Nem fagysz le!

 

Egy TT-csecsemőnek minden új, így természetesen a LeFaGySz túrák is. Ez a túra volt a tehát a f@szagyerek-avatóm, hiszen a cím nem arra utal, hogy a résztvevő delikvensek halálra fognak fagyni a zimankóban, aztán jól megkajálja őket a jeti (én persze azonmód bekajáltam ezt a dumát, ahogy a mellékelt ábra mutatja). Hanem arra, hogy ez itt és most, ezúttal a Bükkben a LegFaszább Gyerekek Szivatása. 57 km, 2700 m szint, Bükk – azért ennél teljesítettem hosszabb és szintesebb túrákat is, ha minden igaz. De akkor is, ezt most valóban jól beszlopáltam! Ha indulhat rosszul a nap, akkor ez most tényleg rossz csillagzat alatt kezdődött.

Azt beszéltük meg, hogy Pétert és engem Laci 4:30-kor vesz fel a házunk előtt. Főúri kényelemben van részem, de ezt is majdnem elbaltáztam, mikor is 4 óra 4 perckor tök véletlenül spontán felébredtem és ránéztem az órámra. (Még jó, hogy okosórában alszom...) Azon nyomban kaptam egy kisebb szívinfarktust. A telefonomnak egy jó fél órája kellett volna ébresztenie – de nem csörgött. Volt tehát kemény 25 percem, hogy puccparádéba vágjam magam, főzzek egy kávét és teát, egyek pár falatot, felnyaláboljam a cókmókom és kirugdossam magam a házunk elé. Innen szép nyerni... De sikerült. 4:30-kor ott virítottam lent és csodák csodája, semmit se hagytam otthon. Sőt a kávé és a tea is elkészült.

Gyerünk, vár a Bükk!

Bedobtam a cuccaim a csomagtartóba, aztán mentünk is Szabiért Angyalföldre. Ezután nyílegyenesen Bélapátfalva felé vettük az irányt. Péter és Laci is elsőbálozó volt a túrán, Szabi viszont rutinos f@szagyerek már, legalább olyan, mint Chuck Norris, aki a jeti hátán mászik fel az Istállós-kőre. Rövid összekészülődés után, ami nekem főleg abból állt, hogy próbáltam valami kaját magamba erőltetni, már indultunk is. Nekem minden olyan gyors és hirtelen volt (előtte persze percekig vártam a fiúkra), hogy alig tudtam összekapni az itinerem a kezdőpecséthez. Laci szerencsére bevárt, aztán próbáltunk loholni a másik két fiú után. De leginkább bottal üthettük a nyomukat. A nagy rohanásban máris éreztem, hogy fagyhalálhoz való öltözetem mára picit sok lesz. Én ugyanis az Időképen azt láttam, hogy hajnalban mínusz 6 fok körüli hőmérsékletek lesznek, és nappal is fent a fennsíkon legfeljebb 0 fok várható. Hideg időben a turisták nagykönyve szerint is fő a réteges öltözet, így ennek megfelelően számtalan réteg volt rajtam és nálam. A kabátot rögtön le is vettem, mihelyt kapaszkodni kezdtünk a piros kereszten. De még így sem volt fain a dolog, kezdtem lemaradni Laci mögött. Na nem sokkal, de azért bántott a dolog. Másrészt, már a kaptató elején kiderült, hogy az ezer éves túrabotjaim közül csak egyik működőképes. A másik folyton összecsuklik. Innentől folyton azon törtem a fejem, hol tudnék megszabadulni ettől a kolonctól egy eldugott alkalmas helyen, ahová majd egyszer a közeljövőben vissza tudok menni érte. 

Szerencsére az első igazolópont előtt vízszintesebb lett a terep. Ilyenkor bezzeg semmi gondom nem volt, még kicsit kocogtunk is. De mihelyt mászni kellett, rögtön csigabiga lettem megint, izzadtam, mint zsidó a ladikban (vagy rosszlány a templomban :-) – úgyis lesz róluk még szó). 

A Kelemen-széki sziklaeresznél volt az első ellenőrzőpont

Lépjünk is vissza az első igazolóponthoz, a Kelemen-széke látványos sziklaereszéhez, ami számomra is, aki a Bükknek ezt a részét szinte betéve ismeri gyerekkora óta, egy szép meglepetés volt. Otthon egyébként látatlanban, a kiírás meg mindenféle félinfók alapján összedobtam egy tracket, ami nagyjából majdnem 95%-ban egyezett a valódi útvonallal. Ez utóbbit csak a helyszínen kaptunk meg. Így nem kellett szégyenkeznem azok előtt se, akiknek ezt előzetesen elküldtem gpx formátumban. Egyik legnagyobb eltérés pont itt volt: a track nem ment ki a Csortos-kőre – én viszont azt a tanösvénykanyart is beletettem, mivel nem akart kijönni a kiírt 57 km. Sajnos a román őrmester közelben lévő sírjáról lemaradtam a nagy rohanásban. Pedig ezt sem ismertem eddig és most sem sikerült megismernem. A második világháború véghajrájában elég komoly harcok voltak itt a Bükk ezen térségében. Akit érdekelnek ezek a történések, Király Lajos, akkori szilvásváradi erdész megemlékezésében olvashat róla. Ekkor a románok már az oroszok oldalán harcoltak, így több román vonatkozású sír is van a környéken. A harcokról tanúskodnak a nyeregben lévő Katonasírok is, de mielőtt eljutottunk volna odáig, még fel kellett másznunk a Kelemen-székének majdnem a csúcsára is, ahol a második igazolópontnál lyukaszthattunk. Előtte még átvágtunk az úgynevezett Töröksáncon is, mely a Bükk második legnagyobb őskori erődített települését határolta. 

Itt az igazolópontnál ért utol minket Őrsi Bálint, aki szintén rutinos Bükkjáró, és adta azt a tuti tippet, ami nekem nem tudom, hogy miért nem jutott eszembe: rejtsem el a rossz botom a Katonasíroknál, így a túra végén, ha nem felejtem el, magamhoz tudom venni újból. Így is lett. De annyira meg voltam kavarodva, hogy majdnem végül a rossz botot hoztam el és a jót dugtam el, ezért még egyszer vissza kellett mennem a rejtekhez. Előtte persze még estem is egy jó nagyot a kijegesedett úton kocogás közben... Amikor nem szenvedtem éppen valamivel, szegény Lacit traktáltam mindenféle Bükk hegységgel kapcsolatos történetekkel, ismeretekkel és etimológiai fejtegetésekkel. (Itt most éppen a Mária-bányáról meséltem, meg a Kalapat-tetőről...) Vagy Bálinttól szerettem volna megtudni, hogy jól emlékezem-e, hogy gyerekkoromban a sárga még végig a völgytalpon ment-e a Horotna-völgyben. Nyilván ezt Bálint se tudta megmondani, hiszen nem együtt gyerekeskedtünk, meg amúgy is kevés volt neki a tempónk, így hát ment gyorsan az éppen megjelenő tesójáék után. Én meg örültem, ha jelen esetben valahogy majd felkecmergek az egyre közelebbről fenyegető Istállós-kőre. Régen volt már, hogy egyetemista barátaim között arról voltam híres, hogy itt a flúgos csaj, aki túraszandálban rohan felfelé... Mert akkoriban képes voltam egy napos túrát szervezni ide, annyira nagy Bükk-rajongó voltam és vagyok, meg szandálban rohangászni mindenféle hegyekre. Meg állva utazni végig az utat a tömött buszon Szilvásváradig. Inkább most folyamatosan az az eset járt az agyamban, amikor egyszer szüleimmel télvíz idején nem sikerült felmásznunk erre a hegyre, ami Magyarország egyik legmeredekebb emelkedőjét tudja prezentálni turistaúton. A barlang utáni erős emelkedő után, a szikláknál annyira ki volt ugyanis jegesedve az út, hogy képtelenség volt tovább jutni. Hómacskáról, túrabotról még hírből se hallottunk akkoriban, mindenféle utcai bakancsokban vagy hótaposó gumicsizmában túrázgattunk. De így is számtalanszor megmásztuk ezt a hegyet, amiért (és az összes többi hasonló élményért) nem lehetek elég hálás az ősöknek. 

Turistaságom bölcsője jó eséllyel itt ringott a Bükk-hegységben, pontosabban Szilvásváradon, köszönhetően az itteni rokonságnak. Már egész pici gyermekként rácsodálkoztam az itteni hegyekre. És mint a mesében, ezek a nem is olyan távoli, kéklő bércek hívtak, egyre csak hívtak, és hívnak ma is rendületlenül. Bennem visszhangra talált ez a hívó szó és azóta muszáj mennem. Örökre vándor lettem.

Már 2 évesen is a Szalajka-völgyben szüleimmel - itt kezdődött el bennem valami

A Szalajka-forrásnál meg is érkezett a jég, sorra halászta elő a zsákjából mindenki a jégjáró alkalmatosságokat. Eddig leginkább havas, saras és szárazabb részek váltakoztak. Most azonban, újabb lyukasztás után, az ősemberbarlang felé vezető út első emelkedőjén a jég volt a fő ellenség a meredekség mellett. A jeges szakasz azonban nem tartott sokáig, igazából simán macska nélkül is fel lehetett mászni még a legfrusztrálóbb részeken is, csak semmi kedvem nem volt újabb molyolásba fogni, mert Laci máris kezdett eltünedezni valahol elöl. Még a forrásnál (vagy máshol) tettem is egy könnyelmű kijelentést neki: nekem ez volt az első és utolsó LeFaGySz-om. Annyira baromira elegem van abból, hogy csak rohanunk mint a hülye, még szétnézni sincs jóformán időm. Csak menjen, majd valamikor és valahogy felküzdöm magam, egyébként is boldogulok egyedül itt a Bükkben. Neki viszont én vagyok a navigátora, így szépen bevárt a csúcs közelében. Remélem, sokat nem kellett várni a hisztis nőszemélyre. Mikor azt firtatta, hogy miért nem eszem, megint hozzávágtam, hogy ugyan mikor ennék? Hiszen éppen csak regisztrálni tudom, nagyjából merre járunk a tracken, másra időm sincs. 

A szalajka-völgyi Felső-tó

és az Istállós-kő csúcsa, gyerekkori barangolásaink gyakori színhelyei

Na ezen a ponton, a Toldi-kapunál értük utol Szabit. Péter meg már ki tudja, merre járt ekkorra. Szabi, hallva a lamentálásom, máris megmondta, mi a bajom és kezelésbe vett. Kicsit le kell csak vetkőztetni a csajszit (ilyenek ezek a férfiak...), és máris minden jó lesz – szabaduljunk csak meg néhány rétegtől. Nagy lovagiasan megint bevállalta ezek cipelését, pedig erősen tiltakoztam. Szegény, nem tudta, mire vállalkozott, mert ezután úgy megtáltosodtam, hogy csak kullogott utánunk. Máris eltűztünk Lacival a kellemes lejtőt megfutva, a Stimecz-ház irányába. Persze a lyukasztónál megvártuk őt, de csak azért, hogy újból elhúzzunk a Samassa-ház után a Lambot-hegyese és a Lambot felé az emelkedőkön. Innen már semmi bajom nem volt ezekkel, sőt még jobban neki is vetkőztem, megvillogtatva a Bükkinyúlszos pólómat. Ezt Szabi igencsak zokon vette. 

A Samassa- vagy Lambot-ház

Mikor megálltunk pár fotót készíteni az Imó-kő impozáns sziklatömbjénél, megint megjelent a semmiből elveszettnek hitt túratársunk, pedig kezdtünk igencsak aggódni miatta. Körülbelül ezen a szakaszon merült fel az ominózus téma, hogy egyesek ilyen mélytorkos mutatványokkal még pénzt is keresnek, nem is keveset, mi meg olyan lúzerek vagyunk, hogy fizetünk azért, hogy jól megszivassanak. Innen most egész sokáig sikerült együtt haladnunk. Nagyon vártuk mindannyian, hogy megérkezzünk végre a Tamás-kúthoz, ahol a túrán a második, egyben utolsó vízvételi lehetőség van. Ellátás meg ugye nincs is, tehát a hazaiból kell élni. Mondanom se kell, a táskámban lévő szeletekből a fele második világháborús kompánia elélt volna jó darabig. 

A bükki kövek karéja a Lambot-hegyeséről

Elhaladtunk a Fekete-len-forrás fölött magasodó szikla árnyékában, majd rövid emelkedésbe kezdtünk a kútig. Közben meséltem a fiúknak a bükki időszakos forrásokról. A kútnál valamennyi izotóniás port sikerült beleszuszakolni a kiürült kólás palackomba is, a többit meg felnyalhatják majd a bükki medvék, ha szeretik a meggyes ízt. A maradék egy szál botom persze szokás szerint otthagytam, így mehettem vissza – szerencsére még nem voltunk messze. Erős mászókán értük el a zöld jelzéssel bíró Török-utat, ami a Bükk egy nevezetes régi közlekedőútja. 

Az Imó-kő sziklatömbje

A Fekete-len sziklája - mind egy-egy időszakos forrást őriz

Valamikor réges-régen, szinte végig a történelmi idők során – és az ember ebben a bükki tájban mindig is jelen volt –, sokkal többet gyalogoltak összességében, de akár naponta is, mint manapság. Majdnem, hogy természetes is volt, ekkora, vagy közel ekkora távokat megtenni. Csak a mai kor elgépiesedett embere kényelmesedett el jó dolgában annyira, hogy már csak kevesen akadnak olyanok, mint mi. Persze régen mások voltak az indítékok, nem extrém kihívásokat vagy kalandot kerestek az emberek, vagy szép sportteljesítmények vagy természetközeli élmény elérésére vágytak, hanem meg kellett szerezni a családnak az élelmet, meg kellett kötni az üzletet, fel kellett fedezni a nyersanyag-lelőhelyet, rajta kellett ütni az ellenségen, terjeszteni kellett a tant, hívott a munka szava, illetve ezer más okból kifolyólag járták az emberek az erdei utakat. Bár fikció, azaz annyira nem, mert valós történet alapján született, az egyik utolsó mohikánként a példa erre a Simon Menyhért születése című bükki opusz, kamaszkori kedvenc olvasmányom és filmem, abból is az erdész személye, aki vajúdó feleségén segíteni próbálva, a tomboló hóviharban ide-oda jár a bükki erdészházak között. És ez a történet is az 50-es években játszódik; a kisvasutak egy ideje zakatoltak már az erdei pályákon, szállítva a rakományt és néha a munkásokat, azonban hamarosan kiépülnek a fennsíkra vezető aszfaltutak, és az egyre terjedő motorizáció tőlük is elhódította a munkát és az utazóközönséget. Ha nem muszáj, minek gyalogoljunk, nem igaz? Maradjon ez az ilyen hóbortos egyének kiváltsága. 

Megérte ide felkapaszkodni ezért a szép kilátásért

Elég sokáig kapaszkodtunk tehát a történelmi Török-úton, míg felértünk a Bükk-fennsík peremére, hogy aztán végiglátogassuk a köveket, melyeket nemrég még a Lambot-hegyese csúcsa alól csodáltunk. Három-kő, Tar-kő, Cserepes-kő, Pes-kő, Őr-kő – ezek a 900 méter körüli szirtek vigyázzák a Bükk asztalszerű magaslatát. Azt gondolná az ember, hogy fennsíkra érkezett, tehát innen már nincsen mászás. Á, dehogynem, most kezdődik még csak az igazán technikás terep. Végeláthatatlan hullámvasúton fel-le, talpunk alatt hol sár, hol hó, hol latyak, hol pedig jég, néha meg cudar ördögszántás. Így hívják népiesen ugyanis a földből kiálló felszíni mészkőbarázdákat, szakszóval a karrmezőt. Mikor a kilátást csodálva megállunk a Három-kőn vagy később a Tar-kő alatt, érzékeljük, hogy hűl a levegő és a nap is lassan lebukóban. Elő is vesszük a lámpát és Szabitól is visszakérem az összes ruhát, cipelte úgyis eleget. A sötétben még kevésbé haladós a menet. Azért hamarosan odaérünk megint az Őserdő düledező kerítése mellé, ami délelőttről is ismerős lehet, és már jócskán sötétben indulunk a Cserepes-kő irányába. Néha olyan erősen lejt a terep, hogy kétségeim támadnak, hogy rajta vagyunk-e még az Országos kéken, amin haladnunk kellene vagy sikerült betévednünk akaratlanul is egy lápába. Máskor meg vadul az égbe tör a turistaút. Nézzük, vannak-e előttünk megerősítésként szolgáló lámpafények. Néha látni vélünk világosságot, de engem például folyton megtéveszt egy erős fénnyel a hegyek orma fölött ragyogó csillag. Mindig azt hiszem, oda a magasba kell feljutnunk. Szabi megint lemarad, emiatt aggódva nézünk olykor-olykor hátra is, lámpáját kutatva a távolban.

Körpanoráma a Három-kőn

Szabi és Laci, két hű túratársam

A Tar-kő alól rálátás a Három-kőre

A Cserepes-kő barlangját éppen lakják, szemből is érkezik két lány, talán éppen a többi fiatalhoz tartanak a barlangszállás felé. Kitartást kívánnak nekünk, valószínűleg tudják, miben sántikálunk. Az Őr-kő-rét padjánál megállunk, hogy bevárjuk Szabit. Szerencsére nagyon nem maradt le, így nemsokára együtt indulunk az utolsó bérc meghódítására. Utolsó kihívásként rövid de velős emelkedő következik. Biztatom a srácokat, hogy nem lesz hosszú. Fentről rálátunk a települések fényeire, de a telefont már nem vesszük elő, csak az itinert, hogy kilyukasszuk az utolsó előtti rubrikát. Mert lesz még egy titkos EP is, aminek a helyét nem árulták el előre.

Tanakodunk, hogy jön össze még vagy 200 méternyi szint, aminek még hátra kéne lennie Laci órája szerint. Icipici emelkedők még akadnak, de aztán nekiindulunk a lejtőnek az úgynevezett Péter úton, mellőzve a sötétben láthatatlan boksa hűlt helyét. Péternek nem sikerül megmutatni a róla elnevezett utat, de ezt valahogy előre is sejtettem. Rálelünk viszont a 47 km-es „babatávon” haladó Átol Csabira, majd hamarosan megkerül a titkos bója is. Miközben benyomom a lyukasztót, majdnem sikerül ledobnom az itinert a szakadékos oldalba – mászhatok utána. Szabi kiadja a vezényszót, hogy kocogás. Bár nem fenyeget a szintidő vége, mégis jó lenne minél hamarabb beérni, főleg, hogy leginkább már csak lefelé visz az út. Neki is iramodunk, de úgy látszik, bennem maradt a legtöbb futhatnék mára, mert jól elhúzok a fiúktól. Sebaj, amíg leérnek, megkeresem a botom az árok mellett, ahová rejtettem. Aztán gyerünk lefelé a kéken. Sajnos egy-egy kanyar után nagyon csúszós-saras az út, muszáj óvatoskodni. Még rosszabb lesz a helyzet, mikor kiérünk egy erdészeti útra. Itt rendesen fel van fagyva az út felülete. Dobok egy-két hátast, emlegetve mindenféle rosszlányokat. Ezek is szép mutatványok, de még fent az Őr-kő utáni szakaszon sokkal szórakoztatóbb piruettet sikerült produkálnom, úgy, hogy bennem, vagy a botomban az éppen érkező Laci is felbukott. Aztán nem győztünk egymástól elnézést kérni, meg aggódni a másik testi épsége miatt.

Még nem is sejtjük, hogy egy seregnyi nagyon veszélyes jeti vár ránk a célban

Egy darabig hanyagolom is a kocogást, aztán meg mikor már lehetne, azt látom megint, hogy a fiúk lámpája igen messziről világít. Bár kedvem lenne, nem sietek hát nagyon előre. Megnyugtató érzés, mikor elérem a falu legszélét a Gyári-tónál, és egyre szaporodnak és közelednek a fények. Most nincs az az érzésem, hogy milyen jó lenne még menni, bár az igazat megvallva, tudnék még gyalogolni tovább. Lesz még erre alkalom, talán éppen következő hétvégén ekkor még csak a táv felénél fogok tartani valahol Magyarország közepe táján. Csak még be kéne nevezni a sorban következő őrültségre...

Nem fagytam le, nem evett meg a jeti, sem a bükki farkasok és a medvék karöltve, épen és egészségesen, de valamicskét fáradtan lépek be ismét a Bélkő étterem ajtaján, üdvözölve az éppen bent lévő túratársakat. Mire megkapom a díjazást, megjön a két fiú is. Péter is bent vár ránk, ő mintegy 40 perccel korábban ért be. Amíg elmegyek a mellékhelyiségbe, a fiúk kikérik a levesem. Jóízűen elfogyasztjuk, aztán Péter rendel mindenkinek egy kávét, hogy tudjuk Lacit szórakoztatni a visszaúton. Még csapunk egy fergeteges jetipartit, hiszen a szervezők mindenkinek adtak ajándékba egy-egy horgolt jetit és én is sütöttem egy adag sós és édes jetit. Akut jetiveszély van, nemhiába van a falon a Pozor yeti felirat. Még egy könyv is akad, aminek címe szerint mindent ráfoghatunk a jetire. Remélem, a nap eleji nyűgösségemet is bevállalja. Mert szeretnék még LeFaGySz túrára jönni...

Jetiparti indul!

Itt minden a jetiről szól

Ő az én kajlafülű mókusjetim - ezentúl hű túratársam

Strava-link: 

Mozgalmas hétvége (egy a sok közül, ami idén vár rám)

Megint két beszámoló egyben (sajnos nem dióhéjban, azt a mókus a táblán elvitte):

Szombat: Börzsöny Kapuja 35 km

Vasárnap: Újévi detto 16 km

Az új esztendőben igencsak felvitte az Isten a dolgomat, a fiúk szinte már versenyeznek, ki visz el engem a következő túrára. Laci és Szabi is ajánlkozott, de most Szabira esett a választásom, hiszen vele indultunk azonos távon. Laci a haverjával most csak 20-asozott, de azért egy röpke találkozó vele is sikeredett a rajtban. Pedig kismillióan tolongtak a Géza Fejedelem Református Általános Iskola tornacsarnokában, valamint csatolt helyiségeiben, lévén ez a túra a Cartographia kupa fordulója is. Engem egyelőre a kupák (az egy Hétköznapi barangolás kivételével) hidegen hagynak, az viszont nem, hogy a VIDE jó túrákat szokott szervezni. Így, mivel dőlt az eredetileg tervezett hétvégi program párom derekas problémái folytán, sikerült beneveznem az utolsó pillanatban a 35-ös távra. Egyedül, vonattal is elmentem volna Verőcére, de így sokkal jobb volt, hogy túratársam és egyben fuvarom is akadt.

Az volt a terv, hogy nem futunk, hiszen mindketten éppen lábadozunk valami felsőlégúti nyavalyából. Erre rácáfolva lőttünk ki a tornacsarnokból, miután megszereztük az itinerünket és minden más dolgunkat elintéztük a mosdóban és a sorra felbukkanó ismerősöknél. Szépen el is kocogtunk az első valamirevaló emelkedőig. Innen aztán „itt csak a hülyék futnak” felkiáltással némileg visszafogtuk magunkat. Kellett is, mert egyre durvábbá vált az emelkedő, később meg a „szépkilátások” (Aranyoskúti kilátó), illetve kósza barátságos vörös macskák akadályoztak a sebességben. Ráadásul Szabi még a pulóverem is bevállalta kéretlen ballasztként.

Kilátás az Aranyoskúti kilátóhelyről

Mindenféle útakadályok nehezítik a haladást a tracken

Sár egyelőre nem nagyon volt, csak helyenként a munkagépek, esetleg vaddisznók túrták fel az utat, ami aztán keményre fagyott. Szóval az útviszonyok majdnem ideálisak voltak némi kivétellel. Ennek megfelelően hol kocogtunk, hol gyalogoltunk Magyarkút felé. Menet közben Cser M. Zolival is összefutottunk, és beszélgettünk kicsit a túraterveinkről. 

Magyarkút szélén érintettük az első emberes EP-t, ahol forralt borral is kínáltak, de sajnos nem sikerült megkóstolnom, mert mindig elfelejtek külön bögrét hozni. A palackom meg szinte még tele volt izotóniával. Szabi rengeteg jó tanáccsal tud szolgálni, például azzal, hogy ne keverjem az izotóniát. Ó, ha tudná, micsoda rettenetes mixek maradékát szoktam hazahozni az egyes túrákról... Tejszelet azért jutott, amit gyorsan zsebre is vágtam.

Az Irma-forrás melletti kies rét után egy ideig kanyarogtunk a hegyoldalban, majd mászásba kezdtünk a Lokó-pihenőhöz a Nagy-kő-hegyre. Talán utoljára egyetemistaként másztam ezt a szakaszt utoljára, de az biztos, hogy jó régen. Akkoriban viszont igen kedveltük a Börzsönynek ezt a tömegközlekedéssel is jól megközelíthető részét. Éppen a BHTCS-vel kapcsolatos gyilkosos bejegyzésem volt napirenden, illetve ehhez kapcsolódóan tömeggyilkos nőkről szóló sorozatok, mikor is odaértünk a pihenőhöz és előkerült az üzbég dinnyevágó kés a tarsolyomból. Azaz nem is az enyémből, hanem régi túratársunk, Imre hátizsákjából, mikor egyszer erről a csodaszép helyről nézegettük a Börzsöny ormait idestova jó 10-20 évvel ezelőtt. Rengeteg túra és megannyi szép emlék, néha oly távoli messzeségbe tűnően, mintha még egy másik élet túráin történtek volna meg. Az biztos, hogy akkor még a túravezető énemet éltem, most meg a teljesítménytúrázót, hiszen a természetjárásnak is számtalan aspektusa van. És valamelyikhez mindig közöm volt eddigi életem során. Hiszen amióta az eszemet tudom, az erdőt járom...

Fenyegető hófellegek sietnek felénk a Csóványos felől

Új év, új utak – adtam ki magamnak a parancsot a tavalyi év összesítőjében, hiszen ilyen tetemes túramúlttal is van még bőven felfedezni való hazai tájakon is. Fogadkozni az új év kapcsán nem szokásom, de ezt az egy fogadalmat azért bármikor szívesen betartom. Most akkor lépjünk is új ösvényekre egy látványos, erősen lejtő és jelzetlen single tracken, két kopjafát is mellőzve a vasút irányában. (Már eddig is voltak számomra ismeretlen szakaszok a túrában, pedig vezettem már túrát még Sétafikás túravezetőként a Borbély-hegyre).

A vasutat keresztezve újabb EP fogad, ahol palacsintát kínálnak, illetve a közelben újabb cirmos kínálkozik simogatásra. De a nemtörődöm túrázók nem is foglalkoznak vele, csak a palacsintát zabálják mohón. 

Szokolya határában

Daráljuk a kilométereket Szokolya utcáin kocogva, előzgetve a mezőnyt. Megállapítjuk, hogy Lacinak biztos nem lesz gondja a LeFaGySz-on, ha nem értük utol a két táv szétválásáig. Pedig eddig azért tényleg sokat kocogtunk. Így reménykedünk, hogy a Bükkben majd mindannyian túratársak leszünk. Azon is tanakodunk, hogy vajon ideér-e a Magas-Börzsönyből az a fergeteg, ami szürkébe burkolja és fehérbe öltözteti az ottani csúcsokat. Kis ízelítőt kapunk a hópelyhekből mi is, de csak mutatóba. Így éppen napsütésben kapaszkodunk az erdei vadak körében oly népszerű Tar-Péter-hegy oldalába, mikor is utolér Dóri, Tamás és Attila. Váltunk néhány szót, de ők egyértelműen gyorsabbak nálunk, nem akarjuk feltartani őket. Aki nincs most a bükki 90-es kihíváson a kemény magból, szinte mind itt van a Börzsönyben!

Kilátás Szokolyára

A távolodó „kemény mag”

Szabinak mesélek az itteni „látnivalókról”, amiket egyszer pár éve felkerestünk. A szinte észrevehetetlen Krisztus szamara követ most sem találom meg, így hát be kell érnünk nélküle Kóspallagig, ahol csokival vigasztalódhatunk az újabb EP-n. Innen a sárga-piros közös szakaszán, majd már csak a piroson igyekszünk a Toronyalji horgásztó irányába, ahol szintén jó régen jártam. Itt is nyomunk egy pecsétet, majd irány a piros kereszt, utána pedig a zöldön a Gál-hegy. Iskolás csoport halad el mellettünk. Kínlódnak a sáros barázdákban, holott az út mellett a fagyott füvön sokkal jobb a járás. Szabálykövetés vagy rutintalanság? Pont az a témánk, hogy Szabi szerint szinte bárki tud 100 km-t gyalogolni, a kulcs a gyakorlás és a ráfordított idő és pénz, mint szinte mindennél. Nyilván van, aki hamarabb éri el ezt a célt mint mások, hiszen sokféle készség kell egy ilyen sporteredményhez. De a tehetség csak az egyik ebből. Vajon rákap-e valamelyik gyerkőc a csoportból a túrázás, főleg a hosszútávú teljesítménytúrázás ízére? A mai fiatalok, beleértve a saját csemetéinket is, valamiért nehezen vevők erre a sportra. Vajon én kisgyerekként is predesztinálva voltam erre a sportra? Nem hiszem, hiszen annyifelé vihetett volna az út. 

Rálátás a Dunakanyarra

Például már huszonévesen, a teljesített Kinizsi után is elkaphatott volna a gépszíj. Igen, kissé elkapott, mentem is sorozatban egy Gödöllő 60-at, egy Gerecse 50-et és egy Vértes 50-et. Aztán másfelé vitt a sors, más dolgokra (például az anyaságra) terelődött a hangsúly. Sok minden függ az adott élethelyzettől, a barátoktól is, akik körülveszik az embert. De tegyük fel, fiatal titánként belevetettem volna magam a hosszútávozásba, talán ott lehettem volna a nagyon jók között is néhány év leforgása alatt, ahová most most már botorság lenne törekedni közel az 50-hez. Viszont lehet, hogy ezen a pályán mozogva mostanra már bőven kiégtem, vagy lesérültem volna annyira, hogy legfeljebb csak a hátországban szerepelhetnék. Mert hosszú távon nagyjából legtöbbünknek ez a terve a kemény magból, átülni az asztal túloldalára.

Ezeken töprengve a zöld háromszögön teszünk egy kis kitérőt egy kilátóhelyre. Ugyan itt nincs igazolópont a cseh vyhlídkákkal ellentétben, de nem bánjuk meg ezt a kissé sáros és csúszós oda-vissza szakaszt, hisz a kilátás gyönyörű a Dunakanyarra.

Újabb kedves wannabe pontőr cicamica

Kismaros határában újabb cicás ellenőrzőpont. Kis trikolor nőstény tekereg az asztallábak és túrabotok között, állítólag még az asztalra is felugrott az imént, kis simogatásban reménykedve. Javaslom, hogy őt is érdemes lenne betanítani a pontőrködésre, mint pár éve a pálosos cicát. Itt is vételezünk egy müzliszeletet, aztán csattogunk is Kismaros utcáin keresztül a Csattogó-völgybe némi hószállingózás közepette. Itt szintén nem jártam még eddig. A nagy csattogásban észre se vesszük az ellenőrzőpontot a völgyből való kikanyarodáskor, pedig már régóta nem futunk. Egy nagyobb embercsoportosulást látunk helyette, azt hisszük pihenő, evő-ivó turisták. Közben meg pont kitakarják a pontot. Mire minderre rájövünk, már majdnem be is értünk a célba. Kicsit izgulunk, megkapjuk-e így a díjazást. Majd végső esetben megmutatjuk a tracket, ha valaki nagyon hiányolná azt az egy pecsétet. Vissza már nem akarunk menni.

Le a verőcei kálvária lépcsőin

Szerencsére senki nem akad fenn a hiányosságon, így boldogan átvesszük a díjazást 6 óra 22 percnyi vándorlás után. Szabi még fut egy kört a kupa- és mozgalomfüzetek beszerzésével, én is beszélgetek kicsit Máté Pistával, míg Szabi a paprikás krumplit fogyasztja. Sajnos még mindig nem szerettem meg ezt a kaját, pedig túrázóként éppen ideje lenne. Így kicsit inkább leülök csevegni Dórival, Attilával és Tomival. A két srác jön is velünk haza.

És hogy miért is jók ezek a közös utazások és étkezések? Ilyenkor derül fény az összes TT-s pletykára és alakulnak a jövőbeli túratervek, szövődnek a barátságok és jönnek létre a véd- és dacszövetségek. Mert akit egyszer beszippant ez a sportág, annak nincs menekvése. Olyan ez, mint a drog, mondják a fiúk is hátul. Ők tudhatják, mert komoly sportemberek, mint ahogy Szabi is. Hozzájuk képest még a fasorban se vagyok. Ennek ellenére pont ez az egyik tervezett témám idén a blogon, mármint a TT vs. drogozás. Éppen csak megemlítettem a téli Ország közepe 120-at, amiről előző nap hallottam Mariannától, máris van 3 komoly érdeklődő az autóban a nagyjából 3 hét múlva megrendezendő túrára. Pedig Szabi idén már nem akar menni hosszút... Aztán a fiúk bedobják a Pálos 100-at. Nekem sincs pardon. És még egyikünk se tud talán az Edu féle Herend 200-ról, amire éppen ma derült fény. 

Szóval új év, új utak – lesz itt miből válogatni az igazán hosszú távok szerelmeseinek. Kohász kék 250, Mecsek 100, Sárgarigó 100, Kék Balaton új útvonalon, Pálos 100, téli Ország közepe, hogy csak az újdonságokról beszéljünk és itt van még sok klasszikus, ami nekem, mint nagyjából pályakezdőnek, szintén novum. Mátra 115, újabb próbálkozás a Kazinczyn, Rockenbauer 130 – ezek mind rajta vannak a listámon. És akkor még nem is beszéltünk a cseh és szlovák százasokról! Vagy azokról a túrákról, amikre feltétlenül vissza szeretnék menni (Palipista, Őrvidék, Teslácka – ezek ráadásul mind szeptemberiek)? A minap meg nyertem egy Ösvénytaposó nevezést is – persze, hogy beváltanám egy Iszinik 100-ra. Mi lesz így a családi programokkal?

Strava-link:

És mi lesz a náthámmal, mert így, ha nincs pardon, pihenés sincs, edzeni kell! 2 hét múlva muszáj bírni az iramot a 3 fiúval. Meg jövő vasárnap a félmaratont is végig kell futni, habár azt már rég elengedtem, hogy futok egy jó félmaratont valaha is.

Már úgyis ott a saras Salomon az előszobában, szóval akkor vasárnap gyerünk a Lengvári féle Újévi dettora. Bírom ezeket a fantázianeveket. Az újévit még csak értem, de mi az a detto? Arra utal, hogy minden évben ugyanaz a túra kerül megrendezésre évkezdéskor? Legyen inkább Újévi Detti, nézzük meg, milyen Detti újévi formája 16 km-es távon. Lehetőleg minél több futással, szóval a náthát és akut orrfolyást, köhögést dugjuk el valahova a hátizsákba  jó mélyre. Végül is a Börzsönyt már végigharákoltam, legalább a Budai ússza meg.

A máriaremetei kegytemplom - ez mindig EP a Pálos 70-en

Elrajtolva a Máriaremetei Cserkészotthonból persze rögtön elvétem az útvonalat, mint Pálos imádó. Persze tudom én, hogy tudok visszanavigálni a képzeletbeli trackre, de akkor már lövök néhány képet ebben a szép templomkertben. 

Rövid úton elérem a Remete-szurdokot és innen már sikerül mindvégig a konkrét útvonalon maradnom. Összesen háromszor gyalogolok bele, az első természetesen rögtön a szurdokból való sziklás kimászás az Országos kéken. Sokan döntöttek ma úgy, hogy detto újéviznek, jönnek a lapot lobogtatók szemből is valószínűleg a kisebb távokon. Vagy eltévedtek hozzám hasonlóan. 

A Remete-szurdok fölött

Vicces végigdöcögni a vékony hólepellel borított utakon pont azokon a helyeken, ahol egy hete bolyongtunk hárman a sötétben a BHTCS-n. Világosban is felismerem az ominózus pontokat, ahol majdnem elvittem a csapatot rossz irányba. Bezzeg így fényes nappal pofonegyszerű az útvonalkövetés. 

A mufloncnál OKT pecsét benyom haloványan, aztán gyerünk lefelé a zöldön Solymárra. Ez is ismerős, hiszen novemberben itt közösségi futottam a Szénás körön. És kvázi solymári ivadékként egyébként is számtalanszor jártam itt, egyszer még tűsarkú csizmában is, mert sosem tudtam nyugton maradni, ha hegy volt a közelben. Most is vérszemet kapok és szlalomozok turbóban a turisták között nagy élvezettel.

A privát Bermuda-háromszögöm a Muflon fölött

Tehát új utakról most szó sincs, inkább csak az ismétlés a tudás anyja mottóról (vagy dettoról?) A Szarkavár alatt ott áll nagypapám éjjeliőr kunyhója, ami időközben a sors fintoraként turistaházzá avanzsált. Leírom a kért távadatot a tájékoztató tábláról, amit szerencsére jól látok szemüveg nélkül is, aztán lusta (már-már varacskos) disznóként felmászom a cuppogós agyagos emelkedőn. Itt ugyan fut a fene! (Pedig bizony pár hónapja ezt is futottam...) Aztán kis újdonság mégis kerül a trackbe, mégpedig a rövidke zöld kereszt a majálisozós rétig a Jegenye-völgyben. Onnan aztán jön az untig ismert és  közkedvelt út, ami azért rejteget pár érdekességet. Most ezekkel nem sokat törődtem, inkább igyekeztem a solymári műút felé. Ahol volt előttem megint pár turista, így a keskeny ösvényen nem volt kedvem előzgetni, vagyis inkább felfelé futni, ha őszinték akarunk maradni. Pedig ezek az emelkedők bőven belül vannak a futható kategórián. Máriaremete első utcája viszont már súrolja azt, de már volt arra is példa, hogy felfutottam azon az irtózatos kaptatón. Csak akarat kell hozzá, de most nincs, hiszen „csak” egy túrán vagyok. Jó lesz az sétálva is, de onnan aztán teperni kell be a célba. Van nyulam is, hiszen egy srác előttem ugyanígy tesz. Gyerünk hát utána!

Solymár határában

Ott fent van egy kaptárkő például...

Dolomitsziklák, ahol gyerekként sokat mászkáltunk testvéreimmel

A vízesésnél kialakított fürdőben viszont csak a nagymamámék fürödtek

2 óra 14 perc alatt érek vissza a cserkészotthonba, azaz cserkész konyhanyelven a cso-ba. Megszerzem második Lengvári féle oklevelem. Ha szilveszter óta nem lenne akut whiskyundorom, lehet, hogy rá kéne hajtanom a Lengvári túrákra? Szerintem futóedzésnek a legjobbak: az untig ismert útvonalon nincs mit nézelődni, csak menni kell előre. És mivel fix track van, az emelkedőket se lehet kispórolni, mint egyébként. Mert mint tudjuk, egy lusta disznó vagyok, akitől minden edző a falnak menne.

Strava-link: 

2024 TT statisztika

 

Színek magyarázata:

Lila: 10 km 

Világosszürke: 20 km

Zöld: 30 km

Sötétrózsaszín: 40 km

Narancssárga: 50 km

Rózsaszín: 60 km

Kék: 70 km

Barna: 80 km

Sárga: 100 km

A 2024-es évben összesen 33 teljesítménytúrán vettem részt, ebből 8 db 100 km fölötti volt. Két külföldi túrán (százason) vettem részt Csehországban és részben Ausztriában (Stovka Podyjím), illetve Szlovákiában (Teslácka stovka).

Két száz km-es túra külföldi szakaszt is tartalmazott: Kazinczy 200 (Szlovákia - ahova már nem sikerült eljutnom), illetve az Őrvidék 100 (Ausztria)

Idén, életemben először, két lenevezést is sikerült produkálnom a Kazinczyn (200-ról 100-ra) és a Szondin (100-ról 85-re).

2024-ben teljesítménytúrán megtett összes kilométer: 1744,55 km

2024-ben teljesítménytúrán megtett összes szint: 49067 m

Jó-jó, másnak csak százasból van 20-30 fölött évente, ahhoz képest ez mind semmi... 😔

A Gyermekvasút nyomában túra kivételével minden túrámról készült idén beszámoló; ezek itt olvashatók, illetve a Teljesítménytúra Facebook csoportban, valamint a Teljesítménytúrázók Társasága beszámolói közt.

Írhatnék szubjektív rangsorokat, illetve véleményeket, mint pl. legjobb/legrosszabb ellátás, legkönnyebb/legnehezebb túra stb., de mindez egyrészt nagyon szubjektív, másrészt sokszor nem tudnám, melyik ujjamba harapjak, mert sok olyan túra volt, amit nehéznek vagy könnyűnek éltem meg, illetve sok remek szervezéshez volt idén szerencsém és kevés olyan rendezvény volt, ahol volt valami kifogásolni valóm. Ezeket a beszámolóimban úgyis megírom többnyire. Na jó, azért az idei legnehezebb teljesítéseket ideírom: Kazinczy (Regmec 100), Szondi 85 és az esős Palipista 100. És a Podyjím legvége is elég nyögvenyelős és izgalmas volt a félig működő lámpámmal. Rájöttem, hogy jellemzően nekem is a nyár és a meleg adja fel a leckét leginkább. Úgy októberre kezdek végre magamhoz térni.

Lényeg az, hogy a legtöbb vagyis inkább az összes helyről többnyire pozitív élményekkel távoztam és sok rendezvényre szeretnék visszatérni jövőre is vagy ha nem, akkor a közeljövőben. Bizony, lett sok új kedvencem. Idén is sok új túratársat ismertem meg – emiatt is szeretem ezt a sportágat.

Idén egyetlen újévi fogadalmat tettem: ha a Kazinczyn szerzett rejtélyes sérülésem engedi, folytatom a százasozást minimum hasonló elánnal, de keresni fogom azonban a számomra új túrákat és útvonalakat. Ez nem lesz nehéz, mert a csecsemőnek minden új! 😄👶

Az AI csak nem csinál jobbat nekem... - a lábakra azért érdemes figyelni :-)

Fejlécképek és vélemények, avagy ízlések és pofonok

 Ezt a bejegyzést sose szerettem volna megírni. De sajnos meg kellett, mert ilyen ez a mai világunk. Véleményhuszárok, kommentháború, megmondóemberek. Nem szeretnék közéjük tartozni, sőt, lehetőleg szeretném tőlük minél távolabb tartani magam. De aki posztol, főleg blogot ír, az nem tudja ezt megtenni. Mindig lesznek olyanok, akinek nem tetszel valami miatt, fújolnak, esetleg irigyek, vagy ki tudja, mi motiválja őket, mikor negatív véleményt alkotnak.

Lényeg az, hogy a megszokott fejlécképet most lecseréltem. Talán tényleg nem volt a legszerencsésebb. Mert állítólag a vandalizmust támogatom vele. Pedig direkt született egy bejegyzés evvel kapcsolatban, de az illető úr nem olvasta valószínűleg. Most fogja, mert elküldtem neki. Hogy alkosson azután véleményt, hogy kicsit jobban megismert. Főleg azután, hogy egyáltalán olvasott tőlem bármit is. És még lehet, hogy ez alapján se fog megismerni, hamis lesz a kép így is, úgy is.

Nagyon remélem, hogy a cukimuki mókuska senkinek se fogja a szemét szúrni, és hogy a szerzői joggal se legyen probléma, belinkelem a forrást: 

https://leightonphotography.photoshelter.com/image/I0000v6nWc0Sr1dc

Kedvelem ezeket a kis erdei állatokat, amellett hogy aranyosak, szórakoztatóak, ők állandóan aktívak, náluk tényleg mindig pörög a mókuskerék. (Nem mellesleg velük kapcsolatos a házi becenevem - talán nem véletlenül)

Én a mókusokkal vagyok!

Pacsi mindenkinek, főleg a levélírónak!

Félelem és reszketés a Fekete-hegyekben

 

Ez lehetne a címe annak a thriller sorozatnak, amit délelőtti túránkon, hol máshol, mint a Fekete-hegyekben, kigondoltunk Petivel. Vagy esetleg Halálsikoly az éjszakában, de lehetne egyszerűen Haláltúra is. De mivel regény- és film formában megjelenő sorozatról van szó, akár mindegyik címet el lehetne egyszer lőni. A történet a következő: egy elborult elméjű sorozatgyilkosnak kapóra jön, hogy Nagykovácsi közelében minden január első szombat éjszakáján egy teljesítménytúrát szerveznek, aminek nincs konkrét útvonala. Rengeteg ember kószál szanaszét az erdőben, akik közül néhány már sosem fog célba érni. Ők mind kimeredt szemmel fekszenek valami félreeső árokban esetleg egy csapdaszerű veremben vagy friss ásónyomok és vérfoltok árulkodnak csak arról, mi is történhetett. A dolog aztán évről-évre megismétlődik, mert a gyilkost nem tudják elkapni, annak ellenére, hogy a túra körül egyre nagyobb a hatósági felügyelet. És persze egyre kevesebb a nevező. De egyik évben (sokadik folytatásban) már maga a gyilkos is ott van köztük, persze álnéven, hiszen máshogy be se jutna a környékre.

Remélem, nem adtam ötletet senkinek, azaz maximum a történet megírására vagy megfilmesítésére (vagy nekem kéne levédetni a jogot?) Szerencsére a mi kis BHTCS-nket idén ennél sokkal kevesebb izgalom övezte, de kétségkívül így is jól szórakoztunk a teljesítménytúrázók és terepfutók hagyományos nagy buliján, ami kinek BHMTCS (Budai-hegység még távolabbi csúcsai), kinek BHKTCS (Budai-hegység közeli csúcsai), kinek BHTCS (Budai-hegység távoli csúcsai) volt felkészültségtől függően.

Idén is a klasszik középtávon terveztem (mertem csak) indulni, bár tavaly pedzegettem a nagyobb megmérettetésen való próbálkozást. Tavalyi eredményem alapján még nem éreztem magam elég acélosnak a biztos teljesítésre. Az idei menet alapján viszont jövőre bele merek már talán vágni. Persze ahhoz kell az időjárás közreműködése is. Idén kis híján minden ideális volt a jó teljesítéshez. A tavalyi nehézségeket meg csak olyan körülmények tudnák überelni, amik közül jó néhány alapból kizárja egymást, mint például a 20-50 cm magas, lehetőleg megfagyott tetejű hóréteg, ónos eső, szakadó eső, hófúvás, mínusz 10-20 fok, viharos szél.

Magányos farkas teljesítést terveztem idén is, bár Meta AI Szilvi rám írt, hogy nem mennék-e vele, de nem volt merszem válaszolni neki, mert féltem, bekapok valami vírust. Úgyhogy bocs Szilvi innen is, ha valós ember vagy, nem csak egy kósza internetes vírus, hogy bunkó módra nem válaszoltam neked. Ha bírtad volna a tempót, akkor jöhettél volna velem, vagyis velünk, még egy csaj befért volna a csapatba. Azonban be kell vallanom, hogy akkor, mikor írtál, még biztos nemet mondtam volna neked, mert futni terveztem. De változnak az idők és a körülmények, mert a túra napján lett még egy kérőm. Akinek aztán szívesen igent mondtam, mivel ismertem őt és a tempóját is, és tudtam, hogy jól fogunk együtt haladni. Bognár Laci volt az. Cserébe a kalauzolásért még autóval is vitt és hozott, így az egész igazi vin-vin szituáció volt. Ő Szarvák Szabival ment volna, de Szabi lebetegedett, gyorsan kellett egy új navigátor. Az a megtiszteltetés ért, hogy rám gondolt – lehet az ilyenre nemet mondani a magamfajta hobbi túravezetőnek? Útközben a plébániára sokat emlegettük Botos Istvánt, hiszen ő volt a másik személy, akit Laci megkérdezett. Csak István nem válaszolt neki. Mit ad Isten, az emlegetett szamár, dehogyis szamár, István éppen akkor kászálódott ki az út szemközti oldalán autójából, mikor mi is. Ő is örült a navigátornak, így aztán fel volt adva a lecke, hogy két pasit kell kalauzolnom a sötét rengetegben. Ilyenkor nem szabad hibáznia egy nőnek...

Már csak Börcsök Andrást hiányoltuk a Szondi négy apródja formációból. Ugye augusztusban mi együtt négyen szenvedtük végig ennek a túrának az utolsó 25 – talán legnehezebb – kilométerét, még annak ellenére is, hogy hárman lenevezők voltunk a százas távról. Emlegettük is bőszen Szondit, biztos csuklott sokat meg forgolódott összevissza a sírjában.

A rajtban kapásból sikerült is elveszítenem a fiúkat, akkora volt a nyüzsgés. Helyettük Csornai Edinára és Nagy Janira bukkantam. Aztán nagy nehezen megtaláltam a kalauzolandó delikvenseimet, hiszen az nem járja, hogy szegények csak úgy bolyongjanak össze-vissza nélkülem az éjjeli erdőben, főleg a félelmetes nevű Fekete-hegyekben. Közben ráköszöntem még Borosnyay Palira és Fiala Péterrel is boldog új túraévet kívántunk egymásnak. Mindenhol ismerős arcok. És ismeretlen csúcsok is a hátizsákban: hiszen az úgynevezett Sárga-púpról Nagykovácsi fölött még csak nem is hallottam a tavalyihoz hasonló alapos felkészülésem során se. Ez a csúcs aztán általában sárga puputeve vagy esetleg sárga biszbasz néven került említésre a túra során. Kikaptuk még a Vörös-pocsolyás-hátat. Ez azt hiszem vörös dagonya néven futott nálunk, pedig Thirring Gusztáv Rother Lacken-Riegelnek nevezte anno úgy 1900 táján – ja nem ezt, hanem a szomszédos Kopasz-erdő-tetőt, holott tükörfordításban ennek kéne annak lennie. Felkészülésem folytán kíváncsiságból és munka híján ugyanis a Budapest környéke turistakalauzát is olvasgattam. Ennek a legnagyobb haszna az volt, hogy rá kellett döbbennem, hogy akkortájt nem minden helynek volt magyar neve. Például ennek a csúcsnak sem, mint ahogy a szintén esélyes Hársbokor-hegy is Lindenbusch névre hallgatott, a Jegenye-völgy, amit a BHMTCS-sek útba ejthetnek, pedig nemes egyszerűséggel Pappelgraben volt. A harmadik felkeresendő magaslat a Zajnát-tető volt, ami tavaly is útba kellett ejteni. Ennek örültem a legkevésbé, mert emiatt az elég meredek csúcs miatt kellett egy kisebb kitérőt tenni a tervezett útvonalról, tehát ez szaporította leginkább fel a kilométereket. (Talán sejtettem már induláskor is valamit...) A Szarvas-domb, amire Petivel délelőtt felmásztunk, persze juszt se volt benne a pakliban.

Egy fa törzsében nevelkedő fa a Nagykovácsi templom kertjében

No sebaj, a Sárga-púpot gyerekjáték volt beazonosítani a papír- és a digitális térképen is, így indulhatott útjára a mandula. Pontban 6 óra 6 perckor sikerült is rajtidőt kapnunk. Annyira nem siettünk, hogy ne mutassam meg a többieknek a templomkertben lévő fában fát. Örültem, hogy végre találtam két embert, akinek ez még újdonság, aztán mentünk is mint a meszesek a Meszes-hegy, azaz nem, a Zajnát-tető felé a sárga jelzésen. Sorra hagytuk el a túrázókat, minket csak a futók előzgettek. Nem csoda, hiszen 9-10 perces kilométereket mentünk felfelé is a jeges utakon. Macskát persze senki se hozott, de legalább a srácoknak volt botja (nekem persze az se). Nagykovácsitól nyugatra meglepően téliesek voltak az útviszonyok, ellenben azzal, amit délelőtt tapasztaltam a Nagy-Kopasz déli lejtőjén, illetve hétközben a Normafa térségében. Itt összefüggő hóréteg volt és a letaposott utak sok helyen eljegesedtek. Azért ügyesen oldalazva lehetett haladni, nem is lassan. Jó társaságban falni a kilométereket remek dolog, főleg, ha útközben új ismerősökre is bukkanunk, mint most Kovács Andrásra és Méz kutyájára. Vele együtt másztuk meg a Zajnát erős kaptatóját. Aztán a csúcson semmi se volt. Se pont, se semmi, és senki, akit le lehetne gyilkolni sutyiban az efölötti csalódottságban. Ellenben egy szomszéd csúcson világítottak fejlámpák, meg valami kékség, de arra azt hittem, hogy az a képzeletbeli trackemen a következő Meszes-hegy keresztje kivilágítva. Még le is fotóztam nagy boldogan, fennen hangoztatva buta elképzelésemet... Össze-vissza keresgéltük, hogy merre lehet a pont és mire felocsúdtunk, valamint hosszas makacskodásomnak köszönhetően, András már el is tűnt valami sűrű bozótosban. Hiába követtük volna, mindenhol a növényzet állta az utunkat. Mivel pontnak és útnak nyoma se volt semerre és aztán a lámpafények is eltűntek, végül is arra jutottunk, mégis a kéken kivilágított hely lesz a mienk. De ehhez csak úgy tudtunk eljutni, ha visszaereszkedtünk az előbb megmászott meredélyen, aztán egy másik útra áttérve újból kemény mászásba váltottunk. A fiúk meg is gyanúsítottak okkal, hogy tutira én vagyok a történet elején emlegetett sorozatgyilkos. Most éppen kifárasztom őket, meg elcsalom őket szánt szándékkal az Isten háta mögé, aztán egy óvatlan pillanatban előveszem az ásót a hátizsákomból... Mondtam, hogy nem is így van, mert a sokadik ilyen tévedés után ők fognak engem kegyetlen módon lemészárolni, mint leszerepelt pocsék túravezetőt. 

Amikor a fától nem látja az ember az erdőt tipikus esete, avagy a Zajnát egyik magaslata a több közül

Nagy nehezen aztán csak eljutottunk a konkrét Zajnát-tetőre az ellenőrzőpontra egy Ákos nevű pontőrhöz, és talán annyi időt nem vacakoltunk el, mint tavaly az Alsó-Zsíros-heggyel a ködben. Most szép tiszta csillagos égbolt feszült fölénk, lestük is, nem látjuk-e a tegnapi meteorraj egy-egy késői hírmondóját. Sajnos nem lőttem le a poént, hogy bemondjam Ákosnak, hogy „Helló, helló, újra itt vagyok”, pedig szándékomban volt. Annyi erre a Zajnát-tetőnek vélhető magaslat, amire már felmásztunk. Nem biztos, hogy értékelte volna a pontőr srác.

Na elsőre is ide kellett volna jönni...

Na akkor haladjunk is tovább a Meszes-hegyre a meszesekhez méltó tempóban továbbra is (bár mi nem féltünk attól, hogy megköt a rakományunk, ha nem sietünk), ne vesztegessük Aynardéknál az időt. Ki gondolná, hogy a Zajnát és az Aynard helynevek közeli rokonságban vannak egymással? Az Aynardok még III. Béla király francia feleségével kerültek erre a vidékre és kaptak itt birtokokat, valamint építettek itt várat. Aztán nevük magyarosodott és fellelhető a környékbeli helynevekben Zajnát, Hajnár, Ajnár vagy Ajnát alakban is. Remélem, a kalauzoltjaimat nem untattam túl sokat hasonló históriákkal, próbáltam visszafogni magam. Ez önkéntelenül is sikerült, miközben a Meszes-hegy igen meredek oldalát másztuk, lehagyva megint több túrázót. 

Csanya residence

Miután Csanya sátránál tiszteletünket tettük (akit szándékunkban se állt eltenni láb alól), mentünk is a vízmosás irányába, amire a fiúkat felfelé már menet közben felkészítettem lelkiekben, hogy az rosszabb lesz, mint feljönni volt ide. Itt már nem is túrázókat, hanem inkább kirándulókat próbáltunk kerülgetni. Ők amiatt kerültek lefokozásra, mert még lámpájuk se volt többüknek. Mivel utálom, ha feltartanak és ezen bosszankodva, mint a hülye, rongyolok az ilyesmi lejtőkön lefelé, a fiúkra egy keveset várnom kellett, amíg leértek az Éles-kő völgyébe. Az útvonalat úgy terveztem, hogy itt fogunk felmenni. Mások csak másszanak az Ilona-lak felé a bozótos meredekben, elektromos kerítéseket kerülgetve. Lehet, hogy rövidebb pár száz méterrel – az automatikus tervezés is ezt az útvonalat dobja ki, de a hosszabb néha rövidebb és mindenek felett gyorsabb is. Még ha szépen lassan emelkedve ki is kell mászni majd a völgyből a Zsíros-hegy alá a jelzetlen gerincútra, amin majd a Zsír-hegyet közelítjük meg. (A kettő nem összetévesztendő, főleg a túra során nem.)

A Zsír-hegy több szempontból könnyű zsákmány volt. Egyrészt Csanya Peaks sorozatának köszönhetően jártam már rajta és voltak emlékképeim, másrészt annyi teljesítő hemzsegett a csúcs körül, mint az oroszok, harmadsorban meg voltak (számunkra nem kívánatos) segítségek a csúcs megtalálásához, mint bóják, világító lámpák, fényvisszaverők a csúcsra vezető keskeny csapás mentén. Ha lehet innen a biztonságos távolból szólni a szervezőkhöz, az a kérésünk, hogy ilyenek inkább ne legyenek (egyesek meg biztos inkább örülnek neki), mert a játék örömét és kihívás jellegét veszik el. A csúcs maga itt is igazi díszkivilágítást kapott karácsonyi fényfüzérrel. Némi ellátmány is ütötte a markunkat nápolyi formájában. Csapatunk is kiegészült a negyedik apróddal, Andrással egy rövid időre, mivel itt összetalálkoztunk. Az ocelotgatyás Csipihez is volt szerencsénk egy köszönés erejéig, de ő párducmacska módjára suhant tovább a lejtőn, így követni nem tudtuk, ha akartuk volna se.

Zsír, becserkésztük a Zsír-hegyet is!

A Telki-hegy volt a következő áldozatunk. Ezt a zöld négyzeten, majd a némileg csúszós zöldön és zöld kereszten közelítettük meg. A villódzó fejlámpák elárulták, hol kell felmászni, és itt is volt némi fényvisszaverő megerősítés a csúcsig. Álmos nem volt álmos, be is nyomta ízibe a pecséteket itinerünkbe. Az Anna vadászházig az eddig megtett úton jutottunk el, majd itt a Nagy-kopasz emelkedőjéhez vezető jelzetlen ösvényekre váltottunk. Egy nagyobb és elég hangos kirándulócsapatot próbáltunk üggyel-bajjal előzgetni a bozótos kellős közepén. Itt is be kellett kategorizálnunk őket és minket az attribútumok alapján, mint hangos panaszkodás, elemekkel való küzdés, sebesség stb. Mi a hangzatos és fellengzős profi (szigorúan nem turisták, hanem) túrázók nevet kaptuk magunktól természetesen. Ennek megfelelően a csúcsig annyit rájuk vertünk, hogy már hangjukat se hallottuk. A Csergezán-kilátónál kapott vizet, aki kért a valószínűleg a Foodpanda által kirendelt Laci nevű pontőrtől. Mivel kezdtünk elég éhesek lenni, elővettük a rajtnál kapott ellátmányt is. 

Töltekezés a kilátó alatt

A következő szakaszon Tarnai Máté csukolhatott (így mondják ezt?) álmában, ha véletlenül nem tisztelte meg jelenlétével e rendezvényt, mert igen sűrűn emlegettük pihenője kapcsán, amit fel kellett keresnünk. A pont a pihenő ikonikus magányos fájára került, amit első blikkre kockázatosnak tűnt megközelíteni. Közelebb érve azonban annyira nem volt vészes a terep a pecsétig. Érdekes volt egy napon belül nappal és éjszaka is itt járni.

Éjjel-nappal Tarnai-pihenő

Innen csak vissza kellett mászni a zöld kereszt/piros háromszög elágazásáig, aztán ezeken a jelzéseken továbbhaladni, egészen addig, amíg az illegális (vagy már nem illegális) kék kereszt balról beérkezik a Nagy-Kopaszról. Útitársaim kérdezték még a csúcson, hogy oda majd vissza kell-e mászni. Mondtam nekik, hogy ha még egyszer látjuk a kilátót közelről, akkor nyugodtan csapjanak agyon. Nem is mentünk oda vissza, hanem inkább a jelzetlen folytatáson próbáltunk ereszkedni egy felfagyott úton, a rétek mentén. Itt is voltak előttünk, így még a térképet se kellett nagyon nézni, hol kell letérni a Vörös-pocsolyás-hátra. A csúcsot megközelítettük egy jelzetlen úton, aztán következett a bozótharc – a leghosszabb és legnehezebb a túra folyamán. Jutalmunk a csúcs megtalálásáért egy roston sült hotdog lett, amit nyomban el is fogyasztottunk. Igazán sajnálom hogy, sajnos kép nem készült, mert fázott a kezem.

Terepfutók nyomában ereszkedtünk le a hegyről, így egy csapásra eldöntötté vált a dilemma, hogy a piroson vagy a jelzetlenen menjünk-e tovább – mindkettő jó megoldásnak tűnt. A kérdés csak az, melyik a síkosabb, de ugye ezt csak azt tudhatja, aki mindkettőt végig járta a napokban. A fiúk hiába invitáltak, hogy fussak velük, mert én ragaszkodtam a sajátjaimhoz. Meg is jegyezték az enyéim, hogy a sötétben valószínűleg nem látták a srácok, hogy nagyjából az anyjuk lehetnék. Szóval megvártam most is őket a jelzetlen ösvényen, miután lezúztam a susnyásban az útra, aztán mentünk is tovább, később elérve a piros jelzést. Amit aztán az első adandó alkalommal le is vágtunk. Fura volt, hogy ennyit ereszkedve még mindig a jégfoltokkal küzdöttünk. Aztán a Fekete-fejig (amit Thirring Gyula véletlenül se nevezett Schwarzkopfnak), azok is megszűntek. Nem csoda, hisz forró volt a hangulat, szóba jöttek némi férfitangák túrázáshoz, meg egyéb vad ötletek. A csúcsra menet megint találkoztunk Edinával és Andrással, így aztán volt alkalmam bemutatni Lacinak Edinát, aki a híres Kék Balaton túrát szervezi, ha már úgyis szeretne nevezni.

A csúcsról az előzőleg megismert köves kaptatón ereszkedtünk le Adyliget elegáns házai közé. A fiúkat átvezényeltem egy parkon, aztán Laci magára ismert egy utcanévben, a Szent László utcában. Ezen jó sokáig haladtunk, majd megtáltosodtunk a Táltos utca hosszú és meredek lépcsőin – szerencsére esés nélkül. Csak néztük, micsoda vityillók között haladunk. Lövésem sincs, ki volt Dutkai Ákos, de éppen a róla elnevezett utcán irányultunk később a kék jelzés felé, amit aztán a Gyöngyvér utcán keresztül hagytuk el. Lett volna kézenfekvőbb megoldás is a Géza fejedelem útján, de István kicsit már tovább ment és nem akartunk visszafordulni meg egyébként is nüansznyi a különbség. A Honfoglalás utcánál aztán elértük a kék kereszt jelzést és máris tanakodhattunk jelzések híján, vajon a szétváló út melyik ágán megy tovább. A telefonom a felsőt mutatta, így aztán ezen közelítettük meg az erdőt. A jelzést egy útkanyarulatnál máris elhagytuk, hogy rajta üssünk utolsó előtti áldozatunkon, a Kálvária-dombon. Egy bánya pereme fölött kanyarogtunk, ahonnan nappal csodás lehet a kilátás. A lobogó tábortűz mellett kaptuk meg a pecsétet. Gyorsan belőttem telefonon újra, hol is van a következő kivégzendő, a sárga puputeve, illetve nagyjából mennyi távolság lehet vissza a célig még. Kb. 5-6 km-t saccoltunk, szóval hamarosan véget is ér éjszakai ámokfutásunk. Ó milyen kár! Hiszen a gyilkosok még elemükben vannak, tombolnának kicsit! Lett egy potyautasunk, egy srác, aki szorosan ránk tapadt, viszont mindig mindent jobban tudott (szóval nem is értem, minek jött velünk, ha beszélgetni meg nem akart). Egyszóval rohadt idegesítő volt a túravezetőnknek, más néven Főnöknek (azaz nekem, mert ezt az elnevezést kaptam az embereimtől – igazi maffiavezérnek érezhettem magam), de egyben hasznos is, mert kezdett állatira fázni a kezem telefonozásnál, aztán inkább eltettem a zsebembe a ketyerét. Persze mindig akkor, mikor el lehetett menni nem megfelelő irányba. Így a srác szólt utánunk, hogy arra kell menni. Ez többször is megismétlődött, szóval megint jól lebőgtem a fiúk előtt, mint túravezető, aki most már a jelzett úton is eltéved, ideges és hibát, hibára halmoz. 

Azért csak eljutottunk a sárga jelzésig, ahonnan kiágazott az út a Sárga-púphoz – mit ad Isten az egykori kötélpálya oszlopainál, amit ugye már kicsi korom óta ismerek. Gyerekként jó kis szórakozás volt felmászni rá és kipróbálni, ki meddig mer elmenni rajta. Én sosem voltam túl bátor...

A Sárga-púp egy igazi jutalomfalat volt Hannibal Lecternek, könnyen megszerezhető és ízletes, bár nem járt mellé csoki. A szél viszont kezdett feltámadni, így iszkoltunk is lefele Nagykovácsi utcáin a cél irányába. Már messziről hívogatott a kivilágított sárga templom, így tudtuk, hogy nincs messze a vég. Elhaladtunk az autók mellett is, így a fiúk bedobták feleslegessé vált botjaikat. (István csak a nevében szereplőket nem tudta letenni sehogy se.) 

Útközben még reménykedtünk egy 8 órán belüli teljesítésben, de végül ebből egy jó fél órával kifutottunk, 8 óra 35 perc alatt végeztünk az összes csúcsunkkal. Brutálisan és kegyetlenül, de mindvégig remek hangulatban. A tavalyihoz képest tényleg móka és kacagás volt az egész csúcsgyilkolászás. Tavalyi 9 órán túli eredményt sikerült összehoznom, amiben ráadásul sok futás is volt. Most meg alig pár száz métert tettünk meg gyorsabb tempóban összességében. Nézegetem a frissen kijött eredménylistát, és ha jól számolok, talán a hatodik vagyok a nők között, akik a plusz csúcsot, azaz a valamelyik Tarnai kollégáról elnevezett pihenőt is belerakta. Szóval a jövőre nézve már kezdhetek reménykedni egy BHMTCS teljesítésben, főleg amiatt, hogy tudom, hogy ha kell, tudok még gyorsabb is lenni ekkora távon. Az ismerősök közül is majdnem mindannyian sikeresen szerepeltek a választott távjukon.

A célban már csak egyetlen nagy hibát követtem el, otthagytam a névjegyem egy piros kanálvilla formájában, pedig ilyet nem csinálhat egy profi sorozatgyilkos. Nemes egyszerűséggel kihajítottam az evőeszközt ugyanis a szemetesbe a levesestányérommal. Ilyeneket csinálok, ha fáradt vagyok, pedig most nem is éreztem magam annak, a tavalyihoz képest főleg nem...

Hármasfogatunk - köszönet a fiúknak, hogy elviselték a Főnökasszonyt!

Előzőleg az AI-val (nem Szilvivel) készíttettem pár képet a túráról, ami sokszor eléggé viccesen félremegy, de szerintem most egész jól lehozta a hangulatot. A képek a horror verzióhoz is használhatók lennének akár. Lehet, hogy amiatt, mert ez a túra azért át tud fordulni néha horrorba is? Idén tök nagy szerencsénk volt, de tényleg!

Strava-link: