Hétköznapi terepeink 2. - Gombanevű utcákon

 „Őzláb, csiperke, pereszkegomba:

Vesszőkosárba szedd bele sorba!

Pettyes galóca, susulykagomba:

Mérges, ne szedd le, hagyd a bokorba!”

Gryllus Vilmos gyermekdala még mai napig a fülembe cseng, mikor a Kamaraerdőn futva az utcaneveket olvasom. Pedig már régen volt akkora a mostanra már felnőttkorba lépett fiam, hogy együtt hallgattuk az ominózus nótát. 

Persze volt az az idő, amikor még nem voltam közelebbi barátja a mikológiának, azaz a gombák tudományának (persze most is csak afféle csapnivaló hasgombász vagyok), és az olyan utcanevek, mint a Fülőke, Susulyka, Pereszke, felettébb mulatságosnak tűntek. Ezek a gombák, azaz a róluk elnevezett utcák pedig mind előbukkannak a Kamaraerdő lankáin vagy éppen a tövükben. Ott, ahol tovazakatol a 41-es villamos, ha éppen nem építik a pályát, mint most. Idestova lassan 20 éve is van annak, hogy egy jó barátommal, Pistával villamosoztunk arra, olyan munkamegosztásban, hogy ő a villamost vezette, én meg az utcaneveket mondtam be. A Fülőke utcát nem bírtam felkonferálni nevetés nélkül – talán így az utasoknak is lett egy jó napja.

Gombanevű utcák találkozása nem tilos

Most azonban futni jöttünk a Kamaraerdőre, nem villamosozgatni, szóval szálljunk is gyorsan le a végállomásnál, a Kamaraerdei Ifjúsági parknál, és egy gyors bemelegítés után vágjunk bele a virtuális gombagyűjtésbe. Mire befejezzük a kört, lesz susulykánk, pereszkénk, fülőkénk, tinórunk és még pöfetegünk is. Ha esetleg szorgalmi feladatot is végzünk, vagy telhetetlen gombászok vagyunk és a tökéletes munkára hajtunk, akkor akár csiperkét is szedhetünk egy kicsit odébb, már a Tétényi-fennsíkon túl, Budatétény lejtőjén, de én ezt a lehetőséget most inkább kihagyom az útvonalból. Gombákon kívül is be fogunk gyűjteni még más különlegességeket is utcanévfronton (meg a fronton is) a mintegy 10 km szaladgálás alatt. Igazi terep ebből a klasszikus útvonalon valamivel több mint 2 km lesz, de ha nem elégszünk meg evvel, bele tudunk tenni többet is. Ami meg nem terep, ott se minden aszfalt, szóval az aktuális téli alapozáshoz talán jó is lesz ez az útvonal. Szint nélkül sem maradunk: 148 métert kell megmásznunk összesen, ennek nagy részét a Fülőke utcában tesszük meg.

Megvolt a bemelegítés, indulhatunk is, haladjunk előre a Kamaraerdei úton az első kereszteződésig, ami bingo! máris a Susulyka utca. Első gombánk a kosárban. Ha már itt vagyunk, örömünkben forduljunk balra és haladjunk tovább az erdő és az ifjúsági park kerítése közötti hangulatos aszfaltcsíkon. Járda nincs, de általában forgalom sincs nagy, kivéve a reggel 7 és 8 óra közötti időszakot, mert akkor a környékbeliek pont erre igyekszenek munkába, iskolába meg mindenfelé. De egyébként egész nyugis hely, például találkoztam már itt is mókussal, meg cuki madárkák szoktak röpdösni előlem, ha éppen itt tempózom (szerintem tök jó erre ez a kellemes árnyékos szakasz). Az utat egyébként a futókon kívül a bringások is kedvelik. Feltételezem, hogy délután is van egy csúcsidőszak itt, de mivel akkor jórészt az íróasztal mögött ülök, nincs konkrét tapasztalatom. Viszont ha mégis csak ilyen időpontban érnénk rá, hogy errefelé szaladgáljunk, ki lehet bekkelni az aszfalt egy részét úgy, hogy az első adandó ösvényen (nagyjából a curlingpálya felé félúton) letérünk egy kis erdei csapáson egy az aszfalttal párhuzamos útra, ami sajnos nem megy végig a Kamaraerdei útig, tehát csak itt tudunk áttérni erre. Azoknak a futóknak, akik abszolút ki szeretnék hagyni az aszfaltot, viszont nem riadnak vissza a keményebb kezdéstől, azt tudom javasolni, hogy mihelyt elérjük az erdő sarkát, a sorompótól balra kezdődő erősen emelkedő úton vágjanak neki, ami egyben egy tanösvény is, majd az első nagyobb kereszteződésnél balra tartva, a tanösvényt elhagyva kerülgetjük a lefutó árkokat és egyben a helyi downhillpályákat. Az utolsó völgyecske után visszaereszkedünk egy lejtős ösvényen az aszfaltcsík mellett futó erdei útra és hamarosan ki is érünk a curlingpályánál a Susulyka utcába, ahol a standard útvonal szerint haladunk tovább. Ez a kicsit hullámvasutazó ösvény egyik személyes kedvencem, de nem árt észnél lenni, főleg akkor, ha kint vannak a bringások, vagy ha csúszik a terep.

Vissza tehát a Susulyka utcába, a curlingesek szent csarnokához, amit ha elhagyunk, olvashatjuk máris a második gombaneves utcatáblát: a Pereszke utca kapaszkodik fel itt a hegyoldalba. Még ne csábuljunk el mondjuk egy ízletes lilatönkű pereszkére, mert egyelőre kénytelenek vagyunk élvezni az amúgy mérgező susulykák kiadós vendégszeretetét, egészen addig, míg meg nem kezdjük a hosszan elhúzódó emelkedőt a Fülőke utcán. De alighogy elindulunk következő gombánk begyűjtésere, bal kéz felől egy meglepő utcatábla kacsint ránk már az első kereszteződésnél: Elvis Presley boulevard. Éppen így, teljesen hivatalos formában. Mikor tavaly először megláttam, nem akartam hinni a szememnek.

Nem csalás, nem ámítás, tényleg létezik.

És tényleg ott van a Google térképén is...

Pedig az utcatábla már egy jó ideje ki van helyezve, 2014 óta biztosan, mint ahogy ez a cikk is tanúsítja. Sőt, az utcanév már a 90-es évek közepétől létezik. De vajon hogy került a Király a Kamaraerdőbe? A különös utcanevet egyrészt a közelben lakó Komár László lobbijának, másrészt a szintén Elvis rajongó korábbi polgármesternek, Tarlós Istvánnak köszönhetjük. Valamint annak is, hogy Elvis nyíltan kiállt az 56-os forradalom mellett és ezzel kiérdemelte a Budapest díszpolgára címet, valamint azt is, hogy utcát nevezzenek el róla. Bővebben a Blikk cikke ír erről.

Igazi peremvidéki miliő

Néha állatokkal is lehet találkozni - és nem csak háziállatokkal

Kilátás a Budai-hegységre

Kicsit már megint elkalandoztunk, de ne engedjünk holmi szirénhangok csábításának, veselkedjünk csak neki az előttünk álló emelkedőnek derekasan. Egy darabig aszfalton haladhatunk, de aztán jön a terep fel a zöld kereszt jelzésen, a 224 méter magas Vadász-hegy nyergébe. Ha van időnk hátrapillantani és jó az idő, pont ráláthatunk a Budai-hegység tömbjére, mellettünk jobbról és balról is víkendházak, üres telkek vagy éppen állandóan lakott vityillók. Ez is egy tipikus peremvidéke a fővárosnak annak minden bájával és bajával. Az egyik legnagyobb bája a természet közelsége, a baja meg az, hogy sok itt lakó vagy erre járó nem tiszteli azt és szemétlerakónak használja az erdőt. De semmiféleképpen ne lepődjünk meg, ha éppen kakaskukorékolást vagy kecskemekegést hallunk, ez itt teljesen rendben van. Meg az is, ha esetleg egy őz, róka vagy éppen egy ritkán látható borz bukkan fel. Az utóbbiak pont a közelben laknak.

Erdő mélyén borzcsalád (egy másik Gryllus dalt átköltve)

Ha sikeresen felszuszogtunk a zöld kereszten és elértük a gerincen futó zöld jelzést, akkor forduljunk jobbra azon. Balról házak kísérnek, jobbról az erdő. Sajnos a kellemes, de egyben még mindig emelkedő erdei utat az első adandó alkalommal el kell hagynunk jobbra, a Pereszke utcán. Hurrá, megvan a harmadik gombánk is! Igaz, itt ezt még nem tudjuk, mert az erdőben nincsenek utcatáblák. Az erősen lejtős úton azonban nemsokára beérünk a házak közé. Érdemes jól megnyomni a tempót, mert éppen egy lejtős szegmens kellős közepén vagyunk, mint szinte mindenhol a környéken! Aki szívesebben nézelődne és barátkozna négylábúakkal, akár lovakat is simogathat, mert az utcában egy lovarda is található.

Reptér... lobog a szélben a légzsák... (bár ezt nem Komár László követte el)

Ha már elértük az ismerős Susulyka utcánál lévő kereszteződést, haladjunk előre egyenesen át a villamossíneken a Muskétás utcába. Most egy ideig búcsút kell mondanunk a gombászásnak fegyveres erők kényszerítésére. A közelben van ugyanis Puskapor és Löveg utca is – a Legényes nem tudom, hogy jött a képbe, de lehet, hogy szabadidejükben a bakák nagy táncmulatságot csapnak. Az utcanévadók inspirációt az egykor itt található laktanyákból meríthették, gyerekkoromban a villamosból még mi is megcsodáltuk az udvaron sorakozó katonai járműveket.

Fullpanorámás útszakasz a reptér mentén

Mintha nem is a főváros szomszédságában edzenénk

Akadnak valóban gombák a Pöfeteg utcában

Itt kell letérni a Pöfeteg utcába

A forgalmas vasútvonalon elővigyázatosan keljünk át, inkább használjuk a felüljárót! A Repülőtéri utat keresztezve térjünk rá a Kőérberki út mellett haladó kerékpárútra. Talán kis túlzással Budapest egyik legszebb panorámáját nyújtó futóterepén haladhatunk keresztezve a főváros egykori repülőterét, amit jelenleg is használnak a vitorlázórepülők és a kisebb gépek. Jobbra a városra látunk rá, szemből és balról a Budai-hegység déli vonulatai, a Törökugrató, a Budaörsi kopárok, a Frankhegy és a Budaörsi-hegy és a Széchenyi-hegy tömbje kísérnek minket. 700-800 méter megtétele után el kell hagynunk jobbra a bicikliutat (ahol egyben a kék színű Mária út jelzése is halad), hogy pöfetegünket is beleszedhessük a kosarunkba. Mikor elértük a szántó utáni bokros területet és jobbról egy sorompót látunk egy nehezen kivehető utcaszerűséggel, meg is érkeztünk a Pöfeteg utcához. Miután jobbra fordultunk, haladjunk előre egyenesen a bokros rész és a szántó közötti füves úton. Hamarosan balról egy-egy ház is megjelenik. Ha fordított irányból teljesítjük a kört, innen is gyönyörű a rálátás a hegyekre, de egyben a Kamaraerdőre is. Mintha nem is a főváros szomszédságában edzenénk!

Hajnali ragyogás

Az Egér úttal párhuzamos Pöfeteg utcán végighaladva megint mintegy 700 métert teszünk meg, és egy újabb sorompó után elérjük ismét a forgalmas Repülőtéri utat. A magánterület tábla ne rémítsen meg senkit, a másik oldalról, ahonnan jöttünk, úgysincs kirakva. Óvatosan átkelve a főúton egy kis hídon haladunk át a vasútvonal fölött, és máris a Tóváros lakóparkban találjuk magunkat. Maradjunk is a Tóváros utcában, amit majd egy jobbkanyar után hagyunk el, hogy megkeressük az utolsó gombánkat, a tinórut is. Ki akarna otthagyni egy ilyen finom gombát? 

Tinóru utcai miliő

Töredelmesen bevallom, én eddig még nem szedtem le, mivel az útvonalat így egészben még sosem jártam be, és a Tinóru utcát még nem mustráltam meg közelebbről. De ami késik, nem múlik! Ha minden igaz, nem lesz egyszerű kaland, mert a Balatoni útról nézve nem tűnt annyira barátságos terepnek. Onnan senki se próbálja megközelíteni a nagy forgalom miatt, egyáltalán nincsenek se zebrák, se lámpák.

Ha már az összes gomba bekerült a kosarunkba, haza is mehetünk, ugye? Természetesen, de akkor tegyük ezt egy látványos úton, végig a Hosszúréti-patakból duzzasztott Kána-tó mentén, ahol sajnos már épül egy újabb lakópark. Ha szerencsénk van szürke gémeket, tőkés récéket és egyéb vízimadarakat is láthatunk. A tó egy itteni Árpád-kori falu után kapta a nevét, fent az erdőben volt egy úgynevezett kánai apátság is, melynek mai napig láthatók a romjai. Ide majd legközelebb zarándokolunk el. Egyes elméletek szerint maga az erdő is a falu után kapta a nevét a német Kanaer Wald tükörfordításával. Van másik elmélet is, erről majd legközelebb írok.

A Kána-tó

A Muskétás utcánál a villamossíneken átkelve térjünk vissza a Susulyka utcába repetázni. (Sajnálom, hogy pont egy mérgező gombából kell, de így sikerült összehozni.) Ha eddig nem tettük, akár ki is próbálhatjuk az erdei alternatívákat. Ha megszomjaztunk volna a Susulyka utca/Kamaraerdei út kereszteződésnél egy vízcsapnál tankolhatunk. (ezt megtehetjük már a futásunk elején is.) Ha kevés lenne 10 km, akkor pedig pótolhatjuk a kilométerhiányt a Kamaraerdő ösvényein, amikkel nemsokára alaposabban is megismerkedünk.

Az útvonal adatai:

Táv: kb. 10 km

Szintemelkedés: 148 m

Kalandfaktor: egy átkelés forgalmas úton zebra nélkül, egy zebrával, egy illetéktelen behatolás magánterületre (amiről egyébként nem tudunk). Az erdőben fokozottan figyeljünk, ha kint vannak a bringások. 

Futóknak: Az útvonal kisebb része terep, a többi aszfalt, illetve murvás út. A szintemelkedés 90%-át tulajdonképpen a Fülőke utcával le is tudjuk, de utána még lesz egy kis mászás a Pereszke utca torkolatáig. Szegmensvadászok figyelmébe: Elég sok Strava szegmens abszolválható az útvonalon.

Link az útvonalhoz: itiner

Ha valakit nem elégítene ki a képzeletbeli gombászás, van egy jó hírem: a Kamaraerdő, annak ellenére, hogy a lakott terület tőszomszédságában van, meglepően jó gombászterep. Találtam már itt téli laskagombától kezdve a téli fülőkén át nagy őzlábgombáig sokféle ehető gombát, idén ősszel egyik hajnali kiruccanásomon megszedtem a másnapi ebédrevalót (nagyrészt erdőszéli csiperke és nagy őzlábgomba volt a zsákmány). Szóval talán nem véletlen, hogy az utcanevek mesterei pont ide biggyesztették a gombaneves utcákat. 

Álljon itt egy csokor az itteni ehető és nem ehető gombákból:

Nagy őzlábgomba

Erdőszéli csiperke

Gyűrűs tuskógomba

Petrezselyemgomba

Kerti őzlábgombák

Széleslemezű fülőke

Utóirat, avagy a puding próbája:

Mókus Nr. 1

Ma becsületesen végigfutottam az egész útvonalat, még a Tinóru utcába is eljutottam. Nem volt könnyű megtalálnom, egy darabig kavarogtam a lakópark melletti murvás területen, majdnem egy magánterületre is betévedtem. Aki elég elszánt, hogy felkeresse ezt a szomorúbb valóságot mutató területet, annak azt tudom tanácsolni, hogy a vasút mellett induljon el. Itt tényleg van minden: hétvégi ház, nyomortanya, lakókocsi egy üres placcon, sőt egész rendezett lakóház is, meg sajnos sok-sok hulladék. Mindez egy elegáns lakópark közvetlen szomszédságában...

Mókus Nr. 2

A reggeli futásom során két mókussal is összefutottam (mindegyik szépen bele is rondított az aktuális szegmenseredménybe, de ezt most nem bántam), egyikkel jól el is cseverésztem, a sok eső ellenére a terepes rész se csúszott nagyon. Odafelé a combosabb tereputat választottam, visszafelé az aszfalton jöttem, hogy mindkét változat be legyen mutatva. Érdemes akkor végigfutni az útvonalat, amikor szép idő van, hogy gyönyörködhessünk a kilátásban. Bár a kritikus időszakban voltam kint, a forgalom most nem volt vészes. Bringások helyett az erdőben csak kutyásokkal találkoztam. Készítettem pár plusz fotót is menet közben a hiányzó részekről.

A Tinóru utcában

Strava link:

Kilátás meglepetésekkel

A Csere-hegyi kilátóban találtam, tutira nem én követtem el. Bár a rongálást nem pártolom, még úgy se, ha esetleg tényleg az én blogom inspirálta a tetteseket. Vagy egy másik, hasonló nevű túrablog: Hegyen-völgyön, aminek nagyon szimpatikus a jelmondata: „Járt utat a járatlanért mindig hagyj el!”

Ha már megtaláltam, ez lesz a blogom fejlécképe. 😀

 

Köd előttem, köd utánam - avagy last minute szurdoktúra a Bakonyban

 Mostanában totálisan döntésképtelen vagyok, főleg avval kapcsolatban, hogy mikor, hol és merre túrázzak. De az is lehetséges, hogy egy bizonyos szint után az ember már annyira profi (vagy szeretne az lenni), hogy van 4-5, szinte kész túraterve, és csak be kell ezeket élesíteni az adott pillanatban. Főleg, hogy a sok futkározás miatt a túrázás mostanában a általában a rövidebbet húzta, így volt ideje összegyűlni az ötleteknek. Szerencsés egybeesés, hogy a szintén felgyülemlett szabikat ilyenkor már illik fogyasztani, így idő is szakad a tervek megvalósítására, ráadásul még a visszafojtott túrakedv is túlteng bennem.

Repülő darvak zajos csapata

Szóval tervezgettem, hogy jól elkalandozom, meg sem állok a jó messzi Bükkszenterzsébetig, hogy ott megnézzem Magyarország legnagyobb sziklafalát meg még néhány más érdekességet. Pár éve beszereztem az összes fellelhető Óbükk térképet, de ó jaj, a kiszemelt rész egyiken se szerepelt. Pedig ez is Óbükk a javából. Kiderült, hogy csak és kizárólag ez a szeletkéje a térségnek a Szarvas féle Bükk térképen érhető el. Kedden terveztem indulni, hétfőn meg még ezt a térképet hajkurásztam – szerencsére sikeresen. Aztán jött a feketeleves: megnéztem az időjárás-előrejelzést. Márpedig az sok jót nem ígért erre a térségre: nyirkos köd egész nap, ráadásul hideg is. Felöltözni fel lehet megfelelően, de ha már az ember elbuszozik jó 4 órát az életéből egy ilyen látványosságért, akkor jó is lenne látni azt, nem csak silabizálgatni a ködfátyol mögött. Viszont mivel a nyugati országrészre jó eséllyel napos időt ígértek, mint nyuszit a cilinderből, gyorsan előhúztam a B tervet: a jól bevált Bakonybélt. Busz a szomszédból, látványos táj, sok érdekesség, amit kicsit ugyan ellensúlyoz a mintegy 6 órás buszozás oda-vissza. De legalább az is élvezetes a tájat szemlélve. 

 Másnap a hajnali buszon hiába is próbáltam szemlélni a tájat, mert a sűrű köd miatt nem sok minden látszott, csak felkelés közben tett a napocska némi erőtlen próbálkozást a felhőn való áttörésre. Kezdeti sikertelen igyekezetét megunva aztán fel is adta. Elég reménytelennek tűnt a helyzet. De akár ködben is lehet jót túrázni, meg hangulatos képeket készíteni, nemde? Főleg, hogy az itteni látnivalókhoz nem feltétlen kell ragyogó napsütés.

A dombon legelésző tehenek

Már Bakonycsernye után járt a busz, mikor úgy tűnt, vékonyodik a ködréteg és mintha egyre jobban átszűrődne a napsütés. Hamarosan már csak ködfoszlányok lebegtek a mezők fölött, melyekből itt-ott kibukkantak a dombok és a házak. Jó lett volna fényképen elkapni ezt a egyedi hangulatú stádiumot, de mire Pénzesgyőrben lekászálódtam a buszról, ködnek már nyoma se volt sehol, maradt a ragyogó idő.

Rés a kerítés alatt

Mivel az utam egy erős kaptatóval indult. máris lekívánkoztak a rétegek rólam, pedig készültem párral. Igazából egy póló elég lett volna, de sajnos a legvékonyabb ruhadarabom egy magas nyakú aláöltözet volt, evvel kellett beérnem. Látványban nem volt hiány, ahogy kifelé kapaszkodtam a zöld kereszt jelzésen a falu Kőrisgyőr nevű szegletében. Tornácos házak, legelésző lovak, útszéli kereszt. A kaptatón egy hölgy küzdött felfelé két jókora csomaggal, meg-meg állva. Mikor utolértem, felajánlottam segítségem, de visszautasításra találtam. Azért beszédbe elegyedtünk. Még kb. kétszer próbálkoztam a csomagok miatt, mert azért ketten csak gyorsabban és könnyebben haladtunk volna velük egyetemben, de hát ha nem, akkor nem. Mindenesetre elmeséltem, hogy merre tervezek menni és kiderült, hogy a Kőszoros nevű szurdokot még a helybeliek se ismerik – vagy legalább is ez a hölgy biztos nem. Viszont megtudtam, hogy a környéken minden le van kerítve. Bár ugyan már korábban is olvastam a megszaporodó kerítésekről, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a térképen kiszemelt utamra esély se lesz bejutni. Mentem csak egyenesen a jelzésen a Hudi tanya irányába, gondoltam, előbb utóbb csak lesz alkalmam valahogy bejutni a kerítés túloldalán kínálkozó idilli mezőre és a célom felé hamarosan lekanyarodó útra. Mert a kerítés ellenére az ott volt... 

Az idilli rét, ahol az utam indult a szurdok felé egy kerítésmászás után

Kb. az utolsó letérési lehetőségnél megláttam, hogy a kerítés és a talaj közt van egy hézag egy helyen, amin kis ügyességgel át is férhetek. Magánbirtok ide-vagy oda, a szurdok nem várhat, laposkúszásban átmásztam a kerítés alatt, magam után rángatva a hátizsákom és az egyéb holmijaim. Ezzel tehát megvolnánk, haladhatunk is egyenesen, a kitaposott úton a szurdok felé. Sajnos az örömöm nem sokáig tartott, az erdő sarkán túlhaladva feltűnt, hogy az út egyenesen egy külön elkerített szarvasmarhatartó telephez tart. A kerítés túloldalán meg máris figyelmes lett rám egy négylábú, és felém tart. Remélhettem csak, hogy szándékai barátiak... (Eszembe is jutott a cserháti területőrző tehén.) Szerencsére sikerült gyorsan tovaosonnom a telep mentén a közeli erdő irányába, ahol nem kis meglepetésemre újabb kerítés állta az utamat. Előtte nehezítésként még egy kisebb mocsaras terület is feketéllett. A marhatámadást sikerült kibekkelni, a bakancs megmerítését sajnos nem – máris zubogott be az egyik tetején a sötét lé. Szerencsére viszonylag gyorsan kilábaltam innen, folytathattam az újabb alkalmas hely keresését a kerítésen való átjutáshoz. A legrosszabb verzió az volt, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Végül akkora mázlim volt, hogy megint megláttam egy hézagot, valamivel persze kisebbet, mint az előző. Éppen akkora volt, hogy azon még át tudtam préselni magamat. A hátizsákom ma kicsit bucibbra sikeredett nálam, így az nehezebb falatnak bizonyult, de azt is sikeresen áttuszkoltam a lyukon. 

Hevenyészett, ki tudja mikor kifestett tanösvény vezet végig a szurdokon

Rendben, akkor most bent vagyok az erdőben, jó ég tudja, lesz-e erre út, vagy újabb kerítés vagy sűrű bozótos állja majd az utam. De egyelőre legalább szabad a pálya ahhoz, hogy iránymenetben megközelítsem a szurdokot. Nemsokára próbálkozásomhoz jobbról egy út is kínálkozott, így máris könnyebb volt a haladás. Hamarosan újabb kerítéshez értem, az út egy ága bement két lekerített terület közé, a másik, kevésbé markáns nyom a kerítés mentén haladt tovább. Nekem persze az egyértelmű tetszett, de egy kanyar után akkora kerítéslabirintus tárult a szemem elé, hogy feladtam az ebbe az irányba való próbálkozást. A térképet megnézve is úgy tűnt, hogy a kerítés menti út lesz a helyes. Követtem tehát a kerítést és a patakmedret, melynek előbb-utóbb a Kőszorosba (más néven Kőszoros-völgy, Öreg-folyás szurdoka vagy Öred-Séd szurdoka) kell torkollnia. Korábban ez a patak állandó vízhozammal bírt, mostanra már csak időszakos vízfolyás. Fentről a dombról legelésző vagy éppen mélázó tehenek szemlélték próbálkozásomat. Egyszer csak kezdett vadabbá válni a szemközti hegyoldal és feltűnt egy kopott kék T jelzés az egyik fán. Én azon nyomban orra is buktam első örömömben egy kiálló gyökérben vagy kődarabban. Sikerült ráesnem arra a térdemre, amit az előző vasárnapi terepfutóversenyen elég csúnyán megütöttem. Egy darabig kétséges volt, hogy fel tudok-e állni. Ha itt maradok ennek a félreeső, majdnem, hogy ismeretlen szurdoknak a minden emberi létesítménytől távol eső felén, kerítésektől körülvéve, senki sem talál meg, maximum a messzi teheneknek próbálhatok átkiabálni. De szerencsére, bár fájdalmasan, sikerült továbbindulnom. Az első nehéz lépések után kezdett bejáratódni a gépezet, de most már duplán kellett figyelnem a nem könnyű terepen. Itt-ott feltűnt egy-egy nem éppen friss jelzés, és hogy a gyanútlan túrázót jól megtévessze, néha a kerítés túloldalán is volt egy-egy. El is gondolkoztam, hogy akkor most újabb mászás jön? Na azt nem! Aztán feltűnt ezen az oldalon is a tanösvény jel és a kékhez hamarosan piros jelzés is társult. Ismertető tábla azonban egy sem volt, csak néhol számok (talán valami vezetőfüzet van hozzá vagy online QR-kódok – bár erre utaló jeleket nem láttam), ennek köszönhetően felkészületlenül lemaradtam az olyan attrakciókról, mint a szurdok hasadékbarlangja vagy a pihenőhely az elágazásnál. (Ha egyáltalán volt, olyannyira gondozatlannak tűnt ez a tanösvény.) Útközben azon töprengtem, hogy vajon járhattam-e már itt. 

Mert jó esély van rá, hogy pont ide tévedtünk be 2002/2003 szilveszterén, mikor még ifjú voltam és bohó, és képes voltam erdei szilveszteri bulikat szervezni. Már az odaút sem volt zökkenőmentes, mert a környékbeli gazdák elkerítőszenvedélye már akkoriban kezdett kibontakozni és úton-útfélen villanypásztorokba botlottunk. Emiatt kerülnünk kellett, aztán a jelzést is elvesztettük, ami egyébként sem volt nagy kunszt, lévén, hogy elég gyatrák voltak a felfestések, és még bőven a digitális korszak előtt voltunk – azaz papírtérképpel próbálkoztunk eljutni szállásunkra, a Ráktanyára, felszerelkezve jó nagy hátizsákokkal, pluszban hálózsákokat tartalmazó nejlonzacskókkal és egyéb hasznos dolgokkal. Helyismeretünk nulla volt, így aztán hamarosan egy mély és felettébb csúszós árokban kötött ki díszes társaságunk, ahol jelzések már nem voltak, de cserébe volt jó sok sár, minek köszönhetően mire nejlonzacskóstól, mindenestül kivergődtünk innen, pont úgy néztünk ki, mint a dagonyafürdőt vett vadmalacok. És még csak éppen elkezdődött a buli... Elképzelhető, hogy mire néhány nap múlva hazaindultunk, a Volán sofőrjei húzták ám a szájukat, mikor fel akartunk szállni a buszra. Voltak még különös történések, például a Ráktanya és Pénzesgyőr között megtett 25 km, némi kutya- és libatámadással fűszerezve, elhagyott mobiltelefon keresése a sötétben, valamelyest kapatos állapotban (nem lett meg, szóval lehet, hogy még ott figyel Pénzesgyőr határában), elveszett sütemények, melyek utolsó nap kerültek meg a pocsolyákba fagyva, vagy az elhagyott ezresek, amik aztán a nadrágom bélésének legaljából kerültek elő mosás után, és még sorolhatnám.

A nosztalgiázásra nem sok idő maradt, mert koncentrálnom kellett az egyre fifikásabb terepre. Meg is állapítottam, hogy már bakancsban talán nem is tudok közlekedni. Bár pont ez volt a hely, ahol nagyon örülhettem, hogy masszív bakancsban jöttem, hiszen nem csak bokatörő részek voltak, hanem olyanok is, ahol a kövek közt megbújt néhány trükkös pocsolya. 

Sziklatorony bukkan elő a semmiből szinte

A szurdok leglátványosabb része

Egy elágazásnál gondolkodóba estem, hogy akkor most kanyarodjak balra, vagy haladjak az árok egyenes részében, de a GPS egyértelműen a lekanyarodó ágba invitált. Érdekes módon az online térképek jeleztek eligazító táblákat, de ezeket én nem láttam (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé...) Az egyenes ág lehetett, ahol mi anno kivergődtünk az árokrendszerből pont valahol a Ráktanyánál. Már nem emlékszem, ott volt-e valami látnivaló, de a lekanyarodó ág egyre vadregényesebb és izgalmasabb lett. Néhány fatörzsön kellett átmászni, majd egyre impozánsabb sziklaalakzatok szegélyezték az utat. Egy újabb kanyar után egy jókora sziklatorony magasodott fölém. Ahogy továbbhaladtam, akadt még néhány nagyobb kődarab, aztán szépen lassan kezdett lecsengeni a táj szurdokszerűsége. Az ösvény vonalvezetése nem lett egyértelműbb – bár eddig az árok azért kijelölte a haladás irányát. Most azonban, hogy a csapás (ha volt egyáltalán ilyen) kikapaszkodott belőle, nagyon figyelnem kellett, és a telefonomat is segítségül kellett hívnom. Szerencsére elértem egy szélesebb szekérutat és innen már nem volt gond a tájékozódással. Hamarosan meg is pillantottam egy házikót, az úgynevezett Némettanya épületét. Közeledve hozzá bele is torkollott az utam a piros jelzésbe. A tetszetős réten egy terepjárón és egy drónozó srácon kívül senki se volt. Fontolgattam, hogy haladjak-e tovább a piroson vagy kanyarodjak le a balra tartó útra, végül is az utóbbi mellett döntöttem. A Középső-Hajag irányába szerettem volna eljutni és ott megnézni pár olyan attrakciót mint a volt szovjet katonai bázis, a lezuhant szovjet és magyar gép emlékműve, aztán még a hegyi tanyák közül legalább az Augusztin-tanyához el szerettem volna zarándokolni.

A szurdok arcai

Érdekes ennek a tanyavilágnak a története. Azt gondolná az ember, hogy tanyák leginkább az Alföldön fordulnak elő, de Magyarországon léteznek nem síkvidéki tanyák is. (Például Pannonhalma környékén is találkoztam ilyen településrendszerrel). Az itteni tanyarendszer kialakulásának történelmi okai vannak, a szentgáli határhoz tartoznak ugyanis. Szentgált pedig már az Árpád-korban is vadászok lakták és elrendeltetett, hogy 40000 holdnyi területen vadásszanak, valamint lássák el az uralkodói udvart vadhússal, szőrmével, bőrökkel. Cserébe részleges nemesi jogokat kaptak. Ezen a területen a 18. század végén tanyarendszer kezdett kialakulni, mivel a nagy távolság miatt nehéz volt megművelni a földeket. Egészen az ötvenes évekig gazdálkodtak a tanyabirtokosok mintegy 128 tanyán. Ezután államosították a tanyákat és a legtöbb család visszaköltözött a faluba. Sajnálatos módon ezzel a legtöbb tanya pusztulásnak is indult, de szerencsére pár hírmondó még akadt. Például jelenleg a Ráktanya kulcsosházként és az Augusztintanya kulcsosházként működik (a tanyák a tulajdonos családneve után kapták a nevüket). Vannak más lakott tanyák is, van ahol gazdálkodnak is (pl. Gyenespusztán).

Némettanya

Sajnos a kiszemelt út nem megfelelő irányba fordult, viszont lejjebb láttam egy másik erdészeti utat, ahol fakitermelés zajlott a nyomokból ítélve, így visszamentem ide és ezen próbálkoztam. Miután az út felkapaszkodott a közeli domboldalra, el is vesztettem a nyomot. Mérgelődtem is magamban, hogy emiatt kár volt letérni a másik útról. Na mindegy, visszamenni kedvem már nem volt, így maradt az iránymenet lehetősége. Sikerült is levágni az online térkép által jelzett, de valóságban nem létező útkanyart és a túloldalon becsatlakozni az ott már egyértelmű útba. Innentől már sima ügy volt az útvonal követése. 

Gyenespuszta épülete

Ezt néhol csak a semmiből felbukkanó, de a Locusomon lévő turistautak.hu térképen nem létező jelzések zavarták meg, például Gyenespusztánál, ahol egy piros T tanösvényjelzést és egy sima piros jelzést láttam felfestve. Ezeket követtem elég sokáig, míg el nem értem a piros kereszt jelzést. (Egyébként a tanösvényt, ami a Ráktanya tanösvény egy ága lehet, a Locus is jelzi, csak nem egészen Gyenespusztától. A P jelzés meg a Közép-dunántúli Piros régi vonalvezetése, amit nem festettek le, ez valóban erre ment. Az útvonalat 2017-ben azonban módosítani kellett, mivel helyi gazdálkodók bejelentés nélkül elkerítették a P jelzés Öreg-folyás és Gyenespuszta közötti 1200 m hosszú szakaszát és a P+ jelzés egy szakaszát Ráktanya és Pénzesgyőr között (pont ahol mi már 2002-ben is nehezen tájékozódtunk és lépten-nyomon villanypásztorokba botlottunk).

Egy itt felejtett piros

Voltak egyéb furcsaságok is jelzésügyileg: a P+ máshol kanyarodott le valóságban (vagy jobban mondva máshol is lekanyarodott), mint a térképen. Aztán már a Középső-Hajag aszfaltos szerpentinjén fölfele tartva egész különös Pepsi Cola emblémára vagy éppen behajtani tilos táblára hajazó jelzések bukkantak fel. Először azt hittem, hogy ez valami tilalmat jelöl az éppen dolgozó favágók miatt, vagy esetleg a szovjetek festették fel, hogy a kíváncsi turistáknak elmenjen a kedve az objektum megközelítésétől, de valószínű, hogy egyik verzió sem nyert. Ráadásul a színek elég változatosak voltak: volt sárga-piros, sárga-zöld, de sárga-sárga vagy éppen piros-piros félköröket tartalmazó jelzés is. Valószínűbb, hogy ezek is tanösvények jelzései – legalábbis a Mapy térképe alapján. Csak éppen táblák nincsenek hozzájuk, szóval nem jöttem rá, mit akarnak tanítani. Volt egyébként a piros kereszt/piros barlang jelzés elágazásánál egy valós tanösvény is, immár táblával. Majdnem el is mentem arra, annyira hívogató volt, de aztán rájöttem, jobb lesz nekem a katonai objektumhoz vezető, jócskán emelkedő aszfaltcsík.

Pepsi cola jelzés

Egyébként futó szemmel nézve ez a bakonyi terep egyáltalán nem tűnt fifikásnak, egészen Vértes-szerű, leszámítva talán a nehezen futható (és egyáltalán járható) szurdokot vagy a technikásabb köves-csúszós völgyeket mint a P négyzet lesz Bakonybél irányába.

A hópárduc lakosztálya, azaz a BARSZ támaszpont

Mikor végre felértem a hegy tetejére, ahol az egykori szovjet BARSZ (hópárduc) kommunikációs rendszer egyik állomása állt, kicsit bekukkantottam az elhagyatott tankgarázsok és őrbódék világába, de mivel egyébként tilos lenne bemenni, meg már láttam is ilyet párszor, nem időztem sokáig. A főattrakciókat, az antennatornyokat, már úgyis rég lebontották. Tovább is indultam a lezuhant szovjet repülő emlékművéhez, de már szemüveggel is benézem a térképet simán, így sikeresen megkerestem egy geoládát (vagyis inkább a helyét) helyette. Közben kicsit kavarogtam ezen a fura jelzésű ösvényeken, meg eltérítő hadműveletként Petivel is telefonáltam. Arra kellett jutnom, hogy ezeknek az ösvényeknek tényleg nincs sok teteje – max. annyi, hogy a Középső-Hajag tetején vannak. (Érdekes módon az 50-es években kiadott kalauzomban a hegyet még Fekete-Hajagnak hívják.) Végül lerogytam egy kopjafa tövébe a S jelzés mellett, hogy végre igyak röpke pár óra leforgása után – ugye ezt el szoktam felejteni menet közben. Közben fotózgattam az avarba bebújt bodobácsokat. 

Mikor befejeztem a csevegést, fotózást, ivást és minden más mellékes tevékenységet, nekiindultam a sárgának, ami egyben a Dornyai Béla emlékút egy szakasza is. Adótornyok mellett haladtam el, majd nemsokára megérkeztem a nyiladékhoz, ahol a szovjet repülős emlékmű valós helye van. Sokat nem kellett keresni, de nagy bánatomra a kő már téliesítve volt, így nem láttam a feliratot. Koszorú azért így is volt eléje helyezve, állítólag minden évben megkoszorúzzák az emlékhelyet. Ezen a helyen zuhant le 1973-ban három MIG 21-es szovjet vadászrepülőgép is egy hadgyakorlat során. Mind a három pilóta az életét vesztette. Valószínűleg a rossz látási viszonyok miatt csapódtak be a gépek a hegybe, de lehetséges, hogy az irányítók hibája is közrejátszott a balesetben. A jegyzőkönyvek titkosak, nehéz a kutatóknak bármit is kideríteni.

A szovjet pilóták emlékköve letakarva

Visszatértem a turistaútra és haladtam az Augusztin-tanya irányába. Egy lesre menet közben felmásztam, hogy még jobban szemügyre vehessem a hegyhátról nyíló kilátást a Kőris-hegy csoportjára. Innen ésszerűsítettem az utat egy közvetlen jelzetlen útra való letéréssel a Vass Zsigmond emlékmű felé. Az emlékmű kerítés mögött van egy elég szép helyen, de egy kapun keresztül át lehet jutni hozzá. Vass Zsigmond őrnagy MIG-19PM gépe 1968 őszén szenvedett balesetet egy elfogási parancs teljesítése közben irányítói hiba miatt. Mint a szovjet gépek esetében is, itt is napokig tartott a keresés, mivel azt hitték, hogy a vadászgép a Balatonba zuhant, valamint a rossz idő is nehezítette a kutatást. Végül egy vadász találta meg a roncsot.

Vass Zsigmond emlékműve

Visszatértem megint a jelzésre és újfent az Augusztin-tanya felé vettem az irányt. Nemsokára meg is pillantottam az épületegyüttest. Bár csak egyre emlékeztem, a tisztáson több ház is állt, egy gerendaház viszonylag friss építésű lehet. A valamikori turistaház mögött kis pihenőhely van kialakítva, előtte egy kopjafa Veszprém megyei neves turisták emlékére. Silabizálgattam a feliratot, hátha meglátom nagypapám testvérének nevét. De sajnos róla nem emlékeztek meg, pedig elég sokat fáradozott a Veszprém megyei turistáskodás, tájfutás fejlesztésén, még a Vártúrák kalauza nevű könyvhöz is felkérték társszerzőnek. Persze lehet, hogy voltak-vannak nagyobb nevek az övénél, annyira nem vagyok otthon ebben a témában.

Augusztintanya

Nem volt kedvem a P négyzet jelzésre a korábbi úton visszamenni, így levágtam az utat az egyik csinos ház irányába. A jelzést elérve meredeken, sűrű bozótosban ereszkedtem egy sziklakapun keresztül egy völgybe, amit Fehér-kő-ároknak hívnak. Néhol csalánosban gázoltam az amúgy is köves völgytalpon, saras foltokat kereszteztem, fatörzseken kellett átkelni, szóval meglehetősen viszontagságos volt az út. Egy helyen a kidőlt fákon való átkeléskor sikerült egy piruettet is bemutatnom egy csúszós törzsön – biztos lesz néhány kék foltom ennek eredményeként is. (Büntetés a második kerítésmászásért is, ugye-ugye?) Amúgy pedig a völgy meglehetősen látványos, mivel több helyen is névtelen vagy nevesített sziklaalakzatok mellett haladhat a turista. Ilyenek például a Fehér-kő, Szökrényes-kő, valamint a Hegyes-kő. Nagy sokára szelídülni kezdett az árok és az utóbbi szikla után ki is jutottam belőle, amit egyébként egy hidacskán kellett volna megtenni, de volt egy sokkal egyértelműbb nyom a száraz patakmedren keresztül. A hídhoz azért visszamentem fotózni – tavaly még sokkal rosszabb állapotban volt. 

A Fehér-kő-árokban

Jobbra tőlem egy lekaszált mező volt látható – ez lesz a jövő évi cserkésztábor helyszíne. A neve Pipa-rét. Kicsit körüljártam és készítettem fotókat Márknak. Egy faágon találtam két ázott törülközőt. Talán még a nyáron itt táborozók hagyhatták el, mert valószínűtlen, hogy bárki ide járna fürödni, ahol egy fia vízfolyás nincs. A táborhelymustra után mentem tovább a Szentkút felé. Már nagyon korgott a gyomrom, ideje volt enni is valamit. Mivel a buszig még volt elég időm, fotózgattam, nézelődtem és persze eszegettem is ezen a végtelenül nyugalmas helyen. Hosszú idő után itt találkoztam először emberekkel, de hétköznap lévén alig-alig járt erre bárki is.

Virágok és növények

a Pipa-réten

Szentkút Bakonybél mellett (Borostyán-kút)

A többszemélyes macskarandi egyik résztvevője

Mikor végeztem, szépen besétáltam a faluba. Még fél órám volt a buszig, gondoltam betérek gyorsan az apátsági ajándékboltba, hogy vásároljak karácsonyra egy kevéske ajándékot. A húgom is szeretett volna teát és/vagy mézet, Petinek is jól jött volna egy-két söröcske. De sajnos csak és kizárólag ezen a napon a bolt és minden, ami az apátsággal kapcsolatos, rendkívüli okok miatt zárva volt. Az időmet így avval töltöttem, hogy megnéztem a haranglábat és a Nepomuki János szobrot, valamint megfigyeltem egy különös macskarandit is. Macska úr egyszerre több vasat is tartott a tűzben, egy (már hasas) macskahölgy ugyan távozóban volt, de egy másik a napsütötte kőkerítésről bájosan hunyorgott az udvarlóra.

Az apátsági templom

Ideje volt már nekem is távozni a buszmegálló irányába és felvenni a kabátot, mert kezdett hűvösödni az idő érezhetően. Forró teát kortyolgatva vártam a pesti buszt, ami hamarosan be is gördült. A buszvezető már ismerősen üdvözölt, mondta, hogy jó hamar megjártam az utam. Hát végül is belefért egy félmaratonnyi táv nagyjából 10-től 14 óráig és szinte minden látnivaló, amit érinteni terveztem.

Megint szép napot zártam, elégedetten szemléltem a fűtött buszból, ahogy leszáll lassan az éj és vele együtt előkúsznak az első ködfoszlányok.