Húsvéti Bakony megduplázva

 

Már a múlt heti BSZM beszámolómmal is elmaradásban voltam (azóta nagy nehezen megszültem), így a húsvéti hosszú hétvége túrás eseményeit is inkább csak röviden összefoglalom most – azaz a reményhal próbálkozik, hogy rövid maradjon. (Gyorsan be is másoltam a Teljesítménytúra FB oldalra kitett posztom, amit utólag kicsit megszerkesztettem.)

Szombaton és hétfőn is a Bakony ösvényeit tapostam két különböző rendezvényen, kis vasárnapi budapesti intermezzóval, mégpedig a Csórról egy kört leíró VII. Bakonyi nyuszitúra 33 km-es távján, valamint a Herendről induló Bakony 50 körtúrán.

A Bakony két merőben más tájegységét volt szerencsém meglátogatni:

VII. Bakonyi Nyuszitúra:

A szombati rendezvény a Kelet-Bakonyban (vagy Palotai-Bakonyban) Csór kiindulóponttal írt le egy nagyon látványos köröcskét, mely végiglátogatta a környező sziklás szárazvölgyeket, valamint a repertoáromból még hiányzó Baglyas-hegyet. Ezeket a völgyeket errefelé horgoknak hívják. Mostanában leginkább az útvonal szokott lenni egy túrában a legnagyobb vonzerő, ez mindkét túra esetében így volt: rengeteg számomra új helyet deríthettem fel. A nyuszitúra útvonalának jóformán a fele teljesen újdonság volt a számomra. A múlt hétvégi szenvedős BSZM lenyomata még érezhető volt valamennyire a tagjaimban, de még inkább mentálisan, így ezt ellensúlyozva nézelődős, felfedezős tempót terveztem esetleg kis belekocogással, de csak ha kényelmes. Amolyan húsvéti élménytúrázást a zöldellő, vadvirágos természetben nyuszikkal, tojásokkal, ragyogó napsütéssel.

Volt egy 13 km-es távja is ennek a túrának, melyet hozzá lehetett csapni a 33-ashoz. Mivel részben ugyanazon az útvonalon haladt, meg vissza is akartam érni az esti misére, most nem terveztem evvel a 45 km-es távval.

Fehérvári transzfer

Nem is a táv teljesítése volt a legnagyobb kihívás, hanem a túra logisztikája volt. Nyilván adta magát az 5:30-as vonat és a székesfehérvári busz némi (10-15 perces) gyaloglással a két pályaudvar között, de bíztam benne, hogy van olyan megoldás, amivel nem muszáj olyan korán felkelni a legkésőbb 8-ig történő csóri rajtoláshoz. Sajnálattal meg kellett állapítanom, hogy nincs, miután a menetrend nagyjából mindent lehetőségét végigzongoráztam. Maximum, ha nincs kedvem felkelni, majd maradok otthon aztán nézek valamit a Budaiban.

Csóri csuka és a mája - erre a Mátyás királyos mondára rímel a csárda neve

De aztán sikerült felkelem és kijutnom időben a vonathoz. Fehérváron kényelmesen átsétáltam a buszállomásra, ahonnan indult a várpalotai busz. A Magyarország24 jegy eddig jól vizsgázott, most teszteltem először (aztán hétfőn másodszor), olcsóbb és nagyon kényelmes utazni vele. Aztán hétfőn kaptam egy tippet a még olcsóbb utazásra... :-)

Régi magtárépület a túra rajtja mellett

Nedeczky kastély

Amolyan álruhás húsvéti nyuszi módjára hipp-hopp sikerült elrajtolnom, aztán végigfotózgattam azokat a látnivalókat a főúton, amiket idefelé menet megpillantottam. Hiszen nem sietek most..Ráadásul nagyon informatív ismertető tábla is van minden látványossághoz a faluban. Lekanyarodva jobbra jött is az első mászóka a Torii-kapuhoz. Ez egyébként egy cinóbervörösre pingált, tradicionális japán kapu, ami a sintó szentélyekbe vezető utat jelöli, de más szent helyeken, így hegyek lábánál is jelen lehet. A torii választóvonal, szimbolikus határ a hétköznapi világ és az azon túli föld, az emberek és az istenek világa között. Mikor a kapu mögött állva fényképezgettem az elém táruló vidéket, nem tudtam mindezt, de azt hiszem, mi túrázók nagyon mélyen értjük és éljük is ezt a szimbolikát, még ha oly távoli földről ered is.

A Torii kapu

Az emelkedőnek vége szakadt, kicsit lejtős terep következett, nekem meg kedvem szottyant kocorászni. Kezdtem is beérni a mezőny előttem baktató tagjait. Már régen emelkedett az út, de én még mindig futólépésben közlekedtem, mikor is egy nem túl egyértelmű irányba mutató nyíl kapcsán, ami ráadásul jó eséllyel nem is a túrához tartozott, ráköszöntem két helybéli (várpalotai) túrázóra. Ők útba is igazítottak, majd egy jó darabon társultam is hozzájuk. Aztán lett még egy túratársunk egy székesfehérvári úriember személyében. Kanyarogtunk néhol úttalan ösvényeken a horgok peremén, majd meredeken learaszoltunk a mélyükre, hogy aztán újból kikapaszkodjunk belőlük. Nem siettünk, hagytak is el minket jócskán futók meg mindenféle gyorsabb túrázók. Icipicit sajnáltam is a tempóváltásom, de csak tényleg éppen icipicit. Mert így viszont bőven volt idő arra, amiért igazán jöttem: felfedezni ezt a még sosem látott vidéket.

Futóruhában futás nélkül maradva

Ha hegységekről van szó, én elég csapodár természetű vagyok, sőt a bi- vagy poligámia sem lenne rágalom: egyidejűleg több szívbéli szerelmem tartom a polcon, hogy kellő időben elővegyem őket. A legkedvesebbek talán közülük a Bükk, a Kőszegi-hegység és a Keleti-Bakony. És mindegyik elég távol van ahhoz, hogy ritkán kerüljön sorra. A Keleti-Bakony esszenciája számomra pont ezekben a sziklás, vadregényes völgyekben rejlik és persze az áthatolhatatlan medvehagymarengetegben, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Titkon reméltem, most is találok szedni valót a zacskómba, de egész túrán egy árva szál se akadt. Viszont az egyik helyi erő nagyon javasolta, hogy tegyünk kitérőt néhány izgalmas bunkerhez a rövidebb táv letérésénél. A székesfehérvári túratárssal vállalkoztunk is erre, hiszen mindketten lelkesedünk az elhagyott katonai objektumokért. Nem is mentünk hiába. Bár a legtöbb bejárat be volt falazva, az egyiken volt egy rés, amin bejutottunk ebbe a zegzugos, emeletes bunkerbe, ami nagy valószínűséggel a KGB távközlési állomása volt. Állítólag pont ebben a bunkerben egy gyilkosság áldozatát is rejtegették.

Horgok mélyén...

... és tetején

Valamint bunkerek mélyén

A bunkermustra után haladtunk fehérvári társammal szépen tovább, mindössze a mozgó EP-t hiányoltuk nagyon, mert velük sehol se találkoztunk, pedig elég szigorúan tartottuk magunkat az útvonalhoz a kitérőt leszámolva (ami csak kiágazott az útvonalból ugyanoda visszatérve). A Baglyas-hegyhez közeledve két őz szaladt el a láthatáron. Rengeteg szép virág nyílt mindenfelé és egyre tágasabb lett a horizont, ami mind képre kívánkozott. A hegyről meredek, bokatörő út vezetett lefelé. A szervezők kicsit spórolósan bántak a szalagokkal, vagy nem mindig oda tették őket, ahova célszerű lett volna. Például ahhoz a kidőlt, rossz irányba terelő jelzéstáblához kellett volna, ami miatt majdnem többen elmentünk rossz irányba. Szerencsére hamar kapcsoltunk.

A Baglyas-hegy felé

Virágözön

Bakonykúti előtt egy érdekes kislányszobrocska állt egy vízmosás mellett, mely szerint itt vált angyallá egy 3 éves kislány, Ligeti Violetta. A történetre nem sikerült sehol se rábukkanni utólag. A helyszínen is találgattuk, szegénnyel mi történhetett. Bakonykútiban a frissítőponton egy régen látott egykori Sétafikás túratársam, Zsolt köszönt rám és csatlakozott hozzánk. Így hármasban bandukoltunk tovább. Ugyan viszonylag kényelmesen, de nem lassan, ráadásul folyamatosan mentünk, mégis a következő pont már éppen zárni készült, mire odaértünk. Állítólag 5 km/h-s sebességre tervezték a pontokat, ami semmiféleképpen sem egy turista-átlagsebesség még teljesítménytúrázók esetében sem. Főleg egy nyuszitúránál, ami nem csak a vérprofik számára vonzó esemény. Kicsit jobban belehúztunk, hogy ne zárjon ránk az erdő, vagy legalább is a nyuszitúra, de egy kanyarnál majdnem elmentünk rossz irányba még Iszkaszentgyörgy előtt. Szerencsére a kastélyparkban berendezett EP még nem akart zárni, nem is lett volna miért, hiszen bőven volt még mögöttünk ember. A szervezők az ellátmányt is kicsit alullőtték, víz alig jutott már, pedig a meleg miatt jó lett volna tölteni egy keveset a kulacsokba. (Lehet, hogy nem számítottak arra, hogy fogyni fog rendesen.)

Ligeti Violetta emlékhelye

Az iszkaszentgyörgyi kastély parkja, sőt az utána következő P jelzés mind ismerős volt számomra, hiszen egyszer futottam itt. Utána újabb horogba ereszkedtünk, mégpedig a szintén kies Szenes-horogba. Szerencsére Csór szélén találtunk egy működő kutat, így az utolsó kilométerre sikerült felfrissülni alaposan. Üdén és frissen kanyarogtunk be a központba. A célban már az utolsó zsíros kenyereket kenték, a lekváros kenyér meg a tea meg éppen elfogyott, de így is jó volt, jól belakmároztunk a maradék zsíros deszkákból. Sőt jutott még nyuszis kalács is, annak ellenére, hogy nem neveztünk előre.

Az iszkaszentgyörgyi kastély egy részlete

Némi húsvéti díszlet is jutott egy-egy pontra

Szenes-horog

A kevés visszásság ellenére jó túra volt kellemes társaságban és rengeteg új és szép látnivalóval, szóval egyáltalán nem bántam meg, hogy korán csörgött az óra. Ráadásul 6 órakor lezuhanyozva, puccparádéba vágva magam el is tudtam menni az esti misére, ahova szerettem volna köszönhetően annak, hogy utolsó pillanatban ugrottam fel a pesti gyorsra, miután Zsolt jó fej volt és elvitt Fehérvárig.

Bakony 50 (az Alumíniumedény dallamára)

Annak ellenére, hogy Herend Budapesttől sokkal messzebb van mint Csór, a Bakony 50-hez a Déli-Bakonyba elég volt csak a 6 órási vonathoz felkelnem. Igaz, az átszállást itt se úsztam meg, mert Herenden csak napi 2 vonat áll meg. És az nem a hajnali. A veszprémi buszon összeverődött a túrás csapat: Nagy Jani, Örsi Bálint. Őrsi Annáék egy másik túrára, Fenyőfőre mentek most. A rajt után Bálinthoz csapódtam és csak reménykedtem, bírni fogom a tempóját. A 18 órás vonatot szerette volna elérni, ehhez mérten 10 perc/km körüli átlagot tartottunk szinte végig (néha 9 perces km-ek is voltak). Viszont teketóriázni tényleg nem sokat lehetett, mert 20 órakor megy az utolsó busz (nem a pályaudvarról), szóval egyébként is meg kellett volna nyomni a tempót, amit eredetileg úgy terveztem, hogy majd kocogok, ahol kényelmes így időt nyerve. Pluszban volt egy feladatom: cserkésztábornak való helyeket kellett felderítenem – emiatt esélyes volt néhány kitérő is számomra (pl. a Fodortanyához és a csehbányai kápolnához). Felkötöttem tehát a fehérneműt, valamint a nyúlcipőt és igyekeztem Bálint nyomában.

Torii kapu helyett egy az úttestre pingált szarvas üdvözölte az erdei szentélybe belépőket

Ha lemaradtam (pl. fotók vagy táborhelyek miatt), kicsit futhattam is, de ez sokszor jól is esett. Ez a túra viszonylag oldschool rendezésű és spártai jellegű volt: kevés ellátás, ohne szalagozás, viszont szuper informatív térképes itinert kaptak kézhez a túrázók. Valahogy a kiírásból és az árból sejtettem ezt és bőven hoztam hazait, szokásommal ellentétben még szendvicset is. Letöltöttem a tracket is, nem is volt semmi gond. Főleg, hogy Bálint profi kalauz is (ezt nem vasutasként értem.) Az útvonalban a távhoz képest még 1000 m szint se volt, szóval ez egy könnyű de nagyon látványos ötvenes kellemes terepen. Egy kevéske látnivalót bele lehetett volna még csempészni az útvonalba, gondolok itt a szentgáli tiszafásra, csehbányai Mária kápolnára, esetleg Hölgykő várára. Például az Essegvár is elég kézenfekvő egyben elég rövid kitérő lett volna.

Szinte végig a zöld-fehér színek kísértek

Bálint nyomában medvehagymák közt (szedni most időm nem volt)

Mocsár az út közepén

Az Öreghálásnál

EP Németbányánál

A csehbányai Mária kápolna

A városlődi hajtűkanyar - valamiért sokat diskuráltunk vonatokról

Azért éhen nem maradt a túrázó, mert pont valamivel a féltávon túl, Városlődön egy nagyon dicséretes etetőpont várt minket kedves hölgyekkel és az általuk kínált gyönyörű zsíros deszkákkal. A szendvicseket meleg teával lehetett leöblíteni, de a vízutánpótlásra is gondoltak. A sárgán a városkából kifelé haladva a kálváriára is felkapaszkodhattunk (végre egy érintett látnivaló) és innen is megszemlélhettük a szaharai por miatt homályos horizontot. Ezután bámulatos zöldellő dombhátak következtek, melyek a fehéren virágzó fákkal képeztek kontrasztot. Millió egy képet készítettem és közben igyekeztem szedni a lábam. Idővel jól álltunk és már körvonalazódott, hogy meglesz a vonatunk. Volt egy furcsa epizód: még Városlőd előtt megelőztünk egy párost, hiszen sokkal gyorsabbak voltunk. És egyszer csak a szentgáli állomás után kiket látunk: a páros ott megy előttünk. Pedig az etetőponthoz éppen akkor érkeztek, mikor távozni készültünk. Hát akkor nincs más hátra, megint előzés lesz.

A városlődi kálvária

Még mindig zöld-fehér

A láthatárt elhomályosító szaharai por

Már a legendás szentgáli állomás felé

Nekem csak később, mint Bálintnak, mert egy bokorban akadt dolgom, emiatt aztán próbáltam kocogni megint – már sokkal nehezebben ment a szeles dombháton. Az EP után kifelé haladtunk a faluból, mikor az út mellett 4 db ezüstszínű csokitojást pillantottam meg. Kettőt el is vettünk, a másik kettőt meghagytuk a másik párosnak (ha a most a standard útvonalon jöttek. Ha nem, így jártak.) Az utolsó 10 km-en nagyrészt a szentgáli tiszafás alatt kanyarogtunk egy piros jelzésen. Az elkerített tiszafákból azért láttunk valamennyit. Annak ellenére, hogy a kis 50-es mezőny legvégén időn túl rajtoltunk 31-esként és 32-esként, mostanra már felverekedtük magunkat vagy 10 hellyel, újabb embereket előzve meg a réteken.

Szentgálon a ponttal szemben

A tiszafás alatt

Bándon felmásztunk az Essegvárba, most már belefért ez a kis kitérő is. Hiszen innen már csak egy ugrás volt Herend. Éppen a felüljárón haladtunk, mikor egy autó lassított, és Márton Daniék integettek ki belőle. Gratuláltunk egymásnak. Nekünk még volt nagyjából egy km a célig, de ezt gyorsan bedaráltuk. Az oklevélhez és a sólymos kitűzőhöz járt egy croissant és egy húsvéti csoki is. A vonatra várva el is fogyasztottuk mindezt még néhány hazai nasival egyetemben az állomás padján. Sok szép élménnyel gazdagodva utaztam haza hétfőn is.

Essegvár - a túra nem érintette, de mi igen

És véget ért a bakonyi köröcske, mielőtt befutott volna a 6 órás vonat

Vonatok randija a herendi állomáson

A végére maradt egy találós kérdés:

Vajon mi a cserkészek és a rendező Bauxitkutató Természetjáró SE közös halmaza?

A következő, (kicsit persze bugyuta) Aluminiumedény című cserkésznóta, amit majd biztos énekelnek a tábortűz mellett a bakonyi táborukban is (ha majd lesz, mert végül a Mecsek környékére mennek). Mifelénk a budai cserkészek kicsit más dallammal ismerik, mint a linken elérhető videóban éneklik:

„Főzhetsz, melegíthetsz, bennem éppen eleget.

Mert a fenekem átengedi a meleget.

És ha nem tudnád még a nevemet, a nevem:

Alumíniumedény.

AL2O3 x H2O,

tudja minden jól nevelt bauxitkutató.”

Tartalmas húsvéti hétvége volt (jövőre nagypéntekre is kinéztem egy bakonyi kiruccanást)

Apropó, táborhelynek valót is találtam, lehet, hogy többet is, de egy van, ami biztosan kivehető a Tiszta-víz-forrás közelében. Ez tűnt az összes közül a legalkalmasabb helynek nekem is. Ráadásul ennek is története van, itt szoktak táborozni a bakonyi indiánok.

Táborhely a Tiszta-víz-forrás közelében

Strava linkek:

VII. Bakonyi Nyuszitúra:

Bakony 50:

Csörömpöl a záróbicikli

Fotó: futófotó

 Létezik egy legendás és rangos 4 napos Balaton-kerülő futóverseny, amit valószínűleg minden futó ismer: ez a Balaton Szupermaraton, vagy röviden BSZM. Igazi futóvá válásom óta most került először megrendezésre (a COVID miatt volt 2 éves szünet) és először éreztem úgy, hogy akár kacérkodhatok az indulással valamelyik távon, hiszen ez is olyan rendezvény, amin legalább egyszer ott kell lenni. Persze szóba se jöhetett, hogy 4 nap alatt lefussam a teljes, 196 km-es távot, ehhez még nagyon zöldfülű vagyok. Csapatom pedig nincsen. Viszonylag későn is kapcsoltam a nevezéssel, avagy inkább csak kivártam: először is látnom kellett, hogy a PIPU-n le tudok-e futni egy maratoni távot, majd teljesítenem kellett a Zúzmara félmaratont és a WTF Cold versenyt is a formám tesztelésére. Mindegyik teszten sikeresen átmentem biztató eredményekkel, tehát irány a nevezőfelület.

Ami a távokat illeti, a bőség zavara fogadott: 4 napos, 2 napos, egyedül, párban, váltóban, félmaraton, maraton, valamint a napi szakaszok lefutása. Olyat szerettem volna választani (mint szinte mindig), ami kihívás is egyben, de nem mutat túl nagyon a teljesítőképességem határán. Egyetlen ilyen táv volt, a 3. napi maraton+, ami egy 43,5 km hosszú, kicsit szintesebb szakasz teljesítését jelenti Badacsonytól Balatonfüredig. A helyszín és a paraméterek miatt is erre esett a választásom. Egyetlen dolgot nem néztem meg a nevezéskor, a szintidőt. Na ez hiba volt, emiatt aztán főtt is a fejem rendesen később. A szinte ugyanazt a pályát futó MaratonFüredesek kaptak a teljesítésre 5 óra 53 percet, mi, akik kicsit többet futunk a maratonnál, mindössze 5 óra 33 perccel kalkulálhatunk. Egy rutinos, gyors lábú maratonistának nyilván nem pálya lefutni a távot ennyi idő alatt, nekem, a (teljesítmény)túrázóból lett csigabiga futónak az 5 órás maratonjaival viszont igen necces a szintidőn belül való beérés.

Volt időm tehát parázni ezen rengeteget, de azért edzeni is: rendes futóhoz méltóan kértem edzéstervet a BSI-től is, amit életemben először próbáltam be is tartani. Igaz, csak 6 hetet készültem edzéstervvel, viszont előtte is merőben más módszert választottam a felkészülésre, mint első maratonomnál. Akkor szerintem az egyik hibám az volt, hogy kevés hosszút futottam: most igyekeztem kiköszörülni ezt a csorbát és máris egy 27 km-es tereptávval indítottam még január közepén a Balaton déli oldalán (hogy a helyszínt is szokjam). Csináltam nehéz teljesítménytúrákat (BHTCS, Kiss Péter emléktúra), futottam minden körülmények között (éjszaka, esőben, hidegben), sőt több teljesítménytúrát lenyomtam szinte végig futva, pl. a Dunán innen Dunán túl 47 km-ét, valamint a Reguly Antal emléktúra 35 km-ét. Másrészt az edzésterv bőven tartalmazott edzéseket az anaerob tartományra is, amit én előszeretettel szoktam elbliccelni. Most nem volt apelláta, jöttek az intervallok, fartlekek, dombfutások.

Sajnos 1 hét így is kimaradt egy masszív (kissé COVID gyanús) betegség miatt, ami eléggé vissza is dobott a kezdőpontra vagy az alá, pedig már kezdtem egész biztató tempókat futni. De a kocka el volt vetve, március 23-án szombaton várt Badacsony és a maraton+, az első hivatalos ultrácskám.

Először azt hittem, Badacsonyba eljutni sima liba Budapestről, főleg, hogy a rajt csak 10 óra 20 perckor van. De óriási csalódás ért, mikor megnéztem a menetrendet: vagy hajnalok hajnalán felkelve, ezer átszállással megkerülöm fél Magyarországot, mire Badacsonyba jutok, vagy csak 20-30 percem lesz készülődni. Az meg borzasztóan kevés egy ekkora versenynél. A futóknak nem kell sorolni, mi mindent kell ilyenkor végigzongorázni: csomagok leadása, rajtzónák és ismerősök felderítése, hangulatba kerülés, bemelegítés és ami egyik legfontosabb, megtalálni a mellékhelyiséget és kivárni az ottani sort. Szóval megint Peti jóindulatát és fuvarját kellett igénybe vennem.

Ugorjunk is az időben és a térben egészen a rajt előtti badacsonyi nyüzsgésbe a MOL benzinkút tájékára. Mindenhol futóruhás emberek jönnek-mennek, próbálnak parkolóhelyet találni hozzánk hasonlóan. Alig, hogy beálltunk egy helyre, máris megpillantom Zolit, aki a 4 napos teljes távból ma futja a 3. etapot. Eddig szépen állta a sarat. Mi még mókolunk a parkolás körül, majd elindulunk a rajt helyszínére, ahol megint kivel találkozunk: Zolival. Így legalább csevegünk kicsit. Kérdezi, mi a stratégiám. Mondom, nem elfutni az elejét és az, hogy 6 perces kilométereknél gyorsabban futni tilos. Majd folyamatosan lassulok, de azért az elején próbálok időt nyerni. (Úgy számoltam, a folyamatos 7:40 perces kilométerekkel lehet éppen szintidőn belül beérni, az meg azért nem egy űrtempó. Na de kérdés, tudok-e folyamatosan futni, mert most eléggé a túrázásra vagyok kihegyezve???) Ő mint öreg BSZM-es róka, nyugtázza a tervem. Elbúcsúzunk és beállok a mobilvécék előtt kígyózó sorba. Elég reménytelen a helyzet, nagyon lassan halad a sor, nekem meg még melegíteni is kéne.

A nádasban melegítés (khm, illemhely-keresés) közepette

Akkor vonjuk össze a kettőt. Elindulok kocogva kifelé a településről, hátha akad egy félreeső hely vagy bokor. Az egyetlen letérőt a part felé sajnos már mások is felfedezték, de nincs más választásom. Találok egy eldugott stéget a nádasban, ami tudom, nem a legalkalmasabb, de most sajnos nincs idő tovább keresgélni.

Aztán vissza gyorsan a rajthoz, majd még megkerestem Petit az új parkolóhelyén, ahol különféle futóbölcsességekkel és -közhelyekkel szórakoztattam. (A maraton nem két félmaraton. Ne fusd el az elejét, a versenyt nem az első kilométereken kell megnyerni! A maraton a félmaratonnál kezdődik. A tempó öl, nem a táv. stb.) Ezt mind fel is véshettem volna a bal kezemre a települések vagy a frissítőpontok mellé. Ez volt az én kis puskám, illetve lelki támaszom a hosszú út során. Sajnos nem fotóztam le a saját készítésű ideiglenes tetkómat, pedig még tanúhegyek halacskák és kishajók is kerültek rá. :-)

A még büszke reménybeli maratonista (talán kicsit a tetkó is látszik)

Jön még egy kis gimnasztika és már állhatok is be a nekem való utolsó 6-os rajtzónába. Párosával rajtolunk, én majdnem a legvégére állok, úgysem fogok sietni. Közben többszörösen elbúcsúzunk egymástól Petivel a reménybeli füredi viszontlátásig.

Párosával indítanak bennünket, de nagyon flottul, egyáltalán nem lassan megy a rajtoltatás, Péter Attila meg szakadatlanul szórakoztat minket, nincs is idő izgulni vagy belegondolni, mire is vállalkoztam. Mert ha tudnám, már most hátraarcot csinálnék.

Rajtam a sor, neki is indulhatok az eddigi leghosszabb aszfaltos távomnak. Terepen futottam már többet is, de az mindig egy kicsit más tészta. Ott nem szégyen belesétálni, meg-meg állni és a szintidő is mindig barátságosabb, nem is beszélve a teljesítménytúrákról. De most haladni kell, mert igen szűkös az időkeret. Az első kilométeren már túl is vagyok, miközben sikerült a mezőnnyel kikanyarognom Badacsonyról. Jól megy a futás, észre se veszem, hogy a tempó egy árnyalatnyit gyorsabb a tervezettnél. Kicsit a 6 perces kilométereknél gyorsabb vagyok, de nem annyival, hogy visszavegyek. Arra gondolok, jól jönnek majd még az itt nyert percek és másodpercek. Most gyűjtöm a tartalékom, ebből kell gazdálkodnom a második félidőben. Mert ugye a maraton a félmaratonnál kezdődik... (És az ultrácska is)

Minden jól is megy kb. 10 kilométerig, kicsit lassulgatok, de ez nem baj a tervem szerint se (eleve kb. 6:10-es perceket kéne mennem). Sőt, erre a versenyre frissítési tervem is van: 20 percenként 2 dl izotónia. Depóztam is minden második pontra magamnak újat. Az igazat megvallva úgy osztottam be, hogy a 20 perceket nehezen tudom figyelni, lényeg az, hogy igyak minden ponton, és két pont között is fogyjon el majdnem egy egész kulaccsal. Ez eleinte megy is szépen.

Itt még minden szép és jó (fotó: futófotó)

Már valahol Révfülöp környékén kanyargok a bringaúton, sőt az első nagyobb emelkedőt is sikerrel vettem nemrég, sőt, talán már az első váltóponton is túl vagyok, ahol be is mutattam egy vicces mutatványt: vissza kellett fordulnom, mert majdnem otthagytam a depózott frissítésem. Péter Attila meg mindent szépen lekommentált. :-) Szerencsére csak pár másodperc bánta. De alig telik el idő, érzem, hogy baj van. Valami nagyon furcsa körülöttem, mintha egy csőben futnék. Ami előttem van, az tiszta, de a külvilágot elég periférikusan érzékelem. Ez olyan leírhatatlan érzés, főleg amiatt, hogy először fordul elő velem. Rosszul nem vagyok, talán kicsit kóválygok, de nem hiszem, hogy a melegtől. Inni eddig nagyon is rendesen ittam. Túl gyorsan se futok. (Félmaratonokon általában bírom tartani a 6 perces kilométereknél gyorsabb tempót végig, ha minden jól megy.) Az biztos, hogy nem jól aludtam az éjjel, mert bennem volt a drukk és valószínű, még egy kávét is jó lett volna meginnom indulás előtt. Az alvás és az ezt ellensúlyozó koffein hiánya biztos nincs segítségemre most.

Az biztos, ha folytatom ezt a korántsem gyors tempót, idő előtt kidőlök, viszont még egy félmaratonnál se tartok, addig meg azért szoktam bírni szuflával nagyobb fordulatszámon is. De ez most nem a félmaraton. Nincs mese, muszáj még lassulni, jobban is fog esni így. Már majdnem 7 perces ezreket futok, aztán már 7 percen túliakat, de legalább tisztul a külvilág és felsejlik a körülöttem lévő táj, és a többi futó. (Hol van az már, hogy Koffein kapitánnyal váltottam pár szót még valahol az eleje táján.)

Akali előtt, ismerős úton (nyáron pont futottam egyszer itt, napszúrást is kaptam) Fotó: futófotó

De hiába a belassulás, egyre nehezebben megy a futómozgás, mire 20 kilinél tartok, a szintidő tartásához kellő időnél is hosszabb ideig tart sokszor egy-egy km lefutása. De nincs egyelőre gond, van bőven a puttonyomban tartalék, eddig csak azt gyűjtögettem. Most azonban jó pár kilométeren keresztül muszáj felhasználnom is belőle. Nagyon korán van még ehhez! Csak nem belefutottam a falba már a felénél?

Összesen 2 fotóra futotta a hosszú út alatt - itt Akali templomai

Meg aztán jönnek szépen a combosabb emelkedők is sorban. A zánkait még kifutom, de az akaliba és az udvariba kénytelen vagyok belesétálni. A Balatonakali utáni hosszabb kaptatón utolér és le is előz a mezőny utolsó tagja, aki szintén egy hölgy. Mögöttem egyre jobban csörömpöl valami. Csak nem ez lenne a zárójármű, ami jelen esetben egy bicikli? Próbálom magam áltatni, hogy nem, csak éppen erre kirándul ez a bringás, de gyanús, nagyon gyanús, hogy nem akar leelőzni, még akkor se, ha csak elcsigázottan gyaloglok felfelé. Ja én egyébként egy f@szagyerek teljesítménytúrázó lennék, csupa ultratávval a tarsolyomban. Most aztán mutogathatom az okleveleim meg a kitűzőim, ha még a mezőny utolsó tagja is simán legyalogol.

Szerencsére egyenesbe kerülök és innen együtt folytatjuk a másik hölggyel, akiről kiderül, hogy szintén ismerősen mozog a túrák világában, éppen a Vérkörre készül. Társaságban sokkal jobb, kölcsönösen tudjuk húzni egymást, hiszen mindkettőnknek hasonlóan nehéz. Egy darabig még zörög utánunk a zárókerékpár, de nemsokára új embere akad, mert megelőzünk egy nagyon elcsigázott 4 napost futó kicsit sántikáló srácot. 

Nálam új, de már régről ismerős gondok jelentkeznek a lábfejgörcsök formájában. Pedig elméletileg az izotónia tele van magnéziummal. Hiába jönnek néha lejtők, begörcsölt lábfejjel nehéz gyorsítani rajtuk. De lassan elérjük a 30 km-t, majd a 35-öt is, miután kigyalogoltunk pár combosabb emelkedőt Udvari környékén. Így becsúszik pár 8 perces kilométer is. De a többi szerencsére még futás, még ha csigalassú, 7 percen túli is. 

Aszófőtől nagyjából már lejtőn haladunk. A frissítőponton kicsit hezitálok, vigyem-e magammal az itt depózott utolsó fél literes kulacsom is, mert a fene kívánja már a többletsúlyt, ráadásul van még italom elég. Mindig maradt egy pici, meg már a pontokon is kezdtem vizet és kólát is iszogatni a kötelező izotónia mellett.  Sőt sutyiban lecsúszott pár szem ropi és mazsola is. Ennyit a frissítési tervről. Nem akarok gondot okozni az egyébként igen kedves pontszemélyzetnek, így inkább magamhoz veszem az utolsó méretes kulacsom is, aztán utánam az özönvíz. Szerencsére a záróbicikli már elég távol csörömpöl. Haladunk tovább a cél irányába. Alkalmi futótársam egy bokor felé kacsingat, én megyek tovább, minden másodperc drága most. Már közel a legutolsó frissítőpont, ami 39 km-nél van, mikor újabb akut probléma keletkezik. Már nemcsak a lábfejem görcsöl, hanem a jobb vádlim is. Ez tutibiztos frissítési hiba lesz. De örüljek, hogy ezúttal legalább emésztési problémáim nincsenek az autoimmun bélgyulladásom ellenére (mint ahogy ígérték is a termék oldalán).

Az apáti templomromra újdonságként csodálkoztam rá

A ponton próbálom megkeresni a magnéziumom, de sehol sem találom a mellényemben. Még van egy árva sótabletta az asztalon, elkérem a felét (hátha kell még a mögöttem jövőknek a többi). Aztán gyerünk tovább, már csak 4 kilométer. Csatlakozik hozzám egy 4 napost teljesítő külföldi srác, pár szót váltunk. Mondja, neki gyomorbajai voltak és hánynia kellett és ki kellett állnia egy időre. Most azonban elég tempósan siet a cél irányába. Kérdésére, hogy velem minden OK-e csak azt tudom mondani az angoltudásomhoz mérten lakonikusan fogalmazva, hogy nem, de most már közel a cél, muszáj megcsinálni. A fotós a közelben leselkedik ránk, megpróbálok mosolyogni, nehezen megy. 

Itt például nem is sikerült (fotó: futófotó)

De fotósunk profi volt, sikerült mosolygós képet is lőnie ugyanitt (fotó:futófotó)

A görcs újból és újból belehasít a vádlimba, most már mindkettőbe. Egyetlen orvosság, ha megállok nyújtani. Meg előkotrok egy gélt, hátha segít. De ezzel is csak bénáságok további sorát követem el. A felét kiittam, a többit gyömöszölném be az egyik zsebbe, de kifolyik a sárga massza, végig a kezemen, zsákomon, combomon. Kis híján Tihanytól Füredig folyt a sárga lé. Kár érte, pont a kedvencem ez a kurkumás, ráadásul tiszta ragacs lettem. Persze a bajaimon ez se segít, egyre gyakrabban jelentkezik a görcs. Már 500-300 méterenként muszáj kiállnom nyújtani. Kicsit aggódok a futótársam miatt, mert ennek ellenére sehol se látom, nem ér utol. Ezen a ponton teljesen lényegtelen, melyikünk ér előbb célba, a hangsúly inkább azon van, sikerüljön mindkettőnknek. Két megállás között próbálom a cél irányába vonszolni magam afféle futómozgást imitálva. A szembejövő futók, bringások mind drukkolnak, ez ad egy kis erőt. Aztán beérek a városba, már Balatonfüred utcáin igyekszem (és nyújtogatok egy-egy alkalmas fánál vagy oszlopnál). Magam is csodálom már, hogy lehagyok egy futót. Ő első maratonját futja a hátán lévő felirat szerint.

A célvonal, ahol hirtelen megszépül minden (fotó: futófotó)

Fogalmam sincs, hol tartok időben, csak remélem, nem futottam ki a szintidőből. Még úgy saccolom, meglesz. Ha meg nem, akkor ez van, attól még végigcsinálom. A cél csak nem akar megjelenni a láthatáron, de egyre több boldog futót látok éremmel a nyakukban, szóval nem lehet már messze, az órám szerint is csak pár száz méter választ el a célba érés örömétől. Próbálok kicsit rákapcsolni. Érdekes módon a görcs is alábbhagy, ahogy a célegyenest megpillantva kicsit erősebb tempóra váltok. Nem a megszokott sprint ez már, csak valamivel gyorsabban szedem a lábam az eddiginél. Már ott is vagyok a kapu alatt és kapok érmet - tehát beértem időn belül. Sokat nem hagytam bent a szintidőben, csak 10 percnél valamivel többet.

Megküzdöttem ezért az éremért

Nemcsak érmet akasztanak nyakamba a gondos szervezők, hanem vállamra terítenek egy fóliát is, nehogy megfázzak. Mivel a csomagosztó sátrat nem veszem észre, hanem lecuccolok a legközelebbi zöldterületre, még az ajándékaim is odahozzák! Ez az igazi BSZM feeling, ezért kellett itt lennem. Titkon azért reméltem, hogy futok végre egy 5 órás maratonnál jobbat, de ez most nem sikerült. Viszont sikeresen teljesítettem első miniultra távomat. Rövidke, nyögvenyelős, de az enyém, senki se veheti el tőlem. Hol vannak már az izomgörcsök, hol van már a kótyagos fej? Otthagytam Badacsony és Füred között félúton. A hibák ugye azért vannak, hogy okuljunk belőlük, az eredmények meg azért, hogy javítsunk rajtuk. 

Kicsit homályos Balaton (a kifolyt gél megtette a hatását a telefonomban is)

Közben a korábbi futótársam is beért, akivel együtt küzdöttünk sok kilométeren át. Gratulálunk egymásnak. Az utolsó és utolsó előtti helyekért ugyanúgy meg kell küzdeni mint a többiért. Mindenki megy is pihenni, ünnepelni, ki fagyival, ki mással tölti vissza a kalóriákat. Míg kiderítem, Peti merre jár, leruccanok a tóhoz. Lehámozom a cipőt és a kompressziós szárat, áztatgatom a lábaimat a kicsit még hűvös vízben. Mögöttem a padon pár német biztos bolondnak néz. Ők nem tudják, mekkora küzdelem van mögöttem és hogy milyen jól esik ez a rögtönzött fürdő. A rendezvényt lassan elkezdik bontani, miután mindenki beért, megyek is az autóhoz. Megtaláljuk Balatonfüred talán legpuccosabb cukrászdáját a közelben, ahova beülünk ünnepelni. Van is most mit.

Annak fényében, hogy milyen fantasztikus sporteredmények születtek csak az elmúlt hetekben a futás háza táján, egy kisegérfülnyi történés ez vagy akkora sem. Zoli futócimborám flottul végigfutotta mind a 4 napot. Az igazi hősök ők, a 4 naposok. Talán sose jutok el oda, hogy induljak ebben a számban. Aztán vannak még szintek, haladjunk sorban: Janek Noémi női pályacsúccsal teljesítette a Kört. Még csak szép időjáráshoz se volt szerencséje, szakadó esőben indult. Csipi elsőként teljesítette a még durvább Labirintust. Jasmin Paris pedig első nőként időben beért a világ legdurvább ultrájának tartott Barkley maratonon.

Jövőre ugyanekkor ugyanitt? Még nem merem mondani, hogy naná, de azt igen, hogy semmi akadálya.

Strava link: