Mosom a cipőmet. Nem egyszerű a feladat, kisebb sokkot kaptam, mikor kivettem a zacskóból és hosszas halogatás után végre nekiduráltam magam ennek a nemszeretem tevékenységnek. A jövő hétvégi Iszinikre elintéztem neki az igazolt szabadságot egész biztosan. Mosom a cipőmet, a még gyerekkoromban kapott kedvenc zöld kacsás körömkefémmel, sikálom törtfehér anyagából a sárfoltos kád fölött azt a mérhetetlen mennyiségű mocskot, ami az utolsó 7-8 kilométeren ragadt rá és került bele. Úgy tűnik, köddé foszlott hiú ábránd, hogy tisztára fogom majd valaha mosni.
Ahogy gyűlt cipőmön a sár, valamint benne a mocsárból és a patakátkelések során szerzett mindenféle oda nem illő anyag, úgy nőtt bennem egyre a céltalan dühhé alakuló parttalan feszültség. Már túl akartam lenni ezen az egészen, állni a kulcsosház forró zuhanya alatt és bedőlni az ágyba Peti mellé, aki már rég az igazak álmát alussza. De most itt csúszkálok a sártengerben hosszúnak tűnő száz métereken, talán kilométereken is keresztül, próbálok talpon maradni a Kecske-hátról levezető nyaktörő lejtőn, nem elsüllyedni a mocsárban, ahová bejutottunk, mikor nagy nehezen kisakkoztuk, hol is lenne célszerű átkelni a patakon kényszerű lábáztatás nélkül. Az órámat már régen visszaszámlálásra állítottam, de most nem fogynak a kilométerek. Még a méterek is csak nagyon lassan. Jó lenne már valami haladósabb út, de csak újabb rébuszok jönnek patakátkelések előtti téblábolás formájában, az út meg egyre csak emelkedik. Még az is kérdés, vajon melyik turistaösvény az igazi, mert több lehetőség van: a track és a térkép szerint a piroson, majd a piros és zöld közös szakaszán, aztán a zöldön kell haladnunk-e vajon a Tripammer-fáig, vagy mint tavaly Átol Csabival mentünk, és ahogy az itiner írja, a zöldről még át kell majd váltani a piros keresztre, és később a kék forrás jelzésre, mielőtt az ember elérné a fát. A fát, amit lassan három darabba (jogosan érezte ki azt a tri előtagot Csaba a névből), majd miszlikbe szeretnék aprítani trimmerrel (Gábor mindent látott előre és emiatt hívta következetesen Trimmer-fának) vagy baltával és láncfűrésszel, édesmindegy, csak írmagja se maradjon annak az átkozott fának, amit sosem akarunk elérni. Jenő azt mondta még Vágotpusztán, menjünk végig a zöldön, az a legegyszerűbb út, de annyira nem kézenfekvő mégse rajta maradni: egyszer el is veszítjük a sötétben a girbegurba, a patakmeder hol egyik majd másik oldalán hullámzó vonalát. Talán ezt a végig zöld verziót igazolja a kód, amit találtunk a Barátság-forrás felett. Azért kíváncsi lennék, a másik lehetséges ágon volt-e valami igazolási lehetőség szintén...
Csak ismételgetem magamban kényszeresen, hogy k... fa, kib... fa, ahogy kapaszkodom a végtelennek tűnő emelkedőn, és emelkedik bennem is a harag szintje, már-már kicsordul, mint cipőmből a sár. Tele van a hócipőm az egésszel! Haza akarok menni, most! De nem lehet... Ezt nem lehet megszokni, hiába töltöm lassan szinte minden második hétvégémet hasonló tevékenységgel. Ami 70-80 km fölött van, az mindig kínszenvedés. Mikor lépésről-lépésre sajog a talp és egyre sokasodnak a nyűgök. A fáradtság most formátlan, romboló dühhé alakult bennem. Egy újabb, korábbról nem ismert tapasztalat ez. Valószínűleg ez az egyik legrosszabb verzió, ami szembe jöhet egy ilyen hosszú út során. Minden értelemben rombol. A fának ugyan nem fog baja esni, sőt máris megkövetem, mihelyt fellélegezve meglátom hatalmas sziluettjét. A hasonló pusztító erőktől amúgy is kerítés védi. A pécsi erdészek előrelátók voltak. Viszont bennem hatalmas a morális pusztítás, bár most még nem érzem, mert egyelőre csak hajt a harag korbáccsal előre. Megyek előre konokul, felérve a fennsíkra, Csaba alig tud követni, szerintem nem is érti, hova rohanok, hiszen bőven beérünk és egyébként is másfél kilométer van hátra nagyjából a célig. Csak kérdezi tőlem folyton, jó felé megyünk-e. De én csak megyek előre, nincsenek kétségeim már, csak a méreg jár bennem vitustáncot. Ha esetleg tovább kéne menni, akkor ebből az állapotból már nehéz volna visszajönni. Visszanyerni azt a sztoikus higgadtságot, azt a minden mindegy, csak haladjunk érzést, amit a Szántón olyan jól sikerült magamévá tenni és magamnál tartani. Most minden a porba készül zuhanni, amit eddig építettem. Az a szerencsém, hogy nincs folytatás. Most nem kell tovább menni. Mehetek zuhanyozni. Még a vacsoraként kínált bolognai se kell. Most nem. Zuhany és alvásba zuhanás. (Az utóbbit hiába vágyom, nem sikerül...)
Vajon ki fogom-e tudni mosni magamból valaha ezt a mocskos érzést, mint cipőmből a sarat? Kívülről ugyan láthatatlan, jól leplezhető. Csak pislogok nagy ártatlanul, de bennem örök fekete foltot hagyott ez a hívatlan tapasztalat.
Papucsos, melegítős úr lép ki a Fehér-kúti kulcsosház ajtaján, mikor érkezünk
Igazi novemberi hangulat Vágotpuszta temetőjében
Sikonda felé kanyarog az út
Jól tartanak minket itt is a Mecsekben
A meglepetés panoráma, ami tavaly elmaradt a köd miatt
Mecsekfalu utcáin
Szép gazdasági épületek
Mecsekjánosi muzeális vasútvonala
A kimustrált Lenin egy gyártelepen landolt
Barna tehenek a dombtetőn, hatalmas birtokon
Engel Adolf megkopott kastélya
Vannak itt még meglepetések!
Készül a sült szalonna a vadászháznál
Máré várnál csak némi földimogyoró (már akinek jutott)
Kisújbánya
Ide is be kellett térnünk vízért
Kedvenc kék színű sírom Kisújbánya erdei temetőjében
Püspökszentlászló jellegzetes harangtoronnyal
Gábor örül az első forrásnak, amiben víz is van
A tó, ahol tavasszal fura dolgok történtek
Pedig olyan könnyen ment minden eddig. A Mecseki láthatatlanok nyomában nem is nehéz túra, inkább egy könnyed, élvezetes vándorlás a Mecsek lankáin. Az első 56 km a Keleti-Mecsekben mindenféleképp. Csak haladunk előre, mint vajban a kés, Verával és Gáborral, majd a hozzánk társuló Csabával egyetemben, sorra hagyjuk el a nevezetes támpontokat és a lassabb túrázókat. Mellőzzük a Fehér-kúti házat, ahonnan egy 80-as évekből megszökött susogós melegítős úr lép ki – talán éppen ő a minket is megtévesztő bóják értelmi szerzője. Majd elhagyjuk az erdei keresztet, az egy utcányi Vágotpusztát remek ellenőrzőpontjával és borongós hangulatú erdei temetőjével, a néptelen Sikondát, majd az ottani ellenőrzőpont után a meglepetés panorámával szolgáló rétet, ahol könnyű elkavarni. Tavaly itt akkora köd volt, hogy kitakarta az utat és az abszolút megdöbbentő hátteret, a levitézlett iparváros paneljeit. Aztán feltűnnek Mecsekfalu régi gazdasági épületei, Mecsekjánosi közlekedési múzeumba illő vasúti átjárója, az ipartelepen rekedt Lenin szobor, mint a kommunizmus utolsó palackba zárt lehelete, a környező idilli dombokon legelésző barna tehenek. (Ha lehetne egy kérésem, következő életemben szeretnék itt legelésző barna tehén lenni.) Fekete láma egy kerítés mögött, magányos jellegfán gubbasztó madarak a dombháton, Engel Adolf szebb időket látott kastélya, a szemben lévő idősotthon ajtaja előtt pihenő megfáradt gondozók. Jánosipusztán már nem kell kerülgetni a villanypásztort, viszont lehet cserébe Eiffel-tornyot fényképezni. Szalonnát sütő pontőrök a Kisbattyáni vadászház előtt, minket üdvözölni jött, elénk futó, barátságosan dörgölőző tarka cica a Máré vár előtti büfénél, élvezetes kanyargás a track és az itiner felkínált alternatívái közül piros jelzésen Gábor javaslatára. Némi csalódás a vár ellenőrzőpontján, ahol csak Moki, a kabalamókusom lakik jól (ő is csak a szemével), majd újabb csalódás Kisújbányán, ahol nincs víz a ponton már sokadjára. Meg kell hát ismerkednünk közelebbről Terike boltjával, álnéven a Nimród vegyesbolttal, úgyis egyre jobban szemerkél a köd vagy az eső. Az esőkabát mégse kell. Erdő mélyén szégyenlősen megbúvó, szinte elfeledett temető kékre mázolt keresztje, a szárazságtól elapadt Diós-kút, Püspökszentlászló csinos, szépen gondozott épületei és szintén száraz forrása tűnnek el sorra mellettünk. Erdei kegyhely, végre vizet és enyhülést nyújtó forrás a Cigány-kút képében. Előkívánkozó szép emlékek tavaszról a Gyopár-háznál, majd el is érjük Zobákpusztát, ahol Jenő már süti nekünk a palacsintát. És már csak tíz kilométer van hátra az első körből, bőven világos van még, ha tartjuk az eddigi jó tempót, nem kell lámpát kapcsolni Árpádtetőig. Így is lesz: elhaladunk a köves-tetői fancy étterem mellett, ahol tavasszal egy lakodalom dínomdánomjának szomszédságában gulyásozhattunk, majd végre teljesen világosban körülnézhetünk az ördögűzős tónál (Gábor verziójában tavasszal ilyen tevékenység zajlott ott – mindenki más stádiumában látta az ominózus, igen különös bulit). Nem sötétedik be a susnyás nyiladékos emelkedőn, sőt a szekérutas emelkedőn se be, és kitűnő látási viszonyok, ámbár folyamatosan hulló égi áldás mellett kanyargunk az aszfaltútig, ami végül 10 óra elteltével visszavezet Árpádtetőre az étteremhez, ahol rotyog már a jóféle babgulyás a gulyáságyúban. Már itt is vagyunk, nosza ide vele!
És vajon merre járhat eközben Peti az 56 km-es távon? Szerencsére ő is jól halad, már Jenőnél palacsintázik, nincs min aggódni. Persze nem kérdés, hogy megyek tovább a fiúkkal, Vera viszont megelégszik az 56 km-rel, amire eredetileg is nevezett. Még gyorsan átvedlek a szomszédban lévő szálláson kevésbé nedves gúnyába (esőkabát továbbra sem kellett), iszom egy hosszú kávét, aztán mehetünk is a fiúkkal tovább, mindenki készen áll a folytatásra.
DDK-bélyegző kerül a füzetbe kód helyett a Fehér-kúti kulcsosháznál
Lámpát fel, jöjjön az éjszakai, több szempontból is küzdelmesebb 44 km-es szakasz a Nyugati-Mecsekben! Tavaly erre több idő kellett, mint a hosszabb, de kevésbé szintes első körre. Vajon idén mekkora kihívás lesz ez a kör? Egyelőre ahogy haladunk a műúthoz vezető lépcső felé, képernyővédő módjára száguldanak lámpánk fényében az égből hulló, meghatározhatatlan csapadék szemcséi. Elsőre kellemetlen látvány, de meg lehet szokni. A szűnni nem akaró kocsiáradat néhány másodpercnyi szünetét kihasználva átslisszolunk a főúton és bevetjük magunkat a sötét, de reggelről egy darabig ismerős rengetegbe. A Fehér-kúti háztól, ahol pár percet teljesen feleslegesen eltöltünk a kódkereséssel, azonban már csak a tavalyi emlékeimből élhetek. Én az emlékeimből, Gábor az itinerből táplálkozik, aztán van még a letöltött track a telefonomon és az órámon. Az első körben is volt eltérés, de azt könnyű volt kezelni, nagy fejtörést nem okozott. Ezen az éjjeli útszakaszon, amikor eleve a köd és a sötét is nehézzé teszi a dolgunkat, azonban sokkal több és nagyobb mértékű diszkrepancia van. Itt állunk a Kantavár előtt és tanácskozunk, merre is kéne menni. Azt az egyet tudom, hogy Átol Csabi tavaly a piroson vitt, nem a piros kereszten, amerre a letöltött útvonal vezetne. Gábor az itiner alapján is a pirosra szavaz. Kettő az egyhez arányban tehát győz a piros, menjünk tehát arra. Főleg, hogy látom a tavalyról ismerős sárga-kék fura „ukrán” jelzést is mellé festve. Aztán meglep, hogy Gábor levisz róla a zöld kereszten: tavaly erre biztosan nem mentünk. Jó, nem nagy kitérő, végül is ha az itiner így mondja, menjünk arra. Én sajnos nem látom a leírást, olvasni sem tudom, a szemüvegem a táska mélyén, úgyis bepárásodna meg elázna, fölösleges lenne elővenni. Aztán a Kis-rét környékén erről a jelzésről is sikerül lekavarnunk, mászhatunk vissza a meredek hegyoldalban a jelzett útra. Aztán hirtelen már csak azt vesszük észre, hogy Gábor a hiábavaló kódkeresés során a kulcsosháznál hozzánk csatlakozott öreggel eltűnt valahol a hegyoldalban, mi Csabival meg ottmaradtunk egy jelzetlen, de felettébb szimpatikus széles úton. Pár fiatal szól le, hogy a jelzés eggyel feljebb vezet Dömörkapura. Jó, kövessük hát őket, egyébként is Átol Csabi erre kalauzolt tavaly. Dömörkaputól meg a sárgán. Ott még volt egy kód is egy fán egy elágazásban, egész tisztán emlékszem. Onnan már a letöltött track is egyezik a koncepciónkkal. Elhaladunk a volt Vidámpark mellett, rátalálunk a sárgára szerencsésen. De sajnos egy óvatlan pillanatban sikerül lekavarni róla, már csak azt vesszük észre, hogy egy valószínűtlenül keskeny, jelzetlen ösvényen kanyargunk az egyre sűrűbb rengetegben. Nem lesz ez így jó, a sárga egy nüansznyival, de alattunk van. Gáborék meg sehol. Biztos elmentek a zöld kereszten, amihez annyira ragaszkodtak. Ők tudják... Nekünk mindenesetre jó a sárga is, illetve az árok, amit annak hiszünk. Végül is belevezet a helyesnek hitt Miléva útba hamarosan. Kód a tavalyi helyen nincs, de az itiner szerint is csak a Mecsek kapunál lesz, ahol tavaly viszont nem volt. Szép, egyenletes felületű, könnyen járható sétányon haladunk el az Ilonka pihenő gigantikus oszlopai előtt – fura, ez az emlékmű nem rémlik tavalyról, pedig biztosan erre mentünk. Aztán annál bokatörőbb és emlékezetesebb a folytatás az ex Mecsek hotel után, át a zöld kereszten a Mecsek kapuhoz. Gábor közben rám ír, merre vagyunk. Válaszolok, hogy a Mecsek kapu felé tartunk a zöld kereszten. Kiderül, ők is. Csak éppen egy másik ágán... 😀 Gábor rendes, megvárja, hogy befussunk és megkeressük a kódot. Azonban ő sokkal gyorsabb felfelé a sárga háromszög Misina-tető felé kígyózó szerpentinjén. Nemsokára már a lámpája se látszik. Az idősebb urat pedig szintén elnyelte a Mecsek.
