Halálfutam a Balaton fölött

 

Hajnali 5 körül nekiindultunk a Balaton felé tartó mintegy 2 és fél órás autóútnak, miután fedélzetre vettük két utasunkat, Mátét és Pétert. Szerencsésen és szinte bökkenőmentesen sikerült is odanavigálnom a badacsonylábdihegyi Herceg Ferenc strandra, Peti is remekül ellátta a sofőr feladatát. (Megjegyzés: Peti a párom, nem összetévesztendő Péterrel, aki majd a türelmes útitársam lesz, és végigkísér ezen a hosszú úton – vele még a Vérkör után ismerkedtem össze.) Ezzel Peti rá is szolgált az egész napos strandolásra, SUP-os próbálkozásra és kempingezésre a Balaton partján. De most nem az ő története áll itt.

Lehetett volna lent lubickolni is...

A három hibbant utas kicsit másképp gondolta: szépen beálltak a strandon kígyózó sorba és hamarosan a kezükben lobogtathattak egy szépen kivitelezett itinert, ami egyben beugró volt egy kellemes 113 kilométeres sétára a Balaton-felvidéken. Ugyan mi ebben a rossz: ragyogóan süt a nap, a Balaton északi partja tele van szebbnél-szebb tájakkal, látnivalókkal. Most itt az alkalom: egyben mind végig lehet nézni a balatoni kéktúra összes attrakcióját és csak annyi a feladat, hogy egyik lábunkat tegyük a másik elé. Nem lóverseny, futni egy lépést se muszáj, ha nem akarunk, de ha éppen úgy kellemes, néha meg is lehet húzni a tempót – hajnali 6-ig, a pétfürdői cél nyitásáig belefér az is. Ne is hallgassunk a sápítozókra, akik szerint nem egészséges ekkora kánikulában a napon tartózkodni, Isten ments naphosszat gyalogolni, egyébként is tönkre fognak menni a térdeink, ízületeink, napszúrást kapunk, leégünk ennek minden következményével, meg kiszáradunk és mindenféle bajunk lesz, ha nekiindulunk egy-egy ilyen „halálfutamnak”. Útitársam, Péter anyukája így hívja ugyanis ezeket a hosszú távú teljesítménytúrákat, amitől jó anya módjára mindig próbálja lebeszélni a fiát. Sokszor nem is szabad tudnia, éppen mire vállalkozott a fiacskája. Az én anyukám szintén hiába próbálkozik. Nála nincs külön neve a teljesítménytúráknak, én csak azt szoktam megkapni, hogy: „Muszáj neked ilyenkre járnod?” „Elkopnak az ízületeid, öregkorodra tönkre megy a térded” – mikor mi az aktuális végtag és testrész. Tényleg, senki sem kényszerít, szóval most is szabad döntésem volt, hogy én sétálok egyet jót a Balaton északi partján mintegy száz másik hasonszőrű bolonddal egyetemben, ahelyett, hogy a parton kortyolgatnám a hűs sört vagy két pofára zabálnám a hekket és a lángost két csobbanás közt.

Van aki az élet kellemesebb oldalát választotta ma... és van aki nem

Máté már el is tűnt, mikor mi fél nyolc táján nekiindultunk a hosszú útnak. Végül ő lett az első befutó, nem semmi srác. Az ő tempóját elég kevés ember bírja, volt szerencsém hozzá még a Communitas Fidelissimán egy rövidke ideig. Mi kicsit kényelmesebb iramot fogtunk meg, ami nagyjából 9-11 perces kilométereket jelent, emelkedőn is benne vagyunk bőven a 15-ben. Tartjuk is ezt egészen a 70 kilométerig. Ott már kezdünk kicsúszni belőle. De ne szaladjunk még ennyire előre, addig még elég hosszú az út, teli sok élménnyel. Igen, addig az egész vándorlás többnyire pozitív élmény volt dacára a bőven 30 °C fölötti hőmérsékletnek és a kegyetlen UV-sugárzásnak. Ugyan néha megjegyeztük, hogy nagyon tűz a nap, meg megvizeztük a sapkánkat, kendőnket (kaptunk a rajtban egy nagyon dizájnos csősálat, aminek nagy hasznát vettük), meg ittunk gödény módjára és dobáltuk be a sótablettákat.

Szokatlan nyüzsgés a Badacsony tetején

Semmi különösebb időtervünk vagy célunk nincs is: jókat beszélgetni, közben élvezni a látottakat, kicsit csevegni a túratársakkal, ha alkalmilag összeverődik egy-egy kisebb banda és rendületlenül menni csak előre, hiszen az ominózus „híd túl messze van”. Azért jó volna nagyjából még 9 előtt, a nagy hőség beköszönte előtt célba érni. Az első nagyobb megpróbáltatás a Badacsony bazalttömbje, de viszonylag hamar ott vagyunk a Kisfaludy kilátónál lévő pontnál. A kilátót persze meg is másszuk, mint a túra során majdnem az összeset, evvel is gyűjtve még egy kis plusz szintet és kilométert (végül 117 km-t mért az órám a kisebb tévelygésekkel és kód- és pecsétkeresésekkel együtt). 

Minden egyes kilátóban páratlan panoráma fogad

Ha egyetlen kritikát megfogalmazhatok evvel az összességében remekül megszervezett, jó ellátású túrával kapcsolatban, az igazolás bonyolultságát illeti. Kétféle rendszerben kell igazolni az itiner két oldalán. Vannak a hivatalos ellenőrzőpontok, ahol egy-egy pecsétet nyomnak az igazolólapra a pontőrök. De ez nem elég, van mellette néhány titkos és kevésbé titkos önellenőrző pont is, ahol kódokat kell felírni (előre kitalálhatatlan palindrom szövegek formájában). Az itiner túloldalán meg be kell gyűjteni a Balatoni kéktúra összes bélyegzőjét a hivatalos bélyegzőpontokon. Számos EP van és még több pecsételőpont és aki nem bújja folyton a tracket vagy a leírást, nagyon könnyen kihagyhat egyet-egyet. A titkos és nem annyira titkos kódok mellett is igen könnyű elmenni, ha belemélyed a túrázó a szemlélődésbe, gondolataiba vagy éppen benne van egy jó kis beszélgetésben. Ha egyedül mentem volna, és nem jelzett volna Péter órája mindig egy-egy pont közelében, én is kihagytam volna sok pontot (egy titkosat, ami nem szerepelt az előre megadott letölthető tracken, így is sikerült). A kéktúra pecséteket Badacsonyban például többedmagunkkal hosszasan keresgéltük. Éjjel ez a művelet még fáradságosabb volt. Persze tudom, ennek otthon utána lehet nézni előre, ha az ember már elég rutinos. De mind a ketten elsőbálozók voltunk.

A hűs Klastrom-kútnál

Lepke a kéken

E kis kitérő után haladjunk is lefele Badacsonytomaj irányába a hűs vízű Klastrom-kút és a kálvária mentén, immár bele- belekocogva a kellemes lejtőbe. Itt még nagyon jól esik az árnyas erdőben. De hamarosan kibukkanunk a Káli-medence katlanjába, ahol szinte végig tűző napon masírozhatunk. Néha persze vannak erdős részek is, mint a Csönge-hegy emelkedőjén, amiről azt írja a turistakalauz: „Nagy hegységeket is megszégyenítő, igazi meredek hegyoldalban szerpentinezik tovább az ösvény fenyők és tölgyek alatt, fel az Őrsi-hegy és a Csönge-hegy nyergébe.” Na én rettenetesen vártam azt a magashegyi hangulatot, de csak nem akart eljönni. Meredek emelkedőn kitett, sziklás terepen kanyargó zergeösvényre asszociáltam, erre csak egy rövidke emelkedő volt némi fenyőerdővel és borókással fűszerezve. Kimondottan csalódott voltam. Éppen efelett morfondírozva majdnem el is sétáltunk a túra első igazolókódja mellett, még jó hogy figyelmeztetett pár éberebb túratárs. Később szemügyre vehettük a túra első áldozatát, egy az ösvény közepén fekvő jobblétre szenderült őzbak formájában. Ő eddig bírta. Körülötte meglehetősen penetráns szag terjengett, így inkább gyorsan távoztunk a kilátó irányába. Természetesen megmásztuk ezt is, miután néhány újabb túratársat üdvözölve sikerült lefotóznom a túra kabalalepkéjét.

Sok apró csodát rejt az útvonal

Salföld határában meglátogattunk egy tanösvényt, ha jól emlékszem, itt volt a második palindrom kód, amire megint túratársak hívták fel a figyelmet, különben újfent simán elsétáltunk volna mellette. Majd tovamasíroztunk a salföldi major mellett, ami felidézte régi nyaralások emlékét. Ezután következett a túra leghosszabb aszfaltos szakasza, természetesen számottevő árnyék nélkül. Egyedül csak a kékkúti ellenőrzőpont és ásványvíz enyhítette kínjainkat. Persze próbáltuk ezt nem így felfogni, tűrni kell a hőséget és kész, inni mindig eleget, haladni és csak haladni, majd jön az esti enyhülés és minden jobb lesz... Tényleg ennyire naiv az ember? Letérve az aszfaltról voltak olyan látványosságok, mint a sóstókáli templomrom, a tanúhegyek és a Hegyestű is a távolból figyelték a kitartó vándorokat. A látvány éppen idilli volt, a körülmények kevésbé. De ezekkel ilyenkor tilos foglalkozni. Kővágóörsön és Köveskálon is túlhaladtunk, az utóbbi településen a Káli kövek borászatban fogyaszthattunk is kedvünkre 1000 forintért. Egy fröccsöt és egy zsíros kenyeret választottam, Péter szódázott inkább. Remek, ízletes frissítő volt mindegyik. Ahol kutat láttunk, vagy vettünk vizet, vagy vizeztük a fejfedőnket és ittunk bőségesen. Szerintem ennek köszönhettük, hogy stabilan tudtunk haladni és tartani a tempónkat. Itt már egyébként közel 30 km volt a lábunkban.

Variációk tanúhegyekre

Hamarosan pecsételtünk Monoszló határában, majd felkapaszkodtunk a Hegyestűre. A bazaltormot sajnos csak pénzért vehettük volna szemügyre, így inkább letelepedtünk kicsit szerelvényt igazítani a padokra a hegy tetején. Sajnos a múltkor is sérült ujjam a bal lábamon már egy ideje megint sajgott, így megnéztem, mi az újság. Nem láttam semmilyen hólyagkezdeményt, de a biztonság kedvéért inkább leragasztottam. Viszont volt egy minihólyagom szintén a bal lábamon (ilyen aprócskát még sose láttam), ami semmilyen panaszt nem okozott, nem is tudom, mitől jöhetett létre. Ezzel nem is foglalkoztam a továbbiakban – nem adott rá okot. Vízvétel, sótabletta, némi rágcsa és irány tovább a tagyoni szőlők felé, ahol egy nagyon trükkös titkos ellenőrzőpont volt elrejtve. Ugyanis le kellett hozzá menni a hegyről, majd utána újból felkapaszkodni. Ezt szerencsére nem tudtuk kihagyni mert rajta volt a kék útvonalán és már figyeltük az itinert is végre, miután egy túratárs kiokosított minket. Van egy olyan rossz szokásom, hogy itinert én csak túra után szoktam olvasni... mondjuk túra közben szemüveg nélkül már nem is látom, szemüveget meg nem hordok, mert zavar. Ilyen, ha öregszik az ember, mellette meg hiú. Ez egyértelműen nem szervezői hiba, hanem saját. 

Köveskál felé, tűző napon

Tagyon után Szentantalfán haladtunk keresztül, ahol egy sporttelep vizét csapoltuk meg véletlenül a közkút helyett. Aztán persze azt is megcsapoltuk, vízből sosem elég ebben a hőségben. Mellé még lecsúszott egy-egy gél is. Kis szakaszon ismerős tájon haladhattam, ahol múlt héten is halálra ijesztettem néhány borjút az elektromos kerítésen túl. Most csak egy menekült előlem. Nagy örömömre sikerült lefotóznom a múlt héten látott csinos házikót a búzatábla közepén. Behúztuk a negyvenest is. Hamarosan ott magasodott előttünk a Halom-hegy, amire szintén fel kellett másznunk, hogy dinnyét együnk, mellette persze igazoljuk is ottlétünket. Kicsit kavarogtunk, hogy megleljük a kékes bélyegzőt, aztán felmásztunk a kilátóba, hogy megszemléljük az ellenállhatatlan panorámát, majd mentünk a pontra dinnyézni. Szegény pontőröknek kézben kellett mind felcipelni ide. Minden nagyon finom volt, még a kukacos gumicukor is és a pontőrök is rendkívül kedvesek voltak.

Például lehetne most fröccsözni ott a teraszon egy napernyő alatt

Hegyestű

Mediterrán hangulat

A félénk bocik

Ház a búzamezőben

Itt még minden jó

Siettünk, hogy utolérjük a virtuális farmerünket, aki már messze elhúzott  a hosszabb pihenő alatt. Péter beprogramozott ugyanis az óráján egy virtuális partnert, akinek 9-re kéne odaérni Pétfürdőre. Az ő tempóját kellett (volna) követnünk. De aztán kiderült, hogy az óra a haladásunknak megfelelően újabb és újabb partnereket (azaz egy félrehallásomnak köszönhetően farmereket) küld. Akik kimondottan jól érezhetik magukat ezen a szőlőkkel, napraforgó- és búzatáblákkal teli vidéken. Akad itt mezőgazdasági munka, kérem! Hosszú gerincen haladtunk a Hideg-hegy irányába, ahol észrevétlenül elsurrantunk a titkos pont mellett és most nem volt ott senki, hogy figyelmeztessen. Figyelmünket inkább a balatoni panoráma kötötte le egy házikó teraszán, ahol kedvesen be is akartak invitálni fröccsözni. Mi sajnos visszautasítottuk a lehetőséget, pedig állítólag csupa kedvességből, ingyen és bérmentve kínálták az arra járókat. Hamarosan odaérkeztünk a Zádorvárhoz, ahol egy cserkésztáboron kellett keresztülverekedni magunkat. Volt aki az ösvényre állította a sátrát. Biztos rendkívül boldogok voltak azok a kollégák, akik már sötétben estek keresztül egy-egy kifeszített sátorzsinóron. A várban pecsétbegyűjtés, majd lementünk a kúthoz. Azt a pici szintveszteséget bőségesen kompenzálta a bővízű kút hűs vize, ami lábáztatásra is elsőrangú volt. Viszont a lábáztatáshoz a zoknit is illik levenni... Ekkor szembesül az ember a horrorfilm első kockáival. Alakulóban voltak bizony a hólyagjaim a bal lábamon (már megint). Egy a sarokrészen, egy az ujjamon, a minihólyag meg köszöni, elvan változatlanul, szerényen meghúzódva, mintha ott se volna. Újabb kötözés, zoknicsere és gyerünk! Mintha újjászülettek volna a talpaim a fürdőtől. Legurul egy-egy citromos sör az EP-n némi házi süti kíséretében, megmásszuk a Gellákat, aztán ámuldozunk a Cseri kastély árnyas parkjában, hogy egyesek képesek a medenceparton koktéllal a kézben pofátlanul hűsölni, holott lehetne 113 km-t gyalogolni is a hőségben. 60 környékén tartunk. Gondok már a láthatáron, de még csak köröznek rendületlenül a fejem felett. Még tartom magam és a tempót is.

Előre, csak előre!

Panoráma a Balatonra

Csipetnyi Erdélyország

Tudom, már unalmas vagyok ezzel, de normális emberek ebben a melegben például ezt csinálják

Az Evetes-völgyben ahelyett, hogy mókuskák szaladgálnának, mindenféle gizgaz tenyészik és út se nagyon van. Kód az bezzeg van, de mi a bozótharcra koncentrálva megint elsétálunk mellette. Miután a jó sziklás meredek ösvényen kikapaszkodtunk eme evetek rettenetes helyéről (ajánlom következő évben az eszperente kódokat), rájövünk tévedésünkre. Még csak kétszáz méterre vagyunk, lemászunk újból. A mögöttünk jövő csapat éppen a kódot olvassa le, mi is megtudjuk, hogy „sátán Olaf  a falon átás”. Mi még nem ástuk át magunkat a saját falunkon, mert az csak Füred után jön négy szintbéli tüske formájában. Nevesítve a tüskéket: Tamás-hegy, Péter-hegy, Csákány-hegy és Csere-hegy. Sötétedik lassan, a Balaton fölött színes ballon lebeg, érezhetően hűl a levegő. Egyedül a sajgó talpaim tiltakoznak, hogy belemeneteljek ebbe az esti idillbe. Kár lenne azonban kihagyni a füredi lakomát a Léna borozóban!

Egy pont a sok közül, sörrel, sütivel vártak

Immár a nap leáldozott és nekünk is kezd leáldozni

A borozó előtt órám elcsippantja a 68-ik kilométerünket is. Bent hideg gyümölcslevessel, rizseshússal, két italkuponnal várnak. Italkuponért csakis koffeint kérek jó töményen: kávét és kólát. Hajnali fél négy óta talpon vagyok és fél hét óta szakadatlanul menetelek. Az étkek mind nagyon finomak, a kiszolgáló hölgyek is nagyon kedvesek. Megszemlélem újból a lábaim, a sarkam új kötést kap. A felsőm is lecserélem. A hátsóm is ápolásra szorul, mert kicsípte az izzadság. Lassan az órám is tölteni kell, picit fuelt adok neki. Aztán nincs mese, neki kell menni a falnak és az éjszakának!

Füred fényei

Az éjszakai hőmérséklet már-már kellemesnek mondható volt, lendületes rajtot vettünk és pikk-pakk fent is voltunk a Tamás-hegy tetején a Jókai kilátóban. Fejekre vigyázni, indul a mászás, hogy megcsodáljuk a Füred by night panorámát. Lefelé már kicsit küzdelmesebb volt a köveken, de ezt is abszolváltuk. A Péter-hegy ösvényén kicsit túlmentünk, hogy gyűjtsünk még pár száz plusz métert a trackünkbe, de szerencsére ezt a tévedést is hamar észrevettük. Nekiduráltuk magunkat, nyomunkban egy másik fejlámpás társaság is. A mászóka több szakaszos volt és minden egyes alkalommal azt hittem, már vége lesz. De csak egyre keményebb lett. Csanyának (Peaks of Bakony) köszönhetően túloldalról már másztam ezt a hegyet, de csak arra emlékeztem, hogy valamelyest lefelé futható volt ez az irdatlan meredek, köves ösvény. Hát felfelé még gyalog is szenvedős. De azért ide is feljutottunk és le is Csopakra. 2/2 pipa, jöjjön a harmadik, a Csákány-hegy. Ebből is arra emlékeztem, hogy jó köves, de talán annyira nem meredek, mint Péter szomszédja. (Bocsánat a Péterektől, amennyiben szidtam őket menet közben.)  Közben Lovasra is betérünk a savanyúvízforráshoz töltekezni minden jóval, amivel a ponton vártak.

Karácsonyi díszkivilágítás minden egyes ponton

A Csákány-hegy kaptatójával is elég flottul megbirkóztunk, fent találtunk is egy remek frissítőpontot. Itt elkövettem egy hatalmas hibát: hiába kínálta a kedves pontőr hölgy annyira, mégse kértem kávét. Pedig ha előre tudom a folytatást, ezer százalék, hogy kérek legalább egy nagy bögrével. A kilátómászás-sorozatunkat most megszakítottuk. A lefelé innen már meglehetősen kellemetlen volt, le is maradoztam Péter után a sajgó lábaimnak köszönhetően. Azért még az utolsó Csere-hegyet szintén elég jó tempóban megmásztam (itt, a kilátóban készült ősszel a blogom fejlécfotója), de lefelé valami irgalmatlan szenvedés volt a köves úton lebotladozni. Péter kölcsön akarta adni a botjait, de az se segített volna. Egyszerűen borzasztó volt lépdelni a hólyagokkal, de szerencsére nem tudtam, mi lapul pontosan a cipőmben. Mert ha tudom, menten feladom a túrát. Innen már folyamatosan lemaradoztam néhány méterrel Péter mögött. Ő ment elöl, én meg hátul próbáltam tartani a tempóját. Próbált segíteni a nyűgös túratárson, feltöltötte az órám, viselte a panaszaim, kölcsönadta a botokat is. De nem lett jobb semmi sem. Almádi központja felé tartva ráadásul még valami irdatlan álmosság is kezdett rám jönni. Ha mindez nem lenne elég, akkor a főtér környékén, a pecsét közelében jött az is, ami itt egyáltalán nem volt kívánatos. Reggel óta hurcoltam magammal, tehát logikus volt, hogy valahol majd kijön, ami egyszer bement. Hát mondanom sem kell, a legjobb helyet találta meg. Nálam az sajnos nagyon sokszor nem működik, hogy tartogatom, sőt tudom, hogy kb. 1 percem van elkerülni a csúfos balesetet, köszönhetően a betegségemnek. Sajnálatos módon most éppen egy harsány társaság is a közelben cseverészett, akadályozva a műveletet. A szomszédban a vasútállomás, közért, házak, sehol egy alkalmas bokor vagy hasonló rejtek. Versenyfutás az idővel, pásztázom a környéket. Kiszúrok egy virágágyást a főút túloldalán és uzsgyi. Az utolsó előtti pillanatot sikerült elcsípnem. Bocsánat, almádi lakosok! Ilyen sokszor a colitissel élők napi rutinja, ne akarja senki megtudni!

A hajnal első fényei már Litér felé

Hűlt helye a kódnak

A szégyenletes virágágyásbeli kalandom után kicsit megkönnyebbültem és felébredtem, felfelé jól bírtam megint az iramot Vörösberény utcáin. A malom-völgyi frissítőponton lenyomtunk néhány banánt és sütit, kaptam új kólát és már mentünk is tovább. Egy darabig még egész jó volt, aztán megint kezdtem képzelődni, hasonlóan mint a Communitas esti óráiban. Kellemes hűvös fuvallat friss illattal, körülöttem magas hegyek, valahol az Alpokban vagyok. Jobbra kis kunyhó... De rögtön kapcsoltam is, hogy ez így nincs rendjén és ezek a dolgok egyáltalán nincsenek itt, én egy teljesítménytúrán vagyok, benne a pannon tájban. Ok, a friss, illatos szellő stimmel. Próbálom inni a kólát és igyekszem ébren maradni. Nehezen megy, és minden lépés fáj. Lassan a századik kilométerünket rójuk és kezd a távolban hajnalodni, felbukkan a pirosló napkorong. Az út egyre kanyarog a dombok között, felmegy egy magaslatra, majd lejt megint, mezőn vágunk át, majd bozótharcolunk, kerékpárútra vetődünk, ahol kéne lennie egy kódnak, de nem találjuk. Kóválygok, nagyon belassulok. Nagyon úgy tűnik, mintha sehova se haladnánk, összevissza, cél nélkül kanyarog a kék ösvény a dombok közt. Péternek felajánlom, menjen tovább saját tempójában, nem akarom hátráltani. Lehet, hogy inkább feladom Litéren. Nagyon azt érzem, nincs tovább, legszívesebben lefeküdnék aludni valamelyik bokorba. Még 10 perc is jó lenne. De tudom, ha megtenném, ott vége lenne a túrámnak. Biztos nem mennék tovább. Péter nem enged el, holott egész biztos, hogy hátráltatom. Litér pedig még mindig nincs sehol. Még hosszú kilométerek, mire beérünk és felmászunk egy kis dombra az ellenőrzőponthoz. Kérnék kávét a pontőröktől, de nincs nekik. Viszont van koffeintablettájuk. Az is jó lesz! Ha a kokain, hasis vagy LSD tart most életben, akkor azt kérek, csak maradjak ébren és bírjam végig. A hivatalos útból még mindig van legalább 15 kilométer, ami máskor nevetséges táv, de most szinte leküzdhetetlen. Azt mondom Péternek, hogy a következő faluig, Királyszentistvánig még biztos elmegyek. A tabletta kicsit felráz, megint jó iramban és kedvvel másszuk a Mogyorós-hegyet. Amúgy ez egy nagyon vicces hegy, olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy a következő faluig lejtsen vagy emelkedjen-e. Kis lejtő, majd kaptató, megint kis lefelé, majd pár méternyi kapaszkodás. De azért csak lejutunk a végén.

Már a fotózás se megy...

Haha, nem is vicces! (Humorérzékem is elvesztettem már rég)

A falu szélén játszótér és sportpálya, a mosdóba beinvitál egy hölgy, aki éppen ott pakol. De jól esik végre kulturáltan tisztálkodni! Közben a fiúk nyomnak egy pecsétet. Az itinerem a sok pakolászásnak köszönhetően kész saláta, lassan több darabban. Már nem sok pecsét hiányzik róla. A csomagom meg ott van Pétfürdőn, benne a kényelmes papucs. Nincs pardon, menni kell tovább. Az izmaim még jól működnek, tudom előre tenni a lábaim, akkor meg mi a baj? Még mindig 10 kilométer hátra van, rettenetesen sok az. Kezd az új életre kelt nap is pörkölni megint. Egy gáton hagyjuk el a települést, majd egy vasútvonalon átkelve kopasz dombokra kapaszkodunk. De aztán bekanyarog az út egy kellemes erdőbe. Megyünk csak bőszen előre, de úgy tűnik, csak nem fogy az a táv. Aztán újból kikanyarog a kék a szántók mellé a tűző napra. A következő EP megint egy kód lesz egy távvezeték alatt. Onnan már csak 5 km a cél, a megváltás. Már minden távvezetékre azt hiszem, ott lesz, de csak újabb csalódások sorozata. A nap meg csak röhög rajtunk odafent és ontja sugarait. Rémálom ez a halálfutam. Mit halálfutam, halálmenet, vagy inkább halálvánszorgás. Megint szólít a természet, gyorsan be az erdőbe. Persze, hogy pont ekkor jön egy neveletlen vizslát sétáltató bácsi és ér utol néhány túratárs. Itt az utolsó kilométereken egyre hagynak el az eddig mögöttünk haladó túrázók. Nagyon megrogytam. Péter is azt mondja, hogy ő is legyengült, de szerintem csak miattam, hogy tartsa bennem a lelket. Feladnám már bármelyik pillanatban, csak aludhassak kicsit egy fa tövében. Vonszolom magam tovább, most már a kopár dombok tetején menetelünk fel és le. Az előbb nagyon messziről látszott egy geodéziai torony, amit mintha még az autóból láttam volna odafelé. Pont Pétfürdő közelében magasodott. De annyira távolinak tűnt, hogy biztos voltam benne, odáig már nem megyünk el. És tessék, most itt van egy szomszédos magaslaton! Hát csak el kellett jönni idáig! Pétfürdőt meg egészen biztosan törölték Magyarország térképéről reggel óta, mert csak nem akar előbukkanni. Még sok-sok túratárs lehagy, mire ez is megtörténik: gyárkémények a távolban. Sőt, már annyira nem is a távolban, a lábunk előtt füstölögnek, a dombok alatt. Kutyaugatás egyre közelebbről, szippant befelé a civilizáció, talán kicsit gyorsulok is – éppen csak egy hajszálnyit. Muszáj beérni, bár szívem szerint minden egyes lépésnél feladnám már. Akár néhány száz méterrel a cél előtt is. Elhagyunk egy templomot, megnézem a telefonom, már alig csak kb. 500 méter. Tó mellé kanyargunk és ott a nevezetes híd rajta! Nem hiszem, el, nem hiszem el, hogy itt vagyunk, megcsináltuk! 26 és fél óra menetelés után itt a cél!

Gyárkémények a távolban

Edina egy szaletliben vár a tó túloldalán, gratulál nekünk. 113 kilométer, kimondani is rossz, életem eddigi leghosszabb túrája. Gyorsan megszabadulok a cipőmtől és lehúzom a zoknim – bekeményít a horrorfilm. Mellettem egy fekete öves teljesítménytúrázó srác, Dani bizonygatja, hogy ekkora vérhólyagokat még nem látott. Egy gigantikus méretű a sarkamon, egy szintén díjnyertes darab az ujjamon, a minihólyag is szerényen integet, hogy helló, én is megvagyok még. A jobb sarkam meg megúszta egy apróbb vízhólyaggal. Ez a jobb lábam mindig a mázlista. Pedig a szenvedős menethez már az az egy is elég lenne. Anyukám beájul, ha meglátja őket (mondjuk nem fogja). Most mondjam azt, hogy az izomzatom meg teljesen friss, könnyedén hajolok, emelem a lábam? Nem nagyon vigasztal a hólyagjaim nézve. Péter hoz egy jó adag sört, koccintunk a sikeres teljesítésre. Közben megvárjuk Petit, hogy hazavigyen minket. Ha már volt olyan rendes és végig elviselte a társaságom, én is hozok egy sütit Péternek a közeli cukrászdából.

Az utolsó méterek

Sorra érkeznek be a túrázók, de úgy tűnik, eléggé meggyérült a mezőny. Azért örülünk minden ismerős és ismeretlen arcnak. Megtapsoljuk őket, főleg a 10-szeres teljesítőket. Ilyen ez az ultratávos teljesítménytúrás társadalom, egy nagy család, csupa halálfutamokra járó hibbant egyed. Én még viszonylag új vagyok ebben a közegben, de élvezem nagyon. :-) 

A túra hosszú volt, a beszámoló is jó hosszú lett (elnézést!), valószínűleg a regenerációra is kell pár nap. Most hétfőn ott tartok, hogy még mindig a hólyagokat ápolgatom, viszont már remekül mozgok és semmi izomlázam nincs. Ma bicikliztem is egy keveset. Simán futottam is volna, ha a hólyagok engednék. De úgy tűnik, a holnapi résztávozást is ki kell majd hagynom a Bikás parkban, hacsak nem kerít nekem egy sarok nélküli cipőt az On.

Strava link: