2022. február 15., kedd

Élre törünk!

 

Ha közeleg a február, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy ideje nevezni a Kitörés teljesítmény- és emléktúrára. Idén nem sokat gondolkoztam a távon, azonnal a hatvanasat jelöltem be az űrlapon. Ha kihívás, akkor legyen igazi, ráadásul nagyon kíváncsi voltam, mire jó ez a sok futkározás, mennyit ad hozzá az állóképességemhez, erőnlétemhez. Azaz mennyivel gyorsabban tudok eljutni Szomorig mint eddig. Persze ebben a dologban nem csak ez az egyetlen tényező játszik közre, elég rendesen befolyásolni szokták az előrehaladás sebességét többek között a terepviszonyok is. 

Mivel nem rendelkeztem erre a célra használható membrános terepfutó cipővel, a túra előtt pár héttel gyorsan vennem kellett egyet, hogy az esetleges locspocsban is biztosan (és viszonylag száraz lábbal) tudjak előre haladni. Egy újabb Salomon Speedcrossra (Vario 2 GTX) esett a választásom, hiszen ezeket az ösvényeket nem egyszer róttam a hozzá hasonló elődjében (Speedcross GTX 3) gond nélkül. Aztán mire felvirradt a túra napja, elolvadt az összes jég és hó, a sár felszáradt, így tulajdonképpen kis túlzással bármiben neki lehetett vágni az útnak. Így szegény Salomon csalódottan nézhette végig, hogy az istállóból a Hokát vezetem ki. De hát ez az a cipőm, amiben a legjobban megbízom, legyen akármilyen köves, saras, csúszós vagy nehéz terepről szó, így szombat este ő volt a soros. Azért a Salamonra is vár majd biztosan sok szép élmény - hiszen már eddig is jól szerepelt a Vértesben és a Budai-hegység felváltva hóban taposós és sártól cuppogós ösvényein a cipőavató futásokon.

Mivel úgy terveztem, hogy amennyire a terep és a kitartásom engedi, végig fogom futni a teljes távot, tetőtől talpig terepfutó szerelésben indultam: futómellény, softkulacsok (egy izo egy víz), szeletek és sótabletták, kóla, 1 vékony és egy vastagabb futókabát, sapka, sál, pótcsősál, kesztyű, zsebkendő és egy bögre, 2 lámpa, valamint némi pénz és igazolvány, valamint az elmaradhatatlan maszk volt a felszerelésem. Derekamon meg egy övtáska a telefonomnak, ami nem fért be sehova úgy, hogy kéznél legyen. Abszolút a minimálisan szükséges dolgok csak. A tervezett tempó miatt nem is öltöztem túl: 1 aláöltözet, 1 vékony kapucnis felső réteg és egy póló fönt. Stílszerűen Berlin Marathon Finisher (ööö milyen ciki már megvenni egy verseny pólóját, amin nem vettem részt, de sajnos annyira olcsó és tetszetős és medvés volt, hogy nem hagyhattam ott és egyébként is azóta az egyik kedvenc darabom. Még inkább menthetetlen a dolog amiatt is, hogy ugye ekkora távot sem futottam sosem egyben...) Igaz, nem terveztem egészen a német fővárosig futni a Vörös Hadsereg elől. Alul egy normál futónadrág, kompressziós harisnya, szoknyanadrág. És természetesen a kedvenc csősálam és a fejpántom is felkerült a nyakamra, illetve a fejemre. Ezt nem is ragoznám tovább, szerintem remekül sikerült felöltöznöm a jelen, nem túl hideg és teljesen száraz időjárási körülményekhez, egyedül a hajnali mínuszok bizonyultak kicsit harapósnak, de azon meg átsegített a tempó.

Ez volt tehát a terv, de általában úgy szokott lenni, hogy Berni tervez, Isten meg végez. És ahogy végez, az nem mindig rossz, még akkor sem, ha az eredmény nem éppen vág össze az eredeti tervvel.

Próbáltam megsaccolni, mennyi idő alatt jutok végig - a női rekord 7 óra körül van a tavalyelőtti, szintén tökszáraz terepen. Abban az egyben biztos voltam, hogy én ilyen jót nem tudok menni, mert ehhez még fel kell nőnöm. 8 óra, 9 óra, 10 óra vagy még több? Melyik buszt érhetem el vajon Szomoron? És vajon mikorra időzítsem az indulást, hogy a pontokat már nyitva találjam, de ne kelljen azért rengeteg embert kerülgetnem se? Csupa dilemma és lehet, hogy csupa felesleges kérdés. Már csak amiatt is, mert ez az a túra, ahol nem sok beleszólásom van abba, mikor tudok nekiindulni.

Irdatlan embertömegek várakoznak
Ha idegen embereket összeköt egy olyan közös hobbi, mint a teljesítménytúrázás, egész biztosan hosszasan tudnak miről értekezni. Erre az elméletemre ez a túra újabb ékes bizonyítékokat szolgáltatott. Miközben felfelé baktattam a várba, szóba elegyedtem két másik kitörővel. A lánynak ez volt az első alkalom, a férfinak szintén a harmadik, pont úgy mint nekem. Szóba kerültek az élmények, a tervek a mostani túrára vonatkozóan, mindenki hüledezett a tervezett időmön. Gyorsan fel is értünk a Kapisztrán térre, ahol, mint legutoljára is, áttereltek minket a Hadtörténeti Múzeum elé. Itt már hosszú sorok várakoztak, hogy hozzájussanak az itinerjükhöz és végre-valahára nekivághassanak a Szomorig vagy éppen a Virágos-nyeregig tartó vándorútnak. Az indítóbizottság meg padokon kuporogva próbálta kezelni a nevezési díjat, az előnevezéskor kapott kódokat és az irdatlan embertömeget. Teljesen az se volt biztos, vajon melyik 60-as sorba kell állni, volt olyan sor, ahol már csak fizetni kellett, az itinert már korábban megkapták, de sokkal többen voltak azok, akiknek csak szimpla előnevezésük volt. Biztos, ami biztos, némi kavargás után belőttem egy rövidebb 60-as táblával jelzett sort, hátha onnan hamarabb sikerül elstartolni. Eltelt negyed óra, fél óra, háromnegyed óra, és csak néha pár métert haladtunk előre. Kezdtem elbizonytalanodni meg fázni is a nem nagyon túlgondolt szerkóban. Előttem bezzeg a katonaruhás leányzónak két pótbakancs is fityegett a jókora katonai hátizsákján. 

Már egy órája álltam sorban, mikor szólt egy rendező, hogy 50 ember előremehet a padokhoz. Én is belefértem a keretbe. Mivel viszonylag gyorsan sikerült előtúrnom a kódom a telefonomból, hamar meg is kaptam az itinert. Pontosan fél 6-kor megindulhattam végre Szomor irányába. Kezdődjön hát a Kitörés, immár a harmadik a sorban! Ha végig tartom az iramot, a felvarróm mellé megkapom az "első ultrám" képzeletbeli plecsnit is! Még az "első maratonom" virtuális kitüntetés előtt! Lelkesülten, futóléptekkel haladtam át a Bécsi kapu alatt, ahol most egész csöndesek voltak az ellentüntetők. Idefelé azért kaptunk egy kis ízelítőt a cigány himnuszból. De hát mi ezzel a baj, nem amiatt vagyunk itt, legalábbis az emberek egy jó része, mert bajunk van a kisebbségekkel. Részemről nagyon is jól megvagyok a roma zenei hagyományokkal, majdnem táncra is perdültem. Van itt mindenféle ember a német katonai hagyományőrzőtől a Kárpátia rajongókon, valamint a megszállott teljesítménytúrázókon át az elszánt terepfutókig, és arról se vagyok meggyőződve, hogy mind az egyik oldalra szavaz majd áprilisban... már ha egyáltalán szavaz. De hagyjuk is a politikát, erről az egyről biztosan nem szeretnék írni.

Annál többet szeretnék írni a futásról magáról, de sokkal kevesebbet fogok, mint amennyit eredetileg szerettem volna. De itt még csak törtem bőszen előrefelé a Száll Kálmán tér irányába, kerülgetve jobbról-balról az áramló tömeget és a szinte minden sarkon tétlenül ácsorgó rendőröket. Annak köszönhetően, hogy a zsákomon kegyetlenül csörömpölt a karabinerrel odaakasztott bögre, többnyire sikerrel haladtam előre. Persze volt akitől megkaptam azt a jó tanácsot, hogy jobban be kellett volna olajozni a végtagjaim indulás előtt, de szerencsére a túratársakat általában nem sokáig zaklattam a kéretlen hangoktól kísért közlekedésemmel. Magamat viszont annál kitartóbban. Megállni persze nem akartam csak emiatt. Ahogy emelkedni kezdett a Diós-árok, még igyekeztem tartani az elánt, de egyre inkább az úttestre kényszerültem, ha tervezett tempóban szerettem volna előrejutni. Mivel itt azért néha buszok, autók és egyebek is el-elhaladnak, kénytelen voltam beállni a menetsorba. Aztán meg gyorsan kisorolni és előzni, előzni, előzni. Előzni, még akkor is, mikor már régen csak gyalogolok az egyre cudarabb emelkedőn. Néha persze engem is előznek, de az ritkaságszámba megy. És amikor végre felérek síkabb terepre, megint csak futni, legalább pár száz méter erejéig. 

Három katona sírja a Csacsi-rét fölött

Ellenőrzőpont korabeli rádióval
Végre itt a Svábhegy megálló, majd a lépcső alja is, egész sokáig fel lehet jutni, mielőtt beleütközöm az ellenőrző pont előtt kígyózó sorba. Sok német szót hallok körülöttem. A sor szerencsére gyorsan halad, az irányító ember flottul kezeli a tömeget magyarul és németül is. Bár az indítás is ennyire penge lenne! Első pecsét az itineremben, nincs más hátra, csak csörömpölni tovább a Normafa irányába. Húzódnak is mind félre előlem, aki meg nem, azt ügyesen kikerülöm. Az erdőbe érve rájövök, hogy véletlenül a gyengébb lámpát tettem a fejemre az indulásnál. Most már marad így, majd ha nagyon zavar, korrigálok. A csacsi-réti pecsét után megpróbálom begyömöszölni a fránya bögrét a hálóba, de nem fér be, így hát klepetálok továbbra is a Virág-völgy irányába. Legalább néha elengednek, mikor meg nem, beállok a sorba. Kicsit bosszantó, mert mostanában ezen a lejtőn sokat gyakoroltam, és lehetne jó tempósan haladni. A jános-hegyi emelkedőn úgyse fogok, bár azért pont itt mégis megmutatkozik, hogy a futólépés valójában gyorsabb haladást jelent egy nem túl combos emelkedőn, hiába táplálok efelől néha erős kétségeket. Sorra előzöm ki az embereket, csak egy nálam erősebb terepfutó srác előz engem. 


A második kanyar előtt puding üzemmódba váltok, ami erős gyaloglást jelent most. Kell tartalékolni is,
hiába tudok futva is felmenni a kilátóig. A játszótérnél kapok egy sport szeletet a pecsét mellé, egy falatnyit a hasamba, a maradékot a hasitasimba a gyűröm. Eszembe sem jut futni a kilátóig, pedig már ez sem lehetetlenség, annak ellenére, hogy két éve még az volt. Előttem szenved pár német hölgy, csak azért is megmutatom nekik, lehet ezt másképp is, így az utolsó métereket megfutom, hogy a hátam mögött szenvedjenek tovább. Készítek pár fotót a kivilágított kilátóról, sajnálom, hogy az emelkedőről látott görögtűznek már vége. De nem akartam megállni néhány fénykép miatt csak. A lábtörő köves lejtőn szidom magam a lámpaválasztás elhamarkodása miatt. Kicsit több fénnyel sokkal magabiztosabban haladhatnék lefelé, hiszen a Hoka és a boka is bírja. De hát ez van, ezt kell szeretni, emiatt nem állunk meg. A Hárs-hegyet is gyalogolva mászom meg, ez futva nekem erről az oldalról még egyelőre egy következő szint. Pecsét és fotók az ellenőrzőpontnál, botorkálás lefelé a köveken a barlangig, majd tovairamodás a később barátságosabbá váló lejtőn. 

A város fényei a Hárshegy kilátópontjáról

Német ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Ahogy haladok előre, egyre ritkul a nép, és a szélesebb utakon lehet ügyesen szlalomozni a hézagos mezőnyben. A Nyéki-hegyre fel megint gyalogtempó, hol én előzök, hol engem előznek. Még egy kutya is. A sárgát egy rögtönzött frissítőpontnál szalagozás váltja a katonasír után, régi bunkerek és lövészárkok mentén. Lelkes nyugdíjas pár a pont kiszolgáló személyzete, hoztak narancsot, almát, csokit és még pálinkát is kínálnak! Jól is esik a falat alma, a pálinkát hagyjuk inkább majd máskorra. Meglep ez a terelt szakasz, nem is tudtam, hogy ilyen objektumokat rejt a hegy oldala. Hosszasan kúszunk felfelé egy komplex árokrendszer szomszédságában, a két végén mécsesekkel kivilágított bunker. Kapaszkodás közben elhagy egy profi (a szerelése alapján lefogadtam volna, hogy Csipi az), ő még itt is fut. Én csak akkor, ha egyenesbe jutottam. 

Lámpák imbolyognak felfelé, mögöttünk a város fényei

Pózolás a vörös zászló előtt
Néhány perc múlva megakaszt az Újlaki-hegy és a túra egyben egyik legkegyetlenebb emelkedője. Mikor nagy szuszogva felérek, balra már látom is az ellenőrzőpontot, ahol a szovjet katonák vertek tábort. Egyikük puskát nyom a kezembe és már készül is a fotó. Tovairamodom, csak éppen rossz irányba, utánam meg egy szakasznyi ember. Kiabálom, hogy hátraarc, vissza a sárgára, rossz ösvényen vagyunk. Szerencsére csak pár száz métert kavirnyáltunk el, nem sok veszteség. Mászom felfelé a sziklás emelkedőn, a csúcson készítek pár képet a város fényeiről és a felfelé imbolygó lámpafényekről. Aztán spuri lefelé, már amennyire a lámpám tompa fénye engedi. Szerencsére itt mások is világítanak, például egy világos nadrágos, kék felsős fickó, akitől annak ellenére szinte képtelen vagyok leszakadni, hogy ő csak gyalogtempóban nyomja. Egyszer csak tompa puffanást hallok, mintha valami leesett volna. Nem a bögre az, hiszen a csörömpölés megmaradt. Kutatok a hiányosságaim után - az egyik kulacsom veszett el. Visszafordulok, szerencsére pár lépésnyire megtalálom a földön. Visszagyömöszölöm a zsebébe és irány a Virágos-nyereg. Az elágazásoknál próbálok nem elkavarni - szerencsére ebben segít az egyre közelebb kerülő lámpafény is, ami természetesen a kék felsős fickóé. A nyeregig sikerül leráznom. 

A németek támaszpontja a Virágos-nyeregben 

Ha már itt zavarog ez a bögre, akkor legyen haszna is, kérek egy adag forró teát a mosolygós szanitéc lánytól pecsételés után. Ideje megpihenni és rendezni a soraimat, így letelepszem kis időre a sátorba. Elmajszolom a maradék Sport szeletem, benyomok egy adag gyümölcspürét, majd még egy gyümölcsszeletet, és hírt adok magamról Petinek és a szüleimnek. 8 óra múlt, soha ilyen jól nem álltam időben. A bögrét sikerül benyomorítanom a zsákba, így többé már a csingilingi sem zavar, a lámpám lecserélem a jobbikra - jön úgyis a Csúcs-hegy alatti rizikós szakasz. Rézsűs is, keskeny is, alattomos kövekkel és lehet, hogy csúszik is. Kérdéses, mennyire tudok majd itt haladni, hiszen ez egy single track, előzni nem nagyon lehet, alattam a szakadék. De szerencsére semmi gond, alig halad valaki az ösvényen most, akiket meg utolérek, udvariasan elengednek. Jól haladok, futok egészen Solymárig, csak egy helyen kell egy jókora kidőlt fát nagy ívben kerülni a susnyásban.


Az EP után futok tovább a Rózsika-forrás irányába. Előzök, előzök, már a kanyargós völgy vége felé járok, mikor emberemre akadok. Megint az az idegesítő fajta, aki gyalog is szinte olyan tempót megy, mint én futva. Le tudnám előzni, csak éppen akkor hosszasan a nyakamba lihegne. Hát inkább én szuszogok mögötte, gyalogtempóra váltok és felveszem a ritmusát. Úgyis jön az emelkedő, ott gyorsan be is érne, mekkora blamázs már! Ahogy elhaladunk a solymári benzinkút előtt, szóba elegyedünk. Szépen megyünk egy tempóban, tartjuk az emelkedőn is a 9-11 perces kilométereket. Úgy tűnik, egy hardcore teljesítménytúrázóra akadtam. Jani, mert így hívják a srácot, reggel már lenyomott egy negyvenest a Margitán, most itt szerepel a Kitörésen, holnap meg még minimum egy 25-ös vár rá a Normafánál. Nem semmi, ehhez képest én kisnyúl vagyok az évi 1-2 ultratávommal. Elképesztő, amiket mesél: Kazinczy 200, 3 Vérkör egymás után, meg hasonlók, de az a szép, hogy tempójából ítélve ez teljesen hihető is. A sárga kanyarját levágjuk rutinosan, neki is harmadik, tudja fejből az útvonal minden szegletét. A Muflonnál kis pihenőt tartunk, vizet vételezünk és már megyünk is tovább rohamtempóban. Egyszer csak beér egy ember minket és odaszól Janinak, akinek valahogy ismerősnek találja a hangját. Hamar kiderül, hogy volt egy közös túrájuk az Őrvidéken. Aztán az is kiderül, hogy mi is ismerjük egymást. Gombos Zoli az Szombathelyről, bár én elsőre azt hiszem a remek arcmemóriámat a sötéttel tetézve, hogy a testvére, Kálmán az. Hamar tisztázzuk a tévedésem. Csatlakozik hozzánk, hiszen ő is bírja az őrült tempónkat. Bár eddig gondolkoztam azon, hol, mikor szakadjak majd le Janiról, hogy újra futni tudjak, innentől nem kérdés, maradok. Remek csapat jött össze, repkednek az élmények, különböző sztorik, közben faljuk a kilométereket.

A Kutya-hegy és a Fehér-út kitűnő lejtőjén való futást kicsit sajnálom, de egy helyen azért mégis hosszasan belefutok, diktálom a tempót a többieknek. Majd egy nagyobb csapatba ütközöm, akiket képtelenség kikerülni, így bevárom inkább a fiúkat. Kerítésmászás, patakátkelés, pecsét a Malom-földeken, hamarosan már Perbál főutcáján haladunk. A kocsmánál megint kis szünetet tartunk, teát vételezünk, de előrelátóan kint telepedünk meg a fűtetlen udvaron. Elindulni így is kegyetlen, a hideg a combunkba, karunkba mar. Lehet mínusz 5 fok is, az autók mindenhol tiszta deresek. A vastagabb kabátot már a szellős Szerdahelyi-vágásnál felvettem, mivel már ott vacogni kezdtem. Lassacskán bemelegedünk, ahogy a Perbál utáni földeken hullámvasutazunk. Szerencsére jól ki van szalagozva ez a könnyen benézhető, összevissza kanyargós szakasz, meg mi is fejből tudjuk Janival már a kanyarokat. Jó, hogy tavasszal nappal is lefutottam oda-vissza ezt a részt, így rögzült az útvonal. 

