Szilágyi Virgiliusz (avagy a Valentin nap) dicsérete

Lassan két hónap távlatából megírni egy túrabeszámolót, valljuk be, igen hiú vállalkozásnak tűnik. De mivel meglehetősen lusta és halogatós blogíró vagyok, csak most került sor rá, holott már a túra utáni hetekben szerettem volna megörökíteni zseniális és világraszóló túránkat. Hogy miért is? Arra akkor igazán a Valentin nap közelsége adott volna apropót. Most viszont a vírushelyzet súlyosbodásával, valamint egyre terhesebbé váló bezártságunk miatt megint előtérbe kerültek az általam karantúrának titulált túratípusok: miként jussunk el olyan helyekre, ahol jóformán a madár sem jár.

Ez a túra iskolapéldája lehetne ezeknek: utunk során emberrel nem találkoztunk. És valószínűleg nem csak azért, mert részben szándékosan kerültük a jelzett utakat.

Holott idejekorán eldöntöttük, hogy ezen a szép szombati napon túrázni szeretnénk, mire odaértünk Szokolyára, már jócskán elmúlt dél is. Ragyogó téli időt fogtunk ki, a lehetségesek legszebbikét a Börzsönyben: szikrázó napsütésnek és a lábunk alatt ropogó hónak örülhettünk. A túraterv (azaz frenetikus agyszüleményem) az volt, hogy a Szokolya és Kóspallag közötti hegyek térképen jelölt nevezetesebb objektumait keressük fel. Értsünk ezalatt egy kunyhót, melyet észrevehetően az összes térképem közül csak egy jelölt, az úgynevezett Krisztus szamara követ, amit egy korábbi általam szervezett túrán nem sikerült bizonyítható erejűen fellelni, egy az erdőben megbújó vendégházat, a Szilágyi Virgil nevének szentelt emlékkövet, és opcionális jelleggel holmi (valószínűleg láthatatlan) sáncvárakat. Ha még fussa. És ha már szóba került a futás, a biztonság kedvéért még a futócipőmet is betettem, hogy ha kevésnek érezném a megtett kilométerek számát, majd futok még egy jót a Deszkametsző-völgyben. Eme szépen kitervelt merénylet elszenvedő alanyául párom jelentkezett, holott ő már sejtette a kezdetek kezdetén is, hogy nem fogjuk megúszni olyan könnyen a 10 kilométeres, könnyű kis délutáni kiruccanást. De azért jött szépen velem, sőt egészen a Deszkametsző-völgyig mondhatni még élvezte is a túrát. Utána már egyre kevésbé... de ne szaladjunk ennyire előre.

Ama csodálatra méltó kunyhó

Hogy mi mindent kell kiállni az embernek egy megszállott térkép- és kirándulásfüggő hobbitúravezető, valamint teljesítménytúrázó és (egyre kevésbé botcsinálta) terepfutó párjaként, nos annak is iskolapéldája lehetne ez a történet. Ahány ember, ahány túrázó, annyiféle ok miatt járunk a természetbe. Már két ember esetében is elég eltérőek lehetnek a mozgatórugók, főleg, ha az egyik fizikai, a másik szellemi munkát végez. Esetünkben én sokszor alig várom, hogy kiszabadulhassak az iroda (jelenleg a home office) fogságából és habzsolnám a kilométereket, Peti meg inkább a természet közelségére és pihenésre vágyik egy végigdolgozott hét után. Elmondása szerint világéletében utált gyalogolni, bár ezt kitűnően titkolta, mert egy túracsoportban ismerkedtünk meg. Persze gyerekkora óta jócskán javultak a tendenciák, de azért egy 60-70 km-es teljesítménytúra igencsak megfeküdné a gyomrát. Bár még sose próbálta, így lehet, hogy nem, de szerintem ez ebben az életben már nem fog kiderülni. És ez így teljesen jól is van.

Ha valamiért érdemes volt elindulni, akkor például ezért

Az előbbi okfejtéssel igazából arra akartam kilyukadni, hogy engem ellenállhatatlanul vonzanak az erdőben fellelhető mindenféle csip-csup dolgok, míg a páromat nem annyira, sőt mondhatjuk, egyáltalán nem, de ő ennek ellenére kitartóan jön velem sokszor árkon-bokron és többnyire nem panaszkodik. Szóval ha valamit ünnepelni kellene a sokat vitatott Valentin nap alkalmából, akkor ez egy ilyen momentum. Meg az is, hogy elfurikáz engem a Velencei-tóhoz és órákat vár rám az autóban, míg én körbefutom. Mert én ugye még mindig nem tudok autót vezetni, csak túrát. De azt nagyon :-). 

Hegynek fel, havas tájakon

Vezettem is őt először hegynek fel Szokolya határától indulva a kék kereszt jelzésen, majd a jelzésről letérve egy girbe-gurba, nem túl direkt vonalvezetésű szekérúton, hogy felleljük azt az istenverte kunyhót. Ami a valóságban tényleg úgy nézett ki, mintha legalább kisebb üstökös rászakadt volna, mert a tetején egy hatalmas lyuk tátongott. Tehát eldugott erdei bivakszállásnak kevésbé volt alkalmas. Mert titkon igazából erre is gondoltam, mikor ráleltem a térképen. Rendben, a düledező kunyhó kipipálva, jöjjön akkor a grandiózusan hangzó Krisztus szamara kő. De előtte még feltétlenül meg kellene nézni egy, a térkép által jelölt, szép kilátással kecsegtető hegyoldalt is. Fújtatva fel is kapaszkodtunk a hegytetőre, majd az útról letérve, immár csak a térképen létező úton, bokáig hóban gázolva, az utunkat torlaszoló bokrokról a csilingelő, szanaszét hulló jeget leverve másztunk fel a kilátóhelyre. Jobban mondva a térkép által jelölt kilátóhelyre, ahonnan egyáltalán nem volt semmiféle kilátás. Talán azért, mert időközben kicsit megnőtt már a környező erdő. Vagy eleve nem volt és az információ volt téves.

Gyémánterdő

Itt, a Tar Péter-hegyen (vajon kiről kapta a nevét, csak nem hű követőmről?) már muszáj volt kicsit kifújni magunkat, mert a sok mászásnak, és a hideg miatt felvett meleg ruháknak köszönhetően eléggé megizzadtunk. Meg ideje volt gyönyörködni is - ha nem is éppen a kilátásban - a téli erdő kivételes szépségében. Az ágakat, növényeket, bogyókat csillogó-villogó, ezer színben szikrázó jégréteg borította, és nekem erről egyik gyerekkori kedvenc Grimm mesém, a Széttáncolt cipellők jutottak eszembe, mikor a bálba elszökő lány csengő-bongó gyémánterdőn keresztül jut el céljához, és mikor letör egy ágat, az csilingelő hangot ad és elárulja. Ha az eddigi látnivalókért nem is, a tél csodáiért érdemes volt eljönni erre a helyre. És amiatt is, hogy lássuk, hol is pihennek az erdei állatok. Felfedeztük ugyanis, hogy a nyomok alapján ezen a hegyoldalon tömegesen szoktak aludni, pihenni egész állatcsapatok. Mi azonban sajnos egyet se láttunk közülük. 

Igen, teljes bizonyossággal kijelenthetem, ez az a kő...

Átvergődtünk egy félig ledőlt kerítésen és próbáltunk a megfelelő irányban lejutni az ominózus kőhöz, melyen a monda szerint Krisztus szamarának a patanyoma található. A helyiek talán valami olyan mesét köríthettek köré, hogy amikor Krisztus urunk a Földön járt, és megelégelte a kóspallagiak vendégszeretetét, elindult Jeruzsálem felé, a szamara viszont megbotlott egy kőben, és rajta maradt a patanyoma. Vagy valami más hasonlót, amiben van szamár, Krisztus meg kő is. Ez alapján az ember azt gondolja, hogy egy ha nem is kimondottan látványos, de egy mindenféleképpen markáns szikláról vagy kőről van szó, amit jó esetben már messziről kiszúr az ember. Hát persze, hogy nem! A kő, bár elhinni ott a helyszínen nem annyira akartuk, teljesen jelentéktelen és viszonylag kicsi is. És még patanyomot se nagyon találtunk rajta, mert hó borította. De minden kétséget kizáróan az a kő volt, amit megtaláltunk a GPS és a leírásban szereplő képek alapján is. 

Itt még élvezte...

Az újabb csalódás után úgy döntöttünk, hogy a földvárakat és a vendégházat kihagyjuk, helyette viszont még megnézzük az emléktáblát a Deszkametsző-völgy túloldalán. Jobban mondva én ragaszkodtam ehhez, Peti leginkább az autó felé vette volna az irányt. Megint jelzetlen úton jutottunk a völgyben vezető aszfaltos útig, majd a túloldalon jelzett és jelzetlen utakon próbáltuk megtalálni a lehető legrövidebb utat az emléktábláig, mely a Király-rétnek nevezett mező fölött található. A rét az ismert kirándulóhelytől nem túl messze található, de nem azonos vele. Peti már kezdett egyre nyomatékosabban hangot adni annak, hogy nem bánná, ha visszafordulnánk. Hiszen az autóig még viszonylag sok van hátra és az út nagy részét a tükörjég borította aszfalton kell megtennünk. Szóval nem lesz egy diadalmenet, és már kezd lebukni a nap is. De azt az emléktáblát még muszáj volt megkeresni, legyen bárki is az a Szilágyi Virgil doktor. Én a neve alapján valami szerzetesre tippeltem volna, de igazából gőzöm se volt, miért állítottak pont itt, a semmi közepén, egy ilyen különös nevű személynek valami mementót. A lényeg az, hogy némi hótaposás és hegymenet után megtaláltuk a teljesen jelentéktelen táblát egy hasonlóan jellegtelen kődarabon. Hurrá! Akkor mehetünk is az autóhoz!

A másik Király-rét

Ez lenne az az ominózus emléktábla

A visszautat szerencsére orra bukás nélkül megúsztuk és a többnyire hólánc nélkül arra közlekedő járművek sem ütöttek el. Még éppen sötétedés előtt elértük az autót is. A könnyű kis délutáni sétát cirka 15 kilométerből meg is úsztuk, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Természetesen a futásból már semmi se lett, de azt egy csöppet se bántam.

És akit továbbra se hagy nyugodni, ki volt Szilágyi Virgil - íme, a Wikipédia azt tudja róla, hogy összesen három is volt belőle. Mivel a táblán az 1987-es évszám szerepel elhalálozásként, valószínűsíthető, hogy a vadászíró lesz a mi emberünk, aki a Pirosbetűs vadásznapok című könyv szerzője is egyben. Sokkal többet ennél nem sikerült kideríteni róla a következő könyvismertetőn kívül, ami talán sejteti, miért itt a Börzsönyben, egy eldugott helyen található az emléktáblája:

"Dr. Szilágyi Virgil elismert sportlövő és nagyszerű vadász volt. A harmincas-negyvenes évek vadászlapjaiban gyakran találkozhatunk a nevével, valamelyik lövészverseny győzteseként, vagy helyezettjeként. Azok közé a vadászok közé tartozott, akiknek a vadászat mellett rendkívül fontos volt a kellemes társaság, a jó hangulat és a jóízű beszélgetés. Nagyon sokat tudott a vadászatról és legnagyobb szerelméről a Börzsönyről. Érdemes volt hozzáfordulni és kérdezni tőle akármit is a vadászatról."

Nálunk a neve (Szilágyi Virgiliusz formában) mindenesetre holmi szitokszó lett, a kihagyhatatlan, ámde teljesen jelentéktelen látnivalók szinonimája.

Narancssárga szamár a ködben

 

29,3 km - ízlelgetve a távot lehet kevés vagy sok, attól függően, autóval, biciklivel, futva, gyalogosan vagy netán lóháton teszi meg az ember. Vagy hogy legyen némi köze az írásnak a címhez, szamárháton. Hogy milyen kihívást jelent, függ pillanatnyi kedvtől, fizikai és lelkiállapottól vagy attól is, hogy egy ultrafutó vagy egy kezdő műkedvelő fejében születik meg a zseniális gondolat: ha már ott van a Velencei-tó, akkor körbe kell futni. A mainstream irányzat inkább körbebiciklizni szokta, de mifelénk szoktak furcsa dolgokat is kiötleni, így hát nekem körbe kellett futni. Ha már körbebiciklizni eddig nem sikerült, csak majdnem. Meg ha már amúgy is futok. Meg csakazértis.

Szilveszterkor lett volna egy verseny, egy olyan tókörbefutós, arra beneveztem volna, ha lehetett volna, de nem lehetett. Aztán szembejött a Geogo és ott egy tókör pálya is többek között. Elég hamar felkerült a futócipőlistára. Már csak a megfelelő időpontot kellett kitűzni. Hogy milyen is az? Például először is nem fagy kockára az ember, ha kicsit belassul, vagy éppen megállni kényszerül, és főképp nem kell lila és merev virsliujjakkal matatni a telefonon útközben, tájékozódáskor vagy pontérintéskor. Azonban annyira még nincs jó idő, hogy egy komplett biciklis hadtest támadja meg a Don-kanyart Velencei-tavat. Tehát ne legyen az ember útakadály és őt se akadályozzák lehetőleg. Más egyéb kívánalmam tulajdonképpen nem is volt.

A felkészüléssel nagyjából rendben voltam, az utóbbi hónapokban bőven futottam annyit aszfalton, terepen, emelkedőn, lejtőn, mindenféle időjárási viszonyok közt, változatos távokon és tempókban, hogy a távnak már nem szabadott gondot okoznia. 

A frissítést se gondoltam túl, egy töltetnyi ivótasakos víz nekem ilyen távon bőven elég, mellé még bedobtam pár proteinszeletet a hátizsákba, hogy majd útközben szépen ne egyem meg őket, viszont zörgésük vigyen egy kis színt a tó körüli monotonitásba. Mert ennyire már ismerem magam... 

A tájékozódás marha egyszerű: tulajdonképpen végig a bringaút nyomvonalán fut az ember. Ez olykor part menti sétány, olykor járda, olykor aszfaltút, egy viszonylag hosszú szakaszon pedig kis forgalmú országút. Emiatt mindenféleképpen valami láthatósági ruhadarabot is érdemes vinni, ami nálam a Humanaban túrt rikító narancssárga Saucony futófelsőm lett a neonzöld kompressziós harisnyámmal egyetemben. Menőnek menő, kicsit elhasznált, kényelmes darab, de azért valószínűleg nem én voltam mégse a legfeltűnőbb futó azon a szombaton a környéken. Hanem a srác az úszógumival, akiről sajnos nem készült fénykép. 

Lehetne ilyen időben futni... (Velencei-tó 10 km)

Előtanulmányokat is folytattam, munka előtt, hajnalban nem voltam rest elvonatozni Velencére, hogy lefussam az 5 km-es, majd a 10 km-es Geogo távokat is a tó mentén.

Meg ilyenben... (Velencei-tó 5 km)

A cipőválasztás sem okozott nagy problémát, az új évvel kb. az összes régi futócsukámat nyugdíjaztam, a kicsit újabbak és a vadonatújak előrébb léptek a sorban. Aszfaltosból így jelenleg csak kettőt koptatok, és közülük az Asics Jolt 2 nőtt jobban a szívemhez, így hát rá esett a választás.

Február harmadik hétvégéjére csodás, tavaszias időt jósoltak: napsütés, meleg, Hawaii - tehát itt az ideje a tó körüli fiesztának. Petinek mondtam is, hogy akkor szombaton megyünk, készüljön a tófuvarra. Az utóbbi időben ő is belelendült a futásba, így hát persze egy darabon el is akart kísérni. Annál jobb. Nyilván ez nem fogja megdobni a végeredményt, viszont majd szépen emlékeztet arra, hogy ne szaladjon el velem a ló (azaz a címbéli csacsi) már az elején, meg közben se. Mert a cél most csak a túlélés, semmi több. Sose futottam egyben, folyamatosan ekkora távot, meg valószínű, hogy szakaszokban se mondjuk egy Páloson. Ha nagyképű szeretnék lenni, azt mondanám, hogy ez most egy lépés a maraton felé. Ha még nagyképűbb, akkor azt, hogy az ultrák felé. Ha a realitás talaján maradunk, akkor mindössze annyi, hogy megfutom a (közel) 30 km-t (remélhetőleg) kellő felkészülés után. Aztán majd jön a többi, ha jön, ha jönnie kell. Ha meg nem, akkor szép volt, jó volt, ennyit hoztam ki belőle. Ha nekem szegezik a kezdő kérdést, hogy mi a véleményem a távról, a következőt nyilatkoznám: gyalog vagy biciklivel nem kihívás, futva viszont egy fekete ló (szamár). Remélhetőleg nem a ködben.

Ez utóbbin görcsöltem a köröm hajnala óta, egyre csak nézegetve az Időkép oldalát. Ott meg csak folyton áltattak, hogy majd kisüt a nap. Először 9 órakor, majd már csak 11-kor, aztán már csak valamikor délután. A borús időhöz egyfajta nyirkos hideg is járt bónuszként, így amikor végre összepakoltunk és felkerekedtünk, még vissza kellett menni extra ruhákért. Mivel az aláöltözetben és pólóban (merészebb álmaimban csak pólóban) futok a Velencei-tó körül nem fog összejönni. Biztos, ami biztos még egy kesztyűt is betettem - és jól tettem.

Már csak a pálmafák hiányoznak...

Velencére érve másodszorra meg is találtuk a parkolót, ahonnan indul a móka. Némi bemelegítés után neki is duráltuk magunkat. Az első 1 km volt úgymond az egyik legküzdelmesebb szakasz - próbáljon úgy futni az ember, hogy lépten-nyomon megcsapja orrát valami ínycsiklandó finomság (kürtöskalács, csevap, gyros, miegyéb) illata, miközben folyton a bringaúton őgyelgő népeket kell kerülgetni. Vírus ide vagy oda, itt teljesen népünnepély hangulat volt, pont ide szabadult ki a sok városi élvezni a maszknélküliséget. Köztük persze mi is... Az állomás környékétől már jobb a helyzet, nagyjából 5-10 percenként jön néhány biciklis, még ritkábban futó vagy gyalogos. Mindenki előzékeny, udvarias, barátságos a többi sportbarát irányába, így nincs is evvel gond. Ráadásul Peti viszonylag kezdőként most szembesül először avval, hogy egy barátságos gesztus a másik futó felé mennyire meg tudja dobni az embert mentálisan. Egészen a gárdonyi sárga hídig futunk együtt, így sorra maradnak el az állomások: Velence, Velence-fürdő, majd Gárdony is. Mondom is Petinek, hogy még vissza is kell futnia ugyanazt, amit idefelé megtett - bár nyilván ellenőrizni nem fogom, hogy valóban fut-e. Azt kell mondanom, rövid idő alatt nagyot fejlődött, így mire visszaér, neki is akkora táv lesz a lábában, ami rekord számára. Egy bő tízes. Remekül tartja a visszafogottnak szánt tempómat is. Miután elbúcsúzunk némi fényképezkedés után, ezt a tempót próbálom rekonstruálni. 

Búcsú a sárga hídnál

Visz a lábam meg a fejemben zsongó szintipop szám lendülete, nem kell nekem füles, egész úton elkísér a dallam, ha már így a fülembe ette magát. Sorra maradnak el a szebb napokat látott parti szocreál hangulatú üdülőházak, egyik-másik ebben a ködben még egy urbex blogban is nagy sikerrel debütálhatna. Még szürreálisabbak az üresen kongó, ámde vidám képekkel, feliratokkal ellátott fagyis bódék, lángososok, strandépületek, melyek között csak néhány kósza (katasztrófa)turista sétál - mondjuk pont ilyen lehet egy atomtámadás után. A legkevésbé értelmezhető felirat számomra a Kincskeresés volt az egész tó körül. Elképzelem, ahogy valaki a tóban kincsek után kutatva hosszú percek után kitörő örömmel kihalász egy törött napszemüveget vagy egy félig rozsdás órát... vagy Pistikének még a 80-as évek derekán elveszett búvárpipáját. Közben már Agárdon járok, sőt nem is, már Dinnyésen, bár addigra szinte minden part menti objektumot magam mögött hagytam, már csak a nádasok kísérnek.

Hamarosan jön az első ellenőrzőpont, a Kanyar büfé. Pár pillanatra eltűnődöm, hogy akarjak-e valamit elcsócsálni, de mivel különösebben éhes se vagyok, meg vannak páran bent, így inkább futok tovább Pákozd felé, immár a műúton. Szerencsére forgalom alig van, annak is a fele része bringás vagy futó. Akkora a köd, hogy csak nehezen bontakozik ki a távolban, hova, merre is haladok. Mindig reményt ad, ha megnézem, mennyi a távolság a következő pontig: az most nem több 5 km-nél, ami jócskán teljesíthető, még ha előtte lesz is egy emelkedő. Egy akkora, amit több éve a másik, meredekebb oldalról már megfutottam spontán ötlettől vezérelve túraszandálban. Szóval valószínűleg most is meg tudom csinálni.

Vajon merre lehet Pákozd???

Miután lekanyarodom a főútról, valahogy elfogyok, sokkal alacsonyabb tempóra kell kapcsolnom. Végigdöcögök ezen az utcán, majd mire kiérek megint a főútra, a lendületet is visszakapom. Különösebb fáradságot most még nem érzek, nagyjából minden rendben a futóművekkel is. Bár némi aggodalomra ad okot a mentális frissességgel kapcsolatban, hogy megpillantva egy kertitörpeárus út menti giccslerekatát, az a kósza gondolatom támad, hogy hónom alá kéne csapni egy kisebb díszpéldányt és azzal kéne továbbfutni. Van aki úszógumival, van aki egy műanyag Bambira hajazó, őz-szarvas nász gyümölcsével teljesít. De aztán elvisznek a lábaim a képzeletbeli tetthelyről tova, el, a falun túlra, fel a csata dombjára. 

Ködbe vesző emlékmű

Ez az a hely, ahol én is küzdelmes csatát vívok egy nem is annyira karcsú úrral, aki folytonosan telefonját bámulva, gyalog, de mégis valami bámulatos tempóban halad előre a bicikliúton. Hogy alig tudom megelőzni. Aztán meg előnyt szerezni. Már lekanyarodok a következő műútra, de ő még mindig látótávolságon belül van. Jön az emelkedő, gondolom szerzek némi előnyt. Visszanézek, még mindig ott van pár száz méterre. Aztán az arborétumtól lefelé visz az út, mikor, ha most nem. Versenytempóra kapcsolva robogok lefelé, így mire sík terepre érek, már híre-hamva sincs az emberünknek.

Mostanra jutottam odáig, hogy kezdem megunni a futást. Ami amúgy tényleg egy rettentő unalmas dolog. Amit fel lehet azonban dobni olyan dolgokkal, hogy például látványos tájakon fut az ember, mint most. Haha, hát persze! Szürke ködben elolvadó fasorokon keresztül, partszakaszokon, ahol az ólomszínű víz egybeolvad az ég szürkeségével, álmos, kedvetlen falvakon át, ködből álomszerűen előderengő emlékművek mellett, de leginkább csak benne magában a végtelen szürkeségben. Ennél nagyobb szamárságot nem is lehetne csinálni. 

Ismerős partokon

A telefonom szerencsére megint azt mutatja, hogy kb. 5 km van még hátra. Most már egészen a végéig. Először történik, hogy elhagy egy futó, de ezt egy csöppet se bánom, legalább egy kis színt visz az előttem kitárulkozó dögunalomba. Sokáig azonban ezt se élvezhetem, mert a pasas Velence határában visszafordul. Innen azonban már legalább lesz tényleg valami látnivaló a házak között. Fogynak a kilométerek, de már nagyon szeretném, hogy vége legyen, a tempót is egy ideje lejjebb vettem. Érzem már a megtett kilométerek ólomsúlyát. Egyre ismerősebb partszakaszok köszönnek rám, már a régi strandon kanyargok, ahova sokáig jártunk szüleimmel tinédzser majd egyetemista koromban. Hamarosan megérkezem a célba és lenyomhatom a teljesítést igazoló utolsó pont virtuális gombját. 

3 óra 17 perc. Megcsináltam! Legalább elmondhatom, hogy most a fotózás nem ment az idő rovására. Bár magamon végignézve a maratont még nem nagyon érzem reálisnak. Még 12-13 km-nek lehet, hogy sírás lenne a vége. Félig botorkálva, félig futva eljutok a közelben parkoló autóig, ahol Peti már halálra unta magát az eltelt 2-3 órában. A nyújtás persze nem maradhat el, így sajnos szaporítom még az eddig is bizonyára hosszú perceket. Szegény eléggé oda van, így lemondok a szemeim előtt lebegő pljeskavicáról is, aminek idáig kísértett az illata. Beérem az eddig meg nem evett zabszeletemmel, amit a hazaúton majszolok el egyfajta makacs narancssárga szamárként a ködben. Mert az még mindig nem oszlott fel...

És ha feloszlik...

Ugye mennyivel látványosabb így?

Futó kaland Zsámbéktól Biatorbágyig

 

Aki ismer, tudja, hogy őrült ötletekért nem kell a szomszédba mennem. Pénteki szabadságos napomon sikerült pont egy ilyet kitervelnem magam ellen. 

Még karácsony előtt rákattantam az Ötpróba "Maradj fitten" programjára, ami lehetővé teszi a karantén ideje alatti pontgyűjtést is, ha már versenyeket és más sportprogramokat nem lehet rendezni. Mivel amúgy is gyűjtögetem az ötpróbás pontokat, kapóra jött, hogy most a Geogo pályák két ünnep közötti teljesítésével lehet egy telefontokot is ajándékba kapni. Ilyen karra rögzíthető tokot drága pénzért nem vettem volna, mert kétséges, hogy megtűrném-e magamon, de ha már ingyen adják, szívesen kipróbálnám. Szóval uccu neki, telepítettem az alkalmazást, és Petivel le is futottuk a közeli, gellérthegyi pályát. Aztán jött sorra a többi. 

Téli Nyakas

Olyan ez, mint a drog, csak jó értelemben, és most eljött az a pillanat is, hogy távolabbra is elutazzam egy pálya kedvéért. A zsámbéki 10 km-es Nyakas-körrel már régóta szemeztem, így ez lett a kiválasztott. Közben a húgom talált érdekes tanösvényeket Pátyon, melyek között nekem is sikerült egy kedvemre valót lelnem, mégpedig egy pincesort. És ha már nekiindul az ember, miért ne teljesítsen még egy futópályát, hiszen Biatorbágyon is van egy kellemes 5 és fél kilométeres köröcske. Szóval akkor alkossunk már egy szép keretes futókirándulást, futás, buszozás, séta, futás mintázattal, melynek állomásai Zsámbék, Páty és Biatorbágy lesznek. A buszozást azért iktattam bele, mert rossz tapasztalatimból okulva nem akartam átvágni a Zsámbék és Páty közti unalmas, ámde annál sárosabb szántóföldeken.

Még a János-hegy is látszik!

Óriások lépcsője

Hétköznap Kelenföldről Zsámbékra utazni abszolút Covid-biztos, mindössze 3-an utaztunk a buszon, ami egyénként egészen Nagysápig közlekedik, így a Gerecse irányába teljesen jól használható. 7:45-kor és 8:45-kor is indul járat, én a későbbit vettem igénybe. A futókör, amire kb. 1 órát szántam, a műemléktemplomtól indul fel a Nyakas-hegyre a S jelzésen. Megint abba a dilemmába kerültem, hogy fussak-e lehetőleg minél jobb időt, vagy szánjak időt a fotózásra is, hiszen a ködben úszó hegyek, a romtemplom egyre szebben kibontakozó panorámája, valamint a leheletnyi vékony hólepellel borított fennsík nem mindennapi látványt nyújtott. Másrészt a Nyakasnak ezen a részén mindeddig csak egyszer jártam, így nem ártott volna tüzetesebben körülnézni - főleg, hogy már az első érintendő pont is egy olyan látványosság volt, amiről még sosem hallottam, az Óriások lépcsője. Ez egy szarmata mészkőből álló természetes, padozatos szerkezetű kőlépcső és állítólag Anyácsapuszta egykori lakói ezen a lépcsőn felkaptatva jártak át Tökre vásárolni. Mostanság leginkább a kirándulók használják, mivel Anyácsapusztán alig-alig laknak és a Darányi kastély is inkább már csak egy romhalmaz. 

Zsámbéki kereszt

A lépcsőig szinte teljesen egyértelműen vezetett a S jelzés, mely a növényzettel kevésbé benőtt részeken farudakra volt felfestve. Így csak a forduló környékén kellett elővennem a telefonom, de még így is a lépcső mellett landoltam egy sziklácskán, melyről vissza kellett másznom a konkrét lépcsőre. A kör visszafelé vezető ága egy zöld tölgylevéllel jelölt ösvényen (Szent Norbert tanösvény) vezetett, ahol már nem tudtam ellenállni a látványosságoknak - egy kilátóponton kikukkanthattam volna a Nagy-Gerecse tömbjére, ha lett volna kilátás, de inkább csak derengett valami a távolban. Több helyen feltárult a hegy lépcsőzetes szerkezete, majd egy nagyobb üreg kis kitérőre késztetett. A következő ellenőrzőpont a Zsámbéki kereszt volt. A zöld levéljelzés becsatlakozott egy ponton a sárgába, így megint keresztül kellett szaladnom a jópofa, hepehupás fenyőerdőn, ami leginkább egy hullámvasút pályájára hasonlít és már idefelé is nagyon élveztem. A Fejér Máté, zsámbéki szobrász által készített különleges fakeresztnél újabb szusszanásnyi fényképezős pihenőt tartottam, aztán nekiveselkedtem a maradék pár kilométernek, amit már az eddig megismert úton kellett megtenni - ezúttal hegynek lefelé, így már sokkal gördülékenyebben ment. Meg is engedtem magamnak, hogy most már lefotózzam távolból is a templomromot, arról a helyről, amit felfelé menet kinéztem magamnak. 1 óra 11 perces eredményemmel egész elégedett lehetek, nem kevésbé azzal, hogy már zokszó nélkül futva is meg tudom mászni azokat az emelkedőket, melyek nem is olyan régen gyalogosan is megizzasztottak. Még így fotózással együtt is egész jó helyezést sikerült elérnem a tabellán, a navigációt most ne nézzük, mert avval itt nem annyira kellett foglalkoznom, hogy súlyos perceket adjon hozzá a teljesítési időhöz.

A templomrom

Most már csak az maradt, hogy szépen, kényelmesen lesétáljak a buszpályaudvarra, ahol felszálljak a pátyi járatra. Útközben még számos képet készítettem a templomról, a kálváriáról és jól beburkolóztam a magammal cipelt pehelykabátba, mert így leizzadva kezdtem elég cudarul érezni magam a mínuszokban. Hirtelen vásári forgatagba csöppentem - a zsámbéki piac pénteki napját sikerült elkapnom. Mindjárt vásároltam is 2 csomag habrolót anyukámnak, amit csak nagy nehezen tudtam benyomorítani a futózsákom 5 liternyi kapacitásába. A pályaudvarra érve kiderült, hogy a pátyi busz éppen 5 perce ment el, viszont csak 25 perc múlva jön egy újabb. Miközben felváltva a menetrendet böngésztem a telefonomon és kolléganőimmel cseteltem, fagyásnak indultak az ujjaim, így inkább járkálni kezdtem, hátha az kissé felmelegít. Szerencsére a 25 perc hamar letelt és legalább Pátyig melegben tudhattam magamat. 

Zsámbéki porta

Az iskolánál kellett leszállnom, hogy eljussak az interneten talált képek alapján igen hangulatosnak ígérkező pincesorhoz, mely nem is okozott csalódást. Ha több időt szántam volna rá és melegebb lett volna, még órákig szívesen elbolyongtam volna a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő pincesor különböző emeletein. Talán még nem is láttam ekkora kiterjedésű és ilyen szépen karbantartott/felújított pincefalut - száznál is több pince található a hegyoldalban. Egy pontról gyönyörű rálátás tárult a pátyi templomra, valamint a falura. Máshol meg barátságos, simogatásra vágyó cicák fogadtak. Szóval mindent összevetve nehezen szabadultam... de nem is nagyon akartam. Mindig ámulatba ejtenek a patinás kapuk és falak, vaskeretes, rácsos ablakok, régi évszámokat rejtő monogramos feliratok, és egyéb szokásos kellékei a pincéknek, és ezekből itt se volt hiány. Az egyes utcák szőlő- és borfajták neveit viselik stílusosan. A pincéket az 1800-as években hozták létre, mikor egy rendelet révén a pátyi szőlőtermelők a másra nem hasznosított területeken ingyen, vagy csekély érték ellenében pincét emelhettek. Később sajnos a filoxérajárvány miatt megszűnt a szőlőtermelés, de a pincék megmaradtak, mivel más termények tárolására is alkalmasak voltak. A borkultúra újjáéledésével a legtöbb pince is megújult, és valószínű, hogy barátságosabb évszakokban, különösen a Pátyi Pincenapokon, sokan ücsörögnek borozgatva a pincék előtti padokon, a fák árnyékában. Még most is van pár romos pince, de ottjártamkor is voltak, akik felújításon dolgoztak, vagy éppen szépítették pincéjüket.

Ízelítő a pincesor hangulatából

A pincejárás után immár a Főkút-forrás irányába vettem utamat. Egy, a máltaiak által üzemeltetett idősek otthona mellett vitt el utam, melynek közelében a szeretetszolgálat egyik alapítójának, Csilla von Boeselagernek szobra áll. 

Csilla von Boeselager emlékműve

Ennél a szobros kereszteződésnél már szépen látszott úti célom, a Katalin-hegy gerince. Otthon még sikerült belőnöm a térképen egy titokzatosnak tűnő objektumot, a könnyező kerecsensólyom totemoszlopát, ami a hegy alatt található. Hogy ki, mikor és milyen célból létesítette ezt a madárszerű, rovásírásos táblával ellátott műtárgyat, melyből egyébként rögtön kettő is található a Főkút-forrás környezetében (egy a egy alatt, egy pedig a tetején), nem sikerült kideríteni. Annyi biztos, hogy a szétesőfélben lévő madár előtti fatáblán található rovásírásos tábla tulajdonképpen a megfejtőkód a felirathoz. De erre csak otthon jöttünk rá húgom segítségével, aki nálam többet konyít a rovásíráshoz. A madáron lévő szövegről sajnos értékelhető kép nem készült, így azt nem sikerült megfejtenünk se. Azt az elméletet sikerült kiokoskodnom, hogy a madár feje a forrás irányát mutathatja, szóval egyféle útjelzőtábla lehet, és talán azért könnyezik, mert vízhez vezet. Bár lehet, hogy éppen örömmámorban kéne úsznia amiatt, hogy végre szomját olthatja ő és a vándor is... Ki tudja, lehet, hogy örömkönnyeket hullat... 

Úgy tűnik, ezen a szakaszon az ember folyton érdekes kövekbe botlik. Egyszer csak egy fekvő határkő került az utamba, melyen a már csak töredékeiben olvasható, mohával benőtt szövegen Pátyot és Biatorbágyot sikerült kibetűznöm. A hegyre felkapaszkodva összetalálkoztam egy nyugdíjas túracsapattal, akik éppen az iszonyatosan csúszós sártengerben próbálták leküzdeni magukat a turistaúton, a forrás irányába. Nekem ez a mutatvány speedcrossban feleannyi időbe se telt, bár majdnem dobtam így is egy hátast. A forrásnál találtam egy újabb, különös, rovásírásos követ, melynek felső részén ráadásul még egy latinnak tűnő szöveg is volt. Mi ez a hegyet övező rejtély? 

határkő

kilátás

fenyvesek

római kőoszlop

Bár megfejtenem teljes körűen nem sikerült mindent, de itthon, utánaolvasva megtudtam, hogy a Főkút-forrás és környéke már a római időkben is kedvelt pihenőhelynek számított. Főleg az aquincumiak látogattak el ide előszeretettel a finom, bőséges mennyiségű, gyógyító erejűnek vélt ivóvíz és a kellemes környezet miatt. A forrás mellé fürdőt építettek és a települést felvirágoztatták. Ezt tanúsítja az ún. Nymfa oszlop felirata is. Ez tulajdonképpen egy az ember és a természet jelképeivel díszített bálványkőre állított feliratos római oltárkő-másolat, melynek eredetijét a halhatatlan Nymfák tiszteletére M. V. Carus acuincumi decurió állított a II. században a Főkút-forrás környékén. Az eredeti a Nemzeti Múzeum kőtárában található. A bálványkőről és rovásos szövegéről szinte semmit se sikerült találnom. Az is lehetséges, hogy az egész sólymos, rovásos komplexum egybefügg, és azt akarja sugallni, hogy az egykor idilli, még a római korban is sokkal inkább jelen lévő ember-természet kapcsolat mára sajnos megbomlott, és a sólyom is emiatt bánkódik.

bánatos totemmadarak

A környék egyébként manapság is látványos a 20. század derekán telepített fenyvesek, valamint a Zsámbéki-medencére táruló kilátásnak köszönhetően. A csúszós ösvényen továbbkígyózva egyre-másra meg kellett állnom a panoráma miatt. Egy magaslaton még egy összeácsolt keresztet is találtam. Az erdőbe érve szerencsére megszűnt a csúszásveszély, majd hamarosan Biatorbágy katalin-hegyi nyaralóövezetébe érkeztem, ahol egyre több a lakóház is. Megfejtenem nem sikerült, mi vonzza ide a lakókat, hiszen a közeli autópálya zaja nagyon zavaró. Pedig a hely maga barátságosnak tűnne. Lehetséges, hogy olcsók a ház- és telekárak? 

Sok időm nem volt ezen tűnődni, mert az autópálya alatt átkelve egyre közeledtem a vállalt kihívás második etapjához, a biai Dió-likőr pályához. Közben azonban fotózásra csábított a biatorbágyi kálvária és a közelében lévő régi temető. A Diófa utcához közeledve egy parkocskában visszavedlettem futószerelésbe. Közben rácsodálkoztam az ófalu hangulatos házaira és kertjeire. A futókör a Diófa utca közepéből indul, a viadukt érintésével kell eljutni a Madár-forráshoz, majd a híd érintésével vissza a Diófa utcába egy másik útvonalon. Talán nem túl bonyolult, de nekem sikerült természetesen benéznem, és odafelé is a híd felé közlekednem, ami egy kicsit hosszabb, mint a rendes útvonal. Hát ennyi baj legyen, a pontok azért mind meglettek, és ezt a pályát is viszonylag jó idővel, 36 perc alatt sikerült lefutnom. Ami azt jelenti, hogy mindkettőben benne van még a javítás lehetősége, szóval lehet ismételni.

Már csak ki kellett találnom, milyen közlekedési eszközzel, honnan jutok haza. Végül is a vasút kínálkozott kézenfekvő megoldásnak, így még kibandukoltam az állomásra. Itt véget is ért a pénteki, összességében mintegy 30 km-es futókalandom.