(Próbálkozva az itiner stílusában - avagy kötöm az 🐶-et a túrához)
Hétvégén még kutya meleg volt a Cinege Nagykörön szombaton és vasárnap Tótországban is. De jön még kutyára dér! Keddre beköszöntött az áprilisi ősz, ráadásul kiadós esőt ígértek nagy lehűléssel. A szabim viszont már megvolt, így menni kellett kutyagolni egy keddit. Lehetőleg mindkét távon, mert úgy kerek és az az igazi edzés.
Készültem tehát esőcuccal, váltócuccal a depóba, biztos ami biztos. Ha nagyon szakad, legfeljebb már nem megyek ki kutyálkodni a második körre. Mikor elindultam, még csak szemerkélt, mire odaértem az Aquincumhoz, már rendesen esett. A kutya mindenit, Murphy dolgozik...
A 20-as kör, azaz ebcsont beforr!
Nincs mit tenni, ha már beneveztem, kutya kötelességem elindulni kiadós esőben is, és teljesíteni, amit vállaltam. Bármelyik nagyobb eseményen lehet ugye rossz idő, erre ez a „rövidke” ázás elsőrangú edzés az olyan időjárási eshetőségekre, amiben még a kutyát se verik ki. Dóriék tehát megírták az itinerem a 20-as távra. Azt vettem előre, mert inkább a nagyot csinálom meg biztosan, ha időközben az idő még kutyának valóbbra fordulna. Futórajtot vettem és hamarosan általam sosem látott mesevilágba csöppentem a Mocsárosdűlőn.
 |
| Vicces lépcsős kitérő |
 |
| Mocsári miliő |
Budapestnek vannak részei, ahol még sosem jártam, ez is egy közülük. És az első körben még nem is láttam az összes itteni attrakciót. Viszont sikerült máris elvétenem az irányt a visszatérő ágra, vissza kellett fordulnom korrigálni az útvonal másik, odafelé tartó ágára. Bár egyik kutya, másik eb, ekkor még törekedtem arra, hogy szépen tartsam magam a trackhez és az eredetileg előírt irányokhoz... Ugye a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát... Ebbéli próbálkozásom majdnem a mocsárban végződött, de aztán csak megtaláltam a helyes utat. Az útkeresés terén aztán egész sokáig kutya bajom se volt.
 |
| Esős Péter-hegyi hangulat |
A Határ úttól feldöcögtem a Péter-hegy oldalába, ahonnan csoda panoráma nyílt a Hármashatár-hegyre és társaira. A település és az erdő határán vitt sokáig az egyre emelkedő útvonal a Héthalom utcában. Eddigre a sok emelkedőn futástól fáradt voltam, mint a kutya, így inkább már csak koslattam, mint egy kutya egy másik túrázó nyomában. Az első ellenőrzőpontnál, ami stílszerűen egy kutyaszemetesnél volt, együtt igazoltunk, aztán újból nekiveselkedtem a futásnak és az emelkedőknek, számomra teljesen ismeretlen terepen. Sokáig határkövek mellett vitt az utunk, majd élesen balra le kellett kanyarodnunk egy lejtőn. Ahogy kibukkantam lókutyahalálában a házak közé, majdnem két méretes (és gyönyörű) ónémetjuhász martaléka lettem. Szerencséje a gazdijuk jól nevelte őket és biztosított róla, hogy nem kell félnem tőlük. Aztán ők is kocogni kezdtek, ment mindenki a maga útján tovább. Én a Rókahegyi kőfejtő irányába igyekeztem, ahol a második pecsétet kaptam az ottani sátorban didergő pontőröktől. Emellé járt csont alakú jutalomfalat is mézeskalácsból és sok-sok más finomság. A kedvencem a húsvéti gumicukor volt, a továbbiakban rendesen rájártam.
 |
| Jutifali |
 |
| és egyéb finomságok bőségesen |
 |
| A kőfejtő |
A kőfejtőből meredeken kapaszkodik ki a sziklás-lépcsős piros háromszög turistaút, amit most hűséges kutya módjára követnünk kellett. Majd a piros jelzésen kanyarogtunk a Róka-hegy oldalában. Az erdős rész végére érve cuppogós, ragaszkodós természetű sárral akadt dolgom, meg lovacskás panorámával a Kevélyek irányába. A forgalmas Budakalászi útig tartott a futókám, innen inkább kigyalogoltam a kaptatót (amin egyébként pár éve versenyen se futottam fel végig – most se bírnék). A Kevély emelkedőjének majdnem a legvégén (azaz annak, ami most nekünk jutott belőle az Ezüst-hegyi kőfejtő kilátópontjáig) honolt a harmadik ellenőrzőpont. Itt is volt minden földi jó, még bélyegző is. Innen egy egri túratárssal indultunk tovább, aki beért az emelkedőn. Mivel a csúnya köves lejtő engem futásra csábított (én már csak egy ilyen kutyaütő lejtőfutó vagyok), sajnos hamar el is búcsúztunk egymástól. Még szerencse, hogy figyelmeztetett a nehezen észrevehető negyedik pontra, így nem hagytam ki. Az Üröm irányába vezető ösvénynek akadt néhány kihívást jelentő, igen csúszós szakasza, ahol kénytelen voltam óvatos üzemmódba kapcsolni. Biztos jót mulattak rajtam a mögöttem lévő túrázók, hogy lám, a vakmerő futó is behúzta a fékeket! De a kutya ugat, a karaván halad.
 |
Lovak a láthatáron
|
 |
| Érik a ropogós cseresznye (igen korán már) |
Egyébként egyre csak csodálkoztam, milyen sokan vannak rajtam kívül pályán a hétköznap és a rossz idő ellenére, már a sokadik túrázót/csoportot hagytam le ma. És még nem volt vége! Szerencsére az égi áldás kezdett eddigre alábbhagyni, viszont kutya hideg volt, dideregtem mint az ázott kutya a vékony futóruhában.
 |
| A 3. EP környéke |
Egy hosszú lejtő vezetett Üröm főutcájára, ahonnan egy vadiújnak tűnő rekortán futópálya és egy patak mellé kellett lekanyarodnunk. Ezt a kanyart csak másodjára sikerült helyesen bevennem. Rendes terepfutó módjára a fűben maradtam, a rekortánt kutyába se vettem. Csak az út legvégén tértem rá, ami vélhetően kevéssé örült a Speedcross talpának. Én viszont az egész úton örültem neki, hogy mennyire jól tapad. A Goretex benne ugyan ebben az időben nem sokat ér. Nemsokára már Üröm kálváriájának német nyelvű stációi között kapaszkodhattam a három kereszthez. Itt láttam meg idei első bíboros kosboromat. Az igazolást segítő íróeszköznek sajnos nyoma veszett, szerencsémre megint beértem egy túrázót, akitől tudtam tollat kérni.
 |
| Szőlőültetvény Üröm határában |
 |
| Ürömi kálvária |
Megint emelkedő jött és lihegtem mint kutya a kánikulában, felkapaszkodva a Kis-dombra. Itt újból csodaszép panoráma fogadott. Hamarosan az is kiderült, hol van a kutya, azaz az igazolópont elásva a dombtetőn. Cuki kecske volt rárajzolva a papírbójára, amit szívesen lefotóztam volna, de sajnos a telefonom másként döntött. Úgy gondolta, a kutyának is jobb dolga van, mint neki, hogy folyton előrángatják ebben a cudar időben, ázik-fázik és még dolgoznia is kell. Na ebből elég volt neki, hiába a vadonatúj akksi, bemondta az unalmast. Én meg kivert kutya módjára track nélkül bolyonghattam tovább. Egyelőre segítettek a szalagok és az egyéb útvonaljelzések eljutni ismét a kőfejtő pontjához. Itt megint jóllaktam mint a lakodalmas kutya, aztán próbáltam igazodni a pontőrök tanácsaihoz. Ennek ellenére egyszer csak elfogytak a szalagok és a lépcsők is, és én ismét ott álltam tanácstalanul a kőfejtő bejáratánál.
 |
| Panoráma a Kis-dombról |
Az itiner szerint és a józan paraszti logikám szerint is lefelé kéne tartanom, így az idevezető egyik szalag se jó a szemközti utcákban. Lefelé az örömi úton nem láttam semmit. A vázlatos térkép alapján se megfelelők az eddig bejárt útvonalak. Talán esélyes, hogy piros háromszögön kéne menni, de itt ilyen nincs. Akkor menjünk vissza a lépcsőkön! Elmentem egy kilátópontig, de piros háromszögnek híre-hamva se volt, se Bérctető utcának, amit az itiner említ. Az utóbbi már kezdett úgy kinézni, mintha a kutya szájából rángatták volna ki, mivel folyton a tanácsához kellett folyamodnom. Megint visszafordultam. Aztán megint ott álltam a kőfejtő bejáratánál tanácstalanul. Továbbra is bizonytalan volt a helyes irány, mint a kutya vacsorája.
Jobb híján elkezdtem lefelé futni az Ürömi úton, az úgyis bevisz a városba. Ha szerencsém van, a maradék egy pontot megtalálom valahogy, legfeljebb kérdezősködöm. De erre semmi szükség nem volt, mert egy ponton a Rókahegyi utca és a szalagok is becsatlakoztak az Ürömi útba. Most már örök rejtély marad, hol kellett volna lejönni. Vagy nem?
Az itiner szövegét hűen követve eljutottam a kérdéses igazolópontra a Dóra kozmetikához. Innen már kutyafuttában már csak egy ugrás volt a Mocsárosdűlő, ahonnan most egy másik, szintén bámulatosan szép útvonalon kanyarogtam ki. Szerencsésen átvészeltem egy kutyatámadást (lehet, hogy ez se véletlen?): egy kóbor eb csaholva szaladt utánam. Azt mondják, amelyik kutya ugat, az nem harap, de most ezt nem volt kedvem tesztelni. Hála Istennek most is használt, hogy teljes hangerőn leordítottam a fejét. Hátrább az agarakkal! A kutya meg a mája! (Van némi gyakorlatom. sajnos...)
Kiérve a Gladiátor utcába rossz irányba fordultam, így némi kerülővel értem célba a 20-as körön. Kicsit leültem szárítkozni és életet lehelni a telefonomba, de hiába. Közben gondolkodhattam azon, hogy megbántam-e a túrán való indulást, mint a kutya, mely kilencet kölykedzett és kimegyek-e még a 10-es körre. Hát naná, hogy ki! Már úgy belejöttem, mint kiskutya az ugatásba!
A 10-es kör, azaz kutyaharapást szőrivel!
Se kutyám, se macskám, se telefonom, se trackem... Viszont van jó és részletes útvonalleírásom és rengeteg emlékem a 20-as körből. És az útvonaljelölés se kutya ezen a túrán! Tehát van reményem bőven, hogy végigjutok így is csont nélkül és ne kóboroljak, mint egy gazdátlan kutya. (Azaz csontot majd kapok a Róka-hegyen...)
Egyedül azt bántam, hogy fotózni nem tudok, főleg, hogy ez most már csak egy levezető kényelmes séta volt számomra. Futás? Ugyan, a kutya se ugat utána! A gyaloglást meg megszoktam már, mint kutya a verést. Így végre jobban volt időm körülnézni a Mocsárosdűlőben is, ahol az elágazásnál egy komplett birkanyáj legelészett, hátrébb egy pásztor vigyázta őket. Itt a nagyváros peremén! A birkák csak bámultak, nem is mentek odébb, egy csöppet se féltek. Rettenetesen sajnáltam, hogy nincs használható fényképezőgépem, micsoda képtelenség!
A korábban megismert túrázók is jöttek szemben sorra a 20-as körről, sőt később a Rókahegy pontőrei is, mert kaptak váltást (akikkel még a rajtnak/célnak helyet adó Rund kocsmában ismerkedtem meg). Egy aprócska gikszert sikerült beiktatnom, nem kanyarodtam rá a gesztenyesorra a Fürdő utca előtt. De már késő bánat, ebgondolat volt, mikor rájöttem. A Rókahegyi útnál meg megnézhettem, merre kellett volna lejönnöm a 20-ason. Itt követtem el a második és utolsó hibát a 10-esen: nem a piros kereszten jutottam el a bányaudvarba. De így legalább izgalmasabb volt a rengeteg meredek lépcsőn fel-le kutyagolni. A pontszemélyzettel beszélgettem egy kicsit, miközben elpusztítottam néhány kenyeret meg majdnem az összes savanyú gumicukrot is. Én már csak ilyen rossz kutya vagyok!
Ha már ilyen jól tartottak, felüdülve indulhattam a Kis-domb irányába. Szemből ismét jött pár túrázó. A kecskés pecsétnél igazoltam, majd visszafordulva és jobbra letérve, majd egy szép réten átvágva értem el a Péter-hegy erdejét. Egy idő után kezdett derengeni, hogy itt már jártam, igaz, csak úgy kutyafuttában és nem volt időm nézelődni. Először a rengeteg határkő tűnt fel és a sáncszerűség, ami mellett haladt a piros T jelzésű út. Miután szétvált a 20-as és a 10-es táv, egy II. világháborús lőszerfülkénél kellett igazolni. Az ösvényke, egy futásra csábító eszményi single track, ide-oda kanyarogva vezetett ki az erdőből a már ismerős Héthalom utcába. Így hirtelenjében a lekanyarodást majdnem elrontottam, pedig a 20-ason pont erre kellett feljönnöm a Mészkő utcától.
A Mocsárosdűlőn már rutinosan áthaladva ismerősen köszöntem a pásztornak és juhainak (íme a helyről egy egész friss érdekes cikk tele fotókkal - olyanokkal, amit nem volt alkalmam elkészíteni). A vadregényes hangulatot árasztó Schäffer-árokban még mindig békésen úszkált egy vadkacsa. Próbálkoztam, de a telefonom továbbra sem sikerült beüzemelni, hogy legalább pár fotót készítsek. A kutyafáját!
Most már a Gladiátor utcában jó irányba kanyarodva tempóztam be a célba (még a lejtőn futólépésre váltottam, hisz mint tudjuk, kutyából nem lesz szalonna). A kocsma melegében jól esett a nagyon finom cappuccino, amit a bónra vettem. Kicsit még beszélgettem Dórival és Mátéval, aztán egyre több túrázó távozott és érkezett, én sem akartam kötni az ebet a karóhoz, tehát távoztam sok szép élménnyel kevéssé ismert tájakon, két gyönyörű (többféléből választható) emléklappal és kitűzővel. Nem hiszem, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, szóval jövök még – legközelebb a Szerdai szédelgőre, mégpedig a 100-asra.
Strava-link:
20-as:
10-es:
