A kormányzó útja, avagy tilalmak nyomában a Pilisben és a Visegrádi-hegységben

Öten vágtunk neki a szeptember végi, éppen színesedő erdőnek a szentendrei Skanzen közelében. Miután ellátogattuk a patinás foglalatú Sztaravoda-forráshoz, egy olyan úton találtuk magunkat, melyre egykor turista jó eséllyel nem, vagy csak igen kivételes helyzetben tehette be lábát.

Még nyár elején, térképnézegetés közben akadtam az Álló-rét közelében két, igen érdekesnek tűnő helynévre a Szarvas Faragó kiadású Pilis és Visegrádi-hegység térképen. Egyikük az Ókúti-völgyben a Pap-rét irányába tartó kerékpárút kanyarjában lévő Horthy-garázs, másikuk pedig a Berseg-hegy oldalában lévő Maharadzsák sziklakertje. 

Horthy-garázs a kerékpárút Berseg-hegy alatti kanyarjában

Az elnevezések nem hagytak nyugodni, elkezdtem kutatni az interneten. Első körben egy cikkre bukkantam, mely mindkét név eredetére magyarázatot adott. Kiderült, hogy a Horthy-garázs nem véletlen egyezés műve, valóban köze van a Magyar Királyság egykori kormányzójához a fenti linken található túraajánló tanúsága szerint: „A II. világháború után a turisták előtt megnyílt és szabadon átjárhatóvá vált az óriási erdőterület, amely korábban egyetlen személy magán birtoka volt és ahová halandó ember be nem tehette a lábát.

A területet kapuk védték és a közpénzből fizetett lovas- és gyalogos csendőrök mellett az erdészek is őrizték. Erre a birtokra a tulajdonos saját, egynyomsávos autóutat épített, Szentendre határától Visegrád külterületéig. A keskeny műútra csak az ő kocsija hajthatott be, így kizárt minden szembejövő forgalmi lehetőséget.”

Az egykori erdőtulajdonos nevét mai napig őrzi egy helynév

Szerettem volna még többet megtudni erről a magánútról, Horthy Miklóssal való kapcsolatáról, magáról a garázsról, és a tiltások mibenlétéről, de nem nagyon jutottam előbbre. A böngészésem azonban egészen váratlan eredményt hozott: kiderült, hogy az út nemcsak Horthy vadászterületén vezetett keresztül, hanem a kormányzó kis túlzással vadászháztól vadászházig utazhatott autóútján a mai Skanzentől a Pilisszentlászló melletti Pap-réten keresztül egészen Visegrádig. Ugyanis egy 2017-es ingatlanhirdetés alapján íródott bulvárcikk: alapján a Horthy család egy 8119 nm-es ősfás telken lévő 685 nm-es, 3 szintes vadászkastéllyal rendelkezett Szentendrén, a mostani Ady Endre úton. A kastély jelenleg szállásként üzemel és ki is vehető egy szálláskínáló oldalon, ha meg tudjuk fizetni a nem éppen olcsó tarifát.

A kormányzó, ha autójával továbbgurult magánútján, a Pap-rétre érve újabb vadászkunyhóban pihenhette ki az út fáradalmait. Ez egy ma is jó állapotban lévő, most az erdészet tulajdonában álló, az előző kastélynál sokkal kevésbé komfortos faházikó, mely a réttől 200 méterre, nyugati irányban található.

Horthy legtöbbször inkább Visegrád irányából érkezett a kunyhóhoz. Az útnak ez a szakasza épült meg előbb, részben az egykori kisvasút vonalán. 1936 körül indult meg a tervezése, a Pap-rét és Szentendre közti szakasz csak később, 1939-40 tájékán készült el. A Maczkó István tervezőmérnök által vezetett építésvezetőség, melynek tagjai Sződi István, erdész, valamint Pankotai Gábor gyakornok voltak, az István-kunyhóban lakott. A munkálatokat Bergmann János, bányamester is segítette. Pankotai Gábor így emlékezik meg az útépítésről: „Az építés teljesen kézi munkával folyt, a földmozgatás talicskával. A követ kézzel törték és a padkán szabvány prizmákba rakták, melyet átvételkor mésszel fecskendeztünk be, jeléül, hogy át van véve. A pályaszerkezet rakott kő alap volt. A két nagy patakhidat meghagytuk, csak a vasúti pálya helyett tölgypalló borítást kapott.”

Nem csoda tehát, hogy a Visegrád és Pilisszentlászló közti erdőterület egy része is tilos volt a mezei turista számára. A tilalom már a 30-as évek elején is érvényben volt, de úgy tűnik, nem minden turista vette szigorúan a Zubor István által megfogalmazott turista tízparancsolat 5. pontját: „Turistaútról le ne térj, tilos területen engedély nélkül ne járj! – Két elemi szabály!” Bizony sokan szerették volna akkor is látni az Apátkúti-völgy szépségeit, így Vitál István Esztergom környéke című útikönyvében a turistákat már-már a tilalom megszegésére buzdítja: „Pilisszentlászlóról pompásan kiépített út vezet remek erdőségen keresztül, több szép kanyart képezve Szentendrére. Mi azonban miután jól kipihentük magunkat, nagy óvatosan lopakodjunk be a „tilos” Apátkúti völgybe. Hogy szép-e ez a völgy? Pilis egyik hangulatos medencéje. Erdei tündérek sétahelye lehetne. Kár, hogy tilos.”

Az autóút körüli zárt területet tilos táblák, csendőrök és erdészek védték. Pilisszentlászló fölött egy kapu is volt, melyet 1945 nyarán a TTE turistái a tilalom megszűnte jelképéül ünnepélyesen lebontottak.

A magánkézben lévő erdőkön való áthaladás korábban is gondot jelentett a Pilis és a Visegrádi-hegység területén. Már Dr. Thirring Gusztáv is így ír 1900-ban az Álló-rét közelében lévő „Viktorgunyhóról” Budapest környéke kalauzában: „A j. tartó út utóbb ismét elágazik s ha ekkor erről b. fordulunk, néhány percz múlva elérjük a Viktorgunyhót, gróf Breuner szép fekvésű erdőőri lakát (403 m), mely nevét herczeg Ratibor Viktortól, a gróf vejétől vette, a ki apósa társaságában itt gyakran szokott vadászni s a turisták elé mindenféle nehézségeket gördít.”

De nemcsak a vadászatot és egyben a hegység feltárását megkönnyítő autóutak építése, és az erdőtulajdonok szeszélye miatt foganatosítottak erdőlátogatási korlátozásokat. Sokszor éppen a turistáskodás nyomán felvirágzó nyaraló- és üdülőkultúra terjeszkedése és az ezzel járó infrastruktúra bővülése szabott határt a bejárható területek nagyságának.

Mint manapság is, sokszor a vadászatok zavartalan lebonyolítása érdekében is korlátozásokat léptettek életbe. Azonban ezek a korlátozások nem ritkán jelentősen hosszabbak és széles körűbbek voltak a ma szokásosnál. Ilyenkor a turisták csak meghatározott útvonalakon, megfelelő igazolvány birtokában közlekedhettek. A Sportkiadás 1937. őszén a következő erdőlátogatási korlátozásra figyelmeztet: „A közoktatásügyi minisztérium közalapítványi ügyosztálya közölte a Turista Szövetséggel, hogy a Pilis-hegységben fekvő közalapítványi erdőkben a szarvasbőgés tartama alatt, augusztus 15.-től október 15.-ig az erdei munkákat, a fafuvarozást és a turistaforgalmat szokás szerint az idén is korlátozza. A közlekedési tilalom alól kivétel a Pilismarót-Malomvölgy-Kétbükkfa útvonal, a Szentendre-Dömörkapu-Sikáros-Dobogókő és a Szentendre-Pilisszentlászló-visegrádi útvonal. Ezeken is csak turista szövetségi igazolvánnyal ellátott kirándulók közlekedhetnek. A minisztérium nyomatékosan kéri a turistákat, hogy mindennemű lármától tartózkodjanak s az utakról semmiesetre se térjenek le, mert a környező területeken golyós fegyverrel vadásznak.”

A tilosban járó turistákkal a csendőrök nem bántak kesztyűs kézzel. Már a háború közeledte miatti feszélyezett hangulatban történt, hogy ugyan nem a Pilisben, hanem a Vértesben, a készülő turistakalauzához felmérést végző Polgárdy Gézát két ízben is zaklatták a rend őrei, mivel kémnek nézték a térképpel, jegyzettömbbel, iránytűvel egymagában járó turistát. „Egy ízben Bánhidán mentem végig. Már jóval túl voltam rajta, amikor éktelen fütyülést hallottam magam mögött. Megfordultam: egy kerékpáros csendőr loholt utánam kétségbeesett erőfeszítéssel, elvégre a mezei utak nem kifejezetten kerékpár használatára készültek. Integetett, hogy álljak meg. Hát megálltam. Azután visszakísért Bánhidára. A csendőrörsön egy pókhasú tiszthelyettes fogadott, méltó módon egy kémgyanús egyénhez. Majd hogy össze nem vertek. Órák hosszat tartó fogság után minden megjegyzés nélkül utamra engedtek.”

A Horthy-korszak turistáskodás szempontjából is meglehetősen ellentmondásos volt. Trianon után a megmaradt hegységek felértékelődtek, gombamód szaporodtak a turistaegyesületek (ezt a kirándulókedvű munkások és polgárok megnövekedett számán kívül az érdekellentétek is elősegítették), épültek a menedékházak, készültek a kalauzok, térképek, tehát sosem látott a fejlődés volt tapasztalható ezen a területen. Természetesen az úthálózatot is bővíteni kellett a fokozódó igények miatt, de sajnos a jelzéseket nem mindig lehetett úgy kialakítani, ahogy a legmegfelelőbb lett volna, mert a földbirtokosok és az erdőtulajdonosok gyakran akadályokat gördítettek a turisták elé. A jelzéseket volt, hogy csak engedély birtokában vagy időkorláttal lehetett bejárni. A turistaegyesületek sokat küzdöttek a tilalmak enyhítéséért, e harcnak egyik éllovasa Zsitvay Tibor volt, aki elérte, hogy az 1935-ös erdőtörvénybe bekerült néhány cikkely a jelzett utakról, ill. azok védelméről. Sajnos evvel se sikerült elejét venni a vitás helyzeteknek. Hűen szemlélteti Zsembery Gyula írása is a magán-, vadász- és turistaérdekek szembenállását:

„Idegen erdőben talált turista jelenléte sohasem lehet annyira „aggályos", hogy az az erdőszemélyzet tagjai által kiutasítható legyen! Sehol annyi tilos terület, mint nálunk! De tilos terület mindig volt és a magánerdők tulajdonosainak önző felfogásán nem is lehet csodálkozni addig, amíg a kincstári és közalapítványi erdőket kezelő hatóságok több megértést nem mutatnak a turistaság iránt.”

Ezzel a kérdéssel a Turisták Lapja 1937 (49. évfolyam) számában is részletesen foglalkozik és sajnálattal állapítja meg a konklúziót:

„A tilos területeket illetőleg, a turistaság eddig tapasztaltak alapján nem remélheti a tilos területek kérdésének törvényes rendezését a magánbirtokosok ellenállása miatt. Sajnálattal állapítjuk meg, hogy ezirányú akcióink csődöt mondtak!”

Jellinek János az 1939-ben kiadott Magyar természetjárás története című munkájában is több ízben említi a tilos területek miatti gondokat. Szerinte a magyar turistáskodás egyik legégetőbb problémája pont ez, de a gondok csak átmeneti jellegűek és idővel a turistáskodás fejlődése magával hozza majd a megoldást: „A turistaságot a világon majd mindenütt egyazon alapgondolat determinálja; egyformák a javai s az igényei. Ám a magyar turistaságnak speciális problémái is vannak, amelyek közül a mozgalmat mindinkább bénító „tilos területek” szinte rendszer rés szaporodása a legégetőbb. Ezt mégis — bár sok optimizmussal — átmeneti állapotnak kell tekinteni, mert amíg tőlünk keletre éppen a turistasport kezdetlegessége miatt még nincs — legfeljebb szórványosan —, addig viszont nyugatra már nincs tilos hegyvidék. A nyugati államokban a turistáskodás jelentősége túlnőve a helyi érdekeket, már régebben szükségszerűvé tette a vele vonatkozásban álló kérdések törvényes és közmegelégedést biztosító rendezését.”

A magánbirtokosok és a turisták szembenállása csak a magánbirtok II: világháború utáni megszűnésével tűnt el véglegesen. Bár a turisták a kommunista érában valóban szabadabban látogathatták az erdőt, de sokszor másfajta, katonai jellegű tilos területekbe botlottak és a tudatosan torzított turistatérképek is megnehezítették a pontos tájékozódást.

Nem kevésbé izgalmas téma a magánbirtokokra, illetve konkrétan Horthy vadászterületére vonatkozó tilalmaknak utóélete a kommunizmus alatti, majd a rendszerváltás utáni újságírásban. Nem meglepő, hogy a kommunista sajtó meglehetősen elítélő módon ír a grófokról, bárókról és földbirtokosokról, illetve a kormányzóról, akik vadászpassziójuk miatt kitiltották a turistákat a Vöröskő-szikla egész környékéről a cikkek tanúsága szerint. A legtöbb témába vágó írás a Vörös-kőn minden évben megrendezett felszabadulási emlékünnepélyek kapcsán foglalkozik a korábbi tiltásokkal.

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz -  az emlékoszlop (a Fortepan gyűjteményéből)

Az emlékmű oszlopa a Vörös-kőn, márványtábla nélkül

1945-ben a Természetjárók Turista Egyesülete elhatározta, hogy a Vörös-kő tetején emlékművet állítanak a felszabadító szovjet hadseregnek. Az emlékmű alapkövét 1946. április 7-én tették le Zamercev tábornok jelenlétében. Két évvel később a kőoszlopot is felavatták a márványtáblával együtt, melyen a következő szöveg állt: „Megemlékezésül azokról, akiknek köszönhetjük, hogy a Vöröskő-szikla környékén szabadon járhatunk. Hálánkat és a diadalmas Vörös Hadsereg örök dicsőségét hirdesse e mű.” Ehhez az emlékműhöz zarándokoltak el minden év áprilisában szervezett keretek között a turisták.

Erős József, a TTE egykori ügyvezető elnöke a Turista Magazin 1977-es cikkében a következőképp emlékezik a Horthy vadászterületét övező tilalmakról: „A legszigorúbb tilalom a Dunakanyarnak Szentendre és Visegrád közötti részére vonatkozott. Csendőrök és erdészek cirkáltak ott, ahol még engedéllyel sem lehetett túrázni. Tiltott volt ezen kívül az összes pilisi csúcs.”

A Pajtás úttörőújság 1959-ben is beszámol arról, melyek voltak a Horthy-éra alatt a turisták elől elzárt területek: „Külön feladat a felszabadulás előtti turistaéletet megkeserítő tilos területek felkeresése. Így például a szentendrei Kő-hegyen fellelhető Dreher-vadaskert és forgókapu-maradványok, a Ságvári Endre turistaház (Lajos-forrás) környékének megtekintése. Ezeken a túrákon minden ifjúkommunista úttörő meggyőződhet arról, hogy a Horthy-rendszer a legszebb helyeket zárta el a dolgozó emberek és azok gyerekei elől.” Az úttörők természetjáró szakkörök keretében olyan, részben a megemlékezést, másrészt az ideológiai nevelést szolgáló és tájékozódást fejlesztő túrákon vehettek részt, ahol felkeresték a párt egykori illegális találkozóhelyeit, és egyben eljátszották ezeket a találkozókat. „Az összegyűjtött adatok, történetek, egykori munkásdalok birtokában sor kerül egy-egy régi illegális találkozó dramatizálására. Ezeken különös szerepet kap a romantika, az ügyesség, mert a régi gyülekezőhelyekről induló úttörőknek félre kell vezetni a turistának öltözött „detektíveket” és azoknak viszont észrevétlenül kell megközelíteniük az illegális találkozóhelyeken szórakozó, munkásdalokat éneklő társaikat.”

Ezeknek a cikkeknek a hangneme már elég tárgyilagos, de a közvetlenül a háború utáni időkben felfűtött hangulatú, majdnem, hogy uszító jellegű, szinte költői magasságokba ragadtatott írások is megjelentek a témában. Így ír 1948-ban a Népszava: „A szél, mely a kopasz hegycsúcson csomóban cibálja a füvet és majdnem elsodorja az embert, friss és éles, mint a történelem szele. Ha ezt mondjuk, nem játszunk a szóval: valóban a történelem járt itt, mint a piramisok alatt vagy Waterloonál, ezen a Vöröskő-sziklának oly jóslatszerűen elnevezett hegyen, néhány méterre a Duna és Leányfalu felett, honnét Zamercev vezérőrnagy Pest ostromát vezette. Így nevezték már akkoriban is, mikor Horthy „tilos” táblákkal és rőzsegyűjtő aggastyánok ellen hősködő erdőőrökkel védett vadászterülete volt, hová minden ősszel ellátogatott és belepuskázta sörétjét a borszín lombok közé. Vajjon élvezte-e ezt a gyönyörű tájat, melyet oly gondosan zárt el „legjobb tisztjei” sorába nem érdemesült halandók, turisták, munkások és parasztok elől? Vajjon meglátta-e ferencjóskai lakálykodásában, gyilkosságok emlékétől és alkoholtól merev szemével a sarjadó rétek zöld és viola, bolyhos szőtteseit odalenn?...”

1955. április 4-i emléktúra a Vörös-kőhöz - a Fortepan gyűjteményéből

De ugorjunk gyorsan a mába, egyenesen a geocaching.hu oldalára. Itt a következőket tudhatjuk meg az egykori felszabadulási emlékműről, illetve e terület tilalmakkal övezett múltjáról: „A felejthetetlen panorámán kívül azért pont itt létesítették a Felszabadulási emlékoszlopot, mert annak egy másik szimbolikus jelentése is volt, amit ma már nagyon kevesen ismernek. Ugyanis a környező hegylánc teljes egészében egy "nagyúr" magánbirtoka volt és ott semmiféle turistáskodást nem engedett meg. Az erdőket szinte hermetikusan elzárta a kirándulók elől és a közpénzből fizetett csendőröket járatta körbe ennek betartatására. Még a Budapesti Orvosok Turista Egyesületét is elzavartatta a környékről, amikor azok a Vörös-kő közelében menedékházat kívántak építeni. (Később Nagy-Villámon ez felépült). A nagyúr gondolkodásmódjára jellemző volt, hogy építetett magának egy majdnem 20 kilométeres erdei autóutat, amelyen csak az ő hintaja vagy kabrió-gépkocsija közlekedhetett. (Ma ez a Skanzen - Visegrád erdei aszfaltozott út). Ezért érezték azt a turisták, hogy a Vörös-kőn tényleg jogos az a felszabadulási oszlop, hiszen attól kezdve ezek a szigorúan őrzött és nagy kiterjedésű erdők megnyíltak mindenki számára. Ezt követően a Természetbarátok szövetsége itt tartotta minden év április negyedikéhez legközelebb eső vasárnapon az országos tavaszi "seregszemléjét", az őszit meg november 7. táján a Pilisnyeregben.“

Kilátás a Vörös-kőről

A Vörös-kő környéke az „angyalos” térképen

Ha kicsit kutatunk még a világháló szövevényében, hamar megkerül az ismertető forrása is, mely szerint a geocaching oldal kritikátlanul átvette a link alatt található cikket.

De vajon miért lenne baj ez a kritikátlanság, ha a sanyarú múltban oly sok tiltás korlátozta a turisták mindennapjait, míg a nagyurak saját kényük-kedvük szerint vadászgathattak? Az előbbiek tükrében szinte meglepő, hogy a Horthy-érában is járt ember, sőt még turista is a Vöröskőn, valamint az ezt körülvevő területeken is. És nem a tiltásoknak ellenszegülve, a csendőrök elől bujkálva. Az akkori „angyalos” térkép is jelöl idevezető utakat. Nem egy újságban megjelent nyilvános túrakiírás tanúskodik erről a 20-as, 30-as, sőt még a háborúhoz közeli 40-es évekből is. A Kárpát Egyesület, a Természetbarátok Turistaegyesülete mind szerveztek túrákat a Vöröskőre és a környező vidékekre. Ha újságban hirdették ezeket a túrákat, több turistaigazolvánnyal nem feltétlenül rendelkező résztvevő is ott lehetett a kirándulásokon.

Úgy tűnik tehát, hogy korántsem volt oly drákóian szigorú a tilalom, vagy legalábbis nem mindig voltak érvényben a korlátozások, melynek meglétéhez azonban nem férhet kétség.

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám)1934-12-01 / 271. szám

Esti kurír 1929. október (7. évfolyam, 222-248. szám)1929-10-13 / 233. számából

Korabeli túrahirdetések

Meglehetősen ellentmondásokkal teli a két világháború közötti korszakunk turistatörténelme és sok-sok kutatómunkára lenne még szükség, hogy kiderüljön a teljes igazság Horthy autóútjáról, illetve az ezt és más „tilos” területeket övező korlátozásokról. Remélem, azért sikerült írásomban ennek a szerteágazó témának egy kisebb szeletét bemutatnom.

Manapság, a magánterületek újbóli szaporodásával ismét aktuálissá vált a fent vázolt probléma. Túránkra visszatérve, slusszpoénként, mi is belefutottunk egy tilos területre már Dunabogdány határában, mikor a Kalicsa-patak jelzetlen völgyében igyekeztünk a buszmegállóhoz. Hirtelen, az erdei úton egy kovácsoltvas kapu állta utunkat, csak egy indákkal benőtt vadcsapáson tudtuk ügyesen-bajosan kikerülni. Szerencsére azonban se kutyák, se puskás őrök nem kergettek meg, csak néhány kisebb karcolás emlékeztet a kalandra már.

Zárt kapu egy erdei úton a Kalicsa-völgyben

Források:

Dr. Thirring Gusztáv: Budapest környéke, Magyar Turista Egyesület Budapesti Osztálya, 1900

Pesti Hírlap, 1925. október 10., szombat

Pesti Hírlap, 1934. december (56. évfolyam, 271-294. szám) 1934-12-01 / 271. szám

Sportkiadás, 1937/2-11937-09-03

Vitál István: Esztergom környéke (1932)

Zubor István: Levelek egy kezdő turistához. 2. kiadás. Bp., [1932]. Athenaeum.
Jellinek János: A magyar természetjárás története, Budapesti Turista Egyesület, 1939

Turisták Lapja, 1944 (56. évfolyam)

Népszava, 1948. április (76. évfolyam, 75–100. sz.) 1948-04-11 / 84. szám

Pajtás, 1959 (13. [14.] évfolyam, 1-52. szám) 1959-11-25 / 47. szám

Turista Magazin, 1973 (19. évfolyam, 1-12. szám) 1973-04-01 / 4. szám

Turista Magazin Turista Magazin, 1977 (23. évfolyam, 1-12. szám) 1977-04-01 / 4. szám

Dunakanyar, 1980 (17. évfolyam, 1-4. szám) 1980 / 2. szám

Az Erdő 1986. 35. (121.) évf. 4. füzet: Pankotai Gábor: Visegrádi emlékek

Nimród, 1991 (111. évfolyam, 1-12. szám) 1991-05 / 5. szám

Polgárdy Géza: Harcok, munkák és küzdelmek, Magyar Hegymászástörténeti Társaság, 1998
Pilisi-visegrádi erdőtervezési körzet közjóléti fejlesztési terve - 2012; Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal Erdészeti Igazgatóság Erdőtervezési és Természetvédelmi Osztály

blikk.hu: Horthy villája új lakót keres, 2013. május 2.

hirhatar.hu: Kertész Z István: Túra az Álló-rétre és a Maharadzsák sziklakertjébe, 2018. 10. 05

hirhatar.hu: 1945. április 4. - Végetér a II. világháború, 2014. április 2.

geocaching.hu: 284. Vörös-kő (GCVORO)

turistajelzes.hu: Turistajelzések története

csupasport.hu: Galambos Dániel: A fanatikus emberek szektája, 2018. 07. 18.

pilisvorosvar.hu: Torzított turistatérképek Magyarországon
Fortepan fényképgyűjtemény

A forrásokból vett idézetekben az eredeti írásmódot megtartottam.

A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév

Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára

6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:

• 1       Futni tilos!
• 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
• 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély

Pecsét mellé panoráma

A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.

Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál

Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé

Még a fa is pirosba öltözött!

Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.

Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája

Őszi panoráma

A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén

Bükki-puszta egykori tavacskája

Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást

Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében

A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe

Őszi színpompa

Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc

Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.

Klastromkert

Pilisszántó a távolból

Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út

A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!

Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.

Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.

Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy

Képeim: https://photos.app.goo.gl/DL4WydHUWTY6e39X9