Vigaszágon

 

Szombat: Iszinik 25 - 21 km, 499 m - 2 óra 45 perc alatt + levezető túra Tatabányáig (21 km, 500 m)

Vasárnap: No-Aréna 20 - 20 km, 588m - 2 óra 46 perc alatt

A Mecseki láthatatlanokkal egy időre megint kiírtam magam a hosszú távú TT-k teljesítéséből. Legalábbis most az Iszinik 100-ról biztosan.

Ehh, már megint egy buta dolog, még a nyári Kazinczys történet, illetve annak a folytatása. A láthatatlan medvetalp észrevehetetlen csókjával, aztán kiütésekkel, hólyagokkal, terjedő folttal. De ebben a véget nem érni tűnő mesében már én sem hiszek. Főleg, ha a bőrgyógyászok se. A láthatatlanok alatt kezdtem megint érezni az égő érzést, immár a bal bokámnál. Először azt hittem, valami lesúrolta menet közben. De éjjel egyszer csak megvilágosodtam: most már itt tart a foltom alsó része, és bizony megint begyulladt. Mikor kibontottam a zoknimból, jó csúnya piros volt, pici hólyagkezdeményekkel. De ez nem volt elég. Hazautaztam hullafáradtan, aztán gyorsan lefeküdtem aludni. Mikor vasárnap délután felkeltem, egy 3 centis átmérőjű vízhólyag és kisebb társai üdvözöltek a bokámon, mint új barátaim. (Képet inkább nem mellékelek.) Viszlát Iszinik! Az új haverokkal biztos nem lesz újabb százas menet szombaton. A hetem avval telt, hogy rohangásztam különböző bőrgyógyászokhoz, akik csak hümmögtek a horrorisztikus látvány felett, de bizonyosságra nem jutottak. Na és persze nagy hezitálások közepette az utolsó utáni pillanatban leneveztem a 25-ös távra. Mert menni muszáj, még evvel a lábbal is. (Ugye múltkor írtam, hogy mi, teljesítménytúrázók egyforma sémára követjük el hülyeségeinket... Íme az élő példa.) Mindenesetre a krém, amit kaptam, segít, mint a korábbi is, de mivel csak csütörtök este tudtam elkezdeni a kezelést, szombatra még elég csúnya volt a lábam.  

Hatalmas sor kígyózik szombat hajnalban a szárligeti Faluház előtt

A szervezet néha megálljt parancsol a nagy menetelésben, egész biztosan okkal teszi ezt. Végletekig kizsigerelni nem lehet, előbb vagy utóbb biztosan benyújtja a számlát valamilyen formában. Nem lehet kinyomni, ignorálni, mint az okosórámon a reggeli üzenetet, hogy ma futás helyett pihenőnap van. (Mert éppen ezt tettem szombat reggel a rajtban.) A magunkfajtának nagyon nehéz ezt elfogadni, sőt még most is azon rágódom, hogy meg kellett volna csinálnom ezt a százast még evvel a lábbal is. Majdnem 100%-ban biztos vagyok benne, hogy behúztam volna. Főleg úgy, hogy nekem ez a sport, azaz inkább a sport egyfajta előremenekülés a betegségből. Még COVID időszak előtt/közben volt, mikor eldöntöttem, nem mehet így tovább, ki kell jutni valahogy a negatív spirálból, a folyamatos betegségtudatból. Mert nem akarom még egyszer átélni, milyen az, mikor alig tudom felvonszolni magam a Nagy-Hideg-hegyre alig 50 kilósan. Mi IBD-sek mind nagy küzdők vagyunk. És ha mégis lecsapna ez az alattomos kór, ami már egy életen át elkísér, akkor legyen miből leépülni, szóval nem akarom, hogy könnyű dolga legyen valaha is. És most itt van, lehet, hogy újra kopogtat, csak kicsit más formában a saját magam ellen fordult szervezetem. De ha az orvosok nem tudják, én se fogom megmondani a tutit.

Van-e kiút ebből a végeláthatatlan alagútból?

A sok negatívum mellett a hétnek volt egy örömteli hozadéka is: megérkezett a nyereményem, az Őrvidék pólóm, amit feltétlenül le kellett fotóztatnom magamon a Sakura Egyesület kérésére. A narancssárga színének külön örültem, mert a Hétköznapi barangolásoknál ez volt az egyik szín, amit választottam volna. És végül ott a neonsárgára esett a választásom. Kicsit sajnáltam, hogy nem százas távon avatom fel, de talán még lesz alkalom máskor megvillogtatni gigantikus túrákon is.

A tavalyi jópofa trabit idén is le tudtam fotózni Nagyegyházán

Szóval egy röpke 25 km-rel kellett vigasztalódnom. Igazából csak amiatt mentem, hogy bandázzak egy jót, no és persze, hogy sportértéke is legyen a kiruccanásnak. Tehát akkor már pörgessem is meg azt a 25-öt. Ezt tettem volna amúgy az Iszinik 100-on is, megismételve, megközelítve, vagy túl is szárnyalva a tavalyi rekordidős százasomat. De most már nem lamentálok ezen tovább, haladjunk! Lesz még százas, remélem a számomra is! És még az évnek sincs vége, mivelhogy van egy Teslácka Stovka is a naptárban. Ha meg nem sikerül eljutnom, akkor is szép a mérleg és egyértelmű a fejlődés: 2001: 1 db százas (Kinizsi 100), 2002-2022: 0 százas, 2023: 3 százas (Communitas Fidelissima, Kék Balaton, Iszinik), 2024: 7 százas. (DBV, Szerdai Szédelgő, Regmec, Stovka Podyjím, Őrvidék, Palipista, Mecseki láthatatlanok) Idén megdupláztam és egy kicsit meg is tetéztem a tavalyi százasaim számát. És mellettük minden eddiginél több hosszabb-rövidebb túrán vettem részt 20-85 km-ig.

Aztán mindennek árnyoldalaként voltak kudarcok is. Vagy kevésbé sikerült teljesítések. Vagy ésszerű feladások. Attól függ, hogy vesszük, minek tekintjük. Például ott volt a Kazinczy 200, az eddigi legnagyobb kihívás, amin valaha részt vettem. És amit elbuktam. Fejben és testben is, akárhogy is nézzük. A leckét remélem, megtanultam, és jövőre kicsit felkészültebben állhatok a rajtban. És ott volt a Szondi 100, amiből végül csak 85 km-es teljesítés lett. Úgy gondolom, hogy ez egy értelmes átnevezés volt, és evvel együtt is egyik legnehezebb túrám, amit valaha teljesítettem. És hogy jövőre merre terel a sors, az még csak körvonalazódik, de folytatni tervezem a sorozatot, kis lépésekben haladva az egyre nehezebb túrák felé. 

Boldog százas teljesítők a Somlyóvár felé sietnek

Amiért erre a túrára elmentem, az maximálisan sikerült, a bandázós részét, a futós részét és a kirándulós részét is kimaxoltam. Az előbbi már a pályaudvaron elkezdődött Orsival, aztán folytatódott Edinával és Gyurival. A sorban állás közben több ismerősre ráköszöntem, Hóka Lacira is, akinek első indulása előtt tanácsokat próbáltam adni. (Remélem, hasznukat tudta venni.) Az volt a tervem, hogy többnyire futva haladok előre a mezőnyben, és akiket ismerek, azokkal váltok néhány szót. Így egyben tulajdonképpen sikerült végigmennem ezen a szép, jól sikerült túraévemen is, hiszen a teljesítménytúrákon rengeteg új ismeretséget sikerült kötnöm az elmúlt két évben, és most is más-más túrákról botlottam alkalmi túratársakba. Szóval ez az Iszinik egy igazi közösségi élmény volt számomra – ez az egyik dolog a sok közül, ami széppé teszi számomra ezt a sportágat. Kezdjük most Orsival, akivel már a vonatra várva összefutottam: őt a Pálos 70-en ismertem meg. Edinával együtt szállunk fel a vonatra, ő ugye a tavalyi Kék Balatonom házigazdája, de találkoztunk azóta a Szondin, haladtunk együtt a Palipistán is. Mikonya Gyurit még nem ismertem személyesen, de ugyanaz a neve, mint egy egyetemi pedagógia tanáromnak (ha nem ő az véletlenül). 

Ködfoltok a távolban, itt ragyogó napsütés

Útközben az első ismerősre a Zuppa-nyeregből lefele leltem, majdnem el is rohantam mellette. János volt az, akivel együtt értünk célba a Szuperkatlanon és együtt is vonatoztunk haza. Most is jó lett volna együtt végigmenni, de ugye volt egy tervem: végigturnézom a mezőnyt, vagy legalábbis azt a részét, amit be tudok még érni. A murvás útról a Kettes-tó melletti egyszemélyes ösvényen értem be Mariannát és Ferit. Őket is régóta ismerem, és ugye legutoljára a mecseki túrán Mariannával mentünk végig. Aztán beértem Nagy Orsit és Orosz Tibit, velük is sokat szoktuk kerülgetni egymást túrákon. Ballay Orsi és Edina mellett is elrobogtam, tehát ismét találkoztunk. Majd a Somlyóra felkapaszkodva Palipistás útitársamra, Eszterre és túratársára leltem. Tőle, tőlük is nehéz volt elszakadni, de utol kellett érnem Kovács Zsoltékat is, hiszen nem messze voltak innen a mezőnyben. Zsolték szinte minden túrán ott vannak, szóval ők is régi túratársnak számítanak. Felértem a Somlyóvárra és még mindig nem állapodtam meg. Csak azt vettem észre, hogy idén sokkal flottabbul ment minden, sokkal többet futottam, még emelkedőn is, mint tavaly. Ha százason lennék, akár esélyes lenne egy újabb rekordidő is.

A Somlyóvár oldalában

Éppen kezdtem csapatni a Somlyóvár utáni aszfalton, mikor a nevem hallom hátulról. Szarvák Szabi beszélt tréfásan rólam egy másik sráccal, akit hirtelen meg sem ismertem. Az volt a kérdés, hogy vajon faképnél hagyom-e őket, vagy hajlandó vagyok betársulni. Hát hogyne, a tempójuk is nagyon szimpatikus. A másik srác Bognár Laci volt, akivel a rohadt nehéz Szondit fejeztük be végül 85-ön, és hozott haza (és türelmesen kivárta, amíg összeszedem nagy nehezen a cókmókjaim – az is volt vagy egy óra a túra után belassulva.) Náluk le is ragadtam, de azért az ismerősök sora nem ért véget: Csipi száguldott el mellettünk. Neki is hálás vagyok, hogy mondott pár biztató szót a Kazinczy előtt. Ő, a híres ultrás a kezdő senkinek. Nagyon jól esett és sosem fogom elfelejteni. (És elnézést, ha valakit kifelejtettem volna. Ráadásul az itteni felhozatal nem is teljesen fedi le azt a sok sporttársat, akiket volt szerencsém megismerni az elmúlt 2 évben.)

A kulcsosház a tetőn

A terepviszonyoknak megfelelően hol futva, hol gyalog haladtunk a célom, Koldusszállás felé és borzasztóan sajnáltam, hogy máris vége a túrámnak. Olyan jókat beszélgettünk, annyira jól haladtunk együtt. A fiúk egyre fűztek, hogy menjek el velük Mogyorósbányáig. Bár onnan nehéz hazajutni, szóval inkább Dorogig. De ha már Dorogig elmegyek, menjek velük végig, egészen Csillaghegyig. De hajthatatlan voltam, mert nem így készültem. Lélekben és felszerelésügyileg se, például lámpám és töltőm se volt. A lelkieket mondjuk hamar megoldottam volna, esélyes. 

Amikor az ember sajnálja, hogy célba ért...

Viszont volt egy túratervem, mert nem értem be ám ennyivel. Valahogy vissza szerettem volna jutni Tatabányáig, hát naná, hogy nem a legrövidebb úton fogok menni, az nem az én utam. Az én utam általában az, hogy szinte minden látnivalót útba ejtek a környéken. Kínálkozik máris a Pes-kő barlangja, egy igazi kuriózum Magyarországon a sziklaösvényével. Aztán van egy értelmetlen és furcsa nevű kilátó Vértestolna határában, a 4 Tonó-kilátó, ahonnan éppen annyit látni, mint a tövéből. Közel hozzá pedig ott a szintén érdekes nevű Bundschu-kút vagy Bundschuh-kút. Aztán van egy sokkal értelmesebb, igazi aknatoronyból átalakított kilátó is (Ranzinger Vince-kilátó) a Csúcsos-hegy tetején, ahonnan rálátni a Gerecsére, illetve Tatabánya egész környékére. Onnan már csak egy ugrás a híres Szelim-barlang és a Turul-szobor. Mindezt szépen fel lehet fűzni egy barlang-kilátó túraútvonalra, tehát sitty-suty, készen is állt a túraterv, mire Koldusszállásnál, a célban, ideje volt lassan búcsút venni a fiúktól. Laci gyorsan le is fotózott a vadiúj pólómban Finisherként. (A pólón van mindenféle, ami kicsit is militáris jellegű látnivaló a Kőszegi-hegységből: Írottkő kilátó, Hősök kapuja, katona, kőszegi vár, Óház-tető - szóval nagyon fogom szeretni.)

Emiatt a fotó miatt majdnem leszedte a fejem egy dzsippel érkező vadász - fogalmam sincs miért

Még egy darabig nem kellett nélkülözniük a srácoknak a társaságom, hiszen egészen a vértestolnai műútig velük mentem. Így Rakk Gyula is lencsevégre kapott, holott se százas, se ötvenes teljesítő nem voltam. Így legalább, pont a fotóspontnál, Márton Dani is utolért, akit egy ideje már emlegettünk, hogy vajon indult-e.

A vértestolnai műútnál Lacival (Rakk Gyula fotója)

Itt aztán elbúcsúztunk, és a srácok lelkére kötöttem, hogy ügyesek legyenek. Megnyugtattam őket, hogy miattam kár aggódni, rossz pénz nem vész el, mint ahogy egy sokat próbált túravezető sem a Gerecse rengetegében. És itt még a medvék se fognak itt megenni, legfeljebb a morózus vadászok némi répával és frissen lőtt vaddisznóval egyetemben.

Viszonylag kevéssé ismert látványosság a Pes-kő barlangja

Mikor még huszonéve a Kinizsi éjszakáján erre botorkáltam, nem is sejtettem, hogy itt ilyen extra látványosság van

Lentről vidám Iszinikesek zsivaja szűrődik fel barlangi magányomba - kicsit irigy vagyok

Innentől már rövid leszek és inkább a képeket hagyom mesélni, hiszen annak rendje és módja szerint végig is mentem a kitervelt útvonalon – igazi élménytúrában volt részem. Egyetlen dilemmám volt, hogy bepróbáljam-e a meredek hegyoldalban lévő, egy 1943-ban lezuhant JU-52-nek emléket állító keresztet az Öreg-Kovácson. De mivel eléggé kiesett az emlékkereszt, most se néztem meg ezt a látványosságot. Inkább irányultam, bár nem direkt útvonalon, a vonat felé.

Vértestolna határában

Az Öreg-Kovács-hegy a Vértestolnai medence peremén

A szép, összességében pont maratoni távú túra után a Vértes plázában még gyorsan lecsúszott egy jó adag gombás rizs a kínainál, aztán a vonaton hazafelé újból ismerős arcokra bukkantam a 25-ös távról.

Bundschu(h)-kút

Iszalag

Öreg tölgy a Kisréti vadászház romjánál

Ranzinger Vince-kilátó a Csúcsos-hegyen - egy aknatoronyból készült

Kilátás a Gerecse ormaira

Szelim-barlang

Tatabánya

Búcsúzóul egy napfényben fürdő turulmadár

Másnapra mégis óriási hiányérzetem volt. Az űrt pótolni hivatott a Sarokkő féle No-Aréna túra 20-as távja. Reggel még vacilláltam a 20 és a 10 között, de mire elindultam, egyértelműen a 20-as táv felé billent a mérleg nyelve. Méghozzá újból futva. Azt indulásig se sikerült megtudnom, sőt az itinerből sem, mit takar a túra rejtélyes neve. Netán a stadionépítési láz ellen tiltakozik burkoltan, vagy Miltényi Márta és Monspart Sarolta „A futás csodálatos világa” című könyvében olvasható mondatra utal, amit én is teljes szívvel vallok magaménak, hogy: „Futni mindenhol lehet, sőt bárhol érdemes. Így a futás helyszíne nem sorsdöntő, azonban ha választhatnak saját futópályát, akkor a világ legszebb, legnagyobb, legegészségesebb, legolcsóbb és egyelőre legkihasználatlanabb sportstadionja, a természet mellett döntsenek. A természet a szabadtéri sportpályák királya.” Szóval nem kell ide semmi aréna. 😃 Még esetleg ha tovább fejtegetjük ezt a témát a helyszínhez kapcsolva, akkor a Normafa maga az aréna, azaz NO-ARÉNA.

Még sosem voltam Lengvári féle túrán, szóval itt is debütáltam. Mint később kiderült, Tarnai Mátéval pont 5 perccel kerültük el egymást a rajtban. Addigra, mire odaért, már el is tűntem a hatalmas ködben az Anna-rét irányába. Fent a hegytetőn nem szitáló, hanem kimondottan csepegő köd fogadott. Az erdőnek volt egy sejtelmes, igazi novemberi hangulata. Bár kicsit kellemetlen volt a nedves hideg, mégis kifejezetten élveztem ezt a baljós balladai homályt. Kicsit reménykedtem, hogy valahol majd sikerül a ködtenger fölé kerülni, de sajnos erre nem nyílott alkalom és nem készíthettem látványos képeket.

A szombati napos képek kontrasztjaként ködtenger az Anna-réten

Hűvösvölgy felé elfogyott a köd, a Fekete-fejen már-már sütött a nap, hogy aztán a Vadaspark melletti Szilfa-tisztáson újból tejfehér, sejtelmes rengetegben gázolhassak. Makkosmária viszont megint napos volt, mint ahogy a Normafa déli lejtője is. Ekkorra már alább hagyott a futhatnékom, így az utolsó emelkedőt már csak gyalogoltam, azért is, hogy pár fotót készítsek és tudjam csodálni is az őszi erdőt. Felérve újra a Normafára éppen a ködpaplan peremén találtam magam, tehát még mindig nem lehetett letekinteni a fellegekre. Talán a túloldalról lehetett volna, de ott meg ugye nincs kilátás.

Ezek a Sarokkő túrák az untig ismert útvonalaikkal pont arra jók, hogy lefutva őket hétről-hétre, vagy amikor ráérek, kitűnő formát szerezzek a tavaszi szezonra, mert így legalább az emelkedőket se tudom elbliccelni, amire egyébként hajlamos vagyok.

Vajon mi épül a sárga jelzés alatt Hűvösvölgyben?

Katonasír - a kitörők emlékét őrzi

Földiekkel játszó égi tünemény a hűvösvölgyi Nagyréten

Vasoszlop a Fekete-fejen

Ködös Szilfa-tisztás

Kedvenc fám a tisztás közelében - mindig készül róla fotó

Jange Toni Kreuz a Korányi Intézettel szemben - egy eltűnt kisfiúnak állít emléket

Makkosmária kegytemploma - immár napfényben

Az ősz szépségei

Piktortégla üreg közel a makkosi réthez

Hiányérzet ide vagy oda, azért így lesérülve is szép sportos hétvégét zártam, most evvel kell megelégednem. Próbálom szuggerálni, hogy a hólyagokon keresztül maga a kór is távozott végleg belőlem, ki tudja, hátha bejön a voodoo-mutatvány. A lábam szerencsére szépen gyógyul, így talán hamarosan újra pályán leszek hosszabb távokon is, még talán idén is. Ha stovka nem is lesz, a Vulkántúrát azért tervezem december 14-én (mert minden jó túra és program megint egy napra esik.)

Strava linkek:

Iszinik 25:

After Iszinik:

No-Aréna 20: