Kitörés – töretlenül

Katonasír a Csacsi-rét fölött

Már harmadik éve, hogy részt veszek a Kitörés teljesítménytúrán egyre növelvén a távot és a kihívást. Első évben, 2015-ben, a 25-ön indultam, 2016-ban a 35-ös távot teljesítettem, a tavalyi évet sajnos kénytelen voltam egy családi esemény miatt kihagyni, idén azonban nem volt mese: vár rám a teljes, 60 km-es táv. 

A terepviszonyok minden évben igazi kihívást jelentenek, lévén ez egy téli extrém éjszakai teljesítménytúra. Az első évben a tükörjég nehezítette meg a haladást, a következő évben a nagy sár. Idén aztán kaptunk minden jóból: volt sár, jég és hó is felváltva, vegyesen. Szerencsére ott lapult táskámban a hómacska az első ellenség ellen, a másik kettőre meg már felkészültem a túra előtti napon, mikor pár társammal feltérképeztük a terepviszonyokat a Nagy-Szénás és Perbál között.

Úgy terveztem, hogy Aszúékkal együtt megyek a 60-as távon, de aztán utolsó pillanatban Peti is úgy döntött, hogy elkísér egy darabig és egy régi túratárs, Andi is mellénk szegődött. Az indulás körül volt némi kavarodás. Lekéstük a találkozót, amit Andival megbeszéltünk, majd Aszúéknak sem sikerült időben átjutni a hídon így a várban vártunk rájuk dideregve, közben nézegettük a túrázók nem mindennapi szereléseit, láttuk, különböző „stratégiák” vannak a túlélésre. Közben sorozatosan engedtem magam elé a nevezőket. Végre megjöttek Aszúék, de egyelőre csak bandázni volt kedvük, indulni még nem. Végül már nem bírtunk várni, nekiindultunk Andi, Peti meg én.

Tempósan haladtunk át a Széll Kálmán téren, majd a Városmajoron, és a Diós árok szakadatlan, szűnni nem akaró emelkedője sem akasztott meg. A Széchenyi-kilátónál kaptuk meg az első pecsétet a katonaruhás pontőröktől. A Normafánál tartottunk egy rövidke technikai szünetet, majd a katonasírnál egy újabbat, közben volt idő egy gyertya meggyújtására és a hősök előtti főhajtásra is. A síron lévő gyertyák, mécsesek számából ítélve sokan tettek még így.  Latolgattuk, milyenek lesznek az idei terepviszonyok, féltem, hogy már itt találkozunk a fő mumussal, a jégpályával. De szerencsére komolyabb csúszkálás nélkül jutottunk a Csacsi-réthez, a következő ellenőrző ponthoz, nem kellett bevetni a jégkarmokat se. A nálam jóval magasabb Peti és Andi kevésbé haladt biztosan, még bottal sem, lehet, hogy van valami abban, hogy minél alacsonyabban van az ember súlypontja, annál biztosabban tud haladni? Legalábbis ezt az elméletet alkottuk meg nem is olyan rég…

A Csacsi-réttől változott a helyzet, a havat sár váltotta fel, amiben a Virágos-nyeregig tapicskoltunk. Mindenesetre sokkal kellemesebb volt, mint a 2015-ös korcsolyapálya. Andit azonban nagyon megfogta a sártenger, így nem várjuk be. Újabb emelkedő a János-hegyig – alattunk és fölöttünk gyöngysorként rajzolódik ki a sok-sok fejlámpa fénye. Rengetegen vannak, és ahogy előrébb jutunk, se fogy a tömeg. A János-hegy alatt csokit és pecsétet kapunk, majd irány az Erzsébet-kilátó. Itt újabb technikai szünet következik, próbálunk töltekezni a készleteinkből. Gyanúm beigazolódik, a János-hegyről lefelé kezdődik a csúszka-móka. Előkerül a hátizsákból a hómacska. Kezdő macskatulajdonosként nem fér a fejembe, hogy a bal lábam miért csúszik továbbra is, miközben a jobbal olyan ügyesen haladnék. Némi fejtörés után rájövök: a balost karmokkal befelé vettem fel. Gyorsan kifordítom, és közben reménykedem, nem sérült meg a bakancsom. Apropó: bakancs. Hosszas fejtörés után a tavaly használtan vett komolyabb Meindl került a lábamra, ami még egy hónapja is törte a sarkamat. Azonban a legutolsó két túrán olyan szépen viselkedett, hogy végül rá szavaztam, mint hűséges útitársra – komoly érv volt a masszívsága és vízállósága. Bár a sarkamat elővigyázatosságból most is leragasztottam, mint utólag kiderült, semmi szükség nincs már ilyesféle óvatosságra, hólyag, feltörés nélkül úsztam meg a kiruccanást.

Ellenőrző pont a János-hegyen

Lefelé a János-hegyről

Petinek azonban karmok nélkül komoly küzdelem a lejtő, de a botokkal azért ügyesen halad lefelé. Nekem pedig a kezdeti óvatoskodás után valósággal szárnyakad ad hólánc nyújtotta biztonságérzet. A Szépjuhásznénál azonban lekerül a lábamról. Itt Aszú is utolér minket, majd a Hárs-hegyre menet le is hagy. Mi is tempósan haladunk, de tartalékoljuk az energiát. Az ellenőrző pont után már vehetem is fel újból a karmokat, nélkülük a lejutás valóságos rémálomnak tűnik. Sokan esnek-kelnek, fenéken csúsznak a köves-jeges lejtőn a barlangig. Az utolsó lépcsős szakaszon én is segítek egy mögöttem jövő srácnak, szegénynek nagyon csúszik a cipője. A barlang előtti hídnál megvárom Petit, majd a túrabottal áthúzom a biztos talajra.

Hűvösvölgyi katonasír

Ugyan ez a túra számunkra sem egy sétagalopp, önkéntelenül újra és újra eszembe jut, hogy a kitörő katonákat nemcsak a mostoha terepviszonyok várták, hanem az ellenség is. Nem csokit és teát kaptak, hanem golyózáport, miután esetleg elérték a célt, nem várta őket a forrós zuhany és a kényelmes ágy, mint minket. Vajon milyen stratégiát volt érdemes követni? Az éjjel leple alatt haladni, nappal meg meghúzódni valahol? Hiszen a téli havas erdőben egy mozgó pont a csupasz fák között kitűnő célpont. Érdemes volt-e bemenni a falvakba egy kis élelem, oltalom reményében? Hiszen lehet, hogy az oroszok már hamarabb eljutottak oda, aztán ki tudja, hogy a reménybeli menedékadó melyik oldallal szimpatizált? Az elkapott beszédfoszlányokból kiderül, nem csak engem foglalkoztatnak ezek a kérdések.

A Hárs-hegy a felmerülő kérdések mellett már csak sarat tartogat a számunkra, meg a búcsú pillanatát Hűvösvölgynél. Petinek eddig tartott a túra, mivel a Virágvölgyből már nehézkes lenne a hazajutás. Ha már eddig is ilyen hűségesen viselte a túrabotjaim gondját, a továbbiakban is rá bízom, hiszen úgy érzem, nem lesz szükségem rájuk. Egyedül vágok neki a Nyéki-hegy kaptatójának. Jól haladok, sorra előzöm a kitörő túratársakat. Reménykedem, hogy a 25-ös táv vége után majd kevesebben lesznek, meg abban is, hogy esetleg beérem Aszút. Óriási meglepetésemre a Határ-nyereg után ő ér utol engem. Együtt másszuk meg az Újlaki-hegy kegyetlen emelkedőjének utolsó métereit, majd pecsét után kissé csúszós terepen jutunk a Hármashatár-hegy alá, ahonnan csodálatos panoráma tárulna elénk – ha nem lenne sötét. Lefelé nagyon figyelni kell minden lépésre, mert van, hogy csak kis szerencsével kerülöm el az esést. De volt ez már rosszabb is 3 éve…

A Hármashatár-hegy alatt

Virágos-nyereg

A nyeregben hatalmas tömeg, a pecsételés után nehéz kitalálni, melyik sátorban osztják az ellátmányt. Szendvicset rögtön kapunk, de a teára várni kell. Hatalmas kihívás lehet ez az embertömeg a szervezőknek is, kicsit úgy tűnik, hogy az ekkora népszerűség őket is meglepetésként érte. Érzek némi szervezetlenséget és valahogy a sok ember is a megszokott hangulat rovására van. Idén a pontok se ugyanazok, mint 2 vagy 3 éve, hiányolom az itteni komplett járműparkot.

A szendvics finom, bár nehezen sikerül legyűrni. Szomorú látni, hogy sokan fogyasztás után eldobálják a poharaikat és egyéb szemetüket az út mellett. A sárga jelzés idén is kegyetlenül csúszik, bár hómacskával haladni itt se nagy kunszt. Aszú lánc nélkül, botokkal taktikázik, hiba nélkül – őszinte csodálatom. Másik szomorú tény, hogy egyesek hómacskával a lábukon felbátorodva képtelenek kivárni a libasorban való toporgást, dúvad módjára alul-felül próbálnak előzni, közben esetleg elsodorva az amúgy is bizonytalan lábakon álló túratársakat. A futókkal kevesebb a gond, ők legalább szólnak előre, hogy jönnek. Egyesek felülről érkeznek – utólag tudom meg, hogy egy másik rendezvény szalagozása tévesztette meg őket. 

A Jegenye-völgyben

A Muflonban

Egy idő után már nagyon fárasztó a megmacskásodott lábam, a Jegenye-völgy előtt be is húzom a karmaim. Ennek örömére esem is egy szép nagyot. Az amerikaiak bázisán találok a földön egy kesztyűt. Már éppen leadom a pontnál, mikor megkerül a gazdája. Idén a völgy tavalyi jeges horrorhoz képest valódi leányálom. Aszúval ide-oda előzgetjük egymást, majd a Zsíros-hegyre felfelé menet végleg elhagyom. A Muflonnál percekig kell sorba állni a pecsétért. Miután kifelé menet se látom, a hideg miatt tovább indulok. A karmokat végleg elteszem, hiszen tudom, Perbálig egész biztosan nem lesz rájuk szükségem. A Szénásra innen viszonylag gyorsan felérek, próbálok készíteni pár képet, már amennyire a sötét engedi. Ereszkedés után úgy tűnik, hogy a Kutya-hegyre végtelen emelkedő vezet. Pedig pénteken nem tűnt ilyen hosszúnak világosban. Aztán jön a megváltó kerítés a forgóajtóval és a pont a Fehér úton. Itt a régi hangulat fogad tábortűzzel, korabeli dallamokkal. Kicsit meg is pihenek, eszem-iszom, majd nekivágok a Perbálig tartó ereszkedésnek. 

Lámpák sora a Nagy-Szénás tetején

Túl a felén

Az erdőből kiérve tapasztalom, hogy korai volt eltenni a macskakarmaim – a patak előtt díjnyertes esést mutatok be. Olyat, hogy a mögöttem haladó német srác is izgatottan érdeklődik az állapotom felől. Megnyugtatom gyorsan és én is megnyugszom, hogy bár egyedül haladok, mégis figyelnek rám a bajtársak. Egy német csoport mellé keveredem és hallgatom az eszmecseréjüket arról, hogy egyedül nem indulnának neki. Igazából valahogy úgy vagyok vele, hogy éjszaka, extrém viszonyok ide-vagy oda, annyira nem bánom, hogy követhetem a saját tempómat és egyedül lehetek a gondolataimmal. Perbál előtt géppuskás katona invitál a sátorba bélyegezni. Számolgatom, hogy már alig van pont hátra, tulajdonképpen az út nagy részét megtettem. Azonban jöhetnek még nem várt nehézségek, így nem kell elbíznom magam. Bár itt-ott néha fáj, meg a talpam is sajog rendesen, elég jó állapotban tudhatom magam a körülmények ellenére.

Tábortűz a Fehér-úton

A kocsmában a pecsét mellé tea is jár. Nehéz helyet találni a sok vendég között, végül egy bárszék jut nekem. Nagy nehezen felkapaszkodom erre a számomra rendes körülmények között is kényelmetlen alkotmányra, feljutásomban egy a szék előtt heverésző marcona doberman akadályoz. Nem kevésbé marcona kinézetű német gazdája azonban azonnal félrehívja. Próbálom elfogyasztani a szendvicset, amit Peti készített nekem, de érzem, hogy sok lesz belőle és a pihenésből is. Így indulok tovább az anyácsai dombok felé. Nem nagyon akar fogyni az út, csak néha kicsúszik a lábam alól. A macskát előhalászni már semmi kedvem. Kis kényszerpihenőm alatt csak figyelem, micsoda tömött sorokban haladnak a népek még itt a 60-as táv vége felé is. Közvetlenül Anyácsapuszta előtt hirtelen hátulról rám köszön Aszú, majd nagy sebbel-lobbal el is hagy. Mondja, fussak én is. Sajgó talpakkal, túrázónak öltözve nehezemre esne a dolog, nemet mondok. Szomorúan konstatálom, hogy a kastélyból egyre kevesebb látszik, a rögtönzött katonai tábor viszont nagyon rendben van, így szépen körbefotózom.

Oldalkocsis motor Anyácsapusztán

Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy idén a túra nem a tó felé, hanem az aszfalton visz a már messziről mumusként fenyegető Kakukk-hegy irányába. A hegy egyre közelebb kerül, a kilométerek egyre fogynak. Már ott is találom magam az emelkedőn, ami a balos kanyartól kezdve rendesen csúszik. Fákba kapaszkodva araszolok felfelé a pontig. A Führer helyett itt idén egy hordágyra kiterített muszka fogad, valószínűleg neki sem sikerül már megbarátkoznia a Kakukk-heggyel. Biztonság kedvéért felcsatolom a macskát a lemenetelre, majd gyorsan meg is válok tőle a kálváriánál. Az aszfaltra érve szárnyakat kapok, sorra hagyom el a katonaruhás ifjakat. Két német éppen találgatja, mitől megy ennyire gyorsan ez a csaj – arra jutnak, hogy az övemre akasztott piros gumis macska az oka.

Tömött sorokban a Kakukk-hegy felé

Kimerülve

Az utolsó pont a Kakukk-hegyen

A célban van egy kis sorban állás, de azért elég flottul megy a díjkiosztás a sok várakozó díjazandó sikeres kitörőhöz képest. Megkapom az oklevelem, a felvarróm és a kitűzőm, hurrá, a 60-as táv is immár a tarsolyomban!

A vándorlás vége

A leszállított váltóruhámba átöltözve már egész jól érzem magam, megkeresem Aszúékat. Életemben nem esett még ennyire jól a sör, amire meghív, cserébe hozok egy virslit. Kinézem a 9:29-es buszt. Némi fotózkodás, posztolás után elbúcsúzunk, majd irány a buszmegálló. A szemközti megállóba érkező busz szépen elmegy, mi meg egyre többen csak várunk és várunk… Majd a rádöbbenés: Basszus! Ezt rendesen benéztük, avval a busszal kellett volna elmennünk Dorog irányába átszállással! A következő busz 11.49-kor jön, addig van még 2 óra. Próbálok stoppolni, majd fuvart szerezni. Mire az öcsém lassan kötélnek állna, a mellettem várakozó srác szól, hogy a bátyjánál lesz egy hely Zsámbékig.

Ez az a bajtársiasság, ami miatt kedvelem a Kitörést és ennek köszönhetem, hogy 11:49-kor, mikor a busz a szomori megállóba érkezne, már csak 10 percre vagyok a lakásomtól.

Pálos 70 harmadszorra

Sajnos nem sikerült frissiben leírni élményeimet az idei Pálos 70-ről, csak most megkésve, majdnem egy hónap távlatából érkezik a beszámoló.

A tavalyi beszámolómban megemlítettem, hogy bár az útvonal ugyanaz, a maga a túra részleteiben mindig más és más; az idei is bőven tartogatott új élményeket, tanulságokat és meglepetéseket.

Napkelte ismét a Normafán

Az idei túrában az abszolút új elem az volt, hogy nem indultam egyedül. Hosszas hezitálás után a párom is úgy döntött, hogy elkísér, ha nem is végig, de legalább az első 33 km-en. Természetesen valahol örültem ennek, de mivel a túra eleje az, ahol úgymond haladni tudok – sok a futásra alkalmas terep, ahol az ember még fizikailag és mentálisan is friss – mégis inkább vegyesek voltak az érzéseim. Úgy gondoltam, hogy ha nem is nagyon, de biztosan hátráltatni fog, annak ellenére, hogy így legalább garantált a kellemes társaság. Bár ő is nagyjából rendszeresen túrázik, a teljesítménytúrázás nem kimondottan az ő műfaja sem a fizikai adottságai miatt, sem egyébként. Így tulajdonképpen szívesség volt a részéről, hogy velem jött. Emiatt én is úgy döntöttem, hogy akkor se hagyom faképnél, ha egyébként gyorsabb lennék nála – igaz, a túra előtt és közben is többször erre bíztatott. Így legalább kitűnő alkalmam nyílt gyakorolni a türelem, lemondás és elfogadás erényeit, melyekben azonban nem mindig sikerült jeleskednem. Annak ellenére, hogy párom nem ért célba a saját távján (Pálos 35), az előzékenység versenyében mégis ő lett a befutó, sokkal, de sokkal előkelőbb helyen végzett nálam.

Ugyan nem a túrához tartozott, de jól esett a biztatás

Jöjjön hát a beszámoló az idei utunkról:

Majdnem az eredeti terv szerint sikerül indulnunk, pár perccel 5 óra után már a Gellérthegy emelkedőjén találjuk magunkat. Az indítás idén talán még gyorsabban és zökkenőmentesebben megy, mint tavaly, alig kell sorban állnunk. Engem hajt a rutin és az adrenalin, páromnak viszont zsebkendőre lenne szüksége. A többszöri kérést végül sikerül meghallanom, ezt azonban a hátizsákom cipzárhúzókája bánja, amit nagy igyekezetemben sikerül káromkodások közepette leszakítanom. Mínusz egy pont ide. A gyalázatos állapotú lépcsőkön a rossz látási viszonyok közepette sok túrázó igen lassan halad, így kicsit tovább tart kikerülni őket, mint szeretném. Már megint az a türelmetlenség! De amikor végre kielőzzük őket, sikerül futásba kapcsolnunk. Szerencsére párom is bírja az iramot. Már a Tabánban jön rá, hogy bizony túlöltözött és csuromvizes – nem számított rá, hogy a tempóhoz elég a kevesebb ruha is. Nála a rutin hiánya, nálam meg a rutin vezet szerencsére nem fatális tévedésekhez: itt-ott nem sikerül a szalagozást követnünk, csak megyek a fejem után, hiszen úgyis tudom az irányt. Közben meg csodálkozom, hogy milyen kevés idén a szalag, meg hogy miért kell megint olyanokat visszaelőznünk, akiket már egyszer futva lehagytunk…

Az Anna kápolnánál

A Vérmezőtől beszüntetem az erőltetett menetet, hiszen hamarosan kapunk egy nehezéket egy a terheinket szimbolizáló kő formájában, valamint vár minket a Normafáig tartó emelkedő. Idén közösen elmélkedünk arról, hogy bizony a terheket sokan már születésüktől fogva magukkal cipelik – legyenek azok rossz anyagi és életkörülmények, vagy akár hanyag, vagy éppen csak kevésbé tehetős szülők. Sokan egész életükben képtelenek kitörni ebből a közegből. Jó kontrasztot képeznek ehhez az út mellett sorakozó kacsalábon forgó villák. 

Törpilla és a gomba

A Kútvölgyi kápolnában megkapjuk az első pecsétet és frissítést. Éppen elindulunk, mikor látjuk, hogy egy futó jön lefelé lélekszakadva – pontot hagyott ki. Már majdnem a következő pontnál, az Anna kápolnánál vagyunk, mikor visszaelőz. Nem semmi! Pedig itt-ott mi is futunk, bár korántsem annyit, mint szeretném. Azért így is le a kalappal a párom előtt, szerintem nem is sejtette, hogy pontosan mire is vállalkozott. 

A ponton idén a kávét kihagyom, inkább a teára és pogácsára szavazok, ami jól is esik ezen a kimondottan szeles reggelen. A napfelkelte most is gyönyörű, míg fotózom, párom szerez egy kis előnyt, amíg futva utol nem érem. A János-hegy alatti játszótéren készítünk pár bohókás képet a gombákkal, majd nekiiramodunk a lejtőnek. Én bírom egészen a Szépjuhásznéig, de párom lemarad. Mindenesetre megvárom őt az út túloldalán, sőt még bíztatom is. Talán sikerült visszaszereznem az eddigi mínuszpontjaimból, hogy nemsokára újból elveszítsem őket.

A kolostorromhoz idén jobb a szalagozás, így is találkozunk túrázóval, aki véletlenül kihagyta és erre már Máriaremetén döbbent rá. A Hárshegy oldalában megint futnék, de párom most nem tudom rávenni – az ő magassága és súlypontja nem igazán kompatibilis az itteni köves lejtővel. Hamarosan egyébként is megállásra kényszerül, én meg alig tudok kivárni a kényszerszünetet. Csak mennék és mennék, sőt mi több futnék. Értetlenül állok a számomra oly hosszúra nyúlt molyolása előtt. Van tehát tanulnivaló a kompromisszumok terén itt a túrán, és a való életben is. Érdekes, hogy túrázás közben is ugyanúgy megmutatkoznak a különbségek a természetünkben és a dolgokhoz való hozzáállásunkban.

A budaszentlőrinci kolostorromnál évről-évre ez a látvány fogad: valamit tudhatnak a pálos atyák

Idén október elején talán még erőteljesebbek és ezzel együtt csodálatosabbak az ősz színei, talán azért, mert már korábban beköszöntött, mint tavaly. Miközben végigvonulunk, a színpompás Máriaremetén, elhagy minket pár profi terepfutó. Csak ámulunk és bámulunk, hogy bírják ezt a tempót. Én csak amolyan kocafutó módra, lejtőn és néha-néha sík terepen gyorsítok be, eszembe se jutna, nem is tudnám végigfutni az egészet.

Hamarosan oda is érünk a Solymár táblához: itt szoktam mindig az órámra nézni. Idén azt mutatja, hogy 4 óra 20 perce indultunk. Ez 20 perc hátrányt jelent a tavalyihoz képest, de egyben 40 perc előnyt a tavalyelőttihez. Csak rajtam múlik, hogyan értelmezem… Hajlok, azaz megpróbálok hajlani a „csak” irányába. Mindenesetre érzem, hogy így is jók vagyunk.

Azt, hogy a solymári várba fel kell menni a pecsétért, idén is csak a rutinos túrázó tudja, meg az, aki olvassa az itinert. Egyébként semmi se utal rá. Mi mindenesetre tudjuk a járást, így megkapjuk az utolsó közös pecsétünket. A rutin valóban sokat számít, a vasútállomás utáni prérin haladva elfelejtünk lekanyarodni. Hamar rájövök a tévedésre, mondom is, hogy a szántóföld szélén kellene haladnunk. Előttünk-utánunk szintén páran utat tévesztenek, aztán velünk együtt korrigálnak.

Idén a várnak voltak kapuőrei is, akik jelszót kértek. Ez természetesen Pálos 70 volt. Itt már túljutottunk rajtuk szerencsésen.

A Solymári Fal a túra egyik legvadregényesebb szakasza, de egyben hogy már itt járunk, sejteti, hogy hamar vége szakad a közös utunknak. Emiatt kicsit szomorú vagyok. A kellemetlen emelkedő valamelyest hátráltatja az elválást, de nem teszi elkerülhetetlenné. Rövid útbaigazítást adok a páromnak a hátralévő 3 km-re, aztán nekilendülök a lejtőnek. 

Furcsa kimondani, de felszabadultam, most már a saját tempómban mehetek végre. Viszonylag hamar odaérek a szentkúti ellenőrzőponthoz úgy is, hogy a szép táj, az előttem tornyosuló Pilis és az oldalról előkandikáló Oszoly-tető folyton megállásra és fotózásra késztet. Úgy tűnik, a pálos atyák a szép időt idén is elrendezték számunkra a fentiekkel. 

Csobánka felé

A legendás zsíros kenyerek

A pontőrök arról biztosítanak, hogy én vagyok az első lány. Nem akarom elhinni, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak még előttem túratársak a szebbik nemből. Mondom is, hogy nem jöttem eddig valami fényes tempót, de most majd belehúzok. És biztos vagyok benne, hogy menni fog. Tavalyi szentkúti önmagamhoz képest sokkal kevésbé vagyok leharcolt, a térdeim nemhogy nem fájnak, hanem teljesen frissek. Ezt talán az eddigi kissé kényelmesebb tempónak köszönhetem? Lehet… 

Mindenesetre felhívom páromat, kíváncsi vagyok beért-e már, és megköszönöm neki, hogy velem volt és hogy nem hagyta, hogy túlhajtsam magam. Kiderült, hogy már közel lehet a célhoz, de még nem ért be, kicsit csodálkozom, de annak tudom be, hogy meglehetősen jó tempót mentem az elválásunk óta. Fogyasztok a finomságokkal teli asztalról, majd nekiindulok a Hosszú-hegynek. 

Cirill betűs, szerb felirat a kegyhely támfalán

Felfelé egy darabig együtt haladok egy túrázóval – pár szót váltunk, de olyan tempót nyom emelkedőn, hogy hamarosan lemaradok. Bámulom, egyesek mire képesek. Alig várom, hogy a tetőn legyek és megint futhassak kicsit. Közben hív a húgom, sajnos mire előkeresem a telefonom, leteszi. Visszahívnám, de nem csöng ki, később se sikerül visszahívnom. Gondolom, most indulnak neki a 20-as távnak együtt a barátaival. Egész biztos, hogy megint nem érem utol, de ez nem is cél.

A Hosszú-hegy csúcsán

A szántói kőfejtő környéke megkapóan szép, megint készül pár kép, aztán irány Klastrompuszta. Ezt a szakaszt nem túlzottan szeretem, meglehetősen lapos és unalmas, bár idén felfedezem, hogy néhol Dorog irányába egészen szép kilátás kínálkozik. Tartom a konstans 5-ös fölötti tempót és hiányolom a zarándokokat. 

A Hosszú-hegy. a Ziribár és a Kevélyek, valamint a Budai-hegység színpompában

Szénégetők-kútja

Kilátás Dorog felé

Velük csak Klastrompusztán találkozom: éppen indulóban vannak, amikor pecsételni szeretnék, így a kerítésnél valamennyit várni kell, hogy bejussak. Megiszom egy pezsgőtablettát, majd azon agyalok, hogy jó lenne kielőzni valahogy a zarándokokat az emelkedő elején még. A kis kerülőutamat magam mögött hagyva éppen csak sikerül a kereszt mögé besorolnom. 

A zarándoklatot vezető pálos testvér kérdezi, hogy a 70-esen vagyok-e. Igenlő válaszomra elismerését fejezi ki. Pedig az ő teljesítményük se lebecsülendő: hiába kerülök eléjük, még a keresztet, nagy hátizsákokat cipelve, énekelve, imát mondva is olyan irammal jönnek mögöttem a kaptatón, hogy nem sikerül előnyt szereznem, sőt inkább félek, hogy újból bekebelez a zarándokok áradata. A Kapisztrán kunyhónál már látom, hogy megmenekülök, sőt mi több az emelkedőt is túlélem hamarosan, szám szerint az utolsó előtti nagyobbat. 

A zarándokok a Pilis-nyereg felé tartanak

A nyeregből ereszkedőre váltván nem mindennapi látvány fogad: egy hatalmas szarvasbika rohan át az úton. Pár percig döbbenten szemléljük az éppen erre járó túratársakkal. És hipp-hopp már a kikericses réten vagyok, leheveredek pár fotó erejéig. Közben néhány túrázó érdeklődik, minden rendben van-e. Megnyugtató, hogy ennyire figyelnek a társaikra. Biztosítom őket, hogy semmi bajom, csak a virágok vonzanak ellenállhatatlanul. Hamarosan utol is érem őket futólépésben. 

Gondolkodom, hogy kihagyjam-e a gulyást és a finom házi bort. Végül engedek a szíves invitációnak, de csak kis adagot kérek, hogy minél hamarabb végezzek. A romoknál van egy kis sorban állás a pecsétnél, a sütikből is csak módjával kóstolok. 

Kedvenc házikóim Pilisszentléleken

Újabb trakta hála a helyieknek

Csekkolás után nekivágok az utolsó számottevő emelkedőnek. Konstatálom, hogy a tavalyi menethez hasonlóan csak a 17:50-es kompot érhetem el, és ahhoz is meglehetősen ki kell lépnem. Még 3 órám sincs több mint 13 km-re. Alig várom, hogy felérjek a gerincre, és futhassak újból. Pár leelőzött túratárs csodálkozik a tempómon, de nincs mit tenni. 

Futás közben latolgatom az esélyeimet, néha úgy érzem, jó lenne az eggyel későbbi komp is, máskor meg az az érzés győz, hogy szeretnék minél hamarabb a saját ágyamba kerülni. Az alvós holmimat persze idén is leszállítattam, biztos, ami biztos. A 7 km-eres táblánál főleg kerülget a kétség: nagyon-nagyon bele kell húzni – tavaly csak az utolsó 4 km-t kellett erősen megnyomni, most erről szó se lehet. Ahol lehet, futok, a Szent Jakabosok vendégszeretetét is csak nagyon rövid ideig élvezem. Itt a hosszúra nyúlt gerincen hagyom el a túratársakat, akikkel Pilisszentélek előtt is találkoztam már, ők kihagyták a gulyást, ezzel előnyt nyertek. Megkérnek, tartsam nekik a kompot vissza, ha lehet. A töltőállomás után már sejtem, hogy el fogom érni a 6 óra előtti fuvart, és nem is kell talán végig futnom hozzá. Kényelmesebb tempóba kapcsolok inkább és élvezem a napnyugta előtti utolsó sugarakat. A kompnál pecsételés után még éppen van pár fotóra idő – most is eszméletlen szép a naplemente a Dunánál. Időközben befutnak a túratársak is, sőt a kompon üdvözölhetem a gyorslábú srácot, valamint a párt is, melynek fiútagja csak Csobánka után került képbe. Velük is már régóta kerülgetjük egymást. Úgy látszik, ők a fordított stratégiát választották, azonban itt is a lány választotta a hosszabb utat.

Naplemente a kompról

A szobi Duna-part

A kompról leszállva most könnyebben indulok, mint tavaly, majd a Sukola kereszt felé tartva újabb fotók készülnek az alkonyatról. Közben új ismerőseimmel beszélgetünk. Kíváncsi vagyok, mi történt azóta a párommal, így felhívom. Kiderül, hogy az utolsó kilométeren, miután felhívtam, rossz irányba fordult és a Cserkészotthon helyett a Szentkúthoz jutott. Közben persze borzasztóan csodálkozott, hogy miért kell ilyen sokat mennie, ráadásul felfelé. Ott aztán leült a terített asztalhoz falatozni, meg beregisztrált, gondolta, az a cél. Kicsit furcsállom, hogy senki se mondta neki ott, hogy öcsém, te aztán nagyon el vagy tévedve, menj már vissza a faluba, mert ott a cél a te távodon. Persze ő is elővehette volna az itinert, vagy felhívhatott volna, hogy valami nem stimmel. Mindenesetre nagyon elfáradt, de a buszra várva még megjavította egy helyi cigánypurdé bringáját. Eléggé csalódott volt, főleg, hogy a saját távján elég előkelő hely jutott volna neki. Így meg se kitűző, se oklevél. Próbáltam vigasztalni.

Sukola kereszt

A Sukola-kereszt körüli rész számomra mindig a túra egyik legkellemetlenebb része az alattomosan emelkedő köves út miatt, amin fáradt lábbal, félig-meddig már sötétben botorkál az egyszeri teljesítő. Most sem volt ez másképp, bár hegyről lefelé sikerült még egy picit futnom, valószínűleg elég komikus látványt nyújtva, kezemben a vadonatúj biciklivillogómmal, amit fejlámpa helyett használtam. Mivel táskára is fel lehet szerelni és a fénye is jó erős, ráadásul még sokba se került, felkerült a felszereléslistára. A Márianosztra táblánál fellélegzek, most már biztosan meglesz, innen már négykézláb is a célba érek. Persze szó sincs négykézlábazásról – ugyan idén is érzem, hogy formálódnak szépen a hólyagok a sarkaim körül, a körülményekhez képest meglehetősen fitt vagyok.

Megérkezünk mindjárt

Együtt vonulunk a célba a két túratárssal, ahol picit várni kell a csekkolásra és az oklevélre. Közben kapunk nagyon finom, ún. „pálos sütit” és egy szerzetes is gratulál nekünk. Mindkettő nagyon jól esik. A várakozással együtt idén 14 óra 33 perc az eredményem, 6 percet rontottam a tavalyihoz képest. A helyezésem ennek ellenére előkelőbb: a 23. befutó vagyok, egyben a 3. lány. Szép, szép, de azért sehol se hasonlítható Csipi alig 9 órájához. Ez a különbség a profikhoz képest.

Szerencsénk van, ugyan per pillanat különbusz nem indul a szobi állomásra, de egy szintén végző túratárs szívesen elvisz minket Budapestig, így nem kell agyalni a visszaúton. A szűkös Suzukiból kiszálló, majd a HÉV aluljárójába a lépcsőkön sántikáló túratársaim meglehetősen komikus látványt nyújtanak. Igazából ez nálam is hasonlóan szokott lenni, de idén csoda történt: a pár napos robotmozgásos felépülési szakasz úgy tűnik, elmarad, hiszen hátamon a nagy zsákkal futólépésben közelítem meg a lépcsőn a villamost. Gondolom, másnapra meglesz ennek a böjtje, de nem, a masszív izomlázon kívül semmi bajom, este már vidáman biciklire pattanok.

Így megint arra jutok, hogy igen, kellenek az ilyen élmények, amikor az embernek alkalma nyílik megtapasztalni a teljesítőképessége határait. Egyben kitűnő alkalom szembesülni azokkal a jellemvonásokkal, ahol van még változtatnivaló.

Bizony-bizony

Ugyan mielőtt nekiindultam, úgy gondoltam, hogy három a magyar igazság, jövőre inkább más kihívások után nézek, mostanra már korántsem vagyok ebben annyira biztos, hogy nem indulok a jövő évi Pálos 70-en is. Hiszen ott van például az az egy órával előbbi komp…

Csak nehogy így járjak...

Három a magyar igazság