Ki korán kel...

 

Ki korán kel, aranyat lel - mondja az ismert közmondás, bár rossz nyelvek szerint leginkább álmos lesz egész nap vagy sokkal több hülyeséget lát és hall. Nekünk, teljesítménytúrázóknak, főleg az ultrásoknak, a korán kelés már-már hétvégi rutin – ha egyáltalán van szó alvásról. Egy idő után már meg se lepődik az ember, ha fél négykor, ötkor csörög az óra, de azért a szombati 2 óra utáni kelés nekem is kissé már az extremitásba hajlott. De most az egyszer(?) bevállaltam. 2 óra 15-re volt beállítva az órám, de 2 óra 9 perckor (is) felébredtem, és látván, hogy most már csak tényleg pár percem lenne aludni, jobban teszem, ha valamivel előbbre hozom a felkelést. Az igazak álmát alvó Petit igyekeztem nem felébreszteni, előrelátó módon már előző este kicuccoltam a konyhába és a mosakodáson kívül mindent ott intéztem indulásig. Kávéfőzés, felöltözés, gyors lábápolás (most, hogy nincsenek ultrák már, eléggé elhanyagoltam a talpaim), kevéske eszegetés, aztán már lehet is indulni, hogy elérjem a 3 óra után induló éjszakai járatot. Persze sikerült túl korán kimenni a buszhoz és szobrozhattam egy sort a megállóban. De mindez semmi volt ahhoz a 40 perchez képest, amit később a budatétényi vasútállomáson töltöttem a vonatra várakozva. Jobb opció nem nagyon volt, mivel pont most van vágányzár és nem járnak a vonatok Kelenföldről. De legalább most már teljes biztonsággal tudom, hogy a pláza háta mögött lévő sötét és kietlen vasútállomáson a hajnali órákban semmi izgalmas nem történik. Az egyetlen szórakoztató elem a jegykiadó automata ciklikusan változó hirdetőfelülete, valamint a menetrendet megjelenítő kijelző volt, az utóbbit máris leöntötte valami vandál egy nehezen eltávolítható folyadékkal, ráadásul elég irritáló folyamatosan kattogó hangot adott ki, így maradtam inkább az automata társaságában. Amikor már azt is rettentően untam és már kívülről fújtam a hirdetéseket, elsétáltam a tájékoztató tábláig, hogy lássam, hogy nem azért nincs még fent semmilyen vonat, mert annyira rossz a szemem, hanem amiatt, mert olyan sokára jön. A hideg ellen kicsit táncikáltam meg dúdolgattam hozzá, jó eséllyel úgyse látott senki. Ha van biztonsági kamera, legalább, akik nézték, jól szórakoztak. Miután az ellenkező irányba elment egy vonat, onnan már mindössze egy negyed óra volt, mire megjött az enyém is. Már-már egészen baráti távlatok. Aztán végül lepörögtek a semmibe a hátralévő percek és másodpercek is a kijelzőn és kis késéssel ugyan, de megérkezett a vonatom, ami egészen Székesfehérvárig repít a még mindig éjsötét hajnalban. Utazóközönségének egyhangúsága és némasága szinte felüdítő az éjszakai buszjárat kéretlen és zajos eklektikusságához képest. Ahol tényleg elég sok hülyeséget láttam és hallottam. Mára nagyjából ki is merítette az ingerküszöbömet.

Sosem tudom megszokni, hogy ilyenkor télvíz idején délután fél négytől reggel 7-ig öreg este van. Sajnos pár órát még ki kellett bekkelni sötétben. Székesfehérváron újabb várakozás, most már nagyjából csak 20 perc. Hajnali 5-kor néptelen és tágas állomásépületi csarnok, egy karácsonyfa, két szocialista realista stílusú falikép, egyiken tehervonatot rakodnak, a másikon személyvonattal érkeznek a balatoni nyaralók. Nekem (is) a Balaton... az úti célom. „Nekem a Balaton a Riviéra, ettől nem tántorít el se tél, se fagy.” A Himalája meg maguk a tanúhegyek. Még röpke 3 óra vonatozás, és ott is vagyok a tövükben! Bár ott lennék már!

Hajnali fehérvári állomás

De a megérkezés örömpillanata előtt ott zakatol a ráhangolódás vonata, amin emlékek utaznak. Ahogy feltűnik egy-egy állomástábla, előbukkannak a sötétből a Kőszárhegyről a vonathoz igyekvő, csomagokkal megpakolt alakok: szüret a rokonoknál, birkapörkölt (fúj!), félelmetes morgós-ugatós Vulkán kutya (jajajj!), nénis-bácsis barométer (de jó lenne egy!), ugrálás a borospince tetején (ejnye!), majd bohóckodás Polgárdi-Ipartelepek állomásának rakodóplatformján is. Vidéki esküvő utáni másnapos hajnal, első vonat, ünneplő ruha, fojtogató álmosság. Talán 12 éves lehetek. Színes lampionok a Velencei-tó partján, nem, nem is ott, ezek már Almádi karácsonyi fényei és nem is színesek. Pedagógus üdülő a hegyoldalban a templomtorony mögött, vidám tekeverseny, fagyi a menzai ebéd után, wurlitzer az buszállomás kocsmájában (a mai tizenéveseknek ezt valószínűleg meg kell nézni az értelmező kéziszótárban – persze fizikai példány nincs is már talán, marad gugli a barátunk...) Száguldás biciklivel az alsóörsi strandra, barakkszerű faházak Csopakon, Live is Life a szomszéd üdülőből, száguldó körhinta, a lovon ülni volt menő. Vonattal kilapíttatott pénzérmék az arácsi állomáson, aminek szomszédságában most már egy Aldi oda nem illő túl trendi sziluettje pöffeszkedik. Panelszobákba zsúfolt vállalati üdülések, erkélyen száradó kockás plédek és Nyugat-Németországból hozott gumicsónakok, piros-kék Taurus gumimatracok. Kirándulás a Koloska-völgybe. Rémlenek valami fenyők és sziklák, de legtisztábban az, hogy ott mindig sok volt a kullancs és be kellett szedni otthon a polibét. Miért nem emlékszik az ember a lényeges dolgokra? Miért ezek a nüansznyi részletek maradnak csak meg mindig? Azok is teljesen megbízhatatlanul? Ha most fel kéne idéznem a mackófelsőm színét vagy azt, hogy miről beszélgettünk vagy mit ettünk a kirándulás közben (talán mackósajtot?), semmit se tudnék mondani. Még arról se, hogy egyáltalán mackófelső volt-e rajtam. Nem tudnám felidézni, melyik évet írjuk éppen, hány éves vagyok vagy milyen színű jelzés vezetett akkor a völgyben. Ahogy idősödöm, arra kezdek rájönni, hogy az emlékezet egy hatalmas ingovány, sose tudni, melyik zsombékos folt süllyed szégyenszemre majd le hirtelen, mikor a bizonyosság foszlányába kapaszkodva meg akarom rajta vetni a lábamat. 

2017. július 2. - a vonatot várjuk Badacsonytördemicen

A pár évvel ezelőtti emlékek bezzeg sokkal inkább megbízhatóbbak és élénkebbek, elég élesen emlékszem a maraton+ utolsó kilométereinek a küzdelmére, a szenvedésre a folyamatosan begörcsölő vádlikkal. Időközben kivilágosodott és még a fát is megismerem, ahol lenyújtottam, a kanyart, ahol sótablettát kértem, a szakaszt, ahol először jelentkezett a görcs, miközben a szorosan a nyomomban csörömpölő záróbicikli elől menekültem. Aztán már a badacsonyi állomáson keressük Fiala Petivel a kódot Edu Kék Balatonján, majd még picit biciklizünk a pár éves fiammal és a német ismerősökkel a Badacsony tömbje alatt, és máris lehet is készülődni a leszálláshoz. Még miután a vonat bekanyarodik a tó mellől a hegy alá tovább biciklizünk kicsit: fiam éppen elaludt, szőke angyalfeje félrebillen a gyerekülésben, a bicikli is vele dől, ahogy tekerünk Tördemic felé. Még végezetül marad egy nagy utazás egy napba tömörítve: egy Petivel megtett hajnali Hévíz-Keszthely OKT szakasz után vonatozás Tapolcán át Badacsonytördemicre, ahol a szállás elfoglalása után máris mehetek vissza az állomásra, utazni Budapestre a fiamért, aki aznap jött meg az iskolai táborból. Szoros időbeosztás, ahol hibázni nem szabad, hogy meglegyen gyerek, otthon depózott csomag és az utolsó vonat is vissza a Balatonra újabb 4 órás utazással. 2017 júliusa, bőven digitális korszak, ennek már utána tudok nézni a fotóim között.

Távozó vonat, várakozó busz, érkező túrázó

Emlékeim vonata fogva tart, alig bírom kinyitni az ajtaját, majdnem fent ragadok. Mikor végre enged a zár, s leugrok megkönnyebbülve a peronra, a kalauznő, aki kívülről végignézte a majdnem hiábavaló próbálkozásom, kedvesen búcsút int. Viszlát emlékek, vár a jelen a Szent György-heggyel és a mai kalanddal, a Tanúhegyek nyomában teljesítménytúra 20B távjával. Amiért hajlandó voltam ilyen korán kelni, ennyit utazni és még mennyit fogok visszafelé is! És hajlandó leszek végigrohanni ezt a szép útvonalat, mert az A terv szerint el kell érnem a 12 órás vonatot, a B terv szerint az 1 órás buszt, a C terv szerint, mert olyan is van, bármelyik későbbi járatot. De akkor már nem sok marad számomra a másik mára beütemezett programomból, a régi barátaimmal való adventi koszorú készítésből. Természetesen Budapesten... Igen, igen, a történelem ismétli önmagát. Egymásra szervezett programok, sok utazás, túra, szoros időbeosztás, mindent lehetőleg egy nap alatt... Ugye ismerős?  

A Szent György-hegy még igen távolban vár

Szívem szerint persze a 40 km-es távra jöttem volna, mint rengeteg más ismerősöm is, de akárhogy számoltam, azt még a legkorábbi lehetséges indulással se lehetett volna beleszuszakolni a mai napba. Maradt tehát egy rövidebb táv, de lehetőleg egy olyan, amiben több a tanúhegy. Mivel az iskola a matracos szállást elég boros áron (6000 Ft) kínálta, úgy döntöttem, akkor inkább nem alszom ott, és majd korán kelek. De még ottalvással se lehetett volna nagyon abszolválni a 40 km-t olyan gyorsan, hogy még időben visszaérjek Budapestre. (Másnak persze lehet, hogy igen, de én azért maradok inkább a realitások talaján és a saját képességeimhez mérten próbálok kalkulálni.) A szűkös idő egyben azt is jelentette, hogy hiába vár egy csodaszép útvonal, tele sosem látott látnivalókkal és panorámákkal, sétálgatni, fotózgatni és nézelődni nem lesz idő. Annál több időt kell tölteni futással, gyalogolni szigorúan csak felfelé lesz szabad. Ezt a tervet nagyjából sikerült is tartani. De ennek egy hatalmas hátulütője volt: a rengeteg ismerőssel biztosan elkerüljük egymást. 

Egy kis válogatás a Szent György-hegyről

A túra a Szent György-hegy turistaháza elől indult a bazaltorgonák szomszédságából, de én ugye Nemesgulács-Kisapáti vasúti megállóhelyére érkeztem, ami valamivel több mint két és fél kilométerre van onnan. Mikor leszálltam a vonatról, pont tilos jelzést kapott a vasúti kereszteződésben a szervezett busz, ami hozta a többi túrázót Badacsonytomajból. (Kisebb dilemma volt, hogy ne avval jöjjek-e én is Badacsonytomajról, de ez így egyszerűbb volt, ráadásul kicsit többet túrázhattam ebben a verzióban.) Ők kis előnnyel indulhattak hamarosan a hegynek. Én meg egyelőre kis hendikeppel a sárga pehelykabátom melegébe bebugyolálva kocogtam az aszfalton Kisapáti felé. Nem nagyon kívánkozott le rólam még így se, csak akkor mikor már nekiveselkedtem én is az emelkedőnek. Egyelőre csak kényelmesen másztam, meg-megállva, fotózgatva: egyszerűen nem tudtam betelni a látottakkal. Most még legalább nem ketyeg a szintidő, de akkor is szedni kéne a lábamat, hogy időben visszaérjek, minden perc számít. De hiába tudtam ezt, körülöttem pincék, présházak, szőlők és tanúhegyek: elvesztem! Egyik gyengém pont ez a miliő. Nem véletlenül vonatoztam ide ilyen messziről. 

Ide kicsit szívesen leültem volna, ha lett volna időm

Előbb-utóbb azért felértem, még egy jó adag busszal érkezett túrázót is kielőztem az úgymond kényelmes tempóban is. Ha a futás is megy ma, akkor nem lesz baj! Felérve a házhoz egy padon gyorsan levedlettem a gyorsabb tempóhoz alkalmasabb szerelésbe és elpakoltam a felesleges holmikat. Gyorsan becsippantottam a kódom és már mehettem is. Lefelé kicsit gondot okozott a lassabb túratársak kerülgetése a szűk és meredek ösvényen, de mindenki udvariasan elengedett végül. Egyik kanyarban egy autó próbált éppen feljönni, azonban kerekei folyton megcsúsztak. Így hát négyen-öten mögé ugrottunk és megtoltuk – máris mehetett fel a túrázó- vagy kajautánpótlás a hegyre. Lefelé egy nálam kicsit gyorsabb futócsapat ért utol: két fiú és egy lány. Velük aztán végig fogócskáztunk, nagyjából azonos időt mentünk. Mikor éppen összefutottunk, folyton biztattuk egymást. Én ugye nem a gyorsaságomról vagyok mostanában híres, ráadásul a legutóbbi ultrahalmozás nyomait lábizmaim még mindig nem teljesen heverték ki, feszültek rendesen az izmaim az első hegymeneteknél. Ez később aztán a túra folyamán csillapodni szokott, most is így lett. Mire már a sokadik tanúhegyet másztam, fel se tűnt a dolog. 

Átkelés

Most viszont még lefelé kocogtam a Szent György-hegyről, sorra maradtak el a szőlők, és mindenféle vityillók, majd kereszteztük az utat és vasutat is. Ezután a korábbi beszámolók szerint izgalmas patakátkeléshez érkeztünk, de itt egy szép, viszonylag frissen ácsolt palló várt feszített kötelekkel és korláttal. Semmi parázni való nem maradt a túrázóknak, viszont enélkül elég kemény dió lett volna átjutni a hömpölygő vízfolyáson. Annál izgalmasabb volt megtalálni (nekem) a folytatást a szemközti bozótban. Bár a szervezők mintaszerűen kiszalagozták az útvonalat, nekem még így is sikerült pár percnyi bozótharcot folytatni rossz irányba, hogy aztán jó néhány már lehagyott túrázó elém kerüljön. No ennyi baj legyen, mikor már végre a rendes útra jutottam, szépen visszaelőzgettem őket. Jó volt látni, hogy szép számban jelen van minden korosztály: gyerekek, fiatalok, családok, velem nagyjából egykorú „régebb óta fiatalok”, valamint idősebbek. Mire Gyulakeszire beértem, sokan már nem lehettek előttem, nagyjából csak a futók élmezőnye. Innen még sokáig futható volt a pálya, mígnem a szemközti tanúhegy, a Csobánc, erősebben emelkedni kezdett. Menet közben azért próbáltam készíteni pár képet is. Például a Gyulakeszin látott karácsonyfáról és betlehemről (szinte minden érintett településen volt a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó installáció), vagy a tanúhegyeket ábrázoló makettről a Csobánc alatti parkolóban (ilyeneket eddig csak a Bükkben láttam, gyerekként előszeretettel másztam fel rájuk). 

Loval Gyulakeszi határában

Tanúhegyek maketten

és valóságban

A Csobánc szerpentinező zöld majd kék jelzésébe csak helyenként tudtam belekocogni, nagyjából a Rossztemplom környékén lévő laposabb részekbe. Örültem, hogy a hegynek egy másik oldalát ismerhetem meg, hiszen eddig csak az Országos kéken vándortúráztam itt még 2014-ben az összeverbuvált Sétafikás csapatommal, aminek Parai István is oszlopos tagja volt. Nem is sejtettem, hogy ma még találkozni fogunk. 

Csobáncra fel!

Rossztemplom

Itt a Balaton északi partján annyi középkori templomrom van, már útközben is láttam a vonatból néhányat. Az itteni egy olyan Csobánc nevű középkori falu temploma volt, ami még a török uralom alatt se néptelenedett el  Még az 1745-ös egyházlátogatási leírás is jó állapotú templomnak említi, csak később indult pusztulásnak. A templom utáni U-alakú kanyartól vált igazán meredekké a vár felé igyekvő turistaút. A túrázót a sok szuszogásért azonban kárpótolta az a lenyűgöző látvány, ami körös-körül a Balatonra és a többi tanúhegyre nyílott. Ahol a növényzet megengedte, mindig készült pár kép. Egy másik érdekesség, hogy egyedül itt a szerpentin mentén maradtak meg még törülközőnyi hófoltok a hegyoldalban az egy héttel ezelőtti havazás után. A hegy tetején még kisebb felfagyások is voltak. Ezeket, meg kevés sárosabb részt leszámítva teljesen ideális volt a terep. 

Csobánc vára hófolttal

Csobánc vára ellenőrzőponttal és csokikkal várt. Pár szót váltottam a pontőrökkel, akik megdicsértek a jó tempóm miatt, aztán a másik futócsapat nyomába indultam. Engem meg váltott egy fekete ruhás, túrabotos, szintén nagyon jó tempót nyomó lány. Lefelé óvatoskodni kellett a felfagyott és köves részeken, de miután ezeken túl voltam, kitűnő tempóban lehetett haladni. Nemsokára látótávolságba került az előttem futó csapat is. Megint előtörtek az emlékek: amikor kéktúráztunk, a melegtől eltikkadt, nagy hátizsákokat cipelő csapatunkat beinvitálta egy kedves szőlősgazda a hűvös pincéjébe egy pohár borra. Nem mondtunk nemet. Most is dolgoztak a helyiek, éppen egy traktor elől kellett félrehúzódnom, mielőtt kiértem volna az országútra. Innen hamarosan egy kevésbé forgalmas bekötőútra kanyarodtam Káptalantóti irányába. A névből már sejthető volt, hogy közeledik a következő, szám szerint harmadik tanúhegyünk, a Tóti-hegy. Előtte azonban a közösségi házban jól meg is etettek minket. Mihelyt megláttam a plüssnapocskát, már tudtam, hogy panaszra nem lesz ok. Itt egy kicsit el is időztem a pontőrök és a finomságok társaságában, aztán muszáj volt tempózni, amíg lehetett és tudtam. 

Kis retró közért Káptalantóti központjában

Egy hosszú völgyben helyet kapott állattartó telep szomszédságában, a kék háromszög jelzésen kapaszkodtam a hegyoldalban. Csak a hangokból és a szagokból tudtam megtippelni, milyen jószágok élnek itt. Annyi biztos, hogy elég sokféle állat lakozik itt, például sertések és helyes barna hosszúszőrű szarvasmarhák biztosan. Ahogy hegynek felfelé meneteltem, kezdtek beérni a gyorsabb lábú 40-esek vagy később induló, ámde igencsak sebes 20-asok. Nehéz volt megítélni, kikhez is van szerencsém. A hegyhátra felérve tudtam megint kocogni, egészen addig, amíg utam nem állta a Tóti-hegy elég markánsan emelkedő kúpja. Innen maximum sétalépésben, nagyokat szuszogva tudtam felfelé araszolni. A nálamnál gyorsabbak meg máris jöttek lefelé. Itt Beáék voltak a pontőrök, akikkel megint elbeszélgettem egy darabig. Igazán hálás helyet kaptak kilátásügyileg. Lefelé először igyekeztem nem kitörni a nyakamat a meredélyen, aztán később már jobban neki lehetett ereszteni. Nem sokáig, mert a hegy alatt, egy bányaudvarban egy felirat szerint büfé nyílt, kizárólag nekünk túrázóknak. Nosza, akkor látogassuk meg! 

A Tóti-hegyen

Miközben forró teát merítettem a termoszomba, a pontőr óva intett attól, hogy túlhajtsam magam. Még bekaptam pár szem sós mogyorót, aztán a jótanács ellenére sebbel-lobbal igyekeztem a következő hegyem, a Gulács felé. Ekkorra a másik futós csapattal már megvitattuk, hogy a 12 óra előtti befutás elég merész terv, de az egy óra előtti érkezés nem lehetetlenség. Már a Gulács köves, egyszemélyes ösvényén izzadtam, amikor elharangozták a delet. A kérdés már csak annyi volt, hogy a fennmaradó idő és táv függvényében el tudom-e csípni a következő járatot, ami Budapest felé visz. Egyik, a csúcsról már lefelé futó srác azt mondta, hogy 4 km van még hátra. Sajnos az órámon nem tudtam visszanézni a fennmaradó távot, mivel a pálya valahogy nem szuperált rendesen és nem mutatta a navigációt, csak a térképen láttam a piros vonalat. Hogy miért, fogalmam sincs, lehet, hogy amiatt, hogy kicsit előbb elindítottam, mielőtt a turistaháznál lévő rajtba értem. Másik furcsaság, hogy a túrát a Garmin Tortúra 65-nek nevezte el, holott az eseményhez jó pályát töltöttem fel egész biztosan és azt is indítottam meglehetősen biztonságos távolságban a Bükktől. No mindegy, így is végigtaláltam rajta, a térkép működött és a szalagozás is elsőrangú volt, meg egyébként is van egy telefonom is. Csak úgy gondoltam, ez a túra jó alkalom az órás navigáció tanulására. Legalább megtanultam, hogy néha ilyen is van, amikor már kezdetekben se stimmel semmi. Szerencsére nem szoktam megijedni az ilyentől, az óra nem az egyedüli és kizárólagos mankóm.

Bazaltformáció a Gulács oldalában

Most már csak annyi volt a feladat, hogy lecsorogjak szépen Badacsonytomajba. Próbáltam kicsit a tempón is javítani, hogy enni is legyen időm. Igazából pontosan nem is tudtam, hogy mikor indul a busz, csak annyiban voltam biztos, hogy 1 óra körül. Így kétséges volt, mennyire kell majd rohannom a buszhoz és mire lesz előtte még idő. Végül háromnegyed egy körül futottam be. Kicsit sajnáltam, hogy nem sikerült lefotóznom Badacsonytomaj adventi díszeit a véghajrában. De a busz elérése volt a legfontosabb. Szerencsére a célban Géza lányai megmondták, hogy közel a megálló és az is kiderült, van még szűk fél órám enni. 

A Gulács tetején

A finom babgulyást egyébként is kár lett volna kihagyni. A kedves konyhás nénik is megerősítették, hogy nem kell sokat menni a buszig, így a hamisítatlan menzai hangulat közepette nyugodtan fogyaszthattam az ebédet. Utána még volt kis időm Gézával és mily meglepetés, Aszúval, azaz Parai Pistivel is csevegni. 

Persze aztán az előzetes tudakozódás ellenére a buszig még kicsit elkavartam, azaz hoztam a formám, és nem sikerült a legrövidebb utat megtalálnom, de így is időben kiértem. Máris utazhattam Veszprémen keresztül haza, így már biztos volt, hogy az adventi koszorús buliban is sikerül időben megjelennem. A buszon sikerült átböngésznem az eredménylistát is, amiből kiderült, hogy holtversenyben a lányok között sikeresen összefutkároztam és másztam az első helyet. Éljenek az adventi koszorúk!

Bent az első 10-ben

Amíg a megállóban várakoztam, elsuhant a főúton egy fenyőket szállító teherautó. Ez azt jelzi, hogy megint hipp-hopp eltelt egy elég mozgalmas, túrákkal teli év. Méghozzá micsoda év! Tervezem, hogy írok egy összesítőt majd, de azért még ne temessük ezt az esztendőt, hiszen terveim szerint két túrabeszámolót még biztosan írok még idén, méghozzá elég izgalmasnak ígérkező gyaloglatokról. Ami közös bennük, hogy mindegyikhez elég sokat kell utazni, sőt az egyikhez még szállást is kellett foglalnom. De a Bükk is egy olyan helyszín, hogy képes vagyok szinte bármit megtenni azért, hogy ott túrázhassak. Aztán máris lehet azon gondolkodni, hogy a jövő év első túrája a BHTCS vagy a BHMTCS legyen és hogy vajon merre lehet az a fránya Vihar-domb a BHMTCS kiírásban.

Végül adódik a kérdés, hogy érdemes volt-e ilyen korán kelni egy ilyen rövid túráért, sikerült-e meglelni a közmondásban ígért aranyat? Ha a helyezést nézzük, akkor kétségkívül, de mindent összevetve is: egy remek napot zártam csuda élményekkel, valamint egy kimondottan szép útvonalon haladó és kitűnően megszervezett túrán vehettem részt. Ráadásul még az a vállalkozásom is sikerült, hogy mindent egy napba bezsúfoljak, nem mellesleg még álmos se maradtam. És végül még adventi koszorúm is lett a nap végére.

Úgyhogy szólhat végezetül ez a vidám kis nóta a Balatonról, a riviéráról, a Himalájáról, tele emlékeimbe illő retró dolgokkal a klipben:

Strava-link: