Kicsit alkotói válságban vagyok, mert nagyon nem tudom, mit is írjak a Kiss Péter emléktúrával kapcsolatban. Még egy normális címet se tudok kitalálni neki. És egyáltalán nem amiatt, mintha olyan rossz lett volna, vagy összehoztam volna egy DNF-et. Ilyenről szó sincs, csak tényleg semmi ötletem az íráshoz. Na jó, nekikezdek, hátha végül csak összejön valami:
Hétvégén sok sporttárssal egyetemben én is teljesítettem az 57 km-es távot. Rekordszámú nevezés érkezett, több mint 1100-an indultak a túra különböző távjain. Olyan nagy nevek között mászhattam a Mátra magaslatait, mint például Lubics Szilvi. Szilvi éppen egy komoly, nagy szintkülönbséggel bíró ultrára (Cocodona 250) készül és a köztünk lévő különbséget talán pont az illusztrálja, hogy ő úgy ment egy olyan időt, hogy nem sietett, mint amit esetleg én mentem volna, ha nagyon odateszem magam.
Azonban idén másról szólt nekem ez a túra. Idén én sem siettem, ugyanis volt túratársam, Laci személyében. És inkább arra törekedtünk, hogy tudjunk jól együtt haladni. Mert van, azaz inkább csak volt egy közös tervünk, a VérCse teljesítése pár hát múlva. No nem amiatt, mert kvalifikálni akarunk A Körre, hanem csak úgy kihívásképpen a százasapályos időszakban. (A KÖR teljesítés meg sem fordulna a fejemben, hiszen talán még távolabb vagyok a nagy börzsönyi kihívástól, mint Makó Jeruzsálemtől.) De sajnos mindez már a múlté, nem lesz VérCse, abból a prózai okból kifolyólag, hogy se nekem, se Szabinak és még talán Lacinak sincs instant Vérkör teljesítése. TT-nk van mindannyiunknak, ráadásul nekem futó szintidőn belüli, de az nem játszik a nevezéskor. Tehát vigasztalhatom magam egy instant Vérkörrel, úgyis régóta porosodik már a nevezésem valahol egy oroszlányi polcon (ha még beszámítják a szervezők).
Szóval alkotói válság... Miről is írjak?
 |
| Kiss Péter (1986 - 2013) - fájdalmasan rövid, de élményekkel teli élete volt |
Írhatnék például Kiss Péterről, aki egy igazi sport- vagy trendin kifejezve outdoor sport-multitalentum volt, futott, teljesítménytúrázott, barlangászott, hegyet és sziklát mászott és ezek közül mindegyik sportágat igen magas szinten űzte fiatal kora ellenére. Ha élne, akkor is csak 38 éves lenne, azaz nálam majdnem kereken 10 évvel fiatalabb. Még így is fájdalmasan fiatal lenne. De sajnos már 2013 májusa óta az égi hegyek ösvényeit tapossa ez a gyöngyösi fiatalember, akinek az emlékére teljesítménytúrát szerveznek minden évben különböző egyesületek, karöltve Péter családjával és barátaival. Talán mindent elmond sportteljesítményéről az, hogy ennek az igen fiatalon elhunyt fiúnak olyan eredményei voltak, amiket jegyeznek. Egyedül végigmászta a Tátra főgerincét. Ő volt az első magyar, aki az Alpok összes 4000-es csúcsát meghódította. Vannak barlangrészek elnevezve róla, hiszen ő fedezte fel őket. Kisbolygó is viseli a nevét, mint ahogy egy utca is szülővárosában, Gyöngyösön.
Mikor végigjárjuk ennek a túrának bármelyik távját, legyen az 20, 37 vagy 57 km-es, rá emlékezünk.
Vagy írhatnék a Mátráról... vagy esetleg az időjárásról... (az mindig jó téma, ha nincs miről írni vagy beszélni)
 |
| A befagyott Ilona-völgyi vízesés |
De minek, hiszen a Mátráról már rengetegszer leírtam, hogy számomra még mindig sok benne a fehér folt, mert csak 30 éves korom után kezdtem el itt túrázni. Persze a túra útvonala már nem ismeretlen, hiszen tavaly is végigjártam az 57 km-es távot. Akkor körvonalakban írtam az érintett látnivalókról is, ugyanezeket idén is érintettük. Szóval tök fölösleges ismételgetnem önmagam.
 |
| Az északi oldalon és a gerincen havas szakaszok is akadtak - például itt a Pisztrángos-tónál |
Talán az egyetlen változót a terepviszonyok jelentették. Idén majdnem, hogy ideális volt minden, köszönhetően a kemény fagyoknak. Hajnalban, induláskor mínusz 10 fok is volt, napközben viszont pozitív tartományba kúszott a hőmérő higanyszála, így nehéz volt optimálisan öltözni. Azért az évek és a rutin lassan megoldást talál az ilyen kihívásokra is, szóval most sikerült jól öltözni, köszönhetően a több, inkább vékonyabb rétegnek, melyekből adott alkalommal lehetett leveszegetni vagy visszavenni. Na olyan sokat nem kellett vetkőzni, egyedül a vékony futókabát került a hátizsákba az első Kékes mászás előtt. Aztán már csak a sapkától és a csősáltól váltam meg, meg a külső réteg cipzárjával variáltam. Indulás előtt gondoltam még az esetleges kijegesedésekre, volt nálam vadiúj bot és hómacska is, az utóbbi végig a zsákban maradt, holott azért kb. négy esést sikerült összehoznom, kettőt ebből a gerincen, ahol a legtöbb jeges rész volt. Annyira azért nem volt vészes a helyzet arrafelé se, ahol a vékony porhó olvadni kezdett és visszafagyott, vagy jobban kijárták az utat az emberek. A terepviszonyok igen változatosak voltak, nagyjából a csúcsrégióban, vagy az árnyékosabb részeken volt vékony hólepel, a lentebbi régiókban csak keményre fagyott talaj, ami a nappali pluszokban néhol kezdett kiengedni. Kimondott sár azonban sehol se volt. A patakátkelések is ennek köszönhetően egész korrektek voltak, a keményre fagyott vastag jégen át lehetett ügyeskedni magunkat mindenhol, ahol nem voltak kövek vagy egyéb segédeszközök az átkeléshez. Még az utolsó kilométerek rettegett katlanja vagy patakmedre, vagy bármi legyen az az utálatos és fertelmes hely, is csontszáraz és keményre fagyott volt. A legszebb látnivalót idén a befagyott Ilona-völgyi-vízesés nyújtotta a pazar jégoszlopaival. (Nem mellesleg megint Aszú volt itt a pontőr, akivel megint megörültünk egymásnak). És most ráadásul a képeim is sikerültek a zuhatagról.
Vagy írhatnék arról, milyen volt a túra, hogy éreztem magam, milyen szubjektív benyomásaim voltak...
Biztosan sokan megírták előttem és én sem tudok rácáfolni, hogy ez egy profi szervezésű túra, kiváló ellátással. A szervezőknek ez a túra a szívügyük, és ez meg is látszik mindenen. A fogadtatáson, a kedvességen, a frissítés minőségén, az útvonaljelölésen. Szóval látszik, hogy van benne meló. A pontokon van minden, amit egy futó vagy egy túrázó csak kívánhat: izotóniás ital (pont a kedvenc fajtám), kóla, víz, meleg tea, zsíros, vajas vagy májkrémes kenyér (házi is), édes verzióban nutellás vagy lekváros, házi sütik (egyikhez recept is volt), csokik, kekszek, nápolyik, ropik, gumicukor, karamella, olíva, sajt, uborka, csalamádé. Sőt a markazi várban kávét is lehetett kérni. Itt volt a két legkülönlegesebb ellátmány: a nyalóka és a wasabis mogyoró. Az utóbbiból pusztítottam is rendesen. És akkor tutira nem soroltam fel mindent. (Például az Ország közepe 120-on ennek a negyedével boldogok lettünk volna.) Már induláskor megajándékoztak egy csomag mogyoróval a szponzorok jóvoltából.
Szóval a szervezésről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Nemkülönben az útvonalról, ami ugyan ilyen távon az ország egyik legnehezebbjének számít, mégis tele van szép látványosságokkal, hangulatos szakaszokkal, kilátóhelyekkel. Ehhez nagyban hozzátett az is, hogy a szervezők egyes helyeken külön molinókkal, vagy rögtönzött képkiállításokkal emlékeztek meg az elhunyt barátjukról, sporttársukról. A leghangulatosabb talán az éjjelre mécsesekkel kivilágított Kis-kő volt.
 |
| Mécsesek jelzik az emelkedő végét |
Ezek után nem kérdés, jövőre is kötelező lesz eljönnöm.
 |
| A vár, ami sok finomsággal vár |
És végül írhatnék még arról, hogy ment idén a megmérettetés...
Idén nem voltak mélypontjaim. Vagy mondhatom azt is, hogy bár gyors nem voltam a 12 óra 29 percemmel (csak összehasonlításképpen tavaly 11 óra 17 percet mentem a sokkal rosszabb terepen), egyenletesen haladtam és nem ettek meg az emelkedők. Tavaly ezt nem mondhattam el, sokkal jobban megviselt az első Kékes mászás, sőt a második Kékes mászás is, főleg Lajosháza után közvetlenül, illetve a Kis-kőn is lassabb voltam és meg kellett néha állnom. Idén egyhuzamban felmentem és ha az elején nem ragadok jó darabon egy lassú srác mögött, még hamarabb is felérek. Az emelkedős Strava szegmenseim rendre jobbak lettek idén. A lejtősek viszont gyengébbek, hiszen sokkal kevesebbet kocogtam, ha igen, azt is általában lassabb tempóban, mint tavaly. Fent a gerincen a jegesedés miatt is óvatosabb voltam és még így is estem. Ennek köszönhetően a fenekem gyönyörű barna sárpakolást kapott, amire Laci folyton felhívta a figyelmem.
 |
| Kasztíliai bikavadító nadrágban (Laci szerint) némi barna sárpakolással (by Bognár Laci) |
És összességében nézve az egész túra sokkal kevésbé viselt meg mind fizikailag, mind mentálisan, nem voltak negatív gondolataim, nem jött elő a végén a türelmetlenségem, ami miatt mindig borzasztó hosszúnak érzem az utolsó kilométereket és Mátrafüred sehogy se akar közeledni. Még a lépcsősort se utáltam a végén, sőt, jól meghúztam a tempót rajta, hiszen úgyis vége mindjárt. És vajon miért?
Említettem ugye a lassabb tempót. De ez csak az egyik része, a második segédeszközöm a túrabot volt. Bizony ilyen szintkülönbségnél (2700-2800 m 57 km-en) már jól jönnek és rengeteg terhelést levesznek a lábakról. Fölfelé meg tolhatja magát az ember a segítségükkel, ennek is köszönhetőek az erősebb mászások. A harmadik meg a szórakoztató túratársam, aki folyamatosan elterelte a figyelmemet a nyűgjeimről (hogy például a vadonatúj Hoka kikezdi a jobb bokacsontom, vagy például még mindig rohadt meredek az a Kis-kő, vagy hogy szörnyen fázik a kezem még az egyik legmelegebb kesztyűmben is), helyette néha olyan pikáns témákra terelődött a szó, hogy még a mögöttünk jövő futó srácnak is volt hozzáfűzni valója. Volt olyan is, hogy énekeltünk – na ennek se biztos, hogy örültek, a körülöttünk lévők. Például olyanokat, megpillantva a Csevice-kutat, hogy „Kis kút, kerekes kút van az udvaromban...” Ez a Kis-kőnél már úgy hangzott, hogy „Kis-kő, kerekes kő van az udvaromban, de szép barna kislány mászik az oromra, csalfa szemeimet rá sem merem vetni, megcsúszik a jeges folton, s a lábát kitöri...”
 |
| Kis kút, kerekes kút... |
 |
| Belülről meg ilyen |
Viszont szinte észre se vettem, hogy telik az idő és pörögnek a kilométerek. A megtett tetemes szintekről egyedül a már második napja is makacsul kitartó izomláz árulkodik (pedig vasárnap ráfutottam egyet terepen még.)
Azért Lajosházáig hellyel-közzel igyekeztünk megkocogni a lejtőket, még ha nem is mindig végig. Utána már csak én kocogtam a Kis-kőről lefelé. Engem ott mindig elkap az őrület, és lehetetlenség visszatartani, így Laci el is maradt. Még egy utolsót persze zakóztam már egészen az alján, egy csúszós sár- vagy jégfolton, hiszen a nótában is meg vagyon írva. Aztán szerencsére a Markazi-vár emelkedőjén összetalálkoztam egy régi túratársammal, Elvirával még a Sétafikás időkből, és amíg beszélgettünk, utolért Laci. Ez az oda-vissza szakasz nekem mindig egy nagy élmény, mert végigdrukkolhatom az egész mezőnyt, aki itt versenyben van. Nem csak a szembe jövő ismerősökkel válthat az ember pár szót (például Vámos Hajnival, aki idén egész elképesztő időt ment), hanem természetesen az ismeretlen sporttársaknak is kijár egy hajrá. És persze jönnek itt szembe hírességek is az ultrás világból, mint Szilvi vagy Csipi (Szilvit még csak fel se ismertem.)
Még záróakkordként esetleg írhatnék arról, mik a kedvenc részeim ebben a túrában és melyik szakaszok a legnagyobb mumusaim... (Ha ugye interjút készítenék magammal, ez egy jó téma lenne)
 |
| Kedvencem, a Markazi-vár – emiatt a látvány miatt megéri a szenvedés |
Sok szépség látható útközben, például a Csatorna-patak vadregényes, mohos kőfolyásokkal teli völgye, aztán a csodaszép, kilátóhelyekkel teli gerinc a Sas-kővel, Disznó-kővel egészen a Markazi-kapuig, és innen aztán már csak le kell csorogni az egyik fő attrakcióig, az Ilona-völgyi-vízesésig. Felfelé Lajosházától is van egy szép napsütötte kőtengeres rész, ha észreveszi éppen az ember a derekas mászás kínjai közepette. Viszont nálam a pálmát mindig a Markazi-vár panorámája viszi. Idén már lemenőben volt a nap és ez még egy picit dobott a hangulaton.
 |
| Kilátás a gerincről |
A legnagyobb mumusom is erre huhog valahol az erdő mélyén: a legrémisztőbb emelkedő még mindig a Kis-kő megmászása. Ez sajnos idén sem lett kellemesebb, így még várni kell részemről arra a bónusz betétkörre. De egyszer megcsinálom... Idén legalább ezt már elhatároztam. A Kékestető, Lajosháza és a Sombokor emelkedője idén valamicskét már zsugorodott.
Nagy nehezen végül is összeerőlködtem egy beszámolót, szerintem ennyi bőven elég is lesz, hátha ezt a terjedelmet még végigolvassa valaki, még ha elég nyögvenyelős is lett az eredmény. Jövőre majd jobban igyekszem, minden tekintetben.
 |
| Kis-kő, kerekes kő van a tarsolyomban :-) |
Strava (ha nincs fönt, ugye meg se történt):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése