Mesés utakon Gömörben

 A mesét, melyben Mátyás király Gömörben jártában megleckézteti az urakat, bizonyára mindenki ismeri. A kéktúra gömöri szakaszán járva mi is úgy éreztük magunkat, mintha egy mesébe csöppentünk volna.

A pünkösdi hosszú hétvégén Aggtelektől Putnokig gyalogolván szereztük be a hiányzó pecséteket az őskövület füzetembe, hogy immár 11%-ra csökkenjen a hátralékom. 2003 óta járom a Kéket, ezzel esélyes, hogy egyik leghosszabb idejű teljesítés az enyém az országban (már ha elfogadják a füzetemet, mert sajnos tavaly Upponyban elázott rejtélyes módon az autó csomagtartójában). Ez most egy nagy visszatérés, mert 2003-ban a Bódvarákó-Jósvafő, ill. a Jósvafő-Aggtelek szakasz volt a második és a harmadik, amit teljesítettem a Kéktúrám folyamán. 

Mivel az Aggtelek-Putnok szakasz mindössze 30 km körüli, két kényelmes, mintegy 15 km-es szakaszra bontottuk az útvonalat, amit szombaton és vasárnap terveztünk teljesíteni. Hétfőre egy lazább, barlangozós pihenőnapot szerettünk volna beiktatni Aggteleken. Aztán mindez nem pontosan így alakult, de ez a minőségen, tartalmon mit sem rontott. 

A szállásokat elég hibrid módon terveztük. Mivel sajnos pénteken nem sikerült idejekorán megválnom a munkától, az tűnt jobb megoldásnak, hogy inkább kiveszünk szállást Gömörszőlősön és csak szombaton hajnalban utazunk le. Így nem kell a teljes menetfelszerelést magunkkal cipelni, és az idei bizonytalan időjárás se fog meglepetéseket okozni. Viszont, hogy a vadkempingezés élménye se maradjon el teljesen, Aggtelek szélén kinéztem egy szimpatikus helyet, ahol van a közelben vízcsap és sátorállításhoz megfelelő sík, valamint viszontagságosabb időjárás esetére fedett hely is. Ez pontosan az Aggteleki-tó melletti szabadtéri színpad és játszótér volt, ami végül nem bizonyult annyira rossz választásnak. Alternatívaként a rendes kemping is szóba jött, ahol az előzetes érdeklődés alapján bőven akadt sátorhely. A pünkösdi időjárást nézve ez nem is csoda.

A Sárkány-szikla Nemti határában

A korai indulásnak köszönhetően 8 óra körül már Nemti fölött mustrálgattuk a Sárkány-szikla különös homokkőformáit, ahol beiktattunk egy kis pihenőt és reggeliszünetet. A látványos sziklák egész közel esnek a településhez, egy 5 perces sétával el lehet érni őket. Peti még nem látta őket, így gyorsan megmutattam neki. Visszafelé tervben volt a Morgó-gödör meglátogatása is, amire aztán sajnos nem került sor. 11-re már oda is értünk az aggteleki parkolóba, ahol a túra idejére parkoltunk. Itt egy szűk 1 órás technikai szünetre került sor, mivel Petit a korai kelés és a 3 órás vezetés eléggé lefárasztotta. Addig legalább rendeztem soraimat, majd felderítettem a terepet a pecsét, kávéfogyasztás és barlanglátogatási lehetőségek tekintetében.

Alig lézengenek Aggteleken

Mikor Peti magához tért, a közeli büfében megittuk a kávénkat, majd útnak indultunk a szlovák határ irányába a büfés bácsi jókívánságaival a tarsolyunkban. Úgy tűnt, a nem túl száraz idő elrettentette a látogatókat, alig-alig lézengtek a parkoló és a barlang környékén. Szóval nem tűnt úgy, hogy az első félig-meddig szabad hétvégén turisták hirtelen rohamától kell majd félni.

Szlovákiába egyelőre nem megyünk...

Szerencsére az első kilométereinket még nem áztatta az eső, pedig az odaúton már jutott egy kis ízelítő az égi áldásból. De az eget nézve úgy tűnt, bármelyik pillanatban kicsordulhat újból az a dézsa. A betontömbökkel eltorlaszolt a határátkelőnél készítettünk pár fotót, majd nekivágtunk a határkövek között kígyózó kéknek. Közben vágyakozó szemekkel fürkésztük a határ túloldalán derengő magasabb vonulatokat. Sajnos egyelőre csak gondolatban utazhatunk még a Tátrába, pedig nagyon mennénk már. Be kell érnünk a hazai dimbekkel-dombokkal. A sok esőnek köszönhetően azok most legszebb arcukat mutatták felénk. Mindenféle színekben pompázó virágok kandikáltak ki az üde zöld fűszőnyegből, köztük számos kosborfajta is. Nem győztem kattintgatni, így aztán egyfolytában lemaradtam és futhattam Peti után. Úgy tűnt, egyedül a kéktúrázókat nem riasztotta el az eső és a vele járó sár, mert elég erős volt a szembeforgalom. Jöttek gyerekekkel is, sőt egy több hullámban érkező nagyszámú kutyás csapattal és futókkal is találkoztunk. 

Hétköznapi apró csodák

Szlovák hegyek után vágyakozva...

Mire Zádorfalva határát elértük, sajnos már be kellett öltözni az esőcuccba. Szerencsére éppen csak annyira esett, hogy kabát nélkül se áztunk el volna nagyon. Arra éppen jó volt, hogy felvettük, hogy aztán alaposan beleizzadjunk és emiatt újból levegyük. Majd újból megázzunk és visszavegyük... Mindenesetre Petiről elég látványos képeket lehetett készíteni a piros poncsójában, ahogy Szent Péterként megjelenik a gömöri dombok között (már csak a mennyország kulcsát kellett volna a kezébe varázsolni) vagy éppen vonul a zádorfalvi gesztenyesoron. A kocsmában csak egy pecsét erejéig időztünk, az ottani arcokat szemlélve nem mi voltunk a törzsközönség. A focipályához érve 3 futó férfiú jött szembe, akik nagyon biztattak, hogy érjem utol már Petit, mert megint lemaradtam fényképtémák után kutatva. Én erre egy akkora sprintet levágtam, hogy le sem tagadhattam, hogy magam is futó lennék. Utólag derült ki, hogy valószínűleg a 4en a kéken akció résztvevőivel találkoztunk szembe.

Szent Péter alászállott a mennyekből

Fantasztikus táj

Zádorfalva felé a gesztenyesoron

Előttünk egy kisebb társaság vendégségbe tarthatott, mert az egyik asszony egy messziről is elég mutatós  süteményestálat hordozott a kezében. Ki tudja, az is lehet, hogy egyféle komatálat vitt, ha ezen a vidéken is szokásban van az ilyesmi. Közben meg jobbnál-jobb kutya- és macskaportrékat készíthettem a faluból kifelé menet. Lekanyarodván az aszfaltról ebédszünetet tartottunk, hogy újult erővel vághassuk neki a Gömörszőlős előtti dombocskának. Valami bámulatos kulisszákat szolgáltattak a zöld dombok a messziről fehérlő templommal és a baljós légköri viszonyokkal egyetemben, és ezt az élményt az egyre sűrűsödő bozótos se tudta elrontani, amin én becsülettel átverekedtem magam, itt-ott a hanyatt esést kockáztatva. Peti szemfüles módon kikerülte a kritikus részt egy szélesebb úton, de a sáros emelkedő viszontagságait ő sem úszta meg. Valószínűleg a futó srácoknak is volt itt néhány kellemetlen percük. 

A múlt és a jelen találkozása

Komatálat hoztam...

Néha furcsa szemmel nézik a vándorokat

Zádorfalva temploma

Az érdekes nevű Karu-fészke-tetőre felérve úgy döntöttünk, muszáj újabb pihenőt tartani. Nem azért, mert keményen megizzasztott az emelkedő, hanem éppen kisütött az aznap még keveset látott napocska, másrészt nem győztünk betelni a panorámával. Szerintem túl sekélyes a szóbeli kifejezőtáram ahhoz, hogy leírjam a látványt, amit délről a Bükk csúcsai koronáztak. Így inkább nem is próbálkozom. Ugyanígy lehetett ezzel egy másik kéktúrázó is, aki éppen sátorveréshez készülődött a közelben. Mint később kiderült, ő már korábban kinézte magának ezt a páratlan táborhelyet. Azért valahol elégedett lehettem én is a megérzéseimmel, hogy pont ezt a helyet szemeltem ki a sátrazós verzió első éjszakájának eltöltéséhez. 

Eszményi sátorhely

Megérdemelt pihenő

Minket azonban várt most a völgyben megbújó kis faluban a szállásunk, így ide igyekeztünk. Eme igyekezetünket némileg hátráltatták a lépten-nyomon előbukkanó bíboros kosborok. Vagy 50 képet biztosan lőttem róluk. A település határán egy pici paci és egy nagy üdvözölt minket. Nem igazán értettük, hogy kerültek így párba és ezzel ők valószínűleg ugyanúgy voltak. 

Kicsi és nagy

A falu maga tulajdonképpen egy aprócska élő skanzen tele népi jellegű házakkal. Vannak ingyenesen látogatható tárlatok (elméletileg becsületkassza van, de mi azt nem vettük észre), gondozott kertek, pihenőparkok, az ember az egyik ámulatból a másikba esik. Főleg, hogy a környező falvakban egész mást lehet tapasztalni - bár szép épületek ott is akadnak bőven. De itt egészen más a miliő. Szerencsére a szállásunkat, a Biokertes vendégházat, elég hamar megtaláltuk. Valami félreértés folytán szállásadónk csak egy személyre rögzített foglalást, de gyorsan felhúztak még egy ágyat, így már meg is volt oldva a probléma. A szállás egyszerű de nagyszerű: minden benne foglaltatik, amire egy kéktúrázónak szüksége van. Úgy döntöttünk, hogy vacsorát is kérünk, amit egyáltalán nem bántunk meg. Hamarosan asztalhoz is ülhettünk és számos ínycsiklandó fogásból, köztük néhány tájjellegűből is válogathattunk. A trakta után muszáj volt kimennünk még egy esti sétára - végre kisütött a nap is.

Gömörszőlős - ahol megállt az idő

Természetesen reggelit is kértünk ezek után másnap. A másnapi reggel egyébként köddel indult. Olyan igazi, november végi hangulattal. Peti még aludt tovább, én azonban úgy döntöttem, ideje kimenni kicsit megfuttatni a nyugdíjas Speedcrosst. A falu végén majdnem megkóstolt egy kóbor eb, így jobbnak láttam lekanyarodni az első adandó dűlőútra. Főleg, hogy ki volt téve egy tábla is nyíllal, hogy Tompa fája 1 km. Ok, akkor nézzük meg azt a fát. Az már korábban kiderült számomra, hogy Tompa Mihály e vidék emblematikus figurája, hiszen a szomszéd Keleméren szolgált lelkészként. Gömörszőlősön is egy kisebb kiállítás emlékezett meg róla, Keleméren meg az emlékháza előtt van a pecsét. Felkaptattam tehát a nem kicsit meredek domboldalon, aztán lőttem pár fotót a ködön áttörni próbálkozó napsugarakról. Majd futottam, futottam és futottam, mígnem elértem egy újabb tábláig, ami szerint a fa már csak 500 méterre volt az eddigihez képest balra, merőleges irányba. Jól van, akkor fussunk most arra. Amennyire a köd engedte, próbáltam kivenni, hol látok valami fának tűnő objektumot, de ilyesmi nem nagyon akadt, csak pár méterre egy kutyaforma valami állt az utamba. Nem akartam újabb menekülést, így megálltam. Hamar rájöttem, hogy ez nem kutya, hanem róka lesz, és ha nem veszett, nincs mitől félnem. Amíg nem vett észre, gyorsan le is kaptam, aztán mindketten nekiiramodtunk. Eljutottam egy kereszteződésig, ahol nem volt semmilyen tábla. Úgy gondoltam, hogy az 500 métert már bőven lefutottam, fákat nem láttam, szóval most nem tudom, mi legyen. Futhattam jobbra vagy balra, mindkét út lejtő volt. A balra vezető út valószínűleg visszavisz a műútra, jobbra meg elég meredek a lejtő, de mindenféle szép rétek láthatók, szóval, lehet, hogy arra lesz a fa, még ha majd újra meg is kell mászni a dombot visszafelé. Közben egy őzikét is megugrasztottam, majd újabb kosborcsapatok késztettek fotózásra. A fa sajnos nem lett meg, ráadásul az út is egyre bizonytalanabbá vált. A cipőm membránja már nem nagyon bírta a harmatos vagy eső áztatta fű terhelését, fogta magát és szépen beázott. Közben megláttam egy csenevész fácskát az út közepén. Ok, akkor legyen ez a Tompa fája, nyugtáztam, majd inkább visszafordultam. Közben persze elfelejtettem megnézni a térképet, merre is járok. Mondjuk a fát illetően okosabb nem lettem volna, mert azt semmilyen térkép nem jelöli, de észrevehettem volna, hogy kis híján határsértést követek el. Már majdnem elértem a keleméri műutat, mikor újabb őzre lettem figyelmes. Ő is képre került. Az útnál volt egy újabb irányjelző: Tompa-fája 1,5 km. Most már nem tettem próbát ebből az irányból is, inkább elfutottam Kelemérig még az aszfalton, hogy majd pár órával később ugyanerre gyalog is végighaladjak.

Szállásadónktól tudtam meg, hogy a fa egyébként létezik egy mintegy 350 éves kocsányos tölgy formájában, mely már kiszáradt, de ültettek helyére egy újat, és padok is vannak alatta. Állítólag a költő szívesen időzött alatta a környékbeli jegyzőkkel és elöljárókkal, miközben az ország sorsát vitatták meg. Lehetséges, hogy a "Terepélyes nagy fa" című verset is ez a fa ihlette.

Reggeli köd a dombok felett

Tompa fája nyomában - a költő szívesen időzött barátaival a fa árnyékában

És az az érzés, amikor kiderül, hogy tényleg ott jártam a közvetlen közelében... (térkép vs. Strava track)

A bőséges és finom reggeli után neki is indultunk Petivel a mai etapnak, ami Putnokig tartott. Ez a rész is bővelkedett látványosságokban és szépségekben. És az eső lába is ugyanúgy lógott, mint előző nap. Annyi különbséggel, hogy kicsit gyorsabb volt, már addigra eleredt, mire kiértünk a faluból. A tegnapiakból okulva nem vettük fel az esőkabátot és a poncsót, csak mentünk és mentünk. Közben meg pecsételtünk, ahol kellett. 

Kelemér felé félúton

Kelemér: fordítva Rém Elek, Tompa Mihály írói álneve (előrevetítve a Szörnyű-völgy rémtörténeteit)

Szembe kicsit kevesebben jöttek, mint előző nap. A legmeglepőbb egy család volt egy kb. 5 éves kisfiúval - respekt! A mai nap legszebb szakasza kétségkívül a Mohos-tőzegláp és a Szörnyű-völgy volt. Ahol nem tudtuk eldönteni, hogy a nevét vajon arról kapta-e, hogy szörnyen csúszik és hogy emiatt bele lehet esni a szörnyen mély árokba, ahol az esés vagy szörnyen fájni fog, vagy szörnyet is halhatunk. Ez főleg akkor esélyes, ha kerget a szörny, vagyis a putnoki farkasember, azaz a szakállas farkas. Mondjuk nem tudni, a farkas karmai közt jobb-e végezni vagy az árokban. Petit ilyesfajta rémtörténetekkel szórakoztattam: a téma adta magát, hiszen ott a Kisasszonyok fája lányformát öltő mocsári lidércekkel és a lápba csalt kanászfiúval is. 

Mohos-tőzegláp

A Pálma-forrás környéke

Horgásztó a Szörnyű-völgyben

Nem is olyan szörnyű hely a Szörnyű-völgy

A Pálma-forrásnál megint összefutottunk a sátorozó fiúval, aki éppen az esőházban szárítgatta a harmatos sátrát. Mázlija volt, nem kapott esőt, csak a szokásos hajnali harmatot kellett leszárítania. De az időjárás nem annyira kedvezett ehhez: az eső egyre jobban nekikezdett, mire a horgásztóhoz értünk. Mivel a buszig még jó sok időnk volt, úgy döntöttünk, pihenünk egyet az egyik horgászház fedett teraszán. Közben meg is ebédeltünk és vártuk kicsit alábbhagyjon az eső. Vagy egy óra várakozás után nekiindultunk, immár esőkabátban. Putnok házai közé érve már csillapodott a csapadékhajlam. Putnok is igen vegyes benyomást keltett: vannak egész rendezett részek, meg nyomortelepre hajazó körzetek is. Egyértelműen látszik, melyik házban ki lakik. A kifejezetten mutatós téren lévő buszmegállót elérve kedvünk támadt egy kávéra, így kicsit még áztattuk magunkat, hátha találunk egy nyitva lévő kávézót vagy cukrászdát. De az ünnepnek köszönhetően nem akadt ilyen. Viszont sikerült rábukkanni a szakállas farkas ivókútjára, melyen még maga a legenda is olvasható. Egyébként a rémnek a sírja is fellelhető az egyik közeli hegyen. A helyi szokás szerint követ kell dobni rá, hogy nehogy kísértsen a vérfarkas. Így az évek során egész szép kőhalmaz keletkezett a helyen. Igaz, aztán a környéken egyre több hasonló kőhalmaz jött létre, szóval lassan nem lehetett tudni, melyik sír az "igazi". Még Tompa Mihály is írt verset a történetről.

Serényi-kastély Putnokon

A szakállas farkas legendája az ivókúton

Miután szomorúan konstatáltuk, hogy nem lesz délutáni kávé, visszaültünk a fedett megállóba falatozni, amíg begördül a buszunk, ami visszavisz Aggtelekre. Közben egyre világosodott, úgy tűnt, hamarosan talán megszűnik a reggel óta szemerkélő vagy néha egész rendesen hulló eső.

Ilyen és hasonló csodák vártak a föld alatt

Visszaérve az autónkhoz gyorsan benyomtunk egy-egy kávét és lángost a büfés bácsinál, majd újult erővel indultunk az aznapi utolsó barlangtúrára. Vasárnap már nagyobbnak tűnt a forgalom, teli turistabuszok érkeztek a parkolóba. Ennek köszönhetően a barlanglátogatáson is egész sokan vettünk részt. Már régen jártam a cseppkőbarlangban, Petinek meg ez volt az első alkalom, így mindketten rácsodálkoztunk a földalatti mesevilágra. A túra végeztével már csak el kellett döntenünk, hogy most nyomban hazainduljunk-e, vagy adjunk egy esélyt még az időjárásnak és maradjunk még egy napra. Mivel az időjárás-előrejelzésből azt hámoztam ki, hogy hétfőn még akár napsütésben is részünk lehet, inkább maradtunk. Megkerestük a faluszéli vadkempingezős helyünket, kinéztük, hova tesszük a sátrat, majd elindultunk kocsmatúrára, mert elég fázós hangulatban voltunk az egész napos ázás után. Mint kiderült, a kocsma éppen záróban volt (hja, vírushelyzet van...), de azért még lenyomtunk 2 szilvás unicumot és sörrel is feltankoltunk. Azt már csak a sátorhelyen ittuk meg. Sajnos a legjobbnak tűnő helyeket összepiszkították valami nagyméretű állatok, amik előszeretettel sz@rnak köves felületre (fogalmunk sem volt, mik lehettek, de a színpadot és egy közösségi ház árkádjait nézték ki maguknak), így végül nem az eresz alá állítottuk a sátrat, miután még egy kutyakakit is hatástalanítottam egy kővel.

A közelben aludtunk

Kocsmatúra indul - kicsiny hibával

Esti nyugalmunkat csak egy kedves néni zavarta, aki takarókat vagy szállást akart adni meg a helyi kutyák csatája, de szerencsére aztán a harcias ebek is odébb álltak. Reggel napsütésre ébredtünk és a játszótér padjain meg is reggeliztünk. Még mászkáltunk kicsit a közeli sárga kereszt jelzésen az orgonásban, majd visszamentünk a barlanghoz, hogy megcsináljuk a Baradla kör nevű Geogo pályát. Ami tulajdonképpen arra volt jó, hogy végignézzük az Aggtelek és Jósvafő közti karsztos vidéket. Igazából futni szerettem volna a kört, de rá kellett túra közben jönnöm, hogy ez az ördögszántásos terep, főleg most, csúszós állapotban, kevéssé alkalmas a futásra. Meg aztán szint is volt benne bőven. Szóval jobban jártunk így és örülhetünk, hogy esés nélkül megúsztuk egyáltalán. Már csak azért is, mert lassan haladva sokkal jobban élveztük a látnivalókat.

Vajon szellemszálló-e a Baradla szálló? Elég elhagyatottan állt...

Aggtelek a karsztról

Visszatérve a parkolóba újabb kávét fogyasztottunk a büfés bácsinknál, akitől ezúttal el is búcsúztunk. A hazaúton történt egy végzetes malőr, aminek egy rudabányai kiruccanás lett a hozadéka. Ugyanis egyik faluban rossz irányba mentünk el és ezt már csak elég sokára vettem észre. Így, bár Petinek nem nagyon fűlött hozzá a foga, tanácsoltam, hogy ha már itt van a szomszédban, nézzük már meg a rudabányai tavat is, ha már úgysem mentünk el Jósvafőre.

Nyúlszapuka narancsos változatban - elég gyakori errefelé

Ezután már csak Ózdon tettünk majdnem egy véletlen kitérőt a Hangonyi-tó irányába. Peti végül szerencsésen megúszta az Arlói-tó és a Morgó-gödör meglátogatását a hazaút során, mivel újból eleredt az eső.

Meglepetéshelyszínünk, a Rudabányai-tó

Szilágyi Virgiliusz (avagy a Valentin nap) dicsérete

Lassan két hónap távlatából megírni egy túrabeszámolót, valljuk be, igen hiú vállalkozásnak tűnik. De mivel meglehetősen lusta és halogatós blogíró vagyok, csak most került sor rá, holott már a túra utáni hetekben szerettem volna megörökíteni zseniális és világraszóló túránkat. Hogy miért is? Arra akkor igazán a Valentin nap közelsége adott volna apropót. Most viszont a vírushelyzet súlyosbodásával, valamint egyre terhesebbé váló bezártságunk miatt megint előtérbe kerültek az általam karantúrának titulált túratípusok: miként jussunk el olyan helyekre, ahol jóformán a madár sem jár.

Ez a túra iskolapéldája lehetne ezeknek: utunk során emberrel nem találkoztunk. És valószínűleg nem csak azért, mert részben szándékosan kerültük a jelzett utakat.

Holott idejekorán eldöntöttük, hogy ezen a szép szombati napon túrázni szeretnénk, mire odaértünk Szokolyára, már jócskán elmúlt dél is. Ragyogó téli időt fogtunk ki, a lehetségesek legszebbikét a Börzsönyben: szikrázó napsütésnek és a lábunk alatt ropogó hónak örülhettünk. A túraterv (azaz frenetikus agyszüleményem) az volt, hogy a Szokolya és Kóspallag közötti hegyek térképen jelölt nevezetesebb objektumait keressük fel. Értsünk ezalatt egy kunyhót, melyet észrevehetően az összes térképem közül csak egy jelölt, az úgynevezett Krisztus szamara követ, amit egy korábbi általam szervezett túrán nem sikerült bizonyítható erejűen fellelni, egy az erdőben megbújó vendégházat, a Szilágyi Virgil nevének szentelt emlékkövet, és opcionális jelleggel holmi (valószínűleg láthatatlan) sáncvárakat. Ha még fussa. És ha már szóba került a futás, a biztonság kedvéért még a futócipőmet is betettem, hogy ha kevésnek érezném a megtett kilométerek számát, majd futok még egy jót a Deszkametsző-völgyben. Eme szépen kitervelt merénylet elszenvedő alanyául párom jelentkezett, holott ő már sejtette a kezdetek kezdetén is, hogy nem fogjuk megúszni olyan könnyen a 10 kilométeres, könnyű kis délutáni kiruccanást. De azért jött szépen velem, sőt egészen a Deszkametsző-völgyig mondhatni még élvezte is a túrát. Utána már egyre kevésbé... de ne szaladjunk ennyire előre.

Ama csodálatra méltó kunyhó

Hogy mi mindent kell kiállni az embernek egy megszállott térkép- és kirándulásfüggő hobbitúravezető, valamint teljesítménytúrázó és (egyre kevésbé botcsinálta) terepfutó párjaként, nos annak is iskolapéldája lehetne ez a történet. Ahány ember, ahány túrázó, annyiféle ok miatt járunk a természetbe. Már két ember esetében is elég eltérőek lehetnek a mozgatórugók, főleg, ha az egyik fizikai, a másik szellemi munkát végez. Esetünkben én sokszor alig várom, hogy kiszabadulhassak az iroda (jelenleg a home office) fogságából és habzsolnám a kilométereket, Peti meg inkább a természet közelségére és pihenésre vágyik egy végigdolgozott hét után. Elmondása szerint világéletében utált gyalogolni, bár ezt kitűnően titkolta, mert egy túracsoportban ismerkedtünk meg. Persze gyerekkora óta jócskán javultak a tendenciák, de azért egy 60-70 km-es teljesítménytúra igencsak megfeküdné a gyomrát. Bár még sose próbálta, így lehet, hogy nem, de szerintem ez ebben az életben már nem fog kiderülni. És ez így teljesen jól is van.

Ha valamiért érdemes volt elindulni, akkor például ezért

Az előbbi okfejtéssel igazából arra akartam kilyukadni, hogy engem ellenállhatatlanul vonzanak az erdőben fellelhető mindenféle csip-csup dolgok, míg a páromat nem annyira, sőt mondhatjuk, egyáltalán nem, de ő ennek ellenére kitartóan jön velem sokszor árkon-bokron és többnyire nem panaszkodik. Szóval ha valamit ünnepelni kellene a sokat vitatott Valentin nap alkalmából, akkor ez egy ilyen momentum. Meg az is, hogy elfurikáz engem a Velencei-tóhoz és órákat vár rám az autóban, míg én körbefutom. Mert én ugye még mindig nem tudok autót vezetni, csak túrát. De azt nagyon :-). 

Hegynek fel, havas tájakon

Vezettem is őt először hegynek fel Szokolya határától indulva a kék kereszt jelzésen, majd a jelzésről letérve egy girbe-gurba, nem túl direkt vonalvezetésű szekérúton, hogy felleljük azt az istenverte kunyhót. Ami a valóságban tényleg úgy nézett ki, mintha legalább kisebb üstökös rászakadt volna, mert a tetején egy hatalmas lyuk tátongott. Tehát eldugott erdei bivakszállásnak kevésbé volt alkalmas. Mert titkon igazából erre is gondoltam, mikor ráleltem a térképen. Rendben, a düledező kunyhó kipipálva, jöjjön akkor a grandiózusan hangzó Krisztus szamara kő. De előtte még feltétlenül meg kellene nézni egy, a térkép által jelölt, szép kilátással kecsegtető hegyoldalt is. Fújtatva fel is kapaszkodtunk a hegytetőre, majd az útról letérve, immár csak a térképen létező úton, bokáig hóban gázolva, az utunkat torlaszoló bokrokról a csilingelő, szanaszét hulló jeget leverve másztunk fel a kilátóhelyre. Jobban mondva a térkép által jelölt kilátóhelyre, ahonnan egyáltalán nem volt semmiféle kilátás. Talán azért, mert időközben kicsit megnőtt már a környező erdő. Vagy eleve nem volt és az információ volt téves.

Gyémánterdő

Itt, a Tar Péter-hegyen (vajon kiről kapta a nevét, csak nem hű követőmről?) már muszáj volt kicsit kifújni magunkat, mert a sok mászásnak, és a hideg miatt felvett meleg ruháknak köszönhetően eléggé megizzadtunk. Meg ideje volt gyönyörködni is - ha nem is éppen a kilátásban - a téli erdő kivételes szépségében. Az ágakat, növényeket, bogyókat csillogó-villogó, ezer színben szikrázó jégréteg borította, és nekem erről egyik gyerekkori kedvenc Grimm mesém, a Széttáncolt cipellők jutottak eszembe, mikor a bálba elszökő lány csengő-bongó gyémánterdőn keresztül jut el céljához, és mikor letör egy ágat, az csilingelő hangot ad és elárulja. Ha az eddigi látnivalókért nem is, a tél csodáiért érdemes volt eljönni erre a helyre. És amiatt is, hogy lássuk, hol is pihennek az erdei állatok. Felfedeztük ugyanis, hogy a nyomok alapján ezen a hegyoldalon tömegesen szoktak aludni, pihenni egész állatcsapatok. Mi azonban sajnos egyet se láttunk közülük. 

Igen, teljes bizonyossággal kijelenthetem, ez az a kő...

Átvergődtünk egy félig ledőlt kerítésen és próbáltunk a megfelelő irányban lejutni az ominózus kőhöz, melyen a monda szerint Krisztus szamarának a patanyoma található. A helyiek talán valami olyan mesét köríthettek köré, hogy amikor Krisztus urunk a Földön járt, és megelégelte a kóspallagiak vendégszeretetét, elindult Jeruzsálem felé, a szamara viszont megbotlott egy kőben, és rajta maradt a patanyoma. Vagy valami más hasonlót, amiben van szamár, Krisztus meg kő is. Ez alapján az ember azt gondolja, hogy egy ha nem is kimondottan látványos, de egy mindenféleképpen markáns szikláról vagy kőről van szó, amit jó esetben már messziről kiszúr az ember. Hát persze, hogy nem! A kő, bár elhinni ott a helyszínen nem annyira akartuk, teljesen jelentéktelen és viszonylag kicsi is. És még patanyomot se nagyon találtunk rajta, mert hó borította. De minden kétséget kizáróan az a kő volt, amit megtaláltunk a GPS és a leírásban szereplő képek alapján is. 

Itt még élvezte...

Az újabb csalódás után úgy döntöttünk, hogy a földvárakat és a vendégházat kihagyjuk, helyette viszont még megnézzük az emléktáblát a Deszkametsző-völgy túloldalán. Jobban mondva én ragaszkodtam ehhez, Peti leginkább az autó felé vette volna az irányt. Megint jelzetlen úton jutottunk a völgyben vezető aszfaltos útig, majd a túloldalon jelzett és jelzetlen utakon próbáltuk megtalálni a lehető legrövidebb utat az emléktábláig, mely a Király-rétnek nevezett mező fölött található. A rét az ismert kirándulóhelytől nem túl messze található, de nem azonos vele. Peti már kezdett egyre nyomatékosabban hangot adni annak, hogy nem bánná, ha visszafordulnánk. Hiszen az autóig még viszonylag sok van hátra és az út nagy részét a tükörjég borította aszfalton kell megtennünk. Szóval nem lesz egy diadalmenet, és már kezd lebukni a nap is. De azt az emléktáblát még muszáj volt megkeresni, legyen bárki is az a Szilágyi Virgil doktor. Én a neve alapján valami szerzetesre tippeltem volna, de igazából gőzöm se volt, miért állítottak pont itt, a semmi közepén, egy ilyen különös nevű személynek valami mementót. A lényeg az, hogy némi hótaposás és hegymenet után megtaláltuk a teljesen jelentéktelen táblát egy hasonlóan jellegtelen kődarabon. Hurrá! Akkor mehetünk is az autóhoz!

A másik Király-rét

Ez lenne az az ominózus emléktábla

A visszautat szerencsére orra bukás nélkül megúsztuk és a többnyire hólánc nélkül arra közlekedő járművek sem ütöttek el. Még éppen sötétedés előtt elértük az autót is. A könnyű kis délutáni sétát cirka 15 kilométerből meg is úsztuk, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Természetesen a futásból már semmi se lett, de azt egy csöppet se bántam.

És akit továbbra se hagy nyugodni, ki volt Szilágyi Virgil - íme, a Wikipédia azt tudja róla, hogy összesen három is volt belőle. Mivel a táblán az 1987-es évszám szerepel elhalálozásként, valószínűsíthető, hogy a vadászíró lesz a mi emberünk, aki a Pirosbetűs vadásznapok című könyv szerzője is egyben. Sokkal többet ennél nem sikerült kideríteni róla a következő könyvismertetőn kívül, ami talán sejteti, miért itt a Börzsönyben, egy eldugott helyen található az emléktáblája:

"Dr. Szilágyi Virgil elismert sportlövő és nagyszerű vadász volt. A harmincas-negyvenes évek vadászlapjaiban gyakran találkozhatunk a nevével, valamelyik lövészverseny győzteseként, vagy helyezettjeként. Azok közé a vadászok közé tartozott, akiknek a vadászat mellett rendkívül fontos volt a kellemes társaság, a jó hangulat és a jóízű beszélgetés. Nagyon sokat tudott a vadászatról és legnagyobb szerelméről a Börzsönyről. Érdemes volt hozzáfordulni és kérdezni tőle akármit is a vadászatról."

Nálunk a neve (Szilágyi Virgiliusz formában) mindenesetre holmi szitokszó lett, a kihagyhatatlan, ámde teljesen jelentéktelen látnivalók szinonimája.

Narancssárga szamár a ködben

 

29,3 km - ízlelgetve a távot lehet kevés vagy sok, attól függően, autóval, biciklivel, futva, gyalogosan vagy netán lóháton teszi meg az ember. Vagy hogy legyen némi köze az írásnak a címhez, szamárháton. Hogy milyen kihívást jelent, függ pillanatnyi kedvtől, fizikai és lelkiállapottól vagy attól is, hogy egy ultrafutó vagy egy kezdő műkedvelő fejében születik meg a zseniális gondolat: ha már ott van a Velencei-tó, akkor körbe kell futni. A mainstream irányzat inkább körbebiciklizni szokta, de mifelénk szoktak furcsa dolgokat is kiötleni, így hát nekem körbe kellett futni. Ha már körbebiciklizni eddig nem sikerült, csak majdnem. Meg ha már amúgy is futok. Meg csakazértis.

Szilveszterkor lett volna egy verseny, egy olyan tókörbefutós, arra beneveztem volna, ha lehetett volna, de nem lehetett. Aztán szembejött a Geogo és ott egy tókör pálya is többek között. Elég hamar felkerült a futócipőlistára. Már csak a megfelelő időpontot kellett kitűzni. Hogy milyen is az? Például először is nem fagy kockára az ember, ha kicsit belassul, vagy éppen megállni kényszerül, és főképp nem kell lila és merev virsliujjakkal matatni a telefonon útközben, tájékozódáskor vagy pontérintéskor. Azonban annyira még nincs jó idő, hogy egy komplett biciklis hadtest támadja meg a Don-kanyart Velencei-tavat. Tehát ne legyen az ember útakadály és őt se akadályozzák lehetőleg. Más egyéb kívánalmam tulajdonképpen nem is volt.

A felkészüléssel nagyjából rendben voltam, az utóbbi hónapokban bőven futottam annyit aszfalton, terepen, emelkedőn, lejtőn, mindenféle időjárási viszonyok közt, változatos távokon és tempókban, hogy a távnak már nem szabadott gondot okoznia. 

A frissítést se gondoltam túl, egy töltetnyi ivótasakos víz nekem ilyen távon bőven elég, mellé még bedobtam pár proteinszeletet a hátizsákba, hogy majd útközben szépen ne egyem meg őket, viszont zörgésük vigyen egy kis színt a tó körüli monotonitásba. Mert ennyire már ismerem magam... 

A tájékozódás marha egyszerű: tulajdonképpen végig a bringaút nyomvonalán fut az ember. Ez olykor part menti sétány, olykor járda, olykor aszfaltút, egy viszonylag hosszú szakaszon pedig kis forgalmú országút. Emiatt mindenféleképpen valami láthatósági ruhadarabot is érdemes vinni, ami nálam a Humanaban túrt rikító narancssárga Saucony futófelsőm lett a neonzöld kompressziós harisnyámmal egyetemben. Menőnek menő, kicsit elhasznált, kényelmes darab, de azért valószínűleg nem én voltam mégse a legfeltűnőbb futó azon a szombaton a környéken. Hanem a srác az úszógumival, akiről sajnos nem készült fénykép. 

Lehetne ilyen időben futni... (Velencei-tó 10 km)

Előtanulmányokat is folytattam, munka előtt, hajnalban nem voltam rest elvonatozni Velencére, hogy lefussam az 5 km-es, majd a 10 km-es Geogo távokat is a tó mentén.

Meg ilyenben... (Velencei-tó 5 km)

A cipőválasztás sem okozott nagy problémát, az új évvel kb. az összes régi futócsukámat nyugdíjaztam, a kicsit újabbak és a vadonatújak előrébb léptek a sorban. Aszfaltosból így jelenleg csak kettőt koptatok, és közülük az Asics Jolt 2 nőtt jobban a szívemhez, így hát rá esett a választás.

Február harmadik hétvégéjére csodás, tavaszias időt jósoltak: napsütés, meleg, Hawaii - tehát itt az ideje a tó körüli fiesztának. Petinek mondtam is, hogy akkor szombaton megyünk, készüljön a tófuvarra. Az utóbbi időben ő is belelendült a futásba, így hát persze egy darabon el is akart kísérni. Annál jobb. Nyilván ez nem fogja megdobni a végeredményt, viszont majd szépen emlékeztet arra, hogy ne szaladjon el velem a ló (azaz a címbéli csacsi) már az elején, meg közben se. Mert a cél most csak a túlélés, semmi több. Sose futottam egyben, folyamatosan ekkora távot, meg valószínű, hogy szakaszokban se mondjuk egy Páloson. Ha nagyképű szeretnék lenni, azt mondanám, hogy ez most egy lépés a maraton felé. Ha még nagyképűbb, akkor azt, hogy az ultrák felé. Ha a realitás talaján maradunk, akkor mindössze annyi, hogy megfutom a (közel) 30 km-t (remélhetőleg) kellő felkészülés után. Aztán majd jön a többi, ha jön, ha jönnie kell. Ha meg nem, akkor szép volt, jó volt, ennyit hoztam ki belőle. Ha nekem szegezik a kezdő kérdést, hogy mi a véleményem a távról, a következőt nyilatkoznám: gyalog vagy biciklivel nem kihívás, futva viszont egy fekete ló (szamár). Remélhetőleg nem a ködben.

Ez utóbbin görcsöltem a köröm hajnala óta, egyre csak nézegetve az Időkép oldalát. Ott meg csak folyton áltattak, hogy majd kisüt a nap. Először 9 órakor, majd már csak 11-kor, aztán már csak valamikor délután. A borús időhöz egyfajta nyirkos hideg is járt bónuszként, így amikor végre összepakoltunk és felkerekedtünk, még vissza kellett menni extra ruhákért. Mivel az aláöltözetben és pólóban (merészebb álmaimban csak pólóban) futok a Velencei-tó körül nem fog összejönni. Biztos, ami biztos még egy kesztyűt is betettem - és jól tettem.

Már csak a pálmafák hiányoznak...

Velencére érve másodszorra meg is találtuk a parkolót, ahonnan indul a móka. Némi bemelegítés után neki is duráltuk magunkat. Az első 1 km volt úgymond az egyik legküzdelmesebb szakasz - próbáljon úgy futni az ember, hogy lépten-nyomon megcsapja orrát valami ínycsiklandó finomság (kürtöskalács, csevap, gyros, miegyéb) illata, miközben folyton a bringaúton őgyelgő népeket kell kerülgetni. Vírus ide vagy oda, itt teljesen népünnepély hangulat volt, pont ide szabadult ki a sok városi élvezni a maszknélküliséget. Köztük persze mi is... Az állomás környékétől már jobb a helyzet, nagyjából 5-10 percenként jön néhány biciklis, még ritkábban futó vagy gyalogos. Mindenki előzékeny, udvarias, barátságos a többi sportbarát irányába, így nincs is evvel gond. Ráadásul Peti viszonylag kezdőként most szembesül először avval, hogy egy barátságos gesztus a másik futó felé mennyire meg tudja dobni az embert mentálisan. Egészen a gárdonyi sárga hídig futunk együtt, így sorra maradnak el az állomások: Velence, Velence-fürdő, majd Gárdony is. Mondom is Petinek, hogy még vissza is kell futnia ugyanazt, amit idefelé megtett - bár nyilván ellenőrizni nem fogom, hogy valóban fut-e. Azt kell mondanom, rövid idő alatt nagyot fejlődött, így mire visszaér, neki is akkora táv lesz a lábában, ami rekord számára. Egy bő tízes. Remekül tartja a visszafogottnak szánt tempómat is. Miután elbúcsúzunk némi fényképezkedés után, ezt a tempót próbálom rekonstruálni. 

Búcsú a sárga hídnál

Visz a lábam meg a fejemben zsongó szintipop szám lendülete, nem kell nekem füles, egész úton elkísér a dallam, ha már így a fülembe ette magát. Sorra maradnak el a szebb napokat látott parti szocreál hangulatú üdülőházak, egyik-másik ebben a ködben még egy urbex blogban is nagy sikerrel debütálhatna. Még szürreálisabbak az üresen kongó, ámde vidám képekkel, feliratokkal ellátott fagyis bódék, lángososok, strandépületek, melyek között csak néhány kósza (katasztrófa)turista sétál - mondjuk pont ilyen lehet egy atomtámadás után. A legkevésbé értelmezhető felirat számomra a Kincskeresés volt az egész tó körül. Elképzelem, ahogy valaki a tóban kincsek után kutatva hosszú percek után kitörő örömmel kihalász egy törött napszemüveget vagy egy félig rozsdás órát... vagy Pistikének még a 80-as évek derekán elveszett búvárpipáját. Közben már Agárdon járok, sőt nem is, már Dinnyésen, bár addigra szinte minden part menti objektumot magam mögött hagytam, már csak a nádasok kísérnek.

Hamarosan jön az első ellenőrzőpont, a Kanyar büfé. Pár pillanatra eltűnődöm, hogy akarjak-e valamit elcsócsálni, de mivel különösebben éhes se vagyok, meg vannak páran bent, így inkább futok tovább Pákozd felé, immár a műúton. Szerencsére forgalom alig van, annak is a fele része bringás vagy futó. Akkora a köd, hogy csak nehezen bontakozik ki a távolban, hova, merre is haladok. Mindig reményt ad, ha megnézem, mennyi a távolság a következő pontig: az most nem több 5 km-nél, ami jócskán teljesíthető, még ha előtte lesz is egy emelkedő. Egy akkora, amit több éve a másik, meredekebb oldalról már megfutottam spontán ötlettől vezérelve túraszandálban. Szóval valószínűleg most is meg tudom csinálni.

Vajon merre lehet Pákozd???

Miután lekanyarodom a főútról, valahogy elfogyok, sokkal alacsonyabb tempóra kell kapcsolnom. Végigdöcögök ezen az utcán, majd mire kiérek megint a főútra, a lendületet is visszakapom. Különösebb fáradságot most még nem érzek, nagyjából minden rendben a futóművekkel is. Bár némi aggodalomra ad okot a mentális frissességgel kapcsolatban, hogy megpillantva egy kertitörpeárus út menti giccslerekatát, az a kósza gondolatom támad, hogy hónom alá kéne csapni egy kisebb díszpéldányt és azzal kéne továbbfutni. Van aki úszógumival, van aki egy műanyag Bambira hajazó, őz-szarvas nász gyümölcsével teljesít. De aztán elvisznek a lábaim a képzeletbeli tetthelyről tova, el, a falun túlra, fel a csata dombjára. 

Ködbe vesző emlékmű

Ez az a hely, ahol én is küzdelmes csatát vívok egy nem is annyira karcsú úrral, aki folytonosan telefonját bámulva, gyalog, de mégis valami bámulatos tempóban halad előre a bicikliúton. Hogy alig tudom megelőzni. Aztán meg előnyt szerezni. Már lekanyarodok a következő műútra, de ő még mindig látótávolságon belül van. Jön az emelkedő, gondolom szerzek némi előnyt. Visszanézek, még mindig ott van pár száz méterre. Aztán az arborétumtól lefelé visz az út, mikor, ha most nem. Versenytempóra kapcsolva robogok lefelé, így mire sík terepre érek, már híre-hamva sincs az emberünknek.

Mostanra jutottam odáig, hogy kezdem megunni a futást. Ami amúgy tényleg egy rettentő unalmas dolog. Amit fel lehet azonban dobni olyan dolgokkal, hogy például látványos tájakon fut az ember, mint most. Haha, hát persze! Szürke ködben elolvadó fasorokon keresztül, partszakaszokon, ahol az ólomszínű víz egybeolvad az ég szürkeségével, álmos, kedvetlen falvakon át, ködből álomszerűen előderengő emlékművek mellett, de leginkább csak benne magában a végtelen szürkeségben. Ennél nagyobb szamárságot nem is lehetne csinálni. 

Ismerős partokon

A telefonom szerencsére megint azt mutatja, hogy kb. 5 km van még hátra. Most már egészen a végéig. Először történik, hogy elhagy egy futó, de ezt egy csöppet se bánom, legalább egy kis színt visz az előttem kitárulkozó dögunalomba. Sokáig azonban ezt se élvezhetem, mert a pasas Velence határában visszafordul. Innen azonban már legalább lesz tényleg valami látnivaló a házak között. Fogynak a kilométerek, de már nagyon szeretném, hogy vége legyen, a tempót is egy ideje lejjebb vettem. Érzem már a megtett kilométerek ólomsúlyát. Egyre ismerősebb partszakaszok köszönnek rám, már a régi strandon kanyargok, ahova sokáig jártunk szüleimmel tinédzser majd egyetemista koromban. Hamarosan megérkezem a célba és lenyomhatom a teljesítést igazoló utolsó pont virtuális gombját. 

3 óra 17 perc. Megcsináltam! Legalább elmondhatom, hogy most a fotózás nem ment az idő rovására. Bár magamon végignézve a maratont még nem nagyon érzem reálisnak. Még 12-13 km-nek lehet, hogy sírás lenne a vége. Félig botorkálva, félig futva eljutok a közelben parkoló autóig, ahol Peti már halálra unta magát az eltelt 2-3 órában. A nyújtás persze nem maradhat el, így sajnos szaporítom még az eddig is bizonyára hosszú perceket. Szegény eléggé oda van, így lemondok a szemeim előtt lebegő pljeskavicáról is, aminek idáig kísértett az illata. Beérem az eddig meg nem evett zabszeletemmel, amit a hazaúton majszolok el egyfajta makacs narancssárga szamárként a ködben. Mert az még mindig nem oszlott fel...

És ha feloszlik...

Ugye mennyivel látványosabb így?