány mutatkozna a lábaimban, hiszen onnan lényegesen több járat van Budapestre. És ha bármi okból hiba csúszna a haditervbe, akkor is ott lapul a zsebemben egy kisebb tudástár egy telefon formájában.

Hogy mindenre gondoltam-e, azt nem tudom, például betehettem volna még egy izolációs fóliát is a hideg miatt, ha bármi gond történne. Azt viszont elmondhatom, hogy általában a fent leírt alapossággal szoktam megtervezni a kiruccanásaim, előtte hetekig különféle térképeket és turistakalauzokat, menetrendeket és egyéb hasznos oldalakat böngészve. Biztos túravezetői szakmai ártalom, de így azért kevésbé érhetnek meglepetések, ha már egyedül vágok neki a rengetegnek, főleg egy olyannak, amiről kevés ismeretem van. Azt azért nem mondanám, hogy ez a recept az egyedül üdvözítő megoldás, bizonyos spontaneitás sokszor jól jön, sőt egyenesen üdvözlendő a túratervezés és -vezetés során is, de mindent a vakszerencsére bízni...

Welcome to Fallskut

Ezeken morfondírozva döcögtem felfelé a fallóskúti szentkút irányába tartó emelkedőn. Az első érintendő pontom a kegyhely feletti Som-tető magaslata volt, de előtte feltétlenül szerettem volna szétnézni a templom környékén. Még sosem jártam erre és a bejárandó útvonalamból is mindeddig csak a Vörös-kő kilátóját és a Bőgős-rétet érintettem. Ritkaság, de ugye ez a Mátra, a számomra még nagyobb részt ismeretlen hegység.

A fallóskúti Béke királynéja templom

Csatlakozom a hálaadáshoz.

Ez a szobor kivételesen tetszett

A kegyhely előtti ütött-kopott bazársornál egy igen hiányos feliratú tábla fogadott. Welcome to Fallskut. Először nem is értettem, hogy mi akar ez lenni, valami baljós hangulatú, borongós skandináv helyre asszociáltam meg vízesésekre, de aztán az agyam nagy nehezen helyére tette a művirágokkal dúsított feliratot. Lehet, hogy a buszon való órákig való tespedés után túl gyorsan jött ez az emelkedő és máris kezdek megborulni? A (kicsit giccses) szobrokkal teli templomkertben rajtam kívül csak egy idősebb házaspár őgyelgett, próbálva szóra bírni egy nyomós kutat, amiből valószínűleg a csodatévő forrás vize folyhat. Víz nem jött, így távoztak a szobrok irányába, én meg bekukkantottam a kulcsra zárt kápolnába az ajtó üvegén át, meg fotózgattam kicsit. Közben elmormoltam egy imát a kalandom sikeressége érdekében - biztos, ami biztos. Majd sietősen távoztam az immár kék színre váltott kör jelzésen, hiszen vár a Som-tető. És esetleg a közvetlen busz is Galyatető előtt... 

Budi a bekerített területen - sajnos nem volt időm körülnézni

A magaslatra való feljutás képezte tervem egyik gyenge pontját. Ugyanis feljuthatok ide az ún. Ágasvári útról is, ami megkerüli ezt a hegyet, de sokkal egyszerűbb lenne felmenni azon az úton, ami majdnem közvetlenül a csúcs alá vezet és amit teljes egészében csak a papír alapú Cartographia térkép jelöl. Az. ún. Gubolaházak magasságában indul az út és néhány online térkép is mutat itt egy rövidebb útkezdeményt. Az volt a kérdés, hogy vajon a valóságban is létezik-e ez az út? Mivel a Cartographia térképem lassan muzeális értékű (2006-os), ebben nem voltam annyira biztos. Még jobban elbizonytalanított a valóság, egy omladozó házikókkal teli bekerített terület a hegyoldalban. Hogy jutok akkor én itt fel és hol az az út? Próbálkoztam itt-ott, aztán végül elindultam a kerítés mentén. Hirtelen egy útra bukkantam, innentől végre tudtam érdemben futni is. Először azt hittem, visszajutottam az Ágasvári útra, de szerencsére nem, ez volt az az út, ami a helyes irányba vitt! Mikor már a csúcs közelében voltam, úgy döntöttem letérek és direkt közelítem meg a csúcsot. A csúcson tartottam egy kis szerelvényigazítást, mert kiderült, hogy annyira azért nem veszélyesek a mínuszok, mint ahogy beöltöztem - lekerült a legfelső réteg, egy kapucnis pulcsi. Visszafelé már hamarabb megtaláltam az utat, bár egy helyen kidőlt fák miatt kerülni kellett. Kellemes volt futni rajta, vitt a lejtő, így a házikóknál sem álltam meg körülnézni, pedig némileg izgatták a fantáziámat. Talán ezek lehettek a Gubola-házak? Majdnem egészen Mátraszentimréig vitt a lendület, amíg nem jött egy kis emelkedős szakasz. Tiszta örömfutás volt utam eleje, igen valószínűnek tűnt, hogy a nehezét megint a végére sikerült hagyni. De evvel ekkor még nem gondoltam. 

Ötházhutai-rét

A táborhely mementója


Vadászház a Kis-Átal-kő alatt

Hamarosan kiértem az Ötházhutai-rétre, ahol árválkodik egy világháborús emlékmű éppen a temetővel szemben, majd továbbhaladtam a piros jelzésen a Kis-Átal-kő, a következő pontom irányába. Közben üdvözölhettem egy kollégát, aki valószínűleg szintén ugyanazokat a csúcsokat kereste, mint én, csak az ellenkező irányból. Előtte azonban volt még egy kis feladatom - egy valamikori úttörőtábor feltérképezése. Természetesen ezt az információt is a Cartographia térképen találtam, és mint esetlegesen szóba jövő cserkésztáborhelyet, fel akartam deríteni. Sasoltam nagyon a jobb oldalon, hátha látok valami táborozásra utaló nyomokat, de egyelőre csak néhány romszerűséget és egy lazán odavetett ajtót láttam. Ez annyira nem lesz jó nekünk, gondoltam. Továbbhaladván azonban egy csálén düledező padokkal, asztalokkal övezett betonépítményre lettem figyelmes, odébb pedig néhány budi várta jobb sorsát. Szóval valószínűleg ez lenne az a híres hely a Nagy-Átal-kő alatt, ahol egykor vidám úttörők vándortáboroztak. Odébb egy faházikó állt, amit sietségem okán nem mustráltam meg közelebbről, úgy tűnt, nincs is nagyon köze a táborhelyhez. Gyorsan átszaladtam a műút túlsó oldalára, ahol egy másik házikó, egy csinos vadászház várt a Kis-Átal-kő szomszédságában. Agyalnom sokat nem kellett, merről közelítsem meg a hegytetőt, mert a hóban számos ösvény rajzolódott ki az eddigi peaks teljesítők nyomán. Gyors csúcshódítás után eldöntöttem, hogy nem megyek vissza a piroson, mert az ugye most már emelkedő lenne, inkább a gazdaságosabb (és gyorsabb) változatra szavaztam a műúton haladva. Már csak amiatt is, mert a műút mellett található a Nagy-Átal-kői-forrás, ami valószínűleg egykor a tábor lakóit szolgálta ki, és egy mostani táborhelykeresésnél is fontos súllyal nyom a latba. Már ha működik. És bizony folyt, azaz inkább gyengén csörgedezett, így elképzelhető, hogy nyáron nincs itt semmi vízvételi lehetőség. 

Esőház a Nagy-Átal-kői-forrás mellett

A forrás és környékének szemrevételezése után nekivágtam a Bagolyirtás és Mátraszentimre közötti műútnak. Izé, ez a peaks sorozat egy terepfutó kihívás lenne ugye... De hát néha egyszerűbb a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak. A falu határáig csak 5-6-szor kellett félreugranom az itt közlekedő autók elől, ezután úgy gondoltam, a faluban csatlakozom inkább a piros turistaúthoz, amin a Bőgős-rétig tudok haladni. Kemény emelkedőkön igyekeztem felfelé, közben a falu kóbor kutyái kerülgettek. Nekik meg se kottyant egy-egy ilyen szintű emelkedő. Szerencsére hamarosan átlendültem a gerincen és a rétig már lejtőn futhattam. A rét hangulata most is megragadott, készítettem pár fotót - sajnos nem annyira szépeket, mint tavalyelőtt decemberben, egy remek Imi túra keretében. 

Csendélet a Bőgős-réten


2020. december 16. - inverziós jelenségek a Bőgős-réten

A réttől már megint egy országút volt a legészszerűbb döntés, egészen addig, míg elérem a kék keresztet, amin megkerülhetem a Narád, azaz a Kút-hegy tömbjét. Felkocogtam a Szent István templomig, amit most láttam először, emiatt feltétlenül erre szerettem volna vezetni a trackemet. Csak az előtérbe lehetett belépni, de így is bensőséges hangulatot árasztott a picike templom, a három egykori hutatelepülés temploma. Szemben rálátás nyílt a sípályára, ahol egész sokan csúszkáltak, ahhoz képest, hogy hétköznap van. 

A három falu temploma


Továbbindultam a jelzésen, hamarosan elértem Mátraszentlászló utcáit. Kis idő múlva ott álltam a Vörös-kő alatt, amit előbb még a szemközti hegyoldalról fotóztam. A rövid kaptató közben rádöbbentem, hogy bizony kopog a szemem az éhségtől, hiszen eddig elfelejtettem enni-inni a nagy sietségben. Ennyit a konzekvens frissítési tervről! Természetesen a sótablettáról is megfeledkeztem. Felmásztam a kilátóra, hogy legalább szép helyen kezdjek neki a magammal hurcolt szeletek és a vízkészlet pusztításának. Közben persze körbefotóztam a panorámát is, beleértve az Alacsony-Tátra csúcsait, melyek a telefonos fotón kevésbé érvényesültek.

Vörös-kő a Narád oldalából

Mátraszentlászló harangja

Ebben a hidegben jól jönne egy kupicával

Tényleg vörös...

Mikor elkészültem, konstatáltam, hogy itt nem lesz iránymenet, elég meredeknek tűnt a hegyoldal a Szántás-bérc irányába. A szerpentinen terveztem lemenni oda, átvágva egy-egy nagyobb kanyart. Mivel átkerültem a sötét északi oldalra, visszakívánkozott a pulóverem. Emelkedők ide vagy oda, többé már le se került. A tartalék pehelykabátra szerencsére ezúttal nem volt szükség. Kicsit kavarogtam a szerpentin körül, mire végre megtaláltam, merre is mentek a korábbi vállalkozók. Az első adandó alkalommal rátértem a sárga jelzésre, hogy rövidítsek. Nos ennek az lett a vége, hogy egy nyomon maradva avval szembesültem, hogy sehol a jelzés, előttem meg egy több méter magas, majdnem vízszintes partfal szakad le a lentebbi erdészeti útig, amin el kéne érnem a következő csúcsot. Vettem egy nagy levegőt és hopsz! Félig fenékféken, félig szabadesésben értem el az útfelületet. Kicsit fázós volt a hangulatom, így igyekeztem, hogy a kanyar napfényes részére kerüljek. Innen megint követni lehetett a korábbi nyomokat egészen a 3. csúcsig.

Anzix a kilátóból


Kicsit megpihenve a csúcshalmon, a bánya fölött, vontam egy fácitot. Eddig 3 csúcs kipipálva, hátra van még kettő, plusz a két kötelező szakasz. Lehet, hogy kilométerben jól állok, de tulajdonképpen még a felénél se járok a teljesítésnek, és a szintesebb részek is előttem vannak mind. Rögtön itt az orrom előtt az első, vissza a Vörös-kő alatti felsőbb erdészeti útig. Láttam, hogy simán lejöhettem volna itt is, se a növényzet, se a meredekség nem akadályozott volna. Így felfelé már direktben mentem. Felérvén az útra próbáltam futásra váltani, de eszembe jutott, hogy a sótablettáim még mindig a kis fémdobozban klepetálnak. Gyorsan lenyeltem egyet, kell majd a Galyavárra az erőutánpótlás. Most egy kis ízelítőt kaphattam belőle, milyen is lesz. 

