Bakony- avagy mesebéli csavargások

Végre szabadságon, irány tehát a Bakony! Már régóta tervbe volt véve, hogy restanciáim hosszú listáját csökkentvén, felkeressem a bakonyi Gyilkos-tónak is titulált Hubertlaki-tavat. És ha már Bakonybél környékén járok, ami azért nem történik meg minden héten, természetesen hozzácsapok még néhány környékbeli látnivalót. Mindezt futótempóban terveztem, mert az elkövetkező hetekben két terepverseny is vár rám, így nem árt célirányosan edzeni se.

Az odajutással könnyű dolgom volt, mert szinte a szomszédban áll meg a volánbusz, ami egyenesen Bakonybélig röpít. Igaz, csak ólomszárnyakon, mintegy 3 óra alatt... De hát legalább útközben lehet ráérősen csodálni a napfényben fürdőző vértesi majd bakonyi tájakat.

Így mire a bakonybéli üdülőnél leugrottam a buszról, kellően ráhangolódtam a napra. Átbaktattam a főút túloldalára, ahonnan a kéktúra és más egyéb túraösvények, köztük az én zöld keresztem indulnak a bakonyi rengeteg irányába. De alighogy nekiindultam a futásnak, jobbra egy kis réten egy mókust pillantottam meg dióval a szájában. A kis állatka egyre csak állt, én meg fontolgattam, hogy lefotózzam-e a nem mindennapos jelenetet. Addig totojáztam, míg a fürge kis rágcsáló éppen némi leírhatatlan és utánozhatatlan mókushang kíséretében meglógott, így csak a hűlt helyét sikerült megörökítenem. Hogy a dióval végül mi lett, azt nem tudni...

Az első egy kilométer nem volt nevezhető haladósnak. Szinte rögtön egy valószínűtlenül fehér, békésen legelésző póniló állta az utamat egy hidacskánál. Talán éppen ő volt a vámszedő. Miközben fotózgattam, egyszer csak megjelent egy pallón a kutyus egy cica kíséretében, mögöttük egy idős néni baktatott. Éppen mint a mesében, így sétálgattak hármasban. Ahogy átkeltem a hídon, én is átléptem a bakonyi meseország ajtaját. Hiszen ezen a napon annyi csodában volt részem, hogy felsorolni is nehéz. 

Meseország kapuőre a fehér póniló

A csodákért persze meg kell küzdeni. Mihelyt elhagytam a kéktúra útvonalát, a meredek zöld kereszt jelzésen kaptattam felfele a Táborhely-hegy oldalába. Futásról még álmodni sem mertem, kidőlt fákat kerülgetve, pihegve ízlelgettem a bakonyi terepet egyelőre. Miközben éppen kifújtam magam, a fák között utat törő napsugarakat szemléltem, ahogy bűvkörükbe vonják az őszi színekre váltó hegyoldalt. Lankásabb lett az emelkedő, így futni kezdtem. Első megállásomat a Széchenyi emlékműnél terveztem, ami miatt ezt a szintesebb utat választottam. Éppen megpillantottam az emlékkövet, mikor a közeli bozótosból egy gímbika markáns bőgése hallatszott. Pár percre megálltam és hallgatóztam, de vagy észlelt az állat és csendben továbbállt, vagy egyszerűen megunta a szerelmi dalt. Így megfelelő hangulatban olvashattam Széchenyi Zsigmond a kövön megörökített hajtóvadászatának emlékét.

Fényjáték a hegyoldalban

Széchenyi Zsigmond emlékköve

Innentől már lejtett a terep, így alkalmam nyílt tesztelni a Hoka cipőm tapadását, először óvatoskodva, majd egyre bátrabban. Az Emil-rétre érve készítettem pár fotót a helyről, mivel ideális cserkésztáborhelynek tűnt. Kár, hogy a műút olyan közel van. Innen a kék kereszt jelzést követve, a Molnár-kút-árkon kapaszkodtam felfele a Hubertlaki-tó irányába. Eddigre már egész szépen hozzászoktam a kaptatókhoz, sikerült mindet megfutni. Egészen addig, míg egy bokor mögött észre nem vettem egy őzsziluettet. Gyorsan megnyomtam a vészféket. Sokáig farkasőzszemet néztem vele, majd, mivel szerettem volna továbbhaladni, természetesen az őz irányába, kénytelen voltam tenni valamit. Az állat még 100 méterre se állt tőlem. Előző nap ellátogattam a Vadászati világkiállításra, ahol az egyik kisfilmben elmondták, hogy az őz felettébb szemfüles és óvatos állat, nagyon nehéz elejteni. Sokszor dicsekednek kezdő vadászok avval, hogy 300-400 méterről lőttek őzet. Holott igazából az számít dicsőségnek, ha 40 méterre sikerül megközelíteni. Nos nekem sikerült... Rikító narancssárga felsőben, fújtatva, trappolva. Nem tudom, hogy őzek, szarvasok mennyire látnak színeket, lehet, hogy ennek nincs is jelentősége. Na de azért a Hokának, ami korántsem egy indián mokasszin,  akkor is van egy félreismerhetetlen hangja, ahogy a talajnak csapódik.

Őz állja az utam a kék kereszten (bocsánat a minőségért, a telefonom csak ezt tudja...)

Szóval lépnem kellett, így megmozdultam. Összesen 3 őz szaladt elő, tehát több is rejtőzködött a közelben. Pár pillanat után el is tűntek a meredek hegyoldalon. Nekem sokkal tovább tartott, míg felküzdöttem magam a sokkal enyhébben emelkedő turistaúton.

Hamarosan oda is értem a tóhoz. Itt terveztem az első hosszabb pihenőt frissítéssel egybekötve. Eddigre már majdnem 10 kilométert megtettem és még dél se volt. Itt találkoztam utam során először emberekkel - először egy házaspárral majd két idősebb hölggyel. Ennél sokkal több turistával az egész nap során nem is futottam össze.

A Hubertlaki-tó, avagy a bakonyi Gyilkos-tó

Megérte a tóért idejönni, sejtelmes látványt nyújtott a belőle kinyúló korhadt facsonkokkal. Bár jóval kisebb erdélyi párjánál, csendes, nyugalmat árasztó környezete valóban kitűnő pihenőhely. Érdekes, hogy a 2002-es Bakony térképem még nem jelzi egyáltalán. A házaspárral elbeszélgettünk arról, hogy a valódi Gyilkos-tó mára már a turistabiznisz áldozata lett, mint megannyi más, látványos turisztikailag egykor vonzó hely. Számomra a legfájóbb itthoni példa a Szalajka-völgy. Nem tudom, hétvégenként mekkora itt a nyüzsgés, de így hétköznap a tó közvetlen környezete abszolút alkalmas a feltöltődésre. El is ücsörögtem itt vagy egy negyed órát. Majd nekiindultam újból a szemközti kaptatón. Első lendületem csak a Hubertus emlékműig tartott, amit közelebbről is szemügyre vettem. 

Innen mindenféle keszekusza jelzetlen erdei utakon terveztem eljutni Móricházáig, érintve a halomsírmezőket és a Városlőd-Franciabánya kisvasút egykori nyomvonalát. Hogy láttam-e a halomsírokat, nem tudom bizonysággal állítani, mindenesetre elfutottam néhány földkupacszerű magaslat mellett, amikre akár rá is lehetett fogni, hogy korabeli temetkezési helyek. Ami sokkal inkább megfogott, az a bükkerdő varázsa. Ahogy az ember kis pontként, az egész részeként halad a hatalmas katedrálisban, az felér egy áhítattal. Ilyenkor mindig azt érzem, ami a világkiállítás mottója is volt: "egy a természettel". Ez az érzés sokkal inkább elfog futás közben, mint túrázásnál, talán a tempó lehet az oka, vagy az egyedüllét, nem tudom. Pont emiatt (is) kedvelem a terepfutás műfaját. A kegyelmi érzést tovább fokozta, hogy előbb egy újabb őzet figyeltem percekig, majd nem sokkal később egy négy fős szarvasrudlit is. Ami tulajdonképpen nem nagyon zavartatta magát, csak ácsorgott egy bokor körül. Ha végül nem mozdulok, lehet, hogy még most is egymást nézzük megint mintegy 50-100 méterről. Egyedül azt sajnáltam, hogy futáshoz sosem viszem magammal a Canont, így be kellett érnem a telefonos fotózás gyatra lehetőségével.

Halomsírok vagy egyszerű buckák?

Öreg fa, amit a térkép is jelöl

Keresd az őzet!

Hol bújtak el a szarvasok?

Móricháza után még egy darabig egy jelzetlen murvás utat követtem, majd a piros négyzet emelkedőjére váltottam, ami beletorkollott a zöld keresztbe, amin idefelé is közlekedtem. Áldottam eszem, hogy narancssárga felsőt vettem, mert nem is olyan messziről eszeveszett durrogás hallatszott. Csak reménykedni tudtam, hogy az előbb látott állatok élve megússzák a mai napot. Ahogy a bokatörő lejtőn csapattam lefelé, éppen egy nagy hátizsákos fickó küzdött felfelé terepszínű cuccban. Reméltem, hogy ő is megússza.

Egy darabig a kék aszfaltján kaptattam felfelé meg-megtörő lendülettel. Nagyon vártam már, hogy lekanyarodhassak a falu felé vezető jelzetlen ösvényre, ami szép, panorámás rétek mentén ereszkedett. Útközben az egyik közeli mezőn egy egerésző rókát vettem észre. Ő engem nem, így megint percekig nézhettem. Sajnos használható fotót nem nagyon sikerült készítenem. A rét annyira szép volt, hogy leültem néhány percre. Majd az apátság érintésével futottam a Szentkút irányába. Mióta vagy 15 éve utoljára itt jártam, sokat szépült a környék. Parkoló, illemhely épült és rengeteg az információs tábla segíti a turisták tájékozódását. Most nem foglalkoztam velük, hanem egy kisebb szentkúti pihenő után továbbiramodtam a Hegyeskő felé, ahol nemrég egy táborhelyre bukkantam az egyik online térképen. Gondoltam, akkor már egy kalap alatt ezt is megszemlélem. Mivel azonban a buszig még bőven volt időm, úgy gondoltam, picit még tovább kalandozom a piros négyzeten a Fehér-kő-árokban. Sajnos a sziklákat takarta a növényzet, így ezekből semmit se láttam. Egy vadregényes patakátkelés után úgy éreztem, hogy egyre jobban fáradok, így olyan messzire már nem kéne elfutni. Jobbra, egy dombhát irányába kínálkozott néhány ösvény, amit a GPS nem jelölt, végül egyen felkapaszkodtam. Utam során ez volt a második szakasz, ahol nem futottam. Annyira nem is bántam, mert az utat jobbról is, balról is őszi kikericsek szegélyezték. 

Már majdnem felértem a dombra (vagyis arra, amit annak véltem), mikor balra egy újabb, tovább emelkedő út kínálkozott. Akkor ezen végre át tudok bukni a túloldalra. A bibi csak annyi volt, hogy az úton egy hatalmas gímbika várt engem. Azért nekirontani és halálra rémíteni talán mégse kéne, így megint szépen várakoztam. Ő rettenetesen élvezte a fotómodellkedést - egyedül az a kár, hogy nagyon használható képet képtelen voltam készíteni a telefonnal. De azért rendületlenül próbálkoztam. Ismét én untam meg a várakozást. Amint kiléptem, a bika nekiiramodott, a bozótból a párja, vagy éppen háreme egyik tagja is csatlakozott hozzá.

Modell bika

Itt már menekülőben

A domb túloldalán legelők vártak, újabb egerésző rókával, viszont a GPS által jelölt út nem annyira létezett. Néhány villanypásztoron átmásztam, hogy az útnak gondolt csapáson haladhassak. Bár bevallom, sokkal jobban élveztem a lejtős legelőn való lerobogást, körülöttem a Bakony látványával. Reménykedtem, hogy a tanyák közelében látok majd pinto lovakat, elvégre az egyik tanyát Pinto tanyának hívják, és úgy 15 éve valóban voltak itt ilyen paripák, amiket a gyerekekkel meg is néztünk. De most csak sima mezei barna lovakat láttam és jutalmul vagy ébresztőül kaptam egy kis elektrosokkot is, miután kicsit elővigyázatlanul másztam át egy elektromos kerítésen. Mondanom se kell, ezek után közel 6 perces kilométereket futottam. Persze ebben sokat segített a szőlőcukor is, amit bekaptam. A vasárnapi 30 km-es versenyen is tapasztaltam, hogy eszméletlen jó hatással van rám, és ez most is beigazolódott. Még egy újabb megállóm volt egy bivalyos és lovas tanyánál, ahol meg is etettem a pacikat, illetve egy útkanyarnál, ahol újabb rókafotókat volt alkalmam készíteni, aztán meg sem álltam a Szentkútig. Víz reményében elmentem újból a forrásig, de sajnos tapasztalnom kellett, hogy a hely nem alkalmas vízvételezésre. (Lehet, hogy Márk 15 évvel ezelőtti módszere, mikor is arccal belebukott a szentkúti tóba, célravezetőbb lett volna.) Akkor nem bírtam szusszal az apátságig se, pedig nem is én cipeltem Márkot, most viszont simán lefutok jó 25 km-t is terepen 600 méternél is több szinttel. Azért jó ez az érzés, hogy 40 felett is van fejlődés. Visszafelé azért elolvasgattam az információs táblákat, hiszen mint írtam, nem minden hétvégén járok erre és még a buszra is jócskán kellett várni. Szóval futás ide vagy oda, nem tartottam időpazarlásnak. 

Bivalyok

És sokkal barátkozóbb lovak

A kanyarban megint egy róka koma leselkedik

Néhány kép a Szentkútról

Az olvasottak közül leginkább egy állatos történet érintett meg, talán éppen amiatt, hogy ma az állatok ilyen csodálatos módon közel engedtek magukhoz. Ez pedig a következő: Szent Gellért Bakonybélben remetéskedett. Történt egyszer, hogy miközben kunyhója előtt elmélkedett, egy szarvastehén jött oda borjával és mindkettő melléje telepedett a földre. Egyszer csak egy szarvasbika bukkant elő hirtelen a bozótból, egy farkas elől menekülve. A tehén utánafutott, otthagyva borját a remete mellett. Ezután a borjú nem tágított mellőle. Egy másik alkalommal Gellért az ajtaja előtt egy ott fekvő sebesült farkast talált. Befogadta és meggyógyította. Ezentúl a farkas és a szarvasborjú is együtt élt vele békességben, sose bántották egymást. Legenda vagy valóság - mindenesetre szép, szívet melengető történet.

Szent Gellért és a szarvasborjú

Miután végeztem a mai penzummal, mentem még egy kört a falu központjában kávézó vagy kisbolt után kutatva. Végül a legszimpatikusabb apátsági boltban kötöttem ki, ahol egy latte és egy mogyorós süti lett a jutalmam. Mellé még jól be is vásároltam mindenféle apátsági gyógyteákból, sörökből és szappanokból. A buszig még volt még mindig egy kevéske idő, így felsétáltam a csillagvizsgálóhoz és a temetőhöz is. Majd a busz lassan hazapöfögött velem ebből a bakonyi meséből.

Ha valakit érdekel a Strava link, szívesen berakom ide: 

A vicc, hogy helyezett lettem pár szegmensben is, pedig nem is tudtam róluk, sőt nem is igyekeztem különösen. (Legalább nem stresszeltem magam velük :-) )