Anyácsapusztán megcsodáljuk a működőképes Zündapp motort, Zoli teázik is, majd morzsoljuk a kilométereket tovább. Már nincs sok hátra, kb. 5-6 kilométer, csak éppen ott magasodik előttünk egy kevésbé barátságos Kakukk-hegy is. Szerencsére nem csúszik, csak szimplán nagyon meredek, le is maradok Jani és Zoli mögött. Aztán mikor enyhül a kaptató, utolérem őket.

Már a végét járjuk, de szerencsére abszolút pozitív értelemben, mert mindegyikünk remek állapotban van. Fél 4 körül be is érünk a szomori sportcsarnokba. 10 óra 10 perc körüli időt mentem, kicsit ennél azért jobbat szerettem volna, merész álmaimban sokkal jobbat, de így is messze ez az eddigi leggyorsabb Kitörésem. Nem tudom, mi lett volna, ha futok, meddig bírtam volna, hogy mentek volna fáradtabban az emelkedők, de ez az egyenletes gyors gyalogtempó is bevitt a célba. Méghozzá remekül és meglepően gyorsan.

A Strava nem is bírta az iramot, valahol a Szerdahelyi-vágás környéki szeles gerincen sebtiben távozott, vagy az is lehet, hogy kilőtték alólam a környező ormokon leselkedő oroszok. 40 km-ig azért szépen megvan a track, ami utána van, az kuka. Kicsit bosszant a dolog, de hát nincs mit tenni, inkább átadom magam a teljesítés fölötti örömködésnek, a virslievésnek és teaivásnak, majd fotózkodunk egyet a szelfitáblánál. Zoltánnak akad fuvar a szombathelyi vonat irányába, Jani alszik egyet a 6 órás busz előtt, én pedig elmegyek majd az 5 óra előttivel, így lassacskán ideje is készülődni.

Ultra nem lett, az első 5 női helyezettből is kimaradtam, de helyette megint szereztem egy szép élményt elsőrangú társaságban. Annyira nem is bánom, nem kerget a tatár, lesz még idén Pálos, meg reményeim szerint Vérkör is, lehet újra és újra próbálkozni. És időközben jó eséllyel a maraton lépcsőfokát is megugrom. Persze jó lenne egy kis átmenet és fokozatosság, mielőtt bekebelez végleg az ultrák világa (is), pont erre jók az ilyen tapasztalatok, ahol van már bőven futás, de jut szerep a gyaloglásnak is még. Majd az arányokon kell még csiszolni jócskán. 

Lényeg az, hogy az egész mókából most annyira jól jöttem ki, hogy csak két apró fura véraláfutás szerű hólyagot szereztem a jobb sarkamra, amit nem is lehet kiszúrni. (Jani mesélte, hogy vannak belső hólyagok, amikről én még nem is hallottam eddig - na most szereztem kettőt kapásból.) Izomláz alig, mozgás rendben, vasárnap délután már simán nekiindultam volna futni, ha nem vár rám egy kiadós családi trakta és utána egy küzdelmes 3 órás Hobo koncert állva a küzdőtéren. De ezeket is szerencsésen túléltem. :-)

Csoportkép a perbáli Kis Kaiser sörözőben

Strava track: (Strava, te gyáva!)

2022. február 3., csütörtök

Édesburgonya és karfiol gombaöntettel csőben sütve



 Kétségbeesve kerestem a neten valami főfogásféleséget, amiben van karfiol, édesburgonya, esetleg még gomba is. Sajnos hiába, nem leltem kedvemre valót. Így elővettem az improvizációs készségemet megalkottam a saját rakottasomat. Igazából a befejezésen addig vacilláltam, míg ehhez a lépéshez nem jutottam. Vajon próbálkozzak szószként egy gombapörkölttel vagy tegyem rá a zöldségekre a jól bevált tejfölös-tojásos-lisztes-sajtos keveréket?

Végül az extrább gombaszósz mellett döntöttem - és be kell vallanom, jó választás volt.

Hozzávalók:

1 közepes karfiol

3 nagyobb édesburgonya

kb. fél kiló gomba

1 fej hagyma

(esetleg szalonna)

15-20 dkg reszelt trappista sajt

zsír

Fűszerek: só, pirospaprika, borsikafű, kakukkfű

A karfiolt rózsáira bontjuk, az édesburgonyát meghámozzuk, vastagabb karikákra vágjuk. Párolóedénybe rakjuk, víz fölött, fedő alatt megpároljuk. A zöldségeket kicsit meg is sózzuk. Közben elkészítjük a gombapörköltet a szokásos módon: zsíron üvegesre párolunk egy közepes fej, hagymát felkockázva- Mikor kész a hagyma, pirospaprikát keverünk hozzá, majd hozzáadjuk a megpucolt, felvágott gombát.Kis vizet öntünk alá, megsózzuk, fedő alatt pároljuk negyed órát. Ízlés szerint fűszerezzük. Mikor a gomba kellően megpuhult, liszttel kevert tejföllel behabarjuk a pörköltet.

Amikor a zöldségek is megpuhultak, egy tűzálló tálat kizsírozunk. Alulra letesszük az édesburgonyakarikákat, majd ezekre a karfiolrózsákat. Fűszerrel megszórjuk a zöldségeket, majd nyakon öntjük a gombapörkölttel. A tetejére sajtot reszelünk.

Én most húsos változatot csináltam, volt itthon egy adag előzőleg lepirított (Peti szerint szarrá sütött ☺) abált szalonna. OK, muszáj volt valahogy megmenteni, ha már máshogy nem kelt el. Szóval én ezt a pirított szalonnát is beletettem és nem vált az étel kárára.

2022. január 28., péntek

Nagy rohanás a Mátrában


 - Hova utazik?

- Fallóskútra.

- Akkor Ön a mi emberünk, mi is oda megyünk. Mit tud róla?

- Hmmm... hát van ott egy kegyhely templommal, meg volt valami remete is... Meg valami látomásai voltak egy nőnek...

A beszélgetés ezen pontján kicsit elgondolkoztam, hogy felmondjam-e a turistakalauz ide vonatkozó részét vagy tulajdonképpen mit is szeretne tudni tőlem a két idősebb hölgy. Mivel úgy tűnt, hogy szükségük van némi támogatásra az útitervükkel kapcsolatban, letelepedtem szépen mögéjük a buszon, miután határozott kívánságukat fejezték ki ezt illetően.

- És mit csinálnak Fallóskúton?

- Meg szeretnénk nézni a vízeséseket. 

- Hát azok azért kicsit odébb vannak - már amennyiben a Mátrakeresztes mellettiekre gondolnak.

- Oda tartunk, ha sikerül megjárni. És maga?

- Elfutok Galyatetőig.

- Az szép.

A hölgyek szörnyülködéssel vegyített csodálattal nézték a mögöttük ülő kissé ifjabb hölgyeményt, aki tetőtől-talpig futószerelésbe bugyolálva szándékozott meghódítani egyedül a Mátrát. Azaz jobban mondva csak néhány, szám szerint 5 darab mátrai csúcsot meg kettő kötelező szakaszt.

- Talán sikerül elérnem a 15:15-ös buszt Galyatető előtt, az közvetlen. Persze ha nem érem el, akkor sincs gond.

- Mi nem igazán tudjuk, hogy fogunk hazajönni. Gondoltuk, majd a buszon vagy a faluban megkérdezünk valakit.

- Hát, ami azt illeti, 3 óra tájban megy a közvetlen busz innen fentről, de van több busz is, csak átszállással. Tulajdonképpen Mátrakeresztesről is van busz, csak valószínűleg arról is át kell szállni. Talán többször is. Ha szeretnék, meg tudom nézni a telefonomon. Egyébként ha már ott vannak Mátrakeresztesen, a Csörgő-szurdokot is érdemes megnézni.

- Sajnos rossz a térdem, nem tudok sokat gyalogolni. Mennyire meredek arra a terep?

- Emlékeim szerint a Felső-vízesés nem gond, de az alsóhoz elég meredeken kell lemenni. Ott van a Vidróczki-barlang meg a Lyukas-kő is. Vagy Likas.

- Nem biztos, hogy bele fog férni. Kilométerben mennyi is lenne?

- Körülbelül olyan tíznek néz ki oda-vissza. Már ha direkt mennek. Turistaúton kerülővel azért több lesz talán. (Közben bőszen silabizáltam a Locust azon merengve, vajon a hölgyek milyen térképpel, helyismerettel és tájékozódási készséggel lehetnek felvértezve.)

- De ugye nincs benne meredek?

- A Mátrában? (WTF??? (Itt nem az azonos nevű futóversenyre gondoltam...) - Ott csak meredek van, olcsón nem nagyon lehet megúszni, én ma kb. 1000 méter szintet fogok menni... azaz futni... De ettől a véleményemtől inkább megkíméltem a kirándulni vágyó hölgyeket.)

Ahogy felfelé kanyarodtunk a mátrai szerpentinen, mutattam a látnivalókat: 

- Nagyjából itt jön fel a Galyavár-gerinc, itt fogok felszállni a buszra, ha minden jól megy. Ez itt a Vörös-kő, nagyon szép onnan a kilátás. Itt is meg fogok fordulni ma.

- És a Vörös-kő az meredek? Az hány kilométer lenne?

A sípályánál a maradék utas mind leszállt négyünkön kívül. Én meg csak folytattam, pedig a Mátrában nagyon nem vagyok otthon. Ha gyerekkoromban a szüleimmel mentünk valahova, akkor a Börzsöny után mindig egyenesen a Bükk jött. Tulajdonképpen olyan 10 éve kezdtem a felfedezését ennek a hegységnek, leszámítva két röpke osztálykirándulást, és a java még mindig hátra van. Soroltam azért szépen tovább, mit is látunk éppen:

- Ez a templom a három falu temploma. (Közben felkínlódtam valahogy a futókamáslim, mert úgy láttam, az északi oldalakon elég rendes hómennyiség várható.)

- Kiről van elnevezve? 

- Azt pontosan nem tudom, talán valami magyar szent lesz. (Közben együtt kiokoskodtuk, hogy Szent István lesz a védőszentje ennek a templomnak.)

- Az meg ott a Vidróczki csárda. Ez itt a Bőgős-rét, itt is el fogok futni, aztán itt meg kéne lennie egy forrásnak valahol jobbra, ezt is meg szeretném nézni ma. Már itt is vagyunk Mátraszentimrén, ez itt meg Bagolyirtás (ahol valóban baglyokat irtottak - de ezt nem részleteztem), mindjárt leszállunk. Már itt meg is érkeztünk Fallóskútra... (egyébként Vállós-kút, de a szudétanémetek képtelenek voltak a V betűt kimondani...)

Erre a tényre a buszvezető is figyelmeztetett minket. Abbahagytam az ismertető monológot, lekászálódtunk a buszról. A két hölgy elment megnézni a szemben lévő megállóban a buszcsatlakozásokat én meg elbúcsúztam tőlük, mondván, hogy a visszaút miatt sietnem kell. Reménykedtem, hogy csak összedobják a túratervüket, ha eddig nem sikerült, és sikeresen visszajutnak egy látványos túra után Budapestre (még aznap). Hogy ebben segíteni nekik mennyit tudtam, arra nem derült fény. 

Ami az én útvonalamat illeti, abban szerencsére csak kevés fehér folt volt, azok is leginkább a tervezett átvágásoknál mutatkoztak. Hogy kockáztatom-e az iránymenetet, az sok mindentől függ majd: pillanatnyi fáradtság, az előttem lévő szakaszon mutatkozó szintek és a növényzet sűrűsége. Sokszor csak a térkép alapján nehéz kisilabizálni, pontosan mi vár az emberre. Így tehát általában ezek teljesen ad hoc döntések szoktak lenni. Például az is a helyszínen szokott eldőlni, az egész útvonalból mennyi lesz a futás összességében. A távot megbecsülve úgy számítottam, hogy egy erősebb gyalogtempó is elég lenne a teljesítéshez ebben az esetben is. De hát én közel maximalista vagyok... Ezeket leszámítva szinte mindent megterveztem előre - azt, hogy milyen jelzéseken, utakon fogok haladni (egyes helyeken azért hagytam magamnak némi szabadságot), milyen látnivalókat fogok megnézni és milyen lehetőségeim lesznek a visszajutásra, illetve ha a közvetlen buszt lekésem (amire azért van jó esély), hol fogom eltölteni ezekben a mínuszokban a következő járatig való időt. Tudtam azt is, körülbelül mekkora távra és szintre számítsak, milyen idő várható, hány buszjárat van visszafelé, tájékozódtam a galyatetői Turistacentrum étlapja felől is. Illetve terveztem még egy plusz utat is magamnak Mátraházáig, ha netán kilométerhiány mutatkozna a lábaimban, hiszen onnan lényegesen több járat van Budapestre. És ha bármi okból hiba csúszna a haditervbe, akkor is ott lapul a zsebemben egy kisebb tudástár egy telefon formájában.

Hogy mindenre gondoltam-e, azt nem tudom, például betehettem volna még egy izolációs fóliát is a hideg miatt, ha bármi gond történne. Azt viszont elmondhatom, hogy általában a fent leírt alapossággal szoktam megtervezni a kiruccanásaim, előtte hetekig különféle térképeket és turistakalauzokat, menetrendeket és egyéb hasznos oldalakat böngészve. Biztos túravezetői szakmai ártalom, de így azért kevésbé érhetnek meglepetések, ha már egyedül vágok neki a rengetegnek, főleg egy olyannak, amiről kevés ismeretem van. Azt azért nem mondanám, hogy ez a recept az egyedül üdvözítő megoldás, bizonyos spontaneitás sokszor jól jön, sőt egyenesen üdvözlendő a túratervezés és -vezetés során is, de mindent a vakszerencsére bízni...

Welcome to Fallskut

Ezeken morfondírozva döcögtem felfelé a fallóskúti szentkút irányába tartó emelkedőn. Az első érintendő pontom a kegyhely feletti Som-tető magaslata volt, de előtte feltétlenül szerettem volna szétnézni a templom környékén. Még sosem jártam erre és a bejárandó útvonalamból is mindeddig csak a Vörös-kő kilátóját és a Bőgős-rétet érintettem. Ritkaság, de ugye ez a Mátra, a számomra még nagyobb részt ismeretlen hegység.

A fallóskúti Béke királynéja templom

Csatlakozom a hálaadáshoz.

Ez a szobor kivételesen tetszett

A kegyhely előtti ütött-kopott bazársornál egy igen hiányos feliratú tábla fogadott. Welcome to Fallskut. Először nem is értettem, hogy mi akar ez lenni, valami baljós hangulatú, borongós skandináv helyre asszociáltam meg vízesésekre, de aztán az agyam nagy nehezen helyére tette a művirágokkal dúsított feliratot. Lehet, hogy a buszon való órákig való tespedés után túl gyorsan jött ez az emelkedő és máris kezdek megborulni? A (kicsit giccses) szobrokkal teli templomkertben rajtam kívül csak egy idősebb házaspár őgyelgett, próbálva szóra bírni egy nyomós kutat, amiből valószínűleg a csodatévő forrás vize folyhat. Víz nem jött, így távoztak a szobrok irányába, én meg bekukkantottam a kulcsra zárt kápolnába az ajtó üvegén át, meg fotózgattam kicsit. Közben elmormoltam egy imát a kalandom sikeressége érdekében - biztos, ami biztos. Majd sietősen távoztam az immár kék színre váltott kör jelzésen, hiszen vár a Som-tető. És esetleg a közvetlen busz is Galyatető előtt... 

Budi a bekerített területen - sajnos nem volt időm körülnézni

A magaslatra való feljutás képezte tervem egyik gyenge pontját. Ugyanis feljuthatok ide az ún. Ágasvári útról is, ami megkerüli ezt a hegyet, de sokkal egyszerűbb lenne felmenni azon az úton, ami majdnem közvetlenül a csúcs alá vezet és amit teljes egészében csak a papír alapú Cartographia térkép jelöl. Az. ún. Gubolaházak magasságában indul az út és néhány online térkép is mutat itt egy rövidebb útkezdeményt. Az volt a kérdés, hogy vajon a valóságban is létezik-e ez az út? Mivel a Cartographia térképem lassan muzeális értékű (2006-os), ebben nem voltam annyira biztos. Még jobban elbizonytalanított a valóság, egy omladozó házikókkal teli bekerített terület a hegyoldalban. Hogy jutok akkor én itt fel és hol az az út? Próbálkoztam itt-ott, aztán végül elindultam a kerítés mentén. Hirtelen egy útra bukkantam, innentől végre tudtam érdemben futni is. Először azt hittem, visszajutottam az Ágasvári útra, de szerencsére nem, ez volt az az út, ami a helyes irányba vitt! Mikor már a csúcs közelében voltam, úgy döntöttem letérek és direkt közelítem meg a csúcsot. A csúcson tartottam egy kis szerelvényigazítást, mert kiderült, hogy annyira azért nem veszélyesek a mínuszok, mint ahogy beöltöztem - lekerült a legfelső réteg, egy kapucnis pulcsi. Visszafelé már hamarabb megtaláltam az utat, bár egy helyen kidőlt fák miatt kerülni kellett. Kellemes volt futni rajta, vitt a lejtő, így a házikóknál sem álltam meg körülnézni, pedig némileg izgatták a fantáziámat. Talán ezek lehettek a Gubola-házak? Majdnem egészen Mátraszentimréig vitt a lendület, amíg nem jött egy kis emelkedős szakasz. Tiszta örömfutás volt utam eleje, igen valószínűnek tűnt, hogy a nehezét megint a végére sikerült hagyni. De evvel ekkor még nem gondoltam. 

Ötházhutai-rét

A táborhely mementója


Vadászház a Kis-Átal-kő alatt

Hamarosan kiértem az Ötházhutai-rétre, ahol árválkodik egy világháborús emlékmű éppen a temetővel szemben, majd továbbhaladtam a piros jelzésen a Kis-Átal-kő, a következő pontom irányába. Közben üdvözölhettem egy kollégát, aki valószínűleg szintén ugyanazokat a csúcsokat kereste, mint én, csak az ellenkező irányból. Előtte azonban volt még egy kis feladatom - egy valamikori úttörőtábor feltérképezése. Természetesen ezt az információt is a Cartographia térképen találtam, és mint esetlegesen szóba jövő cserkésztáborhelyet, fel akartam deríteni. Sasoltam nagyon a jobb oldalon, hátha látok valami táborozásra utaló nyomokat, de egyelőre csak néhány romszerűséget és egy lazán odavetett ajtót láttam. Ez annyira nem lesz jó nekünk, gondoltam. Továbbhaladván azonban egy csálén düledező padokkal, asztalokkal övezett betonépítményre lettem figyelmes, odébb pedig néhány budi várta jobb sorsát. Szóval valószínűleg ez lenne az a híres hely a Nagy-Átal-kő alatt, ahol egykor vidám úttörők vándortáboroztak. Odébb egy faházikó állt, amit sietségem okán nem mustráltam meg közelebbről, úgy tűnt, nincs is nagyon köze a táborhelyhez. Gyorsan átszaladtam a műút túlsó oldalára, ahol egy másik házikó, egy csinos vadászház várt a Kis-Átal-kő szomszédságában. Agyalnom sokat nem kellett, merről közelítsem meg a hegytetőt, mert a hóban számos ösvény rajzolódott ki az eddigi peaks teljesítők nyomán. Gyors csúcshódítás után eldöntöttem, hogy nem megyek vissza a piroson, mert az ugye most már emelkedő lenne, inkább a gazdaságosabb (és gyorsabb) változatra szavaztam a műúton haladva. Már csak amiatt is, mert a műút mellett található a Nagy-Átal-kői-forrás, ami valószínűleg egykor a tábor lakóit szolgálta ki, és egy mostani táborhelykeresésnél is fontos súllyal nyom a latba. Már ha működik. És bizony folyt, azaz inkább gyengén csörgedezett, így elképzelhető, hogy nyáron nincs itt semmi vízvételi lehetőség. 

Esőház a Nagy-Átal-kői-forrás mellett

A forrás és környékének szemrevételezése után nekivágtam a Bagolyirtás és Mátraszentimre közötti műútnak. Izé, ez a peaks sorozat egy terepfutó kihívás lenne ugye... De hát néha egyszerűbb a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak. A falu határáig csak 5-6-szor kellett félreugranom az itt közlekedő autók elől, ezután úgy gondoltam, a faluban csatlakozom inkább a piros turistaúthoz, amin a Bőgős-rétig tudok haladni. Kemény emelkedőkön igyekeztem felfelé, közben a falu kóbor kutyái kerülgettek. Nekik meg se kottyant egy-egy ilyen szintű emelkedő. Szerencsére hamarosan átlendültem a gerincen és a rétig már lejtőn futhattam. A rét hangulata most is megragadott, készítettem pár fotót - sajnos nem annyira szépeket, mint tavalyelőtt decemberben, egy remek Imi túra keretében. 

Csendélet a Bőgős-réten


2020. december 16. - inverziós jelenségek a Bőgős-réten

A réttől már megint egy országút volt a legészszerűbb döntés, egészen addig, míg elérem a kék keresztet, amin megkerülhetem a Narád, azaz a Kút-hegy tömbjét. Felkocogtam a Szent István templomig, amit most láttam először, emiatt feltétlenül erre szerettem volna vezetni a trackemet. Csak az előtérbe lehetett belépni, de így is bensőséges hangulatot árasztott a picike templom, a három egykori hutatelepülés temploma. Szemben rálátás nyílt a sípályára, ahol egész sokan csúszkáltak, ahhoz képest, hogy hétköznap van. 

A három falu temploma


Továbbindultam a jelzésen, hamarosan elértem Mátraszentlászló utcáit. Kis idő múlva ott álltam a Vörös-kő alatt, amit előbb még a szemközti hegyoldalról fotóztam. A rövid kaptató közben rádöbbentem, hogy bizony kopog a szemem az éhségtől, hiszen eddig elfelejtettem enni-inni a nagy sietségben. Ennyit a konzekvens frissítési tervről! Természetesen a sótablettáról is megfeledkeztem. Felmásztam a kilátóra, hogy legalább szép helyen kezdjek neki a magammal hurcolt szeletek és a vízkészlet pusztításának. Közben persze körbefotóztam a panorámát is, beleértve az Alacsony-Tátra csúcsait, melyek a telefonos fotón kevésbé érvényesültek.

Vörös-kő a Narád oldalából

Mátraszentlászló harangja

Ebben a hidegben jól jönne egy kupicával

Tényleg vörös...

Mikor elkészültem, konstatáltam, hogy itt nem lesz iránymenet, elég meredeknek tűnt a hegyoldal a Szántás-bérc irányába. A szerpentinen terveztem lemenni oda, átvágva egy-egy nagyobb kanyart. Mivel átkerültem a sötét északi oldalra, visszakívánkozott a pulóverem. Emelkedők ide vagy oda, többé már le se került. A tartalék pehelykabátra szerencsére ezúttal nem volt szükség. Kicsit kavarogtam a szerpentin körül, mire végre megtaláltam, merre is mentek a korábbi vállalkozók. Az első adandó alkalommal rátértem a sárga jelzésre, hogy rövidítsek. Nos ennek az lett a vége, hogy egy nyomon maradva avval szembesültem, hogy sehol a jelzés, előttem meg egy több méter magas, majdnem vízszintes partfal szakad le a lentebbi erdészeti útig, amin el kéne érnem a következő csúcsot. Vettem egy nagy levegőt és hopsz! Félig fenékféken, félig szabadesésben értem el az útfelületet. Kicsit fázós volt a hangulatom, így igyekeztem, hogy a kanyar napfényes részére kerüljek. Innen megint követni lehetett a korábbi nyomokat egészen a 3. csúcsig.

Anzix a kilátóból


Kicsit megpihenve a csúcshalmon, a bánya fölött, vontam egy fácitot. Eddig 3 csúcs kipipálva, hátra van még kettő, plusz a két kötelező szakasz. Lehet, hogy kilométerben jól állok, de tulajdonképpen még a felénél se járok a teljesítésnek, és a szintesebb részek is előttem vannak mind. Rögtön itt az orrom előtt az első, vissza a Vörös-kő alatti felsőbb erdészeti útig. Láttam, hogy simán lejöhettem volna itt is, se a növényzet, se a meredekség nem akadályozott volna. Így felfelé már direktben mentem. Felérvén az útra próbáltam futásra váltani, de eszembe jutott, hogy a sótablettáim még mindig a kis fémdobozban klepetálnak. Gyorsan lenyeltem egyet, kell majd a Galyavárra az erőutánpótlás. Most egy kis ízelítőt kaphattam belőle, milyen is lesz. 

Kilátás a Szántás-bércről

Erdészház a Vörös-kő alatt

Kopjafa az útelágazásban

Megkerülve a Vörös-kőt elhagytam egy erdészházat, majd egy kopjafát is. Innen egy kis jelzetlen ösvényen közelítettem meg a kék kereszten haladó Smiró Feri útját. Hogy ki is volt az a Smiró Feri? Többféle mendemonda kering, egyesek szerint udvarolni járt át a hegyen keresztül Mátraalmásról a szomszéd faluba, Mátraszentistvánra, mások szerint meg dolgozni. Lényeg az, hogy sportember lehetett az öreg, mert az úton számos elég emberes kaptató található. Én is éppen nekikezdtem volna a Sebestyénvár előtti meredélynek, mikor arra lettem figyelmes, hogy néznek. Méghozzá egy őz figyel. Mikor nekiindultam, ő is eliramodott. Ha megálltam, ő is megállt. Egy darabig ezt játszottuk, majd úgy döntöttem, nem pocsékolom tovább a drága időmet, kipipálom végre a közeli Sebestyénvárat is. Ekkor az őzike szépen átszaladt előttem szintén a Sebestyénvár irányába. A csúcson már nem kereszteztük egymás útját, valószínű, hogy mire odajutottam, már árkon bokron túl volt. Ez most egy könnyű csúcstámadás volt, szinte alig kellett másznom a turistaútról.

Erdő mélyén őzike...

Csúcskő a Sebestyénváron

Innen láttam, hogy bár távolságban a következő teljesítendő szakasz, az Orosz Mátyás várától a Gyökeres-tetőig terjedő gerinc közel lenne, de odáig meglehetősen nagy meredélyeket kell leküzdeni lefelé és felfelé is. Így inkább a szintben haladó erdészeti utat választottam, ami ugyan megkerüli a Legyendi-patak völgyfőjét, így lényegesen hosszabb. Viszont a patak után lecsatlakozik az útról egy ösvényke a keresett gerinc irányába. Úgy láttam a nyomok alapján, mások is hajlottak efelé a megoldás felé. Én valamit nagyon elronthattam, mert hiába pásztáztam a bal oldali lejtős oldalt ösvény és nyomok után kutatva, semmit se vettem észre. A GPS alapján elindulva meg nem volt semmi nyom. Ennyi gond legyen, mentem hát irányba. Hamarosan meg is találtam a sporttársak nyomát a hóban, ahol persze sokkal gyorsabban lehetett volna haladni az általam bemutatott botorkálásnál. Elérve a gerincet majdnem el is robogtam a kötelező Gyökeres-tető mellett, így fordulhattam vissza, ha ezt a helyet is ki akartam pipálni. Aztán futottam tovább a jól kitaposott ösvényen egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt előttem a hegyoldal. Én csak álltam és néztem döbbenten. Ereszkedjek vajon popsira, vagy szedjek elő egy ejtőernyőt? Mivel az utóbbi nem volt nálam, próbáltam bízni első körben a cipőm tapadóképességében. Szerencsére egész jól viselkedett, miközben leóvatoskodtam a sziklás oldalban. A következő megpróbáltatás egy sűrű bozótos volt, amin áttörve már ott is állhattam Orosz Mátyás valamikori sáncvárában. A kilátás egész lenyűgöző volt - körülölelve hegyektől, mély patakvölgyektől, sziklás bércektől álltam egymagam. Valószínűleg az ilyen élményekért vállalja az ember a hasonló megpróbáltatásokat. 

Gyökeres-tető

Csak álltam a leszakadó hegyoldal előtt...

Ezekből is még hátra volt a legkeményebb, a Galyavár meredeken felfelé ívelő, kihívásokkal teli emelkedője. De hogy odajussak, először vissza kellett másznom az iménti sziklás ösvényen, majd vissza kellett ereszkednem a Smiró Feri útjára a völgybe. A kék kereszten kanyarogtam források mentén, néhol kisvasúti töltésen egészen a piros háromszög elágazásáig, ahonnan kezdődött a nagybetűs hegymászás. Az elején még csak úgy módjával adagolva, majd később úgy rendesen telibe. Eddig csak hírből ismertem a helyet, hallottam, hogy van itt valami lökötteknek való teljesítménytúra, amin például a Csipi szokott ezen az úton körözni, amennyiszer csak bírja. Na nekem ebből egy is elég volt. Legalábbis mostanra. Néhol fákba kapaszkodva, fújtatva araszolgattam felfele, el-el hagyva egy-egy látványosabb sziklacsoportot. Közben nézegettem az órámat, hogy pont le fogom késni a közvetlen buszt, ha ilyen csigamódra mászom felfelé. De hát ez van, itt nem lehet, azaz nem tudok sietni. Ha elmegy a busz, hát elmegy, majd akkor kárpótlásul eszem egy jót a Turistacentrumban. Vagy iszom egy jó kávét. Próbáltam magam vigasztalni. Az emelkedő meg csak nem akart elfogyni. Legfeljebb csak egy kicsit enyhébbre váltott. Már ez is sokat jelentett, mert ugyan futni továbbra se tudtam, de egy kicsit tempósabban haladhattam az eddigieknél.

Valószínűleg nem sánc, hanem kisvasút töltése a kék kereszten - bár annak meg elég keskeny

Eye of Mátra

Sziklák a Galyaváron

Végre elértem egy táblát, ami azt mutatta, hogy kb. 1 km innen Galyatető. Akkor a busz sincs messzebb az ellenkező irányba haladva. De sajnos még mindig felfele megyek. Mikor jön már az a műút? Már csak tíz perc van, már csak öt. Végre lejtő! Vajon tudok-e olyan gyorsan futni, hogy még elérjem a buszt? Tulajdonképpen csak egy fél kilométer lehet az egész táv a megállóig, hát hajrá! Legfeljebb stoppolok, ha látom a buszt.

Emlékhely

Egykori sánc a Galyaváron - itt a Sebestyénvárral ellentétben valóban lehetett valamilyen erősség

Futottam ahogy a csövön kifért, a busz szerencsére sehol egyelőre. Menet közben oldalra húzódtam néhány autó elől. Végre megpillantottam a megállót - még addig kell kitartani. Gyorsan lenyomtam a Stravat és előkotortam a maszkom, amit üggyel-bajjal próbáltam a meglehetősen kacska fülemre biggyeszteni. Ekkor tűnt fel a kanyarban a busz... A pénztárcámat már nem volt időm előásni a táskám mélyéből a szétfagyott ujjaimmal, így a jegyvétel a szokásosnál kicsit több időt vett igénybe. De ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy elértem, feljutottam ... és megcsináltam a mátrai peaks epizódot is. Ráadásul többnyire azért futva. És van egy szép kerek, hibátlan Strava trackem, mert ez is kell hozzá. 23,69 km és 999 m szint - nem hiányzik már az a levezetés Mátraházáig. Körülnéztem a buszon, a reggeli hölgyeket sehol sem láttam... Kicsit aggódva gondoltam rájuk.

Ez lett a vége

Most már 2 napja nem futok. Undorral gondolok rá. Semmi indíttatásom hozzá. Miért kell egyáltalán futni, mire jó, hogy csak strapálja magát az ember? Mikor virrad fel az a csodálatos nap, amikor, mint egy rossz álomból ébredve rájövök, hogy már nem kell többet futni? Lehet, hogy pont ma van az?

Azért tegnap elkövettem egy gyanús cselekedetet, vettem egy új terepfutó cipőt. Egy Goretexes Salomon Speedcross Vario 2-t. Azzal az átlátszó indokkal, hogy mindkét terepcipőm beázik, a harmadik szintén nem túl vízhatlan meg külhoni küldetésen van Moravicán. Nyakamon a Kitörés túra, ott meg cudar terepviszonyok szoktak lenni. Addig még be kéne törni is, 60 km nem vicc. Gyanús vagyok magamnak, felettébb gyanús. Lehet, hogy ma este mégis ki kellene mennem futni egyet?

Strava track:


Egyszer ez is egy megkopott emlék lesz...