Kilátás a Szántás-bércről

Erdészház a Vörös-kő alatt

Kopjafa az útelágazásban

Megkerülve a Vörös-kőt elhagytam egy erdészházat, majd egy kopjafát is. Innen egy kis jelzetlen ösvényen közelítettem meg a kék kereszten haladó Smiró Feri útját. Hogy ki is volt az a Smiró Feri? Többféle mendemonda kering, egyesek szerint udvarolni járt át a hegyen keresztül Mátraalmásról a szomszéd faluba, Mátraszentistvánra, mások szerint meg dolgozni. Lényeg az, hogy sportember lehetett az öreg, mert az úton számos elég emberes kaptató található. Én is éppen nekikezdtem volna a Sebestyénvár előtti meredélynek, mikor arra lettem figyelmes, hogy néznek. Méghozzá egy őz figyel. Mikor nekiindultam, ő is eliramodott. Ha megálltam, ő is megállt. Egy darabig ezt játszottuk, majd úgy döntöttem, nem pocsékolom tovább a drága időmet, kipipálom végre a közeli Sebestyénvárat is. Ekkor az őzike szépen átszaladt előttem szintén a Sebestyénvár irányába. A csúcson már nem kereszteztük egymás útját, valószínű, hogy mire odajutottam, már árkon bokron túl volt. Ez most egy könnyű csúcstámadás volt, szinte alig kellett másznom a turistaútról.

Erdő mélyén őzike...

Csúcskő a Sebestyénváron

Innen láttam, hogy bár távolságban a következő teljesítendő szakasz, az Orosz Mátyás várától a Gyökeres-tetőig terjedő gerinc közel lenne, de odáig meglehetősen nagy meredélyeket kell leküzdeni lefelé és felfelé is. Így inkább a szintben haladó erdészeti utat választottam, ami ugyan megkerüli a Legyendi-patak völgyfőjét, így lényegesen hosszabb. Viszont a patak után lecsatlakozik az útról egy ösvényke a keresett gerinc irányába. Úgy láttam a nyomok alapján, mások is hajlottak efelé a megoldás felé. Én valamit nagyon elronthattam, mert hiába pásztáztam a bal oldali lejtős oldalt ösvény és nyomok után kutatva, semmit se vettem észre. A GPS alapján elindulva meg nem volt semmi nyom. Ennyi gond legyen, mentem hát irányba. Hamarosan meg is találtam a sporttársak nyomát a hóban, ahol persze sokkal gyorsabban lehetett volna haladni az általam bemutatott botorkálásnál. Elérve a gerincet majdnem el is robogtam a kötelező Gyökeres-tető mellett, így fordulhattam vissza, ha ezt a helyet is ki akartam pipálni. Aztán futottam tovább a jól kitaposott ösvényen egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt előttem a hegyoldal. Én csak álltam és néztem döbbenten. Ereszkedjek vajon popsira, vagy szedjek elő egy ejtőernyőt? Mivel az utóbbi nem volt nálam, próbáltam bízni első körben a cipőm tapadóképességében. Szerencsére egész jól viselkedett, miközben leóvatoskodtam a sziklás oldalban. A következő megpróbáltatás egy sűrű bozótos volt, amin áttörve már ott is állhattam Orosz Mátyás valamikori sáncvárában. A kilátás egész lenyűgöző volt - körülölelve hegyektől, mély patakvölgyektől, sziklás bércektől álltam egymagam. Valószínűleg az ilyen élményekért vállalja az ember a hasonló megpróbáltatásokat. 

Gyökeres-tető

Csak álltam a leszakadó hegyoldal előtt...

Ezekből is még hátra volt a legkeményebb, a Galyavár meredeken felfelé ívelő, kihívásokkal teli emelkedője. De hogy odajussak, először vissza kellett másznom az iménti sziklás ösvényen, majd vissza kellett ereszkednem a Smiró Feri útjára a völgybe. A kék kereszten kanyarogtam források mentén, néhol kisvasúti töltésen egészen a piros háromszög elágazásáig, ahonnan kezdődött a nagybetűs hegymászás. Az elején még csak úgy módjával adagolva, majd később úgy rendesen telibe. Eddig csak hírből ismertem a helyet, hallottam, hogy van itt valami lökötteknek való teljesítménytúra, amin például a Csipi szokott ezen az úton körözni, amennyiszer csak bírja. Na nekem ebből egy is elég volt. Legalábbis mostanra. Néhol fákba kapaszkodva, fújtatva araszolgattam felfele, el-el hagyva egy-egy látványosabb sziklacsoportot. Közben nézegettem az órámat, hogy pont le fogom késni a közvetlen buszt, ha ilyen csigamódra mászom felfelé. De hát ez van, itt nem lehet, azaz nem tudok sietni. Ha elmegy a busz, hát elmegy, majd akkor kárpótlásul eszem egy jót a Turistacentrumban. Vagy iszom egy jó kávét. Próbáltam magam vigasztalni. Az emelkedő meg csak nem akart elfogyni. Legfeljebb csak egy kicsit enyhébbre váltott. Már ez is sokat jelentett, mert ugyan futni továbbra se tudtam, de egy kicsit tempósabban haladhattam az eddigieknél.

Valószínűleg nem sánc, hanem kisvasút töltése a kék kereszten - bár annak meg elég keskeny

Eye of Mátra

Sziklák a Galyaváron

Végre elértem egy táblát, ami azt mutatta, hogy kb. 1 km innen Galyatető. Akkor a busz sincs messzebb az ellenkező irányba haladva. De sajnos még mindig felfele megyek. Mikor jön már az a műút? Már csak tíz perc van, már csak öt. Végre lejtő! Vajon tudok-e olyan gyorsan futni, hogy még elérjem a buszt? Tulajdonképpen csak egy fél kilométer lehet az egész táv a megállóig, hát hajrá! Legfeljebb stoppolok, ha látom a buszt.

Emlékhely

Egykori sánc a Galyaváron - itt a Sebestyénvárral ellentétben valóban lehetett valamilyen erősség

Futottam ahogy a csövön kifért, a busz szerencsére sehol egyelőre. Menet közben oldalra húzódtam néhány autó elől. Végre megpillantottam a megállót - még addig kell kitartani. Gyorsan lenyomtam a Stravat és előkotortam a maszkom, amit üggyel-bajjal próbáltam a meglehetősen kacska fülemre biggyeszteni. Ekkor tűnt fel a kanyarban a busz... A pénztárcámat már nem volt időm előásni a táskám mélyéből a szétfagyott ujjaimmal, így a jegyvétel a szokásosnál kicsit több időt vett igénybe. De ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy elértem, feljutottam ... és megcsináltam a mátrai peaks epizódot is. Ráadásul többnyire azért futva. És van egy szép kerek, hibátlan Strava trackem, mert ez is kell hozzá. 23,69 km és 999 m szint - nem hiányzik már az a levezetés Mátraházáig. Körülnéztem a buszon, a reggeli hölgyeket sehol sem láttam... Kicsit aggódva gondoltam rájuk.

Ez lett a vége

Most már 2 napja nem futok. Undorral gondolok rá. Semmi indíttatásom hozzá. Miért kell egyáltalán futni, mire jó, hogy csak strapálja magát az ember? Mikor virrad fel az a csodálatos nap, amikor, mint egy rossz álomból ébredve rájövök, hogy már nem kell többet futni? Lehet, hogy pont ma van az?

Azért tegnap elkövettem egy gyanús cselekedetet, vettem egy új terepfutó cipőt. Egy Goretexes Salomon Speedcross Vario 2-t. Azzal az átlátszó indokkal, hogy mindkét terepcipőm beázik, a harmadik szintén nem túl vízhatlan meg külhoni küldetésen van Moravicán. Nyakamon a Kitörés túra, ott meg cudar terepviszonyok szoktak lenni. Addig még be kéne törni is, 60 km nem vicc. Gyanús vagyok magamnak, felettébb gyanús. Lehet, hogy ma este mégis ki kellene mennem futni egyet?

Strava track:


Egyszer ez is egy megkopott emlék lesz...