Élre törünk!

 

Ha közeleg a február, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy ideje nevezni a Kitörés teljesítmény- és emléktúrára. Idén nem sokat gondolkoztam a távon, azonnal a hatvanasat jelöltem be az űrlapon. Ha kihívás, akkor legyen igazi, ráadásul nagyon kíváncsi voltam, mire jó ez a sok futkározás, mennyit ad hozzá az állóképességemhez, erőnlétemhez. Azaz mennyivel gyorsabban tudok eljutni Szomorig mint eddig. Persze ebben a dologban nem csak ez az egyetlen tényező játszik közre, elég rendesen befolyásolni szokták az előrehaladás sebességét többek között a terepviszonyok is. 

Mivel nem rendelkeztem erre a célra használható membrános terepfutó cipővel, a túra előtt pár héttel gyorsan vennem kellett egyet, hogy az esetleges locspocsban is biztosan (és viszonylag száraz lábbal) tudjak előre haladni. Egy újabb Salomon Speedcrossra (Vario 2 GTX) esett a választásom, hiszen ezeket az ösvényeket nem egyszer róttam a hozzá hasonló elődjében (Speedcross GTX 3) gond nélkül. Aztán mire felvirradt a túra napja, elolvadt az összes jég és hó, a sár felszáradt, így tulajdonképpen kis túlzással bármiben neki lehetett vágni az útnak. Így szegény Salomon csalódottan nézhette végig, hogy az istállóból a Hokát vezetem ki. De hát ez az a cipőm, amiben a legjobban megbízom, legyen akármilyen köves, saras, csúszós vagy nehéz terepről szó, így szombat este ő volt a soros. Azért a Salamonra is vár majd biztosan sok szép élmény - hiszen már eddig is jól szerepelt a Vértesben és a Budai-hegység felváltva hóban taposós és sártól cuppogós ösvényein a cipőavató futásokon.

Mivel úgy terveztem, hogy amennyire a terep és a kitartásom engedi, végig fogom futni a teljes távot, tetőtől talpig terepfutó szerelésben indultam: futómellény, softkulacsok (egy izo egy víz), szeletek és sótabletták, kóla, 1 vékony és egy vastagabb futókabát, sapka, sál, pótcsősál, kesztyű, zsebkendő és egy bögre, 2 lámpa, valamint némi pénz és igazolvány, valamint az elmaradhatatlan maszk volt a felszerelésem. Derekamon meg egy övtáska a telefonomnak, ami nem fért be sehova úgy, hogy kéznél legyen. Abszolút a minimálisan szükséges dolgok csak. A tervezett tempó miatt nem is öltöztem túl: 1 aláöltözet, 1 vékony kapucnis felső réteg és egy póló fönt. Stílszerűen Berlin Marathon Finisher (ööö milyen ciki már megvenni egy verseny pólóját, amin nem vettem részt, de sajnos annyira olcsó és tetszetős és medvés volt, hogy nem hagyhattam ott és egyébként is azóta az egyik kedvenc darabom. Még inkább menthetetlen a dolog amiatt is, hogy ugye ekkora távot sem futottam sosem egyben...) Igaz, nem terveztem egészen a német fővárosig futni a Vörös Hadsereg elől. Alul egy normál futónadrág, kompressziós harisnya, szoknyanadrág. És természetesen a kedvenc csősálam és a fejpántom is felkerült a nyakamra, illetve a fejemre. Ezt nem is ragoznám tovább, szerintem remekül sikerült felöltöznöm a jelen, nem túl hideg és teljesen száraz időjárási körülményekhez, egyedül a hajnali mínuszok bizonyultak kicsit harapósnak, de azon meg átsegített a tempó.

Ez volt tehát a terv, de általában úgy szokott lenni, hogy Berni tervez, Isten meg végez. És ahogy végez, az nem mindig rossz, még akkor sem, ha az eredmény nem éppen vág össze az eredeti tervvel.

Próbáltam megsaccolni, mennyi idő alatt jutok végig - a női rekord 7 óra körül van a tavalyelőtti, szintén tökszáraz terepen. Abban az egyben biztos voltam, hogy én ilyen jót nem tudok menni, mert ehhez még fel kell nőnöm. 8 óra, 9 óra, 10 óra vagy még több? Melyik buszt érhetem el vajon Szomoron? És vajon mikorra időzítsem az indulást, hogy a pontokat már nyitva találjam, de ne kelljen azért rengeteg embert kerülgetnem se? Csupa dilemma és lehet, hogy csupa felesleges kérdés. Már csak amiatt is, mert ez az a túra, ahol nem sok beleszólásom van abba, mikor tudok nekiindulni.

Irdatlan embertömegek várakoznak

Ha idegen embereket összeköt egy olyan közös hobbi, mint a teljesítménytúrázás, egész biztosan hosszasan tudnak miről értekezni. Erre az elméletemre ez a túra újabb ékes bizonyítékokat szolgáltatott. Miközben felfelé baktattam a várba, szóba elegyedtem két másik kitörővel. A lánynak ez volt az első alkalom, a férfinak szintén a harmadik, pont úgy mint nekem. Szóba kerültek az élmények, a tervek a mostani túrára vonatkozóan, mindenki hüledezett a tervezett időmön. Gyorsan fel is értünk a Kapisztrán térre, ahol, mint legutoljára is, áttereltek minket a Hadtörténeti Múzeum elé. Itt már hosszú sorok várakoztak, hogy hozzájussanak az itinerjükhöz és végre-valahára nekivághassanak a Szomorig vagy éppen a Virágos-nyeregig tartó vándorútnak. Az indítóbizottság meg padokon kuporogva próbálta kezelni a nevezési díjat, az előnevezéskor kapott kódokat és az irdatlan embertömeget. Teljesen az se volt biztos, vajon melyik 60-as sorba kell állni, volt olyan sor, ahol már csak fizetni kellett, az itinert már korábban megkapták, de sokkal többen voltak azok, akiknek csak szimpla előnevezésük volt. Biztos, ami biztos, némi kavargás után belőttem egy rövidebb 60-as táblával jelzett sort, hátha onnan hamarabb sikerül elstartolni. Eltelt negyed óra, fél óra, háromnegyed óra, és csak néha pár métert haladtunk előre. Kezdtem elbizonytalanodni meg fázni is a nem nagyon túlgondolt szerkóban. Előttem bezzeg a katonaruhás leányzónak két pótbakancs is fityegett a jókora katonai hátizsákján. 

Már egy órája álltam sorban, mikor szólt egy rendező, hogy 50 ember előremehet a padokhoz. Én is belefértem a keretbe. Mivel viszonylag gyorsan sikerült előtúrnom a kódom a telefonomból, hamar meg is kaptam az itinert. Pontosan fél 6-kor megindulhattam végre Szomor irányába. Kezdődjön hát a Kitörés, immár a harmadik a sorban! Ha végig tartom az iramot, a felvarróm mellé megkapom az "első ultrám" képzeletbeli plecsnit is! Még az "első maratonom" virtuális kitüntetés előtt! Lelkesülten, futóléptekkel haladtam át a Bécsi kapu alatt, ahol most egész csöndesek voltak az ellentüntetők. Idefelé azért kaptunk egy kis ízelítőt a cigány himnuszból. De hát mi ezzel a baj, nem amiatt vagyunk itt, legalábbis az emberek egy jó része, mert bajunk van a kisebbségekkel. Részemről nagyon is jól megvagyok a roma zenei hagyományokkal, majdnem táncra is perdültem. Van itt mindenféle ember a német katonai hagyományőrzőtől a Kárpátia rajongókon, valamint a megszállott teljesítménytúrázókon át az elszánt terepfutókig, és arról se vagyok meggyőződve, hogy mind az egyik oldalra szavaz majd áprilisban... már ha egyáltalán szavaz. De hagyjuk is a politikát, erről az egyről biztosan nem szeretnék írni.