A Misina-tetőn, a TV-torony alatt
A tavalyi szenvedéshez képest idén kevésbé kimerítő a mászás, azt azért nem állítanám, hogy az utolsó köves szakaszok nem hagynak bennem mély nyomokat. De azért felérünk és a kód pecsétje is bekerül a füzetünkbe. Ráadásul üzenetet kapok: Peti mindjárt a célban van, csupa jó hír! Akkor irány a Tubes! Kérdés, hogy menjünk-e fel a gerincre a sárgán, vagy inkább haladjunk el a hegy oldalában a Rotary sétányon, ahogy a track szeretné. Mivel tavaly már voltam fent Átol Csabi parancsnoksága alatt, most alkalmi túravezetőként úgy döntök, megnézném a sétányt is. Fő a változatosság! Furcsa módon a főbb támpontok nevei mind megmaradtak az emlékezetemben, köszönhetően Csabi tavalyi elsőrangú kalauzolásának. Az éjszakai szakaszon utoljára itt találkozunk nem a túrán lévő kirándulókkal: egy apa és fia sétáltatják erre méretes házőrzőjüket, aminek szemei csak úgy világítanak lámpánk fényében. A piros háromszög, sárga kereszt, zöld kereszt kombináción jutunk el a Remete-rétre, ahol már vár a pont tábortüzének melege és a sok finomság. A track azt mondja, erre kell menni, nagyjából tavalyról is ez rémlik, majd otthon kiderül, mit akart volna az itiner. Távolról felbúg egy rallyszökevény motorja, a Honfoglalás-emlékműnél tábortűznél ücsörgő fiatalok tanyáznak. A rét előtti kellemetlen, köves lejtő kezdi szétszedni véglegesen a talpaim. Elvégre a Remete-réten hivatalosan is 70 km-nél járunk, itt az ideje... Kicsit leülök pihentetni őket, miközben szemezgetek a zsíros kenyerekből. Picit még melegszünk a tűz mellett a kedves pontőrrel társalogva, majd megyünk megküzdeni a Jakab-hegy emelkedőjével. Ezen a ponton bele tudunk kukkantani a 100-as táv névsorába, összesen 36-an vagyunk és ha minden igaz, benne vagyunk az első 10 beérkező között. Eddig szép munkát végeztünk.
Öt kilométer innen a csúcs, állítólag pont is lesz fent. Harmadszor járok itt, megint sötétben. Egyszer úgy szeretném már világosban látni a Jakab-hegyet az összes látnivalójával: pálos kolostorral, babás szerkövekkel, Zsongor-kővel és minden mással! De nem akarja az ég, hogy ez megadasson nekem. Talán majd a februári LeFaGySz-on? Felérünk a rétre, a nagy ködben nagyjából az orrunkig (se) látunk. Próbáljuk megtalálni a kék folytatását és a kódot. Sokadik próbálkozásra sikerül meglelni a track vonalát a bozótosban, de Csabi ragaszkodik a kék jelzéshez. Majdnem sikerül egymást szem elől tévesztenünk a tejszerű felhő közepén, ami megüli az éjszakai hegycsúcsot. A kódot sehol se leljük, Csabi szerint nem is létezik. Végül így a DDK pecsétet se ütjük be, nincs is hova. Igyekszünk lefelé, mert jó lenne már harapni valamit a petőczpusztai ponton. Szerencsére idén nincs az a fogvacogtató hideg, ami tavaly kísért az utunkon és mélyen az emlékezetembe vésődött. Idén elég az aláöltözetre vett vékonyabb pulóver, még az esőkabát is az övtáskámban marad. Az aszfaltra érve már-már megint kocogunk, egész hamar elérjük a település végén tanyát vert pontot, amit néhány erdész és vadász őriz. Olyan finomságokat hoztak nekünk mint paprika és házi kolbász és vehetünk, amennyit csak kívánunk a zsíros kenyér mellé. Van meleg tea is. Mi másra vágynánk ebben az éjjeli órában az adott körülmények között?
Sajnos ettől a vendégmarasztaló ponttól is el kell búcsúznunk, megyünk is a falu végi emlékműhöz, ahol most egyszerűbben megtaláljuk az utat a ködben, mint tavaly. A kék négyzet viszont küzdelmesebbnek tűnik idén: biztosan túl álmos voltam már az előző évben, hogy felfogjam, min megyek keresztül. Van itt törmelékes, köves, süppedős rész, küzdelmes árokmászás (az véletlenül rémlik), lejtő, emelkedő, amíg el nem érjük az Orfű irányába tartó sárgát. Most teljesen éber vagyok, túlontúl is. És minden gyorsabban megtörténik a tavalyinál, már el is értük a Gubacsos házat, ahol tavaly kénytelenek voltunk megállni, hogy némi segédlettel magunkhoz térjünk Mariannával. Még talán éjfél sincsen, és már itt vagyunk. Itt találkozunk először sárral, ami szerencsére csak rövid szakaszon kísért. Kicsit ugyan belassultam Csabához képest, ha nem lennék, ő jobban haladna. Fel is ajánlom, hogy menjen előre, ha akar, én eltalálok Árpádtetőig a hátralévő bő 10 kilométeren magam is. De nem akar egyedül hagyni. Megyünk hát együtt tovább, lekanyargunk Orfűre, majd kimászunk a zöldön. Nem is olyan kellemetlen, mint amire emlékeztem, pedig féltem tőle eléggé. A Lóri kulcsosház is megkerül egy igazolóponttal együtt, mászhatunk fel máris egy árok mentén Vágotpusztára, Jenő pontjára. Ez a meredek, de rövid szakasz ismerősen köszön vissza a tavaszi Mecsek 100-ról is, amikor ellenkező irányból érkeztünk, mint a túra több másik szakaszán is.
A falu túlfelén tábortűz lobog és Jenő platós autója parkol ismeretlen tartalmú, gyanús zsákokkal megrakva. Itt még valóban nem tudjuk, nem sejtjük mit rejteget a Mikulás csomagja számunkra a maradék 7-8 kilométeren. Gyanútlanul rágcsáljuk a csokikat, isszuk a teát. Jenő szerint azon a rettenetes lejtőn nem lehetetlenség idén sem lejutni. Nem túl biztatóan hangzik. Amint nekiindulunk, máris megtudjuk az igazságot. Amit tapasztalunk, az minden képzeletünket felülmúlja. Küzdjük előre magunkat méterenként, mint malac a sártengerben. És a folytatást, az egész túra utolsó pár kilométerben rejlő eszenciáját már ismerjük. A cipőbe belekerül a kimoshatatlan sár, a lélekbe a kitörölhetetlen, céltalan agresszió érzete. Aminek bármi áldozatul eshet. Még akár a sikeres teljesítés is.
Igazából nem is erről szerettem volna írni a túra kapcsán, hanem a lényegről, a Mecseki láthatatlanokról, akikre most is emlékeztünk megtett kilométereinkkel. A tavalyi beszámolómban pedzegettem egy témát, méghozzá azt, meg tudunk-e méltó módon emlékezni a forradalmi hősökről egy teljesítménytúrával. Az elmúlt héten megnéztem egy róluk szóló újabb dokumentumfilmet, ahol három, még ma is élő láthatatlan nyilatkozik, és meglett a kapcsolódási pont (sőt egyszerre több is akadt), megszületett a válasz a kérdésre: igen, egy teljesítménytúra méltó megemlékezés. A filmben nyilatkozó láthatatlanok arról számolnak be, hogy miután teljesen reménytelen lett az ellenállásuk, több mint száz kilométert gyalogoltak a jugoszláv határig, ahol a megmenekülést várták üldözőik elől (hiába). Vagy mesélnek arról is, hogy napokig nem ettek, ittak, aludtak rendesen, amikor partizánharcot folytattak a szovjetek ellen az erdőben bujdosva. Mindebben talán van valami közös avval, amit mi csinálunk, eltekintve attól, hogy ez nekünk egyfajta hétvégi időtöltés, avagy szórakozás, nem túlélésünk záloga. Mi a mi kis kényelmes életünkben mondhatjuk bármikor, hogy vége, nem csináljuk tovább, holnaptól csak a közértbe megyünk le. Ők ezt nem tehették meg, amit elkezdtek, azt be kellett fejezniük, az életük, a haza sorsa múlott rajta.
Emléktábla Vágotpusztán
A fent megtekinthető filmben egyébként egyik legmegdöbbentőbb dolog számomra nem is ez volt, hanem az, hogy micsoda, szinte művészi igényességű rajzokkal ellátott naplókat készítettek ezek az események idején még igen fiatal fiúk. És nem csak az, aki később képzőművész lett, hanem példának okáért a szabadcsapatok katonai vezetője, Kubicza János „Béla” is, aki vadászként ráadásul úgy ismerte a Mecseket, mint a tenyerét. „Aki kidűl, meghal egyedül” volt a szavajárása.
Elázott itinerem és emléklapom tanúskodik arról, hogy az útnak bizony nehézségei is voltak
A Mecseki Láthatatlanok Nyomában 100 egy olyan túra, amin bármikor szívesen részt veszek egyrészt emléktúra jellege, másrészt jó szervezettsége, valamint a Mecsek szép tájai miatt. Jövőre is tervezem a részvételt, ha bírják még a lábaim. Minden évben szép kivitelű itinert kapunk, amiben évről-évre más forradalmárra vagy forradalmi partizáncsoportra emlékeznek: idén a Máré vár védői voltak soron. A szerzett pecsétekből a Mecseki Láthatatlanok szövegnek kellett volna kibontakoznia, de idén valamiért hiba került a gépezetbe és a kelleténél kevesebb rubrika és több pecsét volt és a szöveg se sikerült (Vagy mi rontottuk el? Voltak olyan helyek, ahol többféle pecsét is volt.) Ha a szervezőknek sikerülne végre összefésülni a letölthető trackeket, az itinerben leírt, valamint a térképen ábrázolt útvonallal (többen is vagyunk, akik nagyon szívesen segítünk ebben), akkor már csak azt az egy dolgot tudnám kifogásolni, ami tavaly egyébként remekül működött: hogy legalább a folyadék-ellátásban ne legyenek lyukak. Ételt spájzolni tud a túrázó, meg illik is vésztartalékot hordani magunknál, de a folyadékot, főleg ilyen száraz időszakban, nem túl sűrű infrastruktúrával rendelkező helyen nehéz pótolni. Egyébként a felkínált ételek mind minőségben, mind mennyiségben megfelelőek voltak és még mindig itt adják az egyik legfinomabb túrababgulyást az Árpádtetőn a Tepsifüles étteremben.
A Mecsek valamiért mindig kimaradt. Kár erre keresni az indokot, mert van messzebbi hegység, ahol rengeteget jártam, sőt az sem igaz, hogy nincs a Mecsek háza táján semmi érdekes vagy nem lenne elég szép arrafelé a táj. Eddig egy kamaszkoromban megtett kisebb orfűi sétát leszámítva nagyjából egy 30 km-es kört, szintén orfűi kiindulóponttal, sikerült eddig megtennem ebben a hegységben a fiam és a párom kíséretében, de ennek is már pár éve idestova. A Mecsek nem volt hálátlan: annyi vargányát adott cserébe, hogy néhány napig mindent vargányával ettünk: tésztát, pizzát és a pörköltet is. Mikor már a fülünkön is lassan gomba nőtt, sajnos a maradékot el kellett dobnunk. Szóval valószínű, hogy kár volt eddig hanyagolni országunknak ezt a kies vidékét.
A PITE, az új szervezőcsapat, remek hátteret biztosított ehhez a szép túrához
Most itt a nagy visszatérés és a lemaradás pótlásának a lehetősége: a Pécsi Ifjúsági Természetjáró Egyesület (PITE) meghirdette a Mecseki láthatatlanok 100 teljesítménytúrát, amire rögtön jelentkeztem is. Ha a Zala 100-at és a Szántót ki is hagytam, két esélyem még maradt, hogy pontokat szerezzek a Giga Túra Ligában egymást követő hétvégéken a Mecsekben, valamint az Isziniken. És persze még vannak potenciális felvidéki túrák is, de azoknak a lehetőségét még át kell rágnom, mert nem tudom, milyen meglepetéseket tartogat nekem a jövő karöltve a nyári „medvetalp” sérülésemmel. Mert sajnos ezen a téren is lett fejlemény és folytatás, ráadásul sajnos nem túl pozitív irányba mutató.
Úgy terveztük, hogy hármasban indulunk Lénárt Mariannával és Lévai Évivel, de sajnos leutazni nem sikerült együtt, mert Marianna másik kocsiban kapott csak helyet a túlzsúfolt vonaton. Évi meg el sem tudott jönni. Társaságom így is volt, mivel húgom férje szombaton éppen Pécsett tanított, így velük utaztam le. Húgom szombaton indult is a legrövidebb, 7 km-es távon – ennyire volt csak ideje. Már eleve az indulás is igen izgalmasra sikeredett a MÁV jóvoltából: az utastájékoztató rendszer teljes összeomlást produkált, így esélytelen volt megtudni, hová jön be a pécsi vonat és mikor. Mert az persze már a Keletitől is késett az összes többi vonathoz hasonlóan. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy húgomék így tudták csak éppen elérni a vonatot. Nekem is csak véletlenül sikerült megtudnom, melyik vágányra gördül be a szerelvény, úgy, hogy észrevettem pár sárga mellényes fiatalt, akiknek valószínűleg az utastájékoztatás volt a feladatuk, ha már a számítógépes rendszer becsődölt. Ráadásul úgy tűnt, hogy minden ember Pestről Pécs felé igyekszik ma délután a 6 óra 12-es Mecsek Intercityvel. A tömött peronokról alig lehetett feljutni a vonatra. Pár percre így is sikerült összefutnom Mariannával, aztán külön-külön a 11-es, és a 3-as vagon felé irányultunk. Mivel az utóbbi valahol a vonat túlsó végén került elhelyezésre (ugye az marha logikus, hogy a vonat végén van a 3-as kocsi), először felverekedtem magam a vonatra a 8-as kocsi táján, de mivel valahol a 7-esen teljesen elakadtam a továbbjutásban (a peronokon álló tömeg nagy része most már a vonaton belül próbált hozzám hasonlóan helyezkedni), muszáj volt a masiniszta jóváhagyásával leugranom és a vonat mentén előrefutnom a saját kocsimig – úgy mégis gyorsabb. Ott persze egy osztálynyi fiatal próbált felszállni, így aztán a vagon másik ajtaján jutottam fel, ahol végre senki nem akadályozott. A helyét kereső és így élő blokádot képző osztálytól viszont aztán megint nem tudtam eljutni az ülőhelyemhez. Ráadásul szembejövő utasok is próbálták áttörni magukat rajtuk bőröndjükkel egyetemben...
Az utazás az előzményekhez képest már-már unalmasan telt beszélgetéssel és tesómék mecseki képeinek nézegetésével. A vége felé azonban kezdett a helyzet megint izgalmassá válni, mivel vonatunk tetemes késést produkált, illetve a már megszerzettet sem tudta lefaragni. Éppen annyit, hogy futva is necces legyen elérni az Árpádtetőre a közeli, de nem a szomszédban lévő buszállomásról induló buszunkat. Közben persze még Mariannát is meg kellett találnom, szóval meg se próbáltuk elérni a komlói járatot. Végül fogtunk egy taxit és potom 5500 Ft-ért felkocsikáztunk a magaslatra. A sofőr még csak nem is hallott a Tepsifüles étteremről, ahol ki akartuk tetetni magunkat, először azt hitte, rosszul hall. Aztán akkor is azt hitte, hogy a hallásával van baj, mikor elmeséltük neki, hogy másnap 100 km-t szándékozunk legyalogolni.
Rajt a Tepsifüles előtt
De aztán csak odataláltunk, egyedül a szállásunkat nem leltünk a sötétben. Kaja és simogatás reményében már két kóbor macska is kísért minket, mire felzargattuk a szintén az Árpádtetőn lakó, egyben szervező Varga Jenőt, akinél a szállást is foglaltuk, és az ő segítségével végre odataláltunk a kulcsosházhoz (pedig karnyújtásnyira volt onnan, ahol kiszálltunk).
Rajtunk kívül még egy túrázó volt a szálláson, aki fájó torkának köszönhetően még vacillált az 56-os és a 100-as távon való indulás között. (Mi megszállott túrázók elég egyforma minta alapján csinálunk hülyeségeket...) Rövid beszélgetés után mindenki nyugovóra tért. Az órát 5 órás ébresztésre állítottuk be, de már jóval korábban talpon voltam, miután előzőleg álmomban is a túrán tébláboltam több-kevesebb sikerrel mindenféle random, de hihetőnek tűnő helyszíneken. 6-ra oda szerettünk volna érni a szomszédban lévő rajthoz, hogy minél korábban el tudjunk indulni. Mire megküzdöttünk a meleg víz és gáz hiányával (persze lehet, hogy volt minden, csak én voltam béna), valamint a mikró működésének rejtelmeivel, ami mindig csak fél percnyit tudta melegíteni a kávémhoz és a zabkásámhoz a vizet, lassan el is érkezett az idő. 6-kor a szervezők még csak éppen megérkeztek és pakolászni kezdtek, így egyelőre csak az ismerős túrázókkal és a tegnapról ismerős, lábunk között tekergő foltos macskával tudtunk foglalkozni. A vemhes cirmos meg bentről leste, mi ez a sosem látott sokadalom. 6 óra 20 is volt, mire hármasfogatunk indulásra készen állt. A harmadik csapattag Évi helyett végül egy helyi erő, Átol Csabi lett. Az itineremre persze 6 óra 04-et írtak. Arra ekkor még nem gondoltam, hogy emiatt fog majd fájni a fejem később. Ugye nem feltétlenül a szintidő-kihasználós teljesítésekről vagyok híres, főleg egy ilyen könnyű százasnak ígérkező túrán. Most azonban terep(nem)ismeretemre is gondolva úgy tartottam jónak, hogy kényelmesen, nézelődve és fotózgatva megyek végig ezen a szép útvonal-vezetésű emléktúrán, minél többet látva azokból a helyekből, ahol a forradalom utolsó napjaiban és azután, mikor szinte már minden remény elveszett, a Mecseki láthatatlanok harcoltak, valamint bujkáltak. És ehhez a kalandhoz jobb vezetőt nem is találhattunk volna Csabánál, aki úgy ismeri a Mecseket mint a tenyerét és csak mesélt és mesélt.
Kik is voltak ők, a Mecseki láthatatlanok? Holott szerintem a nevük kifejezetten vagány, már-már misztikus, meglepő, hogy ezt az elnevezést lekicsinylő szándékkal Kádárék aggatták rájuk. A Láthatatlanok voltak az országban az utolsó szabadcsapatok, akik felvették a harcot a levert 56-os forradalom után, még november közepén is a szovjetekkel és a karhatalmistákkal, a Mecsek rengetegében rejtőzködve, itt-ott sikeresen rajtaütve az ellenségen, a szabadságért harcolva. Voltak köztük diákok, katonák, bányászok, munkások, értelmiségiek, nők és férfiak vegyesen. Vezetőjük a „Gazda”, egy orvos, dr. Horváth Géza volt. Az egyes ellenálló csapatokat tartózkodási helyükről vagy a vezetőjükről nevezték el. (Üdülő Szálló, Csigalépcső, Tettye, Jozsó, Sándor, Vadász, Ottó stb.) Központjuk eleinte Vágotpusztán volt, de miután a szovjetek erre rájöttek, többször át kellett költözniük például Kisújbányára. Végül, mikor már minden harc reménytelen és hiábavaló volt, egy részüknek sikerült átszökniük Jugoszláviába, de többeket elfogtak, lecsuktak, megkínoztak. Még manapság is igen kevesen hallottak róluk, holott Pécs városa is sokat tesz azért, hogy nevük a köztudatba kerüljön. Magam is mindössze csak egyszer, a Kossuth rádió műsorában hallottam róluk korábban. Akkor még nem is sejtettem, hogy néhány évvel később bejárhatom a Mecsek hegyvidékét rájuk emlékezve.
EP a Fehér-kúti kulcsosháznál
Maga a túra két körből állt: egy stílszerűen 56 km-es távból a Mecsek keleti részén, illetve egy 44 km-esből a Nyugat-Mecsekben. Mindkettő kör nagyjából 1500 m szintemelkedést foglalt magába. Így egyértelműen a második volt kicsit nehezebb. A Mecsek nem egy Börzsöny, Mátra vagy Zemplén, nincsenek benne Tolvaj-hegyek, Kis-kövek vagy éppen Sas-utak. Megy az ember egész kényelmesen, közben gyűjti szépen a kilométereket, egyszer-egyszer kicsit jobban oda kell tennie magát. A terep a lehető legjobb volt, az időjárás meg a déli oldalon igen barátságos. Lámpa csak a túra első pár száz méterén kellett, aztán a napocska egyre fentebbről mosolygott a fák között, miközben a Fehér-kúti kulcsosház felé haladtunk. Vágotpusztáig, az első EP-ig, volt egy Ildikónk és még egy Csabink is a csapatban, de ők aztán később magasabb fokozatra kapcsoltak, hiszen csak az 56-os távot gyűrték. Innen azonban szigorúbb arcát kezdte mutogatni az időjárás. Az északi oldalon fagyott rendesen, deresek voltak a fűszálak és a falevelek. A köd is leereszkedett és csak nagy sokára, úgy dél felé, már Jánosipuszta után kezdett oszlani véglegesen.
Vágotpusztára érünk, ahol sokáig a Láthatatlanok főhadiszállása volt
Vágotpuszta harangtornya
Az EP-n még ragyogó napsütés társul a zsíros kenyerekhez
Novemberi hangulatban
Sikonda előtt már a köd az úr
Sikonda előtt utolért minket István, de korábban is hagytak le minket ismerősök, például Orsiék. Csipiék meg éppen a pont környékén értek be. Marianna meg is jegyezte, hogy milyen szolidan van most felöltözve. Fekete rövidnadrág, fehér póló, nem ismer rá. Persze, mert a zebramintás nadrágját valószínűleg elloptam reggel. Már Mecsekjánosi utcáit tapostuk, mikor a valószínűsíthető éllovas, Dittrich András is elrobogott mellettünk. Itt volt egy külön attrakció, amit Mariannával nagyon szerettünk volna lencsevégre kapni. Akkora mázlink volt, hogy nyitva volt a kapu, így még szelfit is tudtunk készíteni Leninnel, a punkkal (Lenin apánk a gyengébbek kedvéért😀). Marianna még fotózkodott, mikor láttam, éppen zárul az önműködő kapu. Ha a még létező szocializmus utolsó bástyájának foglyaivá válunk, fuccs lesz a partizánokra való emlékezésnek és a teljesítésnek. Szerencsére Mariannának is sikerült kislisszolnia még időben. Ezután nem győztünk futni Csabi nyomában. Meg is jegyeztük, milyen jó napja van, ma két nő is fut utána. Egyébként viszonylag kényelmes tempóban, de szakadatlanul róttuk a kilométereket, úgy, hogy azért legyen idő szót váltani másokkal, képeket készíteni, körülnézni. A kisbattyáni vadászháznál Adriennt és Zsoltot engedtük magunk elé. Nagyjából a százas mezőny vége felé ballagtunk, de egy percig se búslakodtunk emiatt, hiszen meglehetősen stabilan haladtunk. Sok látnivaló volt útközben, ezeket most nem sorolom, a képek majd úgyis beszélnek helyettem. Csabi valószínűleg még külön sztorikat is tudna mindenhez, én viszont sajnos olyannyira nem ismerem a Mecseket, hogy borzasztóan örültem annak, hogy nem kell rohannom és még kalauzom is van, aki mindenhez fűz kommentárt. Az itinert elő sem kellett vennünk, hiszen Csabi folyton kézben tartotta az aktuális darabot, és vitt minket a tracken. Azaz azon a tracken, amit a térkép jelzett, mert az, amit gpx-ként a telefonomra töltöttem, több ponton is eltért attól, amit a szervezők laminált térképek formájában odaadtak nekünk a túra elején. Persze az egyetlen helyen, ahol Csabi megállt sörözni, máris elcsaltuk a Márévárhoz vezető pirost, mivel a telefont néztük.
A fingó csikó szobra Sikondán (az én olvasatomban)
És a pöttyös házikó
Késő őszi hangulatban igyekszünk előre Sikonda utcáin
Csövitanya még parázsló tűzzel Mecsekfalu előtt
Erre bizony fagy!
Művészkedni is van idő
Egy ködös réten haladtunk át, ahol könnyű volt elvéteni az irányt
Vasúti retro sínmacskával
Szabad jelzést mutató alak előjelző egy személyforgalmat már nem bonyolító vonalon (a fiam súgott)
A múltba való utazás Leninnel folytatódik
Vicces tartálykocsi egy gyártelep udvarán
Szóval az itiner egyszerű, de nagyszerű volt: szép kivitelű füzet, benne a pecsételőlap, illetve 4 db áttekinthető Cartographia alapú laminált térkép, rajta az útvonallal. A hátoldalon meg röviden, lényegre törően az útvonal leírása, kiemelve a jelzésváltásokat, amiből meglehetősen sok volt, lévén a Mecsek turistaút-hálózata igen sűrű. A bélyegzők (az első körön végig emberes pontok voltak), pedig a Mecseki láthatatlan kifejezést adták ki. Ezt itt még csak sejtettünk, főleg, hogy az első betűt elnyomták véletlenül, és M helyett L-et kaptunk. Nagyjából ugyanilyen koncepcióban zajlott a frissítés: több ponton volt zsíros és lekváros kenyér, a közbensőkön meg mindig egy-egy nápolyi, csoki, piskótaszelet és legtöbbször víz és/vagy tea. Szóval a hazaihoz megint nem nagyon kellett nyúlni, maximum a folyadékpótlás végett. Mondjuk azt nem tudom, mi lett volna, ha egyedül kell tájékozódnom, de így erről teljesen le volt a gondunk, hiszen Csabi simán végigvitt minket az egész útvonalon és bőven beértünk 12 órán belül. Így a második körre maradt 13 óránk. Mindenki mondta, hogy kelleni fog ennyi, annak ellenére, hogy a táv jóval rövidebb...
Jánosipusztán már-már napsütésben delelnek a szürkemarhák
Engel Adolfnak jobb sorsra érdemes kastélya (ő volt Komló kőszénbányászatának megalapítója)
Hirtelen váltásként vissza a szocreál stílushoz
Kecskék bámulják, hogy mászunk át néhány villanypásztoron, amivel elkerítették a jelzésünk
Gyönyörű réteken haladunk a Márévár felé
A kisbattyáni vadászház is menedékül szolgált a szabadságért harcolóknak
A Márévár közelében birkák pihennek
Márévár
A várat egy háromfejű gumisárkány őrzi
Legendája itt olvasható
Kisújbánya hangulatos erdei temploma - ez a pici település is volt központja a láthatatlanoknak
Tecának kocsmája, Terikének boltja van
Kisújbánya erdei temetője
Idilli réteken haladunk Püspökszentlászló felé
Valamint kies völgyekben
Harangtorony itt is van
Gyopár ház
Zobákpuszta határában
Lámpát jóval Zobákpuszta után kellett kapcsolnunk a Köves-tető és a Hársas-forrás között, a kék jelzésen. Innen nagyjából már csak 5-6 km volt hátra Árpádtetőig, amit jórészt aszfalton gyorsan letudtunk. A Tepsifülesben kaptunk egy nagyon ízletes gulyást. Közben az órám is töltőre került. Mariannával még átmentünk a szomszédba átváltani az éjszakai felszerelésre. A legjobb ötletem a pehelykabát és a poláros csősál, valamint a vastag kesztyű felvétele volt, mert igen csípősnek ígérkezett az éjszaka. Egyik ruhadarab se került le rólam többé.
Tanya a Kövestető előtt
A szervezőktől kaptunk egy új laminált térképet útravalónak, amivel máris nekivághattunk az éjszakának és a reggelről már ismert kék jelzésnek. A Fehér-kúti házig, azaz az első pecsétig, ugyanúgy haladtunk, mint az első körön. Itt tábortűz körül beszélgető fiatalokra találtunk, egy cserkészportya résztvevőire. Itt a második körön többnyire önellenőrző pontjaink voltak, de volt néhány emberes frissítőpont is, ahol ellátmány is ütötte a markunk. Kantavár, több kiépített pihenő, valamint a sí- és szánkópálya érintésével elkanyarogtunk a Dömörkapuhoz, ahol megcsodálhattuk az igen rövid pályával bíró kisvasút garázsát, valamint a régi vidámpark bejáratát. A Lenkei pihenőtől az igen köves Miléva úton haladtunk a Francia emlékmű irányába, amit végül nem érintettünk. Mivel jelentősen belassultunk, evvel nem is akartuk húzni az időt. Megnéztük viszont a Mecsek-kaput pecsét reményében, mivel a gpx levitt oda. Ugyan ment vele az idő, de nem bántuk meg, főleg, hogy a láthatatlanok történetében is jelentős szerepet játszott ez a hely: itt sikerült kilőniük a forradalmároknak egy szovjet tankot, miután felöntötték a kanyargós utat olajjal.
Dömörkapunál az 1 km hosszú pályát befutó kisvasút garázsa
Mindig felmerül bennem a dilemma, hogy vajon lehet-e, méltó-e, ildomos-e, nem túl snassz dolog-e megemlékezni történelmi jelentőségű hősökről, forradalmárokról, elesett katonákról és civilekről egy hosszabb vagy rövidebb túrával. Jelen esetben egy ilyen „embertelen” hosszúságúval. Az ő „kalandjaikat”, szenvedéseiket, megpróbáltatásaikat átérezni, újra átélni, sőt még megközelíteni nem tudjuk, legyünk őszinték, nem is akarjuk. Azt, hogy mellettük hullanak el bajtársaik, barátaik, szerelmeik. Azt a sok ázást-fázás, nélkülözést, sebesülést, menekülést. Nekik a „Fel a Mecsekbe!” nem egy invitálás volt egy könnyű hétvégi kirándulásra, hanem lehet, hogy a túlélés záloga. Esetleg hazafias kötelesség, aprócska esély a jövőre, egy valamivel szabadabbra. Vagy az utolsó lehetőség arra, hogy ideig-óráig még egyáltalán szabadnak érezhessék magukat. Utánozni őket pedig fölösleges, nevetséges majomkodás lenne. Mi teljesítménytúrázók túra közben jó, ha egy-egy gondolattal adózunk emléküknek (már aki), inkább a kihívás hoz ide minket, mint az emlékezés. Akkor mégis miért megyünk el ezekre a túrákra? Valamint miért szerveznek gyakran ilyen jellegű túrákat a különböző rendezőgárdák?
Hát emiatt. Hogy most éppen a láthatatlanokról is írok, pedig két hónapja még szinte semmit se tudtam róluk. Mert túra előtt, ha már elmegyek egy emléktúrára, kötelességemnek éreztem, hogy utánanézzek annak, hogy kik voltak ők és mit illik róluk tudni. És máris megnéztem több kitűnő dokumentumfilmet ebben a témában és elolvastam számos cikket. Lehet, hogy egyedül vagyok vele – bár ezt erősen kétlem – de már valószínűleg egy ember miatt se volt hiába a sok fáradozás a szervezők részéről. Mert egy-egy ominózus helyen beugranak a filmhez rajzolt fiktív képregény kockái (vizuális típus vagyok) az ott történt eseményekkel egyetemben. Az eskü, a tank kilövése, a rajtaütés a rendőrőrsön, a gyógyszerszállítmány kalandos útja, a bajtárs halála, folyamatos menekülés új helyekre...
A Mecsek-kaputól aztán az állatkert (mindig oly alacsony) kerítése mellett felszerpentineztünk a Misina-tetőre a félig kivilágított TV-toronyhoz (erre Csabi különösen felhívta a figyelmünk). Állítólag zavarja az erdei állatokat, az állatkertieknek meg ezek szerint mindegy, szerintünk meg inkább spórolnak. Egyik kanyarban, valószínűleg szintén portyázó cserkészek jóvoltából, a székely himnuszt is meghallgathattuk.
Torony földönkívüli fényben
A sárgán másztuk meg a Kis-Tubest és a Tubest. Itt is volt megint némi diszkrepancia a térképes és a letöltött útvonal között: az utóbbi a csúcsok alatt oldalazott el a Rotary emlékmű felé. Mi viszont megnézhettük a csúcson a katonai objektumot és a János-kilátót. (Erről az éjjeli szakaszról kicsit részletesebben írok, mivel mindössze két képet készítettem.) A Lapison keresztül jutottunk a Remete-rétre, aminek környékén már ott parkoltak a másnapi rally autói. Páran máris gyakoroltak fent a szerpentinen, a turistautak meg le voltak szalagozva a biztonság érdekében. A réten volt nekünk is egy komolyabb frissítőpont. Azt is megtudtuk, hogy most már valóban a mezőny végén kullogunk (néha sajnos szó szerint is, mert mi csajok kicsit lassúnak éreztük a tempót.) Viszont mikor megnyomtam felfelé a menetet, akkor biztosan lemaradt valaki. Lefelé meg nem éreztem biztonságosnak a lámpafénynél való rohangászást magam sem. Ilyen szakaszokon többnyire meg Marianna sietett volna. Haladtunk, ahogy haladtunk, azért előbb-utóbb csak megmásztuk a Szuadó-tetőt és a Jakab-hegyet is. A kolostorrom éjjeli látványa engem egészen elvarázsolt, egyszer nappal is meg kell néznem ezt a helyet minden látványosságával: sáncokkal, Sasfészekkel, Babás-szerkövekkel, Zsongor-kővel, halomsírokkal.
Lefelé menet Petőczpusztára egyszerre megint zord lett az időjárás. Csabi mondogatta is már napközben, hogy figyeljük meg, ott jó hideg lesz ám. A menedéket nyújtó erdőből egy rétre érve deres fűszálakat, kopogós faleveleket rugdostunk, és állig húzzuk kabátunk cippzárját. Aztán csattognak a Hokák a puszta irányába a csontkemény aszfalton egyre sietősebben. A pontőrök didergősen nyugtázzák, hogy végre beértek az utolsó delikvensek is, a jégvirágos autóüvegek mögül meg is kapjuk az elemózsiát. Két másik fáradt százas teljesítőt is beérünk. Bár azt hittük, Zsolt és Adrienn van közvetlenül előttünk, mégsem őket fogtuk be. Állítólag többen is nem sokkal voltak itt előttünk, a mintegy 50 fős százas mezőny vége jó sűrűre sikeredett.
A két srác végül hamarabb indul neki a szinte áthatolhatatlan ködnek és válik hamarosan (mecseki) láthatatlanná. Hamarosan minket is elnyel az éjszaka és a köd a pontőrök szeme elől. Egy bányászemlékműnél tanakodunk, vajon hol kell bevennünk magunk az erdőbe a kék négyzet jelzésre, hiszen se jelzés, se erdő a láthatáron. Csak sűrű köd, metsző hideg, deres fűszálak és fogvacogtató éjszaka. Bár azonnal fagyásnak indulnak az ujjaim, lekerül a kesztyű és elő a telefon a trackkel. Megtaláljuk a növényzeten „lyukat”, mehetünk neki a kék négyzetnek Abaliget határáig. Hosszú, unalmas szakasz, mindössze egy patakátkelés és egy kidőlt fa nehezíti meg a haladást. Egyre álmosabban pislogok. Úgy tűnik, már sosem érünk oda a jelzésváltáshoz. Aztán meg a sárgán folytatódik ugyanez. Csabi csak mondja, hogy mindjárt itt egy tacskósír meg egy úgynevezett Gubacsos ház, de ezeknek egyelőre nyoma sincs hosszú kilométereken keresztül. Pedig tényleg mindösszesen 2 kilométer, amit meg kell tenni addig. Egyszer a ködnek és a ritka jelzéseknek köszönhetően le is térünk az útról.
Ezeket a 100 kilométeres távokat már nem lehet megszokni. Nálam sokkal gyakorlottabbak is ezt mondják. Az ember vígan, gond nélkül elsétálgat 50-60, akár 70-80 km-t is, aztán biztos becsúszik valami gikszer és beüt a krach. Legyen az álmosság, fáradtság, sajgó talpak, kicsípődött fenék, kidörzsölődött testrész, sötétben való eltévedés vagy simán csak egy lemerülő lámpa miatti idegesség. Se a szervezet, se az agy nem tudja megszokni ezt a terhelést. De valahogy mégis úrrá kell lenni minden helyzeten, elő kell szedni ilyenkor a rejtett tartalékokat.
Kiderül, nemcsak én küzdök a szinte percenkénti ásítással – Marianna is eléggé odavan, pedig nemrég a borzasztó kemény Szántó 200-at is megcsinálta. Nincs mese, a Gubacsos háznál próbálkozni kell az álmosság elűzésével. Jéghideg kólát inni (nekem már csak teával és vízzel hígított lötty lötykölődik a palackomban) nincs kedvünk, hiába az az igazi életérzés. Jelenleg inkább igazán dermesztő érzés lenne. Mariannán elmondása szerint a koffeintabletta se segít. Így neki marad a gél, nekem pedig a só- és koffeintabletta. Hála Istennek gyorsan hat, az aszfaltra érve már egész vidám kedvembe kerülök újra. Marianna kicsit lassabban rázódik vissza, az Orfű szélén kezdődő zöld emelkedője aztán őt is visszazökkenti az ébrenlétbe. A Lóri kulcsosháznál benyomjuk a sokadik betűt az itinerbe, aztán emelkedünk tovább Vágotpusztáig, ahol Jenő vár minket. Megint a két sráccal megyünk tovább a Kecske-hátra, ahonnan jó meredek lejtő visz le a Bikkfa-forráshoz. Elméletileg ismerem is ezt a szakaszt, hiszen pont ugyanez része volt az egyetlen mecseki túrámnak is. Ennek ellenére meglepetésként érnek engem is, mint mindenkit, a patakátkelések. Nem is úszom meg mindet száraz lábbal. Egyedül az vigasztal, hogy Vágotpusztától volt hátra valamivel több mint 7 km hivatalosan, és azóta is ledaráltunk már párat.
Már meghaladjuk az Ágnes-forrást, mikor észlelem, hogy egyre gyengébb a lámpám fénye. Hosszú volt neki ez az éjszaka és lassú a haladás. Kezdek ennek hatására is egyre inkább átmenni agresszív kismalacba. Bosszant minden: a lassú haladás, a hátralévő táv, a vizes cipőm, a gyengusz lámpám, az itiner és a track eltérései ezen a szakaszon is. Bent szeretnék már lenni a célban. Marianna ugyanígy van, ő pluszban még a szintidőből való kicsúszástól is fél. Futnék, de a lámpám és az emelkedő miatt nem tudok. Még csak dereng a hegyoldalak fölött a hajnal első pillantása. Végre kikúszunk a völgyből a kék körjelzés laposabb szakaszára, ahol nekiiramodunk. Dolgozik az adrenalin, még 100 km-rel lábunkban is meglepően olajozottan megy a futás. A Tripammer-fánál a pecsétet nem leljük, ráadásul elindulunk rossz irányba a zöldön a lezárt autóúthoz. Csaba kiált ránk és nyugtat meg, hogy felesleges izgulni, beérünk bőven. A két fiúval együtt pecsételünk. Csak most veszem észre, hogy egyikük egy utcai Vans cipőben nyomta le a százast. Haladunk tovább, most a világosnak köszönhetően végre újra merészebb tempóban. Fel sem tűnik, hogy csak egy srác, Ervin követ minket.
Átkelünk a forgalmas úton, innen már csak egy ugrás a vendéglő. Már látszik is a korhű és működőképes Csepel teherautó, amin sajnos nem nyílik alkalmunk megnézni a kiállítást a Láthatatlanokról. A cél azonban most nem a Tepsifülesben van, hanem a szállásunkon. Itt vár minket Jenő egy-egy tál spagettivel, gratulációval és díjazással. Orsiék is bent melegednek. Mindenki örül, mindenki hullafáradt, senkinek sem tűnik fel, hogy valaki eltűnt. A Vans cipős srác nem ért be velünk, ő tényleg láthatatlanná vált. Jenő sem éri el telefonon. Pedig másfél kilométerre innen még biztosan megvolt, eltévedni szinte lehetetlenség ezen a rövidke szakaszon a fától. Nem érjük, mi történhetett, tanácstalanok vagyunk.
Szép kivitelű itiner és díjazás, mely az egyik 56-os hősnek állít emléket
Megesszük a finom célkaját, beszámolót tartunk egymásnak élményeinkről, aztán összekaparjuk magunkat a hazaútra. Csabi felajánlja, hogy elviszi Mariannát a buszállomásra, engem meg a vonathoz. Sajnos egy órát várnom kell kínkeservesek közt az indulásra. A pécsi állomás várótermében székek nincsenek, bezzeg zongora az van. Egy kamasz klimpírozik eszeveszetten, közben el-el bóbiskolok a pultra támaszkodva. Végül megelégelem az egészet és hátizsákostól kiviharzok az igen friss klímájú ködös utcákra és bolyongok céltalanul a szürkeségben, míg végre beér késve a pesti vonat. Minden perc egy örökkévalóság. Felszállni persze nem lehet, míg összeállítják és takarítják a szerelvényt. Amúgy se lenne hova, az én kocsim még nincs is rajta. Aztán végre leülök a helyemre. A kalauz szerencsére gyorsan jön, onnantól kis szünetekkel fél vagy teljes álomban eltelik a hazaút. Kelenföld előtt szerencsére még éppen időben felriadok, így le tudok szállni. Dél után pár perccel már otthon is vagyok. Marianna még 3-ig úton lesz... Azért vannak ennek a pesti létnek előnyei is...
A célban (fotó Varga Jenő vagy Orsiék - már elég zokni voltam)
A második körön egyre gyakrabban éreztem, hogy a bal lábam fáj hátul a boka mögött. Mintha lesúrolta volna egy faág. De nem emlékszem semmire, hogy történt volna ilyesmi a hosszú út során. Feldereng nagy nehezen, hogy a „medvetalp sérülésem” (azért teszem zárójelbe, mert egyre inkább kétlem én is, hogy ez az) immár itt tart június óta. Lecsúszott egészen a bokámig és felcsúszott a combom felső részére. Közben a bal lábam is egy kissé sötétebb árnyalatot kapott. Az égő érzést bizony ez okozza. Biztos irritálja a szoros kompressziós zokni is. Mikor a túra végén leveszem a vizes zoknim, látom, hogy nem tévedtem, egész csúnya vörös megint a folt, kis hólyagok is nőttek rajta újból. Pedig se fény, se meleg nem érte. Mindezt normális napokon észre se venni, hiszen olyan, mint a lábam többi része. De bezzeg ha hosszút túrázom, kiújul megint, azaz ez se igaz általánosan, mert van mikor igen, van mikor nem. Ledőlök aludni és mikor estefelé felébredek, riadtan látom, hogy szinte egy kisebb tyúktojásnyi vízhólyag nőtt az ominózus helyen. Mellette apróbbak is éledeznek. Azt hiszem, irány megint a bőrgyógyász, mert mihelyt a lábfejemre kerül a dolog, befellegzik a túrakarrieremnek egy időre biztosan. Szóval egyelőre óvatosan tervezem a jövőt, a hétvégi Iszinik is zárójelbe kerül egyelőre.
A Mecseki láthatatlanokról szóló képregényből és hangjátékból készült kisfilmek:
