Teslácka stovka

 

Van ez a bizonyos FOMO (fear of missing out) érzés, amikor az ember azt érzi folyamatosan, hogy lemarad valamiről. Ez a hétvége nekem egy hatalmas FOMO volt minden tekintetben, mivel valamiért kellett nagyon az a nyolcadik százas az idei évre és kimentem emiatt a Tesláckára Pozsonyba. Vulkántúra és Ákos koncert szombaton, PIPU vasárnap – ezeken mind szerettem volna ott lenni, de nem tudtam. Egy vagy két PIPU-s körön persze még másnapos félig csukott szemű zombiként végigvonszolhattam volna magam kora délután, ha már hozzá voltam eleve öltözve, de efféle bizonyítási kényszer már bennem sincs. Inkább bedőltem azonnal az ágyba és végre aludtam! Ez nagy szó, mert péntek délelőtt óta egy szemhunyásnyit se sikerült.

Pedig direkt amiatt vettem ki szabit péntekre, hogy tudjak aludni. Na egy órányit sikerült is, de inkább igyekeztem ledolgozni a lemaradásom a karácsonyi készülődésben és mézest és mandulás kekszet sütöttem. Ráadásul a roráté miatt rendszeresen 5 körül kelek, így aznap is sikerült, pedig nem feltétlenül volt szándékomban felébredni és misére menni. Ma meg a pénteki szabi miatt hajthatok a munkahelyi lemaradás ledolgozásában. Folyamatos mókuskerék ez az ünnepek előtti időszak, pedig nem erről kéne, hogy szóljon. Mi tettük ilyenné sajnos. Szóval jó is ebből kiszakadni valami teljesen más környezetbe.

Már megint hosszú útra megyek

Ugorjunk is az időben gyorsan péntek éjjel 23 óra környékére, mikor is az alvással ennyire felspannolt állapotban hiába is próbálkozva, a túra előestéjén, már teljes harci díszben ott szobroztam a Kelenföldi buszpályaudvaron, várva a Regiojet járatára, ami majd elröpít cirka 3 óra alatt, viszonylag késői érkezéssel és olcsón – ez volt a két fő szempont – a szlovákok fővárosába (ami persze korábban a miénk volt). Busz érkezésének egyelőre csak a kijelzőn volt némi előjele, azt hittem, én leszek az egyedüli felszálló. Aztán egyszer megjelent egy csürhényi spanyol diák, meg talán néhány görög is. Sikeresen letúrtak a megállóban lévő padról, szóval inkább tettem egy kört, amíg meg nem jön a busz. Éljen az európai kultúra! Egyszer csak a sarkon megjelent a nagy sárga jármű. A spanyolok persze beálltak elém, baromira nem izgatta őket, hogy én voltam ott előbb. Egyébként nekem meg édes mindegy volt, ki száll fel először, ilyenből nem csinálok elvi kérdést. A fiatal és kedves cseh sofőrnek is mindegy volt, ki fizetett a csomagszállításért előre, csak nemes egyszerűséggel kitárta a csomagteret, tegyük be a cókmókokat. Gyorsan be is raktam a közepesen méretes hátizsákomat, ne kelljen már az ölemben szorongatni az út alatt, hátha így van némi esélye, hogy elalszom. Mert az az alvás most nagyon kéne... Persze amit görcsösen szeretne az ember, az sosem sikerül. Így jártam én is az alvással. A felfújható nyakpárna persze bent maradt a hátizsákban (Kristóf nagy bánatára). Szemben velem egy idősebb, zoknit nem viselő úr terpeszkedett, de a mellettem lévő ülés üres volt. Talán nem is én voltam a legfurcsább utas a sportöltözékemben, bár menet közben folyton potyogott belőlem hol a csősálam, hol a személyim (más nem is nagyon volt nálam) – meg néha én is az ülésből, mikor próbáltam felhalászni leesett tárgyaimat a busz padlójáról. 

Az út alatt maximum bóbiskolni sikerült, aztán még a félálomból is azonnal felpattant a szemem, mikor megláttam, hová érkeztem. Bár csak este 8-kor kezdődik a koncert a Papp László Sportarénában, most meg még hajnali 2 óra sincs, a busz ablakából Ákos Metropolisának fényeit és felhőkarcolóinak tornyait látom: 

„Kijelölt fejlesztési zóna

Letarol, bekerít mindent szépen
Üvegből, betonból épült éden
Hűvös neonfények tüzében
Mindegy, hogy nap vagy éj múlik éppen”

Az egyre terjeszkedő és terpeszkedő lelketlen ultramodren nagyvárost, mely kiszolgálja lakóinak minden igényét, folytonos fogyasztásra serkentve és egyben állandó megfigyelés alatt tartva őket. A kényelem érdekében persze le lehet nyelni (és le is kell) az ilyen keserű pirulákat is. Hogy mindez hasonlít a mai valósághoz, az talán nem a véletlen műve... A futós lejátszási listámon teljesen véletlenül éppen egymás után jön Rammstein Links 2, 3, 4 száma, valamint ez a szám, és megdöbbentő a párhuzam a mondanivalóban, rengeteg az áthallás. Bár az egyik egy explicit, militáris, menetelő erőszak, a másiknál pedig a „szépen” szón van a hangsúly, ahogy a nagyváros szinte láthatatlanul, sőt kívánatosan hömpölyög előre. És ebben az Ákos féle számban ugyanúgy benne van az a lüktetően menetelő, bár sokkal finomabban erőszakos előretörés zeneileg is, legalábbis én kihallom belőle. Na abbahagyom, nem török zenekritikusi babérokra úgysem.

A Nivy buszállomás se sokkal különb, az egész egy nagy betontömb, a váróterem meg egy csupa üveg pláza aljában kapott helyet, hol folyton égnek a neonfények, alvásnak esélye sincs. Örüljön a kedves utas, hogy meleg van és ha nem üres a pénztárcája, fogyasszon. Van pékség, ami nyitva tart ebben a lehetetlen időpontban is. Díszletként persze ott a hatalmas karácsonyfa, a hangszóróból meg csilingel a „Pásztorok, pásztorok” dallama halvány emlékként, miről is kéne szólnia a karácsonynak. Az ismerős dallamra felkapom a fejem, már-már dúdolom magamban, mikor rájövök, hogy ezt is felírhatjuk arra a bizonyos listára a címer, a főváros, a hegyek és a többi mellé. Persze most nem Trianont idézgetni jöttem, jobban teszem, ha elfogadó és befogadó vagyok idegenként ebben a külföldi nagyvárosban. A levitézlett revizionista attitűddel már semmire se megyek. Lehuppanok Jani és Marianna mellé az egyik ülésre és máris gyakorolhatom ezeket a készségeket, mert érkezik egy (hozzánk hasonlóan) itt csövező, nem teljesen százas lány, aki megörült a magyar szónak és most már az istennek se tudjuk levakarni magunkról. Az egyébként tiszta és kulturált WC bejáratánál szintén magyarul beszélő, ki tudja mire ácsingózó, némileg barnább bőrű fura alakok lebzselnek (azt a bizonyos szót ugye nem illik kimondani...). Nicsak, mik vannak az égbe törő tornyok árnyékában ebben a csilivili, kipattintott városban! És vajon miért nem kedvelnek minket, magyarokat errefelé?

Még nem jött el az idő, így hát készülődünk, öltözködünk és szőjük a haditervet, hogy, s mint jutunk majd fel a Kamzikhoz. Innen vagy 6 km, ennyire nem tervezzük megnövelni az egyébként is hosszú távot, ami vár ránk néhány óra múlva. Jani megnézi, milyen buszok vannak és mikor. Az a tervünk, hogy elgyalogolunk a 44-es troli megállójába – az is van pár kilométer ide – és felvitetjük magunkat a Koliba nevű végállomásig. Innen is vagy másfél kilométer vár ránk a túra indítóhelyéül szolgáló büféig. Szóval így talán nem számít kispistának, hogy nem az állomástól gyalogolunk fel, hanem csak a Kolibától. 

Így is lesz. A gyakran és meglepően élesen váltakozó éjjeli városkép kulisszái közt Kalifornia felhőkarcolóitól („Az egész világ legyen Kalifornia, Az ötletnek még persze ki kell forrnia, Mindenhova kell egy kis Amerika...”), a monarchia palotái, majd a szocializmus lepusztult épületei mellett baktatva jutunk el a buszmegállónkig, ahova Jani kalauzol el. A buszmegálló mellett egy éjjeli lokálból nem túl józan és biztató külsejű alakok szállingóznak kifelé... Szombat hajnal van ugyanis, lassan vége a hétvégét indító buliknak... Reméljük, hamar eltűnnek az egyre érkező taxikkal, amikből meglepően sok száguldozik az egyébként kihalt utcákon. Mint ahogyan buszokból, villamosokból és trolikból is. Pozsony éjjeli közlekedése példásan jól szervezettnek tűnik. Az itt is piros troli begördül, felszállunk. A kijelzőn még azt is látjuk, hogy hány perc múlva melyik megállóba érünk majd. És ez alapján azt is látjuk, hogy fent a Kamzikon még bizonyára hosszú didergős percek fognak eltelni a 6 órás rajtig. Nem fűtöttek be túlzottan, ezen a decemberi hajnalon, fent a hegyen valami leírhatatlan csapadékféle is szállingózik. Jó lenne beülni valami melegebb helyre. De nincs nyitva a környéken semmi ilyesmi, így hát elindulunk felfelé a zergéről elnevezett hegyre a zöldön. Útközben foszforeszkáló szemek világítanak ránk az erdő mélyéről, a vadak ilyenkor nem alszanak. Jó, hogy idáig nem terjeszkedett már (vagy még) fel a nagyváros. 

Még fájdalmasan korán van, alig múlt 5 óra, mire odaérünk a büfékhez, melyekből természetesen egy sincs nyitva. Kicsit járkálunk, hátha találunk egy szállodát, aminek halljában leülhetnénk csöppnyit az indulásig hátralévő időben, ahelyett, hogy kint vacognánk. Sajnos nincs szerencsénk. Végül Mariannával találunk egy két oldalról nyitott, de egyébként fedett WC-t, ahol mozgásra felkapcsol a lámpa. Behúzódunk a hűvös szél elől és felveszünk még egy réteget.

Csiganyálon kúszik az idő, de aztán kezdenek beszállingózni túrázó külsejű emberek a látóterünkbe. Talán már nyit a rajt, így mi is odamegyünk a (DJ) Bobo büféhez. Tényleg mozgás van, megérkeztek a rendezők is, akik éppen most a papírokat rendezgetik. Mi is összerendezzük a túrához szükséges cuccaink, majd gyorsan felvesszük az itinert és befizetjük a beugrót. Bár senki nem beszél se angolul, se magyarul, valahogy megértetjük magunkat. Aztán indulunk is. Várnak a Kis-Kárpátok ismeretlen, felfedezésre váró ösvényei, amik miatt dobtam az összes többi programot. 

Egy a sok piros/sárga kereszteződésből

Az első EP egy piros sárga kereszteződés, ahol a tábláról kell leírni a magasságadatot. Ezt onnan tudom, hogy akkurátusan lefordítgattam a DeepL segítségével egy előző évi itinert. Aztán drukkoltam, hogy sok változás idén ne legyen, mert a szlovákból maximum csak szavakat vagyok képes felismerni. Ugyanígy voltam a trackkel: némi nyomozás és kódfejtés után sikerült leszedni egyet az otthoni gépen, egyet meg a munkahelyin, amiről aztán kiderült, hogy nem is egyformák. Utolsó előtti napon még nagy nehezen a CSUT oldalán kipuhatoltam, melyik lesz érvényes. Dani leírásai alapján persze sejtettem, hogy az, ami kétszer érinti a Pezinská Babat. Jellemző volt, hogy végül nem is a szervező, hanem Olaf töltötte fel utolsó napon az idei dolgokat (új tracket is apró változásokkal, amit végül nem lehetett letölteni). Ennek a túrának az interneten maximum a TTT naptár és régi szlovák és magyar beszámolók és fényképek alapján volt nyoma – ezek közül semmi se a szervezőtől származott. Pedig igyekeztem mindenféle nyelveken keresni. Ugyanígy jártam az időjárással is. Semelyik előrejelzés se azt dobta, amit kaptunk. Sárra esetleg számítottam, ami szinte mutatóba se volt, de arra az átláthatatlan ködre és az égből szállingózó valamire biztosan nem. És mindezzel együtt még nagyon barátiak voltak a kezdeti terepviszonyok. Keményre fagyott talaj, amin jól lehet haladni.

Piros/sárga kereszteződésből 3 db is volt a környéken, ebből kettő táblát le is fotóztam, a harmadikat persze nem, amit pont kellett volna. Nem mellesleg a Mapyról is le lehetett (volna) olvasni a magasságadatokat, ennyit ezeknek az önellenőrző EP-knek az értelméről. Jani előresietett, mi Mariannával kettesben maradtunk. Egy helyen elkezdtünk rossz úton továbbmenni, magunkkal húzva pár szlovák túrázót is. Aztán mikor visszafordultunk észlelve a hibát, láttuk, errefelé mennyire lazán veszik az útvonal betartását. Az egyik srác magyarázni kezdte ugyanis, hogy mehetünk ezen az úton is, visszavisz a rendes útvonalba. Erre én meg magyarázni kezdtem, hogy van egy EP is azon a szakaszon, végül ők is máshogy döntöttek. Menet közben még találkoztunk egy kedves magyar származású túrázó lánnyal, akivel egy kicsit beszélgettünk a százasokról és a várható nehézségekről. Ő még eléggé elején volt ennek a műfajnak hozzánk, főleg Mariannához képest. De ment kitartóan és ügyesen a cseh túratársával.

