Bazalt

Sokadszorra sikerül elfordítani a zárban lötyögő kulcsot. Kitárul az ajtó. Áporodott szag fogad, a falon pókhálók terpeszkednek és repedések futnak, a szőnyegen piszok és gyanús foltok, mint ahogy az ágyon elnyúló olcsó műszőrme pléden is egy jókora fekete folt éktelenkedik. Remélem, csak kiégette valaki... A fürdőszobában folyik a csap, sárga plecsnit hagyva maga után a mosdókagylóban, a penész meg kezdi megenni a zuhanyfüggönyt. Az egyetlen kép üvege törött. Nem is, csak egy pókháló csúfítja, amit egy már-már kényszeres mozdulattal letörlök róla. Feltépem az ablakot és erősen bízom benne, hogy csótányok és egyéb rovarok nem tesznek látogatást az egyetlen itt töltött éjszakám alatt és majd megtalál az álommanó, már ha nem rettentik el a Galcsik fogadó nem kevés pénzért nyújtott, de felejthető szolgáltatásai. Pedig mi túrázók nem arról vagyunk híresek, hogy túl magas elvárásokkal érkeznénk. Ez mégis mindent felül- azaz inkább alulmúl. Talán egyedül a Kohász kék alkalmából megismert portás kedvessége menti a helyzetet.

A fogaskerekű kisvasút alagútja, amin átvezet a piros jelzés

Szerencsére az ágy viszonylag kényelmes – az ágynemű tisztaságát inkább ne firtassuk. Így 5 órakor a telefonom ébresztője riaszt fel. Van szűk 40 percem összekapni magam, amíg Laci felvesz majd a Penny parkolójában. Szerencsére éjjel már minden ki lett készítve és össze lett pakolva, így pontosan érkezem. Talán jobb ötlet lett volna vele lejönni egyenesen Pestről, kár, hogy már azután szólt, hogy lefoglaltam a szállást. Útközben találgatjuk, kinek mit tartogat majd a mai kaland: mindketten elsőbálozók vagyunk a Bazalton: Laci a 60-as, én a 100-as távon. Az eresztvényi Geoparknál már nagy a nyüzsgés és sok az ismerős arc. Már csak a kötelező körök vannak hátra: utolsó simítások, pacsizás a cimbikkel, regisztráció a bajnokságban, menetlevél beszerzése. Aztán indul a móka pontban 6 óra 15 perckor az itiner szerint.

A Karancs tömbje az északi zöldről

Laci megkért, hogy útközben meséljek neki karancs-medvesi történeteket, de ma elég szűkmarkú vagyok, így csak egy vonatrablás, egy eltemetett viadukt, egy a kilátóban webkamera előtt szexelő pár, valamint a macskakő nevének eredete kerül terítékre. És minden csak elég érintőlegesen és kutyafuttában. Az első kilométer is pont így zajlik: egy szökevény pitbull acsarkodik az egykori kisvasúti töltésen futó túrázókra, mi meg a vádlink épségét féltve nem győzzük kapkodni a lábainkat. Hamarosan átbújunk a fogaskerekű kisvasút alagútján és egész gyorsan ott is találjuk magunkat a Határ büfénél Somoskőújfalun, ahol megszerezzük első pecsétünket. Innen visszaveszünk a tempóból, mert a szintek már ott leselkednek ránk a Karancs tövében. Most mászunk legmagasabbra a túra folyamán, kell tartalékolni. Mert még nagyon az elején vagyunk a mai (és részemről a holnapi) kalandnak. Szerencsére az időjárás nagyon kedvünkre való, a hajnali, már-már kissé vacogtató hideget kezdi felváltani a kellemesen hűvös hőmérséklet. Pont ideális a mászáshoz, így viszonylag gyorsan túl is vagyunk rajta, felérünk először a 685 méter magasan lévő Szent Margit kápolnához, majd a 725 méteres Karancs csúcson magasodó kilátóhoz is. Több ismerős sporttársat is üdvözölünk menet közben. Ritáékkal egy jó darabig együtt is haladunk, majd kerülgetjük egymást. Jön a rettegett északi zöld, amiről sok jót előzetesen nem hallottam. A legrosszabbra számítottam, ami minőségre és meredekségre nagyjából egyezik a Kazinczy Tilalmas körének lefeléivel a zempléni északi zöldön. De kellemesen csalódom: az elmúlt napok esői az előzetes szárazságnak köszönhetően pont annyira áztatták meg csak a talajt, hogy még a legmeredekebb szakaszok is egészen jól tapadnak. Ráadásul nagyrészt széles szekérutakon hullámzunk, nem alig járt zergeösvényeken, hatalmas csalánosban. Imitt-amott egész jól futható még a magamfajtának is, mit tökölődjünk tehát, haladjunk. Egy seggre üléssel meg is úszom az ereszkedést, komolyabb akadályt csak az utat szegélyező terjedelmes és vendégmarasztaló szedresek jelentenek. Nehéz rajtuk megállás és a biofrissítés igénybe vétele nélkül áttörni. Így a Karancs gonosz varázslója a futókat és túrázókat sok helyen, rövidebb-hosszabb időre szederszedőkké változtatja. 

Szederszedőkké vált túrázók

Valahol a szlovák-magyar határon (fotó Bognár László)

Hosszasan hullámvasutazunk az északi zöldön a határkövek mentén, ami egy idő után egy szlovák tanösvénybe megy át. Széles utak, árnyas erdők, fantasztikusan szép mezők sorakoznak, míg el nem érjük a Lipovany, azaz Romhánypusztai kilátónál lévő frissítőpontot: panaszra tehát semmi okunk. Főleg, hogy a szervezők elegendő folyadékkal készültek mindenhol. Ha nem tudnám, mennyi lesz összességében az előttem álló út még, azt hinném, egy kellemes kora őszi kiránduláson vagyok. Karancsberény felé tartunk, ahol István is csatlakozik hozzánk, miután Laci éjszakára rá bíz. Mindketten örülünk, hogy nem kell egyedül barangolnunk majd ezen a vidéken, ahol akár medvék is kószálhatnak, nem beszélve a többi rizikót jelentő (néha mordori) lényről. Már a néhol nehezen követhető, ide-oda kanyargó piros jelzésen haladunk, amikor találkozunk a népmesék öregasszonyával, aki ilyen találkozásoknál azt szokta mondani, hogy „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” Valójában egy vödröt cipelő, magányosan kóborló cigányasszony firtatja, hogy mit keresünk itt. (Szó szerint így). Megnyugtatjuk, hogy nem azt, amit ő, azaz nem fogjuk leszedni előle a szedret (bár ez nem egészen igaz). Laci még jobban elbizonytalanítja, mikor rákérdez, van-e gomba errefelé. Nehogy azt gondolja, hogy a gombáit is akarjuk, nem csak a szedret nyúljuk le előle, a végén még ránk ereszt valami prikézsiát. Nekünk meg csak pont az hiányzik még, amikor már eleve többször is elvétjük a jelzést, ami most azt játssza velünk, hogy itt a piros, hol a piros. Nem segít az se, hogy néhol új nyomvonalat festettek fel. Kisebb csapatokba tömörülve próbáljuk meglelni a folytatást a karancsaljai focipálya felé. Az előző ponton azt ígérték, hogy itt lesznek kedves nénik házi süteményekkel. Útközben a fiúk már arról álmodoztak, hogy krémest vagy gyümölcstortát vesznek-e majd le az asztalról. De sajnos a kínálat némileg elkeseríti: egyáltalán nincsenek sütik. Csak minden más, például birskompót és ajváros kenyér, hogy csak a nem szokványos frissítéseket soroljam. 

A Romhánypusztai kilátó

Karancsberény

Megint csodaszép réteken haladunk hosszasan, ráadásul balról mellettünk a Karancs magasodik szinte közvetlen közelről. Kezd ismerős lenni a táj: persze, a Karancs-Medves 20-as útvonala is itt haladt a Czeberna-völgyben. A Kálváriáig közös az útvonal, de ott letérünk oldalra az országzászlóhoz és a város létrejöttének 90. évfordulójára állított emlékműhöz. El vagyok foglalva a rengeteg újdonság és látnivaló befogadásával, fel sem tűnik, hogy a Galcsik fogadónál kis híján már le is tudtuk a túra felét. Lacinak meg már csak egy laza 15-ös van hátra és még csak fél 3 van. Kicsit irigyeljük, de azért örülünk, hogy eddig ennyire jól haladtunk. Meg is kell ezt ünnepelni, így gyorsan beszaladok a Pennybe egy üdítőért és egy fánkért. István megvár és újfent Laci nyomába eredünk, akit felfelé a Pécskő-nyeregbe utol is érünk. 

A Czeberna-völgyben

Itt végre megtudom, hol volt a pont a Kohász kéken (valahogy sejtettem, hogy ott lehetett), és van süti pogácsa formájában, sőt kóla is a titkos ellenőrzőponton. Ezenkívül egy seregnyi mácská fogad (talán a palócok is macskának mondják, de a határon túl egyértelműen így hangzik, vagy úgy, hogy mocsko, mivel a szlovákok nem tudnak „a” hangot ejteni). Meg is ejtem a macskasimogatást, amit István elborzadva néz. Hát még ha megtudja, hogy az éjjeli váltópólómon két Titanic nagyjelenetet játszó macska lesz...

A salgótarjáni kálvárián

A szocreál és Pécskő együttese

Macskaparádé, majd túra után megmacskásodás és macskajaj

De most először még jön a Pécskő egy kis sziklamászós mutatvánnyal. Furcsa módon hármunk közül nekem megy a legmagabiztosabban, ráadásul a kötél se kell, pedig pont emiatt parázok a cseh túráktól. A csúcson körbefotózunk mindent és mindenkit (ja, Istvánt nem), aztán megyünk is tovább Ponyipusztára, ahol vannak lovak, de mégsem Pónipuszta. Vagy az, csak valami nógrádi tájszólásban. Meg vannak igazi birkák is, nem csak olyanok, mint mi. Balról jól kikerüljük a Boszorkánykövet és a Salgóvárat, hogy majd a legvégén mi Istvánnal jól megmászhassuk az éjszakában amolyan kegyelemdöfésként, amikor Laci még az igazak álmát alussza. 

A Pécskő tetején

Egy érdekes bazaltformáció, a Hurka a Pécskő alatt

Már a finisben (az első körön)

Most csak mászunk és kezd bekúszni megint a Pék Ádám elmélet szerinti szubjektív időérzékeléses dolog az agyamba, mert a fanyulas tisztás sehogy se akar előjönni. Mondjuk nem tudom, mikor kéne neki, de egyértelműen lassan kúszik az idő addig és később is. No sebaj, tényleg alig van már az első körből, a csurgatott kenyerek meg az átöltözés majd kizökkent ebből. Meg az a tudat is, hogy 11 óra alatt majdnem 60 km-t megtettünk. Szóval eddig elég jók vagyunk.

Fanyúl

Dornyai ház

Sajnos a szünet kicsit hosszúra nyúlik. Először is Lacitól könnyes búcsút veszünk, ő már otthon fogja inni a sörét, mikor mi még csak belegyalogolunk az éjszakába. Viszonylag gyorsan megvagyok az öltözködéssel, töltőre teszem az órám, aztán megkeresem a csurgatott kenyereket. Nehezen szabadulok a bűvkörükből most is. Istvánnak valamivel tovább tart a szedelődzködés, úgyhogy még a barackos Edelweisst is megiszom a táskámból. Közben Edina egy ismerősével beszélgetek, aki befejezte a 40-es távot és éppen Edinát várja. Edina nemsokára meg is érkezik.

Csurgatott kenyerek hadserege várja az éhenkórász túrázókat

Aztán végre valahára kiindulunk a 40-es körre Somoskő irányába. Csak nehogy úgy járjunk, mint a Láthatatlanoknál, mikor a második rövidebb kör volt az időigényesebb! Már itt látszik, hogy Istvánnak még menne az erősebb tempó, én viszont már kezdek belassulni. Most még tudok kompenzálni kocogással, úgyhogy nincs baj. Gyors látogatást teszünk a vár alatti Petőfi kunyhónál, aztán irány Bárna. Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy egy hónapon belül majd kétszer megfordulok ebben az Isten háta mögötti településen, aminek létezéséről 41 éves koromig nem is tudtam, biztos lehülyézem. De most tessék, még a 3 bárnai látogatás is összejön egy hónapnyi idő alatt a Nagy-kőre vezető betétkör miatt. 

Petőfi emlékszoba

Petőfi kunyhó és a Somoskő vára

Bárnáig azonban még sok-sok számomra vadonatúj látnivaló lesz: a Középbánya-tó, a Medves-fennsík, amit István is már nagyon vár, szóval biztos nagyon szép, majd a Szilvás-kő, ahova első bárnai túrámon csak szerettem volna eljutni. A tónál a ponton is van egy váratlan macska, sőt a fennsíkon is egerészik egy. Ez most tényleg a macskák túrája István nagy bánatára. Lassan a két kezem se elég, megszámolni az útközben látott egyedeket. (És nem beszélve, hogy Salgótarjánban van egy macskás bácsi szobor is). A ponton egyébként jobban érdekel minket az ecetes chips, amit annak köszönhetően kóstolhatunk meg, hogy a pontőr eredetileg angoltanár, és kint ez nagy kedvence lett. Azt hiszem, most már az enyém is...

A Bakancsos kocsma Somoskő egyedi színfoltja

Középbánya-tó

A Medves-fennsík tényleg elbűvölő, még ha kicsit korán is érünk ide a naplementéhez. Nemcsak mi várjuk, egy egész naplementenéző túracsoport verbuválódott, akik a Réti-kereszt szomszédságában kószálnak kutyástól, mindenestől. Amire jól megvámoljuk az itteni pont chipskészletét is, már egész jó képeket lehet lőni. 

Úton a végtelennek tűnő Medves-fennsíkon

Réti-kereszt

Ennyi jutott a naplementéből

Rónafalun és Rónabányán át jutunk fel a Szilváskőre. Nehezen tudom megjegyezni, melyik falunak mi a neve, mert olyan, mintha egy névgenerátorba bedobták volna a Róna, Salgó, Somoskő, Zagyva valamint a bánya, újfalu, puszta és falu szavakat, aztán a gép random kihozott egy csomó nevet és azokat itt szétszórták a környéken. Kezd hűvös lenni, ahogy száll le az éj. Hőérzetünket még kicsit megborzongatja egy Zabar irányába mutató közlekedési tábla. (ugye ez Magyarország egyik fagyzugos települése.) Közben a főút mellet felfedezem Kazárt piciben, amit István nemes egyszerűséggel löszfalnak titulál, pedig egy riolittufa képződmény. A Szilváskőre felérve lámpát kell kapcsolnunk. Halogattuk, ameddig lehet. Azért elég király érzés, hogy mintegy 70 km-t megtettünk lámpa nélkül. 

Mini Kazár

Cseh katonák sírja a csúcs alatt, amire Dikhran blogjában felhívta a figyelmet

A csúcson lenne bőven látni- és olvasnivaló, de sajnos egyrészt már nem látunk, másrészt meg sietős a dolgunk, mert minél előbb meg szeretnénk tudni, mi a baja Márton Daninak a sárga jelzésű bringaúttal. Ez jó sokáig nem derül ki számunkra, amikor meg végre megvilágosodunk, egyben arra is rájövünk, hogy a szar bringaút turistaútnak azért megteszi. (Azaz láttunk mi ennél az útnál már cifrábbat is...) Világosban leérni rajta már nem sikerül, de ehhez nem is kellett volna olyan sok. 

A Nagykőnél először a táblán keressük a kódot

Bárnán megkeressük a pontot. Megtalálni nem olyan nehéz, mert hatalmas nyilakat rajzoltak nekünk az aszfaltra több helyen is. Bár így tettek volna a Kohász kéken is! Megspórolhattunk volna egy halom parttalan kérdezősködést. A ponton elsőrangú a kínálat, de a legjobb, hogy sok év távlatából végre kiderül, hogy miért nem értette párom a bárnai nénit a forrásnál. Eddig azt hittük, hogy valami olyan fura nyelvjárást beszélnek errefelé, hogy az a pestieknek már-már érthetetlen, erre kiderül, hogy a néninek papírja van erről. 

Kezd igencsak vacogós lenni az idő, főleg Istvánnak, aki nem vette fel a lábszárvédőjét, így máris indulunk hegyet mászni a Nagykőre. Most kiderül, mitől kíméltek meg minket a Kohász kéken, azzal, hogy nem kellett felmenni a csúcsra. Hát tényleg nem esett volna jól az a rövid, de velős mászás akkor. A kódot kicsit nehezen találjuk, egy fán van, közvetlenül a csúcs alatt. Így aztán kimegyünk oda is, bár sokat nem látunk. 

Az előttünk haladó Orsiékat nem érjük utol, viszont felfelé és lefelé is szembe találkozunk több más sporttárssal. Kovács Zsolt mondja, hogy nem lesz nagy a dzsindzsa lefelé, amitől István eléggé tartott. Tényleg nem veszélyes. A közvetlenül mögöttünk jövő Edinával se találkozunk. A ponton most elég sokan vannak bent, köztük Vámos Hajniék is. Nem is időzünk sokat, le kell gyűrni még valahogy az utolsó, 25 km-es, elég szintes etapot. Erre az utolsó szakaszra arányaiban elég sok szintemelkedés esik. Kezdem megint csüggedésnek adni a fejem, ez a tempómon is megmutatkozik. Ráadásul belefutunk a Kohász kék jelzésén a magas füves, emelkedős rét után egy szinte áthatolhatatlan dzsindzsásba, ami nagyjából egy hónapja sehol se volt. Lehet, hogy mégis a másik lyukon kellett volna bemenni az erdőbe...

Orsiék végleg lemaradnak, ahogy a sárgára váltunk Szőröspuszta irányába a kékről. Az ottani ponttól kezdődik a valódi mászóka, először fel a Kóta-hegyre, majd a Somlyára, utána a Pécskő-nyeregbe, majd fel a Boszorkánykőre és Salgó-várába. És ehhez van szűk 20 km-ünk. Kissé letaglóznak a puszta tények. A másik, nem a sötét oldalon ott van István, aki folyton előáll pozitív bejelentéseivel. Csodálom ezt a szemléletet és a gyors észjárást, amivel kikalkulálja a százalékokat és statisztikákat. Nekem ez alapjáraton se menne, nemhogy éjjel 12 felé, amikor már közel 80 km-t gyalogoltam. Viszont ez a pozitivitás az, amibe kapaszkodni tudok most itt, ezen a hosszúra nyúlt mélyponton. Még a kezdődő emelkedők se segítenek kimászni belőle, sőt. Az is meglehet, hogy csak hallucinálom a furcsa mocorgást és morgásszerűséget, ahogy a puszta házaitól távolodunk. Mindenesetre kapkodom gyorsan a lábaim István nyomában, mert most egyértelműen én vagyok az, aki lassabban „fut” a medve elől. A Kótáig eljutni elég kalandos, átmegyünk valami bányán, ami nem is látszik, meg a sárgából is van régi meg új nyomvonal. Az itiner és a track sokszor a régit mutatja, közben meg esélyes, hogy egy jó kis fullos bozótba csábítanának a szerzők. Szóval kis tanakodás után inkább megyünk az új nyomvonalon. Aztán már azt is benézzük, és véletlenül rossz útra váltunk. Mászhatunk vissza, ami hiányzik a fenének a túra ezen szakaszában. A Somlyára pedig az új sárga is egy kész akadálypálya: kidőlt fák, csalán. Azért csak felküzdjük magunkat. Szerencsére innen a Pécskő-nyereg már nem jelent számottevő emelkedést.

Ide is csak azért mentünk fel, hogy jól leereszkedhessünk Salgótarján városába a sípályán, ami István szerint nem egy leányálom. Annyira azért nem is borzasztó, bár sípályának nem találom semmi nyomát. Persze simán lehet, hogy Salgótarjánban vannak olyan elvetemültek, akik azt élvezik, hogy az erdőben síelnek a fák között jó szűk turistaösvényeken és számolgatják, hány vaddisznót ütnek el. Mert ahogy haladunk lefelé, folyamatos neszezés hallatszik az útmenti susnyásból, István csapkodja is sűrűn össze a botjait. Követem én is a példáját. Egy állat hangosan méltatlankodik emiatt – egy a szarvasbőgésre early bird jegyet vásárolt turistákat kielégíteni kívánó bika az. 

Na azért csak leérünk az állatok birodalmából a semmivel se veszélytelenebbnek tűnő Acélgyári útra. Közben rájövök, hogy erre is jártam már, bár ez leginkább már csak az út végén álló Munkás Szent József templomnál tudatosul bennem. 

Nemsokára elérjük a városbéli ellenőrzőpontunkat a Velosport kerékpárszervízzel szemben. Nagyjából 8 km van még hátra, benne egy combos Boszorkánykő-mászás. Úgy érzem, muszáj összekapnom magam valahogy a véghajrára, mert iszonyúan belassultam. Kérek egy kis pihenőt, amit egy ablakpárkányon ülve töltök azon dilemmázva, hogy gélt vagy energiaitalt vegyek-e magamhoz, vagy esetleg mindkettőt. Végül a gél kerül ki győztesen. Eközben zeneszóval megérkezik Edina, aki innentől már útitársunk lesz. Csöppet se bánom, kicsit talán feldobja az Istvánnal már jó ideje elég egyoldalú társalgásunkat. Nem István ellen volt kifogásom, én szoktam hallgatag lenni a mélypontjaimban. 

A Boszorkánykőn a csúcskövön volt a kód

Nekiindulunk. Szerencsére pár száz méter után tényleg kiderül, hogy jótékony hatással van Edina vidámsága ránk is. Saját bevallása szerint most István van mélyponton, én meg már kezdek kikecmeregni belőle. Már nem aggaszt, mennyi van még hátra és az milyen lesz. Lesz ami lesz, haladjunk. A Boszorkánykő rövidebb, mint ami emlékeimben élt, de nem lett kevésbé meredek. Abszolválom 2 megállással, bár azt se lett volna muszáj. A csúcs mellett lazán elmegyünk Istvánnal, aztán meg kiderül az itinert elolvasva, hogy ott volt a kód, mászhatunk is vissza. Szerencsére Edina még csak most ér oda az elágazáshoz, elég neki kiabálni, hogy menjen fel.

Mókustali

Megejtem a mókus-csúcstalálkozót a vár alatti réten, úgy, hogy eleresztem Mokit a pórázáról és leteszem a famókus mellé egy fotó erejéig. Aztán felmászunk még a várba, hogy begyűjtsük az utolsó kódunkat mára. Szerencsére a szervezők nem a legfölső emeletre rejtették. Innen már tényleg alig néhány kilométer van hátra a célig, a Dornyai-háztól meg már csak száz méterek. Ez a teljesítés már a zsebünkben van. Bár ezt kissé árnyalja, hogy a távolban kezd világosodni az ég alja, magyarul ezt a második kört jól eltötymörögtük, de voltunk olyan lúzerek is, hogy annyira már nem ténferegtünk, hogy a napfelkeltét pont a Boszorkánykőről vagy a várból lássuk.

Várkút

Az utolsó métereket még megfutom csak azért is. István meg is jegyzi, hogy aki így tud futni a végén, az vajon mit csinált eddig? Hát jó kérdés. Bárnától Salgótarjánig örültem, hogy még vánszorogni tudok. 

Beérkezünk mind a hárman egyszerre: bevárjuk egymást az ajtóban. Olyan királyi dolgunk van, hogy még válogathatunk is az érmek között. Teljesen egyértelmű a választás: a kucsmagombás kell és punktum. Aztán megkeresem a papucsom a zsákomban és elslattyogok a mosdóig. 

Szóval ezt is behúztuk, Bazalt teljesítő lettem először, de nem gondolom, hogy utoljára.

Gombás érem - nagy boldogság!

Lacinak útközben pedzegettem, hogy van egy tervem a beszámolóval kapcsolatban, bár már akkor sejtettem, hogy nagy fába vágnám vele a fejszém. A dal tulajdonképpen már bőven a túra előtt megvolt, amit be szerettem volna tenni a beszámolóhoz. Pont akkor találtam rá, amikor éppen hazaértünk a nyaralásból és leparkoltunk a ház előtt. A Petőfi rádiót hallgattuk éppen és egy egész különös dal csendült fel, ami, mint török régi zene, nem is nagyon passzolt a rádió zenei palettájába. Viszont szinte azonnal felismertem az előadót. (Ez a mai mainstream zenekarokkal aligha menne.) Sok évvel ezelőtt, a Kohász kék apropóján már emlegetett Kaláka fesztivál keretein belül még koncertjén is voltam Erdal Salikoglunak, egy Magyarországon élő török orvosnak, aki korábban Kobzos Kiss Tamással zenélt. A dal tematikájában nagyon is jól illik a teljesítménytúrázás világába, főleg kombinálva az általa előhívott hangulati elemekkel. Ami nálam az, hogy bizony sokáig bírták az itteni várakat a törökök. Salgó várát ráadásul egy csellel vették be, egy hatalmas fatörzset álcáztak ágyúnak, amitől a nyúlszívű várőrségnek inába szállt a bátorsága és inkább feladta a várat (lehet, hogy ezt szimbolizálja a fanyúl a réten?) Sőt Balassi Bálint maga is megfordult a vidéken kardját forgatva, asszonyszíveket elcsábítva. Szóval azt találtam ki, írok egy beszámolót a túráról Balassi stílusában. Hát ebből nem sok minden lett, de ugye az ígéret szép szó, nem szeretném Lacit teljesen vers és újabb legenda nélkül hagyni. Ezt sikerült nagy nehezen megszülni:

Az Uzun İnce Bir Yoldayım nótájára

 

Az szép hajnalhasadásban,

Eresztvénynek falujában,

Akkora nagy sokadalom,

Mi az oka, nem tudhatom,

Sok jó vitéz,

Talpig vértben,

Szép ruhában, hajj

 

Bazalt napja felvirradt lám,

A hegyekbe induljunk már,

A Karancsra, a határba,

Salgótarján városába,

Hegyről hegyre,

Völgyről völgybe,

Hegyről hegyre, jajj

 

Első körön már túljutván,

Eresztvénybe már befutván,

Jó kenyérből falatozván,

Túrázással nem gondolván,

Írom dalom,

Fogom lantom,

Hangolgatom, jajj

 

„Régtől fogva úton vagyok,

Folyton folyvást vándorolok,

Mi az oka nem tudhatom,

Utam rovom napról napra,

Éjről éjre,

Napról napra,

Éjről éjre, hajj

Dalol Berni álmélkodván,

Hol zokogva, hol vígadván,

Célomat elérni vágyom,

Utam rovom napról napra,

Éjről éjre,

Napról napra,

Éjről éjre, hajj”

Beteszem a nótát két változatban is, nekem a hagyományosabb, nem rádióbarát hangszerelésű változat tetszik jobban.

Strava-link: