A negyedik

A város felett

Vajon mi ösztönzi az embert arra, hogy újból és újból nekivágjon minden évben ugyanannak a túrának? A kedves szervezőgárda? A testi és lelki táplálékot egyaránt nyújtó frissítőpontok? A táv, melynek teljesítése bármikor kihívást jelent számomra? A rutin, mely egyszerűbbé teszi a felkészülést? Ezek a kérdések és válaszok motoszkáltak a fejemben, mielőtt negyedszerre is beneveztem a Pálos 70 teljesítménytúrára.

A felkészülés ugyan idén sem volt zökkenőmentes: nyáron ízületi problémákkal küszködtem, de szerencsére ezek őszre megszűntek. Az idő is ideálisnak ígérkezett, így minden akadály elhárult az indulás elől. A pálos szerzeteseknek egész biztosan jó égi összeköttetéseik vannak – ezt minden évben megállapítom – hiszen idén is ragyogó idő fogadott minket 20 fok fölötti hőmérsékletekkel.

Csak az volt a kérdés, milyen felállásban induljunk: Peti is kacérkodott a 70-es távval, én viszont szerettem volna, ha van biztos hazafuvar, meg egyébként is aggódtam, hogy a teljes táv sok lesz neki, így a tavalyi konstrukciót választottuk idén is: korai, 5 órás indulás Petinek a 35-ös Virág Benedek túrán, nekem pedig a 74 km-es egynapos teljesítménytúrán. Mint minden évben, a családból húgom is indult a 22 km-es távon.

Idén is párban, indultunk neki

Az indulásnál nem volt semmi fennakadás, még nagyobb tumultus sem, bár a kivilágított város látványának idén sem tudtam nagyon ellenállni – annak ellenére, hogy tudom, hogy gépem nem alkalmas ennek rögzítésére. A rövid emelkedő szakasz és a lábtörő lépcsők után ismét futótempóra váltottunk egészen a víztározóig. Idén már Peti is megfelelően öltözött és nem zavarta a sok ruha és az izzadás. A felszerelését is sikerült egész ügyesen a feltétlenül szükségesre optimalizálni, sőt még én is könnyítettem egy kabáttal a szokásos cókmókot és ez meg is látszott a tempón. Valamint az is, hogy nyáron több magashegyi túrán is részt vettünk, és néhány méter híján első 3000-esünket is tarsolyunkba tehettük. Hátizsákunk fizikai tartalma ez volt, és hogy lelki téren mit tartalmazott, az felkerült a molinóra a víztározónál.

Ébred a város

Felváltva sétáltunk-futottunk egészen a meredek Diós-árokig. Errefelé olyannyira kihalt volt a környék, ráadásul szalagokat is alig láttunk, hogy tanakodni kezdtünk, nem vezették-e másfelé idén a túrát. (Így jár, aki csak rutinból megy és nem olvassa az itinert…) De nem, mert még az ominózus Kútvölgyi kápolnához vezető lépcső előtt újból megpillantottunk pár szalagot, így némileg megnyugodtunk. A kápolnában frissítő forrásvizet kaptunk az első pecsétünk mellé. Ahogy fölfelé kúsztunk a kaptatókon egyre világosodott, sőt még egy kakas is kukorékolt az elegáns villákkal szegélyezett utcákhoz kevéssé illően. De mivel többször is hallottuk mindketten, kétség nem férhet hozzá… Mindenesetre nagyon meglepő volt.

Napfelkelte a Normafán – egy évben egyszer megéri érte felkelni

Már-már elértük a Normafát, mikor majdnem keresztülgázoltam egy elhagyott itineren. Gyorsan felkaptam, hogy majd leadom a következő pontnál, vagy ami elég esélyes: utolérem a tulajdonosát. A normafai napkelte idén se maradt el szépségben az eddigi évektől, viszont a résztvevők számát igen csak keveselltük. Az Anna kápolna környékén mindig nagy szokott lenni a nyüzsgés, idén alig lézengett egy-két ember a pont környékén, a tea és kávé is elmaradt. L Ezt kárpótolta egy zseniális pogácsa (ha valaki ismeri a receptjét, akkor küldje már el J). A pontőrök szerint azonban idén is vannak annyian, mint az előző években – lehetséges, hogy éppen rossz ütemet fogtunk ki. 

Csendes elmélkedés a Szent Anna kápolnánál

A pontőrök idén is kitettek magukért

Mindenesetre megtudjuk, hogy néz ki az elveszett itiner tulajdonosa, akinek hamarosan nyomába eredünk, majd a Libegő után meg is történik az átadás. Szépen lefutunk egészen a következő pontig, a budaszentlőrinci romig, bár Peti továbbra se kedveli a köves lejtőket. Elég jó időt megyünk, meg is dicsér a pontőr minket. A továbbiakban sokszor Peti biztat futásra, miközben én lazsálnék, néha meg fordítva, ennek következtében tényleg jól haladunk, sorra marad el a kisvasút sínpárja, a Hárshegy, a Tótasszony, a retro vidámpark a Nagyréten. A remetei aszfaltos szakaszon végül én fogom vissza Petit és várom Csipit, mikor hagy el minket. De nem jön. Mi viszont beérünk a következő pontra, a máriaremetei templomhoz, jókat beszélgetünk miközben a tempóra is figyelünk, csak az útra nem, így a mögöttünk jövő társaság figyelmeztet egy kanyarra.

Csodálatos őszi színek Solymár felé haladva

A solymári Szarkavár kapujában

Törpék...

és óriások rulez!

A kötelező solymári óranézés csaknem negyedórás előnyt mutat minden eddigi legjobb időmhöz képest, sőt innen jön még a java: megállás nélkül futunk egészen a Szarkavár aljáig. Azért a várba vezető kaptatót mi se bírjuk, így azt gyalog tesszük meg. Itt vár minket az újabb pecsét egy-egy Sport szelettel kiegészítve. Úgy döntünk, kicsit fotózkodunk a várban, ha már ilyen jól jöttünk, majd továbbfutunk a vasútállomás irányába. Itt egy fél pár futókesztyűt találok, és bár teljesen nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy túratárs hagyta el, továbbviszem a következő pontra leadni. Idén egy levágott kukoricásban törjük magunkat előre a Kevélyek felé, mivel a szokásos ösvényt eléggé benőtte a dzsindzsa. A 10-es úton való átkelést kis híján úszom meg, majdnem elcsap egy motoros, de szerencsére Peti figyelmeztet. Ahogy futásba kapcsolunk a nyaralókhoz vezető lejtőn, szinte nyúlként száguld el mellettünk Csipi, még oda is köszön – pedig mi is tempózunk – csak éppen kényelmesen. Ennyit a terepfutói ambícióimról. J Hullámvasút a Solymári-fal alatt, majd a nemszeretem emelkedő a Kevély oldalába és már el is érkezett az elválás pillanata – de előtte még gyorsan csinosítok egyet neon kompressziós szár-szoknyanadrág-neonpóló kombóba, mert búcsúzni is tudni kell. No meg kellemesebb is így, ha már így felkúszott a hőmérő mutatója. Peti szerencsére már tudja, hol a cél, így kevésbé aggódok miatta, inkább a térdem fájdogálása bosszantó. De szerencsére kisebb megszakításokkal a Szentkútig megy a tempózás.

A solymári állomás őszi pompában

Kukoricaföld a közeledő Csipivel

És a Kevélyek távolodó Csipivel – esélytelen utolérni...

Itt elválik az utunk

A csobánkai temető, az örök fotótéma

Valószínűleg nem a szervezők tehetnek arról, hogy az itteni elemózsiafelhozatalt idén elég gyérnek találom az előző évekhez képest. De azért panaszra nincs ok így se, ott van idén is a különleges narancssárga zsíros kenyér, ami már magában is elég lenne, és akinek ehhez nem fűlik a foga, más csemegékből is választhat. A Szentkúttól felfelé a kaptatón biciklisek jönnek szembe szép számmal, de ügyesen kikerüljük egymást. Kiderül, Peti is szerencsésen beért a célba, ráadásul első teljesítőként. Bár a pomázi busz az orra előtt megy el… Később értesít, hogy sikerült stoppolnia Pomázig, így viszonylag hamar hazaér és van ideje pihenni az esti fuvarig.

A Hosszú-hegy most is nagyon hosszú, bár meredekségben sehol sincs pl. a Zugspitzéhez képest. Azért a tetején jó egy pillanatra megállni megcsodálni a kilátást. Hirtelen rám köszönnek: a húgom két néptáncos társa igyekszik szintén a 40-es távon Márianosztra felé. Egy jó darabig együtt megyünk, de aztán elbúcsúzom tőlük és felveszem a nyúlcipőt, mert messze van még Márianosztra, és nem szeretnék sokat sötétben gyalogolni. Ráadásul az én lábamban már benne van egy 40-es... Megállapítom, hogy időben még sose álltam ilyen jól és ebben az is megerősít, hogy éppen csak megkezdem a szántói műút utáni emelkedőt, amikor arra leszek figyelmes, hogy mintha hangszóróból beszélne valaki. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan utolérem a zarándokokat. Még Klastrompuszta előtt – ilyen még sosem volt! Szépen kielőzöm őket, ők meg udvariasan elengednek – közben köszöngetünk meg jó utat kívánunk egymásnak. 

Jönnek a zarándokok – idén már Pilisszántó határában.

Szénégető-kút

Őszi kikerics

Megpróbálok futni, pedig ezen a szakaszon sose szoktam, hogy kicsit egérutat nyerjek, de sajnos szomorúan konstatálom, hogy a futásnak innentől kb. game over, annyira fáj a jobb térdem külső oldala. Még bepróbálkozom vele a Klastrompusztához vezető lejtőn, de olyannyira nem esik jól, hogy az sem zavar, hogy a mögöttem jövő pár simán beelőz. Sajnos a ponton kapott magnézium se segít, a sportkrémet meg lusta vagyok elővenni. Megállni se nagyon akarok, így vízvétel nélkül, egyből nekimegyek a Pilis-nyeregnek, végül is síkon meg emelkedőn nem fáj, csak lefelé, de akkor nagyon. Idén különösen nem lettem barátja ennek az emelkedőnek, főleg a Kapisztrán-kunyhóig tartó résznek, onnan azonban már gyorsan fent vagyok a nyeregben. Futnék lefelé, de a fájdalomtól nem tudok, pedig szeretnék minél távolabb kerülni az imént megelőzött harsány triumfeminátustól. Azért a kikericses rétnél már jócskán egérutat nyertem, így nyugodtan készítek pár képet a virágokról. A faluig azon tűnődöm, hogy tavaly is ilyen keserves volt-e ez a lejtő… Aztán Pilisszentlélek első házainál síkra érve megnyugszom és a térdem is fellélegzik.

A csodálatos kikericses rét Pilisszentlélek előtt

Amióta Pajkaszeg néven elhíresült a település, úgy tűnik, turisták áradata önti el hétvégente – legalább egy busznyi ember bolyong a TV-ből ismerős házak után kutatva az utcákon. Én is kikutatom a gulyáshoz vezető utat, melyhez idén is jár bor, sőt még bónuszként házi kompót és a csángó nénik által hozott kozonák (azaz diós kalács) is. Ebéd közben a húgomat is próbálom felhívni, aki innen indul, hátha összefutnék vele. Nem túl meglepő, hogy nem járok sikerrel (hmm-hmm, családi vonás?).

Azoknak, kik nem tudnák, milyen is a kozonák - belülről

és kívülről (és bárhonnan is kezdünk neki, nagyon finom!)

Pilisszentléleki, alias pajkaszegi vityillók

Kicsit küzdök a kompót iránt ellenállhatatlan vonzalmat érző darazsakkal, miközben a kolostorrom felé veszem az irányt, de végül a kitűnő eledel az én gyomromban landol. A kolostorromnál megint rám köszönnek – kísért a túravezetői múltam. Pocsék arcmemóriámnak köszönhetően nehezen tudom beazonosítani az úriembert, de végül beugrik az ominózus közös túra. Innentől együtt megyünk majdnem egészen a basaharci révig, jókat beszélgetve. Náluk mondhatni még jobban működik a családi Pálos teljesítés, mint nálunk: 11 és 16 éves gyerekei feleségével együtt a 70-es távon indultak, jómaga meg a 40-esen. Talán meg is van a legfiatalabb teljesítő cím birtokosa…

Őszi színek a kolostorromnál és utána

Nem hajt a tatár, úgy tűnik kényelmesen meglesz a 17:50-es komp, így elcseverészünk a kedves Szent Jakabosokkal, meg fotózom is a gerincen párat. Hol az elmélkedést segítő mondások, hol a búbánat-völgyi kilátás és a képesfa késztet megállásra és kitérőre. Úgy tűnik, így is jó tempót megyünk, de amikor kiderül, hogy csak 20 perc, de még több mint 3 km van a kompig, gyorsan felül kell írnom minden eddigi tervemet és a térdfájásomat is, mely még gyalog is néha bicegésre késztet. A futást ezek szerint idén sem úszom meg. Gyors búcsú az ismerősömtől, majd villámgyors(?) térdgyógyulás és összeszorított foggal, eltorzult arccal rohamtempóban irány a komp. Soha nem akar vége lenni ennek a szakasznak, sőt még az utolsó métereken is kétséges, hogy elérem-e a kompot. Csak akkor tudok fellélegezni, mikor meglátom a révet és még a távolban lévő hajót. A pontőrök is megnyugtatják a lélekszakadva rohanó leányzót, hogy ez a komp már megvan, kezébe nyomják a jegyet és a Pálos csokit. Még fotózásra és ivásra is van idő, sőt még repetára is a vízből, ami nagyon jól esik.

Kilátás a Búbánat-völgyre

Idei kedvencem - ajánlom gyakorló túravezetők figyelmébe

Kompra várva

A kompon kicsit nyújtok és sokat fotózok, ennek ellenére helyettem egy robot száll le Szobon. Ezt nem csak én látom így, hanem pár túratárs is, aki tréfás megjegyzéseket tesz a mozgásom (és saját mozgásuk) láttán. Az elszámolást folytatva viszont előny, hogy hólyag most nem vagy csak enyhén érlelődött a sarkamon – gyorsan fel is jegyzem a Benger zokni-Karrimor cipő kombót a kötelező listára. Pár méter után már egész olajozottan előzgetem a túratársakat és csak a Sukola-keresztnél kell lámpát gyújtanom. Idén először veszem észre, hogy balra gyönyörűen kirajzolódnak az esztergomi bazilika fényei. Képet persze már nem tudok készíteni róla, mivel "erőst szürkül bé". Az eddig mindig köves-göröngyös utat némileg kijavították, és bár még nem tökéletes, de azért sokkal jobb haladni rajta. Mondanom sem kell, egyszer csak a semmiből előtűnve Csipi (nem vánszorog, fut!) szembe. Én meg folyton nézegetem a telefonom, hogy mennyi van még hátra. Mikor balról feltűnnek Márianosztra fényei, szinte szárnyakat kapok. Hihetetlen, hát meglesz a negyedik is! Ráadásul megint egész jó, 14:30 körüli idővel az előző két évhez hasonlóan!

Rendhagyó naplemente némi giccsrontó elemmel

Na azért egy giccseset is...

Az utat hangulatos mécsesek szegélyezik és egy-egy kisfiú biztat az út széléről vagy rolleron gurulva, hogy hajrá, meglesz. Le a kalappal a szervezők előtt idén is!

A templomkert kapuja egyben az út végét is jelzi – ebben is némi szimbolikát látok felfedezni, ahogy Istentől, Istenhez térünk meg. A célba beérve újabb meglepetésember fogad: a nyári Tátra túráról Vazul, aki mellett a buszban ültem, méri le az utolsó időeredményemet. 14:36 – bár ha belegondolok, az indulás elhúzódása miatt leszámíthatunk pár tétlen percet, így akár 14:30 is lehet a valós eredmény. (Lapzárta után érkező hír, hogy ez az eredmény idén 26. helyet ért. Peti meg saját számában 3. lett.) Gyors gratulációs, oklevél- és jelvényátvevős körök után letelepedem falatozni a rögtönzött sátorban, közben felhívom Márkot, hátha ideértek már. Éppen ők is most futottak be az autóval, de kiderül, hogy a húgomra még vagy 2 órát kell várni, míg beér. Sőt lehetséges, hogy Szobon még az egyik néptáncos srácot is fel kell vennünk.

A nosztrai Szűz Mária

Így benézünk a templomba, ahol az egyik pálos atya kisebb előadást tart a templomról, és sok minden másról. Az előadás után alig tudom kivonszolni elgémberedett tagjaimat a padból. Még benézünk a suliba egy kis borsólevesért. A kedves lányok még a kísérőimnek is adnak, pedig nekik nem járna. Még mindig kell várni valamennyit a húgomra, nekiesünk hát a hozott nasiknak. Majd kiderül, hogy már itt jár Márianosztrán, nem bírom ki, hogy ne menjek elé. Mozognom kell, különben lemerevednek a lábaim óhatatlanul. De most olyannyira flottul masírozok, hogy úgy érzem, simán legyalogolnék Szobig is.

Most így a negyedik teljesítésem után már-már presztízskérdés, hogy az ötödiket is teljesítsem a következő évben. Így aztán, ha Isten is úgy akarja, előbb-utóbb csak-csak összejön egy tízes sorozat.

Úton a másik part felé

Összes képem itt látható

Pálos 70 harmadszorra

Sajnos nem sikerült frissiben leírni élményeimet az idei Pálos 70-ről, csak most megkésve, majdnem egy hónap távlatából érkezik a beszámoló.

A tavalyi beszámolómban megemlítettem, hogy bár az útvonal ugyanaz, a maga a túra részleteiben mindig más és más; az idei is bőven tartogatott új élményeket, tanulságokat és meglepetéseket.

Napkelte ismét a Normafán

Az idei túrában az abszolút új elem az volt, hogy nem indultam egyedül. Hosszas hezitálás után a párom is úgy döntött, hogy elkísér, ha nem is végig, de legalább az első 33 km-en. Természetesen valahol örültem ennek, de mivel a túra eleje az, ahol úgymond haladni tudok – sok a futásra alkalmas terep, ahol az ember még fizikailag és mentálisan is friss – mégis inkább vegyesek voltak az érzéseim. Úgy gondoltam, hogy ha nem is nagyon, de biztosan hátráltatni fog, annak ellenére, hogy így legalább garantált a kellemes társaság. Bár ő is nagyjából rendszeresen túrázik, a teljesítménytúrázás nem kimondottan az ő műfaja sem a fizikai adottságai miatt, sem egyébként. Így tulajdonképpen szívesség volt a részéről, hogy velem jött. Emiatt én is úgy döntöttem, hogy akkor se hagyom faképnél, ha egyébként gyorsabb lennék nála – igaz, a túra előtt és közben is többször erre bíztatott. Így legalább kitűnő alkalmam nyílt gyakorolni a türelem, lemondás és elfogadás erényeit, melyekben azonban nem mindig sikerült jeleskednem. Annak ellenére, hogy párom nem ért célba a saját távján (Pálos 35), az előzékenység versenyében mégis ő lett a befutó, sokkal, de sokkal előkelőbb helyen végzett nálam.

Ugyan nem a túrához tartozott, de jól esett a biztatás

Jöjjön hát a beszámoló az idei utunkról:

Majdnem az eredeti terv szerint sikerül indulnunk, pár perccel 5 óra után már a Gellérthegy emelkedőjén találjuk magunkat. Az indítás idén talán még gyorsabban és zökkenőmentesebben megy, mint tavaly, alig kell sorban állnunk. Engem hajt a rutin és az adrenalin, páromnak viszont zsebkendőre lenne szüksége. A többszöri kérést végül sikerül meghallanom, ezt azonban a hátizsákom cipzárhúzókája bánja, amit nagy igyekezetemben sikerül káromkodások közepette leszakítanom. Mínusz egy pont ide. A gyalázatos állapotú lépcsőkön a rossz látási viszonyok közepette sok túrázó igen lassan halad, így kicsit tovább tart kikerülni őket, mint szeretném. Már megint az a türelmetlenség! De amikor végre kielőzzük őket, sikerül futásba kapcsolnunk. Szerencsére párom is bírja az iramot. Már a Tabánban jön rá, hogy bizony túlöltözött és csuromvizes – nem számított rá, hogy a tempóhoz elég a kevesebb ruha is. Nála a rutin hiánya, nálam meg a rutin vezet szerencsére nem fatális tévedésekhez: itt-ott nem sikerül a szalagozást követnünk, csak megyek a fejem után, hiszen úgyis tudom az irányt. Közben meg csodálkozom, hogy milyen kevés idén a szalag, meg hogy miért kell megint olyanokat visszaelőznünk, akiket már egyszer futva lehagytunk…

Az Anna kápolnánál

A Vérmezőtől beszüntetem az erőltetett menetet, hiszen hamarosan kapunk egy nehezéket egy a terheinket szimbolizáló kő formájában, valamint vár minket a Normafáig tartó emelkedő. Idén közösen elmélkedünk arról, hogy bizony a terheket sokan már születésüktől fogva magukkal cipelik – legyenek azok rossz anyagi és életkörülmények, vagy akár hanyag, vagy éppen csak kevésbé tehetős szülők. Sokan egész életükben képtelenek kitörni ebből a közegből. Jó kontrasztot képeznek ehhez az út mellett sorakozó kacsalábon forgó villák. 

Törpilla és a gomba

A Kútvölgyi kápolnában megkapjuk az első pecsétet és frissítést. Éppen elindulunk, mikor látjuk, hogy egy futó jön lefelé lélekszakadva – pontot hagyott ki. Már majdnem a következő pontnál, az Anna kápolnánál vagyunk, mikor visszaelőz. Nem semmi! Pedig itt-ott mi is futunk, bár korántsem annyit, mint szeretném. Azért így is le a kalappal a párom előtt, szerintem nem is sejtette, hogy pontosan mire is vállalkozott. 

A ponton idén a kávét kihagyom, inkább a teára és pogácsára szavazok, ami jól is esik ezen a kimondottan szeles reggelen. A napfelkelte most is gyönyörű, míg fotózom, párom szerez egy kis előnyt, amíg futva utol nem érem. A János-hegy alatti játszótéren készítünk pár bohókás képet a gombákkal, majd nekiiramodunk a lejtőnek. Én bírom egészen a Szépjuhásznéig, de párom lemarad. Mindenesetre megvárom őt az út túloldalán, sőt még bíztatom is. Talán sikerült visszaszereznem az eddigi mínuszpontjaimból, hogy nemsokára újból elveszítsem őket.

A kolostorromhoz idén jobb a szalagozás, így is találkozunk túrázóval, aki véletlenül kihagyta és erre már Máriaremetén döbbent rá. A Hárshegy oldalában megint futnék, de párom most nem tudom rávenni – az ő magassága és súlypontja nem igazán kompatibilis az itteni köves lejtővel. Hamarosan egyébként is megállásra kényszerül, én meg alig tudok kivárni a kényszerszünetet. Csak mennék és mennék, sőt mi több futnék. Értetlenül állok a számomra oly hosszúra nyúlt molyolása előtt. Van tehát tanulnivaló a kompromisszumok terén itt a túrán, és a való életben is. Érdekes, hogy túrázás közben is ugyanúgy megmutatkoznak a különbségek a természetünkben és a dolgokhoz való hozzáállásunkban.

A budaszentlőrinci kolostorromnál évről-évre ez a látvány fogad: valamit tudhatnak a pálos atyák

Idén október elején talán még erőteljesebbek és ezzel együtt csodálatosabbak az ősz színei, talán azért, mert már korábban beköszöntött, mint tavaly. Miközben végigvonulunk, a színpompás Máriaremetén, elhagy minket pár profi terepfutó. Csak ámulunk és bámulunk, hogy bírják ezt a tempót. Én csak amolyan kocafutó módra, lejtőn és néha-néha sík terepen gyorsítok be, eszembe se jutna, nem is tudnám végigfutni az egészet.

Hamarosan oda is érünk a Solymár táblához: itt szoktam mindig az órámra nézni. Idén azt mutatja, hogy 4 óra 20 perce indultunk. Ez 20 perc hátrányt jelent a tavalyihoz képest, de egyben 40 perc előnyt a tavalyelőttihez. Csak rajtam múlik, hogyan értelmezem… Hajlok, azaz megpróbálok hajlani a „csak” irányába. Mindenesetre érzem, hogy így is jók vagyunk.

Azt, hogy a solymári várba fel kell menni a pecsétért, idén is csak a rutinos túrázó tudja, meg az, aki olvassa az itinert. Egyébként semmi se utal rá. Mi mindenesetre tudjuk a járást, így megkapjuk az utolsó közös pecsétünket. A rutin valóban sokat számít, a vasútállomás utáni prérin haladva elfelejtünk lekanyarodni. Hamar rájövök a tévedésre, mondom is, hogy a szántóföld szélén kellene haladnunk. Előttünk-utánunk szintén páran utat tévesztenek, aztán velünk együtt korrigálnak.

Idén a várnak voltak kapuőrei is, akik jelszót kértek. Ez természetesen Pálos 70 volt. Itt már túljutottunk rajtuk szerencsésen.

A Solymári Fal a túra egyik legvadregényesebb szakasza, de egyben hogy már itt járunk, sejteti, hogy hamar vége szakad a közös utunknak. Emiatt kicsit szomorú vagyok. A kellemetlen emelkedő valamelyest hátráltatja az elválást, de nem teszi elkerülhetetlenné. Rövid útbaigazítást adok a páromnak a hátralévő 3 km-re, aztán nekilendülök a lejtőnek. 

Furcsa kimondani, de felszabadultam, most már a saját tempómban mehetek végre. Viszonylag hamar odaérek a szentkúti ellenőrzőponthoz úgy is, hogy a szép táj, az előttem tornyosuló Pilis és az oldalról előkandikáló Oszoly-tető folyton megállásra és fotózásra késztet. Úgy tűnik, a pálos atyák a szép időt idén is elrendezték számunkra a fentiekkel. 

Csobánka felé

A legendás zsíros kenyerek

A pontőrök arról biztosítanak, hogy én vagyok az első lány. Nem akarom elhinni, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak még előttem túratársak a szebbik nemből. Mondom is, hogy nem jöttem eddig valami fényes tempót, de most majd belehúzok. És biztos vagyok benne, hogy menni fog. Tavalyi szentkúti önmagamhoz képest sokkal kevésbé vagyok leharcolt, a térdeim nemhogy nem fájnak, hanem teljesen frissek. Ezt talán az eddigi kissé kényelmesebb tempónak köszönhetem? Lehet… 

Mindenesetre felhívom páromat, kíváncsi vagyok beért-e már, és megköszönöm neki, hogy velem volt és hogy nem hagyta, hogy túlhajtsam magam. Kiderült, hogy már közel lehet a célhoz, de még nem ért be, kicsit csodálkozom, de annak tudom be, hogy meglehetősen jó tempót mentem az elválásunk óta. Fogyasztok a finomságokkal teli asztalról, majd nekiindulok a Hosszú-hegynek. 

Cirill betűs, szerb felirat a kegyhely támfalán

Felfelé egy darabig együtt haladok egy túrázóval – pár szót váltunk, de olyan tempót nyom emelkedőn, hogy hamarosan lemaradok. Bámulom, egyesek mire képesek. Alig várom, hogy a tetőn legyek és megint futhassak kicsit. Közben hív a húgom, sajnos mire előkeresem a telefonom, leteszi. Visszahívnám, de nem csöng ki, később se sikerül visszahívnom. Gondolom, most indulnak neki a 20-as távnak együtt a barátaival. Egész biztos, hogy megint nem érem utol, de ez nem is cél.

A Hosszú-hegy csúcsán

A szántói kőfejtő környéke megkapóan szép, megint készül pár kép, aztán irány Klastrompuszta. Ezt a szakaszt nem túlzottan szeretem, meglehetősen lapos és unalmas, bár idén felfedezem, hogy néhol Dorog irányába egészen szép kilátás kínálkozik. Tartom a konstans 5-ös fölötti tempót és hiányolom a zarándokokat. 

A Hosszú-hegy. a Ziribár és a Kevélyek, valamint a Budai-hegység színpompában

Szénégetők-kútja

Kilátás Dorog felé

Velük csak Klastrompusztán találkozom: éppen indulóban vannak, amikor pecsételni szeretnék, így a kerítésnél valamennyit várni kell, hogy bejussak. Megiszom egy pezsgőtablettát, majd azon agyalok, hogy jó lenne kielőzni valahogy a zarándokokat az emelkedő elején még. A kis kerülőutamat magam mögött hagyva éppen csak sikerül a kereszt mögé besorolnom. 

A zarándoklatot vezető pálos testvér kérdezi, hogy a 70-esen vagyok-e. Igenlő válaszomra elismerését fejezi ki. Pedig az ő teljesítményük se lebecsülendő: hiába kerülök eléjük, még a keresztet, nagy hátizsákokat cipelve, énekelve, imát mondva is olyan irammal jönnek mögöttem a kaptatón, hogy nem sikerül előnyt szereznem, sőt inkább félek, hogy újból bekebelez a zarándokok áradata. A Kapisztrán kunyhónál már látom, hogy megmenekülök, sőt mi több az emelkedőt is túlélem hamarosan, szám szerint az utolsó előtti nagyobbat. 

A zarándokok a Pilis-nyereg felé tartanak

A nyeregből ereszkedőre váltván nem mindennapi látvány fogad: egy hatalmas szarvasbika rohan át az úton. Pár percig döbbenten szemléljük az éppen erre járó túratársakkal. És hipp-hopp már a kikericses réten vagyok, leheveredek pár fotó erejéig. Közben néhány túrázó érdeklődik, minden rendben van-e. Megnyugtató, hogy ennyire figyelnek a társaikra. Biztosítom őket, hogy semmi bajom, csak a virágok vonzanak ellenállhatatlanul. Hamarosan utol is érem őket futólépésben. 

Gondolkodom, hogy kihagyjam-e a gulyást és a finom házi bort. Végül engedek a szíves invitációnak, de csak kis adagot kérek, hogy minél hamarabb végezzek. A romoknál van egy kis sorban állás a pecsétnél, a sütikből is csak módjával kóstolok. 

Kedvenc házikóim Pilisszentléleken

Újabb trakta hála a helyieknek

Csekkolás után nekivágok az utolsó számottevő emelkedőnek. Konstatálom, hogy a tavalyi menethez hasonlóan csak a 17:50-es kompot érhetem el, és ahhoz is meglehetősen ki kell lépnem. Még 3 órám sincs több mint 13 km-re. Alig várom, hogy felérjek a gerincre, és futhassak újból. Pár leelőzött túratárs csodálkozik a tempómon, de nincs mit tenni. 

Futás közben latolgatom az esélyeimet, néha úgy érzem, jó lenne az eggyel későbbi komp is, máskor meg az az érzés győz, hogy szeretnék minél hamarabb a saját ágyamba kerülni. Az alvós holmimat persze idén is leszállítattam, biztos, ami biztos. A 7 km-eres táblánál főleg kerülget a kétség: nagyon-nagyon bele kell húzni – tavaly csak az utolsó 4 km-t kellett erősen megnyomni, most erről szó se lehet. Ahol lehet, futok, a Szent Jakabosok vendégszeretetét is csak nagyon rövid ideig élvezem. Itt a hosszúra nyúlt gerincen hagyom el a túratársakat, akikkel Pilisszentélek előtt is találkoztam már, ők kihagyták a gulyást, ezzel előnyt nyertek. Megkérnek, tartsam nekik a kompot vissza, ha lehet. A töltőállomás után már sejtem, hogy el fogom érni a 6 óra előtti fuvart, és nem is kell talán végig futnom hozzá. Kényelmesebb tempóba kapcsolok inkább és élvezem a napnyugta előtti utolsó sugarakat. A kompnál pecsételés után még éppen van pár fotóra idő – most is eszméletlen szép a naplemente a Dunánál. Időközben befutnak a túratársak is, sőt a kompon üdvözölhetem a gyorslábú srácot, valamint a párt is, melynek fiútagja csak Csobánka után került képbe. Velük is már régóta kerülgetjük egymást. Úgy látszik, ők a fordított stratégiát választották, azonban itt is a lány választotta a hosszabb utat.

Naplemente a kompról

A szobi Duna-part

A kompról leszállva most könnyebben indulok, mint tavaly, majd a Sukola kereszt felé tartva újabb fotók készülnek az alkonyatról. Közben új ismerőseimmel beszélgetünk. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a párommal, így felhívom. Kiderül, hogy az utolsó kilométeren, miután felhívtam, rossz irányba fordult és a Cserkészotthon helyett a Szentkúthoz jutott. Közben persze borzasztóan csodálkozott, hogy miért kell ilyen sokat mennie, ráadásul felfelé. Ott aztán leült a terített asztalhoz falatozni, meg beregisztrált, gondolta, az a cél. Kicsit furcsállom, hogy senki se mondta neki ott, hogy öcsém, te aztán nagyon el vagy tévedve, menj már vissza a faluba, mert ott a cél a te távodon. Persze ő is elővehette volna az itinert, vagy felhívhatott volna, hogy valami nem stimmel. Mindenesetre nagyon elfáradt, de a buszra várva még megjavította egy helyi cigánypurdé bringáját. Eléggé csalódott volt, főleg, hogy a saját távján elég előkelő hely jutott volna neki. Így meg se kitűző, se oklevél. Próbáltam vigasztalni.

Sukola kereszt

A Sukola-kereszt körüli rész számomra mindig a túra egyik legkellemetlenebb része az alattomosan emelkedő köves út miatt, amin fáradt lábbal, félig-meddig már sötétben botorkál az egyszeri teljesítő. Most sem volt ez másképp, bár hegyről lefelé sikerült még egy picit futnom, valószínűleg elég komikus látványt nyújtva, kezemben a vadonatúj biciklivillogómmal, amit fejlámpa helyett használtam. Mivel táskára is fel lehet szerelni és a fénye is jó erős, ráadásul még sokba se került, felkerült a felszereléslistára. A Márianosztra táblánál fellélegzek, most már biztosan meglesz, innen már négykézláb is a célba érek. Persze szó sincs négykézlábazásról – ugyan idén is érzem, hogy formálódnak szépen a hólyagok a sarkaim körül, a körülményekhez képest meglehetősen fitt vagyok.

Megérkezünk mindjárt

Együtt vonulunk a célba a két túratárssal, ahol picit várni kell a csekkolásra és az oklevélre. Közben kapunk nagyon finom, ún. „pálos sütit” és egy szerzetes is gratulál nekünk. Mindkettő nagyon jól esik. A várakozással együtt idén 14 óra 33 perc az eredményem, 6 percet rontottam a tavalyihoz képest. A helyezésem ennek ellenére előkelőbb: a 23. befutó vagyok, egyben a 3. lány. Szép, szép, de azért sehol se hasonlítható Csipi alig 9 órájához. Ez a különbség a profikhoz képest.

Szerencsénk van, ugyan per pillanat különbusz nem indul a szobi állomásra, de egy szintén végző túratárs szívesen elvisz minket Budapestig, így nem kell agyalni a visszaúton. A szűkös Suzukiból kiszálló, majd a HÉV aluljárójába a lépcsőkön sántikáló túratársaim meglehetősen komikus látványt nyújtanak. Igazából ez nálam is hasonlóan szokott lenni, de idén csoda történt: a pár napos robotmozgásos felépülési szakasz úgy tűnik, elmarad, hiszen hátamon a nagy zsákkal futólépésben közelítem meg a lépcsőn a villamost. Gondolom, másnapra meglesz ennek a böjtje, de nem, a masszív izomlázon kívül semmi bajom, este már vidáman biciklire pattanok.

Így megint arra jutok, hogy igen, kellenek az ilyen élmények, amikor az embernek alkalma nyílik megtapasztalni a teljesítőképessége határait. Egyben kitűnő alkalom szembesülni azokkal a jellemvonásokkal, ahol van még változtatnivaló.

Bizony-bizony

Ugyan mielőtt nekiindultam, úgy gondoltam, hogy három a magyar igazság, jövőre inkább más kihívások után nézek, mostanra már korántsem vagyok ebben annyira biztos, hogy nem indulok a jövő évi Pálos 70-en is. Hiszen ott van például az az egy órával előbbi komp…

Csak nehogy így járjak...

Három a magyar igazság