Pálos 70 harmadszorra

Sajnos nem sikerült frissiben leírni élményeimet az idei Pálos 70-ről, csak most megkésve, majdnem egy hónap távlatából érkezik a beszámoló.

A tavalyi beszámolómban megemlítettem, hogy bár az útvonal ugyanaz, a maga a túra részleteiben mindig más és más; az idei is bőven tartogatott új élményeket, tanulságokat és meglepetéseket.

Napkelte ismét a Normafán

Az idei túrában az abszolút új elem az volt, hogy nem indultam egyedül. Hosszas hezitálás után a párom is úgy döntött, hogy elkísér, ha nem is végig, de legalább az első 33 km-en. Természetesen valahol örültem ennek, de mivel a túra eleje az, ahol úgymond haladni tudok – sok a futásra alkalmas terep, ahol az ember még fizikailag és mentálisan is friss – mégis inkább vegyesek voltak az érzéseim. Úgy gondoltam, hogy ha nem is nagyon, de biztosan hátráltatni fog, annak ellenére, hogy így legalább garantált a kellemes társaság. Bár ő is nagyjából rendszeresen túrázik, a teljesítménytúrázás nem kimondottan az ő műfaja sem a fizikai adottságai miatt, sem egyébként. Így tulajdonképpen szívesség volt a részéről, hogy velem jött. Emiatt én is úgy döntöttem, hogy akkor se hagyom faképnél, ha egyébként gyorsabb lennék nála – igaz, a túra előtt és közben is többször erre bíztatott. Így legalább kitűnő alkalmam nyílt gyakorolni a türelem, lemondás és elfogadás erényeit, melyekben azonban nem mindig sikerült jeleskednem. Annak ellenére, hogy párom nem ért célba a saját távján (Pálos 35), az előzékenység versenyében mégis ő lett a befutó, sokkal, de sokkal előkelőbb helyen végzett nálam.

Ugyan nem a túrához tartozott, de jól esett a biztatás

Jöjjön hát a beszámoló az idei utunkról:

Majdnem az eredeti terv szerint sikerül indulnunk, pár perccel 5 óra után már a Gellérthegy emelkedőjén találjuk magunkat. Az indítás idén talán még gyorsabban és zökkenőmentesebben megy, mint tavaly, alig kell sorban állnunk. Engem hajt a rutin és az adrenalin, páromnak viszont zsebkendőre lenne szüksége. A többszöri kérést végül sikerül meghallanom, ezt azonban a hátizsákom cipzárhúzókája bánja, amit nagy igyekezetemben sikerül káromkodások közepette leszakítanom. Mínusz egy pont ide. A gyalázatos állapotú lépcsőkön a rossz látási viszonyok közepette sok túrázó igen lassan halad, így kicsit tovább tart kikerülni őket, mint szeretném. Már megint az a türelmetlenség! De amikor végre kielőzzük őket, sikerül futásba kapcsolnunk. Szerencsére párom is bírja az iramot. Már a Tabánban jön rá, hogy bizony túlöltözött és csuromvizes – nem számított rá, hogy a tempóhoz elég a kevesebb ruha is. Nála a rutin hiánya, nálam meg a rutin vezet szerencsére nem fatális tévedésekhez: itt-ott nem sikerül a szalagozást követnünk, csak megyek a fejem után, hiszen úgyis tudom az irányt. Közben meg csodálkozom, hogy milyen kevés idén a szalag, meg hogy miért kell megint olyanokat visszaelőznünk, akiket már egyszer futva lehagytunk…

Az Anna kápolnánál

A Vérmezőtől beszüntetem az erőltetett menetet, hiszen hamarosan kapunk egy nehezéket egy a terheinket szimbolizáló kő formájában, valamint vár minket a Normafáig tartó emelkedő. Idén közösen elmélkedünk arról, hogy bizony a terheket sokan már születésüktől fogva magukkal cipelik – legyenek azok rossz anyagi és életkörülmények, vagy akár hanyag, vagy éppen csak kevésbé tehetős szülők. Sokan egész életükben képtelenek kitörni ebből a közegből. Jó kontrasztot képeznek ehhez az út mellett sorakozó kacsalábon forgó villák. 

Törpilla és a gomba

A Kútvölgyi kápolnában megkapjuk az első pecsétet és frissítést. Éppen elindulunk, mikor látjuk, hogy egy futó jön lefelé lélekszakadva – pontot hagyott ki. Már majdnem a következő pontnál, az Anna kápolnánál vagyunk, mikor visszaelőz. Nem semmi! Pedig itt-ott mi is futunk, bár korántsem annyit, mint szeretném. Azért így is le a kalappal a párom előtt, szerintem nem is sejtette, hogy pontosan mire is vállalkozott. 

A ponton idén a kávét kihagyom, inkább a teára és pogácsára szavazok, ami jól is esik ezen a kimondottan szeles reggelen. A napfelkelte most is gyönyörű, míg fotózom, párom szerez egy kis előnyt, amíg futva utol nem érem. A János-hegy alatti játszótéren készítünk pár bohókás képet a gombákkal, majd nekiiramodunk a lejtőnek. Én bírom egészen a Szépjuhásznéig, de párom lemarad. Mindenesetre megvárom őt az út túloldalán, sőt még bíztatom is. Talán sikerült visszaszereznem az eddigi mínuszpontjaimból, hogy nemsokára újból elveszítsem őket.

A kolostorromhoz idén jobb a szalagozás, így is találkozunk túrázóval, aki véletlenül kihagyta és erre már Máriaremetén döbbent rá. A Hárshegy oldalában megint futnék, de párom most nem tudom rávenni – az ő magassága és súlypontja nem igazán kompatibilis az itteni köves lejtővel. Hamarosan egyébként is megállásra kényszerül, én meg alig tudok kivárni a kényszerszünetet. Csak mennék és mennék, sőt mi több futnék. Értetlenül állok a számomra oly hosszúra nyúlt molyolása előtt. Van tehát tanulnivaló a kompromisszumok terén itt a túrán, és a való életben is. Érdekes, hogy túrázás közben is ugyanúgy megmutatkoznak a különbségek a természetünkben és a dolgokhoz való hozzáállásunkban.

A budaszentlőrinci kolostorromnál évről-évre ez a látvány fogad: valamit tudhatnak a pálos atyák

Idén október elején talán még erőteljesebbek és ezzel együtt csodálatosabbak az ősz színei, talán azért, mert már korábban beköszöntött, mint tavaly. Miközben végigvonulunk, a színpompás Máriaremetén, elhagy minket pár profi terepfutó. Csak ámulunk és bámulunk, hogy bírják ezt a tempót. Én csak amolyan kocafutó módra, lejtőn és néha-néha sík terepen gyorsítok be, eszembe se jutna, nem is tudnám végigfutni az egészet.

Hamarosan oda is érünk a Solymár táblához: itt szoktam mindig az órámra nézni. Idén azt mutatja, hogy 4 óra 20 perce indultunk. Ez 20 perc hátrányt jelent a tavalyihoz képest, de egyben 40 perc előnyt a tavalyelőttihez. Csak rajtam múlik, hogyan értelmezem… Hajlok, azaz megpróbálok hajlani a „csak” irányába. Mindenesetre érzem, hogy így is jók vagyunk.

Azt, hogy a solymári várba fel kell menni a pecsétért, idén is csak a rutinos túrázó tudja, meg az, aki olvassa az itinert. Egyébként semmi se utal rá. Mi mindenesetre tudjuk a járást, így megkapjuk az utolsó közös pecsétünket. A rutin valóban sokat számít, a vasútállomás utáni prérin haladva elfelejtünk lekanyarodni. Hamar rájövök a tévedésre, mondom is, hogy a szántóföld szélén kellene haladnunk. Előttünk-utánunk szintén páran utat tévesztenek, aztán velünk együtt korrigálnak.

Idén a várnak voltak kapuőrei is, akik jelszót kértek. Ez természetesen Pálos 70 volt. Itt már túljutottunk rajtuk szerencsésen.

A Solymári Fal a túra egyik legvadregényesebb szakasza, de egyben hogy már itt járunk, sejteti, hogy hamar vége szakad a közös utunknak. Emiatt kicsit szomorú vagyok. A kellemetlen emelkedő valamelyest hátráltatja az elválást, de nem teszi elkerülhetetlenné. Rövid útbaigazítást adok a páromnak a hátralévő 3 km-re, aztán nekilendülök a lejtőnek. 

Furcsa kimondani, de felszabadultam, most már a saját tempómban mehetek végre. Viszonylag hamar odaérek a szentkúti ellenőrzőponthoz úgy is, hogy a szép táj, az előttem tornyosuló Pilis és az oldalról előkandikáló Oszoly-tető folyton megállásra és fotózásra késztet. Úgy tűnik, a pálos atyák a szép időt idén is elrendezték számunkra a fentiekkel. 

Csobánka felé

A legendás zsíros kenyerek

A pontőrök arról biztosítanak, hogy én vagyok az első lány. Nem akarom elhinni, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak még előttem túratársak a szebbik nemből. Mondom is, hogy nem jöttem eddig valami fényes tempót, de most majd belehúzok. És biztos vagyok benne, hogy menni fog. Tavalyi szentkúti önmagamhoz képest sokkal kevésbé vagyok leharcolt, a térdeim nemhogy nem fájnak, hanem teljesen frissek. Ezt talán az eddigi kissé kényelmesebb tempónak köszönhetem? Lehet… 

Mindenesetre felhívom páromat, kíváncsi vagyok beért-e már, és megköszönöm neki, hogy velem volt és hogy nem hagyta, hogy túlhajtsam magam. Kiderült, hogy már közel lehet a célhoz, de még nem ért be, kicsit csodálkozom, de annak tudom be, hogy meglehetősen jó tempót mentem az elválásunk óta. Fogyasztok a finomságokkal teli asztalról, majd nekiindulok a Hosszú-hegynek. 

Cirill betűs, szerb felirat a kegyhely támfalán

Felfelé egy darabig együtt haladok egy túrázóval – pár szót váltunk, de olyan tempót nyom emelkedőn, hogy hamarosan lemaradok. Bámulom, egyesek mire képesek. Alig várom, hogy a tetőn legyek és megint futhassak kicsit. Közben hív a húgom, sajnos mire előkeresem a telefonom, leteszi. Visszahívnám, de nem csöng ki, később se sikerül visszahívnom. Gondolom, most indulnak neki a 20-as távnak együtt a barátaival. Egész biztos, hogy megint nem érem utol, de ez nem is cél.

A Hosszú-hegy csúcsán

A szántói kőfejtő környéke megkapóan szép, megint készül pár kép, aztán irány Klastrompuszta. Ezt a szakaszt nem túlzottan szeretem, meglehetősen lapos és unalmas, bár idén felfedezem, hogy néhol Dorog irányába egészen szép kilátás kínálkozik. Tartom a konstans 5-ös fölötti tempót és hiányolom a zarándokokat. 

A Hosszú-hegy. a Ziribár és a Kevélyek, valamint a Budai-hegység színpompában

Szénégetők-kútja

Kilátás Dorog felé

Velük csak Klastrompusztán találkozom: éppen indulóban vannak, amikor pecsételni szeretnék, így a kerítésnél valamennyit várni kell, hogy bejussak. Megiszom egy pezsgőtablettát, majd azon agyalok, hogy jó lenne kielőzni valahogy a zarándokokat az emelkedő elején még. A kis kerülőutamat magam mögött hagyva éppen csak sikerül a kereszt mögé besorolnom. 

A zarándoklatot vezető pálos testvér kérdezi, hogy a 70-esen vagyok-e. Igenlő válaszomra elismerését fejezi ki. Pedig az ő teljesítményük se lebecsülendő: hiába kerülök eléjük, még a keresztet, nagy hátizsákokat cipelve, énekelve, imát mondva is olyan irammal jönnek mögöttem a kaptatón, hogy nem sikerül előnyt szereznem, sőt inkább félek, hogy újból bekebelez a zarándokok áradata. A Kapisztrán kunyhónál már látom, hogy megmenekülök, sőt mi több az emelkedőt is túlélem hamarosan, szám szerint az utolsó előtti nagyobbat. 

A zarándokok a Pilis-nyereg felé tartanak

A nyeregből ereszkedőre váltván nem mindennapi látvány fogad: egy hatalmas szarvasbika rohan át az úton. Pár percig döbbenten szemléljük az éppen erre járó túratársakkal. És hipp-hopp már a kikericses réten vagyok, leheveredek pár fotó erejéig. Közben néhány túrázó érdeklődik, minden rendben van-e. Megnyugtató, hogy ennyire figyelnek a társaikra. Biztosítom őket, hogy semmi bajom, csak a virágok vonzanak ellenállhatatlanul. Hamarosan utol is érem őket futólépésben. 

Gondolkodom, hogy kihagyjam-e a gulyást és a finom házi bort. Végül engedek a szíves invitációnak, de csak kis adagot kérek, hogy minél hamarabb végezzek. A romoknál van egy kis sorban állás a pecsétnél, a sütikből is csak módjával kóstolok. 

Kedvenc házikóim Pilisszentléleken

Újabb trakta hála a helyieknek

Csekkolás után nekivágok az utolsó számottevő emelkedőnek. Konstatálom, hogy a tavalyi menethez hasonlóan csak a 17:50-es kompot érhetem el, és ahhoz is meglehetősen ki kell lépnem. Még 3 órám sincs több mint 13 km-re. Alig várom, hogy felérjek a gerincre, és futhassak újból. Pár leelőzött túratárs csodálkozik a tempómon, de nincs mit tenni. 

Futás közben latolgatom az esélyeimet, néha úgy érzem, jó lenne az eggyel későbbi komp is, máskor meg az az érzés győz, hogy szeretnék minél hamarabb a saját ágyamba kerülni. Az alvós holmimat persze idén is leszállítattam, biztos, ami biztos. A 7 km-eres táblánál főleg kerülget a kétség: nagyon-nagyon bele kell húzni – tavaly csak az utolsó 4 km-t kellett erősen megnyomni, most erről szó se lehet. Ahol lehet, futok, a Szent Jakabosok vendégszeretetét is csak nagyon rövid ideig élvezem. Itt a hosszúra nyúlt gerincen hagyom el a túratársakat, akikkel Pilisszentélek előtt is találkoztam már, ők kihagyták a gulyást, ezzel előnyt nyertek. Megkérnek, tartsam nekik a kompot vissza, ha lehet. A töltőállomás után már sejtem, hogy el fogom érni a 6 óra előtti fuvart, és nem is kell talán végig futnom hozzá. Kényelmesebb tempóba kapcsolok inkább és élvezem a napnyugta előtti utolsó sugarakat. A kompnál pecsételés után még éppen van pár fotóra idő – most is eszméletlen szép a naplemente a Dunánál. Időközben befutnak a túratársak is, sőt a kompon üdvözölhetem a gyorslábú srácot, valamint a párt is, melynek fiútagja csak Csobánka után került képbe. Velük is már régóta kerülgetjük egymást. Úgy látszik, ők a fordított stratégiát választották, azonban itt is a lány választotta a hosszabb utat.

