Elindul a lejtő!

 

Még nincs 7 óra, a kinti hőmérséklethez képest lenge öltözékemben vacogva kuporgok a busz ülésén, mely lassan vánszorog a Normafa irányába. Más ilyenkor éppen a másik oldalára fordul a meleg paplan alatt vagy éppen borzas fejjel, köntösben főzi a reggeli kávéját. Én meg a kávén túl is alig látok ki a fejemből, legszívesebben bekuckózva olvasgatnék inkább vagy nyomkodnám csak a telefonom. Vagy innék egy második kávét a meleg konyhában. Bármi jobb lenne ennél. De nekem a terep kell! Szuszogva izzadás meredek emelkedőkön, botorkálás göröngyös lejtőkön, trappolás poros utakon, cuppogás a sárban, latyakos hóban, csak erdő-mező legyen. Meg lehetőleg hegyek. Mit nekem a Kopaszi-gát, vagy a Bikás park, pedig ott is lehet futni. Vagy a Gellérthegy, az is emelkedő és lejtő, nem is olyan könnyű. És mindegyik szép a maga módján. Túl egyszerű, túl kézenfekvő, túl közel van, nem terep, tehát nem pálya. Néha beérem velük, de ma más a helyzet. Nekem ma a Normafa kell! Vagy inkább a KFKI, mert egy odáig menő buszra sikerült éppen átszállnom és tervezésben se vagyok túl jó, ami az edzéseimet illeti. Legyen a piros és a Sorrento-gerinc vagy inkább a sárga? Vagy vissza fel a Normafához? Na azt nem, ebben a zombi állapotban csak vánszorognék. Csakis lejtő, legalább addig, amíg fel nem ébredek. Rendben, akkor sárga, utána jöhet akár a Sorrento-gerinc. Már csapatok is lefelé a sárga kereszten, szedem a lábaim, visz a lendület lefelé. Kezd ez jó lenni, csak hajrá! Egyedül vagyok, enyém az egész erdő! Egy rigó cserregve menekül az őrülten robogó futó elöl. A Sorrento-gerinchez vivő utat persze benézem, így marad a sárga út. Egy single track! Mindennél jobban imádom a single trackeket! De a végén ott figyel a mumus, a sárga siratófala. Megérkezem alá, nem is tűnik annyira félelmetesnek. Utolsó ittjártam óta lehet, hogy elvitték a kaptató felét az erdei manók? Még mindig futólépésben megyek, bár nem túl tempósan, és már a háromnegyedénél járok. Na jó, innen már tényleg gyaloglok, nem vagyok én kőprofi. A technikás, köves platón pár lépés elejéig kifújom magam, éppen visszanyerem a tempóm és már ott is vagyok a szikláknál. Fotózás nélkül ma sem ússza meg a Sorrento. Pár lépésre jobbra egy kökörcsinekkel teli dombocska üdvözöl ismerősként. Itt is készül pár kép, aztán már távolodok is az ösvényen. Léptem nyomán lila keltikék hajladoznak, a múlt héten még nem voltak itt. Előttem egy harkály húz el. A lejtő már rég emelkedőbe váltott, de szinte észre se veszem, pedig egymás után marad el mellettem a Szekrényes- majd a Szállás-hegy tömbje. Már fent is vagyok a sorompónál, éééés: Elindul a lejtő! Tiszta rock'n roll érzés, együtt ordít egy hang a fejemben Csipával, arcomon széles vigyor. Ha most szembe jönne valaki, biztos azt gondolná, lökött ez a lány. Nagyot nem is tévedne. De amióta elindultam, egy emberfiával nem találkoztam. Már rég a házak között szaladok, mikor jön egy autó. Régen nem fázom már, egy póló is elég lenne. Ideje lassan visszarázódni a civilizációba. Egyelőre nehezen sikerül. Egy hang azt sugallja, hogy ennyi ma nem lesz elég, így még az Odvas-hegy mögötti gerincre is felkapaszkodom és a piros ösvényének bokazúzós köveit is kipróbálom. Aztán még néhány kisebb emelkedő és lejtő a főút mentén, és ott is vagyok a közigazgatási határnál. Fél kilenc, éppen egy órát futottam, még pont visszaérek munkakezdésre. Mennyivel könnyebb lesz így... Most már meg is érdemlem azt a második kávét is.

Pontosan erre jártam:

Strava link:

5 peaks of Budai

 Szeretem az olyan futásokat (is), ahol nemcsak A-ból B-be kell eljutni, hanem közben feladatokat is meg kell oldani. Főleg, ha azok kimondottan az útvonaltervezésről és a tájékozódásról szólnak. Igaz, ilyenben legutoljára akkor vettem részt, amikor egyetemista koromban pár hónapig tájfutottam. Azóta is nosztalgiával gondolok a szinte nem is létező tájfutómúltamra és magam se értem, miért maradt csak ennyiben.

Csanya peaks of sorozata pont ilyesmi feladványt nyújt az egyszeri terepfutónak bóják és tájoló nélkül, sokkal inkább térképalkalmazások böngészésével. Sajnos a Börzsönyös kihívásra pont az utolsó előtti pillanatban bukkantam rá. Azon nyomban, első fellelkesülésemben össze is dobtam egy útvonaltervet (a feladat ezen része legalább ugyanolyan élvezetes legalább számomra, mint ott lenni és teljesíteni a távot, sőt, biztos vannak bizonyos pillanatok, amikor azt kell mondjam, sokkal, de sokkal élvezetesebb...). Csak utána olvastam el, hogy a teljesítésre mindössze pár napom van vagy annyi sincs, tehát erről a buliról tulajdonképpen lemaradtam. Pedig pöpec kis futásnak ígérkezett, jó sok szinttel, simán lehet, hogy inkább egy látványos túra kerekedett ki volna belőle - a bőven mért szintidő, 6 óra lehetővé tette volna ezt is. Olyan csúcsok lettek volna benne, mint a Saj-kút-bérc, Hollófészek, Bárány-bérc, Málna-hegy, melyek a Börzsönynek számomra egyik legkedveltebb területén, Diósjenő szomszédságában, helyezkednek el. Ráadásul ezek közül csak a Hollófészek oldalában jártam eddig, szóval lett volna benne újdonság bőven.

De kár is ezen búslakodni, mert hamar szembejött velem az újabb kihívás, a 5 peaks of Budai, és ezért még nagyon utazgatni sem szükséges. Mondanom sem kell, az útvonaltervvel nagyon gyorsan megvoltam, a legerőtakarékosabb változat kb. 14 km-ből ki is jött. Egyedül azt sajnáltam, hogy a tiltott terület pont az egyik legkedvesebb futóterületemet is magába foglalja a Budaörsi Kopárok területén.

De hogy azok is értsék, akik még sosem vettek részt hasonló terepfutó-kihívásokban, gyorsan elmagyarázom, miben is áll a feladat lényege: van egy bizonyos számú hegycsúcs, melyeket egy adott hegység területén tetszőleges sorrendben, egy adott szintidőn belül fel kell keresni. Hogy annyira ne legyen egyszerű a feladat, ezek a csúcsok csak ritka esetben érhetők el turistaúton, egyáltalán úton. És még hogy ennél is nehezebb legyen a futó dolga: van egy kötelező szakasz, amit akármilyen irányból le kell futni, és egy tilos terület, ahova a lábát is tilos betenni. Ezeken a kereteken belül azonban minden a futóra van bízva, hogy hány kilométerből, mekkora szinttel, kör- vagy lineáris útvonalként hozza ki végül a tracket.

A kihívás annyiban is kedvező volt számomra, hogy a hegység déli szekciójára összpontosult, ami ugye egyrészt közel is esik, másrészt némi gőggel állíthatom, hogy hazai pálya, mivel lévén beképzelt budai úrilány, elég gyakran futok itt. Hogy aztán hogyan töri le az ember szarvait egy ilyen laza hétvégi futómókának szánt "nem is instant és nem is verseny", arról szól ez a történet.

Kilátása Rupp-hegy tetejéről - ahol elég gyakori vendég vagyok mostanában

Mint ahogy fent írtam, a tervezés ment mint a karikacsapás. A felkeresendő hegyeket, a Rupp-hegyet, Kakukk-hegyet, Farkas-hegyet, Meredek-csúcsot, Hunyad-ormot, hellyel-közzel mind el tudtam helyezni egy képzeletbeli Budai-hegység-vaktérképen, még ha nem is százszázalékos pontossággal. De azt legalább tudtam, merre is keressem őket. Magabiztosságom némileg árnyékolta, hogy a magaslatok közül úgy tűnt, mindössze csak a Rupp-hegyen jártam eddig, de ott legalább egy fél tucatszor is az elmúlt egy évben. Előtte még csak nem is ismertem. Viszont ezalatt a rövid idő alatt futóként is megbarátkoztam vele és már nem okoz gondot a csúcsára való felfutás, ami körülbelül egy éve még komoly (és szinte teljesíthetetlen) kihívásnak tűnt. Mivel ez a barátságos orom esik amúgy is a legközelebb nekem, ésszerű volt, hogy vele kezdjek. Innen tulajdonképpen adta magát az útvonal - a Rupp-hegyhez a Kakukk-hegy esik a legközelebb, ahonnan a Farkas-hegyhez is könnyű tenni egy kiruccanást. És a Kakukk-hegy kivételével végig lehet a turistaút-hálózatot használni. Mint kiderült, a Farkas-heggyel is kötöttem már sokkal régebbire nyúló személyes ismeretséget, csak erről eddig keveset tudtam. Legalábbis az a tény, hogy a magaslatot, amin az ikonikus repülőszárnyak állnak, így hívják, valahol eddig elsikkadt, pedig nem keveset böngészgetem a térképet, ráadásul a hajdani vitorlázórepülőtér mementójához már zsenge gyerekkoromban is többször elvittek a szüleim. Szerencsére mióta futok, előszeretettel keresem fel ezt a Kopárok tetszetős vidékét, így nagyjából itt is tisztában vagyok a terepviszonyokkal. Innen a piros majd sárga turistautakon (hogy a védett területet még csak véletlenül se érintsem) jutok majd el a Meredek-csúcs közelébe, amit először majd egy jelzetlen úton, később tökön-babon keresztül közelítek meg. A Meredek-csúcsról nagyjából annyit tudtam, hogy valahol Makkosmária, vagy a János-hegy felé kell keresni. Némileg bekavart a másik M betűs csúcs, a Magas-kő neve is. Rémlett, hogy mikor túravezetőnek tanultam, kerestünk a gyakorlaton valami sziklákat az oldalában. Vagy egy másik M betűs hegy oldalában... Ez már sosem fog kiderülni. A lényeg az, hogy ezt a csúcsot is szépen fel lehetett fűzni az útiterv gyöngysorára, amire zárószemként a Hunyad-oromnak kell majd kerülnie, de előtte fel kell helyezni még a Libegő alatti kötelező meredek lejtőt is. Igazából nem bántam, hogy a kötelező elemből lejtő lesz és nem emelkedő, de mivel csak felülnézetből ismertem eddig, nem tudtam, pontosan mire számítsak. Csak derengett, hogy jóra semmiképpen se... A slusszpoén, a Hunyad-orom pontos helye is csak nagyjából volt meg, ez is még tájfutó múltamból rémlett. A szintvonalak alapján első ránézésre se tűnt nevetségesen lebecsülendőnek. Nem nagyon hiányzott ide a végére, de aki ugye könnyebb végéről fogja meg a munkát, számítson meglepetésekre.

Mivel az útvonalam még 14 km-re se jött ki, mások meg 20-30 km-t terveztek menni a kommentek alapján, úgy éreztem, én sem úszhatom meg ennyivel. Bónusz feladatként, és ha már úgyis elrobognék majdnem mellette, megkeresem majd az ún. KFKI kőedényt, ami már régóta izgatja a fantáziámat. Hogy mi is ez pontosan? Igazából senki se tudja, egy tereptárgyként szerepel egyes online térképeken és maga a megtaláló se tudta hova tenni miben létét. Nem én lennék, ha nem keresnék meg minden ilyen csip-csup dolgot, amit a térkép mutat.

Még így is nagyjából csak 3 órás időkerettel terveztem, ami bőven belefért a nagyon megengedő 6 órás szintidőbe. A vasárnap délelőttöt szemeltem ki a teljesítés időpontjának.

A Gazdagrét feletti Szentháromság-szobor

Reggel, kipillantva az ablakon tejszerű köd látványa fogadott. Bosszankodtam is, hogy bezzeg tegnap hét ágra sütött a nap! De elszántságom ez se befolyásolta, 9 előtt útnak is indultam. Gazdagréten egyszer csak kibukkant a busz a ködből, mindenhol ragyogó napsütés. Éljen az inverzió! Az Irhás-árok aljánál gyorsan le is pattantam a buszról, és a Szentháromság-szobor előtt előkészítettem magam az indulásra: kabát a zsákba, hiszen emelkedővel kezdünk, nem is akármilyennel.

A Rupp-hegyig egy berzenkedő kiscicával van dolgunk, de onnantól egy vérmes vadmacska mutatja meg a körmeit, ha az emelkedőkkel szeretnénk szembeszállni, én legalábbis nagyjából így látom mostani tudásom szerint. Egy éve még maga a hegycsúcs is minimum egy mérges kandúr volt számomra, de most már bájos cicuskává szelídült. Miközben felfelé caplattam, a hegy alatt parkoló autó mellől egy terepfutó küllemű úr kérdezett rám, hogy nem 5 peaks teljesítő vagyok-e? Mondtam, hogy talált, süllyedt, és még biztos találkozunk az út során. Gondoltam, gyorsan beér majd a kolléga, hiszen azért felfelé nem vagyok egy gyorsvonat. A Rupp-hegy tetején lőttem néhány fotót a ködben úszó városról, aztán indultam tovább, miután kigyönyörködtem magam a látványban. 

Már megint turiztam...

Még itt zárójelben megemlítem, hogy a teljesítés egyben (tényleg majdnem) új cipőm, egy On Cloudultra próbafutása is volt, amit pár napja turiztam. Mert az embernek lányának sosincs elég futócipője se... Szerencsére a Háda nem nagyon volt tudatában az árazásnál annak, mit is árult. :-)

Igyekeztem megfutni az emelkedőket, amiket eddig futva csak lejtő oldalukról ismertem. Szóval tudtam, hogy nehéz küzdelem lesz. Egészen az erdős rész aljáig bírtam szusszal, pedig még ezt se néztem ki magamból. Innen azonban győzött a lustábbik énem, gyaloglásra váltottam az egyre szilajabbá váló kaptatókon. Az erdőből kiérve egy olyan utcára jutunk, ami minimum 20%-os, emelkedővel, de inkább még meredekebben közelíti meg a Frank-hegyi Turistaházat. Mikor lesz az, amikor majd ez az utca is barátságos cicaként dörgölőzik hozzám? És nem csak akkor, amikor lefelé száguldozom rajta...

A ködtenger felett

A Rupp-hegy vasasztala manapság zászlórúdként szolgál (mögötte kis Szomszédok-utóérzés)

Miután felértem és kifújtam magam, jöhetett újra a futás, telefonnal a kézben, mert hol fotóztam, hol tájékozódtam a Kakukk-hegy irányába. Szerencsére az utóbbi nem volt túl bonyolult, egy jelezetlen ösvényen kellett bemenni egy vadlesig, etetőig, illetve sózóig, ott balra kanyarodni egy igen tetszetős kanyargós ösvényen. Elsőre el is vétettem ezt a balkanyart, de szerencsére gyorsan kapcsoltam. Hamarosan le is vadásztam a második pontot. Nem is értettem, hogy lehet, hogy eddig még sosem vetődtem el ide gombászás, futás vagy túrázás közben, a kereszteződésben álló vasoszlophoz, mely a tulajdonképpeni csúcstól kicsit odébb helyezkedik el. Létezik, hogy tudnak nekem újat mutatni a Budai-hegységben, melyet gyerekkorom óta járok szakadatlanul? Úgy tűnik, igen, Csanyának sikerült...

Ahogy visszafelé robogtam, már jött is szembe a kolléga sebbel-lobbal, mondtam neki, hogy jó úton jár. Igyekeztem tovább a Farkas-hegy irányába, először egy jelzetlen ösvényen, majd a sárga körön. Itt mögém került két futó srác, így sikerült egész jó tempót mennem, nehogy már leelőzzenek. Először azt hittem, ők is a kihívást teljesítik, de aztán a repülőszárnynál simán továbbmentek. Én viszont letértem a turistaútról ezen a nyúlfarknyi szakaszon, ahol büntetlenül lehetett, ámbár már jócskán a tilos területen belül jártam. Lőttem megint pár képet a környező sziklás magaslatokról és a völgyben megülő felhőkről - ez az a látvány, amit aprócska korom óta nem tudok megunni, mindig is a Kopárok vidéke volt a kedvencem a Budai-hegységben. 

Vasasztal a Kakukk-hegy csúcsának közelében

A repülőszárnynál - háttérben a Szekrényes-hegy

A Meredek-csúcsra úgy terveztem eljutni, hogy felfutok a piroson a KFKI-ig, majd onnan, miután megkerestem a kőedényt, a sárgára váltok. Nem lesz éppen kellemes az eleje, de meg tudom csinálni, volt már hozzá szerencsém korábban is. Miután felszenvedtem magam a Konkoly-Thege útig, megint látókörömbe került a terepfutó, akivel majdnem együtt kezdtünk, de most már valamivel előttem futott. Nem előzött le, így esélyes, hogy a tilos terület szélén jött fel vagy a sárgán a Sorrento irányából. Bár az utóbbi jókora kerülő és némileg technikás is. A sárga-piros elválásánál utolértem és megint szóba elegyedtünk. Ő a piroson szándékozott továbbmenni, én meg mondtam, hogy a sárgán megyek majd, csak még meg akarom keresni a kőedényt. El is indultam bőszen a sárgán és csak későn vettem észre, hogy könnyebb megközelíteni a pirosról. Így hát hátraarc, mentem vissza az elágazáshoz. Közben az előbbi futó szintén nagyban jött visszafelé, mondta, hogy rájött, mégis a sárgán lesz jobb menni. Mondtam, hogy egyetértek, de nekem még itt van egy kis dolgom.

Ez nem a kőedény...

...és ez sem

A letérőt az edény irányába meg is találtam, de miután felértem a gerincre, némileg elbizonytalanodtam. Volt ott egy kisebb magaslat magassági ponttal a tetején, gondoltam, ott lesz az edény. De mikor a GPS-t megnéztem, láttam, hogy tévedtem. A közelben látszott néhány nagyobb szikla is, elindultam abba az irányba. Hát ott se volt edény. Gondoltam, hátha a szikla edény alakú, aztán arról kapta a nevét, vagy mittudomén, van Kőkorsó a Börzsönyben is, az meg egy meredek hegyoldal. Ez meg kőedény, szóval akár egy szikla is lehet, az is kő nem? Ej, mi a kő... Rémlett, hogy az edény, valóban egy tálszerű mélyedés, a kép alapján, de miután régen néztem már meg, nem emlékeztem pontosan. Annyi eszem meg nem volt, hogy indulás előtt csekkoljam a geocaching oldalt, ahol találtam. Néztem bőszen a GPS-t, úgy tűnt, az alig kivehető út jobb oldalán mutatja a helyet, de én semmi gyanúsat se láttam és kezdett elegem lenni abból, hogy csak pocsékolom az időmet közben meg keringek mint egy veszett tyúk. OK, 6 óra a szintidő, de futni kéne, nem céltalanul kóvályogni holmi tereptárgy miatt, amit lehet, hogy amúgy is elvitt már valaki - már ha mozdítható. Gondoltam a franc fog a piroson fölfelé kaptatni, lemegyek a hegyoldalon a susnyásban. Arra viszont nem gondoltam, hogy a sárgáig van még egy völgy, így egy jelzetlen úton mászhattam vissza a kereszteződésbe.

A Meredek-csúcson nincs vasasztal... ez igen gyanúsnak tűnt

Innen azonban nem volt pardon, futni kellett. Menet közben még öcséméknek kellett dobnom egy túratervet telefonon, de semmi más nem zavarta az iramot. Már majdnem a kinézett jelöletlen út leágazásánál voltam, mikor balról megláttam egy igen szimpatikus szárazárkot, amiben út is vitt, éppen a Meredek-csúcs irányába. Csak így pont a hegy másik oldaláról fogom megközelíteni a csúcsot, de innen sincs számottevő szintemelkedés, szóval jól van az úgy, gondoltam. Utólag nézve kicsit rövidebb lett volna a tervem szerint haladni, de végül is egy kisebb, igazán nem vészes bozótharc árán innen is el lehetett jutni a csúcsra. Egyre vártam, hogy felérjek, de amikor megláttam a tűzrakóhelyet, nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy ezt kell megtalálni. Leültem az egyik rönkre és próbáltam megnézni a honlapon, hogy vajon itt van-e a pont. Nyilván nem töltött be az oldal. Bár a GPS egyértelműen ezt mutatta csúcsnak mindegyik térképemen. Közben még a tesómékat is visszahívtam, mert menet közben megszületett a túraterv számukra. Na jó, nagyon nem erőltettem meg magam, elküldtem őket a Kő-hegyre meg a Vasas-szakadékba, ahol nemrég Petivel túráztunk. Miközben ücsörögtem és telefonálgattam, befutott egy másik teljesítő srác. Mesélte, hogy eddig neki tiszta szívás volt az egész, felmászott a Hunyad-oromra, majd aztán a libegő szintén nem túl barátságos pásztáján, majd most még ennek a hegynek a tényleg nagyon meredek északi oldalán is. Mondtam, akkor innen már gyerekjáték lesz. Én meg kezdtem rájönni, hogy nekem meg még hátra van a feketeleves. Lebotorkáltam a meredek oldalon a srác nyomában, hadd lássam, miért is kapta a hegy a nevét! A hegy tövéből már csak át kellett navigálnom magam a piros jelzésre, ahonnan felküzdöm majd magam a libegőhöz, a János-hegy alá. Biztattam magam, hogy menni, fog, hiszen itt már többször is felfutottam. Talán kényelmesebb is lesz, mint az eredetileg kinézett Virágvölgy állomás iránya. Most is feltornásztam magam becsületesen futólépésben, bár egy csajszi úgy is leelőzött, hogy félig gyalogolt. Én meg strapálom magam, de minek...

Ámokfutás a libegő alatt indul

Végre vége...

A beszállást a libegő alatti meredek ösvényre nem sikerült elsőre megtalálni - mondanom sem kell, hogy tősgyökeres budapestiként még itt sem jártam. Nekiindultam, na most majd kiderül, mit tud ez a híres svájci On márka. Eddig viszonylag szépen elmuzsikált, de most jön a mély víz! Állítólag pont az ilyen sziklás terepen penge a leírás alapján. Nekiereszteni nem nagyon mertem egyelőre, meg nem is nagyon tudtam. Egyrészt, mert baromira csúszott, másrészt a terep se hagyta, a beszariságom meg pláne nem. Még így is sikerült az első harmadban egyszer fenékre hupannom, gondolom, a libegő közönsége hihetetlenül jól szórakozott a lökött csajon, aki itt akar lefutni. Ha valamihez hasonlítani tudnám a terepet, akkor hazai szinten a Vadállókövek lenne az mind meredekségben, mind terepügyileg. Persze én már kamaszként is imádtam lefelé rongyolni rajta a túratársak szörnyülködése közepette... Igaz, száraz időben, ez most meg még csúszik is. Szerencsére jöttek azért egész jól futható szakaszok is, ahol tudtam, neki is iramodtam rendesen, hogy aztán egy-egy tagoltabb résznél megtorpanjak újra.

Az egykori végállomás

Előbb-utóbb minden szenvedésnek vége szakad, mondják a bölcsek, így ennek az eszeveszett lejtmenetnek is. Csakhogy alighogy leértem, máris kirajzolódott előttem következő kálváriám, a Hunyad-orom sziluettje. Előtte még betévedtem az egykori Niche kemping területére fotózni, meg nosztalgiázni a múlton, hogy nyertem itt tájfutó versenyt, meg korizgattam itt ifjúkoromban. Nehezen találtam meg a kiutat a hegy irányába. Mielőtt nekivágtam, gyorsan megittam a magammal hozott magnéziumital nagy részét, ha már eddig tartogattam. Szükség lesz rá, úgy tűnik. 

Igazából csak a tájban gyönyörködtem (ja nem...)

A mai utolsó

Rögtön láttam, hogy ebből futás nem lesz. De hamarosan azt is be kellett látnom, hogy amit produkálni tudok itt, gyaloglásnak is nehezen hívható. Folyamatosnak semmiféleképpen. A János-hegy és a Tündér-szikla lenyűgöző látványa a meredekség és a sziklás terep folyton megállásra késztetett. Tulajdonképpen ha ezt a terepet hasonlítanom kell bármihez is, akkor azt kell mondanom, hogy abszolút magashegy fílingje volt, abból is a küzdősebb. Néhol még a kezem is használnom kellett. Persze, hogy sikerült kiválasztanom a hegy legmeredekebb oldalát! És már megint olyan ösvényekre kalauzolt Csanya, ahova magamtól sosem mentem volna. Hiszen nem vagyok én mazochista... Vagy mégis? Hiszen máris tervezgetem, hogy ide Petit is elhozom, mert neki is tetszene. A hegy tetejéig van még egy kicsi, de nagyon lassan araszolgatok csak felfele. Aztán mégis nekidurálom magam, hadd lássam azt a vasasztalt, a mai utolsót. Igazból hívhatnánk ezt a futótúrát "Vasasztalok nyomában a Budai-hegységben is", szinte minden hegy csúcsán találkozom egy korabeli földmérési segédeszközzel.

Ilyen egy már használt On Cloudultra

Elkészül az utolsó csúcsfotó, aztán hajrá, gyerünk lefelé a szerpentinen. Az On képességeiben még mindig nem bízom teljes körűen, ez rányomja a bélyegét a lefelé irányuló mozgásomra. De ahol tudom, meghúzom kicsit a tempót. Sajnálom valamennyire, hogy nem a Speedgoat 3-ban jöttem, őt már jobban ismerem és merem használni is. Hogy aztán mire jutottam volna vele, azt nem tudni, hiszen ugye lehetetlenség egyszerre kétféle cipőben futni. Ha meg tegyük fel nekiindulnék az útnak még egyszer Hokában, ott már nem állnának fent ugyanazok a körülmények, például fáradtabb lennék, vagy időközben szikkadna a felázott talaj, szóval egyszerűen nem lehet ugyanazokat a tesztkörülményeket produkálni. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megvettem ezt az alig használt cipőcsodát, ami a turkáló polcáról, potom pénzért, az eredeti ár töredékéért kacsintott rám. Itt az utamnak, azaz a cipő próbaútjának majdnem végén, tulajdonképpen nem is érzem, hogy eddig már megtettem legalább 14 km-t, ráadásul olyan, mintha a lábamra öntötték volna. A talpa ugyan a kelleténél kicsit jobban csúszik, de egyéb kifogásom nincsen. A talaj egyenetlenségeit még annyira se érezni benne, mint a Hokában, ráadásul a lábam is kevésbé csúszkál benne, mint riválisában, pedig a legcsúszósabb zoknim van rajtam.

A Hunyad-orom szerpentinjén

Egy ilyen autócsodára leltem a Zugligeti úton

Szóval ha ennyire benne vagyok a lendületben, lefutok még az 56-os villamosig. Ráadásul úgy tűnik, ennek a cipőnek kevésbé ellensége az aszfalt, holott terepfutásra találták ki. Innen már kész örömfutás az egész, fotózgatok és élvezem a lejtőt, a nehézségeket már mind a hátam mögött hagytam. A Stravat lenyomva kiderül, hogy 3 óra 13 percet mentem a gazdagréti Szentháromság-szobortól, ami talán nem is rossz. Sőt 3 szegmensen is helyezett lettem, egyik ezek közül pont a libegő alatti irdatlan lejtő, a másik pedig a Hunyad-orom szerpentinje. Vajon mit mennék teljesen száraz időben és terepen itt vagy esetleg Hokában? Máris elkapott a versenyszellem, pedig éppen most végeztem csak.

Boldog voltam a sikeres teljesítés miatt, annak ellenére, hogy a kihívás képletesen arcul csapott. Azaz talán inkább meglegyintett, hogy ébresztő, ne csak folyton a megszokott kis ösvényeiden bolyongj, hiszen vannak még számodra is ismeretlen és egyben igen attraktív és egyben kemény diónak bizonyuló helyek még itt a Budaiban is. Amiről azt hitted, hogy már ismered, mint a tenyeredet. Azonban tévedsz, bőven van még felfedezni való!

és ilyen szép az érem :-)

A téma a lábunk alatt hever

 

Gyerekkoromban, majd később is gyakran kirándultunk Budaörs környékén, és emlékeim szerint többször is elhaladtunk egy-egy pinceszerű nyílással rendelkező, földbe vájt üreg mellett, melyekről édesapám magyarázata, vagy éppen a turistakalauz leírása alapján megtudtam, hogy piktortégla üregek. Esetleg még elhangzott annyi plusz információ, hogy valamilyen festékanyagot bányásztak ezekben a lyukakban, és ennyi ki is elégítette gyermeki, majdan felnőtt érdeklődésemet. Aztán később megtörtént, hogy be is merészkedtem egyik, a turistaút mellett lévő üregbe, de lámpa, bátorság, vagy éppen a túratársak érdeklődése híján éppen csak a nyílásába sikerült bemászni, így aztán fel se tűnt, hogy a járat bizony folytatódik tovább, és nem ér véget a szemközti falnál.

Mint a lyukas ementáli sajt...

Minderre nemrég, a közösségi média böngészése közepette kellett rádöbbennem, mikor két ismerősöm is szinte egyidejűleg posztolt képet az üregekről, az egyikük igen izgalmas belső képeket is. Ezek olyannyira felkeltették érdeklődésemet, hogy Zolival meg is beszéltük, hogy egyik nap megmutatja nekem az általa is frissen felfedezett járatot. Közben lázas kutatásba kezdtem, hol lehetne még más, bejárható üregeket találni, hogy több legyet is üthessünk egy csapásra, sőt egyik hétvégén, futás közben nekiálltam vaktában keresgélni a térkép alapján az erdőben. Sajnos mondanom sem kell, szó szerint lyukra futottam, azaz ugyan mindenféle, már betemetett, vagy spontán betemetődött egykori bányát tényleg találtam, nem is egyet, de olyat, amibe be lehetne menni, sajnos nem. A tényleges üregvadászat mellett a virtuális térben is kutatni kezdtem, mivel úgy éreztem, elég hiányos a tudásom ezekről a járatokról, és legtöbb embertársamnál csak annyival tudok többet, hogy legalább ismerem a nevüket és a rendeltetési céljukat. De ennél semmivel se többet...

Mivel a Budaörs fölötti, az agyagbányászat emlékét őrző erdőnek egyes részei olyanok, mint a lyukas ementáli sajt, a balesetveszély miatt sok üreget betömedékeltek, egyes üregek viszont spontán feltöltődtek avarral és földdel. Emiatt, ha például gombászás miatt elhagyjuk a turistautat, főleg ha ránk sötétedik, vagy például a maihoz hasonló ködös időben, rossz látási viszonyok mellett, érdemes a lábunk elé nézni. Egy ismerősöm mesélte, hogy a férje tájfutás közben majdnem kitörte a lábát egy ilyen félig betemetődött lyuk miatt.

Sok az alig látható, félig-meddig eltömődött üreg

Közben a másik, bejárhatónak tűnő pinceszerű üreget posztoló ismerősömmel is felvettem a kapcsolatot, de ő sajnos pontosan nem tudta megmondani, merre találták az üreget. Mindenesetre kiderült, hogy másik járatról van szó, mint amit Zoli ismer, így a meglévő információk alapján addig böngésztem az összes hozzáférhető térképet, míg nagy valószínűséggel sikerült megállapítani a pontos helyét, ami az ismertebb üregektől meglehetősen távol helyezkedik el.

Rétegek a föld alatt - néhol a növények gyökerei is látszanak

Korhadt támasztékfa

Csütörtökön tehát felkerekedtünk Zolival - mekkora mázli, ha az embernek a szomszédban laknak a túratársai - azzal a céllal, hogy újból megkeressük és bejárjuk az általa fellelt üreget, és esetlegesen új bányákat is találjunk. Azonban senkit sem szeretnék arra buzdítani, hogy kövesse példánkat, mert sajnos az efféle, ártalmatlannak tűnő "barlangászás" nem várt veszélyekkel is járhat. Mivel rég nem használt járatokról van szó, a bolygatás miatt lehetséges az omlásveszély, főleg a nagyobb termek esetében, ahonnan sok anyagot kitermeltek. Néhol látszanak a fa alátámasztások is, melyek mostanra szinte kivétel nélkül elkorhadtak. Vannak emeletes üregek is, ahol bizony akár le is lehet pottyanni egy alsóbb szintre. Sok a szinte függőleges járat is, melyek egy része kb. 50 cm átmérőjű szellőző volt, ezek különösen balesetveszélyesek. Sok lyukat különböző állatok, rókák, borzok, denevérek is használnak téli vagy akár állandó vagy ideiglenes szállásul, őket se illik zavarni pihenésük közepette. Viszont vigasztalóul fellelhető néhány videó a világhálón, melyek lehetővé teszik több üreg egész alapos virtuális bejárását is. Persze az üregvadászat e módja kevésbé kalandos, de azért így is meglehetősen érdekes. Kisgyerekesek figyelmét szeretném felhívni arra, hogy hamarosan egy nagyon szép mesekönyv is megjelenik Álomvölgy legendája címmel, melyben szintén helyet kapnak a piktortégla üregek. (Időközben elérhetővé vált a könyv, valamint a piktortégla bányákkal kapcsolatos történet videóváltozata is.) 

Sok az omladékos, szűk üreg

A fentiek miatt nem is írom le pontosan, merre találtunk olyan bányajáratokat, amikbe most is be lehet mászni vagy menni. A lényeg az, hogy a csütörtöki napon összesen 3 járatba jutottunk be, melyekből kettő kifejezetten hosszúnak és izgalmasnak bizonyult, míg az ezektől távolabb fekvő, amire általános iskolai osztálytársam képei és instrukciói alapján bukkantam, viszonylag rövid volt a másik kettőhöz képest. De ennek közelében is találtunk egy vasráccsal lezárt, izgalmasnak tűnő másik üreget is. Az interneten tovább böngészve újabb információkat találtam az üregekről és fellelhetőségükről, így vasárnap újabb vadászatra indultam, immár egy futóedzés keretében, és sikerült egy másik, közepes hosszúságú járatot, illetve egy kisebb pinceszerűséget is bejárnom. Találtam még egy üreget, amibe ugyan be lehetett volna mászni, de elég omladékosnak tűnt, így egyedül, felszerelés nélkül a bejárásnak semmiféleképpen nem láttam tanácsosnak hozzálátni.

Mivel állítólag több mint 100 üreg létezett, így valószínű, hogy lenne még bőven felfedezni való - nem tudom, hogy barlangászok, ill. helytörténeti kutatók mennyire foglalkoztak a témával, mert sajnos számszerű adatokat tartalmazó felméréseket, illetve pontos adatot az üregek számáról nem találtam. Friss: Utólagosan ezt az előbbi állítást némileg revideálnám, mert minap találtam egy egészen friss, 2020-as oldalt, ami elég sok üreget lajstromba vesz és ezeket a leírások alapján barlangászok be is járták. Íme a jegyzék. Elég informatív, hiánypótló és sok-sok érdekes képet és túrajavaslatokat (bejárható üregekkel) is tartalmaz. Egyikük az alább látható (a barlangászok által Henci névre keresztelt).

A szépen kivájt  járatok sokszor meglehetősen izgalmas képet mutatnak

Az rendben van, hogy meglehetősen izgalmas dolog földalatti üregekben barangolni, illetve kúszni-mászni, de még mindig alig tudtunk meg valamit arról, mi célból létesültek, pontosan kik, mikor és mit bányásztak bennük. 

Többszintes piktortégla üreg

Tehát pontosan merre is találhatók a piktortégla üregek?

Az agyagképződés a Budai-hegység déli vonulatánál, az ún. Csíki-hegyeknél volt a legerőteljesebb. A földalatti feltárásokat végigkövethetjük egészen a Törökugratótól a Huszonnégyökrös-hegyen, Csík-hegyen, Ló-hegyen, Szállás-hegyen, egészen a Frank-hegyig mintegy 750 méter hosszúságban. A Ló-hegyen és az odvas-hegyi kőkapunál vörös, hematittartalmú festékföldet bányásztak a felszínen. A legtöbb földalatti fejtést a Kisfaludy utcától északnak tartó piros jelzés jobb oldalán, az Odvas-hegy vonulatától északra, illetve a jelzéstől egyenesen északi irányba, az egykori vitorlázórepülőtér épülete felé  továbbhaladó út jobb oldalán, valamint a piros jelzésből jobbra kiágazó sárga körjelzés mentén találhatjuk.

És kik voltak a bányászok és mit bányásztak?

A piktortégla-bányászatot az 1880-as évektől kezdve, de egyes források szerint már korábban is űzték a budaörsi kisiparos családok egészen a múlt század közepéig. A kőhegyi kápolna történetével szorosan összefonódó Wendler család egyik felmenője, Wendler Ferenc is csodás módon túlélt egy agyagbányaomlást 6 társával együtt 1853. július 15-én. A bányászat folyamatos meglétét bizonyítja, hogy Borovszky Samu is beszámol 1910 körül a Magyarország vármegyéi és városai sorozatának Budaörsről íródott cikkében arról, hogy "a község határában agyagbányák és keserűvízforrások vannak". A földalatti tárók mellett a mai napig megfigyelhetünk külszíni fejtésű agyagbányákat is például a piros turistaút mellett is. 

Külszíni fejtés nyomai a P turistajelzés mentén

Nagyrészt a Szakály, Zirkelbach, Herczog, Mayer, Dörflinger, Wendler, Busch, Huber és Eppich családok foglalkoztak a piktortégla-kifejtéssel. Többféle anyag után is kutattak a korabeli bányászok. Tűzálló agyagot és úgynevezett festékföldet is kerestek, mely a hőforrások tevékenysége során a márgából képződött. A kibányászott anyagokat többféleképpen hasznosították. Elsőként Busch Károly, szobafestő készített a fehéragyagból festőtéglát, azaz piktortéglát. A piktortéglát (más néven festőtéglát, vagy budai földet) a házak meszelésénél használták alapozásként, illetve hozzákeverték a mészfestékhez, hogy elősegítse a festék megtapadását a falon. A piktortégla a házak építéséhez használt agyagtéglánál finomabb szemcsézetű, fehéres, szürkés, vöröses vagy sárgás agyagból készült, melynek homoktartalma nagyon alacsony. Ha lemerészkedünk az üregekbe, a felszínre jőve a ruhánkon is megfigyelhetjük, pontosan milyen is ez a ragaszkodó természetű budai föld.

Az agyag alatti rétegként megjelenő dolomitot is fejtették, amit súrolóporként használtak fel. A vasoxidos elszíneződésű agyagot festékanyagként hasznosították. Az üregekből az agyagos budai földet kosárral vagy "svinge" névvel illetett talicskával hordták ki. A fenti képen a Luncz kocsma melletti piktortégla-készítő telep munkásai láthatók, a férfiak kezében az agyag forgatására használt kapa, a nők kezében a formázó látható. 

Hirdetés a Festék Újságban  (1934-08-31 8. szám)

A piktortéglát következőképp állították elő: A kibányászott agyagot szekérrel hazaszállították, szétválogatták, összezúzták, vízbe áztatták. A vizes agyagkeveréket megkeverték, majd négyszögletű fasablonokba öntötték és a napon megszárították. A kész festőtéglákat kocsin szállították a rendelést feladó festőnek, illetve üzletnek. A piktortéglás speciális szállítóalkalmatossággal, a hátán cipelte fel a téglákat - összesen akár 50 darabot is - a rendelés helyére, gyakran a felsőbb emeletekre is. 

Piktortéglákkal nem csak Budaörsön foglalkoztak, hanem például a pilisvörösvári svábok között is elterjedt volt ez a szakma. Bányák itt a mai Szabadság út Pilisszántó felé kanyarodó részén, illetve a Kálváriahegy környékén voltak. A bányászat megszűnéséhez nagy részben hozzájárult a német ajkú lakosság második világháború utáni kitelepítése, valamint a modern festőanyagok használatának előtörése.

Maga a piktortégla szó részben sváb eredetű - a festőket ugyanis "Piktor" névvel illették. (Sváb nyelvjárásban (Pilisvörösvár - a nyelvjárás falunként elég eltérő volt) Piktortsiegl, vagy Moolatsiegl (Malerziegel - vagyis festőtégla).

Másfél óra

(2013. ápr. 26. - Fönn az Odvas-hegyen)

Másfél óra – eddig tart egy nyelvtanfolyam. Hirtelen pont ennyi idő szakadt a nyakamba, hogy használjam arra, amire csak akarom, akkor és ott, Budaörs kellős közepén. Esős, borús délután volt, éppen alkalmas a közeli bevásárlóközpontok egyikében vagy akár mindegyikében való nézelődéshez. De mégsem...

Egyszeriben csak elindultam a másik irányba, ahol a hegyek magaslottak előttem. A hegyek, melyek annyira közel vannak, hogy szinte minden héten meglátogathatnám őket. Ennek ellenére egy évben jó ha csak egyszer visz arra az utam.

A főutat elhagyva kis utcákban haladok, aztán hirtelen bal oldalt elém tornyosul egy dombocska három kereszttel, a Kálváriadomb. Csigavonalban, körbe-körbe kanyarog a stációk szegélyezte ösvény, hogy aztán hirtelen a három kereszt előtt megtorpanjon. Héricsek, és más színes virágok között szaladok le a meredek domboldalon, egy pillantást vetve az előttem magasodó Kő-hegyre a kápolnájával.

De nem oda tartok. Az utam foghíjas telkek, régi még a sváb lakosoktól megörökölt jellegzetes házak, illetve átalakított változatai és vadonatúj kertes házak között vezet. A terep egyre inkább szuszogtató, néha egy-egy szembejövő autó elől kell félreugranom, majd elmaradnak a házak és az aszfaltot is murva váltja fel.

Megérkeztem! Azaz mégsem, mert baloldalt egy meredek ösvény igencsak hívogat, hogy kapaszkodjak rajta egyre magasabbra. Nem állok ellent a hívásnak, bár néha meg-meg állok, hogy kifújjam magam, és a sima talpú divatos sportcipő is meg-megcsúszik a szemerkélő esőtől fényes dolomitsziklákon. A lábamhoz egyre gyakrabban hozzáverődő ridikül se segít éppen a mászásban, melyhez most már a kezemet is használni kell. Fejre kerül a kapucni is, mivel az esőnek úgy tetszik, hogy egyre bőségesebben hulljon.

Még szerencse, hogy senki se lát, valószínűleg bolondnak hinnének, ahogy ebben az időben, ebben a szerelésben küzdöm fel magam a hegyre. Micsoda szerencse! Hiszen enyém a hegy! Egyes egyedül az enyém most!

Érdemes volt tehát eljönni. Annál is érdemesebb, mert a csodaszép héricsek, majd leánykökörcsinek folyton elcsábítanak a kitaposott ösvényről. Sajnálom is, hogy otthon hagytam a fényképezőgépemet. A modern technika persze erre is tud megoldást – készülhet pár kompromisszumos minőségű kép a telefonnal.

A csúcson állok most, egy sziklás, kopár kiszögellésen és elém tárul az egész innen látható világ. Bal oldalamon a nagyváros nyüzsgése, zaja: autópályák, bevásárlóközpontok, lakótelepek, gyárkémények. A hely ahonnan érkeztem. Jobbomon zöldellő és kopár sziklás hegyek, madárdal, csend és nyugalom. Ahova tartanék. Én a kettő között állok megfeszítve. Nem mehetek tovább, másfél órámból letelt már egy, ideje visszaindulni. Éppen csak egy pillanatnyi megszédülés, mámor lehet a jutalmam. Meg az a pár rossz minőségű, elmosódott panorámakép a telefonomban.

Hiába is mennék, nem lenne maradásom. Hiszen ahhoz, hogy nekiindulhassak, kell a másik hektikus, lüktető, zakatoló világ. Az adja a késztetést és a szükséges anyagiakat, hogy nekivághassak ennek a madárdallal és nyugalommal teli világnak, hogy olykor-olykor elidőzhessek benne. Éppen úgy mint most, vagy alkalomadtán kicsit tovább is. Mit is kezdenék itt az egyre jobban szakadó esőben... Kellene legalább a vízhatlan kabátom meg a túracipőm arról a másik helyről. Rá kell döbbennem, hogy a költséges, modern technikai felszerelések nélkül kiszolgáltatott vagyok itt. Ha viszont nem lehetek most itt, akkor előbb-utóbb megsínyli azt a lelki egyensúlyom, vagy bármi más. Egyik világ nincs tehát a másik nélkül, legalább is itt és most számomra. Ezért állok hát itt megfeszülve a két világ között, hogy megtudjam ezt, ezért kellett ide feljönnöm! Gyűlölhetem az egyiket és magasztalhatom az égig a másikat, mindhiába: nincs más megoldás, a kompromisszumot meg kell kötnöm.

Lefelé, az omladékos, görgeteges hegyoldalban könnyebb és gyorsabb is már az út és a lélek is...