Annál többet szeretnék írni a futásról magáról, de sokkal kevesebbet fogok, mint amennyit eredetileg szerettem volna. De itt még csak törtem bőszen előrefelé a Száll Kálmán tér irányába, kerülgetve jobbról-balról az áramló tömeget és a szinte minden sarkon tétlenül ácsorgó rendőröket. Annak köszönhetően, hogy a zsákomon kegyetlenül csörömpölt a karabinerrel odaakasztott bögre, többnyire sikerrel haladtam előre. Persze volt akitől megkaptam azt a jó tanácsot, hogy jobban be kellett volna olajozni a végtagjaim indulás előtt, de szerencsére a túratársakat általában nem sokáig zaklattam a kéretlen hangoktól kísért közlekedésemmel. Magamat viszont annál kitartóbban. Megállni persze nem akartam csak emiatt. Ahogy emelkedni kezdett a Diós-árok, még igyekeztem tartani az elánt, de egyre inkább az úttestre kényszerültem, ha tervezett tempóban szerettem volna előrejutni. Mivel itt azért néha buszok, autók és egyebek is el-elhaladnak, kénytelen voltam beállni a menetsorba. Aztán meg gyorsan kisorolni és előzni, előzni, előzni. Előzni, még akkor is, mikor már régen csak gyalogolok az egyre cudarabb emelkedőn. Néha persze engem is előznek, de az ritkaságszámba megy. És amikor végre felérek síkabb terepre, megint csak futni, legalább pár száz méter erejéig. 

Három katona sírja a Csacsi-rét fölött

Ellenőrzőpont korabeli rádióval

Végre itt a Svábhegy megálló, majd a lépcső alja is, egész sokáig fel lehet jutni, mielőtt beleütközöm az ellenőrző pont előtt kígyózó sorba. Sok német szót hallok körülöttem. A sor szerencsére gyorsan halad, az irányító ember flottul kezeli a tömeget magyarul és németül is. Bár az indítás is ennyire penge lenne! Első pecsét az itineremben, nincs más hátra, csak csörömpölni tovább a Normafa irányába. Húzódnak is mind félre előlem, aki meg nem, azt ügyesen kikerülöm. Az erdőbe érve rájövök, hogy véletlenül a gyengébb lámpát tettem a fejemre az indulásnál. Most már marad így, majd ha nagyon zavar, korrigálok. A csacsi-réti pecsét után megpróbálom begyömöszölni a fránya bögrét a hálóba, de nem fér be, így hát klepetálok továbbra is a Virág-völgy irányába. Legalább néha elengednek, mikor meg nem, beállok a sorba. Kicsit bosszantó, mert mostanában ezen a lejtőn sokat gyakoroltam, és lehetne jó tempósan haladni. A jános-hegyi emelkedőn úgyse fogok, bár azért pont itt mégis megmutatkozik, hogy a futólépés valójában gyorsabb haladást jelent egy nem túl combos emelkedőn, hiába táplálok efelől néha erős kétségeket. Sorra előzöm ki az embereket, csak egy nálam erősebb terepfutó srác előz engem. 

A második kanyar előtt puding üzemmódba váltok, ami erős gyaloglást jelent most. Kell tartalékolni is,

hiába tudok futva is felmenni a kilátóig. A játszótérnél kapok egy sport szeletet a pecsét mellé, egy falatnyit a hasamba, a maradékot a hasitasimba a gyűröm. Eszembe sem jut futni a kilátóig, pedig már ez sem lehetetlenség, annak ellenére, hogy két éve még az volt. Előttem szenved pár német hölgy, csak azért is megmutatom nekik, lehet ezt másképp is, így az utolsó métereket megfutom, hogy a hátam mögött szenvedjenek tovább. Készítek pár fotót a kivilágított kilátóról, sajnálom, hogy az emelkedőről látott görögtűznek már vége. De nem akartam megállni néhány fénykép miatt csak. A lábtörő köves lejtőn szidom magam a lámpaválasztás elhamarkodása miatt. Kicsit több fénnyel sokkal magabiztosabban haladhatnék lefelé, hiszen a Hoka és a boka is bírja. De hát ez van, ezt kell szeretni, emiatt nem állunk meg. A Hárs-hegyet is gyalogolva mászom meg, ez futva nekem erről az oldalról még egyelőre egy következő szint. Pecsét és fotók az ellenőrzőpontnál, botorkálás lefelé a köveken a barlangig, majd tovairamodás a később barátságosabbá váló lejtőn. 

A város fényei a Hárshegy kilátópontjáról

Német ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Ahogy haladok előre, egyre ritkul a nép, és a szélesebb utakon lehet ügyesen szlalomozni a hézagos mezőnyben. A Nyéki-hegyre fel megint gyalogtempó, hol én előzök, hol engem előznek. Még egy kutya is. A sárgát egy rögtönzött frissítőpontnál szalagozás váltja a katonasír után, régi bunkerek és lövészárkok mentén. Lelkes nyugdíjas pár a pont kiszolgáló személyzete, hoztak narancsot, almát, csokit és még pálinkát is kínálnak! Jól is esik a falat alma, a pálinkát hagyjuk inkább majd máskorra. Meglep ez a terelt szakasz, nem is tudtam, hogy ilyen objektumokat rejt a hegy oldala. Hosszasan kúszunk felfelé egy komplex árokrendszer szomszédságában, a két végén mécsesekkel kivilágított bunker. Kapaszkodás közben elhagy egy profi (a szerelése alapján lefogadtam volna, hogy Csipi az), ő még itt is fut. Én csak akkor, ha egyenesbe jutottam. 

Lámpák imbolyognak felfelé, mögöttünk a város fényei

Pózolás a vörös zászló előtt

Néhány perc múlva megakaszt az Újlaki-hegy és a túra egyben egyik legkegyetlenebb emelkedője. Mikor nagy szuszogva felérek, balra már látom is az ellenőrzőpontot, ahol a szovjet katonák vertek tábort. Egyikük puskát nyom a kezembe és már készül is a fotó. Tovairamodom, csak éppen rossz irányba, utánam meg egy szakasznyi ember. Kiabálom, hogy hátraarc, vissza a sárgára, rossz ösvényen vagyunk. Szerencsére csak pár száz métert kavirnyáltunk el, nem sok veszteség. Mászom felfelé a sziklás emelkedőn, a csúcson készítek pár képet a város fényeiről és a felfelé imbolygó lámpafényekről. Aztán spuri lefelé, már amennyire a lámpám tompa fénye engedi. Szerencsére itt mások is világítanak, például egy világos nadrágos, kék felsős fickó, akitől annak ellenére szinte képtelen vagyok leszakadni, hogy ő csak gyalogtempóban nyomja. Egyszer csak tompa puffanást hallok, mintha valami leesett volna. Nem a bögre az, hiszen a csörömpölés megmaradt. Kutatok a hiányosságaim után - az egyik kulacsom veszett el. Visszafordulok, szerencsére pár lépésnyire megtalálom a földön. Visszagyömöszölöm a zsebébe és irány a Virágos-nyereg. Az elágazásoknál próbálok nem elkavarni - szerencsére ebben segít az egyre közelebb kerülő lámpafény is, ami természetesen a kék felsős fickóé. A nyeregig sikerül leráznom. 

A németek támaszpontja a Virágos-nyeregben 

Ha már itt zavarog ez a bögre, akkor legyen haszna is, kérek egy adag forró teát a mosolygós szanitéc lánytól pecsételés után. Ideje megpihenni és rendezni a soraimat, így letelepszem kis időre a sátorba. Elmajszolom a maradék Sport szeletem, benyomok egy adag gyümölcspürét, majd még egy gyümölcsszeletet, és hírt adok magamról Petinek és a szüleimnek. 8 óra múlt, soha ilyen jól nem álltam időben. A bögrét sikerül benyomorítanom a zsákba, így többé már a csingilingi sem zavar, a lámpám lecserélem a jobbikra - jön úgyis a Csúcs-hegy alatti rizikós szakasz. Rézsűs is, keskeny is, alattomos kövekkel és lehet, hogy csúszik is. Kérdéses, mennyire tudok majd itt haladni, hiszen ez egy single track, előzni nem nagyon lehet, alattam a szakadék. De szerencsére semmi gond, alig halad valaki az ösvényen most, akiket meg utolérek, udvariasan elengednek. Jól haladok, futok egészen Solymárig, csak egy helyen kell egy jókora kidőlt fát nagy ívben kerülni a susnyásban.

Az EP után futok tovább a Rózsika-forrás irányába. Előzök, előzök, már a kanyargós völgy vége felé járok, mikor emberemre akadok. Megint az az idegesítő fajta, aki gyalog is szinte olyan tempót megy, mint én futva. Le tudnám előzni, csak éppen akkor hosszasan a nyakamba lihegne. Hát inkább én szuszogok mögötte, gyalogtempóra váltok és felveszem a ritmusát. Úgyis jön az emelkedő, ott gyorsan be is érne, mekkora blamázs már! Ahogy elhaladunk a solymári benzinkút előtt, szóba elegyedünk. Szépen megyünk egy tempóban, tartjuk az emelkedőn is a 9-11 perces kilométereket. Úgy tűnik, egy hardcore teljesítménytúrázóra akadtam. Jani, mert így hívják a srácot, reggel már lenyomott egy negyvenest a Margitán, most itt szerepel a Kitörésen, holnap meg még minimum egy 25-ös vár rá a Normafánál. Nem semmi, ehhez képest én kisnyúl vagyok az évi 1-2 ultratávommal. Elképesztő, amiket mesél: Kazinczy 200, 3 Vérkör egymás után, meg hasonlók, de az a szép, hogy tempójából ítélve ez teljesen hihető is. A sárga kanyarját levágjuk rutinosan, neki is harmadik, tudja fejből az útvonal minden szegletét. A Muflonnál kis pihenőt tartunk, vizet vételezünk és már megyünk is tovább rohamtempóban. Egyszer csak beér egy ember minket és odaszól Janinak, akinek valahogy ismerősnek találja a hangját. Hamar kiderül, hogy volt egy közös túrájuk az Őrvidéken. Aztán az is kiderül, hogy mi is ismerjük egymást. Gombos Zoli az Szombathelyről, bár én elsőre azt hiszem a remek arcmemóriámat a sötéttel tetézve, hogy a testvére, Kálmán az. Hamar tisztázzuk a tévedésem. Csatlakozik hozzánk, hiszen ő is bírja az őrült tempónkat. Bár eddig gondolkoztam azon, hol, mikor szakadjak majd le Janiról, hogy újra futni tudjak, innentől nem kérdés, maradok. Remek csapat jött össze, repkednek az élmények, különböző sztorik, közben faljuk a kilométereket.

A Kutya-hegy és a Fehér-út kitűnő lejtőjén való futást kicsit sajnálom, de egy helyen azért mégis hosszasan belefutok, diktálom a tempót a többieknek. Majd egy nagyobb csapatba ütközöm, akiket képtelenség kikerülni, így bevárom inkább a fiúkat. Kerítésmászás, patakátkelés, pecsét a Malom-földeken, hamarosan már Perbál főutcáján haladunk. A kocsmánál megint kis szünetet tartunk, teát vételezünk, de előrelátóan kint telepedünk meg a fűtetlen udvaron. Elindulni így is kegyetlen, a hideg a combunkba, karunkba mar. Lehet mínusz 5 fok is, az autók mindenhol tiszta deresek. A vastagabb kabátot már a szellős Szerdahelyi-vágásnál felvettem, mivel már ott vacogni kezdtem. Lassacskán bemelegedünk, ahogy a Perbál utáni földeken hullámvasutazunk. Szerencsére jól ki van szalagozva ez a könnyen benézhető, összevissza kanyargós szakasz, meg mi is fejből tudjuk Janival már a kanyarokat. Jó, hogy tavasszal nappal is lefutottam oda-vissza ezt a részt, így rögzült az útvonal. 

Anyácsapusztán megcsodáljuk a működőképes Zündapp motort, Zoli teázik is, majd morzsoljuk a kilométereket tovább. Már nincs sok hátra, kb. 5-6 kilométer, csak éppen ott magasodik előttünk egy kevésbé barátságos Kakukk-hegy is. Szerencsére nem csúszik, csak szimplán nagyon meredek, le is maradok Jani és Zoli mögött. Aztán mikor enyhül a kaptató, utolérem őket.

Már a végét járjuk, de szerencsére abszolút pozitív értelemben, mert mindegyikünk remek állapotban van. Fél 4 körül be is érünk a szomori sportcsarnokba. 10 óra 10 perc körüli időt mentem, kicsit ennél azért jobbat szerettem volna, merész álmaimban sokkal jobbat, de így is messze ez az eddigi leggyorsabb Kitörésem. Nem tudom, mi lett volna, ha futok, meddig bírtam volna, hogy mentek volna fáradtabban az emelkedők, de ez az egyenletes gyors gyalogtempó is bevitt a célba. Méghozzá remekül és meglepően gyorsan.

A Strava nem is bírta az iramot, valahol a Szerdahelyi-vágás környéki szeles gerincen sebtiben távozott, vagy az is lehet, hogy kilőtték alólam a környező ormokon leselkedő oroszok. 40 km-ig azért szépen megvan a track, ami utána van, az kuka. Kicsit bosszant a dolog, de hát nincs mit tenni, inkább átadom magam a teljesítés fölötti örömködésnek, a virslievésnek és teaivásnak, majd fotózkodunk egyet a szelfitáblánál. Zoltánnak akad fuvar a szombathelyi vonat irányába, Jani alszik egyet a 6 órás busz előtt, én pedig elmegyek majd az 5 óra előttivel, így lassacskán ideje is készülődni.

Ultra nem lett, az első 5 női helyezettből is kimaradtam, de helyette megint szereztem egy szép élményt elsőrangú társaságban. Annyira nem is bánom, nem kerget a tatár, lesz még idén Pálos, meg reményeim szerint Vérkör is, lehet újra és újra próbálkozni. És időközben jó eséllyel a maraton lépcsőfokát is megugrom. Persze jó lenne egy kis átmenet és fokozatosság, mielőtt bekebelez végleg az ultrák világa (is), pont erre jók az ilyen tapasztalatok, ahol van már bőven futás, de jut szerep a gyaloglásnak is még. Majd az arányokon kell még csiszolni jócskán. 

Lényeg az, hogy az egész mókából most annyira jól jöttem ki, hogy csak két apró fura véraláfutás szerű hólyagot szereztem a jobb sarkamra, amit nem is lehet kiszúrni. (Jani mesélte, hogy vannak belső hólyagok, amikről én még nem is hallottam eddig - na most szereztem kettőt kapásból.) Izomláz alig, mozgás rendben, vasárnap délután már simán nekiindultam volna futni, ha nem vár rám egy kiadós családi trakta és utána egy küzdelmes 3 órás Hobo koncert állva a küzdőtéren. De ezeket is szerencsésen túléltem. :-)

Csoportkép a perbáli Kis Kaiser sörözőben

Strava track: (Strava, te gyáva!)