Mariankán (ami nem Marianna becézése, hanem becsületes magyar néven egy Máriavölgy nevű pálos kegyhely) volt megint egy leolvasós útjelzőtábla a főtéren (igaz, kettő is volt, aztán fene tudta, melyikre gondoltak a szervezők). Furcsa mód a fotózásoknál mindig megjelent a környezetünkben egy szlovák srác, akinek úgy tűnt halvány lila fogalma sincs az ellenőrzőpontok mibenlétéről. Körülbelül mindent nekünk, az idegeneknek kellett megmutatnunk. Átbukva egy erdős dombocskán a következő településen, Borinkán (azaz Borostyánkőn) találtuk magunkat. Itt a helyi hivatallal szemben kellett keresnünk egy élelmiszerboltot, ahol pecsétes igazolást kellett beszerezni. Ha az előttünk járó Jani nem mutatja meg, hova kell menni, valószínűleg még most is a borinkai potravinyt keresnénk. Ahol aztán hiába kutattuk, hol van a pecsét (én valami kéktúra bélyegző szerűségben gondolkodtam), mígnem hátulról kijött egy kedves néni és gyorsan pecsételt a lapunkra egyet. A közértet egyébként a főútról nem lehetett észre venni, mert hátra be kellett menni egy épület oldalába. És semmilyen tábla nem is mutatta, hogy itt bármilyen élelmiszerbolt lenne. Nem mellesleg a szervezők se tettek ki nyilakat vagy bóját, ami oda terelte volna a túrázókat.

Máriavölgy temploma

Átbukunk egy magaslaton Borinka irányába

Ahol egy hatalmas laskatelepre lelünk

Lovak legelésznek a település határában ebben a szomorkás időben is

Borinka központja

Innen jött a túra egyik legnehezebb mászása Pajstún, azaz Borostyánkő várába. Lefogadom, hogy mind Pajstún, mind a magyar borostyán szó a német Bernstein szóból ered. Janit megfogta az emelkedő a fájó rekeszizma miatt, így megelőztük őt. Mi fel is mentünk a várba, mert így mutatta a legfrissebb track, meg egyébként sem láttam még. Kis ellentmondás volt, hogy a magasságadatot tartalmazó tábla viszont a vár alatt volt. A vár tartogatott meglepetéseket. Elsősorban a méretei miatt – még romjaiban is igen impozáns látványt nyújtott. A vízköpők, melyek közül egy szépen faragott darab a földön hevert, külön érdekességet jelentettek. Azonban nem csak kellemes meglepetések értek. Néhol a talaj olyannyira fel volt fagyva, hogy csak óvatosan lehetett araszolni előre a keskeny ösvényen. Végül csak visszajutottunk a vár alatti turistaútra. Haladtunk tovább Kosarisko felé, ahol reményeink szerint végre lesz egy büfé, ahol picit le lehet ülni melegedni, esetleg inni valami meleg italt és enni pár falatot a hazaiból. Valljuk be, ebben a dermesztő hidegben még a magunkkal cipelt jéghideg folyadékokból is alig van kedvünk kortyolgatni, nemhogy megállni és kotorászni a táskánkban némi harapnivaló után. De hatalmas csalódás ért: a büfé még zárva és csak egy autó csomagtartójából kínálgatnak némi házi sütit meg ropit, esetleg mézeskalácsot. Mellé hideg kólát, vizet adnak, vagy szintén jéghideg sört lehet venni. Nagyon kedvesen kínálják a pontőrök, de sajnos nemet kell mondanom, hiszen a sajátomból is alig fogyott még. Tehát akkor kell még baktatni egy tízest, hogy jusson végre egy meleg tea vagy kávé. 

Pajstún, azaz Borostyánkő vára

Így hát haladunk tovább Pezinská Baba felé, de már nem étlen-szomjan. A hídátkeléseknél és az aszfaltos részeken eddig is voltak felfagyások, de a piros jelzés beérkezésétől a Kozí chrbátnál, azaz a Kecskehátnál, kezd egyértelműen télies köntöst ölteni a táj. 500 méter fölött járunk, a talajt fehér zúzmara fedi egyre magasabb rétegben. A faágakat is vastag zúzmararéteg borítja, ami mesés látványt kölcsönöz a tájnak. Csak ámulunk és bámulunk. És most már egy csöppet se bánom Mariannával egyetemben, hogy nem a Vulkántúrát választottam. Hiszen itt mindazt megkapom, amit Oszkárék feltöltött képei alapján a Börzsöny tudott volna nyújtani ezen a szombaton. 

Kezd télies köntöst ölteni a táj

Szép, nagyon is szép a téli hegyvidék, de jár nehézségekkel is. Egyre szaporodnak a felfagyott szakaszok, főleg a szelesebb, kitettebb helyeken. Időközben beértek minket az Őrsi testvérek, valamint Kotlár Laci és Szabó Dávid. Megörülünk egymásnak és csináltatunk az utánunk baktató szlovák kollégával egy csoportképet a 650 m magas Somár, azaz Szamár hegyen a szamárfejes szamárpad mellett. Már ha nem buknunk orra a pad előtti tükörjégen. A hómacskát ugyanis mindenki otthon hagyta, hiszen senki se erre készült időjárásügyileg. A hegyről lejönni se könnyebb, inkább az út melletti bozótosban próbálkozunk, hogy megússzuk esés nélkül. Később aztán lemaradunk a kis magyar csoporttól, hiszen ők gyorsabbak nálunk, nekünk meg megfelel a saját tempónk is. Nem vagyunk lassúak így sem, folyamatosan 15 perc alatti kilométereket megyünk bőven, ahol nem állunk. Mivel ezen a gerincen található a Kis-Kárpátok állatkertje, némi gyaloglással a Tri kamenné kopcén (Három kőhalom) át felkapaszkodunk a Konské hlavy, azaz Lófej csúcsra. Itt a változatosság kedvéért fából készült lófejek lógnak az útjelző oszlop alatt. Erről a hegyről se egyszerű lejutni, de valahogy esés nélkül megoldjuk. A síközpontba a felfagyott aszfalton, majd a tükörjeges parkolón át vezet az út. Itt némi dilemmát okoz, merre is találjuk a pontnak otthont adó házat. Mert ház van itt temérdek, még azon a helyen is, ahova a track bevezet. Pontnak semmi nyoma, viszont találunk egy befagyott ablakot OLAF felirattal. Hiába, mégse itt van a pont. Jön szerencsére két fickó, a sárga gumicsizmás megmutatja, merre van a Korenny vrch hotel, ahova mennünk kell. Egyáltalán nem arra, amerre a track mutatja. 

A szamárpad

Magyar csapat a Szamárhegyen (Fotó: Pavol Haviernik - ha minden igaz)

Jégtől iromba lófejek

Hamarosan megérkezünk a meleg helyiségbe, megkapjuk a pecsétjeinket és újból üdvözölhetjük a magyar csapatot is. Ők már el is fogyasztották a káposztalevesük. Mi végül a lángos és kávé mellett döntünk. Mindent jó pénzért, kemény eurókért kell venni, de hát a beugró se volt sok erre a túrára, így várható volt, hogy nem piros szőnyegen lépdelve, tálcán hozza elénk a pontőr a kofolát minden egyes jelzésváltásnál. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen erre készülve, hoztunk bőven ellátmányt. Inkább amiatt vagyunk farkaséhesek, mert nincs kedvünk megállni és a táskában kotorászni a csontkeménnyé fagyott csokijaink és egyéb elemózsiáink után.

Nagyon finom volt minden

Szerencsére viszonylag hamar megjön a lángos, amiről nem spóroltak le semmit sem és jó fokhagymás is. Vérré válik bennünk. Aztán ideje indulni, hosszú út vár még ránk a Kis-Kárpátok számomra teljesen ismeretlen útjain. A kék jelzésen lassan leereszkedünk a hó-, azaz a zúzmarahatár alá. Annyira nem örömteli a dolog, mert az utat sok helyen tükörjég borítja, eléggé ügyeskedni kell. De azért szerencsésen lejutunk Zumbergbe, ami Pezinok település külterülete. Pezinok magyar neve pedig Bazin, amin a Poroszkáli péntekelő kapcsán humorizáltam. Na tessék, most testközelből megtapasztaltam, hogy létezik ilyen vicces nevű hely. Menet közben leelőz minket Eiblinger Bálint és Deák Viki. Már csak Márton Daniékat hiányoljuk. 

Emlék a péntekelőről

Nemsokára megérkezünk a következő ellenőrzőpontra, aminél különösebb talán csak a kerületkerülős túrán volt az Auchanban. Ez most egy elmegyógyintézet portáján kapott helyet. Nagyon nagy ötlet, hiszen egyszerre begyűjthetnek egy egész osztálynyi eszement ápoltat, akiknek nagyon hasonló a dilije, valamint evvel a kórképe is: botokkal és hátizsákokkal felszerelve hétköznapi emberek eszével felfoghatatlan távokat futnak-gyalogolnak bármilyen körülmények között, mint most is. Egyelőre még nem számítanak az ilyen egyének köz- vagy önveszélyesnek (bár az utóbbiban annyira biztos nem vagyok), így nem tessékelnek beljebb. Bár azt hiszem, az ápolók számára minket bent tartani a falak között lenne a legnehezebb feladat, egyébként valószínűleg az eltérő nemzetiség ellenére jól kijönnénk egymással. 

Nem fogtak ott mégsem

Elég ha mondom a stovka szót, a portás már adja is a pecsétet. Bár valószínűleg van már annyi rutinja, hogy ránézésből látja ezt a fajta őrületet a szemeinkben. Bálinték kicsit pihentek a meleg előcsarnokban, pont előttünk indulnak tovább. Mi is megyünk utánuk fel a Vel'ká Homol'a csúcsára. Egyelőre csak kellemesen emelkedik az út és még világos van. Hamarosan viszont sötétedni fog, ideje elővenni a lámpát. Valahogy pont így számoltam, hogy a hegy előtt fog érni az éjszaka, tehát ezek szerint is jól haladunk. És még nagyon sokáig nem is kell felkapcsolni a lámpát. Minél feljebb emelkedünk, annál több a csúszós útszakasz. Néha csak a falevelekkel teli köves vízmosásban lehet haladni az út közepén, ráadásul elég bajosan. A csúcs előtt megérkezik a zúzmara is, illetve egy teljesen valószínűtlen irányból a szlovák kolléga is, aki most is ránk támaszkodva keresi a pontokat. A következő pontig velünk is jön végig. A pontőr, aki vélhetően már maga is zúzmarákat növesztett, elindult lefelé a hegyről, menet közben ad pecsétet már a kilátó alatt. Értelme oda nincs felmenni, így némi tanakodás után megkezdjük az ereszkedést a vélt irányba. Kis híján sikerül is eltalálni a meredeken ereszkedő csúszós ösvényt. Nem lesz itt egyszerű lejutni! Ahogy éppen próbálok hárítani egy esést, egy fekete tárgyat találok a hóban. Egy fél hómacska az. És csodák csodája az én méretem. Gyorsan fel is veszem, hiszen egy macska is macska. Így kicsit begyorsulok a többiekhez képest. De ők is jönnek szépen utánam. Közben folyton navigálom őket. A szlovák fickónak elmondása szerint elromlott a trackje, emiatt igyekszik folyton ránk tapadni. Egy csillagvizsgálónál, amiből semmit se látunk, egy aszfaltos bicikliútra kanyarodunk, azaz kanyarodnánk, ha nem lenne egy komplett jégpálya. Így csak a szegélyén araszolgatva tudunk többé-kevésbé haladni a Pod lesom ház felé. 

A háznál egy magyarul is beszélő néni a mindenes, ő főzi a virsliket és a teát, illetve, tereli beljebb a seregnyi kutyát-macskát, hogy ne tekeregjenek folyton a lábunk között. Így kicsit lassú a kiszolgálás. No mindegy, addig is töltöm az órám és megiszom egy energiaitalt, éppen ideje. Egy gél már lecsúszott Pezinská Babán is. Itt is találkozunk egy magyarul is tudó túrázó sráccal, kicsit beszélgetünk. Aztán gyorsan megesszük a virsliket és megisszuk hozzá a teát, amit a néni ingyen ad. 

Éppen leevickélünk a jeges úton a háztól, mikor két ismerős érkezik szembe: Vincze Zoli és Márton Dani. Mesélik, hogy még a Homol'ára menet találkoztak Janival. Ők mennek befelé, mi meg igyekszünk távozni az aszfalton, ami most szerencsére haladós. Később, a kék C jelzésen már több a felfagyás, de az út szélén remekül lehet menetelni. Így egész gyorsan elfogy az a mintegy 5 km a Hubálová nevű helyig, ahol beérkezik a piros jelzés, amin majd vissza kell mennünk Pezinská Babára. Az útfordulóban fények hívogatnak. Ide, a megtett 59 km-hez települt ugyanis a túra második és egyben utolsó etetőpontja. Viszont ez a pont egészen példaszerű. Minden van, amit egy túrázó csak kívánhat: banán, zsíros kenyér, aszalványok, gumicukor, szeszes és nem szeszes italok, kávé, tea. Nekem a banánon akad meg a szemem, Marianna a zsíros kenyerekből pusztít. Mellé megiszunk egy pohár kávét is. Ráadásul hiába nem beszélünk egy nyelvet, a pontőrök is rendkívül kedvesek és pontosan megértjük, mit szeretne a másik. 

Az EP kabala majmocskája

A piros jelzésen kanyargunk tovább és bár itt is gyönyörű havas, zúzmarás a terep, mégis eddigiekhez képest meglepően jól lehet haladni. Faljuk is a kilométereket. Egyedül a Skalnatá sziklás-jeges és igen meredek csúcsára felkapaszkodni nagy kihívás. Másrészt kezd feltámadni a szél, ami időnként fagyott zúzmarazáport zúdít a nyakunkba. Olyannyira nagy a zúzmarahullás, hogy néha nem is látszik, mennyien haladtak el előttünk ezen az úton. Teljesen olyan, mintha mi lennénk az elsők. Szinte nem evilági a körülöttünk lévő táj, a ránehezedő súly alatt mélyre hajló, vastagon havas fenyőágak között bujkálunk, keresgélve az ösvényt. Mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna. Olyannyira élvezetes itt lenni, hogy még a fáradságot sem érzem. Sőt a folyamatos kihívások ébren tartanak egyelőre. Azért így is eltart egy darabig, míg letudjuk azt a nagyjából 10 kilométert a síközpontig ezen a 700-as és 600-as csúcsokat felsorakoztató hullámvasúton. 

Most már nem kell keresnünk a hotelt, viszonylag hamar megtaláljuk. A pontőrök bőszen kitartanak és osztják a pecséteket és a magnéziumot. Közben Daniék is utolérnek minket. Mi hamarabb továbbindulunk, de a Lófej-hegy után beérnek minket így is a srácok. Innentől már négyen haladunk a cél felé. Kicsit féltünk ettől az idefelé eléggé felfagyott szakasztól, de kellemes meglepetés, hogy a szél annyi zúzmarát fújt az útra, hogy nagyrészt befedi a jeges foltokat a fehér réteg. A szél azonban annyira erős, hogy néha-néha nagyot reccsennek a fák és keményre fagyott, méretes tüskék záporoznak ránk. Még szerencse, hogy nem teljes faágak, mert ilyenek is fekszenek jó számmal az úton. Dani megmutatja a Tri kamenné kopce dobozában hagyott levesét. Talán a közeli katonai gyakorlótéren állomásozó katonák hasznát vehetik, vagy az erre járó turisták. 

Aztán tanúi leszünk egy bosszantó, de felettébb vicces történetnek. A tapasztaltabb túrázók tudják, hogy cseh és szlovák turista barátaink nem veszik ám olyan szigorúan a megadott útvonal követését, mint mi. Főleg, ha az ellenőrzőpontok is lehetővé teszik ezt. Bizony a lovas és a szamaras hegyet is nagyon ügyesen ki lehet kerülni mászás és csúszkálás nélkül. És evvel a lehetőséggel sokan élnek is. Egy nagyobb lámpás csapat távozik előttünk balra, a kerülőútra. Mi viszont a rendes útvonalon kimásszuk a csúcsokat, ahogy kell. Éppen leérünk a Somár csúcsáról, mikor is balról, jóval mögöttünk megjelennek a lámpák. Jönnek a csehszlovákok!

Dani hangosan röhög a Kiss István Sportegyesület Felvidéki Tagozatán. A Kecskehátnál most a Fehér-kereszthez (Biely kríz) vezető piros jelzésre kanyarodunk. Most kezdem érezni a kialvatlanságot, egyre nehezebb ébren tartani magam. A gyomrom is korog. Dani olyan kedves, hogy folyton keksszel etet. Mikor megállunk a háznál mondom is, hogy most érzem azt, hogy fel kéne adni. Persze ez nem komoly szándék, mert ezt a túrát most nagyon meg akarom csinálni. Csak innentől már sokkal komolyabb erőfeszítést kíván az egész, hiába vagyunk túl a nehezén. A távhoz szokott lábaim visznek, tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom azon kívül, hogy az álmosságtól majd leszédülök az útról. Marianna szintén küzd. Bárminek örülök, ami kizökkent ebből, legyen az beszélgetés, jeges szakasz vagy vicces momentum, mint a Kotliárka nevű útjelzőtábla. Nem tudjuk, Laci örült-e neki szintén. Végül csak muszáj bevernem egy újabb energiaitalt, hogy talpon tudjak maradni. A Kamzik tévétornya valahogy mintha egyre távolodna, ahelyett, hogy közelebb jönne.

Fehér kereszt útjelzőtábla - szintén EP

Nagy nehezen végül csak elérjük ismét a Kamzikot. A reggel már megtett közös szakaszok most egyáltalán nem tűnnek ismerősnek az ellenkező irányból. Lefotózzuk a büfét bizonyítékként, hogy itt jártunk, majd ereszkedni kezdünk a sípálya melletti kéken. A városba érkezésünk előtt még lehagyunk egy sporttársat, majd Daniék könnyeden kalauzolnak a kanyargós utcákon a turista egyesület székháza felé. Itt ér ugyanis véget a kék jelzés. Egy kanyart még nem szabad levágni, mert itt áll egy Figaro elnevezésű jelzőtábla. Nem tudjuk, mi ennek az apropója, de nem biztos, hogy a sevillai borbély nyitott itt manapság divatos barbár barber shopot. Már csak pár száz méteren kell kitartani és beléphetünk a fényfüzérrel kivilágított ház ajtaján, ahol ott vigyorog a CIEL' felirat. 

BOBO büfé a Kamzikon, mely egyben indítóhely és EP is

Megkapjuk a díjazást. A lefotózott pontok viszont senkit sem érdekelnek. Mint az se, hogy behoztam az elveszett hómacskát. Sőt mellé kapok egy idegen fejpántot is az egyik rendező sráctól, hiába ért angolul. Remek, most mit kezdjek ezekkel az idegen holmikkal? Mi vagyok én, valami talált tárgyak osztálya? Sok harapnivaló sincs a célban, de nagy nehezen előkerül egy doboz nagyon finom túralogós mézeskalács és némi virsli a konyhából.

Receptet hozzá tud valaki???

Kicsit bosszankodunk azon, hogy mi lettünk 23 óra 8 perces menetidőnkkel az utolsó nők, holott voltak, akik jóval később indultak el a hotelből. Még bőven iszogattak, mikor mi már szedtük a sátorfánkat. Tudtommal sehol sem előztek le... Bár most ilyen kényelmes, szintidő-kihasználós teljesítést terveztem, mégsem szeret az ember utolsó lenni. És ahogy visszanézem a rögzített adatokat is az látszik, hogy nagyon stabilan haladtunk még a nehéz szakaszokon is. Az álmossággal való küzdelmet leszámítva nem tudom, mentem-e valaha ilyen könnyedén százast. Ráadásul ez volt az első téli százasom nem is könnyű körülmények között teljesítve. Még jóformán izomlázam sincs. 

Csak hullafáradt vagyok nemes egyszerűséggel. Így hát ledőlök az asztalra, hátha végre tudok aludni. Aztán szedelődzködni kell, hiszen a szervezők is mennének haza. Az állomás sincs annyira közel, mint gondoltam, de a 10 óra 5-kor induló vonatunkig bőven van még idő. Addig meghúzzuk magunkat a nem túl kulturált váróteremben, mely hemzseg a kétes alakoktól. Pont úgy, mint nálunk is szokott, muszáj ügyelni a holmijainkra. Nagy sokára begördül a budapesti vonat, fel lehet szállni és végre lehet aludni!!!! Van ennél fontosabb?

Végezetül egy kis Pozsony blues:

Strava-link:

Merre jár a Mikulás?

 A ledolgozós szombatoknak egyetlen előnye van, az, hogy nekem sose munkanap. Így a legjobb dolog, amit tehetek december 7-én, hogy fejembe csapom a mikulássapkát (egyszer egy évben belefér ez is) és nekivágok a Budai-hegységnek a Stabil Mikulás maraton keretében. Nyakamon a jövő hétvégére halasztott Teslácka stovka, szóval rám fér az edzés, meg a lábamat sem árt próbálgatni, hogy mit bír hólyagok és kivörösödés nélkül, meg például hogy viselkedik a vadonatúj vízhatlan zokniban. Mert esélyes, hogy Pozsonyban is ezt nyeri meg, ha nagy lesz a locspocs. Még van az évből egy szűk hónapnyi és úgy döntöttem, kell az a nyolcadik százas, a fene egye meg! Majdnem egy hónap is eltelt azóta, amióta az Isziniken belül és kívül mentem egyhuzamban egy negyvenest, tehát gyerünk kifelé mozogni! Méghozzá amennyit lehet, futólépésben.

Indul a mikulástúra - csupa mikulás a pályán

A villamosra még rajtam kívül két gyanús mikulássapkás egyén, Anna és Laci szállt fel, persze, hogy ők is a Szépjuhásznéhoz igyekeztek. Együtt rajtoltunk el a kék furgontól, plusz rajtunk kívül még egy narancssárga ruhát viselő srác. Az első kilométeren együtt tévelygett ez a nedves hóban toporgó kósza kis mikuláscsapat. Biztos viccesek lehettünk esetleges arra sétáló kívülállóknak, ahogyan keressük a zöld jelzést az erdőben egy seregnyi piros-fekete mikulásként, magunkkal hurcolva egy narancssárga krampuszt is. Az emelkedő múltával, a műúton átkelve aztán bevillant, hogy tulajdonképpen inkább futni jöttem, mint sétálgatni, szóval akkor ideje búcsút venni a túratársaktól és felkötni a nyúlcipőt is a mikulássapka mellé. Amit aztán már a János-hegyre felfelé kapaszkodva sikerült elhagynom valószínűleg a futótempómmal egyetemben. Nem elég, hogy valahol megfosztattam piros fejdíszemtől, a túra legkeményebb emelkedőjén való felfelé lihegés közepette még a kódot is elfelejtettem felírni a Libegőnél, mert valahogy az tudatosult bennem, hogy Makkosig nincs semmi bejegyezni való az egyébként szép kivitelű itinerbe. De erre már csak otthon jöttem rá, amikor utólag otthon beírtam a lefotózott kódokat, mert hogy néz ki egy üres itiner már? Egyébként a kódok tulajdonképpen rajtam kívül senkit nem érdekeltek a célban.

Hogy miért is jöttem el erre a túrára? A 42 km már az a táv, amiért érdemes elindulni, még akkor is, ha az untig ismert Budai-hegység ösvényein vezet a túra. Untig ismert? Na ebben azért annyira ne legyünk biztosak. Már otthon a tracket nézegetve is rájöttem, hogy például sose kapaszkodtam fel a piros háromszögön a Libegő mellett. A libegő alatt már futottam lefelé a peaksen pár éve, de felfelé még soha, ráadásul ennek a kapaszkodónak azért van sportértéke, nemhiába kerülöm messzire ezt a részt az edzéseimen. Aztán lesznek még más új dolgok is az útvonalon, de majd azokról később. Sok olyan ösvény (jellemzően single track) is van a tracken, ami személyes kedvencem, például a sárga a Sorrentohoz vagy a Meteor-szurdok és a Farkas-völgy. Tehát naptárban szombatra feltüntetett egy magyar túrából evidens, hogy erre voksolok. Prága és a százasa nekem még túl messze van minden tekintetben.

Kilátás a Tündér-sziklától

Annáék még lemaradtak a zöld laposabb szakaszán, viszont a narancssárga krampuszom erősen ragaszkodott hozzám, én meg vezettem felfelé néha útba igazítva, ha el akart volna kalandozni másfele. A Mikulás ugye felelősséggel tartozik az alkalmazottjaiért is. Bár fogalmam sincs, hogy ott a zöld háromszög elágazásánál egyáltalán mikulás voltam-e még. Az egészen télies hangulatú János-hegy alatti játszótértől lefelé a piroson már biztosan nem úgy néztem ki messziről sem, mint a nagyszakállú. És a krampuszom se vette észre a trónfosztásomat, így hát jött hűen utánam. Még akkor is, mikor a sapkahiányra nyomatékosan felhívtam a figyelmét. Hiszen a ruha teszi az embert, főleg a Mikulást. Makkos felé az emelkedőkön aztán lemaradt tőlem a segítőm, hiszen én természetesen ezeket is futottam, hiszen így szoktam (és itt még volt bennem lendület és akarat hozzá). 

Télies hangulat a János-hegy alatt

Nyomokban még Makkosmárián is

Makkosmária előtt utolértem egy nagyobb csoportot, melyben Zsoltot és Adriennt is üdvözölhettem. Pár szót váltottunk, közben lefotóztam a kódot, aztán már búcsúzóra is vettem a figurát a kegytemplom előtt, és elinaltam a zöld kereszt egérútján. A Mária út elválásánál beért a krampuszom, akit aztán tovább vezetgettem a nekem is ismeretlen zarándokúton Budakeszi külterületén. Újabb túrázókat értünk utol, köztük pár ismerőst, Börcsök Andrist és Borosnyay Palit. Amíg beszélgettem velük pár szót, a krampuszom meglógott előlem. Az bizony nem járja, hogy szegény öreg, egyetlen attribútumától is megfosztott mikulás segítők nélkül marad, így egy kanyarban elkaptam a grabancát, de azért megengedtem neki, hogy a mammutfenyőkig átvegye a vezető szerepét. Ott megint tévútra akart térni, így jóságos wannabe mikulásként, mentem előre és mutattam neki az utat. Néha ebben a GPS jó szolgálatot tett, mert bizony Budakeszinek ezt a külső lakott, majd inkább iparias jelleget öltő részét elég kevéssé (azaz inkább semennyire se) ismerem. Nekem ugye az erdő az igazi terepem, ott vagyok otthon. A Mária-, azaz komcsi nevén Meteor-szurdok volt az első aha élmény (leszámítva a Lidlt). Már a kegyképet őrző sziklánál jártam, mikor hátrafordulva hű kísérőmet kérdőre vontam, nem látott-e a völgy bejáratánál egy kódot. Mert úgy látom az útvonalleírás alapján, hogy a zöld kereszt elágazásánál kéne egynek lennie. Itt meg éppen van egy zöld kereszt elágazás, de nem látok semmit. Ő se látott semmit, így gyorsan megdumáltuk a Galyavárat és az On cipőket, aztán én meneteltem tovább felfelé a völgyben, ő meg megállt frissíteni. Többet színét se láttam narancssárga krampuszomnak, pedig innen már csak néha imitáltam a futást a felfeléken. Egy kutyás futó lány nyomában haladtam, aki sokkal többet futott nálam, mégis utolértem pont a kódunknál, amire a szurdok felső részén leltem végül. Innen egy darabig még emelkedett a terep az alig kifestett piros Meteor jelzésen a sárga irányába. Miután kapásból nem találtam meg a letérőt, kénytelen voltam a pirosról átnavigálni. A járást ismerem, úgyhogy nagyon eltévedni nem tudok, így nem aggódtam. Inkább kezdtem kicsit éhes lenni, be is faltam egyet az otthonról hozott szeleteimből, ha már úgy döntöttem, hogy a kapott ellátmányt csak a célban veszem majd magamhoz. A sárgával megérkezett a várva várt lejtő is, amit a sárviszonyokra ügyelve meg is kocogtam óvatosan. Nagy kedvencem ez a Nagyszénászug határában haladó völgyecske, rendre itt szokott elkapni az érzés, hogy egy suhanó őzike vagyok a rengetegben – de ezt a mozgásfajtát most a csúszós rézsűk miatt csak módjával gyakoroltam. Egyedül a Sorrento előtti mászást nem kedvelem, de hát az is benne van a pakliban.

Mammutfenyők és a narancsszín krampuszom

Nagy kedvencem a Budai-hegységben a Mária-szurdok is

Az út mellett látható régi autók egyre inkább csak roncsok

Sorrento - szintén örök kedvenc

A Sorrentonál nagyobb nyugdíjas turistacsoport időzött. Én csak egy fotó erejéig álltam meg, aztán repesztettem tova a sorompóhoz. Hallottam olyan hangokat, hogy „fiatal koromban én is...”. Én meg pont egy hete futottam erre, fiatalnak meg akkor se voltam már mondható, na de mindegy is.... Most az akkori futáshoz képest észre se vettem az enyhe emelkedőt. Mire kezdtem ráeszmélni, már ott is voltam a sorompós elágazásnál a nyeregben. Múltkor a jelzetlen bal oldali ösvényen kerülgettem a kúpokat, most a track viszont a jobb oldali sárga jelzésen vitt, biztos csak azért, hogy ne unjam meg a Csíki-hegyeket. Azt számolgattam, hogy az utam fele nagyjából a Huszonnégyökrös-hegyre fog esni, ez pont így is lett, majdnem a kilátópontnál csippantotta el a 21 km-t az órám. Több helyről is megnéztem a kilátást, aztán igyekeztem a Kő-hegy felé. 

Ahol a terjeszkedő város és a természet nekifeszül egymásnak

Erre még valamennyire háborítatlan, bár elég sejtelmes a kilátás

Ez a szakasz is érdekesnek, habár elég urbánusnak ígérkezett. Errefelé többnyire a sárgán, illetve a többi jelzésen szoktam járni, most viszont nagyjából a főúttal párhuzamos jelzetlen utcákon közelítettük meg a következő ellenőrzőpontot, szinte végig ismeretlen, de annál több érdekes momentumot tartogató terepen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én csak az erdőt szeretem, mutatom, miért – a város néha sokkal szórakoztatóbb tud lenni, valljuk be:

Törökugrató és lakótelep - ebbe az irányba megyünk tovább

Fügefa utca 93. - egy ötletes és mutatós házszámtábla

Egyes helyeken meg nagy fejetlenség uralkodik errefelé

Csónakkal közlekedni errefelé ezek szerint nem tilos

Egy szép pince még a régi budaörsi világból

Mindenfelé mindenféle fekete macskák terpeszkednek

Nem beszélve arról, hogy utoljára talán gyerekkoromban jártam a Kő-hegyen és azóta rengeteget változott maga a hegy és az egyre városiasabb külsőt öltő település is. Gyerekkoromban itt még többnyire gyümölcsösök, szőlők, víkendházak voltak, mostanra még mutatóba egy-egy ilyen is beékelődik a modern villák, lakóházak, illetve a kacsalábon forgó, örökpanorámás címeres palota közé (ilyen is volt egy a hegy alatt). A márványszerű, néha repedezett lépcsőfokok nem csúsztak már szerencsére (a rajtban előre figyelmeztetett Levente, hogy itt óvatosan haladjunk), szóval elég gyorsan fel is értem a hegytetőre, ahol nekiálltam fotózni, szelfizni mint egy idetévedt japán turista. Olyannyira elragadott a látvány, hogy meg is feledkeztem arról, hogy igazolni is kéne ittlétemet, íróeszköz hiányában a kód lefotózásával. Mikor már kis híján a házak közé értem, támadt némi hiányérzetem. Még nem voltam messze, hát visszamásztam. Innen aztán leereszkedtem a régi, részben átalakított pincék mellett a Mária-völgybe, majd a piroson felkapaszkodtam az Odvas-hegy mellett az elágazásba. Tulajdonképpen innen már csak egy nagyobb mászás lesz, az Ördög-orom és a Farkas-völgy duett. Ezt nem is bántam, mert futni innen már csak elvétve volt kedvem, többnyire csak gyalogoltam. A 30 km nagy nehezen akart csak eljönni és ugye még innen is van hátra egy jó 12-es. A sárga körjelzésen egyre gyűltek a nyűgjeim: éhes voltam, pisilni kellett és még a sejhajom is kidörzsölődött, mindezt rendezni kellett. Még a piros négyzet elérése előtt van egy pad – ezt a célt tűztem ki, hogy legkésőbb ott megállok. (Mindig csak halogatni szoktam az ilyesmit, aztán felgyűlnek és robbannak a problémák, de általában akkor már késő. Szóval emiatt muszáj ultimátumot adni magamnak.) A pad persze csuromvizes volt, így csak a táskám akasztottam fel a támlájára, míg megkerestem a szükséges holmikat. 

A Kő-hegyen sok a látnivaló

A kód, amiről meg is feledkeztem a sok fotózás közepette

Kicsit felfrissülve kikocogtam a Frankhegyi turistaház felé vezető piros négyzetre, aztán alább is hagyott a futhatnékom. Hiába, ez már a túrának az a szakasza, ahol amit egyébként tudnék, se futom meg mindig. Még a lapos részekhez is néha kevés a motiváció, főleg, hogy ez „csak” egy túra. Ezt a szakaszt gyakran járom, így meglepetésként ért, hogy a piros négyzetnél valami kaotikusan jelzett útvonalváltozás történt a Rupp-hegy irányába. Áthúzott és nem áthúzott jelzések felváltva – én persze mentem, amerre szoktam, a kiserdőn keresztül. Semmi szokatlan akadály nem állta az utam, oda is találtam a Rupp-hegyhez, szóval nem tudom, mi lehet a terelés oka (ráadásul az online térképek se jelzik a változást). Úgy gondoltam, jó lenne feltankolni folyadékkal, hiszen a hozott izotóniámból már alig lötyög a kulacsomban, így kapóra jött, hogy az Irhás-árok aljában ott a Mókus ABC. Mindig csak elrohanok mellette, pedig olyan barátságosan hívogat a cégéren a kis mókus. Szóval most itt az első alkalom a betérésre. Mókusbarátoknak egy valódi oázis a hely, mindenhol mókusok, a kerthelyiségben néhány díszpéldány részeg mókus is. Ők persze nem annyira cukik, bár bókolnak sűrűn, milyen szép vagyok meg minden (35 km erdei dagonyázás után izzadtan, csapzottan és nyakig sarasan főleg, de hát ízlések és pofonok). Szerintem előbb-utóbb még a csillagokat, főleg a mogyorókat és diókat is lehoznák a fa tetejéről, ha sokáig időzök még itt. Nekem viszont csak egy kóla kell a boltból, így a mókás mókusokat gyorsan faképnél hagyom, szórakoztassák egymást, vagy a többi túrázó csajt, lesznek páran még mögöttem is.

Nicsak, egy piktortégla üreg!

Vajon mit keres ez a kis imádkozó szobor a Rupp-hegy alján?

A track felvitt a hegytetőre és én mentem vele - nem is bántam meg

Beinvitál a kis mókuska egy kólára

Mókusok birodalma

Kevéske futás, sok mászás az Ördög-oromhoz, ahol újabb kód. Megint rácsodálkoztam, hogy egyesek mekkora mázlisták, hogy itt fent lakhatnak a hegyen (örökpanorámás telek, szomszéd nincs, menő villa viszont van...) Vajon ehhez mit kell csinálni? A Farkas-völgyet is hiába tudnám futni, most elég demotivált vagyok ezekhez a felfelékhez, csak sétálok, egykedvűen caplatva a sárban – ez maradt a reggeli hóból. Azon töprengek, hogy be kéne darálni már ezt a maradék 5-7 kilométert gyorsan. A Normafáról lefelé már haladós lesz a terep. Mehetnék egy röpke látogatásra 2 órára az új Anna-réti kápolnához, ahol éppen valami mise vagy hasonló van, amin a szüleim is ott vannak, de mivel az útvonal se érinti a helyet és én is már nagyon szeretnék végezni, inkább nem élek evvel a lehetőséggel, pedig éppen odaérnék. Véletlenül pont így sikerült időzíteni. 

Egy aranyos kis betlehem a Magas úton

Hohohó, ez itt a Mikulásvonat!

A kiírásban beígérték, hogy lehet esetleg találkozni a Mikulással is. Mindeddig legfeljebb magamfajta túrázó álmikulásokkal sikerült összefutnom, kezdtem is elengedni a dolgot. De mikor felértem a Normafa állomásra éppen begördült a Mikulásvonat. Na tessék! Alig haladtam tovább, az új büfé teraszán meg éppen kigördülni készül a downhill pályák Mikulása fekete ruhába öltözött udvartartásával. Éppen úgy és akkor, hogy telibe sikerült kapnom. Király!

Wow, egy menő bringás Mikulás!

És fekete krampuszai

Kezd jó kedvem kerekedni és már csak röhögök magamban, mikor egy mellettem elhaladó turistacsoport arról beszélget, hogy „bizonyára belefeküdt a sárba”. Ja, hogy rólam van szó? Hát ami azt illeti, a lábam pont úgy néz ki, mint valakinek, aki kiadós sárfürdőt vett, hiszen kevés szuperképességeim egyike, hogy fenékig fel tudom csapni magamra a latyakot, pláne, ha futok. További öröm, hogy innentől lejt nekem a pálya és ez azt jelenti, hogy villámgyorsan ott vagyok a katonasírnál, majd a Csacsi-réten, ahol éppen valami bográcsozás előkészületei zajlanak. Kicsit reménykedem, hátha minket akar vendégül látni a Mikulás, de nincs szerencsém. Sőt lefelé a Virág-völgyön sincs túl sok: a terep kezd hajazni a Kitörésen megszokottra, mikor emberek százai dagasztják a sarat előttem a vályúban, ahol néha akár sárbobozni is lehetne. Most igazi (nem részeg) mókust se látok, pedig van egy helyem, ahol sokszor megesik a találkozás. Csak egy elhagyott itinert találok, de nem azé a páré, akik jönnek a völgyön felfelé. Ott hagyom a rönkön, hátha keresi majd valaki. 

Katonasír - van róla vagy egy tucatnyi képem, de azért mindig lefotózom

A szovjet katona emlékművéről a Mária jelzésen viszont nincs olyan sok

Az ismeretlen teáskanna emlékműve egy kerítés tetején

Hogy ez kinek vagy minek az emlékműve, azt nem tudom, de ez csak egy apró részlét az egészből

Így elsőre nem egyértelmű, de ez meg a Himnusz emlékműve Budakeszin

Lekorcsolyázok az elágazáshoz, ahonnan már barátságosabb a terep. Ráadásul 2-3 km van már csak vissza, az szinte semmi, ha futok többnyire. Márpedig innen sok a futós terep a célig. 5-7 óra menetidőt tippeltem indulás előtt, inkább az utóbbi felé billen már a mérleg nyelve, de nem bánom. Végül 6 óra 40 perc alatt érek vissza a kék furgonhoz, ahol átveszem a kitűzőt és az oklevelet, valamint az ellátmányt – és végre tényleg sikerül találkoznom a Mikulással egyszerre kettővel is – mivel mindegyiken van egy. Már a büfében való kávézással se akarom tölteni az időt, inkább sietek haza az első busszal. 

Bár egyszerűen volt megoldva (nincs szalagozás, csak pár kód kihelyezve, ellátmányt meg odaadják előre), mégis jó túra volt, kellemes, egyben látványos útvonallal. Főleg azok számára, akik tőlem eltérően nem heti rendszerességgel fordulnak meg a Budai-hegység random tájékain. De még nekem is volt újdonság és ezért érdemes volt eljönni.

All-in kivitelű oklevél Mikulással

Az öreg, sokat látott Hokának szerencsére még nem ez volt a hattyúdala, de már érik a csere

Strava-link: