Azok a csodálatos terepfutók és rettegett versenyeik

 

Willkommen im Saarland

Első találkozásom a Vértes Terep Maratonnal sokkal korábbra datálódik mint terepfutó mivoltom. Hogy pontosan mi is lehet az évszám, már nem tudom, 2011, 2015 és 2016 is szóba jöhet (igen, ennyire régi verseny a VTM), mert ezekben az években vezettem a VTM útvonalát érintő túrákat. Inkább hajlok a két utóbbi időpont, főleg a 2016-os túra felé, mert a versenyzők láttán a szent borzadály mellett felsejlett valami halvány vágyakozás, hogy én egyszer... Valamint konkrétan emlékszem, hogy erősen szemeztem a futók Hoka és Salomon cipőivel. Történt ugyanis, hogy túránk keresztezte a futók útvonalát, akik sárosan, izzadtan és főleg futva küzdöttek a Vértes domborzatával mintegy 40-50 km-en keresztül. Akkoriban már kóstolgattam a futást, emellett mint turistából, túravezetőből lett (koca)futó, természetesen a terepfutást is, de leginkább abban a formában, hogy ha kedvem szottyant hozzá, futottam kb. 5 km-t, meg esetleg elmentem évi egy-két, 10 km körüli (lehetőleg ingyenes) versenyre. A terepfutás meg abban merült ki, hogy hosszabb teljesítménytúrákba, mint a Pálos 70, bele-bele futogattam. Mondhatni a táv már régóta a lábamban volt, de ugye a tempó... 

Egyszóval a VTM terepfutói számomra egyfajta csodalények voltak, csupa Superman és Superwoman,  akik képesek dacolva a terepviszonyokkal, meredélyekkel, egyhuzamban akkora távokat lefutni, amit még gyalog is viszonylag kevés ember bír.

2016-ban is sikerült feljutnom a Körtvélyes tetejére - csak éppen még gyalog

Aztán bő két éve elkapott a gépszíj, alkalmi futóból rendszeresen edzővé váltam. Megmaradt a terep, a természet szeretete is, hiszen már ovis koromban is a hegyeket jártam szüleimmel. Jöttek az egyre hosszabb távok, már a félmaraton se volt álom, majd a 30 km-t is abszolváltam tavaly ősszel, és idén tavasszal a maraton is meglett, bár pocsék idővel és kínkeservesen az erős szembeszél miatt (is). Terepen is szépen haladgattam előre, a 10 km körüli távok után jöttek a hosszabb, 20 km körüli versenyek is, majd 2022 tavaszán megtörtént a randevú a VTM félmaratonjával is, magamhoz képest abszolút nem rossz eredménnyel. Közben persze a teljesítménytúrázást se hagytam abba, de futás ügyileg a történet általában 20-30 km táján mindig megfeneklett. Persze az edzés nem tűnt eredménytelennek, az időimen sorra javítani tudtam, sőt egyre könnyebben ment a futás egy-egy hosszútávú túra bármelyik fázisában, akár a végén is, nem beszélve az egyre gyorsabb regenerációról. Csak éppen folyamatában nem sikerült futom. Általában győzött mindig a kényelmességem, lustaságom, a hang a fejemben vagy éppen a szimpatikus emberek társasága - kifogást ugye mindig könnyű találni a nem futásra.

Idén azonban eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, megpróbálom a Pálos 70-en megdönteni az eddigi rekordomat, ami szűk 14 óra. Ez nem lehetetlenség, hiszen ebben rengeteg a holtidő gulyásevés, pontokon ácsorgás és az út mintegy kétharmadának gyaloglása kapcsán. Jó reményt adott minderre, hogy idén pünkösdkor megcsináltam egyhuzamban az OKT 70-et is egy olyan szakaszon, aminek paraméterei hasonlítanak a Páloséhoz. A teszt sikerült, nagyjából egy órát valóban nyertem. Viszont a futás itt is csak kb. 25 km-ig ment egyhuzamban. Aztán jött jó sok gyaloglás is, ott is, ahol a terep futható lett volna. A végén már akár lejtőkön is... 

Szóval idén úgymond a Pálos 70 lett volna a főversenyem, de egy hétre rá ott volt a nagyon szimpatikus és szintén szép kihívásnak ígérkező VTM is. Nehéz dilemma volt, de a Pálos 70 egyértelműen vitte a prímet, ha már egész évben erre készültem. De aztán húgom minden számításom keresztülhúzta avval, hogy kitalálta, hogy a nagy napon akar pont férjhez menni. Még úgy is, hogy ő és a majdani férje is rendszeres résztvevője ennek a túrának. De ha nincs más jó időpont az esküvőre, nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy idén fuccs a főversenynek. De veszve sincs semmi, kell találni másik kihívást - ez lett a VTM (talán nem véletlenül).

De még mindig tele voltam kétségekkel - vajon nevezhetek-e én az eddigi teljesítményemmel egy ekkora távra? Ugyan a szintidő nagyon megengedő, 7 óra, de azért nem szeretném ezt végletekig ki is használni, mert abban már nem feltétlenül a futás dominálna. Szerencsére volt olyan futótársam, akinek biztatása megadta a végső löketet (köszi, Vili!) és mertem nevezni a klasszik maratoni távra. Igen, arra a versenyre, ahol azok a fantasztikus földönkívüli lények futottak menő terepszerkóban!

A hosszabb tereptávok felé Száron keresztül visz az út

Próbáltam célirányosan terepen edzeni, futni egyhuzamban 2 órát, ismerkedni az útvonallal, futni egy 25 km-es Mókus-kört, de úgy éreztem, hogy azon túl, hogy egyre inkább a lábamban vannak a kilométerek, a tempót valahogy nem találom. Pedig egy hónapja futottam egy PB közeli félmaratont is aszfalton. Aztán azon is jól eltöprengtem, hogy vajon milyen célidőt jósoljak magamnak? Egy Börzsönyben futott 23 km-es verseny alapján például nehéz bármit is mondani, de még egy Gánt trail 13 km alapján is, pedig az a Vértesben volt. Két vértesi Peaks alapján meg pláne, hiszen abban nem csak futás volt. Az útvonalpróbámon Szárligettől Várgesztesig is sok volt a fotózással, beszélgetéssel és egyéb molyolással szerzett holtidő. Az aszfaltos, de a felétől viharos szembeszeles maratonom közel 5 órás végeredménnyel zárult - itt is jöhet bármilyen hátráltató tényező. Vagy esetleg kétszerezzem meg a tavaszi VTM félmaratonom célidejét (2:18:03)? Végül mindent összevetve arra jutottam, hogy 5 óra 30 perc már reálisnak tűnik a befutásra, ha minden jól megy, számolva a közel 1000 méteres szintemelkedéssel is. Ha meg nem megy jól a futás, szóba jöhet bármi, ami ezen túl van, akár 6 órán túli idő is.

Utolsó fotók rajt előtt

Aztán felvirradt a verseny napja, a vonat megérkezett Szárra egy kétségekkel még mindig teli versenyzővel, de már nem volt visszaút. A sportcsarnok felé tartva a ragyogó napsütésben próbáltam összekapirgálni az irányelveimet: Nem nyerni, másokkal versenyezni jöttem ide, hanem teljesíteni, magam határait feszegetni, aki siet, az hadd menjen. A végére is kell az erő, tehát csak tartaléklángon szabad égni, főleg az elején, nehogy a végére ellobbanjon az a gyertya. De mindez nem azt jelenti, hogy majd szépen kényelmesen besétálok a célba, ha már terepfutás, akkor legyen is az, kivéve ott, ahol tényleg nem megy (mert azért akad ilyen még a lankás Vértesben is...). A holtidőt (fotózás, dumaparti, pontokon időzés, miegyéb) a lehetséges legkarcsúbbra kell szabni. A legfontosabb pedig: az ajándékként érkezett csodás napsütést, a színeket ontó őszi erdőt, valamint annak ezernyi rezdülését, amennyire a tempó és a rendkívüli táv engedi, szeretném kiélvezni.

Rajt előtt, tele kétségekkel

Visszaszámlálás, dudaszó, óra lenyomva és már taposom is első terepmaratonom első kilométereit Szár nem túl sík utcáin - rögtön egy szép kis emelkedővel indítunk. De mindez most kevésbé visel meg mint tavasszal a félmaratonon, pedig jobb tempót megyek mint akkor (bár ezt még itt és most nem tudom). Megérkezik a hegy előbb lankásan, majd egyre meredekebben, számomra már futhatatlanul. Szerencsére találok nyulat egy hosszú botot egyensúlyozó srác személyében, aki szintén erős tempót tud gyalogolni hegynek felfele (bot használata nélkül is). Bár talán ő kevésbé boldog tőle, hogy így rátapadtam... Meg is lép, mikor az ellenőrzőpont után futhatóvá válik az út. Felfelé a hegyre történt még egy rövidke eszmecsere a 3-as Speedgoatom kapcsán, úgy tűnik, nem csak nekem jön be ez a cipő. Nekem annyira kedvencem, hogy még így 800 km közelében is ezt választom, pedig van még pár türelmetlenül toporzékoló versenylovam, még egy vadiúj 5-ös Speedgoat is. (Naná, hogy azon a hírhedt leárazáson szereztem - nekem éppen szerencsém volt és kihozták). Egyelőre még nem érzem, hogy veszített volna a régi darab a csillapításából és a majdani, egyre közelgő, csúfos szétszakadásának is nüansznyi jeleit látom csak. 

No de haladjunk így, már a Körtvélyes csúcsához vezető jelzésen túl is hosszan elnyúló hegyháton a macska-bükki elágazás felé, ahonnan is elkezdődik a várva várt lejtő. Futóként eddig ismerős volt az útvonal még a félmaratonról, de innentől olyan szakaszok jönnek (a kék jelzés Várgesztesig terjedő szakaszát, valamint a félmaraton leszálló ágát kivéve), ahol futóként legjobb esetben is csak ellenkező irányból közlekedtem. Turistaként viszont akár többször is, de azóta évtizedek is elmúltak. 

A Vértesnek ez az északi része az, ami a fővárosból autó híján is gyorsan és egyszerűen elérhető volt, így kamaszként a családdal, majd egyetemista barátokat terelgető zöldfülű túravezetőként gyakran jártam az itteni erdőket. Tehát szerencsére eltévedéstől most sem kell nagyon tartanom, vész esetén a Locuson rögzített útvonal is ott lapul a zsákom zsebében figyelő telefonon. Ez a túravezető sír bennem, mikor kénytelen vagyok elrohanni olyan látványosságok mellett, mint a körtvélyespusztai kápolna vagy a régi erdei temető és a kilátóhoz se tehetek kitérőt... És a vadak illata is csak néhány másodpercre csap meg, nem is beszélve a csodaszép, fotóra kívánkozó gombákról, sziklákról, várromokról, az előttem fénypásztában szállingózó falevelekről. De most futni jöttem és nem csodát látni és álmélkodni, elégedjek meg azokkal az apró élménymorzsákkal, amit elém szór az út. Először is az tűnik fel, hogy a kék kereszten egyre több turista érkezik szembe, sőt egy-egy futó is jön. Jó turistaként köszöngetek tehát bőszen, de csak a temetőnél lévő elágazásnál derül ki számomra egyértelműen, hogy bizony nem a mienk az egyetlen vasárnapi rendezvény a Vértesben. 

Küzdelem a Mária-szakadékban (háttérben a dekoratív Inka-szikla)

Felkaptatok a kilátó irányába vezető kék kereszten először a sótabletta lenyelése körüli hercehurca miatt gyalogosan, majd mikor rájövök, hogy ez az emelkedő azért nem olyan combos mint elsőre gondoltam, futásra váltva, és kis híján elmegyek rossz irányba, mert arra látok egy egész tetszetős szalagkavalkádot. De egyes szalagok kék-fehérek, másikak meg piros-fehér csíkosak, tehát nem a mieink. A mieink jobb kéz felé szintén ott libegnek, logikus is, hiszen a csákányospusztai turistaháznál van a pont. Oda azonban igen viszontagságos, kidőlt fákkal tarkított lejtő vezet. Gondolom, lesz ez még rosszabb a Mária-szakadékban, hiszen körülbelül egy hónapja is igen cudar volt ott a terep. A ponton mosolygós személyzet fogad, csipegetek a tálkákból és kérek kólát a kulacsomba. Indulok is gyorsan tovább, vár a szakadék annak minden szépségével és kihívásával. Egy turista bácsi azért kellően elbizonytalanít azt hangoztatván, hogy "ilyen emelkedőn nem kell futni". Mondom neki, hogy az még csak eztán jön majd. A szűkebb ösvénynél kicsi gyerekekkel kiránduló családdal találkozom, de mindenki udvariasan félreáll, sokan még biztatnak is. Én is igyekszem mindenkinek köszönni, a szembe futókat meg biztatni. Az első faakadálynál kicsit feltorlódnak a futók, de szerencsére várni nem kell és igyekszem én is gyorsan végezni a saját egyedi mászómutatványommal. A futást emiatt hanyagolom is, inkább engedem előre a gyorsabbakat. Még jó, hogy a mezőny itt nem oda-vissza halad. A szikláknál fotós leselkedik és sorra lecsap minden egyes áldozatára, ahogy liheg felfelé az egyre csúszósabb köveken. Aztán véget ér a hurok, az irányítók ugyanúgy örülnek nekem mint odafelé és én is nekik, amiatt is, hogy ezt a részt is abszolváltam. Pont errefelé volt, hogy őszinte bámulattal adóztam annak idején a terepfutóknak. Talán egy-két erre kirándulót most szintén megfogott a dolog, ki tudja. 

A kék kanyarjánál lévő stand nem a mienk, viszont a sárga kabátos irányítók igen, akik ismét helyes irányba terelnek, bár tudom magamtól is az utat itt. A rövid aszfaltcsíkon van idő felkészülni a kutyás fától (Csikasz volt a neve a vizslának) kezdődő emelkedőre. Most sajnos nem kísér szemmel az őzike, mint a próbafutásomon a legnagyobb kaptató előtt. Ezt gyalog tudom le, majd szaladok is tovább, innentől már szerencsére a várig kellemesebb részek jönnek. Igaz, a favágók kissé felszabdalták a terepet, szóval ami kellemes volt, az egyben kissé technikás is lett. Nem baj, szeretem az ilyet, kezdem is beérni az előttem haladó futót. Szembe is jön jó néhány ember, felváltva gyalog és futva. Ők biztos a másik rendezvényen (vagy a számukból és a különböző szalagokból ítélve rendezvényeken?) vannak. Egy helyen egy erdészeti gép állja el az utat - persze pont a mienket. Elaraszolunk mellette oldalazva. A vár alatt lehagyom az előttem futót mert egyre inkább visszavet a tempója, főleg, hogy most egy lejtő jön. Lent egy lány keresi az utat, de miután megtalálja az irányt, kiderül, hogy ő a gyorsabb, lassacskán nő is köztünk a távolság. Aztán a Rockenbauer fáig megint elfogy. A Szarvas-kútnál a teljesítménytúra pontőrei invitálnak viccesen, hogy ha végeztünk a versenyünkkel, menjünk még hozzájuk is futni egy röpke 30-ast. Hát biztos jól is esne 40 vagy éppen 50 km után. Haladunk tovább, megint nő a távolság köztünk olyannyira, hogy mikor látom, hogy a két előttem futó se tér le a Mátyás-kút előtti hegyre vezető útra, már nem tudok szólni nekik. Pedig ott a szalag, de ha nem figyelek vagy nem tudom az utat, megyek én is a kínálkozó murvás úton. Persze lehet, hogy a nagyobb mászást akarták elkerülni, de látatlanban ne ítéljünk. 

Igen kellemetlen ez az emelkedő, futni nem tudok rajta, nem is olyan rövid, de egyszer azért vége szakad. Mondja is egy szemből érkező futó, hogy hajrá, mindjárt vége. Meg hát persze tudom is az előtanulmányaimból. Szerencsére most kevésbé visel meg, mint múltkor. A forráshoz vezető lejtő se kellemesebb az előző emelkedőnél és ha ilyen szépen leereszkedtünk, máris kezdhetjük a mászást a Zsigmond királyos fa irányába. Győz a lustaságom, sétálok, holott múltkor felfutottam itt. El is hagy egy lány, de legalább húz magával. Azon kapom magam, hogy megint futok. Pár métert azért még belegyaloglok a fa utáni emelkedő legdurvább részébe, de utána nincs több séta egészen Várgesztesig. A lány egy kanyarnál elmarad, a mi futóinkkal már alig-alig találkozom. A horgásztónál néhány ember ácsorog terített asztalnál, hirtelen pontőröknek hiszem őket. De aztán látom, hogy horgászgatnak kedélyesen az úriemberek. Az egyik még oda is szól a másiknak: "Te, ma milyen jó csajok futnak el itt!"

A falu utolsó házainál tartok már, mire egy ismerősnek tűnő szerelést látok. Lehet, hogy Gábor az, volt osztálytársam, Edit férje? Ő is maratoni távon indult, de úgy becsültem, hogy jóval előttem lehet. Csak nem utolértem? Úgy tűnik, mintha gyalogolna is. Én is gyaloglok ezen felbuzdulva egy keveset, aztán a pont látványa annyira vonzó, hogy muszáj futnom. Tényleg Gábor az, ő már távozóban van én meg éppen még érkezőben, jó utat kívánunk egymásnak, aztán a töltekezésnek szentelem magam. Van miből, igazi terülj-terülj asztalkámról válogathatok. 

Az egyetlen verseny alatt készült kép

Aztán a pontőrök is jó utat kívánnak egy-egy hajrá kíséretében, így a ponttól kezdődő emelkedő első lépései is könnyebbnek tűnnek. A kék kereszt-sárga elágazásig még ismerős vagyok, kb. pont eddig is tart a lelkierőm a futáshoz. Gábor megint látótávolságba került, úgy látszik küzd az egyre meredekebb emelkedővel. A szalagok egy erősen felszabdalt meredek vízmosásba terelnek, ahol gyalog is elég kellemetlen haladni. Pont itt szoktunk elmenni mindig rossz irányba huszonéves túrázóként a Lófő-völgy felé. De ezek az emlékek már igen haloványak, mint ahogy arra sem emlékszem, milyen is volt itt felkapaszkodni. Küldök Petinek egy üzenetet, hogy már 24 km-nél tartok, aztán találok egy annyira dekoratív harkály tintagombát, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy lefotózzam. Hát legyen akkor ez az egyetlen kép, ami az út során készül! Sok időt itt nem veszítek úgysem miatta. Mászom tovább, ez a fránya emelkedő csak egyre rosszabb. Gábor ennek ellenére egyre közelebb kerül. Kicsit beszélgetünk, mikor utolérem, de ő már annyira kész, hogy inkább pihenni szeretne. Én meg küzdök tovább, csak legyek már túl ezen a meredek szakaszon. Szerencsére mire felérek, van erőm újra futni és a terep is velem van, lejteni kezd. 

Még egy futót elhagyok, mikor egy kerítés mentén kanyarog az út. Aztán más, gyorsabb futó meg engem hagy el, de így van ez rendjén. Alig ismerős ez a rész, pedig túráztam én már erre is, csak nagyon régen. Egy helyen a kék kereszt balra távozik, szalag híján nehezen tudom eldönteni, merre is menjek tovább. Szerencsére jó a megérzésem és nem kell elővennem a térképet, pedig már a telefon a kezemben van. Hamarosan irányítókkal találkozom, akik a bal oldali útra terelnek. A jelzés itt már zöld csík. Ez is idegen terepnek tűnik, pedig nem kéne, hogy az legyen, kedvenc Sárkánylyuk-völgyem torkolata ez. Sejtésem sincs, milyen régen jártam erre utoljára! 

A zöld egyre kanyarog, olyannyira, hogy elő kell vennem a telefont. Szerencsére rajta vagyok a vonalon, de bizonytalankodásomnak az az ára, hogy lehagy megint egy srác. Hát ennyi baj legyen! A zöld utolsó métereit már sétálom, de már látom is a frissítő állomást. Kínálgatnak mindenféle itallal, még géllel is, de hát a zsákomban lévők se voltak eddig túl kelendőek. Eddig szinte csak ittam a két sótabletta és az egy darab energiagumicukor elfogyasztását leszámítva, meg az asztalokról szemezgettem ezt-azt. És ez úgy tűnik, bőven elég is volt, mert éhes nem vagyok egy csöppet sem és az erőm is kitart még. Isot azért bőven iszom, mert kezdem érezni, hogy feszülnek a vádlijaim. Innentől jóformán már csak lejt a terep, néhány buckát leszámítva. Számítgatom, hogy ha innen gyalogolnék valami balszerencsés dolog folytán, talán akkor is beérnék szintidőn belül. De szerencsére itt még nem tartok, tudok futni, sőt újra hét perc alatti kilométereket mutat az órám. Rajta hát, fogyjon az út! Egy emelkedőn újabb futót hagyok le, majd egy másiknál egy másikat. Valahogy jobban esik most az emelkedőket is megfutni, így kevésbé jövök ki a lendületből. Elég szellős itt már a mezőny. Fogalmam sincs hol tarthatok a mezőnyben, hányadik lehetek, nem is foglalkoztatnak ezek a dolgok. Egy a lényeg: egyre közelebb kerülök a szári sportcsarnokhoz, ezzel az első terepmaratonos érmemhez. Még ha ezt a maratont most kicsit szűken is mérik, csak 39 km hosszú.

Újabb frissítőpont, tehát haladtam megint hat kilométert. A figyelmes és kedves pontőrök szerencsére indulásnál helyes irányba terelnek, mert simán bementem volna a szemközti erdőbe, tudat alatt annyira nincs kedvem a következő aszfaltos szakaszhoz. Lassan elmaradnak mellettem Szálláskút házai, majd a katonasír is. Megint lehagynak gyors srácok, de menjenek csak, én nem versenyzem velük egy ligában. Innentől szinte már csak lejt a terep, lassan befutok Szár első házai közé. Jobb oldalon a gazdaság udvarán két macska legelészik békésen egymás mellett, nem zavarják őket a futók meg az sem, hogy ilyet macskák egyébként nem csinálnak. Újabb futó tűnik fel előttem, ahogy közeledem hozzá, látom, hogy lány. Egy percig sem fordul meg a fejemben, hogy beérjem, ennyire nem érdekelnek most a helyezések. Pedig egyre fogy a távolság köztünk. Egyébként meg fogalmam sincs, melyik távon van. A finist ő talán jobban megpörgeti, mert eltűnik, de nekem is segít a már végzett futók hajrázása, ahogy rákanyarodom a cél előtti lejtőre. Már nem is érzem, mennyi kilométer van a lábamban. Nem sprintelek most rá a célegyenesre, hagyom magam szépen becsorogni a célkapu alá, ahol gratulálnak a teljesítéshez és megkapom az érmem. 

Újabb szép érem a gyűjteménybe

Hurrá, én is terepmaratonista, azaz jobban mondva csodálatra méltó földönkívüli lettem! Megnézem az órám: 4:56:19! Te jó ég, még 5 órát se mentem! Ez jobb idő, mint a nem terepes maratonon! (Ami, valljuk be, 3 km-rel hosszabb volt, de cserébe nem volt szint.) Mindez ráadásul stabil középmezőnyt jelent, ami a múltkori maraton nem volt így. Mivel az órám a teljes időt nem mutatja a mostani beállítással (hát elég kezdő órás vagyok még...), egy idő után el szoktam veszteni a fonalat hosszú futásoknál, hányadik órában is járhatok. Most is így történt, tehát sejtésem se volt, hol tarthatok időben. Így meglepetésként ért a dolog tényleg. Minden relatív persze, ami nekem sikernek számít, másnak lehet pocsék eredmény is és fordítva. Mindenesetre én most nagyon örültem. 

Próbáltam nyújtogatni a befeszült vádlimat, majd Edittel is összetalálkoztam. Neki is jól sikerült a Minimaraton. Csodálkozott, hogy Gábor előtt értem be - mondjuk ezen én is csodálkoztam nem keveset. Mondtam neki, hogy találkoztunk, nem lehet már messze, szerintem negyed órán belül ő is a célban lesz. Így is lett, közösen gratuláltunk neki első terepmaraton-teljesítéséhez. 

Még éppen a gulyást fogyasztottuk közösen, de a fura (tényleg UFO) regenerációmnak köszönhetően már el is indultam volna (persze azért inkább gyalog) a Tatabánya 30 teljesítménytúrán, azért örültem, hogy Editéknek hála, megúsztam a talán már nem sokáig hevenyészett állapotban lévő szári vasútállomásig való gyalogutat. Azért a biztonság kedvéért a másnapot egy lazára vett, közel 7 km-es terepfutással köszöntöttem egész olajozottan működő végtagokkal és izmokkal - ez lehet, hogy tegnap még bennem maradt, és persze a hazafelé látott színek is kivonzottak a Dobogó nevű magaslat elfeledett Olimpiai parkjába.

Másnap azért nekem is kijárt egy Dobogó, még ha nem is olyan

Strava link:  

Mókuska, mókuska

Fotó egy 2017-es túrámról a Börzsönyből (Kismaros)

Néha szükséges, hogy kiszakadjunk a mindennapos mókuskerekünkből. Sajnos erre felgyorsult világunkban borzasztó nehéz a legtöbbször alkalmat találni. Most kapóra jött megint, hogy az év vége felé közeledve a felhalmozódott szabadságaim számát fogyasztani kell, ráadásul a húgom is férjhez megy (azóta már meg is történt), így ezt az esküvőre készülődős időszakot ki is vettem. Persze non-stop pörgős, ide-oda szaladgáló, folyton tevékeny mókuskaként a megszokott mókuskerekem helyett sikerült rögvest egy kevésbé pihentető másikat találnom egy házi cukrászüzem formájában – de legalább egyik hobbimnak, a sütésnek hódolhattam pár napig. És igen, készült valódi mókuscsemege, egy csupa dió Eszterházy torta is!

Házi tortaműhely (ez éppen az esküvői torta)

Már nagyon régóta szemeztem a Mókus instantokkal, közülük leginkább a legnagyobb testvérrel, a Vérmókussal. Mikor meghirdették a Mókus körök szülinapját, nem is volt kérdés, hogy kihasználom az alkalmat – főleg, hogy cuki mókusos pólót is lehet szerezni, nekem meg feltétlenül kell egy olyan, mert nincs vagy félszáz mindenféle színű és mintájú futópólóm otthon. Egy biztos, mókusos még nincs! (És a Runaway-es pólók, pulcsik, zsákok amúgy is nagy kedvenceim mind.) Mivel az esküvőre való sütéssel is haladnom kellett, meg kicsit még edződnöm is, hogy egy valódi Vérmókussal (50 km) randevúzzak, első körben egy mezei (azaz erdei, 25 km-es) mókust céloztam meg. Úgy gondoltam, mire túl leszek egy VTM-en is (remélhetően sikeresen), készen fogok állni a nagy találkozásra.

És volt még egy apropó – az esküvő miatt lemaradtam a Pálos 70-ről (és bármilyen hétvégi alternatív programról, pl. Budapest Maraton bármilyen távja), így más kihívások után kellett néznem.

Kedvenc fám a Szilfa-tisztás mellett

Szerdán reggel – ha nem is annyira korán, mint eredetileg terveztem – már zötykölődtem is a villamoson, majd a buszon a Szépjuhászné felé, ahonnan indul a kör. Az étterem előtt szépen elrendeztem a holmimat. A kabát máris mehetett a zsákba, hiszen igazi október eleji indián nyárat idéző napnak néztünk elébe. Aztán felkerekedtem megkeresni az első kódot. Kicsit izgultam a QR-kódok beolvasása miatt, hiszen ilyen jellegű kódos instantot még sosem teljesítettem. Most azonban úgy tűnt, nem is a beolvasással lesz a legnagyobb baj, hanem a Rajt kód megtalálásával. Tudtam, hogy valahol egy oldalsó üvegablakon kell keresnem a büfénél, de ilyet valahogy sehol sem találtam. Mikor már mint egy kerge mókus, a sokadik kört teljesítettem a büfé körül, feltűntem a büfé gazdájának, és megkérdezte, mit keresek (a következő pont nálam is az lett volna, hogy odamegyek hozzá, csak még bíztam abban, hogy végre rálelek). Így végül kiderült, hogy az ablakot a kóddal némileg hátrébb kellett volna keresnem. Végre tehát beolvashattam az induló kódot, beírtam a számomat és voilá! – indulhattam is. Ez volt az első órás hosszabb futásom, így azt is tesztelhettem, hogy működik az óra-telefon páros, kell-e félnem attól, hogy az egyre kevésbé penge telefonakkum lemerül-e menet közben, úgy, hogy a rögzítés már az órán fut, viszont a térképet a telefonom nézem (ami szerintem, begyöpösödött, maradi túravezetőként sokkal jobban áttekinthető, mint egy vonal az órán), és azzal készítek képeket is. 

Régi határkő

Az első kilométerek ismerős terepen vezettek, hiszen gyakran edzek a Budai-hegyekben és mostanában pont többször vetődtem el a Budakeszi úttal párhuzamos piros kereszt irányába is. Igaz, általában az ellenkező irányból szoktam érkezni. A főúton való átkelés után a jelzés sárga kereszt/kék keresztre váltott, de erre is ismerős vagyok, hiszen nem is olyan rég futottam erre (végig az illegális kék kereszten majdnem a piros háromszög kereszteződésig), mivel igencsak kedvelem ezt a részt, túrát is vezetettem erre párszor és ne feledkezzünk meg a Gyertek ki a Vadasparkba teljesítménytúrákról se, ahol vagy pontőrként vagy söprűként vagy mindkettőként vettem részt és vezetett erre az utam. Szóval eltévedéstől kevésbé kellett tartanom, egészen más volt az, amivel tapasztalatlan instantozóként meg kellett küzdenem.

Kutyatár, kutyatár...

A Petneházy-rét közelében egész különleges perspektívából látszik a Budai-hegység

A harmadik kódnál

Ahogy közeledtem az első beolvasandó kódot rejtő Erdő fohásza táblához, a rét közelében favágókkal találkoztam, akik barátságosan köszöntöttek. Úgy tűnt, annak ellenére, hogy hétköznap van, viszonylag sokakat kicsalt a természetbe a remek idő, hiszen annak ellenére, hogy még csak az első kilométereket tapostam, már egy jókora nyugdíjas túracsoporttal is összeakadtam, a turistaút mellett meg többen kerestek gombát, fonott kosárral a kezükben hajladozva. A táblánál szerencsére azonnal megtaláltam a kódot, viszont a beolvasás nem és nem sikerült. A telefonom valahogy nem tudott internetkapcsolatot csiholni. Kicsit köröztem a parkolóban, hátha sikerül hálózatra lelni, de aztán végül feladtam. Lefotóztam a kódot bizonyítékként és haladtam tovább, hiszen még jócskán volt út előttem. Gondoltam, hátha sikerül később netre találni  és feltölteni a kódomat. Ha meg nem, majd elküldöm a fotót. Végül egy határkő közelében, fotózás közben kisebb csodaképpen lett net és feltöltődött a kód is. Probléma tehát megoldva, most már lehet majd a többi kódra koncentrálni. Eközben olyan tetszetős őszi díszbe öltözött (ráadásul lejtős) utakon haladtam a Petneházy rét irányába, ahol már talán évtizedek óta nem túráztam. A rétnél sajnos éppen nem legeltek lovak, de a panoráma most is a régi formáját hozta, így kénytelen voltam megállni és néhány képet lőni. A következő megállómat a villanyoszlopnál lévő kód beolvasásához ütemeztem be. Szerencsére nem is olyan régen futottam erre, így tudtam, hol vannak azok az ominózus oszlopok. A kódot is viszonylag hamar megtaláltam és beolvastam, így már trappolhattam is fel a Kecske-hátra. Kicsit tartottam ettől a kissé köves emelkedőtől, mivel úgy emlékeztem, itt elég jó kis flowban lehet ellenkező irányból lefelé száguldozni, kerülgetve a köveket, buckákat, de szerencsére annyira nem bizonyosodott emberesnek. A Vöröspocsolyásnál szintén fotózgattam kicsit, majd tovább haladva egyre több gombász jött szembe. Egyiküket meg is kérdeztem, mit gyűjt. Kiderült, errefelé is az őzlábnak és a pöfetegnek van mostanában a szezonja. Sajnos a tempóm miatt én most nem nagyon tudtam a gombákkal foglalkozni, valószínűleg ennek köszönhetően nem is láttam semmi ehetőt, pedig terveztem, hogy ha végeztem majd a körrel, visszamegyek szorgalmas mókuskaként még gombát keresni (ők is kedvelik a gombákat, sőt, meglepő módon még néha a nekünk mérgezőket is jóízűen, gond nélkül elfogyasztják). De aztán úgy elment az idő és volt még a napra rengeteg feladat és nem akartam a reménybeli gombák feldolgozásával ezeket még szaporítani.

Vöröspocsolyás

Nagykovácsi főterén

Gót betűs feliratú kereszt a határban

A Nagy-Szénás a falu határából

Hamarosan kikanyarodtam az erdőből egy igen lejtős utcára, Nagykovácsi első házai közé. Pár perc múlva már kereshettem is az újabb kódot a buszfordulónál. De sajnos hiába. Pedig tudtam, hogy a biciklitárolón lesz. Körbejártam egyszer, kétszer, de kód nem lett. Biztonság kedvéért egy cetlire felírtam, hol vannak a kódok, így a tároló tetejét még külön megvizslattam, de az a fránya kód sehol sem volt. Na jó, akkor lássuk a pótkódot, az talán megkerül. A mozgássérült parkoló tábláját is körbejártam, kód itt sincs. De hoppá, van még egy tábla, hátha ott több szerencsével járok. Már készítettem is biztonság kedvéért egy fotót táblástól, templomostól, hogy igazolni tudjam, hogy itt jártam, mikor végre megláttam a kódot a másik tábla hátulján. A beolvasás most pillanatok alatt ment, irány tehát a zöld kereszt jelzés a falu túlsó végénél.

Vajon hová tűnt a mókus?

Mikor kiértem a faluból, kezdtem érezni, hogy egyre inkább fáradok, így hát szívesen álltam meg itt-ott fotót készíteni a színesedő Szénás-csoportról. Aztán bekanyarodtam az erdőbe, ahol rá kellett térnem a Sisakvirág tanösvényre. Már éppen az első lépéseket tapodtam a lekanyarodás után, mikor egyszer csak huss – a kör névadó állatkája suhant el előttem egy tobozzal a szájában. Az út szélén, mikor már biztonságban érezte magát valamennyire, megállt. Próbáltam lefotózni, de vajmi kevés sikerrel, szerintem a képemen maximum egy mókust rejtő bozót látszik, semmint egy fürge mókuska. 

Egy viszonylag friss, idei mókus a Vértesből (bocsánat, de a telefon csak erre képes)

Pedig az alatt a pár év alatt, mióta rendszeresen terepen futok, számtalanszor találkoztam mókussal, legalább annyiszor, mint több évtizedes turista pályafutásom alatt. Sőt mókus típusú találkozásaim meglehetősen érdekesen szoktak alakulni. Általában a szokásos forgatókönyv szerint az szokott történni, hogy miközben szaladok, a földön megpillantom az állatkát, mely nem ritkán szájában vagy mancsában - a szokásos mókusábrázolásoknak pont megfelelően - tart valami tárgyat, ami általában valami mókuseledel (toboz, dió, makk, véletlenül sem sült kolbász vagy egy fél csülök). Közeledtemre a mókus megrémül és futásnak ered. Azt már általában én sem észlelem, hogy zsákmányát ijedtében otthagyja-e vagy magával viszi. A mókus a fán érzi magát biztonságban (biztos gondolja, hogy ekkora böszme, fújtató lény nem tud fára mászni), ergo gyorsan felszalad egy fára. Itt aztán csúfondárosan lekiált valamit (egyértelműen érzek valami szemtelen konnotációt). Hogy mit, azt ne kérdezze senki, mert mókusnyelven nem értek, sőt, a mókusnak olyan fura hangja van, hogy utánozni sem tudnám (pedig nem vagyok rossz állathang-utánzásban). De valószínűnek tartom, hogy nem túl barátságos, amit mond, politikailag korrekt változatban ilyesmi lehet: "Na most kapj el és vedd el tőlem a kajám!" Aztán vagy fut felfelé tovább, vagy megáll a fán valahol és nézzük egy darabig egymást. Én próbálok neki mondani valami kedveskedőt, például "Milyen aranyos kis mókus vagy!" vagy olyan nyelven valamit, amit az emberek mókushangnak tulajdonítanak: mak-mak meg hasonlók, ő meg gondolja, hogy ekkora hülyét se látott még, tehát érdemes tovább bámulnia. De az is lehet, hogy az ember-mókus közti világbékéről szeretne tárgyalni vagy az is, hogy ő valójában egy vérmókus, vagy annak képzeli magát, és azt ordibálja, hogy "Ha nem tágítasz, szépen a nyakadba ugrok és ripityára szaggatlak!" Aztán nekem egy idő után eszembe szokott jutni, hogy futni jöttem ki, nem mókusokkal vitatkozni, meg a munkaidőm is kezdődik hamarosan, így hát megyek a dolgomra. De általában még gyorsan lövök egy béna képet a telefonommal a delikvensről.

Egy tipikus januári futó mókusrandi 

Közben rájöttem, hogy egyszer errefelé is futottam egy Geogo instantot, tehát ismerős utakon kapaszkodhattam egyre meredekebben a Nagy-Kopasz csúcsa felé. Igyekeztem mindenhol futni, ami sikerült is, ennek különösképpen örültem. Bár könnyűnek nem volt nevezhető a kilátóhoz vezető kaptató, ebből az irányból is futhatónak bizonyult számomra. Egyedül egy ponton álltam meg, méghozzá egy padnál, ahol beszédbe elegyedtem egy pihenő turistával – természetesen a futás kapcsán. Kiderült, a fia is fut terepen, bár ennek ellenére mi egy kicsit így is ufók vagyunk a számára, persze jó értelemben. Még úgy is, hogy én egy kevésbé fénysebességgel közlekedő űrmókus vagyok. Szóba került még sok minden, gombák, terepfutóvádlik és -combok vs. ruhavásárlás stb. Sajnos hiába az idilli időjárás és környezet, a mindenhol hallható, látható favágók kapcsán az egyre aggasztóbb irányba száguldó világunk ide a Nagy-Kopasz oldalába is beférkőzött, ahonnan kiszakadni próbáltam néhány órára. Ennek ellenére egész jól eldiskuráltunk, így azon kaptam magam, hogy bizony nekem ketyeg az órám a szintidő miatt és még a fele utam nagyjából hátra van, így ideje indulni.

A Nagy-Kopasz oldalában a tanösvényen

A kilátóval

Kódok hűlt helye (vagy csak nem voltam elég szemfüles)

Páratlan panoráma

A Csergezán-kilátóhoz vezető út sikeres leküzdése után gyorsan fel is másztam megkeresni a kódot a felső emeleten. De mindhiába, a kód nem volt sehol. Köröztem bőszen, mustrálgattam az építmény deszkáit, léceit, de arra jutottam, hogy a kódot vagy meglovasították, vagy magától leléphetett. maradt tehát a fotós bizonyítás. Annak ellenére, hogy az alsóbb szinteken is árgus szemekkel fürkésztem a falakat, de kódot vagy pótkódot továbbra sem találtam. Apropó, Csergezán Pál! Egyszer, még ifjú titán pontőr koromban strázsáltam itt a kilátón harmadmagammal a Budai kilátók teljesítménytúra keretében, és ha már ilyen remek erődítményünk volt, gyorsan rendeztem is a kilátóban egy ad-hoc Csergezán Pál kiállítást a képeiből. Természetesen a túrázóknak fel kellett mászniuk a pecsétért a kilátó tetejébe (a mi nagy örömünkre és az ő nagy bánatukra), de így a képeket is végignézhették és megismerkedhettek a festő életével is. És ha már mókus és Csergezán Pál, akkor talán az sem meglepő, hogy van közös halmaz remek gyermekköny-illusztrációk formájában. 

Lobog a Sétafika zászlaja a kilátóban, várjuk a teljesítőket egy harlekin katica támadás közepette (Budai kilátók, 2013)

Csukás István: Erdőben jártam leporelló is Csergezán képeket tartalmaz, mint megannyi gyerekkönyv

Mikor leértem, éppen befutott egy másik futólány. Ugyan átsuhant az agyamon, hogy hátha ismerős errefelé vagy csinált már Mókus-kört és tudná, hogy van-e jelenleg kód, és ha igen, akkor pontosan hol, de aztán mégse kérdeztem meg. Aztán meg szégyenszemre jól elkavartam és alig találtam meg a helyes irányba vezető zöld keresztet, majdnem visszafutottam Nagykovácsiba. Mire átvergődtem a rendes irányba, megint elpocsékoltam néhány értékes percet. De legalább innen (nagyrészt) már lefelé vezetett az út. Errefelé már nem is voltak turisták, pedig a Budai-hegység számomra egyik legkedvesebb szeglete a Vadaspark és a Nagy-Kopasz közti rész, az ún. Fekete-hegyek, tele olyan izgalmas látnivalókkal mint a Nagy- és a Kis-sziklafal a Szarvas-árok mentén, egy egykor volt vízesés lépcsője bent az árokban, illetve egy alig járt (mára mér részben járhatatlan) Spartacusra hajazó szintösvény az árok oldalában tele sombokrokkal, tavasszal meg kosborokkal, a hegyoldalakban megbújó vadászkunyhók. Aztán nem kevésbé izgalmas a Julianna-major területén a Cserkészpark se, ahova az Alpin trail teljesítése alatt betévedtem, vagy a Vadaspark turistautas bekerített része. És természetesen az illegális kék kereszt jelzés, a nagy kedvencem, amin most is haladhattam és amiről még mindig nem tudom, hogy végül bekerült-e a kánonba. Csak azt tapasztaltam, hogy a Vadasparkhoz közelebbi részen az út már rendesen, szabványos jelzésekkel ki van jelezve, viszont a Nagy-Kopasz irányába továbbra is a régi, illegálisan felfestett csúnyácska jelzések láthatók.

Ilyenek és még ilyenebbek (fotó egy 2019-es túrámról)

Még nem értem el a vadkerítést, amin egy létrán át kell másznom, de muszáj volt néhány percre megállnom a nagy rohanásban, mert kezdtem teljesen eléhezni. Sajnos jellemző rám, hogy ha futok, akkor se nem látok, se nem hallok, se nem iszom, se nem eszem. Bár mostanában az folyadékbevitelre már igyekszem odafigyelni, a kajálással még mindig hadilábon állok és ugye holmi energiagumicukrok és sótabletták szárnyán nem lehet messzire jutni. Mert eddig csak ilyeneket ettem. Most tehát egy alamuszi emelkedő utáni tisztáson magamba tuszkoltam egy ostyás gyümölcsszeletet valamennyi izotóniás itallal, aztán újra felvettem a fonalat. Kerítést másztam, majd újabb kódot olvastam teljes sikerrel, majd némi kerítésen belüli tekergés után elhagytam a vadasparkot. Itt már megint voltak gombászok, a vadaknak élelmet hordó erdészek, kutyasétáltatók is. A Szilfa-tisztáson lyukadtam ki, ahonnan már ismerős járt úton juthattam vissza a Szépjuhásznéhoz, ahol sikeresen beolvashattam a Cél kódot is. Ekkor konstatáltam, hogy még kb. egy negyed órám van a 4 órás futó szintidőből – tehát jól kihasználtam, annak ellenére, hogy tényleg mindent végigfutottam. Szóval megint egy megdönthető eredmény...

Munkás gyermekkel – szobor a célban

Amíg kipihentem magam egy padnál, azon agyaltam, van-e értelme jelentkeznem a büfében az éremért, hiszen hiányzik egy kódom. De a kóla-kávé-palacsinta kombó még érem nélkül is nagyon csábító volt, így beálltam a sorba. A büfés kicsit megijedt, mikor kiderült, hogy már megint egy teljesítő kuncsorog az ablaknál (meg főleg látta a mögöttem kígyózó sort), de mondtam, hogy én ráérek, meg az 1000 forinton felül is szívesen fogyasztok. Így hamarosan kiderült, hogy a köröm a hiátus ellenére leigazolásra került és nagyon cuki mókusos érem is ütötte a markomat. Ugyan a pólómhoz még mindig nem tudom, hogy fogok hozzájutni, pedig majd a Vérmókust szeretném már ebben nyomni (ha a turiban már elszalasztottam a mókusos futókabátot gondolván, hogy annyi pénzért tutira nem kell senkinek – ja és egyébként is Polar feliratú volt, így egy Garmin által szponzorált körre nem illene ebben menni – főleg egy Garmin órával felvértezve). És persze amiatt is lehet majd izgulni, hogy ott sikerül-e majd beleférnem a futó szintidőbe.

Update: időközben a mókusos pólóm is megérkezett, így ha a Vérmókus még várat is magára, a WTF-en a hétvégén már futhatok ebben.

Strava link:

Elindul a lejtő!

 

Még nincs 7 óra, a kinti hőmérséklethez képest lenge öltözékemben vacogva kuporgok a busz ülésén, mely lassan vánszorog a Normafa irányába. Más ilyenkor éppen a másik oldalára fordul a meleg paplan alatt vagy éppen borzas fejjel, köntösben főzi a reggeli kávéját. Én meg a kávén túl is alig látok ki a fejemből, legszívesebben bekuckózva olvasgatnék inkább vagy nyomkodnám csak a telefonom. Vagy innék egy második kávét a meleg konyhában. Bármi jobb lenne ennél. De nekem a terep kell! Szuszogva izzadás meredek emelkedőkön, botorkálás göröngyös lejtőkön, trappolás poros utakon, cuppogás a sárban, latyakos hóban, csak erdő-mező legyen. Meg lehetőleg hegyek. Mit nekem a Kopaszi-gát, vagy a Bikás park, pedig ott is lehet futni. Vagy a Gellérthegy, az is emelkedő és lejtő, nem is olyan könnyű. És mindegyik szép a maga módján. Túl egyszerű, túl kézenfekvő, túl közel van, nem terep, tehát nem pálya. Néha beérem velük, de ma más a helyzet. Nekem ma a Normafa kell! Vagy inkább a KFKI, mert egy odáig menő buszra sikerült éppen átszállnom és tervezésben se vagyok túl jó, ami az edzéseimet illeti. Legyen a piros és a Sorrento-gerinc vagy inkább a sárga? Vagy vissza fel a Normafához? Na azt nem, ebben a zombi állapotban csak vánszorognék. Csakis lejtő, legalább addig, amíg fel nem ébredek. Rendben, akkor sárga, utána jöhet akár a Sorrento-gerinc. Már csapatok is lefelé a sárga kereszten, szedem a lábaim, visz a lendület lefelé. Kezd ez jó lenni, csak hajrá! Egyedül vagyok, enyém az egész erdő! Egy rigó cserregve menekül az őrülten robogó futó elöl. A Sorrento-gerinchez vivő utat persze benézem, így marad a sárga út. Egy single track! Mindennél jobban imádom a single trackeket! De a végén ott figyel a mumus, a sárga siratófala. Megérkezem alá, nem is tűnik annyira félelmetesnek. Utolsó ittjártam óta lehet, hogy elvitték a kaptató felét az erdei manók? Még mindig futólépésben megyek, bár nem túl tempósan, és már a háromnegyedénél járok. Na jó, innen már tényleg gyaloglok, nem vagyok én kőprofi. A technikás, köves platón pár lépés elejéig kifújom magam, éppen visszanyerem a tempóm és már ott is vagyok a szikláknál. Fotózás nélkül ma sem ússza meg a Sorrento. Pár lépésre jobbra egy kökörcsinekkel teli dombocska üdvözöl ismerősként. Itt is készül pár kép, aztán már távolodok is az ösvényen. Léptem nyomán lila keltikék hajladoznak, a múlt héten még nem voltak itt. Előttem egy harkály húz el. A lejtő már rég emelkedőbe váltott, de szinte észre se veszem, pedig egymás után marad el mellettem a Szekrényes- majd a Szállás-hegy tömbje. Már fent is vagyok a sorompónál, éééés: Elindul a lejtő! Tiszta rock'n roll érzés, együtt ordít egy hang a fejemben Csipával, arcomon széles vigyor. Ha most szembe jönne valaki, biztos azt gondolná, lökött ez a lány. Nagyot nem is tévedne. De amióta elindultam, egy emberfiával nem találkoztam. Már rég a házak között szaladok, mikor jön egy autó. Régen nem fázom már, egy póló is elég lenne. Ideje lassan visszarázódni a civilizációba. Egyelőre nehezen sikerül. Egy hang azt sugallja, hogy ennyi ma nem lesz elég, így még az Odvas-hegy mögötti gerincre is felkapaszkodom és a piros ösvényének bokazúzós köveit is kipróbálom. Aztán még néhány kisebb emelkedő és lejtő a főút mentén, és ott is vagyok a közigazgatási határnál. Fél kilenc, éppen egy órát futottam, még pont visszaérek munkakezdésre. Mennyivel könnyebb lesz így... Most már meg is érdemlem azt a második kávét is.

Pontosan erre jártam:

Strava link:

Nagy rohanás a Mátrában

 - Hova utazik?

- Fallóskútra.

- Akkor Ön a mi emberünk, mi is oda megyünk. Mit tud róla?

- Hmmm... hát van ott egy kegyhely templommal, meg volt valami remete is... Meg valami látomásai voltak egy nőnek...

A beszélgetés ezen pontján kicsit elgondolkoztam, hogy felmondjam-e a turistakalauz ide vonatkozó részét vagy tulajdonképpen mit is szeretne tudni tőlem a két idősebb hölgy. Mivel úgy tűnt, hogy szükségük van némi támogatásra az útitervükkel kapcsolatban, letelepedtem szépen mögéjük a buszon, miután határozott kívánságukat fejezték ki ezt illetően.

- És mit csinálnak Fallóskúton?

- Meg szeretnénk nézni a vízeséseket. 

- Hát azok azért kicsit odébb vannak - már amennyiben a Mátrakeresztes mellettiekre gondolnak.

- Oda tartunk, ha sikerül megjárni. És maga?

- Elfutok Galyatetőig.

- Az szép.

A hölgyek szörnyülködéssel vegyített csodálattal nézték a mögöttük ülő kissé ifjabb hölgyeményt, aki tetőtől-talpig futószerelésbe bugyolálva szándékozott meghódítani egyedül a Mátrát. Azaz mondva csak néhány, szám szerint 5 darab mátrai csúcsot meg kettő kötelező szakaszt.

- Talán sikerül elérnem a 15:15-ös buszt Galyatető előtt, az közvetlen. Persze ha nem érem el, akkor sincs gond.

- Mi nem igazán tudjuk, hogy fogunk hazajönni. Gondoltuk, majd a buszon vagy a faluban megkérdezünk valakit.

- Hát, ami azt illeti, 3 óra tájban megy a közvetlen busz innen fentről, de van több busz is, csak átszállással. Tulajdonképpen Mátrakeresztesről is van busz, csak valószínűleg arról is át kell szállni. Talán többször is. Ha szeretnék, meg tudom nézni a telefonomon. Egyébként ha már ott vannak Mátrakeresztesen, a Csörgő-szurdokot is érdemes megnézni.

- Sajnos rossz a térdem, nem tudok sokat gyalogolni. Mennyire meredek arra a terep?

- Emlékeim szerint a Felső-vízesés nem gond, de az alsóhoz elég meredeken kell lemenni. Ott van a Vidróczki-barlang meg a Lyukas-kő is. Vagy Likas.

- Nem biztos, hogy bele fog férni. Kilométerben mennyi is lenne?

- Körülbelül olyan tíznek néz ki oda-vissza. Már ha direkt mennek. Turistaúton kerülővel azért több lesz talán. (Közben bőszen silabizáltam a Locust azon merengve, vajon a hölgyek milyen térképpel, helyismerettel és tájékozódási készséggel lehetnek felvértezve.)

- De ugye nincs benne meredek?

- A Mátrában? (WTF??? (Itt nem az azonos nevű futóversenyre gondoltam...) - Ott csak meredek van, olcsón nem nagyon lehet megúszni, én ma kb. 1000 méter szintet fogok menni... azaz futni... De ettől a véleményemtől inkább megkíméltem a kirándulni vágyó hölgyeket.)

Ahogy felfelé kanyarodtunk a mátrai szerpentinen, mutattam a látnivalókat: 

- Nagyjából itt jön fel a Galyavár-gerinc, itt fogok felszállni a buszra, ha minden jól megy. Ez itt a Vörös-kő, nagyon szép onnan a kilátás. Itt is meg fogok fordulni ma.

- És a Vörös-kő az meredek? Az hány kilométer lenne?

A sípályánál a maradék utas mind leszállt négyünkön kívül. Én meg csak folytattam, pedig a Mátrában nagyon nem vagyok otthon. Ha gyerekkoromban a szüleimmel mentünk valahova, akkor a Börzsöny után mindig egyenesen a Bükk jött. Tulajdonképpen olyan 10 éve kezdtem a felfedezését ennek a hegységnek, leszámítva két röpke osztálykirándulást, és a java még mindig hátra van. Soroltam azért szépen tovább, mit is látunk éppen:

- Ez a templom a három falu temploma. (Közben felkínlódtam valahogy a futókamáslim, mert úgy láttam, az északi oldalakon elég rendes hómennyiség várható.)

- Kiről van elnevezve? 

- Azt pontosan nem tudom, talán valami magyar szent lesz. (Közben együtt kiokoskodtuk, hogy Szent István lesz a védőszentje ennek a templomnak.)

- Az meg ott a Vidróczki csárda. Ez itt a Bőgős-rét, itt is el fogok futni, aztán itt meg kéne lennie egy forrásnak valahol jobbra, ezt is meg szeretném nézni ma. Már itt is vagyunk Mátraszentimrén, ez itt meg Bagolyirtás (ahol valóban baglyokat irtottak - de ezt nem részleteztem), mindjárt leszállunk. Már itt meg is érkeztünk Fallóskútra... (egyébként Vállós-kút, de a szudétanémetek képtelenek voltak a V betűt kimondani...)

Erre a tényre a buszvezető is figyelmeztetett minket. Abbahagytam az ismertető monológot, lekászálódtunk a buszról. A két hölgy elment megnézni a szemben lévő megállóban a buszcsatlakozásokat én meg elbúcsúztam tőlük, mondván, hogy a visszaút miatt sietnem kell. Reménykedtem, hogy csak összedobják a túratervüket, ha eddig nem sikerült, és sikeresen visszajutnak egy látványos túra után Budapestre (még aznap). Hogy ebben segíteni nekik mennyit tudtam, arra nem derült fény. 

Ami az én útvonalamat illeti, abban szerencsére csak kevés fehér folt volt, azok is leginkább a tervezett átvágásoknál mutatkoztak. Hogy kockáztatom-e az iránymenetet, az sok mindentől függ majd: pillanatnyi fáradtság, az előttem lévő szakaszon mutatkozó szintek és a növényzet sűrűsége. Sokszor csak a térkép alapján nehéz kisilabizálni, pontosan mi vár az emberre. Így tehát általában ezek teljesen ad hoc döntések szoktak lenni. Például az is a helyszínen szokott eldőlni, az egész útvonalból mennyi lesz a futás összességében. A távot megbecsülve úgy számítottam, hogy egy erősebb gyalogtempó is elég lenne a teljesítéshez ebben az esetben is. De hát én közel maximalista vagyok... Ezeket leszámítva szinte mindent megterveztem előre - azt, hogy milyen jelzéseken, utakon fogok haladni (egyes helyeken azért hagytam magamnak némi szabadságot), milyen látnivalókat fogok megnézni és milyen lehetőségeim lesznek a visszajutásra, illetve ha a közvetlen buszt lekésem (amire azért van jó esély), hol fogom eltölteni ezekben a mínuszokban a következő járatig való időt. Tudtam azt is, körülbelül mekkora távra és szintre számítsak, milyen idő várható, hány buszjárat van visszafelé, tájékozódtam a galyatetői Turistacentrum étlapja felől is. Illetve terveztem még egy plusz utat is magamnak Mátraházáig, ha netán kilométerhiány mutatkozna a lábaimban, hiszen onnan lényegesen több járat van Budapestre. És ha bármi okból hiba csúszna a haditervbe, akkor is ott lapul a zsebemben egy kisebb tudástár egy telefon formájában.

Hogy mindenre gondoltam-e, azt nem tudom, például betehettem volna még egy izolációs fóliát is a hideg miatt, ha bármi gond történne. Azt viszont elmondhatom, hogy általában a fent leírt alapossággal szoktam megtervezni a kiruccanásaim, előtte hetekig különféle térképeket és turistakalauzokat, menetrendeket és egyéb hasznos oldalakat böngészve. Biztos túravezetői szakmai ártalom, de így azért kevésbé érhetnek meglepetések, ha már egyedül vágok neki a rengetegnek, főleg egy olyannak, amiről kevés ismeretem van. Azt azért nem mondanám, hogy ez a recept az egyedül üdvözítő megoldás, bizonyos spontaneitás sokszor jól jön, sőt egyenesen üdvözlendő a túratervezés és -vezetés során is, de mindent a vakszerencsére bízni...

Welcome to Fallskut

Ezeken morfondírozva döcögtem felfelé a fallóskúti szentkút irányába tartó emelkedőn. Az első érintendő pontom a kegyhely feletti Som-tető magaslata volt, de előtte feltétlenül szerettem volna szétnézni a templom környékén. Még sosem jártam erre és a bejárandó útvonalamból is mindeddig csak a Vörös-kő kilátóját és a Bőgős-rétet érintettem. Ritkaság, de ugye ez a Mátra, a számomra még nagyobb részt ismeretlen hegység.

A fallóskúti Béke királynéja templom

Csatlakozom a hálaadáshoz.

Ez a szobor kivételesen tetszett

A kegyhely előtti ütött-kopott bazársornál egy igen hiányos feliratú tábla fogadott. Welcome to Fallskut. Először nem is értettem, hogy mi akar ez lenni, valami baljós hangulatú, borongós skandináv helyre asszociáltam meg vízesésekre, de aztán az agyam nagy nehezen helyére tette a művirágokkal dúsított feliratot. Lehet, hogy a buszon való órákig való tespedés után túl gyorsan jött ez az emelkedő és máris kezdek megborulni? A (kicsit giccses) szobrokkal teli templomkertben rajtam kívül csak egy idősebb házaspár őgyelgett, próbálva szóra bírni egy nyomós kutat, amiből valószínűleg a csodatévő forrás vize folyhat. Víz nem jött, így távoztak a szobrok irányába, én meg bekukkantottam a kulcsra zárt kápolnába az ajtó üvegén át, meg fotózgattam kicsit. Közben elmormoltam egy imát a kalandom sikeressége érdekében - biztos, ami biztos. Majd sietősen távoztam az immár kék színre váltott kör jelzésen, hiszen vár a Som-tető. És esetleg a közvetlen busz is Galyatető előtt... 

Budi a bekerített területen - sajnos nem volt időm körülnézni

A magaslatra való feljutás képezte tervem egyik gyenge pontját. Ugyanis feljuthatok ide az ún. Ágasvári útról is, ami megkerüli ezt a hegyet, de sokkal egyszerűbb lenne felmenni azon az úton, ami majdnem közvetlenül a csúcs alá vezet és amit teljes egészében csak a papír alapú Cartographia térkép jelöl. Az. ún. Gubolaházak magasságában indul az út és néhány online térkép is mutat itt egy rövidebb útkezdeményt. Az volt a kérdés, hogy vajon a valóságban is létezik-e ez az út? Mivel a Cartographia térképem lassan muzeális értékű (2006-os), ebben nem voltam annyira biztos. Még jobban elbizonytalanított a valóság, egy omladozó házikókkal teli bekerített terület a hegyoldalban. Hogy jutok akkor én itt fel és hol az az út? Próbálkoztam itt-ott, aztán végül elindultam a kerítés mentén. Hirtelen egy útra bukkantam, innentől végre tudtam érdemben futni is. Először azt hittem, visszajutottam az Ágasvári útra, de szerencsére nem, ez volt az az út, ami a helyes irányba vitt! Mikor már a csúcs közelében voltam, úgy döntöttem letérek és direkt közelítem meg a csúcsot. A csúcson tartottam egy kis szerelvényigazítást, mert kiderült, hogy annyira azért nem veszélyesek a mínuszok, mint ahogy beöltöztem - lekerült a legfelső réteg, egy kapucnis pulcsi. Visszafelé már hamarabb megtaláltam az utat, bár egy helyen kidőlt fák miatt kerülni kellett. Kellemes volt futni rajta, vitt a lejtő, így a házikóknál sem álltam meg körülnézni, pedig némileg izgatták a fantáziámat. Talán ezek lehettek a Gubola-házak? Majdnem egészen Mátraszentimréig vitt a lendület, amíg nem jött egy kis emelkedős szakasz. Tiszta örömfutás volt utam eleje, igen valószínűnek tűnt, hogy a nehezét megint a végére sikerült hagyni. De evvel ekkor még nem gondoltam. 

Ötházhutai-rét

A táborhely mementója

Vadászház a Kis-Átal-kő alatt

Hamarosan kiértem az Ötházhutai-rétre, ahol árválkodik egy világháborús emlékmű éppen a temetővel szemben, majd továbbhaladtam a piros jelzésen a Kis-Átal-kő, a következő pontom irányába. Közben üdvözölhettem egy kollégát, aki valószínűleg szintén ugyanazokat a csúcsokat kereste, mint én, csak az ellenkező irányból. Előtte azonban volt még egy kis feladatom - egy valamikori úttörőtábor feltérképezése. Természetesen ezt az információt is a Cartographia térképen találtam, és mint esetlegesen szóba jövő cserkésztáborhelyet, fel akartam deríteni. Sasoltam nagyon a jobb oldalon, hátha látok valami táborozásra utaló nyomokat, de egyelőre csak néhány romszerűséget és egy lazán odavetett ajtót láttam. Ez annyira nem lesz jó nekünk, gondoltam. Továbbhaladván azonban egy csálén düledező padokkal, asztalokkal övezett betonépítményre lettem figyelmes, odébb pedig néhány budi várta jobb sorsát. Szóval valószínűleg ez lenne az a híres hely a Nagy-Átal-kő alatt, ahol egykor vidám úttörők vándortáboroztak. Odébb egy faházikó állt, amit sietségem okán nem mustráltam meg közelebbről, úgy tűnt, nincs is nagyon köze a táborhelyhez. Gyorsan átszaladtam a műút túlsó oldalára, ahol egy másik házikó, egy csinos vadászház várt a Kis-Átal-kő szomszédságában. Agyalnom sokat nem kellett, merről közelítsem meg a hegytetőt, mert a hóban számos ösvény rajzolódott ki az eddigi peaks teljesítők nyomán. Gyors csúcshódítás után eldöntöttem, hogy nem megyek vissza a piroson, mert az ugye most már emelkedő lenne, inkább a gazdaságosabb (és gyorsabb) változatra szavaztam a műúton haladva. Már csak amiatt is, mert a műút mellett található a Nagy-Átal-kői-forrás, ami valószínűleg egykor a tábor lakóit szolgálta ki, és egy mostani táborhelykeresésnél is fontos súllyal nyom a latba. Már ha működik. És bizony folyt, azaz inkább gyengén csörgedezett, így elképzelhető, hogy nyáron nincs itt semmi vízvételi lehetőség. 

Esőház a Nagy-Átal-kői-forrás mellett

A forrás és környékének szemrevételezése után nekivágtam a Bagolyirtás és Mátraszentimre közötti műútnak. Izé, ez a peaks sorozat egy terepfutó kihívás lenne ugye... De hát néha egyszerűbb a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak. A falu határáig csak 5-6-szor kellett félreugranom az itt közlekedő autók elől, ezután úgy gondoltam, a faluban csatlakozom inkább a piros turistaúthoz, amin a Bőgős-rétig tudok haladni. Kemény emelkedőkön igyekeztem felfelé, közben a falu kóbor kutyái kerülgettek. Nekik meg se kottyant egy-egy ilyen szintű emelkedő. Szerencsére hamarosan átlendültem a gerincen és a rétig már lejtőn futhattam. A rét hangulata most is megragadott, készítettem pár fotót - sajnos nem annyira szépeket, mint tavalyelőtt decemberben, egy remek Imi túra keretében. 

Csendélet a Bőgős-réten

2020. december 16. - inverziós jelenségek a Bőgős-réten

A réttől már megint egy országút volt a legészszerűbb döntés, egészen addig, míg elérem a kék keresztet, amin megkerülhetem a Narád, azaz a Kút-hegy tömbjét. Felkocogtam a Szent István templomig, amit most láttam először, emiatt feltétlenül erre szerettem volna vezetni a trackemet. Csak az előtérbe lehetett belépni, de így is bensőséges hangulatot árasztott a picike templom, a három egykori hutatelepülés temploma. Szemben rálátás nyílt a sípályára, ahol egész sokan csúszkáltak, ahhoz képest, hogy hétköznap van. 

A három falu temploma

Továbbindultam a jelzésen, hamarosan elértem Mátraszentlászló utcáit. Kis idő múlva ott álltam a Vörös-kő alatt, amit előbb még a szemközti hegyoldalról fotóztam. A rövid kaptató közben rádöbbentem, hogy bizony kopog a szemem az éhségtől, hiszen eddig elfelejtettem enni-inni a nagy sietségben. Ennyit a konzekvens frissítési tervről! Természetesen a sótablettáról is megfeledkeztem. Felmásztam a kilátóra, hogy legalább szép helyen kezdjek neki a magammal hurcolt szeletek és a vízkészlet pusztításának. Közben persze körbefotóztam a panorámát is, beleértve az Alacsony-Tátra csúcsait, melyek a telefonos fotón kevésbé érvényesültek.

Vörös-kő a Narád oldalából

Mátraszentlászló harangja

Ebben a hidegben jól jönne egy kupicával

Tényleg vörös...

Mikor elkészültem, konstatáltam, hogy itt nem lesz iránymenet, elég meredeknek tűnt a hegyoldal a Szántás-bérc irányába. A szerpentinen terveztem lemenni oda, átvágva egy-egy nagyobb kanyart. Mivel átkerültem a sötét északi oldalra, visszakívánkozott a pulóverem. Emelkedők ide vagy oda, többé már le se került. A tartalék pehelykabátra szerencsére ezúttal nem volt szükség. Kicsit kavarogtam a szerpentin körül, mire végre megtaláltam, merre is mentek a korábbi vállalkozók. Az első adandó alkalommal rátértem a sárga jelzésre, hogy rövidítsek. Nos ennek az lett a vége, hogy egy nyomon maradva avval szembesültem, hogy sehol a jelzés, előttem meg egy több méter magas, majdnem vízszintes partfal szakad le a lentebbi erdészeti útig, amin el kéne érnem a következő csúcsot. Vettem egy nagy levegőt és hopsz! Félig fenékféken, félig szabadesésben értem el az útfelületet. Kicsit fázós volt a hangulatom, így igyekeztem, hogy a kanyar napfényes részére kerüljek. Innen megint követni lehetett a korábbi nyomokat egészen a 3. csúcsig.

Anzix a kilátóból

Kicsit megpihenve a csúcshalmon, a bánya fölött, vontam egy fácitot. Eddig 3 csúcs kipipálva, hátra van még kettő, plusz a két kötelező szakasz. Lehet, hogy kilométerben jól állok, de tulajdonképpen még a felénél se járok a teljesítésnek, és a szintesebb részek is előttem vannak mind. Rögtön itt az orrom előtt az első, vissza a Vörös-kő alatti felsőbb erdészeti útig. Láttam, hogy simán lejöhettem volna itt is, se a növényzet, se a meredekség nem akadályozott volna. Így felfelé már direktben mentem. Felérvén az útra próbáltam futásra váltani, de eszembe jutott, hogy a sótablettáim még mindig a kis fémdobozban klepetálnak. Gyorsan lenyeltem egyet, kell majd a Galyavárra az erőutánpótlás. Most egy kis ízelítőt kaphattam belőle, milyen is lesz. 

Kilátás a Szántás-bércről

Erdészház a Vörös-kő alatt

Kopjafa az útelágazásban

Megkerülve a Vörös-kőt elhagytam egy erdészházat, majd egy kopjafát is. Innen egy kis jelzetlen ösvényen közelítettem meg a kék kereszten haladó Smiró Feri útját. Hogy ki is volt az a Smiró Feri? Többféle mendemonda kering, egyesek szerint udvarolni járt át a hegyen keresztül Mátraalmásról a szomszéd faluba, Mátraszentistvánra, mások szerint meg dolgozni. Lényeg az, hogy sportember lehetett az öreg, mert az úton számos elég emberes kaptató található. Én is éppen nekikezdtem volna a Sebestyénvár előtti meredélynek, mikor arra lettem figyelmes, hogy néznek. Méghozzá egy őz figyel. Mikor nekiindultam, ő is eliramodott. Ha megálltam, ő is megállt. Egy darabig ezt játszottuk, majd úgy döntöttem, nem pocsékolom tovább a drága időmet, kipipálom végre a közeli Sebestyénvárat is. Ekkor az őzike szépen átszaladt előttem szintén a Sebestyénvár irányába. A csúcson már nem kereszteztük egymás útját, valószínű, hogy mire odajutottam, már árkon bokron túl volt. Ez most egy könnyű csúcstámadás volt, szinte alig kellett másznom a turistaútról.

Erdő mélyén őzike...

Csúcskő a Sebestyénváron

Innen láttam, hogy bár távolságban a következő teljesítendő szakasz, az Orosz Mátyás várától a Gyökeres-tetőig terjedő gerinc közel lenne, de odáig meglehetősen nagy meredélyeket kell leküzdeni lefelé és felfelé is. Így inkább a szintben haladó erdészeti utat választottam, ami ugyan megkerüli a Legyendi-patak völgyfőjét, így lényegesen hosszabb. Viszont a patak után lecsatlakozik az útról egy ösvényke a keresett gerinc irányába. Úgy láttam a nyomok alapján, mások is hajlottak efelé a megoldás felé. Én valamit nagyon elronthattam, mert hiába pásztáztam a bal oldali lejtős oldalt ösvény és nyomok után kutatva, semmit se vettem észre. A GPS alapján elindulva meg nem volt semmi nyom. Ennyi gond legyen, mentem hát irányba. Hamarosan meg is találtam a sporttársak nyomát a hóban, ahol persze sokkal gyorsabban lehetett volna haladni az általam bemutatott botorkálásnál. Elérve a gerincet majdnem el is robogtam a kötelező Gyökeres-tető mellett, így fordulhattam vissza, ha ezt a helyet is ki akartam pipálni. Aztán futottam tovább a jól kitaposott ösvényen egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt előttem a hegyoldal. Én csak álltam és néztem döbbenten. Ereszkedjek vajon popsira, vagy szedjek elő egy ejtőernyőt? Mivel az utóbbi nem volt nálam, próbáltam bízni első körben a cipőm tapadóképességében. Szerencsére egész jól viselkedett, miközben leóvatoskodtam a sziklás oldalban. A következő megpróbáltatás egy sűrű bozótos volt, amin áttörve már ott is állhattam Orosz Mátyás valamikori sáncvárában. A kilátás egész lenyűgöző volt - körülölelve hegyektől, mély patakvölgyektől, sziklás bércektől álltam egymagam. Valószínűleg az ilyen élményekért vállalja az ember a hasonló megpróbáltatásokat. 

Gyökeres-tető

Csak álltam a leszakadó hegyoldal előtt...

Ezekből is még hátra volt a legkeményebb, a Galyavár meredeken felfelé ívelő, kihívásokkal teli emelkedője. De hogy odajussak, először vissza kellett másznom az iménti sziklás ösvényen, majd vissza kellett ereszkednem a Smiró Feri útjára a völgybe. A kék kereszten kanyarogtam források mentén, néhol kisvasúti töltésen egészen a piros háromszög elágazásáig, ahonnan kezdődött a nagybetűs hegymászás. Az elején még csak úgy módjával adagolva, majd később úgy rendesen telibe. Eddig csak hírből ismertem a helyet, hallottam, hogy van itt valami lökötteknek való teljesítménytúra, amin például a Csipi szokott ezen az úton körözni, amennyiszer csak bírja. Na nekem ebből egy is elég volt. Legalábbis mostanra. Néhol fákba kapaszkodva, fújtatva araszolgattam felfele, el-el hagyva egy-egy látványosabb sziklacsoportot. Közben nézegettem az órámat, hogy pont le fogom késni a közvetlen buszt, ha ilyen csigamódra mászom felfelé. De hát ez van, itt nem lehet, azaz nem tudok sietni. Ha elmegy a busz, hát elmegy, majd akkor kárpótlásul eszem egy jót a Turistacentrumban. Vagy iszom egy jó kávét. Próbáltam magam vigasztalni. Az emelkedő meg csak nem akart elfogyni. Legfeljebb csak egy kicsit enyhébbre váltott. Már ez is sokat jelentett, mert ugyan futni továbbra se tudtam, de egy kicsit tempósabban haladhattam az eddigieknél.

Valószínűleg nem sánc, hanem kisvasút töltése a kék kereszten - bár annak meg elég keskeny

Eye of Mátra

Sziklák a Galyaváron

Végre elértem egy táblát, ami azt mutatta, hogy kb. 1 km innen Galyatető. Akkor a busz sincs messzebb az ellenkező irányba haladva. De sajnos még mindig felfele megyek. Mikor jön már az a műút? Már csak tíz perc van, már csak öt. Végre lejtő! Vajon tudok-e olyan gyorsan futni, hogy még elérjem a buszt? Tulajdonképpen csak egy fél kilométer lehet az egész táv a megállóig, hát hajrá! Legfeljebb stoppolok, ha látom a buszt.

Emlékhely

Egykori sánc a Galyaváron - itt a Sebestyénvárral ellentétben valóban lehetett valamilyen erősség

Futottam ahogy a csövön kifért, a busz szerencsére sehol egyelőre. Menet közben oldalra húzódtam néhány autó elől. Végre megpillantottam a megállót - még addig kell kitartani. Gyorsan lenyomtam a Stravat és előkotortam a maszkom, amit üggyel-bajjal próbáltam a meglehetősen kacska fülemre biggyeszteni. Ekkor tűnt fel a kanyarban a busz... A pénztárcámat már nem volt időm előásni a táskám mélyéből a szétfagyott ujjaimmal, így a jegyvétel a szokásosnál kicsit több időt vett igénybe. De ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy elértem, feljutottam ... és megcsináltam a mátrai peaks epizódot is. Ráadásul többnyire azért futva. És van egy szép kerek, hibátlan Strava trackem, mert ez is kell hozzá. 23,69 km és 999 m szint - nem hiányzik már az a levezetés Mátraházáig. Körülnéztem a buszon, a reggeli hölgyeket sehol sem láttam... Kicsit aggódva gondoltam rájuk.

Ez lett a vége

Most már 2 napja nem futok. Undorral gondolok rá. Semmi indíttatásom hozzá. Miért kell egyáltalán futni, mire jó, hogy csak strapálja magát az ember? Mikor virrad fel az a csodálatos nap, amikor, mint egy rossz álomból ébredve rájövök, hogy már nem kell többet futni? Lehet, hogy pont ma van az?

Azért tegnap elkövettem egy gyanús cselekedetet, vettem egy új terepfutó cipőt. Egy Goretexes Salomon Speedcross Vario 2-t. Azzal az átlátszó indokkal, hogy mindkét terepcipőm beázik, a harmadik szintén nem túl vízhatlan meg külhoni küldetésen van Moravicán. Nyakamon a Kitörés túra, ott meg cudar terepviszonyok szoktak lenni. Addig még be kéne törni is, 60 km nem vicc. Gyanús vagyok magamnak, felettébb gyanús. Lehet, hogy ma este mégis ki kellene mennem futni egyet?

Strava track:

 

Képek: Peaks of Mátra album

Egyszer ez is egy megkopott emlék lesz...