Pálos ötödszörre is

Immár az 5. pálosomra indultam szombat hajnalban. Sosem látott sor fogadott 5 órakor a templomkapu előtt. Elképzelhető, hogy a beígért eső miatt mindenki ilyen korán szeretne indulni? Vagy ennyire népszerű lett a túra a megnyert díjnak köszönhetően? Ezeken töprengve ácsorogtam mintegy 20 percet, mire végre beregisztrálhattam. A sorállás úgy tűnt, nem az indító személyzetnek róható fel, mert ők igen flottul és pörgősen végezték munkájukat. Ekkor még nem sejtettem, hogy ennek a 20 perc várakozásnak lesz még jelentősége a történetben, ráadásul pozitív kicsengéssel…

5 óra 20 körül végre nekivághattam a Gellérthegy kaptatójának. Ötödszörre kis túlzással elmondhatom, hogy szinte minden szeglete a túraútvonalnak ismerős, pontosan tudom, hol jön egy kisebb kaptató, hol vált az út aszfaltról földútra, hol zavarja sziklás szakasz a haladást stb. A tájékozódással tehát nincs semmi gond, a Tabán fái között ennek ellenére idén se sikerül belőni egyértelműen az ösvényt, de mivel errefelé futva közlekedem, nem okoz gondot az esetleges időveszteség. Innentől fogva viszont semmi kavarás nem történt, pedig 2 helyen is beiktattak aprócska, de ésszerű változtatásokat az útvonalban. Mindez a pontos és gyakori jelzőszalagoknak is köszönhető volt.

Itt már szemerkélt az eső

Sajnos az előre jelzett eső se sokáig váratott magára, már a víztározó előtt elkezdett szemerkélni és ettől fogva az út végéig elkísért kisebb szünetekkel és változó intenzitással hullva. Próbáltam késleltetni a magammal cipelt esőponcsó elővételét, ennek köszönhetően azonban a ruhám nemcsak belülről, hanem kívülről is fokozatosan nedvesedett, a zsákomra akasztott felsőm meg teljesen elázott. A ruhadarab a hűvösvölgyi Nagyréten véglegesen előkerült a zsákból az egyre intenzívebben hulló csapadéknak köszönhetően. A rétig azonban történt egy s más: sikerült sorban kipipálnom a Kútvölgyi kápolna és az Anna-rét, valamint a budaszentlőrinci kolostorrom ellenőrzőpontját. Ahogy fölfele kúsztam a kápolnától a Normafa irányába, egy helyen a házak melletti nagyobb zöldterületről éktelen sivalkodás ütötte meg a fülemet. Nehéz volt eldöntenem, hogy éppen a párzási viadal, vagy maga az aktus, vagy esetleg a mostanában terjedő sertéspestis végstádiumának hangjait hallom-e vaddisznóéktól. Csak imádkozni tudtam, hogy olyan gyorsan elhagyjam a helyet, hogy ne történhessen velem semmi disznóság.

A hegyek idén felhőkbe burkolóztak

Az Anna-réten

Budaszentlőrinci kolostorrom

Őszi virágok útközben

A napfelkelte a Normafánál idén vagy el is maradt, vagy későbbre időzítették, csak a felhőkben úszó Budai-hegység és város derengett elő a hegyoldalból. Idén nem vittem fényképezőgépet, mivel az új telefonom elég használható képeket készít – tehát evvel próbáltam ügyeskedni a látvány megörökítésekor. A szokásos szakaszokat felváltva gyalogoltam és futottam és ennek köszönhetően igen jól haladtam. A pontőröknek sok helyen még az infrastruktúrát se sikerült beüzemelniük, mire odaértem. A Hárshegytől egészen Máriaremetéig közel-távol nem bukkant elő túrázó, elkezdtem töprengeni azon, hogy lehet, hogy a mezőny legelején haladok? Vagy ennyire meglépett az eleje és lemaradtak az utánam jövők? Mindeközben szörnyen küzdöttem az álmossággal, szervezetem egy újabb kávé után kiabált – de erre nem volt semmi reményem, vagy csak időveszteség árán. A pontokon az eső ellenére a megszokott ellátás fogadott: a Kútvölgyi kápolnánál víz, az Anna-réten kétféle, nagyon finom pogácsa, Remetén pedig sütemény. Itt beért 2-3 futó túratárs és jól el is hagytak, miközben én a park szépségeit fényképeztem és a cókmókommal molyoltam.

Valami ésszerűsítést ki kell találni majd a telefon-fényképezőgépnek, melyet jobb híján a nadrágom és a pulcsim közé csúsztatva viseltem, hogy mindig kéznél legyen és a poncsómat is folyton le kellett venni a pontoknál, hogy előhalásszam a pecsételőfüzetet, mely már ekkorra egy ázott salátává vált. A solymári várban újabb csoki és almalé várt a korábbi túrákról megismert lelkes pontőr családdal. Idén mintaszerűen kitáblázták ezt a helyet, így az elsőbálozók is biztosan feltaláltak a várba a ponthoz.

A sorban második útvonal-ésszerűsítés a solymári állomásnál történt egy körforgalmon keresztül (az első meg a Budaszentlőrincnél – így kevesebb eséllyel hagyták ki a kolostorban lévő pontot).

Néhai nagypapám rá se ismerne őrbódéjára

A Kevélyek alatti szántóföldnél újabb futók értek utol és hagytak el, köztük egy hölgy is – emelkedőnek felfelé. Bár azt hittem, vele szemben semmi esélyem, előrehozom, hogy vele még fogunk találkozni a Basaharci kompnál. A táj látványa sajnos nem volt annyira bravúros, mint az elmúlt években, de azért igyekeztem megtalálni, és lencsevégre kapni az apró szépségeket. A Solymári-fal tövében felváltva futottam-gyalogoltam, de hamarosan megakasztott a Kevély meglehetősen cudar emelkedője. Csak az vigasztalt, hogy nem tart sokáig, miközben pihegve araszolgattam felfelé. Van itt egy kisebb sziklalépcső, ha ezen már túlértem, tudom, hogy hamarosan vége a kaptatónak és elérem a széles csobánkai utat. Még nem volt 11, mire ide felértem. A kötelezőket (Oszoly, csobánkai temető, színes fák) a rossz idő ellenére idén is megörökítettem, közben meg majdnem elcsapattam magam egy autóval a csobánkai országúton.

Útban a Kevélyek felé

Temető Csobánka határában

A szentkútnál éppen egy mise közepére sikerült berobognom. Szinte szó szerint, mert a pontőrök az eső elől a templom előterébe menekültek. Nem tudom, mennyire zavarhatta a misén résztvevőket az ellátmányt rágcsáló, ide-oda tébláboló túrázóhad. Én mindenesetre elég kellemetlenül éreztem magam, hogy egy szentmise közben majszolom az idén is verhetetlen zsíros kenyereket. Még fokozta ezt az érzést, hogy közben éppen hívott a húgom. Most se derült ki miért, mert a telefonba nem szólt bele (én meg csak hallóztam bőszen), csak sejtettem, hogy most indulhattak a 22-es távon. Végre a mikor túlértem a szentkúti kaptató nehezén, sikerült felhívnom. idén is biztosítottam őket, hogy sajnos esélytelen utolérnem a társaságukat, hacsak nem szárnyaim nőnek. De nem szoktak…

Szentmise a csobánkai szentkútnál

A Hosszú-hegy nem viselt meg különösen, de sajnos idén a csúcsáról csak a felhőfoszlányok mögül előderengő hegyeket lehetett látni. Innen kisebb megszakításokkal loholtam lefelé a szántói polgármester almái felé, melyek kedvesen mosolyogtak rám. Míg felértem a Pilis alá, el is fogyasztottam egyet. Aztán innen megint nyakamba szedtem a lábam és egészen a Csillagösvényig futottam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem itt-ott kisebb kellemetlenségeket, de szerencsére idén nagyobb fájdalom nem akadályozott. Néha elhagyott egy-egy futó, de én ezt nem nagyon bántam. Ezzel a Pilisszántótól Klastrompusztáig tartó viszonylag lapos, de meglehetősen alattomos szakasszal úgy vagyok, hogy sokat kellene fizetni nekem, hogy itt futómozgást imitáljak. Egyszer meg kellene néznem, hogy mennyi szint van benne felfelé és lefelé, de állítom, hogy az előbbi fog nyerni.

„Kilátás” a Ziribárra

A zarándokok egyelőre sehol se voltak, pedig tavalyi tapasztalataim és az időm alapján hamarosan találkozni kellene velük. Már közel voltam Klastrompusztához – bár ezen az egyhangú szakaszon az ember ebben sose lehet biztos – mikor feltűnt egy zászlót vivő fehér csuhás barát egy zarándok társaságában. De sehol senki más! Lehet, hogy az eső elől mindenki megfutamodott? Vagy csak szétszakadt a csapat? Ezt nem sikerült megtudnom, csak azt, hogy a fehér csuha saras időben egész biztosan nem a legpraktikusabb viselet… Még elhagytam egy jó csapatnyi embert, mire lefutottam Klastrompusztára, de nem úgy tűnt, hogy ők a zarándokokhoz tartoznának. Az ő csapatjuk már bevonult a kolostorrom védelmébe, szóval megint itt sikerült utolérnem őket. Pecsét és pezsgőtabletázás után gyorsan neki is indultam, mert a zarándoklatot vezető barát bejelentette, hogy a csapat 10 perc múlva indul. Arról szó se lehet, hogy mögéjük kerüljek a kaptatón, mert kielőzni őket elég szép mutatvány, és nem a lassúságukról híresek. Végre sikerült beüzemelnem az összecsukható Jägeres poharam, ami már a túra első párszáz méterén okozott némi csalódást, mivel csörömpölve lebucskázott a Gellérthegy lépcsőjén, miután szétvált a tokjától. Így szigorúan csak zsebben tartandó portékaként viendő további túrákra. Másik hátránya, hogy nem véletlenül töményekhez van méretezve, így pl. egy pezsgőtabletta-oldat is elég töményen hat belőle… De ez végül is nem baj a nagy emelkedő előtt.

A zarándokok utóvédje

Idén végre megnéztem, merre megy fel a standard útváltozat eleje, mellőztem az egyéni egérutamat, ami se nem rövidebb, se nem hosszabb, csak talán kicsit vadregényesebb a másiknál. Most már azt is tudom, hogy az kaptató neheze a Kapisztrán-kunyhóig tart. Talán a nyári magashegyi edzéseknek köszönhetően, idén hipp-hopp felértem ide, aztán innen a nyeregbe. Lefelé nagyban előzgettem a túratársakat, míg egy meglehetősen szűk helyen egy lány került elém, akit csak a műúton tudtam lehagyni. Egészen a kikericses rétig megtartottam az előnyömet, de ugye a virágok iránt még mindig ellenállhatatlan vonzalmat érzek… A kikericsfotózás kapcsán elkezdtünk beszélgetni, és ezután majdnem a basaharci leágazásig együtt haladtunk útitársammal, akiről kiderült, hogy élsportoló kajakos volt. Nagyon kellemesen eldiskuráltunk, a pilisszentléleki gulyást is együtt fogyasztottuk el, mely idén, nem csak a hűvös idő miatt, nagyon-nagyon jól esett. A szakácsok szerintem idén nagyon kitettek magukért. Közben forralt borral is kedveskedtek nekünk, ez bombaötlet volt! Indulás előtt még gyorsan felvettem a száraz felsőmet, mert a másik már – poncsó ide vagy oda – csuromvizes volt.

Zarándokkereszt

Egyik kedvenc házikóm Pilisszentléleken még mindig áll

Szentléleki kikericsek

Szivárvány a gerincről

A szentléleki romoknál meg süteményhegyek vártak, egyik csoda finomabb a másiknál, de nálam a mézes bizonyult nyerőnek, ebből kettőt is vettem. A szőlőt már meg se kóstoltam, hanem iparkodtunk tovább. Latolgattuk a kompesélyeinket, de majdnem egyértelműnek tűnt, hogy csak a 18:50-es lehet meg. Ez ugye eggyel későbbi a szokásosnál, tehát eddigi eredményeimhez képest hátrányba kerültem volna. Juditnak, az útitársamnak viszont ez az utolsó komp, ami jó volt még, mert ő Szobon szeretett volna kiszállni, és vonattal még haza kellett utaznia egészen Győrig. Hogy elérje ezt biztosan, diktáltam neki a tempót, miközben jókat beszélgettünk. Sorra maradtak le a gerincen haladó túrázók. Az Enyedi-halálát észre se vettük, hogy elhagytuk, a képesfánál viszont megnéztük a kilátást Esztergom felé. A másik oldalon pedig egy reménykeltő szivárvány bukkant fel az égen, talán nem véletlenül. Hamarosan elértük azt a táblát, mely szerint még 4,5 km a basaharci rév. Órámat nézve láttam, hogy 40-45 perc lenne még a 17:50-es kompig, ami futva egész biztosan teljesíthető, gyalog azonban semmi esetre sem. Így idén se maradt el a sprint a komphoz, miután búcsút vettem útitársamtól.

Ez a lefelé szakasz meglehetősen kellemetlen volt – idén nem a fájós térdem – hanem a nagy sár miatt, melyben ide-oda korcsolyázott még a Speedcross talpa is. Apropó Speedcross! Végül is ebben indultam el reggel az eső miatt, és bár eddig csak 35 km-re volt hitelesítve nálam, és sok reményt nem fűztem a hosszabb távok együttes megtételéhez párnázatlansága miatt, a cipő kitűnően vizsgázott. Nem ázott be, jól fogta a talajt és 0 hólyaggal úsztam meg a kalandot, ami a szokásos Karrimornál nem mondható mindig el. Szóval ezentúl csakis ebben vetem be magam a teljesítménytúrázás világába, amíg szét nem szakad. De szerencsére eddig nyomát se mutatja az elhasználódásnak, bár sokan panaszkodnak erre a konstrukcióra.

Egy túrázó bácsi kérdezett engem, miközben elrobogtam mellette, hogy nem csúszkálok-e. Hát hogyne csúszkálnék én is, azért kell némi ügyesség, hogy ne bukjon orra, vagy huppanjon fenékre az ember, miközben lefelé vágtat a sáros, fatörmelékkel nehezített úton Basaharc házai felé. Már azt hittem, idén a szent Jakabosok megfutamodtak az eső elől, de nem, itt Basaharcnál „bújtak el”. Sajnos a sietségemben éppen csak egy idézet és egy szőlőcukor vételezésére futotta. Mire a főúthoz értem, láttam, hogy olyannyira már sietnem se kell, így miután a komp célegyenesébe fordultam, sétára váltottam. Közben hívott a húgom, hogy célba értek. Mondtam neki, hogy nekem még másfél-két óra kb. innen a cél.

Azért a komppara idén is megvolt: mindig az utolsó percekig izgulni szoktam, feljutok-e, még így is, hogy minden esély megvan rá. Az idei időzítés tökéletes volt, volt idő pecsétre néhány (feles) pohár teára is bőven, meg fényképezgetésre, de éppen csak az ehhez kellő idő telt el és már itt is volt a komp.

A túlparton meglehetősen jó állapotban sikerül leszállnom, robotmozgás sehol, bár az első lépések azért fájnak kissé, mire belelendültem újra.

Rátapadtam egy nagyon jó tempót nyomó párosra, melynek hölgy tagja az volt, aki még a Kevélyek előtt lehagyott. Csodáltam is, hogy még csak itt tart, illetve azt is, hogy a Sukola-kereszt után egyre erősödő eső ellenére nem vett elő semmilyen esőkabátot – lehet, hogy nincs is neki? Furcsa, a legtöbb futó nem használ ilyet tapasztalataim szerint, pedig pl. a poncsó ugyan hosszú, de nem fülled bele az ember és a mozgásban se akadályozott túlzottan. Szinte már szakadt, egész úton nem esett ennyire, miközben kapaszkodtunk felfelé a dombhátra, le is maradtam tőlük kissé. Mikor azonban felértem, nekiiramodtam, egész jó tempót sikerült felvennem, így sorra maradtak el a túrázók, egyesek meg is lepődtek, hogy lehet még 74 km-el a lábamban is futni. Pedig lehetett, idén, semmi akadálya nem volt ennek szerencsére.

Szob temploma

Húgomék elém jöttek a buszmegállóhoz és az utolsó métereken végigkísértek a célig. Mondták, hogy még így 70 km-es távval a lábamban is nehéz velem lépést tartani. Minden eddiginél korábban, 19:15 körül be is értem, köszönhetően annak, hogy az utolsó 1-2 km-en jó tempóban futottam. Az összidőm viszont 14 óra sem lett, tehát jó fél órát vertem az eddigi legjobb eredményemre, köszönhetően annak, hogy később indultam és mégis elértem a szokásos kompot. Idén ez az eredmény 16. helyet, ill. női mezőnyben 2. helyet ért (amennyiben ez verseny lenne, de hát nem az... mérés ellenére igazából magammal versenyzem).

Tehát azon felül, hogy úgy nézhettem ki, mint egy ázott kutya (meg valószínűleg olyan szagom is volt) remekül sikerült minden. Vazullal a célban idén is összefutottunk – úgy látszik, minden évben van itt egy-egy ismerős. Hamarosan Petiék is megjöttek az autóval és hazaindultunk. Útközben találkoztunk jó pár meglepetés őzzel a nosztrai rétek mentén - de szerencsére nem közelebbről.

Eddig ez volt a leggyorsabb pálosom

Idén mondhatni nem volt regenerációs szakasz se, másnap is egész szépen olajozottan mozogtam az eddigiekhez képest, sőt még futni is tudtam. Hogy ezt a cipőnek köszönhetem, vagy a proteinitalnak, amit a túra végén még gyorsan megittam, vagy egészen másnak? Sose fog kiderülni, mint az se, mi lett volna, ha elérem az eggyel előbbi kompot végre. Majd jövőre talán… mert eldöntöttem, hogy nekivágok a 10-es sorozatnak. Az ötödik teljesítés alkalmából egy Pálos 70 pólóval leptem meg magamat.

Készítettem egy apró statisztikát is, mert mindig kíváncsi voltam, voltaképp mekkora részét is teszik ki a teljes útnak a futott szakaszok. Kiderült, hogy csak az út 1/3-át futom le, ami összesen 25 km, a többi 49 km-en gyaloglok. A Huawei szerint a pálos napján 9 hamburgernyi kalóriát égettem, ebből kb. hármat rögtön meg is tudtam volna enni. :-)

A kormányzó útja, avagy tilalmak nyomában a Pilisben és a Visegrádi-hegységben

Öten vágtunk neki a szeptember végi, éppen színesedő erdőnek a szentendrei Skanzen közelében. Miután ellátogattuk a patinás foglalatú Sztaravoda-forráshoz, egy olyan úton találtuk magunkat, melyre egykor turista jó eséllyel nem, vagy csak igen kivételes helyzetben tehette be lábát.

Még nyár elején, térképnézegetés közben akadtam az Álló-rét közelében két, igen érdekesnek tűnő helynévre a Szarvas Faragó kiadású Pilis és Visegrádi-hegység térképen. Egyikük az Ókúti-völgyben a Pap-rét irányába tartó kerékpárút kanyarjában lévő Horthy-garázs, másikuk pedig a Berseg-hegy oldalában lévő Maharadzsák sziklakertje. 

Horthy-garázs a kerékpárút Berseg-hegy alatti kanyarjában

Az elnevezések nem hagytak nyugodni, elkezdtem kutatni az interneten. Első körben egy cikkre bukkantam, mely mindkét név eredetére magyarázatot adott. Kiderült, hogy a Horthy-garázs nem véletlen egyezés műve, valóban köze van a Magyar Királyság egykori kormányzójához a fenti linken található túraajánló tanúsága szerint: „A II. világháború után a turisták előtt megnyílt és szabadon átjárhatóvá vált az óriási erdőterület, amely korábban egyetlen személy magán birtoka volt és ahová halandó ember be nem tehette a lábát.

A területet kapuk védték és a közpénzből fizetett lovas- és gyalogos csendőrök mellett az erdészek is őrizték. Erre a birtokra a tulajdonos saját, egynyomsávos autóutat épített, Szentendre határától Visegrád külterületéig. A keskeny műútra csak az ő kocsija hajthatott be, így kizárt minden szembejövő forgalmi lehetőséget.”

Az egykori erdőtulajdonos nevét mai napig őrzi egy helynév

Szerettem volna még többet megtudni erről a magánútról, Horthy Miklóssal való kapcsolatáról, magáról a garázsról, és a tiltások mibenlétéről, de nem nagyon jutottam előbbre. A böngészésem azonban egészen váratlan eredményt hozott: kiderült, hogy az út nemcsak Horthy vadászterületén vezetett keresztül, hanem a kormányzó kis túlzással vadászháztól vadászházig utazhatott autóútján a mai Skanzentől a Pilisszentlászló melletti Pap-réten keresztül egészen Visegrádig. Ugyanis egy 2017-es ingatlanhirdetés alapján íródott bulvárcikk: alapján a Horthy család egy 8119 nm-es ősfás telken lévő 685 nm-es, 3 szintes vadászkastéllyal rendelkezett Szentendrén, a mostani Ady Endre úton. A kastély jelenleg szállásként üzemel és ki is vehető egy szálláskínáló oldalon, ha meg tudjuk fizetni a nem éppen olcsó tarifát.

A kormányzó, ha autójával továbbgurult magánútján, a Pap-rétre érve újabb vadászkunyhóban pihenhette ki az út fáradalmait. Ez egy ma is jó állapotban lévő, most az erdészet tulajdonában álló, az előző kastélynál sokkal kevésbé komfortos faházikó, mely a réttől 200 méterre, nyugati irányban található.

Horthy legtöbbször inkább Visegrád irányából érkezett a kunyhóhoz. Az útnak ez a szakasza épült meg előbb, részben az egykori kisvasút vonalán. 1936 körül indult meg a tervezése, a Pap-rét és Szentendre közti szakasz csak később, 1939-40 tájékán készült el. A Maczkó István tervezőmérnök által vezetett építésvezetőség, melynek tagjai Sződi István, erdész, valamint Pankotai Gábor gyakornok voltak, az István-kunyhóban lakott. A munkálatokat Bergmann János, bányamester is segítette. Pankotai Gábor így emlékezik meg az útépítésről: „Az építés teljesen kézi munkával folyt, a földmozgatás talicskával. A követ kézzel törték és a padkán szabvány prizmákba rakták, melyet átvételkor mésszel fecskendeztünk be, jeléül, hogy át van véve. A pályaszerkezet rakott kő alap volt. A két nagy patakhidat meghagytuk, csak a vasúti pálya helyett tölgypalló borítást kapott.”

Nem csoda tehát, hogy a Visegrád és Pilisszentlászló közti erdőterület egy része is tilos volt a mezei turista számára. A tilalom már a 30-as évek elején is érvényben volt, de úgy tűnik, nem minden turista vette szigorúan a Zubor István által megfogalmazott turista tízparancsolat 5. pontját: „Turistaútról le ne térj, tilos területen engedély nélkül ne járj! – Két elemi szabály!” Bizony sokan szerették volna akkor is látni az Apátkúti-völgy szépségeit, így Vitál István Esztergom környéke című útikönyvében a turistákat már-már a tilalom megszegésére buzdítja: „Pilisszentlászlóról pompásan kiépített út vezet remek erdőségen keresztül, több szép kanyart képezve Szentendrére. Mi azonban miután jól kipihentük magunkat, nagy óvatosan lopakodjunk be a „tilos” Apátkúti völgybe. Hogy szép-e ez a völgy? Pilis egyik hangulatos medencéje. Erdei tündérek sétahelye lehetne. Kár, hogy tilos.”

Az autóút körüli zárt területet tilos táblák, csendőrök és erdészek védték. Pilisszentlászló fölött egy kapu is volt, melyet 1945 nyarán a TTE turistái a tilalom megszűnte jelképéül ünnepélyesen lebontottak.

A magánkézben lévő erdőkön való áthaladás korábban is gondot jelentett a Pilis és a Visegrádi-hegység területén. Már Dr. Thirring Gusztáv is így ír 1900-ban az Álló-rét közelében lévő „Viktorgunyhóról” Budapest környéke kalauzában: „A j. tartó út utóbb ismét elágazik s ha ekkor erről b. fordulunk, néhány percz múlva elérjük a Viktorgunyhót, gróf Breuner szép fekvésű erdőőri lakát (403 m), mely nevét herczeg Ratibor Viktortól, a gróf vejétől vette, a ki apósa társaságában itt gyakran szokott vadászni s a turisták elé mindenféle nehézségeket gördít.”

De nemcsak a vadászatot és egyben a hegység feltárását megkönnyítő autóutak építése, és az erdőtulajdonok szeszélye miatt foganatosítottak erdőlátogatási korlátozásokat. Sokszor éppen a turistáskodás nyomán felvirágzó nyaraló- és üdülőkultúra terjeszkedése és az ezzel járó infrastruktúra bővülése szabott határt a bejárható területek nagyságának.

Mint manapság is, sokszor a vadászatok zavartalan lebonyolítása érdekében is korlátozásokat léptettek életbe. Azonban ezek a korlátozások nem ritkán jelentősen hosszabbak és széles körűbbek voltak a ma szokásosnál. Ilyenkor a turisták csak meghatározott útvonalakon, megfelelő igazolvány birtokában közlekedhettek. A Sportkiadás 1937. őszén a következő erdőlátogatási korlátozásra figyelmeztet: „A közoktatásügyi minisztérium közalapítványi ügyosztálya közölte a Turista Szövetséggel, hogy a Pilis-hegységben fekvő közalapítványi erdőkben a szarvasbőgés tartama alatt, augusztus 15.-től október 15.-ig az erdei munkákat, a fafuvarozást és a turistaforgalmat szokás szerint az idén is korlátozza. A közlekedési tilalom alól kivétel a Pilismarót-Malomvölgy-Kétbükkfa útvonal, a Szentendre-Dömörkapu-Sikáros-Dobogókő és a Szentendre-Pilisszentlászló-visegrádi útvonal. Ezeken is csak turista szövetségi igazolvánnyal ellátott kirándulók közlekedhetnek. A minisztérium nyomatékosan kéri a turistákat, hogy mindennemű lármától tartózkodjanak s az utakról semmiesetre se térjenek le, mert a környező területeken golyós fegyverrel vadásznak.”

A tilosban járó turistákkal a csendőrök nem bántak kesztyűs kézzel. Már a háború közeledte miatti feszélyezett hangulatban történt, hogy ugyan nem a Pilisben, hanem a Vértesben, a készülő turistakalauzához felmérést végző Polgárdy Gézát két ízben is zaklatták a rend őrei, mivel kémnek nézték a térképpel, jegyzettömbbel, iránytűvel egymagában járó turistát. „Egy ízben Bánhidán mentem végig. Már jóval túl voltam rajta, amikor éktelen fütyülést hallottam magam mögött. Megfordultam: egy kerékpáros csendőr loholt utánam kétségbeesett erőfeszítéssel, elvégre a mezei utak nem kifejezetten kerékpár használatára készültek. Integetett, hogy álljak meg. Hát megálltam. Azután visszakísért Bánhidára. A csendőrörsön egy pókhasú tiszthelyettes fogadott, méltó módon egy kémgyanús egyénhez. Majd hogy össze nem vertek. Órák hosszat tartó fogság után minden megjegyzés nélkül utamra engedtek.”

A Horthy-korszak turistáskodás szempontjából is meglehetősen ellentmondásos volt. Trianon után a megmaradt hegységek felértékelődtek, gombamód szaporodtak a turistaegyesületek (ezt a kirándulókedvű munkások és polgárok megnövekedett számán kívül az érdekellentétek is elősegítették), épültek a menedékházak, készültek a kalauzok, térképek, tehát sosem látott a fejlődés volt tapasztalható ezen a területen. Természetesen az úthálózatot is bővíteni kellett a fokozódó igények miatt, de sajnos a jelzéseket nem mindig lehetett úgy kialakítani, ahogy a legmegfelelőbb lett volna, mert a földbirtokosok és az erdőtulajdonosok gyakran akadályokat gördítettek a turisták elé. A jelzéseket volt, hogy csak engedély birtokában vagy időkorláttal lehetett bejárni. A turistaegyesületek sokat küzdöttek a tilalmak enyhítéséért, e harcnak egyik éllovasa Zsitvay Tibor volt, aki elérte, hogy az 1935-ös erdőtörvénybe bekerült néhány cikkely a jelzett utakról, ill. azok védelméről. Sajnos evvel se sikerült elejét venni a vitás helyzeteknek. Hűen szemlélteti Zsembery Gyula írása is a magán-, vadász- és turistaérdekek szembenállását:

„Idegen erdőben talált turista jelenléte sohasem lehet annyira „aggályos", hogy az az erdőszemélyzet tagjai által kiutasítható legyen! Sehol annyi tilos terület, mint nálunk! De tilos terület mindig volt és a magánerdők tulajdonosainak önző felfogásán nem is lehet csodálkozni addig, amíg a kincstári és közalapítványi erdőket kezelő hatóságok több megértést nem mutatnak a turistaság iránt.”

Ezzel a kérdéssel a Turisták Lapja 1937 (49. évfolyam) számában is részletesen foglalkozik és sajnálattal állapítja meg a konklúziót:

„A tilos területeket illetőleg, a turistaság eddig tapasztaltak alapján nem remélheti a tilos területek kérdésének törvényes rendezését a magánbirtokosok ellenállása miatt. Sajnálattal állapítjuk meg, hogy ezirányú akcióink csődöt mondtak!”

Jellinek János az 1939-ben kiadott Magyar természetjárás története című munkájában is több ízben említi a tilos területek miatti gondokat. Szerinte a magyar turistáskodás egyik legégetőbb problémája pont ez, de a gondok csak átmeneti jellegűek és idővel a turistáskodás fejlődése magával hozza majd a megoldást: „A turistaságot a világon majd mindenütt egyazon alapgondolat determinálja; egyformák a javai s az igényei. Ám a magyar turistaságnak speciális problémái is vannak, amelyek közül a mozgalmat mindinkább bénító „tilos területek” szinte rendszer rés szaporodása a legégetőbb. Ezt mégis — bár sok optimizmussal — átmeneti állapotnak kell tekinteni, mert amíg tőlünk keletre éppen a turistasport kezdetlegessége miatt még nincs — legfeljebb szórványosan —, addig viszont nyugatra már nincs tilos hegyvidék. A nyugati államokban a turistáskodás jelentősége túlnőve a helyi érdekeket, már régebben szükségszerűvé tette a vele vonatkozásban álló kérdések törvényes és közmegelégedést biztosító rendezését.”

A magánbirtokosok és a turisták szembenállása csak a magánbirtok II: világháború utáni megszűnésével tűnt el véglegesen. Bár a turisták a kommunista érában valóban szabadabban látogathatták az erdőt, de sokszor másfajta, katonai jellegű tilos területekbe botlottak és a tudatosan torzított turistatérképek is megnehezítették a pontos tájékozódást.

Nem kevésbé izgalmas téma a magánbirtokokra, illetve konkrétan Horthy vadászterületére vonatkozó tilalmaknak utóélete a kommunizmus alatti, majd a rendszerváltás utáni újságírásban. Nem meglepő, hogy a kommunista sajtó meglehetősen elítélő módon ír a grófokról, bárókról és földbirtokosokról, illetve a kormányzóról, akik vadászpassziójuk miatt kitiltották a turistákat a Vöröskő-szikla egész környékéről a cikkek tanúsága szerint. A legtöbb témába vágó írás a Vörös-kőn minden évben megrendezett felszabadulási emlékünnepélyek kapcsán foglalkozik a korábbi tiltásokkal.

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz -  az emlékoszlop (a Fortepan gyűjteményéből)

Az emlékmű oszlopa a Vörös-kőn, márványtábla nélkül

1945-ben a Természetjárók Turista Egyesülete elhatározta, hogy a Vörös-kő tetején emlékművet állítanak a felszabadító szovjet hadseregnek. Az emlékmű alapkövét 1946. április 7-én tették le Zamercev tábornok jelenlétében. Két évvel később a kőoszlopot is felavatták a márványtáblával együtt, melyen a következő szöveg állt: „Megemlékezésül azokról, akiknek köszönhetjük, hogy a Vöröskő-szikla környékén szabadon járhatunk. Hálánkat és a diadalmas Vörös Hadsereg örök dicsőségét hirdesse e mű.” Ehhez az emlékműhöz zarándokoltak el minden év áprilisában szervezett keretek között a turisták.

Erős József, a TTE egykori ügyvezető elnöke a Turista Magazin 1977-es cikkében a következőképp emlékezik a Horthy vadászterületét övező tilalmakról: „A legszigorúbb tilalom a Dunakanyarnak Szentendre és Visegrád közötti részére vonatkozott. Csendőrök és erdészek cirkáltak ott, ahol még engedéllyel sem lehetett túrázni. Tiltott volt ezen kívül az összes pilisi csúcs.”

A Pajtás úttörőújság 1959-ben is beszámol arról, melyek voltak a Horthy-éra alatt a turisták elől elzárt területek: „Külön feladat a felszabadulás előtti turistaéletet megkeserítő tilos területek felkeresése. Így például a szentendrei Kő-hegyen fellelhető Dreher-vadaskert és forgókapu-maradványok, a Ságvári Endre turistaház (Lajos-forrás) környékének megtekintése. Ezeken a túrákon minden ifjúkommunista úttörő meggyőződhet arról, hogy a Horthy-rendszer a legszebb helyeket zárta el a dolgozó emberek és azok gyerekei elől.” Az úttörők természetjáró szakkörök keretében olyan, részben a megemlékezést, másrészt az ideológiai nevelést szolgáló és tájékozódást fejlesztő túrákon vehettek részt, ahol felkeresték a párt egykori illegális találkozóhelyeit, és egyben eljátszották ezeket a találkozókat. „Az összegyűjtött adatok, történetek, egykori munkásdalok birtokában sor kerül egy-egy régi illegális találkozó dramatizálására. Ezeken különös szerepet kap a romantika, az ügyesség, mert a régi gyülekezőhelyekről induló úttörőknek félre kell vezetni a turistának öltözött „detektíveket” és azoknak viszont észrevétlenül kell megközelíteniük az illegális találkozóhelyeken szórakozó, munkásdalokat éneklő társaikat.”

Ezeknek a cikkeknek a hangneme már elég tárgyilagos, de a közvetlenül a háború utáni időkben felfűtött hangulatú, majdnem, hogy uszító jellegű, szinte költői magasságokba ragadtatott írások is megjelentek a témában. Így ír 1948-ban a Népszava: „A szél, mely a kopasz hegycsúcson csomóban cibálja a füvet és majdnem elsodorja az embert, friss és éles, mint a történelem szele. Ha ezt mondjuk, nem játszunk a szóval: valóban a történelem járt itt, mint a piramisok alatt vagy Waterloonál, ezen a Vöröskő-sziklának oly jóslatszerűen elnevezett hegyen, néhány méterre a Duna és Leányfalu felett, honnét Zamercev vezérőrnagy Pest ostromát vezette. Így nevezték már akkoriban is, mikor Horthy „tilos” táblákkal és rőzsegyűjtő aggastyánok ellen hősködő erdőőrökkel védett vadászterülete volt, hová minden ősszel ellátogatott és belepuskázta sörétjét a borszín lombok közé. Vajjon élvezte-e ezt a gyönyörű tájat, melyet oly gondosan zárt el „legjobb tisztjei” sorába nem érdemesült halandók, turisták, munkások és parasztok elől? Vajjon meglátta-e ferencjóskai lakálykodásában, gyilkosságok emlékétől és alkoholtól merev szemével a sarjadó rétek zöld és viola, bolyhos szőtteseit odalenn?...”

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz - a Fortepan gyűjteményéből

De ugorjunk gyorsan a mába, egyenesen a geocaching.hu oldalára. Itt a következőket tudhatjuk meg az egykori felszabadulási emlékműről, illetve e terület tilalmakkal övezett múltjáról: „A felejthetetlen panorámán kívül azért pont itt létesítették a Felszabadulási emlékoszlopot, mert annak egy másik szimbolikus jelentése is volt, amit ma már nagyon kevesen ismernek. Ugyanis a környező hegylánc teljes egészében egy "nagyúr" magánbirtoka volt és ott semmiféle turistáskodást nem engedett meg. Az erdőket szinte hermetikusan elzárta a kirándulók elől és a közpénzből fizetett csendőröket járatta körbe ennek betartatására. Még a Budapesti Orvosok Turista Egyesületét is elzavartatta a környékről, amikor azok a Vörös-kő közelében menedékházat kívántak építeni. (Később Nagy-Villámon ez felépült). A nagyúr gondolkodásmódjára jellemző volt, hogy építetett magának egy majdnem 20 kilométeres erdei autóutat, amelyen csak az ő hintaja vagy kabrió-gépkocsija közlekedhetett. (Ma ez a Skanzen - Visegrád erdei aszfaltozott út). Ezért érezték azt a turisták, hogy a Vörös-kőn tényleg jogos az a felszabadulási oszlop, hiszen attól kezdve ezek a szigorúan őrzött és nagy kiterjedésű erdők megnyíltak mindenki számára. Ezt követően a Természetbarátok szövetsége itt tartotta minden év április negyedikéhez legközelebb eső vasárnapon az országos tavaszi "seregszemléjét", az őszit meg november 7. táján a Pilisnyeregben.“

Kilátás a Vörös-kőről

A Vörös-kő környéke az „angyalos” térképen

Ha kicsit kutatunk még a világháló szövevényében, hamar megkerül az ismertető forrása is, mely szerint a geocaching oldal kritikátlanul átvette a link alatt található cikket.

De vajon miért lenne baj ez a kritikátlanság, ha a sanyarú múltban oly sok tiltás korlátozta a turisták mindennapjait, míg a nagyurak saját kényük-kedvük szerint vadászgathattak? Az előbbiek tükrében szinte meglepő, hogy a Horthy-érában is járt ember, sőt még turista is a Vöröskőn, valamint az ezt körülvevő területeken is. És nem a tiltásoknak ellenszegülve, a csendőrök elől bujkálva. Az akkori „angyalos” térkép is jelöl idevezető utakat. Nem egy újságban megjelent nyilvános túrakiírás tanúskodik erről a 20-as, 30-as, sőt még a háborúhoz közeli 40-es évekből is. A Kárpát Egyesület, a Természetbarátok Turistaegyesülete mind szerveztek túrákat a Vöröskőre és a környező vidékekre. Ha újságban hirdették ezeket a túrákat, több turistaigazolvánnyal nem feltétlenül rendelkező résztvevő is ott lehetett a kirándulásokon.

Úgy tűnik tehát, hogy korántsem volt oly drákóian szigorú a tilalom, vagy legalábbis nem mindig voltak érvényben a korlátozások, melynek meglétéhez azonban nem férhet kétség.

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám)1934-12-01 / 271. szám

Esti kurír 1929. október (7. évfolyam, 222-248. szám)1929-10-13 / 233. számából

Korabeli túrahirdetések

Meglehetősen ellentmondásokkal teli a két világháború közötti korszakunk turistatörténelme és sok-sok kutatómunkára lenne még szükség, hogy kiderüljön a teljes igazság Horthy autóútjáról, illetve az ezt és más „tilos” területeket övező korlátozásokról. Remélem, azért sikerült írásomban ennek a szerteágazó témának egy kisebb szeletét bemutatnom.

Manapság, a magánterületek újbóli szaporodásával ismét aktuálissá vált a fent vázolt probléma. Túránkra visszatérve, slusszpoénként, mi is belefutottunk egy tilos területre már Dunabogdány határában, mikor a Kalicsa-patak jelzetlen völgyében igyekeztünk a buszmegállóhoz. Hirtelen, az erdei úton egy kovácsoltvas kapu állta utunkat, csak egy indákkal benőtt vadcsapáson tudtuk ügyesen-bajosan kikerülni. Szerencsére azonban se kutyák, se puskás őrök nem kergettek meg, csak néhány kisebb karcolás emlékeztet a kalandra már.

Zárt kapu egy erdei úton a Kalicsa-völgyben

Források:

Dr. Thirring Gusztáv: Budapest környéke, Magyar Turista Egyesület Budapesti Osztálya, 1900

Pesti Hírlap, 1925. október 10., szombat

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám) 1934-12-01 / 271. szám

Sportkiadás, 1937/2-11937-09-03

Vitál István: Esztergom környéke (1932)

Zubor István: Levelek egy kezdő turistához. 2. kiadás. Bp., [1932]. Athenaeum.
Jellinek János: A magyar természetjárás története, Budapesti Turista Egyesület, 1939

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Népszava, 1948. április (76. évfolyam, 75–100. sz.) 1948-04-11 / 84. szám

Pajtás, 1959 (13. [14.] évfolyam, 1-52. szám) 1959-11-25 / 47. szám

Turista Magazin, 1973 (19. évfolyam, 1-12. szám) 1973-04-01 / 4. szám

Turista Magazin Turista Magazin, 1977 (23. évfolyam, 1-12. szám) 1977-04-01 / 4. szám

Dunakanyar, 1980 (17. évfolyam, 1-4. szám) 1980 / 2. szám

Az Erdő 1986. 35. (121.) évf. 4. füzet: Pankotai Gábor: Visegrádi emlékek

Nimród, 1991 (111. évfolyam, 1-12. szám) 1991-05 / 5. szám

Polgárdy Géza: Harcok, munkák és küzdelmek, Magyar Hegymászástörténeti Társaság, 1998
Pilisi-visegrádi erdőtervezési körzet közjóléti fejlesztési terve - 2012; Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal Erdészeti Igazgatóság Erdőtervezési és Természetvédelmi Osztály

blikk.hu: Horthy villája új lakót keres, 2013. május 2.

hirhatar.hu: Kertész Z István: Túra az Álló-rétre és a Maharadzsák sziklakertjébe, 2018. 10. 05

hirhatar.hu: 1945. április 4. - Végetér a II. világháború, 2014. április 2.

geocaching.hu: 284. Vörös-kő (GCVORO)

turistajelzes.hu: Turistajelzések története

csupasport.hu: Galambos Dániel: A fanatikus emberek szektája, 2018. 07. 18.

pilisvorosvar.hu: Torzított turistatérképek Magyarországon
Fortepan fényképgyűjtemény

A forrásokból vett idézetekben az eredeti írásmódot megtartottam.