Hétköznapi terepeink 1. - A Dobogó

Ősszel a Dobogó alatt

 Néha előbújik belőlem az ideiglenesen vagy végleg nyugdíjazott, megcsömörlött túravezető még úgy is, hogy mostanában ritkábban viselek bakancsot mint futócipőt. Szívesen fedezek fel olyan helyeket, ahol jóformán a madár se jár, de ezeket nem szeretném kizárólag magamnak tartogatni – bár őszintén szólva, azért nem bánom, hogy nem botlok hétköznapi terepezéseim közben lépten-nyomon emberekbe. Gondoltam, indítok ötletbörze jelleggel egy olyan sorozatot, ami könnyen elérhető, városhoz közeli és egyben érdekes és szép helyeket mutat be, ahol terepen (is) futhatunk, annak ellenére, hogy jóformán ki sem tettük a lábunkat a városból. Elsősorban, valamint praktikus okokból, szűkebb pátriámra, a XI. kerületre koncentrálok: a kerület jó nagy, nem is annyira lapos, bőven van miből csemegézni. Bár a futás áll a fókuszban, természetesen a javasolt útvonalak turistaként vagy akár hétvégi sétaként is teljesíthetők.

Első körben a Dobogó nevezetű dombnak és környékének vágunk neki: lesz szó hasmenéses tehenekről, akasztásokról, glaubersós rétekből összegründolt palotákról, rejtélyes emlékművekről egy elhagyatott parkban, valamint egy egyelőre szerencsére nem megvalósult szuperkórház projektről.

Itt Kelenföldön az olyan futó, aki nem akar, vagy nem szeret aszfalton edzeni, viszont kedveli a szinteket, meglehetősen kiváltságos helyzetben van. Jobbnál jobb helyszínek kínálkoznak, hiszen karnyújtásnyira vannak a Budai-hegység a városba is bekúszó nyúlványai (azaz jobban mondva a város kebelezte be őket). Amikor azonban időszűkében van az ember, nincs ideje hosszasan buszozni, villamosozni fel a Normafára, KFKI-hez, Gazdagrétre, Hűvösvölgybe vagy más közeli népszerű kiindulópontra, elpazarolva máris fél- háromnegyed órákat az életéből, kockáztatva, hogy például elkésik a munkahelyéről vagy rásötétedik. Ilyenkor a legegyszerűbb otthonról indulni vagy esetleg néhány megállónyi távolságból (mondjuk az Etele térről).

Persze még az Etele téren, forgalmas csomópont lévén, is nagyon benne vagyunk a város sűrűjében, de innen meglepően hamar olyan környezetbe juthat az ember, ahol a nagyváros közelségét csak az autóutak zaja sejteti. Vegyük tehát fel a nyúlcipőt és induljunk neki a vasúton túli Őrmező utcáinak és célozzuk meg a Balatoni utat. Legjobb a Mikes Kelemen utcán megközelíteni (ami egyébként Strava szegmens is egyben, ráadásul aki a Mikes Kelemen úton haladva odafigyelt az utcatáblákra, máris észrevehette Saxlehner András nevét, akiről hamarosan többet is megtudunk.) Ennek az utcának végén egy macskaköves lejtő levezet a forgalmas út melletti szervizútra. (Létra utca a becsületes neve, és egy idő után már nem is aszfalt.) Alternatíva az Őrmezei úton való megközelítés, ahol már a zöldterület határán haladhatunk. Ez a zöldterület pedig nem más, mint az Apenta Ferencz József Keserűvíztelepe. Ugyan ez a védett terület be van kerítve, de annyira nem gondosan, hogy ne lehetne ide bejutni. Mindenesetre senkit se biztatnék az illetéktelen behatolásra, néhány réten, gondozatlan, ráadásul aszfaltburkolatos ligetes részen, valamint elhagyott épületromon és persze a forrásokon kívül nem nagyon látni mást. Már csak amiatt sem, mert mindennek eszenciáját hamarosan teljesen legálisan úgyis élvezhetjük.

Hamarosan egy elágazás, azaz egy útvonalválasztási dilemma előtt állunk: jobbra haladjunk-e, át a főút hídja alatt, vagy egyenesen előre egy patakmenti ösvényen. Megsúgom, egyik választással sem járunk rosszul, de most menjünk csak egyszerűen előrefelé. A hídon túli nem kevéssé látványos réthez nemsokára úgyis lesz szerencsénk. Persze ez a patakpart sem csúnya – leszámítva azt, hogy itt-ott ezért vannak eldobott palackok, Szemlélve a minket körülvevő nádasokat inkább hinné magát az ember egy századokkal korábbi miliőben, mint lakótelepek, lakóparkok, autóutak szomszédságában.

A Keserű-ér egyik ágának partján

A kisebb labirintusnak is beillő Keserű-ér nevű vízfolyás ezen a részen kétfelé ágazik és mi északról délre nézve a nyugati ág partján vagyunk. A másik ág már a védett területen található, itt viszont szabad az átjárás. Szerencsére még hétvégén is viszonylag kevés emberrel lehet találkozni erre, annak ellenére, hogy a lakott terület tőszomszédságában vagyunk, néhány sétáló, kutyás szokott szembejönni csak. Mintegy fél kilométer megtétele után egy út keresztezi a patakot. Ha egyenesen haladnánk tovább, a források területére jutunk (ahova ugye tilos belépni), ha balra fordulunk, az Örmezei út parkolójához érünk egy kicsit szemetes, elhanyagolt ligetben. Mi azonban inkább forduljunk jobbra, így a Poprádi út kanyarjához jutunk, az Őrmezői Kutyasuli mögé. Bevesszük a kanyart, ha szerencsénk van, lehet kicsit a kutyusokkal is haverkodni vagy éppen belepillantani, hogyan zajlik a kiképzés, aztán újabb jobbkanyar után megérkezünk a meglehetősen forgalmas Balatoni úthoz. Az átkelés néha futóhoz méltó komoly kihívásnak tűnik, de ne legyünk türelmetlenek, előbb-utóbb át tudunk szökni a túloldalra egy alkalmas forgalmi hézagban.

II. világháborúban elesett katonák emlékére állított kereszt

Máris itt vagyunk a Dobogóra felkapaszkodó Budapesti bobpálya bejáratánál, ami közelről úgy tűnik, mintha zárva lenne, de egyébként a honlap alapján nagyon is üzemel. Ha szemfülesek vagyunk, két érdekes szobrot, emlékművet is megpillanthatunk. Az egyik egy kereszt némileg giccses angyalkával, felirata szerint II. világháborús katonai emlékmű. Sajnos arra vonatkozólag, hogy konkrétan milyen esemény során, kik estek el itt, semmit sem találtam. Nyoma sincs az interneten, semmilyen szoborjegyzékben vagy helyi vonatkozású cikkben ennek az emlékműnek. Lehetséges, hogy az ostrom során déli irányba próbálkozó kitörők emlékét őrzi, de ez tényleg csak találgatás részemről. Majdnem szemben evvel az emlékkereszttel egy imádkozó nőalak, valószínűleg Szűz Mária vigyázza egy kerítés mögött, egy kő mellett a bobpálya területét (ígérem, legközelebb lefotózom). És aki figyelt, észrevehette, hogy egy ideje már megint aszfalton haladunk. Így lesz ez még mintegy egy kilométeren keresztül, mikor is a Keserű-ér megint egy másik ága mentén, a valamikori keserűvíztelep házai között kanyargunk a Kőérberki szikes rét szomszédságában. Tehát a látvány némileg ellensúlyozza az aszfaltozást, főleg, hogy rálátunk a Gazdarét fölötti hegyekre (Frank-hegy, Budaörsi-hegy, Farkas-hegy, Budaörsi kopárok csoportja), bal kéz felől meg a Kamaraerdő vonulatára is. Megint a város közelségét meghazudtoló miliő – csak az autópályazaj ne lenne!

Egy decemberi reggelen a Keserű-ér hídján

Erről a területről azt érdemes tudni, hogy a főváros környékének utolsó megmaradt szikese, kialakulásában a felszínhez közeli glaubersós talaj játszott közre. A természetközeli állapot fennmaradása annak köszönhető, hogy ez volt a közeli gyógyvízforrások védőterülete. A gyógyhatású vizek kiaknázása Saxlehner András (1815 - 1889), türingiai származású nagykereskedő nevéhez fűződik. Jó kereskedőként akkor lett figyelmes az üzleti lehetőségre, mikor egy az állatait ezen a területen legeltető budaörsi gazda arról panaszkodott neki, hogy a tehenei nem akarnak inni, mivel keserű az itteni kutak vize, ráadásul még hasmenést is okoz nekik. Nosza bevizsgáltatta a vizet, majd miután bebizonyosodott a gyógyító ereje, 1862-ben ügyesen fel is vásárolta az itteni földeket, azaz a Dobogó és a Péter-hegy közti örsödi és őrmezei, közel 40 hektárnyi területet. Német származása ellenére Saxlehner magyar identitással is rendelkezett, a telep fénykorában 70 fúrt kútból származó gyógyvizet is magyar néven, Hunyadi János vízként kezdte palackozni. A gyógyvíz hatóanyaga a glaubersó, illetve keserűsó volt, mely hashajtó hatással bír és egyben bélhurutos és epepanaszokat, valamint más megbetegedéseket is gyógyít. Kiemelkedő, akár még ma is helytálló marketingmunkával reklámozta a cég terméket, külföldön, több országban rendelkezett képviselettel. Még New Yorkban, a Wall Street egyik felhőkarcolóján is egy hatalmas kakas hirdette a víz gyógyerejét: „Amikor a kakas a reggelt hirdeti, igyon Hunyadi János természetes keserűvizet!"

Különböző korabeli reklámok:

A keserűvíztelep korabeli képe a FSZEK gyűjteményéből

A telepet 1888-tól még vasútvonal is összekötötte a 2,5 km-re lévő kelenföldi pályaudvarral. Az egykori posztókereskedőnek bejött a gyógyvizes üzlet: 1889-ben már 6 millió keserűvizes palackot forgalmazott itthon és külföldön, a Ménesi úton és az Andrássy úton is vásárolt villát (Ménesi út 21. és Andrássy út 3 (volt Postamúzeum). Palacktöltő gépet is szabadalmaztatott, a telepen bevezette a villamosságot, ami akkoriban úttörő jellegű volt. Később tevékenységéért a Ferenc József-rend lovagkeresztjét is megkapta. Halála után a fiai vitték tovább az üzletet, ami az I. világháború után hanyatlásnak indult, mivel megcsappant a víz iránti kereslet. A család a II. világháború közeledtével emigrált.

A régi épületek közül pár ma is látható

A kalandpark bejárata

A keserűvíztelep épületei közül néhány ma is áll, bár a II. világháború sok kárt okozott. A nádassal benőtt, mocsarasnak tűnő tájat átszelő aszfaltcsík, stílszerűen Gyógyvíz utca, két oldalán ezekkel találkozhatunk. Az egykori központi épület az út kanyarjában jelenleg vasudvarként üzemel. További házak lakásként, illetve egy élménypark fogadóépületeként funkcionálnak, ahol mindenféle különleges járműveken száguldozhatunk vagy éppen paintballozhatunk. Így senki se ijedjen meg, ha esetleg farkatlan, kajla fülű macskák keresztezik útját, vagy kerítés mögül ádáz kaukázusi ebek acsarkodnak. Eddig mindig megúsztam szárazon ezeket a találkozásokat – tapasztalataim szerint legfeljebb a macskák kószálnak ugyanis szabadon.

A keserűvíztelepen átvezető utca a farkatlan cicával

Mielőtt befordulnánk a kalandparkba egy katonát ábrázoló falfestménynél, húzódjunk balra, egy keskeny, kőlapokkal kirakott, kicsit gondozatlan, de hangulatos ösvényre. Ezen juthatunk ki a forrásterület kerítése mellett a Kőérberki útra. Pár lépést jobbra megteszünk a bicikliúton, majd térjünk le jobbra a murvás útra, ezen haladjunk előre, követve a Top Mancs kutyaiskola tábláját. Ennek megfelelően forduljunk majd jobbra az első kereszteződésnél. Máris itt vagyunk a Dobogó nevezetű dombocska alatt, ami ősszel bámulatos színekben pompázik az Egér útról szemlélve. És megint választás előtt állunk: a kutyaiskolát elhagyva futhatunk egyenesen tovább egy erdei ösvényen a domb alatt, vagy akár beléphetünk a szomszédos, parkosnak tűnő területre, felkapaszkodva a domboldalba. Mi most a mászást választjuk, de az erdei ösvény sem megvetendő, ha nem riadunk el attól, hogy néhol még látszik annak az irdatlan mennyiségű hulladéknak a nyoma, amit valaha idehordtak, vagy hogy az ösvény túlfelén ki van téve egy hatalmas magánterület tábla egy sorompón. (Erről a feléről viszont semmi sem tiltja a behatolást az erdőbe...) A hulladékot egyébként egész szépen eltakarították – én még emlékszem, hogy nézett ki ez az út néhány évtizede. Ahhoz képest egész kellemes kis erdőben haladhatunk, egy helyen egy magasles is feledteti velünk azt, hogy tulajdonképpen Magyarország fővárosában futkározunk.

Na de térjünk vissza a Dobogóra egy rövid, de mégsem túl kellemes kaptató erejéig. Ígérem, útközben számtalanszor meg fogunk állni, mert annyi furcsasághoz lesz szerencsénk. Az egész területet valami elhagyatott, már-már urbexes hangulat lengi be. Olyan parkszerű, ligetes a hely, de mégis elvadultnak, kevéssé gondozottnak tűnik, pedig padok is vannak. Egy központi murvás ösvénytől balra mindenféle kusza ösvények vezetnek az elszórt bokrok-fák között. Ráadásul ősszel a pazar színek még inkább dobnak ezen a hangulaton. Pont olyan, mintha egy elvarázsolt liget lenne. Nem is csoda, hogy hamarosan különös emlékkövekre bukkanunk, melyeken már halványodik az írás. Egyikre az 1980-as moszkvai olimpia aranyérmeseinek névét vésték, a másikra az újkori nyári olimpiai játékok évszámát és helyszínét az 1992-es barcelonai játékokkal bezárólag. Mintha megszűnt volna továbbforogni a történelem kereke, vagy kihalt volna az emberiség, esetleg soha többet nem rendeztek volna valamilyen okból olimpiát, vagy egyszerűen csak a park létét felejtették volna el.

Ha nekiállunk az interneten kutakodni sem tudunk meg sokat erről a rejtélyes helyről. Ugyan a geoládázók már felfedezték maguknak, de történetéről ők sem tudnak többet a fentebb kiderültekről, esetleg még a tervezett kórházegyüttessel vagy erdészeti munkálatokkal kapcsolatban olvashatunk erről a helyről. De sehol semmi adat arra vonatkozóan, mikor, miért jött létre a park és vajon miért merült feledésbe egyszerre.

Viszont korabeli újságokba, dokumentumokba belelapozva máris érdekes adatokra lelünk.

Részletek a Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyveiből (HU BFL XXIII.102.a.1) 1980. június 4.

Tehát 1980 júniusában még csak tárgyalások folynak a park létrehozásáról. Ennek ellenére a Népszabadság már 1980. május 23-án arról tudósít, hogy "Felavatták az olimpiai parkerdőt". A cikk kifejezi abban való reményét, hogy: "Miként a park fái úgy az olimpiai gondolat is egészségesen fejlődik majd." A fák végül is tényleg szépen fejlődtek tovább, csak éppen...

A park ötlete dr. Temes Judit, olimpiai bajnok úszónőtől származik, az átadás pontos időpontja 1980. május 22. volt, ekkor olimpiai bajnokok ültették el az első díszfákat a Népsport 1980. május 23-i tudósítása szerint. A Kertészeti Egyetem táj és kertépítési tanszékének tervei alapján a KISZ és vállalati összefogás útján jött létre a park. 1980. szeptember 23-án a Magyar Hírlap írja, hogy az őrmezei lakótelep előtt épülő óriási Olimpiai park elkészítésén, illetve felújításán százak vettek részt. Emlékfaültetések a Kerületi Figyelő hírei alapján később is történtek, például 1980. november 5-én.

Ugyanerről a faültetésről a Pest Megyei Hírlap november 4-i száma is tudósít

Kicsit hézagos a történet, mert a következő találat, a Magyar Hírlap 1988. január 13-i cikke már a park sorsa miatt aggódik. Ugyan elhangzik pár olyan hangzatos szólam, hogy "... az Olimpiai Park és az olimpiai eszme fontos, éppen ezért most már odafigyel majd a tanács a területre, sőt a Budai 11 elnevezésű lakóhelyi sportegyesület is tervezi a támogatást...", meg hogy "az Olimpiai Park azért is fontos, mert az olimpiai eszme hirdetésén kívül jó sportolási lehetőséget is nyújt", de sajnos a nagyszabású tervek megvalósítása nem következett be (így persze megmaradhatott a természet nagyjából eredeti szépsége ezen a területen és lehet, hogy nem jártunk ezzel annyira rosszul). Ekkor ugyanis még vannak tervek a jövőre nézve, a park tetején található bunkert például győzelmi dobogóvá alakítanák át és csinálnának egy szabadtéri térképet az olimpiai városok megjelölésével, valamint az olimpiai ötkarikákat is megépítenék csatornaépítésnél használt betonkarikákból. A moszkvainál régebbi olimpiai játékok magyar győzteseinek is állítanának emlékkövet és esetleg még a szöuli játékok előtti eskütételt is ide terveznék a nyilatkozók ötletei alapján. A park gondozását nevelőotthonban lakó gyermekekre testálná a Start nevezetű Sportegyesület, mely felkarolná a park ügyét. Ez meglehetősen naiv (nem mellesleg költségtakarékos) ötletnek tűnik, talán nem csoda, hogy nem lett belőle semmi. A NOB részéről Schmitt Pál úgy véli, hogy a park a Los angeles-i olimpia előtti-utáni események miatt került végül ebek harmincadjára és javasolja, hogy állítsanak szobrokat ide a bajnokainknak. 

Valójában tényleg az történhetett, hogy az 1980-as moszkvai olimpia, valamint az azon elért sikerek miatti felbuzdulásban gyorsan létrehoztak egy parkot az olimpiai gondolatnak szentelve, majd 4 évre rá a következő, Los Angeles-i olimpia számunkra kimaradt, így ezzel a park léte is feledésbe merült, röpke 8 év alatt gazdátlanná és gondozatlanná vált. Az emlékkőre azonban Barcelonáig bezárólag mégis felkerültek az olimpiák, pontosan nem tudjuk, mikor.

2011-ben viszont a Heti Válasz a Dobogóról szóló cikkében már megint arról ír, hogy a park visszavadult, mivel senki sem használja, így valószínűleg nem sok minden történt a felújítás vagy állagmegóvás érdekében később sem.

Ha még feljebb mászunk az egyre meredekebb emelkedőn, narancssárga bogyós bokrokra lehetünk figyelmesek. Ugyan már az autópályáról, sőt légifelvételeken se nagyon látszik, de ezek a bokrok az olimpiai ötkarikát formázzák, amiről a fenti cikkekben is szó esik. Persze ez az arra járó perspektívájából az alakzat nem látszik.

Ha figyelmesen megnézzük a képet, az autópályához közeli tisztáson felfedezhető az ötkarika (forrás: geocaching.hu)

Már fent vagyunk a gerincen, mikor figyelmesek lehetünk egy bajszot viselő bunkerre is. Ha továbbmegyünk a gerincúton, előbb-utóbb a bobpálya kerítése állja majd az utunkat, de érdemes vissza-visszanézni, mert gyönyörű a kilátás a Széchenyi-hegy irányába. Ellenkező irányba meg Gazdagrét, Őrmező lakótelepeit láthatjuk, meg a várost, ami egyébként szintén szép, ha esetleg az urbánus látvány iránt vonzódnánk inkább. Nem is gondolná az ember, hogy elődeink ezt a helyet vesztőhelynek használták – erre utal a domb német Galgenberg (szabad fordításban Akasztófa-hegy) elnevezése a régebbi térképeken. A középkorban az utak mellett elhelyezkedő magaslatokra elrettentésképpen gyakran állítottak bitófákat: ha nem tartod be a törvényeinket, akkor lógni fogsz!

A bunker a hegygerincen háborús időkről mesél

Őszi színpompa a Dobogó tetején - középkorban egész más látvány fogadhatta az erre járókat

A bobpálya elkerített területe miatt nem tudunk lemenni a domb túloldalán (nem mindig volt ez így), de ha visszafordulunk, akkor jobb oldalon figyelmesek lehetünk egy meredeken levezető ösvényre. Kezdjünk ereszkedni, közben azért figyeljünk a lábunk elé a kiálló gyökerek miatt. Hamarosan azon a hatalmas mezőn találjuk magunkat, ahova korábban nem tértünk le a Balatoni út hídjától. Jobbra a Széchenyi-hegy, illetve Gazdagrét lakótelepe és a Szent Angyalok temploma látható, balról meg a Kamaraerdő vonulata, előttünk családi házak. Egész kellemes, viszonylag zöld látvány. De a furcsaságok sora még itt sem ért véget: szemben velünk egy nem túl sikeresen fának álcázott adótorony ékeskedik. Mondhatni elsőre kilóg a lóláb, azaz az adótorony.

Szuperkórház-rét by night rosszul álcázott adótoronnyal

Kilátás Gazdagrétre és a Széchenyi-hegyre

A hatalmas mezőt akár körbe is futhatjuk vagy átvághatunk rajta közvetlenül az autóút alatti átjáróhoz. Az átjárótól nézve is megcsodálhatjuk a domb őszi színeit. Nem is érti az ember, hogy lehetett pont ide, erre az utolsó zöldterületre tervezni a hatalmas kórházkomplexumot, azaz az úgynevezett szuperkórházat, vagy rendes nevén a dél-budai centrumkórházat. Remélhetőleg itt sosem épül fel és megmarad a rét a jelenlegi állapotában. Érdekes módon itt sem szoktak tömegek sétálni, pedig karnyújtásnyira a város - szóval nem egy hűvösvölgyi Nagyrét. Futók is csak elvétve vannak, pedig a réten egy szegmens is körbevezet, meg egyébként is ki ne szeretne ilyen látványos helyen körözni. Ma éppen arra utaztam busszal és láttam, hogy itt is kint van egy Magánterület felirat, ami egyébként a rétre menet láthatatlan - szóval lehet, hogy ez is elriasztja a látogatókat.

Innen már csak annyi dolgunk van, hogy az aluljáró után az idevezető úton (vagy bármilyen tetszőleges útvonalon) visszanavigáljunk az Etele térre.

Az útvonal adatai:

Táv: 7 km (Szuperkórház-rét kör és Dobogó alatti kitérő nélkül)

Szintemelkedés: 63 m

Kalandfaktor: inkább azoknak, akik valamennyire bevállalósak - azaz nem riadnak meg magánterület táblák, kerítés mögött fogaikat csattogtató kutyák, elhagyatott területek, esetlegesen felbukkanó hajléktalanok és dolgozó lányok esetén (ugyan velük még sosem találkoztam, de az Olimpiai park kapcsán egyes ládás beszámolókban előfordulnak, a Dobogó rét felőli oldalán hajléktalanok nyomait én is felfedeztem)

Futóknak: Az útvonal mintegy egyharmada terep, a többi aszfalt, különösebben nem nehéz, leszámítva a Dobogó emelkedőjét, valamint az onnan levezető kicsit technikásabb rövid lejtőt. A Balatoni úton különösen körültekintően keljünk át. Az útvonal több Strava-szegmenst érint (nem mindegyikre hívtam fel külön a figyelmet). Bocsánat, de nem vagyok barátja az Alltrailsnek, számomra nehézkes a kezelése és mivel nem tudok turistautakat megjeleníteni, alkalmatlan is, így túrázóként szocializálódva az OSM felületét használom.

Link az útvonalhoz: itiner

Azok a csodálatos terepfutók és rettegett versenyeik

 

Willkommen im Saarland

Első találkozásom a Vértes Terep Maratonnal sokkal korábbra datálódik mint terepfutó mivoltom. Hogy pontosan mi is lehet az évszám, már nem tudom, 2011, 2015 és 2016 is szóba jöhet (igen, ennyire régi verseny a VTM), mert ezekben az években vezettem a VTM útvonalát érintő túrákat. Inkább hajlok a két utóbbi időpont, főleg a 2016-os túra felé, mert a versenyzők láttán a szent borzadály mellett felsejlett valami halvány vágyakozás, hogy én egyszer... Valamint konkrétan emlékszem, hogy erősen szemeztem a futók Hoka és Salomon cipőivel. Történt ugyanis, hogy túránk keresztezte a futók útvonalát, akik sárosan, izzadtan és főleg futva küzdöttek a Vértes domborzatával mintegy 40-50 km-en keresztül. Akkoriban már kóstolgattam a futást, emellett mint turistából, túravezetőből lett (koca)futó, természetesen a terepfutást is, de leginkább abban a formában, hogy ha kedvem szottyant hozzá, futottam kb. 5 km-t, meg esetleg elmentem évi egy-két, 10 km körüli (lehetőleg ingyenes) versenyre. A terepfutás meg abban merült ki, hogy hosszabb teljesítménytúrákba, mint a Pálos 70, bele-bele futogattam. Mondhatni a táv már régóta a lábamban volt, de ugye a tempó... 

Egyszóval a VTM terepfutói számomra egyfajta csodalények voltak, csupa Superman és Superwoman,  akik képesek dacolva a terepviszonyokkal, meredélyekkel, egyhuzamban akkora távokat lefutni, amit még gyalog is viszonylag kevés ember bír.

2016-ban is sikerült feljutnom a Körtvélyes tetejére - csak éppen még gyalog

Aztán bő két éve elkapott a gépszíj, alkalmi futóból rendszeresen edzővé váltam. Megmaradt a terep, a természet szeretete is, hiszen már ovis koromban is a hegyeket jártam szüleimmel. Jöttek az egyre hosszabb távok, már a félmaraton se volt álom, majd a 30 km-t is abszolváltam tavaly ősszel, és idén tavasszal a maraton is meglett, bár pocsék idővel és kínkeservesen az erős szembeszél miatt (is). Terepen is szépen haladgattam előre, a 10 km körüli távok után jöttek a hosszabb, 20 km körüli versenyek is, majd 2022 tavaszán megtörtént a randevú a VTM félmaratonjával is, magamhoz képest abszolút nem rossz eredménnyel. Közben persze a teljesítménytúrázást se hagytam abba, de futás ügyileg a történet általában 20-30 km táján mindig megfeneklett. Persze az edzés nem tűnt eredménytelennek, az időimen sorra javítani tudtam, sőt egyre könnyebben ment a futás egy-egy hosszútávú túra bármelyik fázisában, akár a végén is, nem beszélve az egyre gyorsabb regenerációról. Csak éppen folyamatában nem sikerült futom. Általában győzött mindig a kényelmességem, lustaságom, a hang a fejemben vagy éppen a szimpatikus emberek társasága - kifogást ugye mindig könnyű találni a nem futásra.

Idén azonban eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, megpróbálom a Pálos 70-en megdönteni az eddigi rekordomat, ami szűk 14 óra. Ez nem lehetetlenség, hiszen ebben rengeteg a holtidő gulyásevés, pontokon ácsorgás és az út mintegy kétharmadának gyaloglása kapcsán. Jó reményt adott minderre, hogy idén pünkösdkor megcsináltam egyhuzamban az OKT 70-et is egy olyan szakaszon, aminek paraméterei hasonlítanak a Páloséhoz. A teszt sikerült, nagyjából egy órát valóban nyertem. Viszont a futás itt is csak kb. 25 km-ig ment egyhuzamban. Aztán jött jó sok gyaloglás is, ott is, ahol a terep futható lett volna. A végén már akár lejtőkön is... 

Szóval idén úgymond a Pálos 70 lett volna a főversenyem, de egy hétre rá ott volt a nagyon szimpatikus és szintén szép kihívásnak ígérkező VTM is. Nehéz dilemma volt, de a Pálos 70 egyértelműen vitte a prímet, ha már egész évben erre készültem. De aztán húgom minden számításom keresztülhúzta avval, hogy kitalálta, hogy a nagy napon akar pont férjhez menni. Még úgy is, hogy ő és a majdani férje is rendszeres résztvevője ennek a túrának. De ha nincs más jó időpont az esküvőre, nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy idén fuccs a főversenynek. De veszve sincs semmi, kell találni másik kihívást - ez lett a VTM (talán nem véletlenül).

De még mindig tele voltam kétségekkel - vajon nevezhetek-e én az eddigi teljesítményemmel egy ekkora távra? Ugyan a szintidő nagyon megengedő, 7 óra, de azért nem szeretném ezt végletekig ki is használni, mert abban már nem feltétlenül a futás dominálna. Szerencsére volt olyan futótársam, akinek biztatása megadta a végső löketet (köszi, Vili!) és mertem nevezni a klasszik maratoni távra. Igen, arra a versenyre, ahol azok a fantasztikus földönkívüli lények futottak menő terepszerkóban!

A hosszabb tereptávok felé Száron keresztül visz az út

Próbáltam célirányosan terepen edzeni, futni egyhuzamban 2 órát, ismerkedni az útvonallal, futni egy 25 km-es Mókus-kört, de úgy éreztem, hogy azon túl, hogy egyre inkább a lábamban vannak a kilométerek, a tempót valahogy nem találom. Pedig egy hónapja futottam egy PB közeli félmaratont is aszfalton. Aztán azon is jól eltöprengtem, hogy vajon milyen célidőt jósoljak magamnak? Egy Börzsönyben futott 23 km-es verseny alapján például nehéz bármit is mondani, de még egy Gánt trail 13 km alapján is, pedig az a Vértesben volt. Két vértesi Peaks alapján meg pláne, hiszen abban nem csak futás volt. Az útvonalpróbámon Szárligettől Várgesztesig is sok volt a fotózással, beszélgetéssel és egyéb molyolással szerzett holtidő. Az aszfaltos, de a felétől viharos szembeszeles maratonom közel 5 órás végeredménnyel zárult - itt is jöhet bármilyen hátráltató tényező. Vagy esetleg kétszerezzem meg a tavaszi VTM félmaratonom célidejét (2:18:03)? Végül mindent összevetve arra jutottam, hogy 5 óra 30 perc már reálisnak tűnik a befutásra, ha minden jól megy, számolva a közel 1000 méteres szintemelkedéssel is. Ha meg nem megy jól a futás, szóba jöhet bármi, ami ezen túl van, akár 6 órán túli idő is.

Utolsó fotók rajt előtt

Aztán felvirradt a verseny napja, a vonat megérkezett Szárra egy kétségekkel még mindig teli versenyzővel, de már nem volt visszaút. A sportcsarnok felé tartva a ragyogó napsütésben próbáltam összekapirgálni az irányelveimet: Nem nyerni, másokkal versenyezni jöttem ide, hanem teljesíteni, magam határait feszegetni, aki siet, az hadd menjen. A végére is kell az erő, tehát csak tartaléklángon szabad égni, főleg az elején, nehogy a végére ellobbanjon az a gyertya. De mindez nem azt jelenti, hogy majd szépen kényelmesen besétálok a célba, ha már terepfutás, akkor legyen is az, kivéve ott, ahol tényleg nem megy (mert azért akad ilyen még a lankás Vértesben is...). A holtidőt (fotózás, dumaparti, pontokon időzés, miegyéb) a lehetséges legkarcsúbbra kell szabni. A legfontosabb pedig: az ajándékként érkezett csodás napsütést, a színeket ontó őszi erdőt, valamint annak ezernyi rezdülését, amennyire a tempó és a rendkívüli táv engedi, szeretném kiélvezni.

Rajt előtt, tele kétségekkel

Visszaszámlálás, dudaszó, óra lenyomva és már taposom is első terepmaratonom első kilométereit Szár nem túl sík utcáin - rögtön egy szép kis emelkedővel indítunk. De mindez most kevésbé visel meg mint tavasszal a félmaratonon, pedig jobb tempót megyek mint akkor (bár ezt még itt és most nem tudom). Megérkezik a hegy előbb lankásan, majd egyre meredekebben, számomra már futhatatlanul. Szerencsére találok nyulat egy hosszú botot egyensúlyozó srác személyében, aki szintén erős tempót tud gyalogolni hegynek felfele (bot használata nélkül is). Bár talán ő kevésbé boldog tőle, hogy így rátapadtam... Meg is lép, mikor az ellenőrzőpont után futhatóvá válik az út. Felfelé a hegyre történt még egy rövidke eszmecsere a 3-as Speedgoatom kapcsán, úgy tűnik, nem csak nekem jön be ez a cipő. Nekem annyira kedvencem, hogy még így 800 km közelében is ezt választom, pedig van még pár türelmetlenül toporzékoló versenylovam, még egy vadiúj 5-ös Speedgoat is. (Naná, hogy azon a hírhedt leárazáson szereztem - nekem éppen szerencsém volt és kihozták). Egyelőre még nem érzem, hogy veszített volna a régi darab a csillapításából és a majdani, egyre közelgő, csúfos szétszakadásának is nüansznyi jeleit látom csak. 

No de haladjunk így, már a Körtvélyes csúcsához vezető jelzésen túl is hosszan elnyúló hegyháton a macska-bükki elágazás felé, ahonnan is elkezdődik a várva várt lejtő. Futóként eddig ismerős volt az útvonal még a félmaratonról, de innentől olyan szakaszok jönnek (a kék jelzés Várgesztesig terjedő szakaszát, valamint a félmaraton leszálló ágát kivéve), ahol futóként legjobb esetben is csak ellenkező irányból közlekedtem. Turistaként viszont akár többször is, de azóta évtizedek is elmúltak. 

A Vértesnek ez az északi része az, ami a fővárosból autó híján is gyorsan és egyszerűen elérhető volt, így kamaszként a családdal, majd egyetemista barátokat terelgető zöldfülű túravezetőként gyakran jártam az itteni erdőket. Tehát szerencsére eltévedéstől most sem kell nagyon tartanom, vész esetén a Locuson rögzített útvonal is ott lapul a zsákom zsebében figyelő telefonon. Ez a túravezető sír bennem, mikor kénytelen vagyok elrohanni olyan látványosságok mellett, mint a körtvélyespusztai kápolna vagy a régi erdei temető és a kilátóhoz se tehetek kitérőt... És a vadak illata is csak néhány másodpercre csap meg, nem is beszélve a csodaszép, fotóra kívánkozó gombákról, sziklákról, várromokról, az előttem fénypásztában szállingózó falevelekről. De most futni jöttem és nem csodát látni és álmélkodni, elégedjek meg azokkal az apró élménymorzsákkal, amit elém szór az út. Először is az tűnik fel, hogy a kék kereszten egyre több turista érkezik szembe, sőt egy-egy futó is jön. Jó turistaként köszöngetek tehát bőszen, de csak a temetőnél lévő elágazásnál derül ki számomra egyértelműen, hogy bizony nem a mienk az egyetlen vasárnapi rendezvény a Vértesben. 

Küzdelem a Mária-szakadékban (háttérben a dekoratív Inka-szikla)

Felkaptatok a kilátó irányába vezető kék kereszten először a sótabletta lenyelése körüli hercehurca miatt gyalogosan, majd mikor rájövök, hogy ez az emelkedő azért nem olyan combos mint elsőre gondoltam, futásra váltva, és kis híján elmegyek rossz irányba, mert arra látok egy egész tetszetős szalagkavalkádot. De egyes szalagok kék-fehérek, másikak meg piros-fehér csíkosak, tehát nem a mieink. A mieink jobb kéz felé szintén ott libegnek, logikus is, hiszen a csákányospusztai turistaháznál van a pont. Oda azonban igen viszontagságos, kidőlt fákkal tarkított lejtő vezet. Gondolom, lesz ez még rosszabb a Mária-szakadékban, hiszen körülbelül egy hónapja is igen cudar volt ott a terep. A ponton mosolygós személyzet fogad, csipegetek a tálkákból és kérek kólát a kulacsomba. Indulok is gyorsan tovább, vár a szakadék annak minden szépségével és kihívásával. Egy turista bácsi azért kellően elbizonytalanít azt hangoztatván, hogy "ilyen emelkedőn nem kell futni". Mondom neki, hogy az még csak eztán jön majd. A szűkebb ösvénynél kicsi gyerekekkel kiránduló családdal találkozom, de mindenki udvariasan félreáll, sokan még biztatnak is. Én is igyekszem mindenkinek köszönni, a szembe futókat meg biztatni. Az első faakadálynál kicsit feltorlódnak a futók, de szerencsére várni nem kell és igyekszem én is gyorsan végezni a saját egyedi mászómutatványommal. A futást emiatt hanyagolom is, inkább engedem előre a gyorsabbakat. Még jó, hogy a mezőny itt nem oda-vissza halad. A szikláknál fotós leselkedik és sorra lecsap minden egyes áldozatára, ahogy liheg felfelé az egyre csúszósabb köveken. Aztán véget ér a hurok, az irányítók ugyanúgy örülnek nekem mint odafelé és én is nekik, amiatt is, hogy ezt a részt is abszolváltam. Pont errefelé volt, hogy őszinte bámulattal adóztam annak idején a terepfutóknak. Talán egy-két erre kirándulót most szintén megfogott a dolog, ki tudja. 

A kék kanyarjánál lévő stand nem a mienk, viszont a sárga kabátos irányítók igen, akik ismét helyes irányba terelnek, bár tudom magamtól is az utat itt. A rövid aszfaltcsíkon van idő felkészülni a kutyás fától (Csikasz volt a neve a vizslának) kezdődő emelkedőre. Most sajnos nem kísér szemmel az őzike, mint a próbafutásomon a legnagyobb kaptató előtt. Ezt gyalog tudom le, majd szaladok is tovább, innentől már szerencsére a várig kellemesebb részek jönnek. Igaz, a favágók kissé felszabdalták a terepet, szóval ami kellemes volt, az egyben kissé technikás is lett. Nem baj, szeretem az ilyet, kezdem is beérni az előttem haladó futót. Szembe is jön jó néhány ember, felváltva gyalog és futva. Ők biztos a másik rendezvényen (vagy a számukból és a különböző szalagokból ítélve rendezvényeken?) vannak. Egy helyen egy erdészeti gép állja el az utat - persze pont a mienket. Elaraszolunk mellette oldalazva. A vár alatt lehagyom az előttem futót mert egyre inkább visszavet a tempója, főleg, hogy most egy lejtő jön. Lent egy lány keresi az utat, de miután megtalálja az irányt, kiderül, hogy ő a gyorsabb, lassacskán nő is köztünk a távolság. Aztán a Rockenbauer fáig megint elfogy. A Szarvas-kútnál a teljesítménytúra pontőrei invitálnak viccesen, hogy ha végeztünk a versenyünkkel, menjünk még hozzájuk is futni egy röpke 30-ast. Hát biztos jól is esne 40 vagy éppen 50 km után. Haladunk tovább, megint nő a távolság köztünk olyannyira, hogy mikor látom, hogy a két előttem futó se tér le a Mátyás-kút előtti hegyre vezető útra, már nem tudok szólni nekik. Pedig ott a szalag, de ha nem figyelek vagy nem tudom az utat, megyek én is a kínálkozó murvás úton. Persze lehet, hogy a nagyobb mászást akarták elkerülni, de látatlanban ne ítéljünk. 

Igen kellemetlen ez az emelkedő, futni nem tudok rajta, nem is olyan rövid, de egyszer azért vége szakad. Mondja is egy szemből érkező futó, hogy hajrá, mindjárt vége. Meg hát persze tudom is az előtanulmányaimból. Szerencsére most kevésbé visel meg, mint múltkor. A forráshoz vezető lejtő se kellemesebb az előző emelkedőnél és ha ilyen szépen leereszkedtünk, máris kezdhetjük a mászást a Zsigmond királyos fa irányába. Győz a lustaságom, sétálok, holott múltkor felfutottam itt. El is hagy egy lány, de legalább húz magával. Azon kapom magam, hogy megint futok. Pár métert azért még belegyaloglok a fa utáni emelkedő legdurvább részébe, de utána nincs több séta egészen Várgesztesig. A lány egy kanyarnál elmarad, a mi futóinkkal már alig-alig találkozom. A horgásztónál néhány ember ácsorog terített asztalnál, hirtelen pontőröknek hiszem őket. De aztán látom, hogy horgászgatnak kedélyesen az úriemberek. Az egyik még oda is szól a másiknak: "Te, ma milyen jó csajok futnak el itt!"

A falu utolsó házainál tartok már, mire egy ismerősnek tűnő szerelést látok. Lehet, hogy Gábor az, volt osztálytársam, Edit férje? Ő is maratoni távon indult, de úgy becsültem, hogy jóval előttem lehet. Csak nem utolértem? Úgy tűnik, mintha gyalogolna is. Én is gyaloglok ezen felbuzdulva egy keveset, aztán a pont látványa annyira vonzó, hogy muszáj futnom. Tényleg Gábor az, ő már távozóban van én meg éppen még érkezőben, jó utat kívánunk egymásnak, aztán a töltekezésnek szentelem magam. Van miből, igazi terülj-terülj asztalkámról válogathatok. 

Az egyetlen verseny alatt készült kép

Aztán a pontőrök is jó utat kívánnak egy-egy hajrá kíséretében, így a ponttól kezdődő emelkedő első lépései is könnyebbnek tűnnek. A kék kereszt-sárga elágazásig még ismerős vagyok, kb. pont eddig is tart a lelkierőm a futáshoz. Gábor megint látótávolságba került, úgy látszik küzd az egyre meredekebb emelkedővel. A szalagok egy erősen felszabdalt meredek vízmosásba terelnek, ahol gyalog is elég kellemetlen haladni. Pont itt szoktunk elmenni mindig rossz irányba huszonéves túrázóként a Lófő-völgy felé. De ezek az emlékek már igen haloványak, mint ahogy arra sem emlékszem, milyen is volt itt felkapaszkodni. Küldök Petinek egy üzenetet, hogy már 24 km-nél tartok, aztán találok egy annyira dekoratív harkály tintagombát, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy lefotózzam. Hát legyen akkor ez az egyetlen kép, ami az út során készül! Sok időt itt nem veszítek úgysem miatta. Mászom tovább, ez a fránya emelkedő csak egyre rosszabb. Gábor ennek ellenére egyre közelebb kerül. Kicsit beszélgetünk, mikor utolérem, de ő már annyira kész, hogy inkább pihenni szeretne. Én meg küzdök tovább, csak legyek már túl ezen a meredek szakaszon. Szerencsére mire felérek, van erőm újra futni és a terep is velem van, lejteni kezd. 

Még egy futót elhagyok, mikor egy kerítés mentén kanyarog az út. Aztán más, gyorsabb futó meg engem hagy el, de így van ez rendjén. Alig ismerős ez a rész, pedig túráztam én már erre is, csak nagyon régen. Egy helyen a kék kereszt balra távozik, szalag híján nehezen tudom eldönteni, merre is menjek tovább. Szerencsére jó a megérzésem és nem kell elővennem a térképet, pedig már a telefon a kezemben van. Hamarosan irányítókkal találkozom, akik a bal oldali útra terelnek. A jelzés itt már zöld csík. Ez is idegen terepnek tűnik, pedig nem kéne, hogy az legyen, kedvenc Sárkánylyuk-völgyem torkolata ez. Sejtésem sincs, milyen régen jártam erre utoljára! 

A zöld egyre kanyarog, olyannyira, hogy elő kell vennem a telefont. Szerencsére rajta vagyok a vonalon, de bizonytalankodásomnak az az ára, hogy lehagy megint egy srác. Hát ennyi baj legyen! A zöld utolsó métereit már sétálom, de már látom is a frissítő állomást. Kínálgatnak mindenféle itallal, még géllel is, de hát a zsákomban lévők se voltak eddig túl kelendőek. Eddig szinte csak ittam a két sótabletta és az egy darab energiagumicukor elfogyasztását leszámítva, meg az asztalokról szemezgettem ezt-azt. És ez úgy tűnik, bőven elég is volt, mert éhes nem vagyok egy csöppet sem és az erőm is kitart még. Isot azért bőven iszom, mert kezdem érezni, hogy feszülnek a vádlijaim. Innentől jóformán már csak lejt a terep, néhány buckát leszámítva. Számítgatom, hogy ha innen gyalogolnék valami balszerencsés dolog folytán, talán akkor is beérnék szintidőn belül. De szerencsére itt még nem tartok, tudok futni, sőt újra hét perc alatti kilométereket mutat az órám. Rajta hát, fogyjon az út! Egy emelkedőn újabb futót hagyok le, majd egy másiknál egy másikat. Valahogy jobban esik most az emelkedőket is megfutni, így kevésbé jövök ki a lendületből. Elég szellős itt már a mezőny. Fogalmam sincs hol tarthatok a mezőnyben, hányadik lehetek, nem is foglalkoztatnak ezek a dolgok. Egy a lényeg: egyre közelebb kerülök a szári sportcsarnokhoz, ezzel az első terepmaratonos érmemhez. Még ha ezt a maratont most kicsit szűken is mérik, csak 39 km hosszú.

Újabb frissítőpont, tehát haladtam megint hat kilométert. A figyelmes és kedves pontőrök szerencsére indulásnál helyes irányba terelnek, mert simán bementem volna a szemközti erdőbe, tudat alatt annyira nincs kedvem a következő aszfaltos szakaszhoz. Lassan elmaradnak mellettem Szálláskút házai, majd a katonasír is. Megint lehagynak gyors srácok, de menjenek csak, én nem versenyzem velük egy ligában. Innentől szinte már csak lejt a terep, lassan befutok Szár első házai közé. Jobb oldalon a gazdaság udvarán két macska legelészik békésen egymás mellett, nem zavarják őket a futók meg az sem, hogy ilyet macskák egyébként nem csinálnak. Újabb futó tűnik fel előttem, ahogy közeledem hozzá, látom, hogy lány. Egy percig sem fordul meg a fejemben, hogy beérjem, ennyire nem érdekelnek most a helyezések. Pedig egyre fogy a távolság köztünk. Egyébként meg fogalmam sincs, melyik távon van. A finist ő talán jobban megpörgeti, mert eltűnik, de nekem is segít a már végzett futók hajrázása, ahogy rákanyarodom a cél előtti lejtőre. Már nem is érzem, mennyi kilométer van a lábamban. Nem sprintelek most rá a célegyenesre, hagyom magam szépen becsorogni a célkapu alá, ahol gratulálnak a teljesítéshez és megkapom az érmem. 

Újabb szép érem a gyűjteménybe

Hurrá, én is terepmaratonista, azaz jobban mondva csodálatra méltó földönkívüli lettem! Megnézem az órám: 4:56:19! Te jó ég, még 5 órát se mentem! Ez jobb idő, mint a nem terepes maratonon! (Ami, valljuk be, 3 km-rel hosszabb volt, de cserébe nem volt szint.) Mindez ráadásul stabil középmezőnyt jelent, ami a múltkori maraton nem volt így. Mivel az órám a teljes időt nem mutatja a mostani beállítással (hát elég kezdő órás vagyok még...), egy idő után el szoktam veszteni a fonalat hosszú futásoknál, hányadik órában is járhatok. Most is így történt, tehát sejtésem se volt, hol tarthatok időben. Így meglepetésként ért a dolog tényleg. Minden relatív persze, ami nekem sikernek számít, másnak lehet pocsék eredmény is és fordítva. Mindenesetre én most nagyon örültem. 

Próbáltam nyújtogatni a befeszült vádlimat, majd Edittel is összetalálkoztam. Neki is jól sikerült a Minimaraton. Csodálkozott, hogy Gábor előtt értem be - mondjuk ezen én is csodálkoztam nem keveset. Mondtam neki, hogy találkoztunk, nem lehet már messze, szerintem negyed órán belül ő is a célban lesz. Így is lett, közösen gratuláltunk neki első terepmaraton-teljesítéséhez. 

Még éppen a gulyást fogyasztottuk közösen, de a fura (tényleg UFO) regenerációmnak köszönhetően már el is indultam volna (persze azért inkább gyalog) a Tatabánya 30 teljesítménytúrán, azért örültem, hogy Editéknek hála, megúsztam a talán már nem sokáig hevenyészett állapotban lévő szári vasútállomásig való gyalogutat. Azért a biztonság kedvéért a másnapot egy lazára vett, közel 7 km-es terepfutással köszöntöttem egész olajozottan működő végtagokkal és izmokkal - ez lehet, hogy tegnap még bennem maradt, és persze a hazafelé látott színek is kivonzottak a Dobogó nevű magaslat elfeledett Olimpiai parkjába.

Másnap azért nekem is kijárt egy Dobogó, még ha nem is olyan

Strava link:  

Mókuska, mókuska

Fotó egy 2017-es túrámról a Börzsönyből (Kismaros)

Néha szükséges, hogy kiszakadjunk a mindennapos mókuskerekünkből. Sajnos erre felgyorsult világunkban borzasztó nehéz a legtöbbször alkalmat találni. Most kapóra jött megint, hogy az év vége felé közeledve a felhalmozódott szabadságaim számát fogyasztani kell, ráadásul a húgom is férjhez megy (azóta már meg is történt), így ezt az esküvőre készülődős időszakot ki is vettem. Persze non-stop pörgős, ide-oda szaladgáló, folyton tevékeny mókuskaként a megszokott mókuskerekem helyett sikerült rögvest egy kevésbé pihentető másikat találnom egy házi cukrászüzem formájában – de legalább egyik hobbimnak, a sütésnek hódolhattam pár napig. És igen, készült valódi mókuscsemege, egy csupa dió Eszterházy torta is!

Házi tortaműhely (ez éppen az esküvői torta)

Már nagyon régóta szemeztem a Mókus instantokkal, közülük leginkább a legnagyobb testvérrel, a Vérmókussal. Mikor meghirdették a Mókus körök szülinapját, nem is volt kérdés, hogy kihasználom az alkalmat – főleg, hogy cuki mókusos pólót is lehet szerezni, nekem meg feltétlenül kell egy olyan, mert nincs vagy félszáz mindenféle színű és mintájú futópólóm otthon. Egy biztos, mókusos még nincs! (És a Runaway-es pólók, pulcsik, zsákok amúgy is nagy kedvenceim mind.) Mivel az esküvőre való sütéssel is haladnom kellett, meg kicsit még edződnöm is, hogy egy valódi Vérmókussal (50 km) randevúzzak, első körben egy mezei (azaz erdei, 25 km-es) mókust céloztam meg. Úgy gondoltam, mire túl leszek egy VTM-en is (remélhetően sikeresen), készen fogok állni a nagy találkozásra.

És volt még egy apropó – az esküvő miatt lemaradtam a Pálos 70-ről (és bármilyen hétvégi alternatív programról, pl. Budapest Maraton bármilyen távja), így más kihívások után kellett néznem.

Kedvenc fám a Szilfa-tisztás mellett

Szerdán reggel – ha nem is annyira korán, mint eredetileg terveztem – már zötykölődtem is a villamoson, majd a buszon a Szépjuhászné felé, ahonnan indul a kör. Az étterem előtt szépen elrendeztem a holmimat. A kabát máris mehetett a zsákba, hiszen igazi október eleji indián nyárat idéző napnak néztünk elébe. Aztán felkerekedtem megkeresni az első kódot. Kicsit izgultam a QR-kódok beolvasása miatt, hiszen ilyen jellegű kódos instantot még sosem teljesítettem. Most azonban úgy tűnt, nem is a beolvasással lesz a legnagyobb baj, hanem a Rajt kód megtalálásával. Tudtam, hogy valahol egy oldalsó üvegablakon kell keresnem a büfénél, de ilyet valahogy sehol sem találtam. Mikor már mint egy kerge mókus, a sokadik kört teljesítettem a büfé körül, feltűntem a büfé gazdájának, és megkérdezte, mit keresek (a következő pont nálam is az lett volna, hogy odamegyek hozzá, csak még bíztam abban, hogy végre rálelek). Így végül kiderült, hogy az ablakot a kóddal némileg hátrébb kellett volna keresnem. Végre tehát beolvashattam az induló kódot, beírtam a számomat és voilá! – indulhattam is. Ez volt az első órás hosszabb futásom, így azt is tesztelhettem, hogy működik az óra-telefon páros, kell-e félnem attól, hogy az egyre kevésbé penge telefonakkum lemerül-e menet közben, úgy, hogy a rögzítés már az órán fut, viszont a térképet a telefonom nézem (ami szerintem, begyöpösödött, maradi túravezetőként sokkal jobban áttekinthető, mint egy vonal az órán), és azzal készítek képeket is. 

Régi határkő

Az első kilométerek ismerős terepen vezettek, hiszen gyakran edzek a Budai-hegyekben és mostanában pont többször vetődtem el a Budakeszi úttal párhuzamos piros kereszt irányába is. Igaz, általában az ellenkező irányból szoktam érkezni. A főúton való átkelés után a jelzés sárga kereszt/kék keresztre váltott, de erre is ismerős vagyok, hiszen nem is olyan rég futottam erre (végig az illegális kék kereszten majdnem a piros háromszög kereszteződésig), mivel igencsak kedvelem ezt a részt, túrát is vezetettem erre párszor és ne feledkezzünk meg a Gyertek ki a Vadasparkba teljesítménytúrákról se, ahol vagy pontőrként vagy söprűként vagy mindkettőként vettem részt és vezetett erre az utam. Szóval eltévedéstől kevésbé kellett tartanom, egészen más volt az, amivel tapasztalatlan instantozóként meg kellett küzdenem.

Kutyatár, kutyatár...

A Petneházy-rét közelében egész különleges perspektívából látszik a Budai-hegység

A harmadik kódnál

Ahogy közeledtem az első beolvasandó kódot rejtő Erdő fohásza táblához, a rét közelében favágókkal találkoztam, akik barátságosan köszöntöttek. Úgy tűnt, annak ellenére, hogy hétköznap van, viszonylag sokakat kicsalt a természetbe a remek idő, hiszen annak ellenére, hogy még csak az első kilométereket tapostam, már egy jókora nyugdíjas túracsoporttal is összeakadtam, a turistaút mellett meg többen kerestek gombát, fonott kosárral a kezükben hajladozva. A táblánál szerencsére azonnal megtaláltam a kódot, viszont a beolvasás nem és nem sikerült. A telefonom valahogy nem tudott internetkapcsolatot csiholni. Kicsit köröztem a parkolóban, hátha sikerül hálózatra lelni, de aztán végül feladtam. Lefotóztam a kódot bizonyítékként és haladtam tovább, hiszen még jócskán volt út előttem. Gondoltam, hátha sikerül később netre találni  és feltölteni a kódomat. Ha meg nem, majd elküldöm a fotót. Végül egy határkő közelében, fotózás közben kisebb csodaképpen lett net és feltöltődött a kód is. Probléma tehát megoldva, most már lehet majd a többi kódra koncentrálni. Eközben olyan tetszetős őszi díszbe öltözött (ráadásul lejtős) utakon haladtam a Petneházy rét irányába, ahol már talán évtizedek óta nem túráztam. A rétnél sajnos éppen nem legeltek lovak, de a panoráma most is a régi formáját hozta, így kénytelen voltam megállni és néhány képet lőni. A következő megállómat a villanyoszlopnál lévő kód beolvasásához ütemeztem be. Szerencsére nem is olyan régen futottam erre, így tudtam, hol vannak azok az ominózus oszlopok. A kódot is viszonylag hamar megtaláltam és beolvastam, így már trappolhattam is fel a Kecske-hátra. Kicsit tartottam ettől a kissé köves emelkedőtől, mivel úgy emlékeztem, itt elég jó kis flowban lehet ellenkező irányból lefelé száguldozni, kerülgetve a köveket, buckákat, de szerencsére annyira nem bizonyosodott emberesnek. A Vöröspocsolyásnál szintén fotózgattam kicsit, majd tovább haladva egyre több gombász jött szembe. Egyiküket meg is kérdeztem, mit gyűjt. Kiderült, errefelé is az őzlábnak és a pöfetegnek van mostanában a szezonja. Sajnos a tempóm miatt én most nem nagyon tudtam a gombákkal foglalkozni, valószínűleg ennek köszönhetően nem is láttam semmi ehetőt, pedig terveztem, hogy ha végeztem majd a körrel, visszamegyek szorgalmas mókuskaként még gombát keresni (ők is kedvelik a gombákat, sőt, meglepő módon még néha a nekünk mérgezőket is jóízűen, gond nélkül elfogyasztják). De aztán úgy elment az idő és volt még a napra rengeteg feladat és nem akartam a reménybeli gombák feldolgozásával ezeket még szaporítani.

Vöröspocsolyás

Nagykovácsi főterén

Gót betűs feliratú kereszt a határban

A Nagy-Szénás a falu határából

Hamarosan kikanyarodtam az erdőből egy igen lejtős utcára, Nagykovácsi első házai közé. Pár perc múlva már kereshettem is az újabb kódot a buszfordulónál. De sajnos hiába. Pedig tudtam, hogy a biciklitárolón lesz. Körbejártam egyszer, kétszer, de kód nem lett. Biztonság kedvéért egy cetlire felírtam, hol vannak a kódok, így a tároló tetejét még külön megvizslattam, de az a fránya kód sehol sem volt. Na jó, akkor lássuk a pótkódot, az talán megkerül. A mozgássérült parkoló tábláját is körbejártam, kód itt sincs. De hoppá, van még egy tábla, hátha ott több szerencsével járok. Már készítettem is biztonság kedvéért egy fotót táblástól, templomostól, hogy igazolni tudjam, hogy itt jártam, mikor végre megláttam a kódot a másik tábla hátulján. A beolvasás most pillanatok alatt ment, irány tehát a zöld kereszt jelzés a falu túlsó végénél.

Vajon hová tűnt a mókus?

Mikor kiértem a faluból, kezdtem érezni, hogy egyre inkább fáradok, így hát szívesen álltam meg itt-ott fotót készíteni a színesedő Szénás-csoportról. Aztán bekanyarodtam az erdőbe, ahol rá kellett térnem a Sisakvirág tanösvényre. Már éppen az első lépéseket tapodtam a lekanyarodás után, mikor egyszer csak huss – a kör névadó állatkája suhant el előttem egy tobozzal a szájában. Az út szélén, mikor már biztonságban érezte magát valamennyire, megállt. Próbáltam lefotózni, de vajmi kevés sikerrel, szerintem a képemen maximum egy mókust rejtő bozót látszik, semmint egy fürge mókuska. 

Egy viszonylag friss, idei mókus a Vértesből (bocsánat, de a telefon csak erre képes)

Pedig az alatt a pár év alatt, mióta rendszeresen terepen futok, számtalanszor találkoztam mókussal, legalább annyiszor, mint több évtizedes turista pályafutásom alatt. Sőt mókus típusú találkozásaim meglehetősen érdekesen szoktak alakulni. Általában a szokásos forgatókönyv szerint az szokott történni, hogy miközben szaladok, a földön megpillantom az állatkát, mely nem ritkán szájában vagy mancsában - a szokásos mókusábrázolásoknak pont megfelelően - tart valami tárgyat, ami általában valami mókuseledel (toboz, dió, makk, véletlenül sem sült kolbász vagy egy fél csülök). Közeledtemre a mókus megrémül és futásnak ered. Azt már általában én sem észlelem, hogy zsákmányát ijedtében otthagyja-e vagy magával viszi. A mókus a fán érzi magát biztonságban (biztos gondolja, hogy ekkora böszme, fújtató lény nem tud fára mászni), ergo gyorsan felszalad egy fára. Itt aztán csúfondárosan lekiált valamit (egyértelműen érzek valami szemtelen konnotációt). Hogy mit, azt ne kérdezze senki, mert mókusnyelven nem értek, sőt, a mókusnak olyan fura hangja van, hogy utánozni sem tudnám (pedig nem vagyok rossz állathang-utánzásban). De valószínűnek tartom, hogy nem túl barátságos, amit mond, politikailag korrekt változatban ilyesmi lehet: "Na most kapj el és vedd el tőlem a kajám!" Aztán vagy fut felfelé tovább, vagy megáll a fán valahol és nézzük egy darabig egymást. Én próbálok neki mondani valami kedveskedőt, például "Milyen aranyos kis mókus vagy!" vagy olyan nyelven valamit, amit az emberek mókushangnak tulajdonítanak: mak-mak meg hasonlók, ő meg gondolja, hogy ekkora hülyét se látott még, tehát érdemes tovább bámulnia. De az is lehet, hogy az ember-mókus közti világbékéről szeretne tárgyalni vagy az is, hogy ő valójában egy vérmókus, vagy annak képzeli magát, és azt ordibálja, hogy "Ha nem tágítasz, szépen a nyakadba ugrok és ripityára szaggatlak!" Aztán nekem egy idő után eszembe szokott jutni, hogy futni jöttem ki, nem mókusokkal vitatkozni, meg a munkaidőm is kezdődik hamarosan, így hát megyek a dolgomra. De általában még gyorsan lövök egy béna képet a telefonommal a delikvensről.

Egy tipikus januári futó mókusrandi 

Közben rájöttem, hogy egyszer errefelé is futottam egy Geogo instantot, tehát ismerős utakon kapaszkodhattam egyre meredekebben a Nagy-Kopasz csúcsa felé. Igyekeztem mindenhol futni, ami sikerült is, ennek különösképpen örültem. Bár könnyűnek nem volt nevezhető a kilátóhoz vezető kaptató, ebből az irányból is futhatónak bizonyult számomra. Egyedül egy ponton álltam meg, méghozzá egy padnál, ahol beszédbe elegyedtem egy pihenő turistával – természetesen a futás kapcsán. Kiderült, a fia is fut terepen, bár ennek ellenére mi egy kicsit így is ufók vagyunk a számára, persze jó értelemben. Még úgy is, hogy én egy kevésbé fénysebességgel közlekedő űrmókus vagyok. Szóba került még sok minden, gombák, terepfutóvádlik és -combok vs. ruhavásárlás stb. Sajnos hiába az idilli időjárás és környezet, a mindenhol hallható, látható favágók kapcsán az egyre aggasztóbb irányba száguldó világunk ide a Nagy-Kopasz oldalába is beférkőzött, ahonnan kiszakadni próbáltam néhány órára. Ennek ellenére egész jól eldiskuráltunk, így azon kaptam magam, hogy bizony nekem ketyeg az órám a szintidő miatt és még a fele utam nagyjából hátra van, így ideje indulni.

A Nagy-Kopasz oldalában a tanösvényen

A kilátóval

Kódok hűlt helye (vagy csak nem voltam elég szemfüles)

Páratlan panoráma

A Csergezán-kilátóhoz vezető út sikeres leküzdése után gyorsan fel is másztam megkeresni a kódot a felső emeleten. De mindhiába, a kód nem volt sehol. Köröztem bőszen, mustrálgattam az építmény deszkáit, léceit, de arra jutottam, hogy a kódot vagy meglovasították, vagy magától leléphetett. maradt tehát a fotós bizonyítás. Annak ellenére, hogy az alsóbb szinteken is árgus szemekkel fürkésztem a falakat, de kódot vagy pótkódot továbbra sem találtam. Apropó, Csergezán Pál! Egyszer, még ifjú titán pontőr koromban strázsáltam itt a kilátón harmadmagammal a Budai kilátók teljesítménytúra keretében, és ha már ilyen remek erődítményünk volt, gyorsan rendeztem is a kilátóban egy ad-hoc Csergezán Pál kiállítást a képeiből. Természetesen a túrázóknak fel kellett mászniuk a pecsétért a kilátó tetejébe (a mi nagy örömünkre és az ő nagy bánatukra), de így a képeket is végignézhették és megismerkedhettek a festő életével is. És ha már mókus és Csergezán Pál, akkor talán az sem meglepő, hogy van közös halmaz remek gyermekköny-illusztrációk formájában. 

Lobog a Sétafika zászlaja a kilátóban, várjuk a teljesítőket egy harlekin katica támadás közepette (Budai kilátók, 2013)

Csukás István: Erdőben jártam leporelló is Csergezán képeket tartalmaz, mint megannyi gyerekkönyv

Mikor leértem, éppen befutott egy másik futólány. Ugyan átsuhant az agyamon, hogy hátha ismerős errefelé vagy csinált már Mókus-kört és tudná, hogy van-e jelenleg kód, és ha igen, akkor pontosan hol, de aztán mégse kérdeztem meg. Aztán meg szégyenszemre jól elkavartam és alig találtam meg a helyes irányba vezető zöld keresztet, majdnem visszafutottam Nagykovácsiba. Mire átvergődtem a rendes irányba, megint elpocsékoltam néhány értékes percet. De legalább innen (nagyrészt) már lefelé vezetett az út. Errefelé már nem is voltak turisták, pedig a Budai-hegység számomra egyik legkedvesebb szeglete a Vadaspark és a Nagy-Kopasz közti rész, az ún. Fekete-hegyek, tele olyan izgalmas látnivalókkal mint a Nagy- és a Kis-sziklafal a Szarvas-árok mentén, egy egykor volt vízesés lépcsője bent az árokban, illetve egy alig járt (mára mér részben járhatatlan) Spartacusra hajazó szintösvény az árok oldalában tele sombokrokkal, tavasszal meg kosborokkal, a hegyoldalakban megbújó vadászkunyhók. Aztán nem kevésbé izgalmas a Julianna-major területén a Cserkészpark se, ahova az Alpin trail teljesítése alatt betévedtem, vagy a Vadaspark turistautas bekerített része. És természetesen az illegális kék kereszt jelzés, a nagy kedvencem, amin most is haladhattam és amiről még mindig nem tudom, hogy végül bekerült-e a kánonba. Csak azt tapasztaltam, hogy a Vadasparkhoz közelebbi részen az út már rendesen, szabványos jelzésekkel ki van jelezve, viszont a Nagy-Kopasz irányába továbbra is a régi, illegálisan felfestett csúnyácska jelzések láthatók.

Ilyenek és még ilyenebbek (fotó egy 2019-es túrámról)

Még nem értem el a vadkerítést, amin egy létrán át kell másznom, de muszáj volt néhány percre megállnom a nagy rohanásban, mert kezdtem teljesen eléhezni. Sajnos jellemző rám, hogy ha futok, akkor se nem látok, se nem hallok, se nem iszom, se nem eszem. Bár mostanában az folyadékbevitelre már igyekszem odafigyelni, a kajálással még mindig hadilábon állok és ugye holmi energiagumicukrok és sótabletták szárnyán nem lehet messzire jutni. Mert eddig csak ilyeneket ettem. Most tehát egy alamuszi emelkedő utáni tisztáson magamba tuszkoltam egy ostyás gyümölcsszeletet valamennyi izotóniás itallal, aztán újra felvettem a fonalat. Kerítést másztam, majd újabb kódot olvastam teljes sikerrel, majd némi kerítésen belüli tekergés után elhagytam a vadasparkot. Itt már megint voltak gombászok, a vadaknak élelmet hordó erdészek, kutyasétáltatók is. A Szilfa-tisztáson lyukadtam ki, ahonnan már ismerős járt úton juthattam vissza a Szépjuhásznéhoz, ahol sikeresen beolvashattam a Cél kódot is. Ekkor konstatáltam, hogy még kb. egy negyed órám van a 4 órás futó szintidőből – tehát jól kihasználtam, annak ellenére, hogy tényleg mindent végigfutottam. Szóval megint egy megdönthető eredmény...

Munkás gyermekkel – szobor a célban

Amíg kipihentem magam egy padnál, azon agyaltam, van-e értelme jelentkeznem a büfében az éremért, hiszen hiányzik egy kódom. De a kóla-kávé-palacsinta kombó még érem nélkül is nagyon csábító volt, így beálltam a sorba. A büfés kicsit megijedt, mikor kiderült, hogy már megint egy teljesítő kuncsorog az ablaknál (meg főleg látta a mögöttem kígyózó sort), de mondtam, hogy én ráérek, meg az 1000 forinton felül is szívesen fogyasztok. Így hamarosan kiderült, hogy a köröm a hiátus ellenére leigazolásra került és nagyon cuki mókusos érem is ütötte a markomat. Ugyan a pólómhoz még mindig nem tudom, hogy fogok hozzájutni, pedig majd a Vérmókust szeretném már ebben nyomni (ha a turiban már elszalasztottam a mókusos futókabátot gondolván, hogy annyi pénzért tutira nem kell senkinek – ja és egyébként is Polar feliratú volt, így egy Garmin által szponzorált körre nem illene ebben menni – főleg egy Garmin órával felvértezve). És persze amiatt is lehet majd izgulni, hogy ott sikerül-e majd beleférnem a futó szintidőbe.

Update: időközben a mókusos pólóm is megérkezett, így ha a Vérmókus még várat is magára, a WTF-en a hétvégén már futhatok ebben.

Strava link:

Kalaton, a milnai minimaraton

 

Futó (és futással kacérkodó) ismerőseim figyelmébe ajánlom az augusztus első hétvégéjén a Brac szigetén található Milna városka Kalaton nevű versenyét, amin idén volt szerencsém részt venni.

Indulás előtt

Mivel ez volt életem első külföldi (és horvát) versenye, számomra különleges volt. Nem szerepeltem különösebben jól (33 nőből 14. lettem, ha leszámítjuk a nőként regisztrált és előttem végzett Josip nevű versenyzőt 😃, illetve 92 indulóból 50.), de nem is amiatt indultam, hogy életem legjobbját fussam, hiszen ez az egész éjszakás utazás, pár óra alvás és hirtelen klímaváltás mellett (a már-már megszokott hőség mellé a párás tengeri levegő is társult) talán csak keveseknek lehetséges. Ez a verseny nem is kimondottan a gyors futásról szól, mivel az 5,4 km-es pálya 90 m szintemelkedést is tartalmaz, és ahol lejt az útvonal, a szűk sikátorok lépcsőin se mindig lehet gyorsan haladni. Főleg, ha az ember elé hirtelen kiugrik egy-egy helyi kóbor macska 🐈 - mert itt ilyen is megtörténik.

Azok a ódon hangulatú milnai sikátorok egyike

Milnai versenynehezítő cicamicák

De pont ez adja a verseny sava-borsát, ami tulajdonképpen egy futó városnézéssel ér fel - először végig a tengerparton a part menti sétányon, majd ki a város szélére, fel a város fölé, aztán vissza az apró köves, lépcsős sikátorok sűrűjébe, majd megint fel és le a kikötőbe vissza. A verseny tulajdonképpen ezekről a tengerhez vezető kövezett utcákról (Kala, milnarska kala), valamint a maraton szó összeolvasztásából kapta a nevét. A hamisítatlan adriai mediterrán hangulathoz a város látványosságai mellett hozzájárult a sok szurkoló, akik vagy szervezőként, vagy csak úgy spontán drukkoltak minden futónak, sőt még helyenként slaggal is locsolták őket, ami a rekkenő hőségben kimondottan jól esett. Ezen a rövid távon is számtalan frissítőponton kínáltak vizet a futóknak, amit a végén már inkább csak a fejemre öntöttem.

Peti segített nekem a rajtszámom felvételénél - így a nyelvi problémák esélye is nullára csökkent

Amiatt hogy nem beszélem a horvát nyelvet, semmilyen problémám nem volt, a szervezőkkel sikerült angolul leleveleznem az indulásom, a rajtszámfelvételnél meg Peti segített (de szerintem angolul vagy akár németül is boldogultam volna). A legnagyobb parám egyébként az útvonal követhetősége volt - a lent látható légifelvétel állt csak rendelkezésre a verseny előtt (semmi GPX vagy Alltrails track vagy hasonló). Próbáltam átvinni térképre, de nem sok sikerrel, hogy mégis lássam, mi vár rám, meg esetleg feltöltsem telefonra. Aztán a helyszínen kiderült, kár volt emiatt izgulni, hiszen számtalan irányítóember és festékkel felfújt jelölés segített minket a tájékozódásban. Egy helyen rossz irányba akartam menni, amikor is meglehetősen szédelegve felértem egy keményebb emelkedőn. Ekkor az irányító harsány dole - dole vezényléssel küldött lejtőre.

A pályarajz

A célban banán, víz és Cedevita (ez egy a volt jugoszláv országokban kapható vitaminos ital, ami hígítható porként is kapható) várt (meg még lehet, hogy más is, csak nem voltam elég élelmes). A kb. 6000 Ft-os nevezési díjban benne volt a rajtszám, chipes időmérés, frissítés, valamint a versenypóló, ami nagy bánatomra nem technikai, de ennyi baj legyen! Valamint a bejegyzésben látható ingyenes befutófotók is járnak - minden versenyzőről készült kép. A pálya biztosítása is elsőrangú volt,  a rendőrök és a tűzoltók szigorúan odébbterelték a pályára behajtani szándékozó türelmetlenebb autósokat. Valószínűleg nem én voltam az egyedüli külföldi induló, hiszen a rendezvény az éppen a szigeten nyaraló turistáknak is szól, na meg persze a helyieknek, akik között számos nagyon jó futó van, még a gyerekek közt is (a felnőtt verseny előtt volt gyerekfutam is). Ez nem is csoda, ha a sziget adottságait nézzük, hiszen szinte alig van sík szakasz, szóval szinte muszáj hegyen edzeni.

És szintek vannak ám bőven, meg köves, technikás terep, amit nekem is megadatott kipróbálni. Szóval ha augusztus eleje és Brac-sziget, valamint megvan a futókedv, akkor irány a Kalaton!