Halálfutam a Balaton fölött

 

Hajnali 5 körül nekiindultunk a Balaton felé tartó mintegy 2 és fél órás autóútnak, miután fedélzetre vettük két utasunkat, Mátét és Pétert. Szerencsésen és szinte bökkenőmentesen sikerült is odanavigálnom a badacsonylábdihegyi Herceg Ferenc strandra, Peti is remekül ellátta a sofőr feladatát. (Megjegyzés: Peti a párom, nem összetévesztendő Péterrel, aki majd a türelmes útitársam lesz, és végigkísér ezen a hosszú úton – vele még a Vérkör után ismerkedtem össze.) Ezzel Peti rá is szolgált az egész napos strandolásra, SUP-os próbálkozásra és kempingezésre a Balaton partján. De most nem az ő története áll itt.

Lehetett volna lent lubickolni is...

A három hibbant utas kicsit másképp gondolta: szépen beálltak a strandon kígyózó sorba és hamarosan a kezükben lobogtathattak egy szépen kivitelezett itinert, ami egyben beugró volt egy kellemes 113 kilométeres sétára a Balaton-felvidéken. Ugyan mi ebben a rossz: ragyogóan süt a nap, a Balaton északi partja tele van szebbnél-szebb tájakkal, látnivalókkal. Most itt az alkalom: egyben mind végig lehet nézni a balatoni kéktúra összes attrakcióját és csak annyi a feladat, hogy egyik lábunkat tegyük a másik elé. Nem lóverseny, futni egy lépést se muszáj, ha nem akarunk, de ha éppen úgy kellemes, néha meg is lehet húzni a tempót – hajnali 6-ig, a pétfürdői cél nyitásáig belefér az is. Ne is hallgassunk a sápítozókra, akik szerint nem egészséges ekkora kánikulában a napon tartózkodni, Isten ments naphosszat gyalogolni, egyébként is tönkre fognak menni a térdeink, ízületeink, napszúrást kapunk, leégünk ennek minden következményével, meg kiszáradunk és mindenféle bajunk lesz, ha nekiindulunk egy-egy ilyen „halálfutamnak”. Útitársam, Péter anyukája így hívja ugyanis ezeket a hosszú távú teljesítménytúrákat, amitől jó anya módjára mindig próbálja lebeszélni a fiát. Sokszor nem is szabad tudnia, éppen mire vállalkozott a fiacskája. Az én anyukám szintén hiába próbálkozik. Nála nincs külön neve a teljesítménytúráknak, én csak azt szoktam megkapni, hogy: „Muszáj neked ilyenkre járnod?” „Elkopnak az ízületeid, öregkorodra tönkre megy a térded” – mikor mi az aktuális végtag és testrész. Tényleg, senki sem kényszerít, szóval most is szabad döntésem volt, hogy én sétálok egyet jót a Balaton északi partján mintegy száz másik hasonszőrű bolonddal egyetemben, ahelyett, hogy a parton kortyolgatnám a hűs sört vagy két pofára zabálnám a hekket és a lángost két csobbanás közt.

Van aki az élet kellemesebb oldalát választotta ma... és van aki nem

Máté már el is tűnt, mikor mi fél nyolc táján nekiindultunk a hosszú útnak. Végül ő lett az első befutó, nem semmi srác. Az ő tempóját elég kevés ember bírja, volt szerencsém hozzá még a Communitas Fidelissimán egy rövidke ideig. Mi kicsit kényelmesebb iramot fogtunk meg, ami nagyjából 9-11 perces kilométereket jelent, emelkedőn is benne vagyunk bőven a 15-ben. Tartjuk is ezt egészen a 70 kilométerig. Ott már kezdünk kicsúszni belőle. De ne szaladjunk még ennyire előre, addig még elég hosszú az út, teli sok élménnyel. Igen, addig az egész vándorlás többnyire pozitív élmény volt dacára a bőven 30 °C fölötti hőmérsékletnek és a kegyetlen UV-sugárzásnak. Ugyan néha megjegyeztük, hogy nagyon tűz a nap, meg megvizeztük a sapkánkat, kendőnket (kaptunk a rajtban egy nagyon dizájnos csősálat, aminek nagy hasznát vettük), meg ittunk gödény módjára és dobáltuk be a sótablettákat.

Szokatlan nyüzsgés a Badacsony tetején

Semmi különösebb időtervünk vagy célunk nincs is: jókat beszélgetni, közben élvezni a látottakat, kicsit csevegni a túratársakkal, ha alkalmilag összeverődik egy-egy kisebb banda és rendületlenül menni csak előre, hiszen az ominózus „híd túl messze van”. Azért jó volna nagyjából még 9 előtt, a nagy hőség beköszönte előtt célba érni. Az első nagyobb megpróbáltatás a Badacsony bazalttömbje, de viszonylag hamar ott vagyunk a Kisfaludy kilátónál lévő pontnál. A kilátót persze meg is másszuk, mint a túra során majdnem az összeset, evvel is gyűjtve még egy kis plusz szintet és kilométert (végül 117 km-t mért az órám a kisebb tévelygésekkel és kód- és pecsétkeresésekkel együtt). 

Minden egyes kilátóban páratlan panoráma fogad

Ha egyetlen kritikát megfogalmazhatok evvel az összességében remekül megszervezett, jó ellátású túrával kapcsolatban, az igazolás bonyolultságát illeti. Kétféle rendszerben kell igazolni az itiner két oldalán. Vannak a hivatalos ellenőrzőpontok, ahol egy-egy pecsétet nyomnak az igazolólapra a pontőrök. De ez nem elég, van mellette néhány titkos és kevésbé titkos önellenőrző pont is, ahol kódokat kell felírni (előre kitalálhatatlan palindrom szövegek formájában). Az itiner túloldalán meg be kell gyűjteni a Balatoni kéktúra összes bélyegzőjét a hivatalos bélyegzőpontokon. Számos EP van és még több pecsételőpont és aki nem bújja folyton a tracket vagy a leírást, nagyon könnyen kihagyhat egyet-egyet. A titkos és nem annyira titkos kódok mellett is igen könnyű elmenni, ha belemélyed a túrázó a szemlélődésbe, gondolataiba vagy éppen benne van egy jó kis beszélgetésben. Ha egyedül mentem volna, és nem jelzett volna Péter órája mindig egy-egy pont közelében, én is kihagytam volna sok pontot (egy titkosat, ami nem szerepelt az előre megadott letölthető tracken, így is sikerült). A kéktúra pecséteket Badacsonyban például többedmagunkkal hosszasan keresgéltük. Éjjel ez a művelet még fáradságosabb volt. Persze tudom, ennek otthon utána lehet nézni előre, ha az ember már elég rutinos. De mind a ketten elsőbálozók voltunk.

A hűs Klastrom-kútnál

Lepke a kéken

E kis kitérő után haladjunk is lefele Badacsonytomaj irányába a hűs vízű Klastrom-kút és a kálvária mentén, immár bele- belekocogva a kellemes lejtőbe. Itt még nagyon jól esik az árnyas erdőben. De hamarosan kibukkanunk a Káli-medence katlanjába, ahol szinte végig tűző napon masírozhatunk. Néha persze vannak erdős részek is, mint a Csönge-hegy emelkedőjén, amiről azt írja a turistakalauz: „Nagy hegységeket is megszégyenítő, igazi meredek hegyoldalban szerpentinezik tovább az ösvény fenyők és tölgyek alatt, fel az Őrsi-hegy és a Csönge-hegy nyergébe.” Na én rettenetesen vártam azt a magashegyi hangulatot, de csak nem akart eljönni. Meredek emelkedőn kitett, sziklás terepen kanyargó zergeösvényre asszociáltam, erre csak egy rövidke emelkedő volt némi fenyőerdővel és borókással fűszerezve. Kimondottan csalódott voltam. Éppen efelett morfondírozva majdnem el is sétáltunk a túra első igazolókódja mellett, még jó hogy figyelmeztetett pár éberebb túratárs. Később szemügyre vehettük a túra első áldozatát, egy az ösvény közepén fekvő jobblétre szenderült őzbak formájában. Ő eddig bírta. Körülötte meglehetősen penetráns szag terjengett, így inkább gyorsan távoztunk a kilátó irányába. Természetesen megmásztuk ezt is, miután néhány újabb túratársat üdvözölve sikerült lefotóznom a túra kabalalepkéjét.

Sok apró csodát rejt az útvonal

Salföld határában meglátogattunk egy tanösvényt, ha jól emlékszem, itt volt a második palindrom kód, amire megint túratársak hívták fel a figyelmet, különben újfent simán elsétáltunk volna mellette. Majd tovamasíroztunk a salföldi major mellett, ami felidézte régi nyaralások emlékét. Ezután következett a túra leghosszabb aszfaltos szakasza, természetesen számottevő árnyék nélkül. Egyedül csak a kékkúti ellenőrzőpont és ásványvíz enyhítette kínjainkat. Persze próbáltuk ezt nem így felfogni, tűrni kell a hőséget és kész, inni mindig eleget, haladni és csak haladni, majd jön az esti enyhülés és minden jobb lesz... Tényleg ennyire naiv az ember? Letérve az aszfaltról voltak olyan látványosságok, mint a sóstókáli templomrom, a tanúhegyek és a Hegyestű is a távolból figyelték a kitartó vándorokat. A látvány éppen idilli volt, a körülmények kevésbé. De ezekkel ilyenkor tilos foglalkozni. Kővágóörsön és Köveskálon is túlhaladtunk, az utóbbi településen a Káli kövek borászatban fogyaszthattunk is kedvünkre 1000 forintért. Egy fröccsöt és egy zsíros kenyeret választottam, Péter szódázott inkább. Remek, ízletes frissítő volt mindegyik. Ahol kutat láttunk, vagy vettünk vizet, vagy vizeztük a fejfedőnket és ittunk bőségesen. Szerintem ennek köszönhettük, hogy stabilan tudtunk haladni és tartani a tempónkat. Itt már egyébként közel 30 km volt a lábunkban.

Variációk tanúhegyekre

Hamarosan pecsételtünk Monoszló határában, majd felkapaszkodtunk a Hegyestűre. A bazaltormot sajnos csak pénzért vehettük volna szemügyre, így inkább letelepedtünk kicsit szerelvényt igazítani a padokra a hegy tetején. Sajnos a múltkor is sérült ujjam a bal lábamon már egy ideje megint sajgott, így megnéztem, mi az újság. Nem láttam semmilyen hólyagkezdeményt, de a biztonság kedvéért inkább leragasztottam. Viszont volt egy minihólyagom szintén a bal lábamon (ilyen aprócskát még sose láttam), ami semmilyen panaszt nem okozott, nem is tudom, mitől jöhetett létre. Ezzel nem is foglalkoztam a továbbiakban – nem adott rá okot. Vízvétel, sótabletta, némi rágcsa és irány tovább a tagyoni szőlők felé, ahol egy nagyon trükkös titkos ellenőrzőpont volt elrejtve. Ugyanis le kellett hozzá menni a hegyről, majd utána újból felkapaszkodni. Ezt szerencsére nem tudtuk kihagyni mert rajta volt a kék útvonalán és már figyeltük az itinert is végre, miután egy túratárs kiokosított minket. Van egy olyan rossz szokásom, hogy itinert én csak túra után szoktam olvasni... mondjuk túra közben szemüveg nélkül már nem is látom, szemüveget meg nem hordok, mert zavar. Ilyen, ha öregszik az ember, mellette meg hiú. Ez egyértelműen nem szervezői hiba, hanem saját. 

Köveskál felé, tűző napon

Tagyon után Szentantalfán haladtunk keresztül, ahol egy sporttelep vizét csapoltuk meg véletlenül a közkút helyett. Aztán persze azt is megcsapoltuk, vízből sosem elég ebben a hőségben. Mellé még lecsúszott egy-egy gél is. Kis szakaszon ismerős tájon haladhattam, ahol múlt héten is halálra ijesztettem néhány borjút az elektromos kerítésen túl. Most csak egy menekült előlem. Nagy örömömre sikerült lefotóznom a múlt héten látott csinos házikót a búzatábla közepén. Behúztuk a negyvenest is. Hamarosan ott magasodott előttünk a Halom-hegy, amire szintén fel kellett másznunk, hogy dinnyét együnk, mellette persze igazoljuk is ottlétünket. Kicsit kavarogtunk, hogy megleljük a kékes bélyegzőt, aztán felmásztunk a kilátóba, hogy megszemléljük az ellenállhatatlan panorámát, majd mentünk a pontra dinnyézni. Szegény pontőröknek kézben kellett mind felcipelni ide. Minden nagyon finom volt, még a kukacos gumicukor is és a pontőrök is rendkívül kedvesek voltak.

Például lehetne most fröccsözni ott a teraszon egy napernyő alatt

Hegyestű

Mediterrán hangulat

A félénk bocik

Ház a búzamezőben

Itt még minden jó

Siettünk, hogy utolérjük a virtuális farmerünket, aki már messze elhúzott  a hosszabb pihenő alatt. Péter beprogramozott ugyanis az óráján egy virtuális partnert, akinek 9-re kéne odaérni Pétfürdőre. Az ő tempóját kellett (volna) követnünk. De aztán kiderült, hogy az óra a haladásunknak megfelelően újabb és újabb partnereket (azaz egy félrehallásomnak köszönhetően farmereket) küld. Akik kimondottan jól érezhetik magukat ezen a szőlőkkel, napraforgó- és búzatáblákkal teli vidéken. Akad itt mezőgazdasági munka, kérem! Hosszú gerincen haladtunk a Hideg-hegy irányába, ahol észrevétlenül elsurrantunk a titkos pont mellett és most nem volt ott senki, hogy figyelmeztessen. Figyelmünket inkább a balatoni panoráma kötötte le egy házikó teraszán, ahol kedvesen be is akartak invitálni fröccsözni. Mi sajnos visszautasítottuk a lehetőséget, pedig állítólag csupa kedvességből, ingyen és bérmentve kínálták az arra járókat. Hamarosan odaérkeztünk a Zádorvárhoz, ahol egy cserkésztáboron kellett keresztülverekedni magunkat. Volt aki az ösvényre állította a sátrát. Biztos rendkívül boldogok voltak azok a kollégák, akik már sötétben estek keresztül egy-egy kifeszített sátorzsinóron. A várban pecsétbegyűjtés, majd lementünk a kúthoz. Azt a pici szintveszteséget bőségesen kompenzálta a bővízű kút hűs vize, ami lábáztatásra is elsőrangú volt. Viszont a lábáztatáshoz a zoknit is illik levenni... Ekkor szembesül az ember a horrorfilm első kockáival. Alakulóban voltak bizony a hólyagjaim a bal lábamon (már megint). Egy a sarokrészen, egy az ujjamon, a minihólyag meg köszöni, elvan változatlanul, szerényen meghúzódva, mintha ott se volna. Újabb kötözés, zoknicsere és gyerünk! Mintha újjászülettek volna a talpaim a fürdőtől. Legurul egy-egy citromos sör az EP-n némi házi süti kíséretében, megmásszuk a Gellákat, aztán ámuldozunk a Cseri kastély árnyas parkjában, hogy egyesek képesek a medenceparton koktéllal a kézben pofátlanul hűsölni, holott lehetne 113 km-t gyalogolni is a hőségben. 60 környékén tartunk. Gondok már a láthatáron, de még csak köröznek rendületlenül a fejem felett. Még tartom magam és a tempót is.

Előre, csak előre!

Panoráma a Balatonra

Csipetnyi Erdélyország

Tudom, már unalmas vagyok ezzel, de normális emberek ebben a melegben például ezt csinálják

Az Evetes-völgyben ahelyett, hogy mókuskák szaladgálnának, mindenféle gizgaz tenyészik és út se nagyon van. Kód az bezzeg van, de mi a bozótharcra koncentrálva megint elsétálunk mellette. Miután a jó sziklás meredek ösvényen kikapaszkodtunk eme evetek rettenetes helyéről (ajánlom következő évben az eszperente kódokat), rájövünk tévedésünkre. Még csak kétszáz méterre vagyunk, lemászunk újból. A mögöttünk jövő csapat éppen a kódot olvassa le, mi is megtudjuk, hogy „sátán Olaf  a falon átás”. Mi még nem ástuk át magunkat a saját falunkon, mert az csak Füred után jön négy szintbéli tüske formájában. Nevesítve a tüskéket: Tamás-hegy, Péter-hegy, Csákány-hegy és Csere-hegy. Sötétedik lassan, a Balaton fölött színes ballon lebeg, érezhetően hűl a levegő. Egyedül a sajgó talpaim tiltakoznak, hogy belemeneteljek ebbe az esti idillbe. Kár lenne azonban kihagyni a füredi lakomát a Léna borozóban!

Egy pont a sok közül, sörrel, sütivel vártak

Immár a nap leáldozott és nekünk is kezd leáldozni

A borozó előtt órám elcsippantja a 68-ik kilométerünket is. Bent hideg gyümölcslevessel, rizseshússal, két italkuponnal várnak. Italkuponért csakis koffeint kérek jó töményen: kávét és kólát. Hajnali fél négy óta talpon vagyok és fél hét óta szakadatlanul menetelek. Az étkek mind nagyon finomak, a kiszolgáló hölgyek is nagyon kedvesek. Megszemlélem újból a lábaim, a sarkam új kötést kap. A felsőm is lecserélem. A hátsóm is ápolásra szorul, mert kicsípte az izzadság. Lassan az órám is tölteni kell, picit fuelt adok neki. Aztán nincs mese, neki kell menni a falnak és az éjszakának!

Füred fényei

Az éjszakai hőmérséklet már-már kellemesnek mondható volt, lendületes rajtot vettünk és pikk-pakk fent is voltunk a Tamás-hegy tetején a Jókai kilátóban. Fejekre vigyázni, indul a mászás, hogy megcsodáljuk a Füred by night panorámát. Lefelé már kicsit küzdelmesebb volt a köveken, de ezt is abszolváltuk. A Péter-hegy ösvényén kicsit túlmentünk, hogy gyűjtsünk még pár száz plusz métert a trackünkbe, de szerencsére ezt a tévedést is hamar észrevettük. Nekiduráltuk magunkat, nyomunkban egy másik fejlámpás társaság is. A mászóka több szakaszos volt és minden egyes alkalommal azt hittem, már vége lesz. De csak egyre keményebb lett. Csanyának (Peaks of Bakony) köszönhetően túloldalról már másztam ezt a hegyet, de csak arra emlékeztem, hogy valamelyest lefelé futható volt ez az irdatlan meredek, köves ösvény. Hát felfelé még gyalog is szenvedős. De azért ide is feljutottunk és le is Csopakra. 2/2 pipa, jöjjön a harmadik, a Csákány-hegy. Ebből is arra emlékeztem, hogy jó köves, de talán annyira nem meredek, mint Péter szomszédja. (Bocsánat a Péterektől, amennyiben szidtam őket menet közben.)  Közben Lovasra is betérünk a savanyúvízforráshoz töltekezni minden jóval, amivel a ponton vártak.

Karácsonyi díszkivilágítás minden egyes ponton

A Csákány-hegy kaptatójával is elég flottul megbirkóztunk, fent találtunk is egy remek frissítőpontot. Itt elkövettem egy hatalmas hibát: hiába kínálta a kedves pontőr hölgy annyira, mégse kértem kávét. Pedig ha előre tudom a folytatást, ezer százalék, hogy kérek legalább egy nagy bögrével. A kilátómászás-sorozatunkat most megszakítottuk. A lefelé innen már meglehetősen kellemetlen volt, le is maradoztam Péter után a sajgó lábaimnak köszönhetően. Azért még az utolsó Csere-hegyet szintén elég jó tempóban megmásztam (itt, a kilátóban készült ősszel a blogom fejlécfotója), de lefelé valami irgalmatlan szenvedés volt a köves úton lebotladozni. Péter kölcsön akarta adni a botjait, de az se segített volna. Egyszerűen borzasztó volt lépdelni a hólyagokkal, de szerencsére nem tudtam, mi lapul pontosan a cipőmben. Mert ha tudom, menten feladom a túrát. Innen már folyamatosan lemaradoztam néhány méterrel Péter mögött. Ő ment elöl, én meg hátul próbáltam tartani a tempóját. Próbált segíteni a nyűgös túratárson, feltöltötte az órám, viselte a panaszaim, kölcsönadta a botokat is. De nem lett jobb semmi sem. Almádi központja felé tartva ráadásul még valami irdatlan álmosság is kezdett rám jönni. Ha mindez nem lenne elég, akkor a főtér környékén, a pecsét közelében jött az is, ami itt egyáltalán nem volt kívánatos. Reggel óta hurcoltam magammal, tehát logikus volt, hogy valahol majd kijön, ami egyszer bement. Hát mondanom sem kell, a legjobb helyet találta meg. Nálam az sajnos nagyon sokszor nem működik, hogy tartogatom, sőt tudom, hogy kb. 1 percem van elkerülni a csúfos balesetet, köszönhetően a betegségemnek. Sajnálatos módon most éppen egy harsány társaság is a közelben cseverészett, akadályozva a műveletet. A szomszédban a vasútállomás, közért, házak, sehol egy alkalmas bokor vagy hasonló rejtek. Versenyfutás az idővel, pásztázom a környéket. Kiszúrok egy virágágyást a főút túloldalán és uzsgyi. Az utolsó előtti pillanatot sikerült elcsípnem. Bocsánat, almádi lakosok! Ilyen sokszor a colitissel élők napi rutinja, ne akarja senki megtudni!

A hajnal első fényei már Litér felé

Hűlt helye a kódnak

A szégyenletes virágágyásbeli kalandom után kicsit megkönnyebbültem és felébredtem, felfelé jól bírtam megint az iramot Vörösberény utcáin. A malom-völgyi frissítőponton lenyomtunk néhány banánt és sütit, kaptam új kólát és már mentünk is tovább. Egy darabig még egész jó volt, aztán megint kezdtem képzelődni, hasonlóan mint a Communitas esti óráiban. Kellemes hűvös fuvallat friss illattal, körülöttem magas hegyek, valahol az Alpokban vagyok. Jobbra kis kunyhó... De rögtön kapcsoltam is, hogy ez így nincs rendjén és ezek a dolgok egyáltalán nincsenek itt, én egy teljesítménytúrán vagyok, benne a pannon tájban. Ok, a friss, illatos szellő stimmel. Próbálom inni a kólát és igyekszem ébren maradni. Nehezen megy, és minden lépés fáj. Lassan a századik kilométerünket rójuk és kezd a távolban hajnalodni, felbukkan a pirosló napkorong. Az út egyre kanyarog a dombok között, felmegy egy magaslatra, majd lejt megint, mezőn vágunk át, majd bozótharcolunk, kerékpárútra vetődünk, ahol kéne lennie egy kódnak, de nem találjuk. Kóválygok, nagyon belassulok. Nagyon úgy tűnik, mintha sehova se haladnánk, összevissza, cél nélkül kanyarog a kék ösvény a dombok közt. Péternek felajánlom, menjen tovább saját tempójában, nem akarom hátráltani. Lehet, hogy inkább feladom Litéren. Nagyon azt érzem, nincs tovább, legszívesebben lefeküdnék aludni valamelyik bokorba. Még 10 perc is jó lenne. De tudom, ha megtenném, ott vége lenne a túrámnak. Biztos nem mennék tovább. Péter nem enged el, holott egész biztos, hogy hátráltatom. Litér pedig még mindig nincs sehol. Még hosszú kilométerek, mire beérünk és felmászunk egy kis dombra az ellenőrzőponthoz. Kérnék kávét a pontőröktől, de nincs nekik. Viszont van koffeintablettájuk. Az is jó lesz! Ha a kokain, hasis vagy LSD tart most életben, akkor azt kérek, csak maradjak ébren és bírjam végig. A hivatalos útból még mindig van legalább 15 kilométer, ami máskor nevetséges táv, de most szinte leküzdhetetlen. Azt mondom Péternek, hogy a következő faluig, Királyszentistvánig még biztos elmegyek. A tabletta kicsit felráz, megint jó iramban és kedvvel másszuk a Mogyorós-hegyet. Amúgy ez egy nagyon vicces hegy, olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy a következő faluig lejtsen vagy emelkedjen-e. Kis lejtő, majd kaptató, megint kis lefelé, majd pár méternyi kapaszkodás. De azért csak lejutunk a végén.

Már a fotózás se megy...

Haha, nem is vicces! (Humorérzékem is elvesztettem már rég)

A falu szélén játszótér és sportpálya, a mosdóba beinvitál egy hölgy, aki éppen ott pakol. De jól esik végre kulturáltan tisztálkodni! Közben a fiúk nyomnak egy pecsétet. Az itinerem a sok pakolászásnak köszönhetően kész saláta, lassan több darabban. Már nem sok pecsét hiányzik róla. A csomagom meg ott van Pétfürdőn, benne a kényelmes papucs. Nincs pardon, menni kell tovább. Az izmaim még jól működnek, tudom előre tenni a lábaim, akkor meg mi a baj? Még mindig 10 kilométer hátra van, rettenetesen sok az. Kezd az új életre kelt nap is pörkölni megint. Egy gáton hagyjuk el a települést, majd egy vasútvonalon átkelve kopasz dombokra kapaszkodunk. De aztán bekanyarog az út egy kellemes erdőbe. Megyünk csak bőszen előre, de úgy tűnik, csak nem fogy az a táv. Aztán újból kikanyarog a kék a szántók mellé a tűző napra. A következő EP megint egy kód lesz egy távvezeték alatt. Onnan már csak 5 km a cél, a megváltás. Már minden távvezetékre azt hiszem, ott lesz, de csak újabb csalódások sorozata. A nap meg csak röhög rajtunk odafent és ontja sugarait. Rémálom ez a halálfutam. Mit halálfutam, halálmenet, vagy inkább halálvánszorgás. Megint szólít a természet, gyorsan be az erdőbe. Persze, hogy pont ekkor jön egy neveletlen vizslát sétáltató bácsi és ér utol néhány túratárs. Itt az utolsó kilométereken egyre hagynak el az eddig mögöttünk haladó túrázók. Nagyon megrogytam. Péter is azt mondja, hogy ő is legyengült, de szerintem csak miattam, hogy tartsa bennem a lelket. Feladnám már bármelyik pillanatban, csak aludhassak kicsit egy fa tövében. Vonszolom magam tovább, most már a kopár dombok tetején menetelünk fel és le. Az előbb nagyon messziről látszott egy geodéziai torony, amit mintha még az autóból láttam volna odafelé. Pont Pétfürdő közelében magasodott. De annyira távolinak tűnt, hogy biztos voltam benne, odáig már nem megyünk el. És tessék, most itt van egy szomszédos magaslaton! Hát csak el kellett jönni idáig! Pétfürdőt meg egészen biztosan törölték Magyarország térképéről reggel óta, mert csak nem akar előbukkanni. Még sok-sok túratárs lehagy, mire ez is megtörténik: gyárkémények a távolban. Sőt, már annyira nem is a távolban, a lábunk előtt füstölögnek, a dombok alatt. Kutyaugatás egyre közelebbről, szippant befelé a civilizáció, talán kicsit gyorsulok is – éppen csak egy hajszálnyit. Muszáj beérni, bár szívem szerint minden egyes lépésnél feladnám már. Akár néhány száz méterrel a cél előtt is. Elhagyunk egy templomot, megnézem a telefonom, már alig csak kb. 500 méter. Tó mellé kanyargunk és ott a nevezetes híd rajta! Nem hiszem, el, nem hiszem el, hogy itt vagyunk, megcsináltuk! 26 és fél óra menetelés után itt a cél!

Gyárkémények a távolban

Edina egy szaletliben vár a tó túloldalán, gratulál nekünk. 113 kilométer, kimondani is rossz, életem eddigi leghosszabb túrája. Gyorsan megszabadulok a cipőmtől és lehúzom a zoknim – bekeményít a horrorfilm. Mellettem egy fekete öves teljesítménytúrázó srác, Dani bizonygatja, hogy ekkora vérhólyagokat még nem látott. Egy gigantikus méretű a sarkamon, egy szintén díjnyertes darab az ujjamon, a minihólyag is szerényen integet, hogy helló, én is megvagyok még. A jobb sarkam meg megúszta egy apróbb vízhólyaggal. Ez a jobb lábam mindig a mázlista. Pedig a szenvedős menethez már az az egy is elég lenne. Anyukám beájul, ha meglátja őket (mondjuk nem fogja). Most mondjam azt, hogy az izomzatom meg teljesen friss, könnyedén hajolok, emelem a lábam? Nem nagyon vigasztal a hólyagjaim nézve. Péter hoz egy jó adag sört, koccintunk a sikeres teljesítésre. Közben megvárjuk Petit, hogy hazavigyen minket. Ha már volt olyan rendes és végig elviselte a társaságom, én is hozok egy sütit Péternek a közeli cukrászdából.

Az utolsó méterek

Sorra érkeznek be a túrázók, de úgy tűnik, eléggé meggyérült a mezőny. Azért örülünk minden ismerős és ismeretlen arcnak. Megtapsoljuk őket, főleg a 10-szeres teljesítőket. Ilyen ez az ultratávos teljesítménytúrás társadalom, egy nagy család, csupa halálfutamokra járó hibbant egyed. Én még viszonylag új vagyok ebben a közegben, de élvezem nagyon. :-) 

A túra hosszú volt, a beszámoló is jó hosszú lett (elnézést!), valószínűleg a regenerációra is kell pár nap. Most hétfőn ott tartok, hogy még mindig a hólyagokat ápolgatom, viszont már remekül mozgok és semmi izomlázam nincs. Ma bicikliztem is egy keveset. Simán futottam is volna, ha a hólyagok engednék. De úgy tűnik, a holnapi résztávozást is ki kell majd hagynom a Bikás parkban, hacsak nem kerít nekem egy sarok nélküli cipőt az On.

Strava link:

22 év

 

Kinizsi 100 indulók 1984-ben (Turista Magazin, 1984.07.01. Forrás: Arcanum)

Mikor a Communitas Fidelissima beszámolót fogalmazgattam (még túra közben, sőt előtt is :-) – bár furán hangzik, de szoktam ilyet), felmerült bennem, hogy feltétlenül írok majd arról, hogy mik a nagyon szembetűnő különbségek egy 22 évvel ezelőtti és mostani százas táv teljesítésénél. De aztán valahogy az egész nem illett és nem került bele a sztoriba. Viszont a téma szerintem megér mindenféleképpen egy külön posztot.

Mivel én a 2001 és 2023 közti időszakot százas teljesítés tekintetében teljesen kihagytam, így igen éles volt a váltás. Rövidebb távokat azonban a köztes időszakban is mentem, sőt az utóbbi években azért évente befigyelt legalább két 60-as, 70-es táv, csak valahogy az nem jött, hogy nekem megint százast kéne mennem. Kivéve a Kinizsim 20 éves évfordulójához közeledve, mikor felbuzgott bennem újfent a mehetnék. Mivel a Covid is akkortájt tombolt, így idén sikerült végül újra letesztelnem magam, hogy 20 év távlatában is működik-e még a gépezet. Jelentem, működik, sőt...

De itt elsősorban nem fizikai képességeim akarom taglalni (vagy fényezni), hanem leginkább a körülményeket bemutatni. Legyen az felkészülés, öltözet, túrakaja, tempó és bármi, ami a teljesítéshez hozzájárulhat. Úgy gondolom, az éles kontrasztot a pontokba szedés mutatja talán a legjobban.

Népszabadság, 2001. május 25-i cikk

Felkészülés:

2001: Ötletszerű indulás volt. Két barátom egymástól függetlenül a túra előtt pár hónappal vetette fel, hogy indulnának, én meg lelkesen csatlakoztam, hiszen világéletemben imádtam túrázni és tudtam és szerettem is sokat gyalogolni. Persze a leghosszabb addig megtett táv is csak 36 km volt... Szóval talán annyit ráfoghatunk a felkészülésre - ha volt egyáltalán ilyen -, hogy a rendszeres túrázás legalább megvolt.

2023: 3 éve rendszeres futás heti 4-5 alkalommal, hetente megtett táv 30-60 km. Emellett hetente valamennyi biciklizés leginkább munkába. Ezalatt 2 maraton (ebből 1 terep), egy 33 km-es terepverseny, egy 30 km-es aszfaltos verseny, számos félmaraton, illetve rövidebb távok teljesítve. Futó szintidőn belül teljesített Vérmókus kör (50 km), illetve Vérkör, mindkettő idén. Több éve  2 hosszútávú teljesítménytúra teljesítése évente (Pálos 70, ill. Kitörés), számos magashegyi túra. Tehát az indulásra felkészülés tervszerűnek és tudatosnak és megalapozottnak mondható volt.

Íme a szerkó -alig valamivel többet viszek magammal manapság

Mostani szerkó (Amarilla fotója)

Öltözet:

2001: Kockás farmer a kínai piacról, alatta pamut biciklis nadrág váltásnak, lógós pamutpóló, turkálós román gyártmányú kockás ing, pamutzokni (a legszimpatikusabb a fiókból), esőkabátnak nem igazán mondható belül ezüst, kívül kék, akkor divatosnak számító kabát, ami talán 5 percet se bírt volna nagyobb esőben. Nem is tudom, sapka volt-e nálam. Talán váltás zokni igen. Az inget egy kerítésmászásnál sikeresen szétszaggattam. Szerencsére az akkortájt főleg bölcsész és néptáncos körökben túrához divatosnak és alkalmasnak talált baromira nehéz erdélyi kötött gyapjú pulcsi otthon maradt. (Voltak teljesen érthetetlen trendek a múltban...)

2023: Ehhez képest szinte beköszöntött az űrkorszak a technikai öltözetek megjelenésével. Kb. pont a teljesített Kinizsim táján kezdtek megjelenni Magyarországon az outdoor cuccok, pár évvel később vettem az első rendesnek mondható túrakabátom, bakancsom, cipőm. Manapság a terepfutókat a teljesítménytúrázóktól szinte csak a tempó különbözteti meg, tehát már nem is túraöltözetben van a legtöbb teljesítő. Mivel a futóruhák ehhez a tevékenységhez szerintem is rendkívül kényelmesek és praktikusak, így hosszú évek óta én is ebben teljesítem a hosszabb távokat – akkor is, ha nem vagy csak részben futom a távot.

Tehát a következőképp néztem ki 2023-ban: kompressziós zokni (zsákban merinó cserezokni), merinó alsó, dupla rövidnadrág (térd fölött érő - ez nálam fontos a kidörzsölődés miatt), technikai melltartó (ez nálam megint kényes pont az előbb említettek miatt és még nincs meg a 100%-os megoldás sajnos), technikai póló (ujj laza és könyék fölött érő az előbbi okok miatt), technikai aláöltözet, sildes sapka (hálós), csere fejpánt (izzadás és lobogó haj miatt), csősál (hideg idő esetére, illetve nagy meleg esetére vizezve), napszemüveg (végül nem hordtam). Zsákban csere alsó, nadrág. Depózott merinó fölső éjjelre, cserepóló. Esőcucc nem kellett, de lett volna alig néhány gramm súlyú technikai, tényleg vízálló esőkabát.

Lámpa:

2001: Kézben vihető zseblámpa

2023: 2 db fejlámpa (egyik csere gond esetére)

Pakolás:

2001: 20 l körüli hátizsák, Alto márka (ez már rendes túracuccnak számított akkoriban és egyébként is tartós, jó darab volt)

2023: 6 l körüli futózsák, ill. egy futóöv. (Márka mindegy, lényeg a praktikus zsebelosztás, ill. a súly minimalizálása)

Frissítés:

2001: Jó néhány szendvics, másfél liter ásványvíz és talán müzli szelet, csoki már akkor is volt, esetleg banán, alma.

2023: Űrhajós-ellátás 2001-hez képest. 2 db 2,5 literes összehajtható softkulacs, egyikben víz, másikban izotóniás ital. egy 0,5 literes softkulacs üresen, ha véletlenül sok víz kéne (menet közben el is hagytam). Gélek, gyümölcspépek, mindenféle szeletek a várható ellátás miatt minimalizálva (müzli, protein, rizs, datolya stb.) Energiagumicukor, sótabletta, magnézium. És ezek közül is csak az italok fogytak, mivel a pontokon bőséges frissítés volt (ropi, műzli, csoki, kávé, szörp, pezsgőtabletta, leves, virsli, sütemény, kóla). Depózott izotónia és citromos sör.

És jöjjön talán a leglényegesebb pont a...

Cipő:

Csak bordó mintával - nem éppen túracucc

2001: Puma sportcipő (magyar gyártmányú PEMÜ talpas), akkoriban a legklasszikusabb változat. Egyetemistaként nyelvóraadásból erre futotta, ez volt az első márkásnak számító cipőm. Ugyan utcára kényelmes viselet, de az biztos, hogy nem túrázásra találták ki. Volt is bajom a túra alatt a hólyagokkal.

2023: Nike Pegazus trail terepfutó cipő (de ha nem ez, legalább 2-3 másik terepcipőben is indulhattam volna, amiben garantált, hogy végigmegyek.) A száraz, nem túl technikás terep és a jó párnázottság miatt jó választás volt, de sajnos a hólyagok azért így sem kerültek el. Talán végre kéne már alkalmaznom a lábkenést szarvasfaggyúval és nem úgy gondolni rá, mint egy túlmisztifikált dologra... Igaz, 50 km helyett csak 90-nél akadt velük gondom, szóval a megfelelő cipő sokat jelent.

Ma már ez a minimum

Még mindig cipő téma:

Közel 20 év teljesítménytúrázás során már sokféle lábbeliben volt alkalmam elindulni és teljesíteni, kezdve a fent említett klasszik Puma cipőtől kezdve a kínai piacos futócipő-szerűségen át mindenféle túracipőkön és bakancsokon keresztül a különféle terepfutó cipőkig. Azt kell, hogy mondjam, az utóbbiak váltak be a legjobban erre a célra ártól és márkából függetlenül. A legextrémebb esetem az volt, mikor egy 40-es távon a lejjebb látható Zamberlan túracipőben indultam, ami már 10 km után hólyagosra, véresre törte a lábam. 20 km-nél túraszandálra cseréltem (véletlenül volt nálam, egyébként sose vittem cserecipőt), innen a Holdvilág-árkon keresztül, létrázást is beleértve, már ebben nyomtam.

Tájékozódás:

Régen és most is a túraszervezők részéről adott a szalagozás és a nyomatott, változó részletességű itiner. Saját részről a túrázó ezekkel tudja megtámogatni a kapott dolgokat:

2001: papírtérkép

2023: offline térkép az okostelefonon (nem vagyok még annyira haladó, hogy órára töltött trackem van). A túraszervezők sok esetben biztosítanak letölthető útvonalat gpx fájlként, így eltévedni szinte már művészet (és mégis megesik néha)

Időmérés: 

2001: sima karóra, matekozás fejben

2023: okosóra, ami mutat szinte bármilyen kívánt és beállított adatot (menetidő, sebesség, megtett km, eltelt idő, pulzusszám, időjárás stb.) De sajnos le is tud merülni... Ha lemerült, még ott van az okostelefon is a megfelelő mérőalkalmazással... Aki cipeli az akkutöltőt, annak az örök élet is garantált.

Kommunikáció:

2001: Telefonkártya, pénz, és ha akad útközben telefonfülke. Illetve akkor talán már volt valamilyen kezdetleges mobilom is.

2023: Okostelefon, kis számítógép a zsebben. Amellett, hogy telefonálhatok (is) vele, számtalan alkalmazáson figyelhetem az időjárást, nézhetem a térképet, keresgélhetem a busz- és vonatjáratokat, ha éppen feladásra kényszerülök.

Elsősegély:

2001: ragtapaszok, papírzsebkendő

2023: ragtapaszok, leukoplaszt (hólyag és kidörzsölődés ellen), Neogranormon kenőcs (ha már kidörzsölődött), fájdalomcsillapító, magnézium (görcsök esetére), hólyagtapasz, szarvasfaggyú, papírzsebkendő, nedves törlőkendő

És végül az időeredmény:

2001: 23 óra 5 perc (szintidő 24 óra) Alapvetően két holtpont, ebből egy Mogyorósbánya után (kb. 50 km) a hatalmas hólyag a talpamon, ami miatt fel is adtam volna a túrát, ha ott éppen lett volna lehetőség rá. Egy mentális 80-90 km táján, mikor egy esés miatt sírva fakadtam, de egyben magamon nevettem, hogy hogy lehetek ekkora hülye, hogy emiatt az apróság miatt sírok. Meg hogy az egész milyen abszurd szituáció már. Emlékeim szerint 40 km-től már végig elég kellemetlen volt menni, főleg a fájós talpak miatt. Már akkor is tudtuk, hogy 40 után nincs állás, egyfolytában menni kell, hogy ne legyen gond az izmokkal, ízületekkel.

2023: 19 óra 24 perc több futott szakasszal, messze nem kihasználva az erre való kapacitásom (szintidő 25 óra) Holtpont: 90 km-ig stabilan mentem, itt hirtelen jött több olyan tényező, amit orvosolni kellett: hólyag, lemerült óra, merülő telefon, térerő hiánya. 80 km után furcsa, hallucinációszerű (de egyáltalán nem ijesztő) élmények, mikor sokáig egyedül mentem az éjszakában. Most is a folyamatos menetelésen van a hangsúly, de egy negyed órás levesezés vagy virslievés már bőven 40 km után se okoz problémát.

2003-ban lelkes túravezető-képzősként a Janda Vilmos turistaház előtt - ez már az átmeneti állapot, amikor már a lábamon virít a menő Zamberlan túracipő, de még márvány farmerben és plüss topban nyomom :-) (mindig is volt stílusérzékem)

Még egy remek kép Szabó Lacitól a tanfolyamról: ma is vállalható túracipő, polár túramellény, de ósdi tréningfelső (valamiért imádtam ezeket a már akkor is retro darabokat a túrázáshoz) Na és természetesen akkor is kicsit ciki és ósdi márványfarmer - itt hosszú változatban. 

Egy 100 km-es távon sincs manapság sokkal több cucc nálam, mint ezen a szűk 12 km-es versenyen
a Kékes csúcsfutáson

Az összevetés végén maradt a kérdés, hogy a hatalmas technikai fejlődés a felszerelés és táplálkozás terén vajon magával hozta-e a könnyebb teljesítést is? A válaszom egyértelműen nem, még akkor sem, ha a végeredmény az, hogy órákkal jobb időt mentem. A jobb eredmény, a flottabb teljesítés oka egészen más. Méghozzá a következők miatt:

A százas továbbra is százas. Lehet bármilyen kényelmes, a legmodernebb fejlesztéseket alkalmazó cipőd, bakancsod, hátitáskád, menő, márkás technikai ruházatod, de te, az ember lépdelsz benne továbbra is. És az emberi tényező még mindig a legfontosabb, a döntő kérdés ebben a műfajban. Ahol elég egy váratlan esemény, ami lehet olyan banális, mint a kifogyott vizes palack, egy szétpattant hólyag vagy egy hirtelen jött napszúrás vagy bokaficam. Ha nem tudod kezelni, akkor vége a dalnak, nem tudsz továbbmenni. A monotonitástűrést, a kitartást, a sikerhez elengedhetetlen mentális erőt se lehet pénzért megvásárolni – ezen a téren eleve vagy már szerencsésen indul az ember, vagy keményen edzeni kell fejben is.

Ami viszont nagyon sokat segít a könnyebb teljesítésben, az a tapasztalat, valamint a többnyire tudatos tréning. És a tapasztalat, amit részben az edzés során szerezhet meg az ember, már magával hozza azt a tudást, hogy mibe célszerű öltözni, milyen frissítést, elsősegély-felszerelést érdemes magunkkal vinni. És ami nagyon fontos, a fent taglalt dolgokhoz nincs recept, mert mindenkinél egyéni, mi válik be. Vannak futócipőhívők és bakancsosok, vannak botosok és bottagadók (én az utóbbi vagyok), tudatosan mindent grammra kiszámolók és érzésre frissítők (ez vagyok én) és még sok más tekintetben vannak különbségek köztünk, „nem százasok” között. Mondom mindezt két százassal a hátam mögött. De úgy érzem, lesz ez majd még több is.

Esetem a Vérkörrel

 

A Vérkörrel már 2020 óta kerülgetjük egymást. Azaz jobban mondva én kerülgetem néhanap a Vértes táját, de sosem futottunk össze a vészterhes nevű, nem túl sok jót ígérő teljesítménytúrával. Pedig csak szimplán egy kör a Vértes körül. A 2020-as nevezésem elvitték a Coviddal súlyosbított vérzivataros idők és hiába tevődött át a túra 2021-re, nekem akkor fontosabb volt egy félmaraton lefutása. Így lett a befizetett pénzemből egy instant nevezés, amit azóta sem sikerült halogatásom és kényelmességem folytán beváltani. Mivel elhatároztam, hogy ebben az évben nagyjából minden hónapban futok/járok egy ultratávot, nagyon kapóra jött az április 1-re hirdetett Vérkör teljesítménytúra. 

A Gém-hegyen

Eddig a fogadalmammal egész jól állok: januárban ugyan nem volt semmi teljesítésem, de februárban megvolt egy Kitörés (60 km), márciusban a Vérmókus (50 km), áprilisra meg itt van a maga véres valóságában a Vérkör. 77 km lehet, hogy nagy falat lesz futásügyileg, de semmit se muszáj véresen komolyan venni, hiszen ez „csak” egy teljesítménytúra, ahol a hivatalos kiírás szerint nincs is futó szintidő. Ami persze valójában létezik, méghozzá 12 óra a fordított irányba haladó instant változaton. Vérmes reményeket azért nem fűztem ahhoz, hogy sikerül beérnem ennyi idő alatt, hiszen a legjobb eredményem 70-es távon (állásidő nélkül) 12 órán felüli a tavaly tavaszi OKT 70-en, aminél azóta sem tudom, pontosan mennyi volt az össztáv. 77 km-nél azonban biztosan rövidebb volt. A 74 km hosszú Pálos 70-en legjobb időm is 13 óra feletti. Persze a legutolsó Pálosom óta rengeteget edzettem, hát itt az idő ismét tesztelni, fejlődtem-e. Biztató volt, hogy az 50 km-es Vérmókus körön is már befértem a futók közé, pedig ott is gyalogoltam jócskán. Itt meg még lesz plusz 27 km, ahol valószínűleg még kevesebb kedvem lesz futni. A Vértes azért nem az a hegység, ahol vért kell izzadni hosszas kaptatókon. Szint akad, de csak módjával (összesen 1760 métert kell felfelé mászni), az emelkedők is általában hamar véget érnek. Szerethető táj, barátságos futóterep, az a tipikus semmi extra, de mégis könnyen belopja magát az ember szívébe vidék.

Nálam már ez tizenéves koromban megtörtént, hiszen többször voltam osztálykiránduláson a csákányospusztai turistaházban, majd plébániai kirándulásokon is gyakran gombásztunk a Birka-csárda, Mária-szakadék és a Vitányvár közti erdőségekben. Cserkészportyán egyszer aludtunk az akkor még turistaszállásként üzemelő gesztesi várban. Később ezekből az élményekből (is) profitálva már én vezetgettem túracsapatokat errefelé, de akadt olyan is, hogy engem kalauzoltak más, rátermett túravezetők, gyalogosan és drótszamár hátán is. A kéktúra ideeső részét már talán többszörösen is végigjártam, sőt a Vérkör nem is az első teljesítménytúrám ebben a hegységben, hiszen azt leszámítva, hogy a Kinizsi 100 Szárligeten ér véget, az Iszkiri meg ott kezdődik (itt csak 45-ös távon mentem, ami nem érinti a Vértest), még 2002 környékén Zsolt barátommal, valamint néhány ismerősével nekivágtunk a Mórból induló Vértes 50-nek, és sikeresen teljesítettük azt. Aztán legújabb terepfutó korszakomból futó benyomásokat is szereztem a Vértes lankái közt, elsősorban a VTM különböző távjain (félmaraton és maraton), illetve a Gánt trailen. Nem is beszélve a tavaly kétszer is, kétféleképpen végigfutott Peaks of Vértes kihívásról.

Mindez természetesen nem azt jelenti hogy tökéletesen ismerem a Vértes minden zegét-zugát, hiszen a Vérkör útvonalán is akadtak fehér és majdnem fehér foltok számomra. Mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy ha velünk néhol párhuzamosan haladó Black Hole verseny mezőnyében lettem volna futó, mennyit ismertem volna fel az útvonalból bármi külső információ nélkül (tilos bármilyen térkép-, GPS- vagy telefonhasználat, még azt sem tudja az ember, hány óra van éppen). Azokon a részeken, ahol találkoztam velük, szerintem végig tudtam volna, hol járok.

Hipp-hopp a rajtban

Április 1-jén, hosszas várakozás után, amolyan vérbeli futóbolondként nekivághattam végre ennek a túrának is. Sikeresen megugrottam a 3:30-as kelés akadályát, amit csak annak köszönhettem, hogy ráfeszülve a másnapi túrára elég rosszul aludtam és 3:28-kor spontán felébredtem, mert egyébként a telefonom olyan halkan csengett, hogy tutira nem hallottam volna meg az ébresztőt. Egy kávét még sikerült nagy nehezen magamba préselnem, aztán irány Kelenföld – természetesen gyalog, mivel ilyen korán még semmi sem jár. Bemelegítés pipa. A peronon már lézengett egy-két hasonszőrű, aludni nem tudó futó- vagy túraruhás emberke. Tatabányán majdnem sikerült sokadmagunkkal elszalasztani a csatlakozást, mert az oroszlányi vonat valami külső vágányon álldogált. És semmi kiírás nem jelezte, hogy a szerelvény ott lesz valahol a peron túlsó végén, az meg nehezen volt értelmezhető kiírás híján, hogy melyik is az a bizonyos A vágány, amit a hangosbemondó hajtogatott.

A vonaton már kisebb csapat verődött össze a futónak és túrázónak öltözött egyénekből, akik a vonatról leszállva mind megindultak a helyi sportcsarnok felé. Innen a flott szervezőgárdának köszönhetően már csak percek kérdése volt, hogy rajtcsomagot átvéve (aminek legkülönösebb darabja egy injekciós tűre hajazó, piros folyadékkal teli Vérkörös toll volt – gondoltam az önellenőrző ponthoz kell majd), váltóruhás csomagot leadva máris a rajtban találjam magam. 

Az ellenőrzőlapon található vonalkód beolvasásával el is rajtoltam, neki a vakvilágnak. Mikor észrevételeztem, hogy már az első métereken sikerült eltévednem és az adott irányba senki se halad, csak azok, akik az autójukból szeretnének még cuccokat előhalászni, kicsit jobban is körülnéztem. Láttam, hogy az emberek zöme talán inkább északnak tart a stadionból. Csatlakoztam tehát a menethez. Ekkorra az órám is megtalálta végre a GPS-jelet. Azért biztonság kedvéért megkérdeztem egy szintén futó küllemű hölgyet, hogy erre kell-e menni. Ő se nagyon tudta, de itt azért már kezdett elég markánsan kirajzolódni a Vértes magaslatai felé kígyózó, hosszúra nyúlt menetoszlop. Szóval elrontani nem lehetett, utánairamodtam tehát az előbb megkérdezett hölgynek, nagyon úgy tűnt, hogy egy tempót megyünk. Szépen előzgettük a túrázókat, mire Majkra értünk, kezdett elfogyni a tömeg. A nap éppen még csak álmosan előbújt a felhőpaplan alól, aztán meglátta a dátumot és úgy döntött, ma a bolondját járatja velünk. Azaz kedve szerint bújócskázik, hol ragyogóan sütve, hol megrángatva icipicit a szél bajszát, hol pedig a felhőket facsargatva. De túlzásba egyiket se vitte, ami tulajdonképpen ideális túraidőt eredményezett.

Álmos kökörcsinek

Várgesztes felé tartva körülöttünk még csak ébredezett a táj, kissé viharvert kökörcsinek végezték reggeli mosdásukat a harmatcseppekben. Sajnos virágokat fotózgatni alig volt idő, lopva készítettem egy-egy képet, mivel a szintidő – még a gyalogosoké is – igencsak karcsú, nézelődni nincs nagyon mód. Én pedig a 6 órával rövidebb futó szintidőt céloztam meg. Legfeljebb ha nem sikerül, akkor üsse kő, egyébként sincs hivatalosan ilyen. Igyekeztem hát, ahogy csak tudtam, persze csak úgy, hogy bele azért ne szakadjak, mert 77 km, az 77 km. A gyorsabb futók rendre előztek, meg persze azok, akik gyorsabb tempóban tolták az emelkedőket nálam. Az viszont tényleg blamázs, mikor gyalogos előz engem a futót, beérve, mikor éppen nem futok. És van ilyen, van például egy rendkívül gyors lábú copfos srác, aki folyton utolér. Szerencsére a várgesztesi ellenőrző pont után hosszabb, ámde meglehetősen viszontagságos, kidőlt fákkal teli saras, technikás lejtő jött, amit végigloholva végre búcsút mondtam a turistamezőnynek. Itt áldottam az eszem a cipőválasztást illetően, mert eredetileg a kényelmes Nike Pegazust vittem volna, vagy esetleg az Ont, kipróbálva hosszabb távon, de végül az előző napi esők miatt mégis a Salamon Speedcrossra szavaztam. (Sajnos a Hoka Speedgoat most nem jött szóba, holott a mezőnynek nagy része Hokát használ, nem véletlenül. Jelenleg egy nyugdíjas és egy nem bejáratott darabbal rendelkezem, szóval nagy duzzogva otthon maradtak a Hokák.) Innen már csak futók előztek, én viszont nem nagyon előztem meg senkit, hiszen nem vagyok gyors futónak mondható. Néha fel-fel bukkantak többször is látott ismerős arcok, például a hölgy, akivel együtt indultunk. Ők aztán rendre le is hagytak előbb vagy utóbb, főleg, ahogy csökkent a futókedvem.

Mindszentpuszta

Otthon még kiszámoltam, hogy minden egyes 10 kilométerrel másfél óra alatt végeznem kell, hogy tartani tudjam a szintidőt. Az első néhány tízesen még számon tartottam, hogy haladok, aztán ahogy fáradtam, egyre kevésbé kergettem ábrándokat. Lesz, ahogy lesz, annyi a fontos, hogy haladjak folyamatosan. Elhagytam az idilli környezetben lévő Mindszentpusztát, majd a szentgyörgypusztai ellenőrzőpontot (szeretnék ilyen helyen élni...), ahol pálinkával és dianás cukorral kínáltak. Mivel futás közben nem iszom alkoholt, maradt az utóbbi frissítő. Egy hosszasabb kaptató megmászása után ott is voltam a Peaks sorozatból (is) visszaköszönő Géza-pihenőnél. Innen kitartó futás jött egészen Gánt határáig. Az utolsó métereken a faluban inkább már lazsáltam kicsit, míg a lejtőn összeverődött futóbandából az alkalmi futótársaim továbbrobogtak. Az EP-re rendeltem magamnak egy banánt, amit menet közben el is fogyasztottam, még mielőtt felkapaszkodtam volna a Gém-hegy oldalában kanyargó meredek ösvényen. A csúcs közelében lesifotós ólálkodott, aki remek képeket készített rólam.

Szentgyörgyvár

Géza-pihenő

A kopár fennsíkon olyan kevés szalag volt, hogy kezdtem teljesen elbizonytalanodni az útvonalat illetően. A Gánt trailről és túrákról is ismerősnek kellett volna lennie az útvonalnak pedig. Már-már elővettem a telefonom, mikor beért egy lány, akit megkérdeztem, hogy jó helyen vagyunk-e. Ő bezzeg az óráján pillanatok alatt látta, hogy fent vagyunk a tracken. Mentem hát utána bőszen, amíg aztán egy ponton letért hirtelen a bozótosba. Gondoltam, mégis benézhetett valamit, így én mentem szépen utána. Ekkor derült ki, mit is keresett odabent. Sűrű elnézések közepette kihátráltam és inkább hagyatkoztam a telefonomra, amíg egyértelmű nem lett a jelölés. Lejtett a pálya szinte egészen Csákvárig, ahova szépen bekocogtam némi fura muzsikaszó közepette. Olyan volt, mintha valaki a rádióját próbálgatná vagy egy fúvósbanda hangolna. Az EP persze a település túlsó felén volt, addig jócskán kellett még menni. Persze nem mindenki számára volt annyira egyértelmű, hogy a vadászkápolna egy picike templom kint az erdőben, így egyik előttem futó túratárs majdnem rajtaütött a nagytemplom mellé kitett agapés asztalon. Aztán valószínűleg neki is gyanús lett, hogy itt nincs hot dog. 

Fel a Gém-hegyre

Ezen a ponton majdnem összefutottunk egy volt kollégámmal, aki éppen arra motorozott. Sanyi még meg is ismert, csak sajnos nem mert leszólítani mert azt hitte versenyben vagyok. Magammal és az idővel valóban versenyben voltam, de azért egy kis cseverészés egy rég nem látott ismerőssel (utólag nézve egész biztosan) biztosan belefért volna. Ráadásul eddigre jutottam el arra a pontra, ahol már alig buzgott bennem a futókedv. Innentől maximum lejtőn voltam hajlandó futni, tehát Sanyi nem nagyon hátráltatott volna. (És a Sétafikás Oszi se, akivel már szintén ezer éve nem találkoztam – ő is végigtúrázta idén is a Vérkört, csak éppen már esélyes, hogy Majkpuszta előtt észrevétlenül elhagytam.)

Csákvár határában

Megérkezve a vadászkápolnához tapssal, kereplővel, hot doggal vártak minket, így az inspiráló közegnek köszönhetően mégis rávettem magam, hogy az utolsó métereket fussam az EP-ig. Aztán hot dogostól, rendelt kólástól lerogytam egy sörpadra. A finom hot dog mellé járt sült hagyma és uborka is, ami nagyon kapós volt. Ennél a fogyasztással töltött negyed óránál többet nem is nagyon vesztegeltem az egész túra alatt, legfeljebb még annyit, ami a többi pontból összeadódott. 

Vérteskozma felé tetszetős, csupa sárga héricses, kankalinos rétekkel szabdalt ismeretlen tájakon haladtam. Menet közben az egyik futó srác megdobott egy banánnal, mert neki már herótja volt a sok berendelt banánból. Így ezt is gyorsan elmajszoltam, ahogy felfelé haladtam az egyre meredekebb hegyoldalban. Kezdtem ráeszmélni, hogy öreg hiba volt így telepakolni frissítéssel a zsákom, hiszen eddig csak a vonaton fogyasztottam el belőle az otthon elmaradt reggelit. Na jó, egy árva sótablettát még bekaptam, mikor úgy éreztem a fakerülgetés közben, hogy kezd begörcsölni a lábfejem. Szóval erősen túllőttem a dolgot, feleslegesen cipekedtem. Szerencsére az erős kaptató a falu előtt lejtőre váltott, így a Sárkánylyuk-völgy bejáratáig ismét sokáig futottam az aszfalton.

Azok a híres hot dogok

Készülnek a hot dogok

Ez a völgy mindig is nagy kedvencem volt, de utoljára talán húszas éveimben túráztam erre, így nem emlékeztem már arra, hogy tulajdonképpen nem is olyan meredek. Ha nem lenne majdnem 50 km a lábamban, akár futhatnék is... De hát volt, így nem futottam, inkább arra koncentráltam, hogy hol tudnék elmenni pisilni. Az, hogy jelenleg egyedül vagyok, egy ilyen versenyen rövid illúzió, mert előbb-utóbb a semmiből mindig felbukkan egy gyorsabb túratárs. Engem éppen Ambrózy báró idősebb kiadása üldözött. A fess öregúr szintén az a fajta turista volt, aki ugyan alig futott, de emelkedőkön és síkon is gyalogosan is kenterbe vert. Már a vadászkápolna után felbukkant őkelme. Viszonyunk elég viharosra sikeredett: hol én hagytam el, hol ő hagyott el, míg a Fáni-völgyi futásomnak köszönhetően azt hittem, végleg kereket oldottam előle. Már rettegve vártam, hogy feltűnik egyszer csak neonsárga felsője, de meglepetésképpen a Sárkánylyuk-völgyben mégis egy másik, fehér pólós férfi ért utol. Méghozzá egy FUTÓ, a nagybetűs, aki emelkedőn is fut. Annak ellenére, hogy bevallása szerint pár hete esett át egy Covid fertőzésen, így formában sincs. Rövidebb beszélgetés után nekiiramodott, hisz azt a játékot játssza, hogy mindig utoléri az előző túrázót. Jó kis móka, csak bírja az ember szusszal. Pisilésnek fuccs, mert Ambrózy báró már ott is termett, mikor a völgy előre beharangozott faakadályokkal nehezített részébe értem. Tulajdonképpen csak itt döbbentem rá, hogy ő a báró (igen, mostanság rákattantam a Böszörményi Gyula féle századfordulós nyomozós történetekre), hiszen megláttam, hogy egyik keze félig hiányzik. De az úr e hendikep ellenére rendületlenül haladt, még emelkedőkön is, ráadásul fénysebességgel. Futó kapcsolatunk végére végül is éppen a futás tett pontot – az Új-osztás ellenőrzőpontja után végleg elbúcsúztunk. Az ellenőrzőponton hájas sütivel traktáltak. Azóta nem ettem ilyet, amióta nagymamám többet nem süt, azaz sajnos igen régóta. Így lehetetlenség volt ellenállni ennek a finomságnak. Eztán jött a VTM-ről ismerős hullámvasút jól futható szakaszokkal, mikor is sikeresen megléptem a báró elől. Persze fel kellett mászni a Macska-bükkhöz a Gráciák-bérce mentén, ami az útvonal egyik leghúzósabb emelkedője volt, de hosszú ez sem volt. Utána megint futás Körtvélyespusztáig. Petinek küldözgettem a képeket, hogy már ismerős tájakon járok, hiszen előző hétvégén is éppen erre medvehagymázgattunk. 

Hirczy-emlékmű a Sárkánylyuk-völgy bejáratánál egy itt elhunyt turista emlékére

Ahogy a Mária-szakadék mentén vezető aszfaltúthoz értem, láttam, hogy onnan is érkeznek futók. Azt tudtam, hogy mi terelve vagyunk és nem érintjük a szakadékot, de a terv szerint a kilátó irányába kellett mennünk oda és vissza is. Szóval ezek biztosan nem a Vérkörösök. Csak kérdés, milyen verseny lehet. Futók, gyaloglók is jöttek, volt, akin rajtszám is volt. A Vérteskozma Rock 'n Rollra gondoltam első körben, de az ennyire nem hosszú, szóval másik verseny lehet. Szívem szerint megkérdeztem volna valakit, de nem akartam zavarni őket, lehet, jó néven se vették volna. No mindegy, ráérek megnézni otthon, addig is meg kell még járnom Csákányospusztát az ottani ellenőrzőponttal. (Aztán a vonaton hazafelé már megszületett a megfejtés: a legendás Black Hole ultra mezőnyével találkoztunk.)

IFA az Új-osztás előtt

Mászóka a Gráciák-bérce mellett

Két hete még felfutottam erre a magaslatra, most éppen csak felsétáltam, hogy aztán az ismét kidőlt fákkal teli bújócskázós lejtőn learaszoljak a pontig a szakadékba. Kaptam remek házi sportszeletet meg egy citromos sört is rendeltem ide, amit kicseréltem a már üres kólásüvegemmel. Jó lesz majd a vonaton, túra után! Felmászni a meredélyen nem volt egyszerű mutatvány, talán fáradságomnak köszönhetően véletlenül lenyomtam az órám egyik gombját, amivel el is mentettem az eddigi menetet. Átkoztam magam az óvatlan mozdulatért, de csak azt tehettem, hogy indítok egy új vételt. Közben igyekeztem a katonatemető felé hol futva, hol gyalogolva. A Vitányvár felé együtt haladtunk a másik rendezvénnyel, ami sokkal sűrűbben, már-már hülyebiztosan ki volt szalagozva. De nem volt merszem senkit se megkérdezni, hogy min futnak... A mezőny elég felkészültnek tűnt, persze nem tudtam, kilométerben hol tarthatnak. Én már 60-on is túl...

Terelés a Mária-szakadéknál

A vár előtt mi maradtunk a kéken, ők mentek le a völgybe egyenesen a jelzetlenen. Aztán a Rockenbauer-fa után újra felbukkantak a zöldön. A kékről a piros irányába távoztam, ami kisebb emelkedővel indult, majd lejtőben folytatódott. Itt-ott bele is futottam. Ezek a futások már nem voltak tartósak, hiszen ennyi kilométernél már a hátam is borsódzott attól, hogy kitartóan, hosszas kilométereket egyben lefussak. Még lejtőn is alig megy az iram. A lábam még talán bírná, de fejben nincs meg a dolog. 

Rockenbauer-fa

Megint jóformán ismeretlen tájakon haladtam Vértessomló irányába, talán egyszer vezettem erre túrát. Mindenesetre nem köszönt vissza a táj. A falu, melynek utcáin követtem a piros jelzést, persze már egész más tészta. Az egyik kanyarban a kerítésen egy A4-es lap virított, melyről kiderült, hogy a mi önellenőrző kódunk. Egy kódot kellett felírni a lap mellett lógó tollal. A kis „vérrel teli” injekciós tű tehát ajándék – de milyen ötletes!

Vértessomló

Egy vízmosáson és egy kisebb dombon keresztül elhagytam a falut, hogy aztán szántókon áthaladva búcsúzzak a Vértestől és látványától. Már 5 km-en belül vagyok, csak gyalogolok rendületlenül a célom felé. Megint futók hagynak el több csoportban is. Bámulatos, hogy egyesek ennyi kilométerrel lábukban is mire képesek. Mielőtt ismét megérkeznék Majkpusztára, egy polgárőr kalauzol át a forgalmas úton. Rendezésből csillagos ötös, mást nem is lehet adni erre. De az útvonal vége is szolgál még fénypontokkal: íme a tavacska, melynek vizében bodros felhők tükröződnek, beljebb az erdőben romantikus kápolna bújik meg, majd az Oroszlány irányába vezető aszfaltcsík mentén mindenhol keltikék tündökölnek az ellenfényben. Ide Majkpusztára muszáj lesz ellátogatnom úgy, hogy nem sietek sehova...

Tavacska Majkpusztán

Bányászmotívumos ház Vértessomlón

Örülök, hogy hamarosan beérek, a városban megtáltosodom, újra futni kezdek. Látom, hogy a 12 órába még bőven beleférek, hiszen még este 6 óra sincs és ugye reggel 6 után indultam pár perccel. Izgulni, sietni most már felesleges, a futásom már inkább csak levezetés, avagy a nap méltó lezárása, keretbe foglalása. Ennek megfelelően a sportcsarnok előtt megint elkavarok, és a parkolót találom meg először. De most már ismerem a járást, így jócskán szintidőn belül betalálok a sportcsarnokba is. Kolompszó, hajrázás, gratuláció fogad, mint egy igazi versenyen, holott ez csak egy teljesítménytúra. Lányos zavaromban alig tudom előkotorni az itinerem, sőt az érmem is majdnem elfelejtem átvenni. 11 óra 34 perc alatt sikerült körbejárnom (részben futnom) a Vértest. El sem hiszem!

Keltikék az út mellett

Közben üdvözöl Mária, a hölgy, a kivel majdnem együtt indultunk, és nagyjából fej-fej mellett haladtunk végig. Ő pár perccel előbb robogott be. Megbeszéljük, hogy együtt vonatozunk haza. Közben még megkeressük a leadott csomagom is – átöltözni már nem lesz idő, mert sietni kell a vonathoz. A vonaton összebandázunk két teljesítő sráccal is. Útközben már azon tanakodunk, vajon mi lesz a következő nagy túránk. Mert hiába sajognak még az izmok, izzanak a talpak, már mennénk újra. A Sárga 70-ben állapodunk meg, de én nemsokára rájövök, hogy az sajnos nem fog menni, hiszen majdnem aznap futom a WTF Börzsöny 33 km-ét (menet közben már azon filóztam persze, hogy az túl kemény lesz nekem, át kéne neveznem valami rövidebb távra). De már otthon addig böngészem az internetet, amíg rá nem találok a Gombos testvérek május végi egyszeri rendezésű túrájára, a Communitas Fidelissimára, és már tudom, ez lesz az enyém. Régóta ígérem már nekik, hogy egyszer elmegyek hozzájuk túrázni Szombathely környékére – most ideje beváltani az ígéretet. Kis dilemma még, hogy százas legyen vagy maraton, mert ugye ezt a kevés szintes maratont lehetne nagyjából végigfutni, százast viszont már régen, több mint 20 éve csináltam (egyszer a Kinizsin, az első teljesítménytúrámon még). Sőt a hosszabb távban a kedvenc Kőszegi-hegységem is benne van. De szerencsére van időm még gondolkozni.

Strava-link (amit végül sikerült egybepakolnom két mérésből):