Nagy rohanás a Mátrában

 - Hova utazik?

- Fallóskútra.

- Akkor Ön a mi emberünk, mi is oda megyünk. Mit tud róla?

- Hmmm... hát van ott egy kegyhely templommal, meg volt valami remete is... Meg valami látomásai voltak egy nőnek...

A beszélgetés ezen pontján kicsit elgondolkoztam, hogy felmondjam-e a turistakalauz ide vonatkozó részét vagy tulajdonképpen mit is szeretne tudni tőlem a két idősebb hölgy. Mivel úgy tűnt, hogy szükségük van némi támogatásra az útitervükkel kapcsolatban, letelepedtem szépen mögéjük a buszon, miután határozott kívánságukat fejezték ki ezt illetően.

- És mit csinálnak Fallóskúton?

- Meg szeretnénk nézni a vízeséseket. 

- Hát azok azért kicsit odébb vannak - már amennyiben a Mátrakeresztes mellettiekre gondolnak.

- Oda tartunk, ha sikerül megjárni. És maga?

- Elfutok Galyatetőig.

- Az szép.

A hölgyek szörnyülködéssel vegyített csodálattal nézték a mögöttük ülő kissé ifjabb hölgyeményt, aki tetőtől-talpig futószerelésbe bugyolálva szándékozott meghódítani egyedül a Mátrát. Azaz mondva csak néhány, szám szerint 5 darab mátrai csúcsot meg kettő kötelező szakaszt.

- Talán sikerül elérnem a 15:15-ös buszt Galyatető előtt, az közvetlen. Persze ha nem érem el, akkor sincs gond.

- Mi nem igazán tudjuk, hogy fogunk hazajönni. Gondoltuk, majd a buszon vagy a faluban megkérdezünk valakit.

- Hát, ami azt illeti, 3 óra tájban megy a közvetlen busz innen fentről, de van több busz is, csak átszállással. Tulajdonképpen Mátrakeresztesről is van busz, csak valószínűleg arról is át kell szállni. Talán többször is. Ha szeretnék, meg tudom nézni a telefonomon. Egyébként ha már ott vannak Mátrakeresztesen, a Csörgő-szurdokot is érdemes megnézni.

- Sajnos rossz a térdem, nem tudok sokat gyalogolni. Mennyire meredek arra a terep?

- Emlékeim szerint a Felső-vízesés nem gond, de az alsóhoz elég meredeken kell lemenni. Ott van a Vidróczki-barlang meg a Lyukas-kő is. Vagy Likas.

- Nem biztos, hogy bele fog férni. Kilométerben mennyi is lenne?

- Körülbelül olyan tíznek néz ki oda-vissza. Már ha direkt mennek. Turistaúton kerülővel azért több lesz talán. (Közben bőszen silabizáltam a Locust azon merengve, vajon a hölgyek milyen térképpel, helyismerettel és tájékozódási készséggel lehetnek felvértezve.)

- De ugye nincs benne meredek?

- A Mátrában? (WTF??? (Itt nem az azonos nevű futóversenyre gondoltam...) - Ott csak meredek van, olcsón nem nagyon lehet megúszni, én ma kb. 1000 méter szintet fogok menni... azaz futni... De ettől a véleményemtől inkább megkíméltem a kirándulni vágyó hölgyeket.)

Ahogy felfelé kanyarodtunk a mátrai szerpentinen, mutattam a látnivalókat: 

- Nagyjából itt jön fel a Galyavár-gerinc, itt fogok felszállni a buszra, ha minden jól megy. Ez itt a Vörös-kő, nagyon szép onnan a kilátás. Itt is meg fogok fordulni ma.

- És a Vörös-kő az meredek? Az hány kilométer lenne?

A sípályánál a maradék utas mind leszállt négyünkön kívül. Én meg csak folytattam, pedig a Mátrában nagyon nem vagyok otthon. Ha gyerekkoromban a szüleimmel mentünk valahova, akkor a Börzsöny után mindig egyenesen a Bükk jött. Tulajdonképpen olyan 10 éve kezdtem a felfedezését ennek a hegységnek, leszámítva két röpke osztálykirándulást, és a java még mindig hátra van. Soroltam azért szépen tovább, mit is látunk éppen:

- Ez a templom a három falu temploma. (Közben felkínlódtam valahogy a futókamáslim, mert úgy láttam, az északi oldalakon elég rendes hómennyiség várható.)

- Kiről van elnevezve? 

- Azt pontosan nem tudom, talán valami magyar szent lesz. (Közben együtt kiokoskodtuk, hogy Szent István lesz a védőszentje ennek a templomnak.)

- Az meg ott a Vidróczki csárda. Ez itt a Bőgős-rét, itt is el fogok futni, aztán itt meg kéne lennie egy forrásnak valahol jobbra, ezt is meg szeretném nézni ma. Már itt is vagyunk Mátraszentimrén, ez itt meg Bagolyirtás (ahol valóban baglyokat irtottak - de ezt nem részleteztem), mindjárt leszállunk. Már itt meg is érkeztünk Fallóskútra... (egyébként Vállós-kút, de a szudétanémetek képtelenek voltak a V betűt kimondani...)

Erre a tényre a buszvezető is figyelmeztetett minket. Abbahagytam az ismertető monológot, lekászálódtunk a buszról. A két hölgy elment megnézni a szemben lévő megállóban a buszcsatlakozásokat én meg elbúcsúztam tőlük, mondván, hogy a visszaút miatt sietnem kell. Reménykedtem, hogy csak összedobják a túratervüket, ha eddig nem sikerült, és sikeresen visszajutnak egy látványos túra után Budapestre (még aznap). Hogy ebben segíteni nekik mennyit tudtam, arra nem derült fény. 

Ami az én útvonalamat illeti, abban szerencsére csak kevés fehér folt volt, azok is leginkább a tervezett átvágásoknál mutatkoztak. Hogy kockáztatom-e az iránymenetet, az sok mindentől függ majd: pillanatnyi fáradtság, az előttem lévő szakaszon mutatkozó szintek és a növényzet sűrűsége. Sokszor csak a térkép alapján nehéz kisilabizálni, pontosan mi vár az emberre. Így tehát általában ezek teljesen ad hoc döntések szoktak lenni. Például az is a helyszínen szokott eldőlni, az egész útvonalból mennyi lesz a futás összességében. A távot megbecsülve úgy számítottam, hogy egy erősebb gyalogtempó is elég lenne a teljesítéshez ebben az esetben is. De hát én közel maximalista vagyok... Ezeket leszámítva szinte mindent megterveztem előre - azt, hogy milyen jelzéseken, utakon fogok haladni (egyes helyeken azért hagytam magamnak némi szabadságot), milyen látnivalókat fogok megnézni és milyen lehetőségeim lesznek a visszajutásra, illetve ha a közvetlen buszt lekésem (amire azért van jó esély), hol fogom eltölteni ezekben a mínuszokban a következő járatig való időt. Tudtam azt is, körülbelül mekkora távra és szintre számítsak, milyen idő várható, hány buszjárat van visszafelé, tájékozódtam a galyatetői Turistacentrum étlapja felől is. Illetve terveztem még egy plusz utat is magamnak Mátraházáig, ha netán kilométerhiány mutatkozna a lábaimban, hiszen onnan lényegesen több járat van Budapestre. És ha bármi okból hiba csúszna a haditervbe, akkor is ott lapul a zsebemben egy kisebb tudástár egy telefon formájában.

Hogy mindenre gondoltam-e, azt nem tudom, például betehettem volna még egy izolációs fóliát is a hideg miatt, ha bármi gond történne. Azt viszont elmondhatom, hogy általában a fent leírt alapossággal szoktam megtervezni a kiruccanásaim, előtte hetekig különféle térképeket és turistakalauzokat, menetrendeket és egyéb hasznos oldalakat böngészve. Biztos túravezetői szakmai ártalom, de így azért kevésbé érhetnek meglepetések, ha már egyedül vágok neki a rengetegnek, főleg egy olyannak, amiről kevés ismeretem van. Azt azért nem mondanám, hogy ez a recept az egyedül üdvözítő megoldás, bizonyos spontaneitás sokszor jól jön, sőt egyenesen üdvözlendő a túratervezés és -vezetés során is, de mindent a vakszerencsére bízni...

Welcome to Fallskut

Ezeken morfondírozva döcögtem felfelé a fallóskúti szentkút irányába tartó emelkedőn. Az első érintendő pontom a kegyhely feletti Som-tető magaslata volt, de előtte feltétlenül szerettem volna szétnézni a templom környékén. Még sosem jártam erre és a bejárandó útvonalamból is mindeddig csak a Vörös-kő kilátóját és a Bőgős-rétet érintettem. Ritkaság, de ugye ez a Mátra, a számomra még nagyobb részt ismeretlen hegység.

A fallóskúti Béke királynéja templom

Csatlakozom a hálaadáshoz.

Ez a szobor kivételesen tetszett

A kegyhely előtti ütött-kopott bazársornál egy igen hiányos feliratú tábla fogadott. Welcome to Fallskut. Először nem is értettem, hogy mi akar ez lenni, valami baljós hangulatú, borongós skandináv helyre asszociáltam meg vízesésekre, de aztán az agyam nagy nehezen helyére tette a művirágokkal dúsított feliratot. Lehet, hogy a buszon való órákig való tespedés után túl gyorsan jött ez az emelkedő és máris kezdek megborulni? A (kicsit giccses) szobrokkal teli templomkertben rajtam kívül csak egy idősebb házaspár őgyelgett, próbálva szóra bírni egy nyomós kutat, amiből valószínűleg a csodatévő forrás vize folyhat. Víz nem jött, így távoztak a szobrok irányába, én meg bekukkantottam a kulcsra zárt kápolnába az ajtó üvegén át, meg fotózgattam kicsit. Közben elmormoltam egy imát a kalandom sikeressége érdekében - biztos, ami biztos. Majd sietősen távoztam az immár kék színre váltott kör jelzésen, hiszen vár a Som-tető. És esetleg a közvetlen busz is Galyatető előtt... 

Budi a bekerített területen - sajnos nem volt időm körülnézni

A magaslatra való feljutás képezte tervem egyik gyenge pontját. Ugyanis feljuthatok ide az ún. Ágasvári útról is, ami megkerüli ezt a hegyet, de sokkal egyszerűbb lenne felmenni azon az úton, ami majdnem közvetlenül a csúcs alá vezet és amit teljes egészében csak a papír alapú Cartographia térkép jelöl. Az. ún. Gubolaházak magasságában indul az út és néhány online térkép is mutat itt egy rövidebb útkezdeményt. Az volt a kérdés, hogy vajon a valóságban is létezik-e ez az út? Mivel a Cartographia térképem lassan muzeális értékű (2006-os), ebben nem voltam annyira biztos. Még jobban elbizonytalanított a valóság, egy omladozó házikókkal teli bekerített terület a hegyoldalban. Hogy jutok akkor én itt fel és hol az az út? Próbálkoztam itt-ott, aztán végül elindultam a kerítés mentén. Hirtelen egy útra bukkantam, innentől végre tudtam érdemben futni is. Először azt hittem, visszajutottam az Ágasvári útra, de szerencsére nem, ez volt az az út, ami a helyes irányba vitt! Mikor már a csúcs közelében voltam, úgy döntöttem letérek és direkt közelítem meg a csúcsot. A csúcson tartottam egy kis szerelvényigazítást, mert kiderült, hogy annyira azért nem veszélyesek a mínuszok, mint ahogy beöltöztem - lekerült a legfelső réteg, egy kapucnis pulcsi. Visszafelé már hamarabb megtaláltam az utat, bár egy helyen kidőlt fák miatt kerülni kellett. Kellemes volt futni rajta, vitt a lejtő, így a házikóknál sem álltam meg körülnézni, pedig némileg izgatták a fantáziámat. Talán ezek lehettek a Gubola-házak? Majdnem egészen Mátraszentimréig vitt a lendület, amíg nem jött egy kis emelkedős szakasz. Tiszta örömfutás volt utam eleje, igen valószínűnek tűnt, hogy a nehezét megint a végére sikerült hagyni. De evvel ekkor még nem gondoltam. 

Ötházhutai-rét

A táborhely mementója

Vadászház a Kis-Átal-kő alatt

Hamarosan kiértem az Ötházhutai-rétre, ahol árválkodik egy világháborús emlékmű éppen a temetővel szemben, majd továbbhaladtam a piros jelzésen a Kis-Átal-kő, a következő pontom irányába. Közben üdvözölhettem egy kollégát, aki valószínűleg szintén ugyanazokat a csúcsokat kereste, mint én, csak az ellenkező irányból. Előtte azonban volt még egy kis feladatom - egy valamikori úttörőtábor feltérképezése. Természetesen ezt az információt is a Cartographia térképen találtam, és mint esetlegesen szóba jövő cserkésztáborhelyet, fel akartam deríteni. Sasoltam nagyon a jobb oldalon, hátha látok valami táborozásra utaló nyomokat, de egyelőre csak néhány romszerűséget és egy lazán odavetett ajtót láttam. Ez annyira nem lesz jó nekünk, gondoltam. Továbbhaladván azonban egy csálén düledező padokkal, asztalokkal övezett betonépítményre lettem figyelmes, odébb pedig néhány budi várta jobb sorsát. Szóval valószínűleg ez lenne az a híres hely a Nagy-Átal-kő alatt, ahol egykor vidám úttörők vándortáboroztak. Odébb egy faházikó állt, amit sietségem okán nem mustráltam meg közelebbről, úgy tűnt, nincs is nagyon köze a táborhelyhez. Gyorsan átszaladtam a műút túlsó oldalára, ahol egy másik házikó, egy csinos vadászház várt a Kis-Átal-kő szomszédságában. Agyalnom sokat nem kellett, merről közelítsem meg a hegytetőt, mert a hóban számos ösvény rajzolódott ki az eddigi peaks teljesítők nyomán. Gyors csúcshódítás után eldöntöttem, hogy nem megyek vissza a piroson, mert az ugye most már emelkedő lenne, inkább a gazdaságosabb (és gyorsabb) változatra szavaztam a műúton haladva. Már csak amiatt is, mert a műút mellett található a Nagy-Átal-kői-forrás, ami valószínűleg egykor a tábor lakóit szolgálta ki, és egy mostani táborhelykeresésnél is fontos súllyal nyom a latba. Már ha működik. És bizony folyt, azaz inkább gyengén csörgedezett, így elképzelhető, hogy nyáron nincs itt semmi vízvételi lehetőség. 

Esőház a Nagy-Átal-kői-forrás mellett

A forrás és környékének szemrevételezése után nekivágtam a Bagolyirtás és Mátraszentimre közötti műútnak. Izé, ez a peaks sorozat egy terepfutó kihívás lenne ugye... De hát néha egyszerűbb a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak. A falu határáig csak 5-6-szor kellett félreugranom az itt közlekedő autók elől, ezután úgy gondoltam, a faluban csatlakozom inkább a piros turistaúthoz, amin a Bőgős-rétig tudok haladni. Kemény emelkedőkön igyekeztem felfelé, közben a falu kóbor kutyái kerülgettek. Nekik meg se kottyant egy-egy ilyen szintű emelkedő. Szerencsére hamarosan átlendültem a gerincen és a rétig már lejtőn futhattam. A rét hangulata most is megragadott, készítettem pár fotót - sajnos nem annyira szépeket, mint tavalyelőtt decemberben, egy remek Imi túra keretében. 

Csendélet a Bőgős-réten

2020. december 16. - inverziós jelenségek a Bőgős-réten

A réttől már megint egy országút volt a legészszerűbb döntés, egészen addig, míg elérem a kék keresztet, amin megkerülhetem a Narád, azaz a Kút-hegy tömbjét. Felkocogtam a Szent István templomig, amit most láttam először, emiatt feltétlenül erre szerettem volna vezetni a trackemet. Csak az előtérbe lehetett belépni, de így is bensőséges hangulatot árasztott a picike templom, a három egykori hutatelepülés temploma. Szemben rálátás nyílt a sípályára, ahol egész sokan csúszkáltak, ahhoz képest, hogy hétköznap van. 

A három falu temploma

Továbbindultam a jelzésen, hamarosan elértem Mátraszentlászló utcáit. Kis idő múlva ott álltam a Vörös-kő alatt, amit előbb még a szemközti hegyoldalról fotóztam. A rövid kaptató közben rádöbbentem, hogy bizony kopog a szemem az éhségtől, hiszen eddig elfelejtettem enni-inni a nagy sietségben. Ennyit a konzekvens frissítési tervről! Természetesen a sótablettáról is megfeledkeztem. Felmásztam a kilátóra, hogy legalább szép helyen kezdjek neki a magammal hurcolt szeletek és a vízkészlet pusztításának. Közben persze körbefotóztam a panorámát is, beleértve az Alacsony-Tátra csúcsait, melyek a telefonos fotón kevésbé érvényesültek.

Vörös-kő a Narád oldalából

Mátraszentlászló harangja

Ebben a hidegben jól jönne egy kupicával

Tényleg vörös...

Mikor elkészültem, konstatáltam, hogy itt nem lesz iránymenet, elég meredeknek tűnt a hegyoldal a Szántás-bérc irányába. A szerpentinen terveztem lemenni oda, átvágva egy-egy nagyobb kanyart. Mivel átkerültem a sötét északi oldalra, visszakívánkozott a pulóverem. Emelkedők ide vagy oda, többé már le se került. A tartalék pehelykabátra szerencsére ezúttal nem volt szükség. Kicsit kavarogtam a szerpentin körül, mire végre megtaláltam, merre is mentek a korábbi vállalkozók. Az első adandó alkalommal rátértem a sárga jelzésre, hogy rövidítsek. Nos ennek az lett a vége, hogy egy nyomon maradva avval szembesültem, hogy sehol a jelzés, előttem meg egy több méter magas, majdnem vízszintes partfal szakad le a lentebbi erdészeti útig, amin el kéne érnem a következő csúcsot. Vettem egy nagy levegőt és hopsz! Félig fenékféken, félig szabadesésben értem el az útfelületet. Kicsit fázós volt a hangulatom, így igyekeztem, hogy a kanyar napfényes részére kerüljek. Innen megint követni lehetett a korábbi nyomokat egészen a 3. csúcsig.

Anzix a kilátóból

Kicsit megpihenve a csúcshalmon, a bánya fölött, vontam egy fácitot. Eddig 3 csúcs kipipálva, hátra van még kettő, plusz a két kötelező szakasz. Lehet, hogy kilométerben jól állok, de tulajdonképpen még a felénél se járok a teljesítésnek, és a szintesebb részek is előttem vannak mind. Rögtön itt az orrom előtt az első, vissza a Vörös-kő alatti felsőbb erdészeti útig. Láttam, hogy simán lejöhettem volna itt is, se a növényzet, se a meredekség nem akadályozott volna. Így felfelé már direktben mentem. Felérvén az útra próbáltam futásra váltani, de eszembe jutott, hogy a sótablettáim még mindig a kis fémdobozban klepetálnak. Gyorsan lenyeltem egyet, kell majd a Galyavárra az erőutánpótlás. Most egy kis ízelítőt kaphattam belőle, milyen is lesz. 

Kilátás a Szántás-bércről

Erdészház a Vörös-kő alatt

Kopjafa az útelágazásban

Megkerülve a Vörös-kőt elhagytam egy erdészházat, majd egy kopjafát is. Innen egy kis jelzetlen ösvényen közelítettem meg a kék kereszten haladó Smiró Feri útját. Hogy ki is volt az a Smiró Feri? Többféle mendemonda kering, egyesek szerint udvarolni járt át a hegyen keresztül Mátraalmásról a szomszéd faluba, Mátraszentistvánra, mások szerint meg dolgozni. Lényeg az, hogy sportember lehetett az öreg, mert az úton számos elég emberes kaptató található. Én is éppen nekikezdtem volna a Sebestyénvár előtti meredélynek, mikor arra lettem figyelmes, hogy néznek. Méghozzá egy őz figyel. Mikor nekiindultam, ő is eliramodott. Ha megálltam, ő is megállt. Egy darabig ezt játszottuk, majd úgy döntöttem, nem pocsékolom tovább a drága időmet, kipipálom végre a közeli Sebestyénvárat is. Ekkor az őzike szépen átszaladt előttem szintén a Sebestyénvár irányába. A csúcson már nem kereszteztük egymás útját, valószínű, hogy mire odajutottam, már árkon bokron túl volt. Ez most egy könnyű csúcstámadás volt, szinte alig kellett másznom a turistaútról.

Erdő mélyén őzike...

Csúcskő a Sebestyénváron

Innen láttam, hogy bár távolságban a következő teljesítendő szakasz, az Orosz Mátyás várától a Gyökeres-tetőig terjedő gerinc közel lenne, de odáig meglehetősen nagy meredélyeket kell leküzdeni lefelé és felfelé is. Így inkább a szintben haladó erdészeti utat választottam, ami ugyan megkerüli a Legyendi-patak völgyfőjét, így lényegesen hosszabb. Viszont a patak után lecsatlakozik az útról egy ösvényke a keresett gerinc irányába. Úgy láttam a nyomok alapján, mások is hajlottak efelé a megoldás felé. Én valamit nagyon elronthattam, mert hiába pásztáztam a bal oldali lejtős oldalt ösvény és nyomok után kutatva, semmit se vettem észre. A GPS alapján elindulva meg nem volt semmi nyom. Ennyi gond legyen, mentem hát irányba. Hamarosan meg is találtam a sporttársak nyomát a hóban, ahol persze sokkal gyorsabban lehetett volna haladni az általam bemutatott botorkálásnál. Elérve a gerincet majdnem el is robogtam a kötelező Gyökeres-tető mellett, így fordulhattam vissza, ha ezt a helyet is ki akartam pipálni. Aztán futottam tovább a jól kitaposott ösvényen egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt előttem a hegyoldal. Én csak álltam és néztem döbbenten. Ereszkedjek vajon popsira, vagy szedjek elő egy ejtőernyőt? Mivel az utóbbi nem volt nálam, próbáltam bízni első körben a cipőm tapadóképességében. Szerencsére egész jól viselkedett, miközben leóvatoskodtam a sziklás oldalban. A következő megpróbáltatás egy sűrű bozótos volt, amin áttörve már ott is állhattam Orosz Mátyás valamikori sáncvárában. A kilátás egész lenyűgöző volt - körülölelve hegyektől, mély patakvölgyektől, sziklás bércektől álltam egymagam. Valószínűleg az ilyen élményekért vállalja az ember a hasonló megpróbáltatásokat. 

Gyökeres-tető

Csak álltam a leszakadó hegyoldal előtt...

Ezekből is még hátra volt a legkeményebb, a Galyavár meredeken felfelé ívelő, kihívásokkal teli emelkedője. De hogy odajussak, először vissza kellett másznom az iménti sziklás ösvényen, majd vissza kellett ereszkednem a Smiró Feri útjára a völgybe. A kék kereszten kanyarogtam források mentén, néhol kisvasúti töltésen egészen a piros háromszög elágazásáig, ahonnan kezdődött a nagybetűs hegymászás. Az elején még csak úgy módjával adagolva, majd később úgy rendesen telibe. Eddig csak hírből ismertem a helyet, hallottam, hogy van itt valami lökötteknek való teljesítménytúra, amin például a Csipi szokott ezen az úton körözni, amennyiszer csak bírja. Na nekem ebből egy is elég volt. Legalábbis mostanra. Néhol fákba kapaszkodva, fújtatva araszolgattam felfele, el-el hagyva egy-egy látványosabb sziklacsoportot. Közben nézegettem az órámat, hogy pont le fogom késni a közvetlen buszt, ha ilyen csigamódra mászom felfelé. De hát ez van, itt nem lehet, azaz nem tudok sietni. Ha elmegy a busz, hát elmegy, majd akkor kárpótlásul eszem egy jót a Turistacentrumban. Vagy iszom egy jó kávét. Próbáltam magam vigasztalni. Az emelkedő meg csak nem akart elfogyni. Legfeljebb csak egy kicsit enyhébbre váltott. Már ez is sokat jelentett, mert ugyan futni továbbra se tudtam, de egy kicsit tempósabban haladhattam az eddigieknél.

Valószínűleg nem sánc, hanem kisvasút töltése a kék kereszten - bár annak meg elég keskeny

Eye of Mátra

Sziklák a Galyaváron

Végre elértem egy táblát, ami azt mutatta, hogy kb. 1 km innen Galyatető. Akkor a busz sincs messzebb az ellenkező irányba haladva. De sajnos még mindig felfele megyek. Mikor jön már az a műút? Már csak tíz perc van, már csak öt. Végre lejtő! Vajon tudok-e olyan gyorsan futni, hogy még elérjem a buszt? Tulajdonképpen csak egy fél kilométer lehet az egész táv a megállóig, hát hajrá! Legfeljebb stoppolok, ha látom a buszt.

Emlékhely

Egykori sánc a Galyaváron - itt a Sebestyénvárral ellentétben valóban lehetett valamilyen erősség

Futottam ahogy a csövön kifért, a busz szerencsére sehol egyelőre. Menet közben oldalra húzódtam néhány autó elől. Végre megpillantottam a megállót - még addig kell kitartani. Gyorsan lenyomtam a Stravat és előkotortam a maszkom, amit üggyel-bajjal próbáltam a meglehetősen kacska fülemre biggyeszteni. Ekkor tűnt fel a kanyarban a busz... A pénztárcámat már nem volt időm előásni a táskám mélyéből a szétfagyott ujjaimmal, így a jegyvétel a szokásosnál kicsit több időt vett igénybe. De ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy elértem, feljutottam ... és megcsináltam a mátrai peaks epizódot is. Ráadásul többnyire azért futva. És van egy szép kerek, hibátlan Strava trackem, mert ez is kell hozzá. 23,69 km és 999 m szint - nem hiányzik már az a levezetés Mátraházáig. Körülnéztem a buszon, a reggeli hölgyeket sehol sem láttam... Kicsit aggódva gondoltam rájuk.

Ez lett a vége

Most már 2 napja nem futok. Undorral gondolok rá. Semmi indíttatásom hozzá. Miért kell egyáltalán futni, mire jó, hogy csak strapálja magát az ember? Mikor virrad fel az a csodálatos nap, amikor, mint egy rossz álomból ébredve rájövök, hogy már nem kell többet futni? Lehet, hogy pont ma van az?

Azért tegnap elkövettem egy gyanús cselekedetet, vettem egy új terepfutó cipőt. Egy Goretexes Salomon Speedcross Vario 2-t. Azzal az átlátszó indokkal, hogy mindkét terepcipőm beázik, a harmadik szintén nem túl vízhatlan meg külhoni küldetésen van Moravicán. Nyakamon a Kitörés túra, ott meg cudar terepviszonyok szoktak lenni. Addig még be kéne törni is, 60 km nem vicc. Gyanús vagyok magamnak, felettébb gyanús. Lehet, hogy ma este mégis ki kellene mennem futni egyet?

Strava track:

 

Képek: Peaks of Mátra album

Egyszer ez is egy megkopott emlék lesz...