Naplemente a kompról

A szobi Duna-part

A kompról leszállva most könnyebben indulok, mint tavaly, majd a Sukola kereszt felé tartva újabb fotók készülnek az alkonyatról. Közben új ismerőseimmel beszélgetünk. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a párommal, így felhívom. Kiderül, hogy az utolsó kilométeren, miután felhívtam, rossz irányba fordult és a Cserkészotthon helyett a Szentkúthoz jutott. Közben persze borzasztóan csodálkozott, hogy miért kell ilyen sokat mennie, ráadásul felfelé. Ott aztán leült a terített asztalhoz falatozni, meg beregisztrált, gondolta, az a cél. Kicsit furcsállom, hogy senki se mondta neki ott, hogy öcsém, te aztán nagyon el vagy tévedve, menj már vissza a faluba, mert ott a cél a te távodon. Persze ő is elővehette volna az itinert, vagy felhívhatott volna, hogy valami nem stimmel. Mindenesetre nagyon elfáradt, de a buszra várva még megjavította egy helyi cigánypurdé bringáját. Eléggé csalódott volt, főleg, hogy a saját távján elég előkelő hely jutott volna neki. Így meg se kitűző, se oklevél. Próbáltam vigasztalni.

Sukola kereszt

A Sukola-kereszt körüli rész számomra mindig a túra egyik legkellemetlenebb része az alattomosan emelkedő köves út miatt, amin fáradt lábbal, félig-meddig már sötétben botorkál az egyszeri teljesítő. Most sem volt ez másképp, bár hegyről lefelé sikerült még egy picit futnom, valószínűleg elég komikus látványt nyújtva, kezemben a vadonatúj biciklivillogómmal, amit fejlámpa helyett használtam. Mivel táskára is fel lehet szerelni és a fénye is jó erős, ráadásul még sokba se került, felkerült a felszereléslistára. A Márianosztra táblánál fellélegzek, most már biztosan meglesz, innen már négykézláb is a célba érek. Persze szó sincs négykézlábazásról – ugyan idén is érzem, hogy formálódnak szépen a hólyagok a sarkaim körül, a körülményekhez képest meglehetősen fitt vagyok.

Megérkezünk mindjárt

Együtt vonulunk a célba a két túratárssal, ahol picit várni kell a csekkolásra és az oklevélre. Közben kapunk nagyon finom, ún. „pálos sütit” és egy szerzetes is gratulál nekünk. Mindkettő nagyon jól esik. A várakozással együtt idén 14 óra 33 perc az eredményem, 6 percet rontottam a tavalyihoz képest. A helyezésem ennek ellenére előkelőbb: a 23. befutó vagyok, egyben a 3. lány. Szép, szép, de azért sehol se hasonlítható Csipi alig 9 órájához. Ez a különbség a profikhoz képest.

Szerencsénk van, ugyan per pillanat különbusz nem indul a szobi állomásra, de egy szintén végző túratárs szívesen elvisz minket Budapestig, így nem kell agyalni a visszaúton. A szűkös Suzukiból kiszálló, majd a HÉV aluljárójába a lépcsőkön sántikáló túratársaim meglehetősen komikus látványt nyújtanak. Igazából ez nálam is hasonlóan szokott lenni, de idén csoda történt: a pár napos robotmozgásos felépülési szakasz úgy tűnik, elmarad, hiszen hátamon a nagy zsákkal futólépésben közelítem meg a lépcsőn a villamost. Gondolom, másnapra meglesz ennek a böjtje, de nem, a masszív izomlázon kívül semmi bajom, este már vidáman biciklire pattanok.

Így megint arra jutok, hogy igen, kellenek az ilyen élmények, amikor az embernek alkalma nyílik megtapasztalni a teljesítőképessége határait. Egyben kitűnő alkalom szembesülni azokkal a jellemvonásokkal, ahol van még változtatnivaló.

Bizony-bizony

Ugyan mielőtt nekiindultam, úgy gondoltam, hogy három a magyar igazság, jövőre inkább más kihívások után nézek, mostanra már korántsem vagyok ebben annyira biztos, hogy nem indulok a jövő évi Pálos 70-en is. Hiszen ott van például az az egy órával előbbi komp…

Csak nehogy így járjak...

Három a magyar igazság