Rohamos kitörésem macskakörömben

Fogadóbizottság a Virágos-nyeregben

Úgy tűnik, mostanában minden teljesítménytúrára való nevezésem hosszas fontolgatás, majd hasraütésszerű döntés előzi meg – nem volt ez másképp az idei Kitöréssel sem. Abban az egyben voltam egyedül biztos, hogy valamilyen formában, távon ott a helyem. Sajnos 2 hónapig küzdöttem az ízületeimmel és orvostól orvosig jártam, így a 60-as távra nem mertem nevezni (bár utólag azt kell, hogy mondjam, semmi gond nem lett volna), így maradt a 25-ös vagy 35-ös választéka. Sajnos az is hamar eldőlt, hogy senki nem társul idén hozzám – ismerőseim mind a 60-as távon indultak, Peti elég csúnyán lesérült egy kosármeccs után, és még a húgom se ért rá. Időközben ezen a tényen olyannyira elkeseredtem, hogy már-már lemondtam a Kitörésről és rászerveztem erre a napra egy gyalogtúrát, ami aztán egy (végül nem megvalósult) bútorszállítás miatt meghiúsult. Azonban túra nélkül se akartam maradni, így sebtiben leadtam nevezésem a 35-ös távra – riasztott a 25-ös sok résztvevője, valamint a félig városi terep, annál vonzóbb volt a 35-ös táv ritkábban járt útvonala, valamint a későbbi indulási lehetőség.

Katonasír a Csacsi-rét fölött

Ha már lúd, legyen kövér – a túra előtti nap szabadságon voltam és mivel már egy hete semmim se fájt, 3 hónap kényszerszünet után kimerészkedtem futni. Rögtön kerekítettem is egy bő 13 km-es edzést a Budai-hegységben a Svábhegytől egészen a KFKI-ig – megyek egy laza körre a Normafához felkiáltással. Legalább volt alkalmam kipróbálni a hómacskás futást, meg ízelítőt kapni a másnapi terepből és a katonasírnál kicsit ráhangolódni a kitörésre. Futás közben olyannyira felbátorodtam, hogy fontolgattam, futva indulok a 35-ön, nagyon titkon azzal is kacérkodtam, hogy megkísérlem az idei női rekordot, mely már pár éve felkerült a bakancslistámra. Csakhogy akkoriban sokkal jobb edzettségnek örvendhettem…

Ráadásul másnapra ez előző napi hepajnak köszönhetően masszív izomláz lett a combomban. Innen viszont már nem volt visszaút. Így tehát teljes harci futócuccban indultam a Virágos-nyeregben lévő rajthoz. Pont sikerült lekésnem a 137-es buszt, így a megállóban elbeszélgettünk pár leendő, igencsak didergő túratárssal. Mivel még elég kezdők voltak a műfajban, próbáltam tanácsokkal szolgálni, meg mutatni az utat felfelé a nyeregbe, ahova igen csúszós út vezetett és emiatt már a tulajdonképpeni indulás előtt felkerült a lábamra a hómacska.

Hosszasan kígyózó sor a nevezősátornál

A solymári EP

Annak ellenére, hogy a busztól az elsők között érkeztem fel, hosszas sor fogadott az indítósátornál. Kb. fél óra várakozást saccoltam, de szerencsére az indítók felpörgették magukat, így csak negyed órát töltöttem a korhű járgányok meghitt társaságában a katonai sátrak között, és kezemben az itinerrel már neki is vághattam az idei kitörésnek. A látványos díszlet miatt azonban nem mehettem el fotók nélkül, így talán veszítettem egy kevés időt. A következő solymári EP-ig való szakaszon ezen kívül is biztosan még rengeteg időt veszítettem ahhoz képest, amit futhattam volna, mert a katonasír felkeresését kötelezőnek éreztem, annak ellenére, hogy pár lépés kitérőt jelentett. Újból és újból utolértem egy-egy magyarul vagy németül beszélő csoportot, melyek a keskeny, csúszós ösvényen igyekeztek előre. Nem tartottam illendőnek oldalról hirtelen kielőzni őket, így inkább besoroltam mögéjük és megvártam az alkalmas pillanatot. Egyébként is tisztelendő, hogy ilyen messziről idejöttek, hogy evvel a túrával tisztelegjenek az elhunyt katonák előtt valamilyen családi vagy egyéb kötődés miatt. Ennek ellenére meglehetősen jól haladtam és hamarosan az igazolófüzetben tudhattam első pecsétemet. Idén a solymári Jegenye-völgyben lévő EP nagyon hangulatosra sikeredett, gyertyákkal kivilágított hídon közelíthettük meg a Paprikás-patak túloldalán lévő pontot.

Horthy szobor petróleumlámpák társaságában

A Muflon-itatóban

A völgyben hol futottam, hol bandukoltam, hiszen az erőmmel spórolni kellett a Zsíros-hegy, majd a Nagy-Szénás emelkedőjére. Itt ideiglenesen a macskámtól is megváltam. Jól jellemzi az idei terepviszonyokat, hogy nehéz volt kiszámítani, hol következnek a felfagyások, emiatt inkább hosszabb szakaszokat gyalogoltam/futottam a csúszásgátlóval, bevállalva, hogy jobban lefárasztja a lábamat, azonban elkerülve az esést. Talán ennek a taktikának köszönhetően sikerült is megúsznom, annak ellenére, hogy voltak nyak- vagy bokatörő részek.

Felérve a platóra újból futottam valamennyit. Néha a jégben keletkezett repedéseken átugorva már-már egy gleccseren érezhettem magam. Hamarosan be is futottam a Muflon-itatóba, ahol idén sikerült elkerülnöm a sorban állást. Szükségesnek éreztem a frissítést, így lenyomtam két kókuszos csokit és ittam egy kis kólát. Konstatáltam, hogy eddig a táv szűk egyharmadát tettem csak meg és előttem van még egy combosabb emelkedő is. Így hát újból nekivágtam. Néha elhagyott egy-egy rutinosabb terepfutó csapat, de inkább én előzgettem a többieket. A hómacska hol le, hol felkerült a cipőmre. A molyolással ugyan perceket vesztettem, de biztosan megspóroltam néhány csúnya esést. A Nagy-Szénás csúcsára vezető ösvény olyannyira síkos volt, hogy sokan még a macskával is vissza-visszacsúsztak, köztük én is. Hát persze, hogy megint tüskékkel befelé vettem fel a macskát az egyik lábamra! Újabb értékes percek teltek el az igazítással, aztán az utolsó rohamra indultam a csúcsig, ahonnan kénytelen voltam készíteni néhány képet a felfelé igyekvő fényes pontokról. Lefelé igyekeztem behozni a szerzett hátrányt. Még szerencse, hogy többen összetömörültünk, mivel könnyű itt elveszíteni a helyes irányt. Néha csekkoltam a GPS-t biztonság kedvéért, majd újra nekieredtem.

Ég a tábortűz a Fehér-út melletti réten

Ismerősen köszönt vissza a 2 héttel ezelőtti túrán látott forgóajtó és hamarosan itt is volt a Fehér út ellenőrzőpontja tábortűzzel és szanitécekkel. Miközben kicsit frissítettem és a fényképezőgépemmel molyoltam, egyik fölém hajolt és megnézte, minden rendben-e. (Tavaly már leírtam, hogy emiatt a bajtársias motívum miatt is járok el évről-évre a Kitörés túrára.) Szerencsére semmi gond nem volt, folytattam tehát utamat futólépésben, hiszen innentől folyamatosan lejt az út kisebb megszakításokkal. Az egyik elágazásnál majdnem elmentem rossz irányba, a Mária-szobor és a bánya felé, de szerencsére időben kapcsoltam. Majdnem más túrázókat is tévútra vittem, szóltam gyorsan nekik is, hogy hátraarc, bár tulajdonképpen errefelé is el lehet jutni Perbálra.

A gerincen egyre sűrűsödött a köd, mely végigkísért a völgyön is. Néha az volt az érzésem, mintha idő és tér megszűnt volna körülöttem, a semmi közepén futnék. Csak néha emlékeztetett a valóságra egy-egy belógó ág, vagy az út lámpám szűk fénykörében derengő széle. Valahol balra a Meszes-hegy tömbje lehetett, jobbra pedig az Aynard-vár magaslata. Itt a túrán azon szerencsések közé tartoztam, akik viszonylag jól ismerik a terepet, így kevésbé fenyegetett az eltévedés veszélye. A sok kevésbé gyakorlott turistának, illetve a távolról érkezőknek a tájékozódás is külön nehézséget jelenthet ebben a tejfehér ködben. Ennek ellenére a kerítésen átvezető létrát alig találtuk meg többedmagunkkal, pedig ott volt az orrunk előtt.

Deres rohamsisakok

A patakátkelés nem okozott gondot, majd kis idő elteltével megálljt kiáltott két, az út közepén rostokoló magyar katona. Papírellenőrzés után továbbkocoghattam Perbál irányába. A sarat felváltó aszfalton jól esett a futás, így nemsokára elém került a Kis Kaiser söröző cégére, ahol megkaptam következő pecsétemet és meleg teával kínáltak. Nem álltam ellen, hiszen korai érkezésemnek köszönhetően bőven volt hova leülnöm. Miközben iszogattam, próbáltam egyre éhesebb gyomromat egy bűn rossz proteinszelettel kiengesztelni – tanulság: kínai boltban sose vegyetek akciósat! A feléig jutottam a cipőtalp keménységű csodának, majd inkább előhalásztam a táskámból egy másik, ehetőbbet. Közben próbáltam fotókat készíteni a falakon látható háborús relikviákról sikertelenül, az objektívem folyton bepárásodott a melegtől. Szidtam közben a fránya hanyagságomat, hogy mégse húztam be a kabátom zsebét, így elhagytam a fele kesztyűmet menet közben.

Anyácsapusztánál

A sörözőből kiérve megcsapott a hideg, fázós ujjaimat felváltva voltam kénytelen melengetni. Nincs kedvem futni, be is előzött néhány futótárs. Emelkedők jöttek, ahol ráadásul nagyon nehéz tájékozódni a jelzések hiánya és a keszekusza útvezetés miatt. Folyton figyeltem a GPS-t, hol kell lekanyarodni. Volt, hogy a szalagok se segítettek, egy lépésnél tovább alig láttam tovább. Tétován ácsorogtam a telefonomba meredve, hogy vajon tényleg ezen a szántóföldnek kinéző micsodán kell-e lemenni. A kütyü által mutatott irányt megerősítette egy nálamnál sokkal határozottabb futólány. Gyorsan mögé soroltam. A következő kanyarnál már én figyelmeztettem, hogy rossz irányba megyünk. Gyorsan korrigáltunk. Nagyon egy tempót mentünk, bár néha kedvem lett volna előzni, mégis inkább maradtam mögötte, hiszen nem szeretem, ha folyton a nyakamban vannak. Ezzel ő is így lehetett, láttam, próbál egérutat nyerni. Hagytam hát, hadd menjen, inkább kényelmesen kocogtam Anyácsapuszta felé. A szalagozás szerencsére nagyon egyértelmű volt errefelé, sőt kis fényvisszaverő pontokon is megcsillant lámpám fénye. Tavaly itt már jócskán derengett, most viszont vaksötét volt nehezítve a köddel. Lefelé menet egyre bokatörőbbé vált a terep, olyannyira göröngyössé volt az út, hogy nehezen tudtam eldönteni, futólépésben vagy komótosabban haladjak-e tovább.

Zündapp motorok

Végre valahára elértem a pontot, ahol újfent teával kínáltak és biztattak, hogy Szomor már 10 km sincs innen. Itallal és energiával is jól álltam még szerencsére. Miközben a korhű járgányokat fotózgattam, az egyik hagyományőrző kisebb előadást tartott nekem a Zündapp motorokról. Bár telt az időm (valahol motoszkált bennem a futóördög és azt súgta, meglehetne az a rekord), mégis nagyon szívesen hallgattam. Meg próbáltam hallgatni a józan eszemre, ami azt mondta, hogy nézd, itt vannak nálad sokkal edzettebbek, gyakorlottabbak és jobbak, meg nem is tudhatod, melyikük éppen melyik távon van… Jó eséllyel vannak előtted mások is.

Mindenesetre a Kakukk-hegy felé vezető aszfaltos úton próbáltam lefaragni a hátrányomból és egész szépen fogytak a hátralévő méterek, kilométerek. Azonban a lekanyarodásnál megtorpantam: utat sehol se láttam, csak szántóföld és sár, meg átláthatatlan köd mindenhol. Ide-oda tébláboltam, kerestem az utat. Közben utolért egy srác, aki biztosan mutatta az előbb szántónak nézett utat. Ennyit a sokéves túravezetői tudásomról és tapasztalatomról... Ugyan a 60-as távon indult a túratárs, máris itt van a Kakukk-hegy alatt, pedig bevallása szerint egy métert se futott. Akkor itt kezdjünk el gondolkodni a teljesítménytúrázói és terepfutói mivoltomról is…

A Kakukk-hegyre felkúszó első méterek abszolválása hómacska nélkül lehetetlenség, pedig már a táskám legaljára süllyesztettem tokostól, szőröstől és bőröstől. Kénytelen voltam elővenni és felvenni, ami egy jó ötperces művelet. Mondtam is a srácnak, hogy menjen nyugodtan tovább, én úgyse fogom bírni fölfelé a tempóját. Meg lassan ideje felhívni Petit is, hogy jöjjön értem. Ránéztem az órára, éppen elmúlt hajnali fél négy. Úgy gondoltam, egy árnyalattal kevésbé kegyetlen háromnegyed négykor kiverni a páromat az ágyból, így vártam még. Közben újból elbizonytalanított a köd. Tudtam, hogy balra kellene fordulnom, de a szalagozás előre mutatott be az erdőbe, ahol megint nem láttam utat. Pedig ott volt, csak egyszerűen tovább kellett lépni bátran. Majd pár lépés után tényleg jött a balra kanyar és az embertelen, bár nem túl hosszú emelkedő. Elő is vettem a telefont, ha már úgyis belassultam, és újból beelőzött pár futóforma srác. Petit szerencsére ébren találta a hívásom, bár nagyon álmoskás volt a hangja. Már indul is, mondta készségesen. Ami azt illeti, hazajutásom idén királyi lesz a tavalyi kálváriához képest…

Már majdnem fent voltam a hegytetőn, amikor két marcona katona ugrott elém a semmiből és jelszót követelt. Uram isten, mi is lehet az? Talán „kitörés”? Ez elég gyenge próbálkozásnak bizonyult, mivel a kitörés valódi jelszava Hitler-Hindenburg volt, mint megtudtam. A pontnál újból partizánnak néztek és papírokat követeltek, még jó, hogy agyon nem lőttek, mint az erdőben császkáló gyanús elemet. Ha belegondolok, a magamfajta asszonyoknak akkoriban tényleg semmi keresnivalója nem volt a határban, szépen csendben várták otthon a katona vagy fogságban sínylődő urukat, főztek, mostak a gyerekekre és bujkáltak a fosztogató és erőszakos katonák elől, mentették, amit még lehetett és titkon sírtak. Azokhoz az időkhöz képest nekünk kifejezetten úri dolgunk van minden tekintetben, mégis néha cserélnék velük. Ők még meg tudták becsülni ugyanis azt a keveset, amijük volt, mi már erre is képtelenek vagyunk.

A szomori tornacsarnokban még csak lézengtek a kitörők, mire odaértem

Szépen csörömpöltem lefelé a Kakukk-hegyről a hómacskában, lassan kifogyott lábam alól a lejtő és a sár, elértem a kálvária stációit. Itt megint lekavartam valami útra, amerre nem kellett volna mennem, de szerencsére láttam a jó irányt. Ahogy ráléptem az aszfaltra, majdnem kicsúszott alólam a lábam – az útra ráfagyott a dér. Inkább az út szélén tempóztam a cél felé.

Igazából lehetne még ezen turbózni...

4 óra 30 után sétáltam be a szomori tornacsarnokba, a GPS-t 6 óra 51 perc 32 másodpercnél állítottam le. Hoztam az előre saccolt 6-7 órát. Közben átvettem a díjakat. Kicsit meglepődve konstatáltam, hogy felvarrót is kaptam, rá is kérdeztem a srácnál, hogy 35-ön is jár-e. Valamit mondott, de éppen a GPS-el bíbelődtem, így elhussantak szavai a fülem mellett. Pedig akkor kellett volna erősködnöm, mert valóban a 60-as távra kaptam díjazást tévesen. (Bár lehet, hogy egy futott 35-ös táv megér egy 60-ast, a másnapi masszív izomlázam legalábbis azt mondta.) Közben jóízűen elfogyasztottam a virslit és a forralt bort, valójában jól megéheztem. Úgy látszik, az energiahiány itt mutatkozott legjobban, mert különösebb fáradtságot, fájdalmat nem éreztem, inkább aludtam volna egy jót. Még fél óra se telt el érkezésem óta, máris csörgött a telefonom, Peti már itt is volt a csarnok mellett. Összeszedtem hát a cókmókom és kimentem a hidegbe, vissza a városba, a valóságba.

Hogy megtudjam, hogy valóban én lettem a 35-ös távon a leggyorsabb nő. Számít ez? Talán itt és most igen, korabeli mércével alig-alig. Mert más, sokkal életszagúbb dolgok voltak akkoriban fontosak.

Bár nem ez járt nekem, mégis ezt a díjazást kaptam

Kitörés – töretlenül

Katonasír a Csacsi-rét fölött

Már harmadik éve, hogy részt veszek a Kitörés teljesítménytúrán egyre növelvén a távot és a kihívást. Első évben, 2015-ben, a 25-ön indultam, 2016-ban a 35-ös távot teljesítettem, a tavalyi évet sajnos kénytelen voltam egy családi esemény miatt kihagyni, idén azonban nem volt mese: vár rám a teljes, 60 km-es táv. 

A terepviszonyok minden évben igazi kihívást jelentenek, lévén ez egy téli extrém éjszakai teljesítménytúra. Az első évben a tükörjég nehezítette meg a haladást, a következő évben a nagy sár. Idén aztán kaptunk minden jóból: volt sár, jég és hó is felváltva, vegyesen. Szerencsére ott lapult táskámban a hómacska az első ellenség ellen, a másik kettőre meg már felkészültem a túra előtti napon, mikor pár társammal feltérképeztük a terepviszonyokat a Nagy-Szénás és Perbál között.

Úgy terveztem, hogy Aszúékkal együtt megyek a 60-as távon, de aztán utolsó pillanatban Peti is úgy döntött, hogy elkísér egy darabig és egy régi túratárs, Andi is mellénk szegődött. Az indulás körül volt némi kavarodás. Lekéstük a találkozót, amit Andival megbeszéltünk, majd Aszúéknak sem sikerült időben átjutni a hídon így a várban vártunk rájuk dideregve, közben nézegettük a túrázók nem mindennapi szereléseit, láttuk, különböző „stratégiák” vannak a túlélésre. Közben sorozatosan engedtem magam elé a nevezőket. Végre megjöttek Aszúék, de egyelőre csak bandázni volt kedvük, indulni még nem. Végül már nem bírtunk várni, nekiindultunk Andi, Peti meg én.

Tempósan haladtunk át a Széll Kálmán téren, majd a Városmajoron, és a Diós árok szakadatlan, szűnni nem akaró emelkedője sem akasztott meg. A Széchenyi-kilátónál kaptuk meg az első pecsétet a katonaruhás pontőröktől. A Normafánál tartottunk egy rövidke technikai szünetet, majd a katonasírnál egy újabbat, közben volt idő egy gyertya meggyújtására és a hősök előtti főhajtásra is. A síron lévő gyertyák, mécsesek számából ítélve sokan tettek még így.  Latolgattuk, milyenek lesznek az idei terepviszonyok, féltem, hogy már itt találkozunk a fő mumussal, a jégpályával. De szerencsére komolyabb csúszkálás nélkül jutottunk a Csacsi-réthez, a következő ellenőrző ponthoz, nem kellett bevetni a jégkarmokat se. A nálam jóval magasabb Peti és Andi kevésbé haladt biztosan, még bottal sem, lehet, hogy van valami abban, hogy minél alacsonyabban van az ember súlypontja, annál biztosabban tud haladni? Legalábbis ezt az elméletet alkottuk meg nem is olyan rég…

A Csacsi-réttől változott a helyzet, a havat sár váltotta fel, amiben a Virágos-nyeregig tapicskoltunk. Mindenesetre sokkal kellemesebb volt, mint a 2015-ös korcsolyapálya. Andit azonban nagyon megfogta a sártenger, így nem várjuk be. Újabb emelkedő a János-hegyig – alattunk és fölöttünk gyöngysorként rajzolódik ki a sok-sok fejlámpa fénye. Rengetegen vannak, és ahogy előrébb jutunk, se fogy a tömeg. A János-hegy alatt csokit és pecsétet kapunk, majd irány az Erzsébet-kilátó. Itt újabb technikai szünet következik, próbálunk töltekezni a készleteinkből. Gyanúm beigazolódik, a János-hegyről lefelé kezdődik a csúszka-móka. Előkerül a hátizsákból a hómacska. Kezdő macskatulajdonosként nem fér a fejembe, hogy a bal lábam miért csúszik továbbra is, miközben a jobbal olyan ügyesen haladnék. Némi fejtörés után rájövök: a balost karmokkal befelé vettem fel. Gyorsan kifordítom, és közben reménykedem, nem sérült meg a bakancsom. Apropó: bakancs. Hosszas fejtörés után a tavaly használtan vett komolyabb Meindl került a lábamra, ami még egy hónapja is törte a sarkamat. Azonban a legutolsó két túrán olyan szépen viselkedett, hogy végül rá szavaztam, mint hűséges útitársra – komoly érv volt a masszívsága és vízállósága. Bár a sarkamat elővigyázatosságból most is leragasztottam, mint utólag kiderült, semmi szükség nincs már ilyesféle óvatosságra, hólyag, feltörés nélkül úsztam meg a kiruccanást.

Ellenőrző pont a János-hegyen

Lefelé a János-hegyről

Petinek azonban karmok nélkül komoly küzdelem a lejtő, de a botokkal azért ügyesen halad lefelé. Nekem pedig a kezdeti óvatoskodás után valósággal szárnyakad ad hólánc nyújtotta biztonságérzet. A Szépjuhásznénál azonban lekerül a lábamról. Itt Aszú is utolér minket, majd a Hárs-hegyre menet le is hagy. Mi is tempósan haladunk, de tartalékoljuk az energiát. Az ellenőrző pont után már vehetem is fel újból a karmokat, nélkülük a lejutás valóságos rémálomnak tűnik. Sokan esnek-kelnek, fenéken csúsznak a köves-jeges lejtőn a barlangig. Az utolsó lépcsős szakaszon én is segítek egy mögöttem jövő srácnak, szegénynek nagyon csúszik a cipője. A barlang előtti hídnál megvárom Petit, majd a túrabottal áthúzom a biztos talajra.

Hűvösvölgyi katonasír

Ugyan ez a túra számunkra sem egy sétagalopp, önkéntelenül újra és újra eszembe jut, hogy a kitörő katonákat nemcsak a mostoha terepviszonyok várták, hanem az ellenség is. Nem csokit és teát kaptak, hanem golyózáport, miután esetleg elérték a célt, nem várta őket a forrós zuhany és a kényelmes ágy, mint minket. Vajon milyen stratégiát volt érdemes követni? Az éjjel leple alatt haladni, nappal meg meghúzódni valahol? Hiszen a téli havas erdőben egy mozgó pont a csupasz fák között kitűnő célpont. Érdemes volt-e bemenni a falvakba egy kis élelem, oltalom reményében? Hiszen lehet, hogy az oroszok már hamarabb eljutottak oda, aztán ki tudja, hogy a reménybeli menedékadó melyik oldallal szimpatizált? Az elkapott beszédfoszlányokból kiderül, nem csak engem foglalkoztatnak ezek a kérdések.

A Hárs-hegy a felmerülő kérdések mellett már csak sarat tartogat a számunkra, meg a búcsú pillanatát Hűvösvölgynél. Petinek eddig tartott a túra, mivel a Virágvölgyből már nehézkes lenne a hazajutás. Ha már eddig is ilyen hűségesen viselte a túrabotjaim gondját, a továbbiakban is rá bízom, hiszen úgy érzem, nem lesz szükségem rájuk. Egyedül vágok neki a Nyéki-hegy kaptatójának. Jól haladok, sorra előzöm a kitörő túratársakat. Reménykedem, hogy a 25-ös táv vége után majd kevesebben lesznek, meg abban is, hogy esetleg beérem Aszút. Óriási meglepetésemre a Határ-nyereg után ő ér utol engem. Együtt másszuk meg az Újlaki-hegy kegyetlen emelkedőjének utolsó métereit, majd pecsét után kissé csúszós terepen jutunk a Hármashatár-hegy alá, ahonnan csodálatos panoráma tárulna elénk – ha nem lenne sötét. Lefelé nagyon figyelni kell minden lépésre, mert van, hogy csak kis szerencsével kerülöm el az esést. De volt ez már rosszabb is 3 éve…

A Hármashatár-hegy alatt

Virágos-nyereg

A nyeregben hatalmas tömeg, a pecsételés után nehéz kitalálni, melyik sátorban osztják az ellátmányt. Szendvicset rögtön kapunk, de a teára várni kell. Hatalmas kihívás lehet ez az embertömeg a szervezőknek is, kicsit úgy tűnik, hogy az ekkora népszerűség őket is meglepetésként érte. Érzek némi szervezetlenséget és valahogy a sok ember is a megszokott hangulat rovására van. Idén a pontok se ugyanazok, mint 2 vagy 3 éve, hiányolom az itteni komplett járműparkot.

A szendvics finom, bár nehezen sikerül legyűrni. Szomorú látni, hogy sokan fogyasztás után eldobálják a poharaikat és egyéb szemetüket az út mellett. A sárga jelzés idén is kegyetlenül csúszik, bár hómacskával haladni itt se nagy kunszt. Aszú lánc nélkül, botokkal taktikázik, hiba nélkül – őszinte csodálatom. Másik szomorú tény, hogy egyesek hómacskával a lábukon felbátorodva képtelenek kivárni a libasorban való toporgást, dúvad módjára alul-felül próbálnak előzni, közben esetleg elsodorva az amúgy is bizonytalan lábakon álló túratársakat. A futókkal kevesebb a gond, ők legalább szólnak előre, hogy jönnek. Egyesek felülről érkeznek – utólag tudom meg, hogy egy másik rendezvény szalagozása tévesztette meg őket. 

A Jegenye-völgyben

A Muflonban

Egy idő után már nagyon fárasztó a megmacskásodott lábam, a Jegenye-völgy előtt be is húzom a karmaim. Ennek örömére esem is egy szép nagyot. Az amerikaiak bázisán találok a földön egy kesztyűt. Már éppen leadom a pontnál, mikor megkerül a gazdája. Idén a völgy tavalyi jeges horrorhoz képest valódi leányálom. Aszúval ide-oda előzgetjük egymást, majd a Zsíros-hegyre felfelé menet végleg elhagyom. A Muflonnál percekig kell sorba állni a pecsétért. Miután kifelé menet se látom, a hideg miatt tovább indulok. A karmokat végleg elteszem, hiszen tudom, Perbálig egész biztosan nem lesz rájuk szükségem. A Szénásra innen viszonylag gyorsan felérek, próbálok készíteni pár képet, már amennyire a sötét engedi. Ereszkedés után úgy tűnik, hogy a Kutya-hegyre végtelen emelkedő vezet. Pedig pénteken nem tűnt ilyen hosszúnak világosban. Aztán jön a megváltó kerítés a forgóajtóval és a pont a Fehér úton. Itt a régi hangulat fogad tábortűzzel, korabeli dallamokkal. Kicsit meg is pihenek, eszem-iszom, majd nekivágok a Perbálig tartó ereszkedésnek. 

Lámpák sora a Nagy-Szénás tetején

Túl a felén

Az erdőből kiérve tapasztalom, hogy korai volt eltenni a macskakarmaim – a patak előtt díjnyertes esést mutatok be. Olyat, hogy a mögöttem haladó német srác is izgatottan érdeklődik az állapotom felől. Megnyugtatom gyorsan és én is megnyugszom, hogy bár egyedül haladok, mégis figyelnek rám a bajtársak. Egy német csoport mellé keveredem és hallgatom az eszmecseréjüket arról, hogy egyedül nem indulnának neki. Igazából valahogy úgy vagyok vele, hogy éjszaka, extrém viszonyok ide-vagy oda, annyira nem bánom, hogy követhetem a saját tempómat és egyedül lehetek a gondolataimmal. Perbál előtt géppuskás katona invitál a sátorba bélyegezni. Számolgatom, hogy már alig van pont hátra, tulajdonképpen az út nagy részét megtettem. Azonban jöhetnek még nem várt nehézségek, így nem kell elbíznom magam. Bár itt-ott néha fáj, meg a talpam is sajog rendesen, elég jó állapotban tudhatom magam a körülmények ellenére.

Tábortűz a Fehér-úton

A kocsmában a pecsét mellé tea is jár. Nehéz helyet találni a sok vendég között, végül egy bárszék jut nekem. Nagy nehezen felkapaszkodom erre a számomra rendes körülmények között is kényelmetlen alkotmányra, feljutásomban egy a szék előtt heverésző marcona doberman akadályoz. Nem kevésbé marcona kinézetű német gazdája azonban azonnal félrehívja. Próbálom elfogyasztani a szendvicset, amit Peti készített nekem, de érzem, hogy sok lesz belőle és a pihenésből is. Így indulok tovább az anyácsai dombok felé. Nem nagyon akar fogyni az út, csak néha kicsúszik a lábam alól. A macskát előhalászni már semmi kedvem. Kis kényszerpihenőm alatt csak figyelem, micsoda tömött sorokban haladnak a népek még itt a 60-as táv vége felé is. Közvetlenül Anyácsapuszta előtt hirtelen hátulról rám köszön Aszú, majd nagy sebbel-lobbal el is hagy. Mondja, fussak én is. Sajgó talpakkal, túrázónak öltözve nehezemre esne a dolog, nemet mondok. Szomorúan konstatálom, hogy a kastélyból egyre kevesebb látszik, a rögtönzött katonai tábor viszont nagyon rendben van, így szépen körbefotózom.

Oldalkocsis motor Anyácsapusztán

Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy idén a túra nem a tó felé, hanem az aszfalton visz a már messziről mumusként fenyegető Kakukk-hegy irányába. A hegy egyre közelebb kerül, a kilométerek egyre fogynak. Már ott is találom magam az emelkedőn, ami a balos kanyartól kezdve rendesen csúszik. Fákba kapaszkodva araszolok felfelé a pontig. A Führer helyett itt idén egy hordágyra kiterített muszka fogad, valószínűleg neki sem sikerül már megbarátkoznia a Kakukk-heggyel. Biztonság kedvéért felcsatolom a macskát a lemenetelre, majd gyorsan meg is válok tőle a kálváriánál. Az aszfaltra érve szárnyakat kapok, sorra hagyom el a katonaruhás ifjakat. Két német éppen találgatja, mitől megy ennyire gyorsan ez a csaj – arra jutnak, hogy az övemre akasztott piros gumis macska az oka.

Tömött sorokban a Kakukk-hegy felé

Kimerülve

Az utolsó pont a Kakukk-hegyen

A célban van egy kis sorban állás, de azért elég flottul megy a díjkiosztás a sok várakozó díjazandó sikeres kitörőhöz képest. Megkapom az oklevelem, a felvarróm és a kitűzőm, hurrá, a 60-as táv is immár a tarsolyomban!

A vándorlás vége

A leszállított váltóruhámba átöltözve már egész jól érzem magam, megkeresem Aszúékat. Életemben nem esett még ennyire jól a sör, amire meghív, cserébe hozok egy virslit. Kinézem a 9:29-es buszt. Némi fotózkodás, posztolás után elbúcsúzunk, majd irány a buszmegálló. A szemközti megállóba érkező busz szépen elmegy, mi meg egyre többen csak várunk és várunk… Majd a rádöbbenés: Basszus! Ezt rendesen benéztük, avval a busszal kellett volna elmennünk Dorog irányába átszállással! A következő busz 11.49-kor jön, addig van még 2 óra. Próbálok stoppolni, majd fuvart szerezni. Mire az öcsém lassan kötélnek állna, a mellettem várakozó srác szól, hogy a bátyjánál lesz egy hely Zsámbékig.

Ez az a bajtársiasság, ami miatt kedvelem a Kitörést és ennek köszönhetem, hogy 11:49-kor, mikor a busz a szomori megállóba érkezne, már csak 10 percre vagyok a lakásomtól.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma...

Ugyan a szombati túrám ezt a címet kapta a szójáték végett, de búbánatra semmi okom nem volt, mivel gyorsan összegyűlt egy jó kis 16 fős túracsapat, mellyel nekivágtunk a Szomortól Nagykovácsiig tartó útnak.

S M mint Som úr?

Ha már helynevek, Szomor község nevét se valami mélabús emberke adta nagy szomorúsága közepette, hanem egy egykori birtokosra, Som úrra vezethető vissza a település neve. Som úrból lett Zumur (1269-ben ezen a néven említik először a települést), majd jóval később Szomor.

Egyedül az időjárás asszisztált a túrához illő szomorkás hangulathoz, a Kakukk-hegy felé haladva egyre jobban kitárulkozott előttünk a ködös-borús táj. A kálváriát szépen felújították a kápolnával egyetemben és a kihelyezett ismertető táblán olvashattunk a település történetéről, valamint a már említett Som úrról is.

A decembert meghazudtolván a stációk tövében ibolyák virítottak, de a kálvária felé tartva találkoztunk virágzó aranyesővel is. Nem hiába, teljesen megbolondult már a természet is!

A Kakukk-hegy tetején kicsit megpihentünk a magassági pont szomszédságában és megcsodáltuk a "kilátást" és a növényzetet. Mártától újabb vicces növénynevet tanultam, ezúttal a nyúlárnyékkal ismerkedhettem meg. A fotógyűjteményemet meg pár harangvirág és borókabokor képpel gazdagíthattam. 

Boróka

Nyúlárnyék

A Kakukk-hegy után szántóföldek mentén értük el az Anyácsai-tavat, ahonnan compót nem vittünk, csak néhány laskagombát és téli fülőkét, és az érkezési naplóba se jegyeztük be magunkat. Pedig mindezekre külön feliratok figyelmeztettek. És attól félek, hogy a hangoskodásra vonatkozó tiltásnak se tettünk igazán eleget...

A tó infrastruktúráját egy ütött-kopott csónak és egy kimustrált lakókocsi szerű "házikó" jelentette, melyben még ágyneműtartós (!) ágy, falipolc is volt, valamint egy félig elrohadt szőnyeg is árválkodott maga a kocsi előtt.

További szántóföldeken keresztülhaladva értük el Anyácsapusztát, ahol az egyetlen ép épület egy lovarda, ezen kívül csak romos tanyaépületek és egy még romosabb kúria találhatók itten. Az egyik beszakadt tetejű házon viszont 3 parabolaantenna is pompázott. Az egykor valószínűleg jobb napokat megélt timpanonos kúriaépület a Darányi családé volt. Szegény Ignác – tervek ide vagy oda – igencsak forogna a sírjában, ha látná ezt az elkeserítő  és valószínűleg már jóvátehetetlen pusztulást.

Csak semmi compó, kérem!

Laskák

Szomorkodásra igazán itt látok okot

Beszakadt mennyezet

Néhol látszik a fal hengerrel festett mintája

Ilyen, ha a természet átveszi az uralmat

Jól elfotózgattuk páran az időt, így iparkodnunk kellett, hogy a csapat első felét beérjük, akik türelmesen megvártak egy elágazásnál. A Nyakas-tetőnél találtuk az első jelzőtáblát - eddig igen spórolósan bántak a jelzésekkel mind a S négyzeten, mind a sárgán. A helyzet valószínűleg az egyébként elég újnak látszó tábla után se lett jobb, de ezt nem tudhattuk meg, mert máris elvétettük az irányt. Erre persze csak a Három-szilnél lévő határkőnél jöttünk rá, mikor is megálltunk elemózsiázni. Szerencsére még könnyen korrigálni tudtuk a hibát úgy, hogy nagyon időt se vesztettünk. Perbálig azonban búcsút mondhattunk a sárga jelzésnek.

Még a nap is kisütött néhány percre

Napsütésben, de tévúton

Lovasok a láthatáron

Ne kukoricázzunk, már nincs messze Perbál!

Perbálon áthaladtunk a macskák utcáján - itt szinte minden háznál volt legalább egy macska. Páran itt igazoltan vagy igazolatlanul távoztak a csapatból, de az igazolatlan távozókat már csak egy kerítésmászást követően vettük észre jóval Perbál után. Addig azonban láttunk borospincét, egy fotózkodni nem kívánó vörös macskát és egy kápolnaromot is. Itt az Aynard vár hűlt helyét szerettük volna szemrevételezni, de hamarosan szembesülnünk kellett azzal, hogy megint elvétettük a S jelzést. Helyette azonban láthattunk egy szépen felújított Mária szobrot, melyet a perbáli kéményseprő szerencsés kimenetelű vaddisznókalandja emlékére állítottak és egy jópofa kőfejtőt is érdekes fákkal. Majd jött egy kis kaptató (ennek tetején értük el újra a sárgát) és ránk is sötétedett hamarosan, mielőtt még beértünk volna Nagykovácsiba.

Éppen meg tudtuk venni a makacskodó automatából a jegyeket és már indult is a buszunk, ahol nagy meglepetés ért, mert pár megálló múlva felszállt maga a Mikulás.