Eddig ritkán ért olyan élmény, hogy tegező viszonyba kerültem volna egy túrával, pláne egy százassal. És főleg egy olyan nem könnyű százasnak tartott teljesítménytúrával, mint a Palipista. 107,4 km és 4100 m szintkülönbség a kiírás szerint: hosszú és szintes így első ránézésre is. Tavaly a túrán átélt élményeim is ráerősítettek erre. 8-9 óra masszív eső, irgalmatlanul csúszós, amúgy is kegyetlenül bokatörő lejtők, éjjeli szélvihar, aztán a soha véget érni nem akaró vándorlás a sötétben, majd már nappal is, aztán végül kegyelemdöfésként a Bandalak megmászása, letargia és álmosság: nem volt egy leányálom. Kis híján fel is adtam, egyedül talán Eszternek és a regéci kávénak köszönhetem, hogy tovább mentem. Meg annak az isteni szerencsének, hogy elállt az eső és volt teljes száraz öltözetem Telkibányán.
 |
| Az ominózus ponton, ahol tavaly esőt hozó fellegek tornyosultak előttünk, most se volt derűs a kilátás |
Tehát méltán tartottam a Nemzeti Bajnokság utolsó előtti futamától, viszont ez volt az a túra, amire feltétlenül el akartam jönni, hiszen ez egy annyira gyönyörű útvonal, amit kár kihagyni az éves programból. És hátha lesz olyan szerencsém, hogy az időjárás is kegyes lesz és megmutatja szebb fényben is ezúttal. Tavaly leírtam, mik voltak a motivációim a sikeres teljesítéshez, idén a fent leírtak mellett mindössze annyi, hogy ebben az évben ez volt a tervezett 10. százasom, ha csak a rendes teljesítménytúrákat számoljuk. Ha az instantokat is, akkor a 11 – és messze még az év vége. Tavaly összesen nyolc százast mentem, és már ez is óriási haladás volt a tavalyelőtti háromhoz. Ami ugye hatalmas eredmény azt nézve, hogy az embereknek talán nem is mérhető százaléka teljesít egyáltalán százast az életében. Nem akarok elszállni önmagamtól, hiszen nincs nagyon miért, mert szívem szerint már tarsolyomban kéne lennie legalább egy kétszázasnak, de nincs. És ezzel a női bajnokság abszolút sereghajtójaként kulloghatok csak a sor végén. Főleg, hogy passzoltam is két túrát. Viszont néha jó összegezni, hogy merre és hol tartok. És leszűrni, hogy bár néha nagyon úgy látszik, hogy egy helyben toporgok, mégis van haladás és nem is olyan pici.
A legutóbbi túra tanulsága is talán pont ez, persze a mostani sikerélmény csak részben írható az ezekhez a távokhoz való hozzáedződésem számlájára. A „jó” (ez ugye nagyon relatív dolog, mert másnak bizony ez a 24 órán belüli egy gyenge idő lenne) eredményhez nagyban hozzájárult a kellemes időjárás és a tavalyinál sokkal jobb terepviszonyok összessége is.
 |
| Jövőre lehet, hogy odáig süllyed a MÁV, hogy ez a szerelvény visz Sátoraljaújhelyre |
Kezdjük akkor Ádámtól és Évától, mert már a leutazásom is megért egy misét. Szerintem egy jó pap többet is elcelebrálhatott volna fél hattól este 10 óra utánig, mire végre levergődtem Sátoraljaújhelyre. Hiába engedtek el korábban a munkahelyről, mire észbe kaptam, hogy jegyet is kéne venni, kiderült, hogy a fél 5-ös közvetlen vonatra, amivel utazni szerettem volna, már elfogyott a helyjegy. Volt egy drágább opció is, de azt meg se próbáltam, pedig, mint utólag kiderült, kellett volna vele kísérletezni. Így maradt az eggyel későbbi átszállásos vonat. A Keletiből ez is vagy 10 perces késéssel indult és még felhalmozott valamennyit Szerencsig, ami éppen elég volt arra, hogy elmenjen az ottani csatlakozás. A sok hoppon maradt utas meg nézhette, mivel utazik majd tovább. A MÁV-ot ismerve azért még indulás előtt megnéztem, hogy legyen biztosan későbbi csatlakozás is. Ami most tulajdonképpen az eggyel későbbi közvetlen IC volt a Keletiből. Tehát akár dolgozhattam is volna még egy órát. Persze az is késve érkezett és amíg a peronon tébláboltam, kiszúrtam pár emberkét, akik feltehetőleg szintén a Kovács villába igyekeztek. Annyira vicces, hogy a túrázók hamar be tudják azonosítani a hasonszőrűeket. Így hát megszólítottam a két hátizsákos, futócipős fiatal srácot, akik szintén azt mustrálgatták, ki igyekezhet még a Palipistára. Rajtunk kívül még Wagner András volt, akinek ma este nem volt szerencséje.
De mihelyt megérkeztem, már nem is az foglalkoztatott, hogy hol alszom, mert meglehetősen szívélyes fogadtatásban részesültem a fiúk, azaz Parai Pista, Fiala Peti, Borosnyay Pali és Gál Viktor részéről, akik éppen a konyha előtt felállított sátornál sörözgettek. (Bocsánat, ha valakit kihagytam.) Később a szintén körülményesen lejutó Márton Dani is csatlakozott hozzánk. Nagyjából éjfélig eliszogattunk és addig szerencsésen alakult az alvásom ügye is az egyik pontőr néni jóvoltából, aki befogadott a szobájába, ahol felfújhattam a matracom. Már éjfél felé járt, amikor eszembe jutott, hogy a túra előtt még aludni is kéne, így sürgősen leléptem a buliból.
 |
| Ideális túraidő, nem túl meleg, nincs tűző nap, de eső sincs |
Nem mondom, hogy másnap üdén és kipihenten ébredtem, de legalább aludtam valamennyit az új hálózsákom jó meleg bugyrában, és ez mindig fontos. Összekészítettem magam a hosszú útra, majd 7 óra 10 perckor sikerült is elrajtolnom Botos Istvánnal, Somogyi Lacival és Határ Csabával együtt. A girbegurba lépcső alatt még pár szót váltottunk az éppen érkező Gézával, aztán a híd felé vettük az utunk. Ki nem hagynánk, ha már biztosítják nekünk ezt a nagyszerű lehetőséget a sátoraljaújhelyi önkormányzat jóvoltából. Az első mászás eléggé szíven ütött, kissé lemaradtam a fiúk mögött azon sápítozva, hogy mi lesz, ha már az elején ennyire nem megy. Pedig ideális az idő, nincs meleg, nem esik, ma lehetne a lovak közé csapni. Persze nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a tavalyi 26 óra 36 percnél jobbat menjek. Az meg nem lesz nehéz.
 |
| Még virrad, de mi már úton |
 |
| Ilyen cukiságok simogatását és fotózását nehéz megállni |
Komlóskán volt egy vicces találkozásom. Éppen próbáltam menet közben leverni a cipőmre tapadt tetemes sárréteget az aszfalton, mikor helyet kellett adnom egy mögöttem érkező terepjárónak. Az autó lelassított és a benne ülő humor Heroldra hajazó vadász- vagy erdészemberek megkérdezték, ne gyorsítsák-e meg a túrámat. Mondtam, hogy nekem megfelel ez így is. Aztán megkérdezték, hova igyekszem. Elkezdtem hát sorolni és megállapítottam, hogy 107 km lesz a vége. Na erre elhűltek a jó jágerek és mondták, hogy ezt még felsorolni is sok, nemhogy végighallgatni, főleg legyalogolni.
 |
| Műemlék pincék Hercegkúton |
 |
| Egy tipikus zempléni házikó |
Elbúcsúzva a helyiektől és a gyorsabb sporttársaktól nekiveselkedtem a Pusztavár emelkedőjének, ahol Örsi Anna és Kotlár Laci ért utol. Büszke voltam magamra, hogy messzire tőlem nem kerültek a mászás során. Éppen nagyjából behoztam volna őket, amikor a rövid, a romig tartó oda-visszában szembe jött Horváth Vera és nagyon megörültünk annak, hogy egyforma a cipőnk. Nem sokan használják ezt a New Balance modellt (még), de mindketten állítjuk, hogy eddigi legkényelmesebb cipőnk, ráadásul még tartósnak is tűnik, ami kevés cipőről mondható el. Mikor már én is jöttem lefelé, érkezett szembe egy komoly érdeklődő, Salap Juli, aki szintén szeretne egy ilyen lábbelit. Lehet, hogy fel kéne csapnom cipődealernek vagy influenszernek?
 |
| Mikor a sejk még mit sem sejt... |
 |
| Meglepetéééés! |
A várnál Dani buzdított, hogy a csúcsra feltétlenül menjek ki, mert érdemes. Szót is fogadtam neki: meg is láttam Magyarország egyetlen napelemes várromját.
 |
| A túra hőse a New Balance v9 hierro volt - kitartott mindenféle jellegű sárban |
Szerencsére a lefelé se volt olyan vészes, mint tavaly a szakadó esőben, és még kocogni is volt kedvem egészen hosszan. Ez azt eredményezte, hogy Erdőhorváti határában utolértem a cipőtársamat, aki innentől útitársammá is vált. Kiderült, hogy működik a girlpower és jók vagyunk így együtt. Nagyjából egy tempót megyünk és a lejtőket is tudjuk kocogni, ami Vera IT-szalag bajos térdének nem túl meredek. Megtárgyaltuk a csajos és nem csajos témákat, Telkibányáig bőven volt rá időnk. Mivel Vera a 60 km-es távon indult, csak odáig szólt a közös túránk.
 |
| Sokadalom az erdőhorváti ponton |
 |
| Kitartóan mászunk szegetlen kedvvel |
Az Erdőhorváti ponton nagy tumultus volt, ráadásul nagy örömünkre régi ismerősömmel, a kerek szülinapos Parai Istvánnal megint üdvözölhettük egymást. Ettünk, ittunk, jól mulattunk, majd egyelőre Vera nélkül nekiindultam a hosszúra nyúlt emelkedőnek a regéci vár irányába. Aztán Vera menet közben utolért. Rácsodálkoztam az itteni tájra, milyen szép, mennyi a gomba, micsoda gyönyörű rétek vannak errefelé és milyen mennyei illatok lengedeznek: vadak, gombák, esőtől áztatott erdők lehelete áramlik felém. Tavaly csak mentem leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, és a földet bámulva kapucnim alatt csak arra koncentráltam, el ne csússzak. És lehetőleg Telkibányáig fel ne adjam. A mostani viszont igazi örömtúra volt. Jó passzban voltam, és vidáman gördült előre a szekér. Azért így is beletellett egy időbe, mire odaértünk a várhoz, ahol csodák csodájára Botos Istvánékkal találkoztunk. De vajon hogy kerültek elénk? Egész biztosan abban a körülbelül 10 percben, mikor mi benéztünk egy kanyart.
 |
| Regéci vár |
A várban aztán megint állt a bál, barackkompót, ropi és miegymás, nem mellesleg a büfében forró kávé. Ezt már babonából sem hagytam ki, hiszen tavaly is többek között ez vitt tovább Telkibányánál. A kávé mellé még vettem egy palack kólát, mivel a magammal vitt cherry coke éppen elfogyott, Telkibánya az újabb kólaadagommal meg még odébb volt. Szerencsére Vera se akart lemondani a kávéról és a civilizált mosdóról, így teljes egyetértésben frissítettünk.
 |
| Vár alatti tisztáson suhanunk |
A pontőröknek még bohóckodtam egy sort a historikus zeneszámokra, amik a vár hangszórójából hangzottak és megkérdeztem őket, hogy viselik ezt az állandó, bár némileg változó történelmi keretet (szólt itt kuruc nóta, Militaris congratulatio az 1600-as évekből, csak amíg ott tartózkodtam és figyeltem, és valószínűleg sok minden más is). Lefelé tartva a Verának igen térdfájdító lejtőn, kicsit szórakoztattam avval, hogy „Jóllehet sok kárban, de azért vígságban, magyarok örömében”. Ekkorra már eltűntek a kutyás külföldiek is (a várostromló ellenség?), akik valami trekking group-ot emlegettek minket látva.
A brutál lejtő szűntével a táj is kivirult, zöldellő réteken kocogtunk át, legelőre tartó tehenek keresztezték utunk. A faluban meg megcsodálhattuk a zempléni urbánus várépítészet újabb gyöngyszemét. (Egy már volt Erdőhorvátiban is.) A faluból kifelé tartva hiába bégettek utánunk a birkák, nem tudtak maradásra ösztönözni. Mert várt a Fehérkúti ház és az út további része. És én kíváncsi voltam rá. Egyes részek visszaköszöntek, más szakaszok teljesen áthelyeződtek máshová tavalyról, aztán voltak olyanok is, amik teljesen törlődtek. Például az tisztán megvolt, hogy egy lejtős aszfaltos kanyarban haladunk és Inczédi Zoli csak mesél és mesél... Onnan már nem is volt messze a vadászház. A pont most nem a fedett teraszon honolt, hiszen csapadéknak még a gyanúja se mutatkozott. Egy apuka tábortüzezett pár csemetéjével és büszkén mutatták eddig szedett gombáikat, köztük egy ritka tüskés pöfeteget is. Én is örömmel megmutattam a császárgombámat és a légyölő galócámat, igaz, csak fotón. Ilyenkor a vérbeli gombászoknak is be kell érnie ennyivel.
 |
| Falusi várépítészet erdőhorváti és regéci módra |
Hiába volt nagyon kedves a pontőr család, nekünk menni kellett tovább, Telkibánya, ami Verának egyben a cél is volt, mindössze 10 km-re volt innen. És még bőven világos volt! Tavaly itt már sötétedett. Már jóval korábban számolgattam, hogy ha így haladunk, akkor Telkibánya előtt fog ránk sötétedni. A tempót jól tartottuk, így is lett. Világosban néztünk körül a Sólyom-kőről, ahová tavaly ki sem mentünk, mert semmi értelme nem volt a sötétben és esőben, világosban haladtunk el az Amádé-vár mellett és éppen a nyaktörő lejtőjén kezdett ránk sötétedni. Úgy terveztük, hogy lent már elővesszük a lámpát, mert a kolostorig hátralévő rész is elég kacifántos szakasz sok kidőlt fával. Vera kicsit lassabban ért le a fájós térde miatt, de aztán ismét jó tempóban haladtunk tovább, figyelve azokra a részekre, ahol tavaly rossz irányba mentünk. Nem is volt gond. Bár meglepetésként ért, hogy a kolostor fala mellett vezet el a piros turistaút – ez is teljesen kiesett az emlékezetemből. Itt már annyira zombik voltunk a szinte egész napos esőtől és a sok eltévedéstől, hogy nem jegyeztem meg ilyen részleteket. A Potácsház bezzeg megvolt! Emlékeztetett arra, hogy megörültünk itt, hogy már itt a falu, aztán meg jött a feketeleves némi emelkedő, meg további 2 km-es nyűglődés formájában a tényleges faluig. Nem is gondoltam, hogy a ház neve is német eredetű és a hamuzsírfőzéshez kapcsolódik (Pottasche - hamuzsír). Persze, mert életemben nem hallottam ezt a szót... Innen idén már tényleg csak egy nyúlfarknyi út volt Telkibánya, ahonnan valami buli hangjai hallatszottak. Mire beértünk, persze már elhallgattak a mulatozók, csak egy dühös, turistákra különösen haragvó huskyját sétáltató ipse mászkált ide-oda.
 |
| Regéci vár messziről (Zoli szerint innen a legszebb) |
 |
| Őszbe fordul lassan a táj |
A Palipista házhoz érve gratuláltam Verának a 60-as táv szép teljesítéséhez, aztán gyorsan a váltóruhám után néztem. Kezdett hűvösre válni az idő, de amíg mozgásban voltunk, nem volt érdemes előbányásznom a pulcsimat, elég volt a póló. Még út közben elterveztem, hogy ha nincs semmi kardinális probléma, nem is cserélek ruhát, csak egyszerűen felveszem a depóban lévő hibrid kabátom. Az esőkabátot meg kitettem, minek cipeljek fölösleges ballasztot. Óra töltőre, nézzünk gyorsan kaja után. Elfogyasztottam egy adag diós tésztát, aztán uccu neki. A husky a sárga jelzés felé tartva is megugatott, kocogtam is gyorsan az Ósva-patak völgye felé. Minden jó, minden kerek, a lábaim bírják, a kedvem fergeteges, készen állok az éjszakára.
 |
| Sólyom-kő |
 |
| Fények játéka a Sólyom-kőről |
Egy szituációt utálok, amikor kocogva beérek olyanokat, akik, ha gyaloglásra váltok, tuti visszaelőznének. Ilyenkor nem is próbálkozok tovább futással, minek. Most is így jártam, amikor az előttem haladó Istvánék nyomában tévútra mentem a lámpák után, holott sejtettem, hogy a bal oldali széles út lesz a helyes. Tartoztunk az ördögnek egy oda-vissza kövön ugrálós patakátkeléssel, ami tartogatott némi fürdős kockázatot. A gyorsakat elengedtem, én meg mentem az én kis tempómban tovább a völgyben, ahol jó eséllyel táboroztunk a fizikusokkal még a 2000-es évek elején. Kavarogtak bennem a nosztalgikus érzések, szivacsjegyek, dögcédulák, gólyák, medvék és vadászok kergetőztek, mint anno a „Venator, venator, tu venis sugere huc” feliratú gólyatábori pólómon. Közben igyekeztem nem szem elől téveszteni a perlitsziklákat. De jó lenne ezeket egyszer nappal látni... Kicsit jobban ki kell hozzá lépni, de nem lehetetlenség.
 |
| Palipista ház formájában is |
A hosszú völgynek már-már sose akar vége lenni, de egyszer aztán eljön az a pont, ahol kiszerpentinezik az ember belőle és megláthatja, mennyi fejlámpa fénye kanyarog még a lentebbi régiókban. Tavaly ez fel sem tűnt, annyira be voltam fordulva. Szerencsére a másnapi Kőkapu trail leghosszabb távjának szalagjai és irányjelölései annyira eltérőek voltak a mieinktől, hogy egyáltalán nem kavartak be, meg már tavalyról tudtam, hogy itt szigorúan a jelzések alapján megyünk: sárga, kék kereszt és punktum. Tréfás kedvű favágóknak semmi esélye! Fel is értem a magasabb régiókba szerencsésen, ahol jó sokáig az országos kék jelzés vendége lettem, leszámítva egy-egy kitérőt a Pengő-kőhöz, Nagy-Péter-mennykőhöz és a Kerek-kőhöz. Ezeken a rövid oda-vissza szakaszokon tájékozódhattam, kik vannak közvetlenül előttem és utánam és nagyjából mekkora távolságra. Istvánék nem tettek tetemes előnyre szert, de a mögöttem jövő ismeretlen srác se ért utol. Pék Ádám viszont feltartóztathatatlanul közeledett (nő volt a dologban).
 |
| A becsületkasszás Pengő-kő |
A tavaly végeláthatatlanul hosszúnak tűnő kéktúra etap most egészen flottul fogyogatott: becserkésztem a köveket és a pontokat (ahol volt), közben az Istvánkúti háznál összeszedtem Istvánékat (nomen est omen). Laci eléggé el volt anyátlanodva, így belassultak és már én is tudtam velük tartani a lépést. István néha Nagy Janit istápolta, és akkor megint nyelvészkedjünk kicsit (néha ilyen dolgok ugranak be menet közben). Itt van az István és az istápol szó, mindkettő egy olyan jelenségre példa, amikor az idegen eredetű, szó eleji mássalhangzó-torlódást felmutató szó elé a magyar, nem tűrve azt, betett egy magánhangzót, mert neki az úgy jobban tetszett. Stefanból lett István, vagy esetleg Estefán a népmesékben, a bot jelentésű Stabból pedig istápol (nem ütögették az illetőt, hanem támaszt nyújtottak neki), scholaból lett iskola, Stallból istálló, a szikla jelentésű szlovák skalaból pedig Eszkála. Meg is fejtettük az itteni házikó nevének az eredetét. Haladjunk hát tovább!
 |
| Ál- és igazi gombák |
Sötét az éjszaka, de kárpitját milliónyi ragyogó csillag pettyezi, nincs túl hideg, de leheletünk azért meglátszik. Távolról néha szerelmes szarvasok üzenete jut el fülünkhöz, hol alig kivehetően, hol harsányabban. Néha vonuló vadludak rikoltozása hallik a magasból. Kis nyuszi ugrál előttünk a nyeregben, a sok hirtelen érkező lámpafénytől berezelve nem is nagyon menekül. Egy-egy fedetlen részen megállunk egy szusszanásra, hogy élvezzük azt, amit csak itt és most lehet. Távol mindentől, de közel a szívünkhöz. Átélni, csak egy pillanatra megragadni a Zemplén esszenciáját. Lehet ilyet? Minden olyan illékony, főleg az ilyen pillanatok. Mint az előbbi kisnyúl, már tova is inalt a lehetőség, hogy enyém legyen a lehetetlen, akár csak egy pillanatra is.
Mert már neki is kell kezdeni az ereszkedésbe abba a csúnya völgybe, amit úgy hívnak, Repka. Ha ez itt a Bükk lenne, lehet, hogy az lenne a neve, van már ott úgyis kettő ilyen. Azok is hasonló okok, barátságtalanságuk, nehéz járhatóságuk miatt kapták a nevüket. De kiérve a picinyke faluba se túl barátságos a fogadtatás, ami az időjárást illeti. Metsző hideg járja át tagjainkat, az itteni pontőr szerint csak 3 fok van itt a völgy mélyén.
Laci eléggé odavan, biztatjuk, hogy nem lesz jó neki itt feladni és órák hosszat dideregni, míg esetleg érte jön valaki. Jöjjön inkább tovább velünk, addig legalább nem fázik. Vágáshuta csak 5 kilométer ide. Milyen kevés az, ha még erejénél van az ember. És milyen hosszú, ha már nincs... Magukat viccesnek gondoló szalagozók a falu végi emelkedő tetején beraktak pár megtévesztő szalagot a susnyába, de mi ismerjük a dörgést és nem hagyjuk magunkat becsapni. Beereszkedünk a völgybe, szigorúan a kék jelzés mentén. Egy a bökkenő, az órám megadta magát. Pedig Telkibányán kapott plusz töltést... Nem is értem. Talán a navigáció a ludas, meg megint elfelejtettem energiatakarékos módba tenni. Mihelyt leérünk az aszfaltra, töltőre teszem.
Még valamennyi aszfalt, ami most a tavalyinál jóval rövidebbnek tűnik, és megérkezünk Ádám barátnőjének a pontjára. Ádám már szolidaritásból vele együtt didereg egy ponyva alatt. Itt sincs több 3 foknál. Nem is időzünk sokáig, be kell darálni azt a maradék öt kilométert Smaragdvölgyig, majd további ötöt a villáig, aminek becses neve vagy Kovács, vagy Kováts. Lacit nehéz elindítani, de sajnos nem nagyon van más választása, most már menni kell.
Az oly sok turistát frusztráló benőtt emelkedő a Cseréptői-rétig meg se kottyan, de leginkább meg sem izzaszt. Olyan hideg van. A tavalyi hosszas kanyargás a Kazinczyval közös szakaszon is lényegesen lerövidült. A Smaragdvölgybe vezető lejtő is megszelídült, egyedül Lacit támadja meg egy kósza lódarázs. Szerencsére segít a lámpa lekapcsolása. A szobatárs néni pontján is van némi finomság: ideje is, mert nagyon eléheztem Vágáshuta óta. A hideg rengeteget kivesz az emberből, hiába ettem ott egy nagy szelet májkrémes kenyeret. Utánpótolok csokival, gumicukorral, nápolyival. Most már talán kitart a célig és felvisz a Bandalakhoz.
Ez az utolsó, kegyelemdöfésként érkező meredek emelkedő senkinek sem esik jól, de ha meg kell ..., hát meg kell ... Kimásszuk, úgy, ahogy kell. Nagy Janit majdnem beérjük, de végül úgy döntünk Istvánnal, nem veszélyeztetjük a pozícióját. Pedig be tudnánk fogni. Felérve a nyeregbe hátulról egy idősebb futó érkezik divatjamúlt nemzetiszín susogósban. Poénból utána iramodom, imitálva a mozgását. István mondja is, amit szokott: „Mit csinált az addig, aki ilyenkor így tud futni?” Megnyugtatom Istvánt, hogy sokáig nem menne, esélyes, hogy a villáig se, ami innen már tényleg nincs messze.
Leereszkedünk a szintén rusnya árokban, még kimásszuk azt a picike murvás emelkedőt, ami Istvánban és bennem is mély nyomokat hagyott, aztán jön a végső idők ama rettenetes lépcsője. Nem törjük ki a nyakunkat és bevárjuk alul Lacit. Igaz, Tóth Feri beelőz addig minket, de ez most nem számít. Gratulálunk neki, szép teljesítményt tudhat magáénak. Hárman együtt lépünk be a konyhába és kapjuk meg a teljesítői státuszunkat. Így az igazi. Együtt indultunk, együtt is végzünk, még ha közben mindenki a saját útját is járta.
 |
| Kis híján 3 órát vertem tavalyi önmagamra |
Ezen a még mindig igen hosszú úton sikerült megszelídíteni magamban legbelül ezt a túrát, ami eddig Pál névre hallgatott, de immáron Pali a neve. Iszunk is azon melegében egy pertut, természetesen Palipista pálinkával!
Itt gratulálok minden teljesítőnek, bajtársnak, útitársnak a regéci várban is felcsendült Militaris Congratulatioval a Ghymestől, ha már régen annyit hallgattam:
Strava-link:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése