Ajkai lihegő 55

 

Az AI szerint az Ajkai lihegő

Most hétvégén nemcsak a Bakony IC-re ültem fel, hanem az AI vonatra is, készíttettem a Gencrafttal egy képet az Ajkai lihegőről. Többek között a fenti képet dobta ki, miután megmondtam neki, legyenek rajta fáradt runnerek meg ultra hikerek, meg legyen iparváros, virág, mező kilátó és barlang. A traktorok, bálázók és a kilátók valamiért hiányoznak a mesterséges intelligencia által kreált remekművekről, pedig azok is szerepeltek a kívánságlistámon, de lehet, hogy az angoltudásommal van baj (bár szerintem a lookout tower meg a tractor egyértelműen azt jelenti, amit szerettem volna. A balers meg bálázókat, de azt se tett rá.). Lehetséges persze, hogy az AI is csak nagyjából 3 kivánságig teljesítőképes mint egy aranyhal. No sebaj, azért lettek egész jó képek, melyek azért némileg hasonlítanak ahhoz, amit a véghajrában láttam, mikor Ajka városa a vízműtől a szemem elé tárult.

... és a valóság

Látszik, hogy az AI nem nagyon ultrahájkol, mert ekkora zsákokkal azért szép kihívás maratoninál hosszabb távokat gyors tempóban letudni, én mindig próbálok minimálcsomagra törekedni, ami mások szerint leginkább úgy néz ki, mintha a karácsonyfát magamra rántottam volna. :-) 

Most éppen véghajrában vagyok a Kazinczyra való felkészülésben, a héten néhány közhelyet (Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa. Aki NER az nyer. Bátraké a cseresznye.) mantrázva vettem a bátorságot (vakmerőséget) és beneveztem a 200-as távra. Igaz, 100 fölött már nagyon fáj, 120 után meg lövésem sincs, mi van. De így igazi kihívás nekimenni.

Betört ultraglide koszos lábbal

Mindezek miatt a szükséges tréningen túl még kell picit finomítani a frissítésen, meg beavatni új felszereléseket. Most éppen egy a szekrényből előhalászott piros (inkább vörös vagy korallszín) vadiúj Salomon Ultraglide-ot. Mellé pedig egy szintén piros túrt Adidas fölsőt. Máté addig mesélt nekem erről a túráról, mígnem megtaláltam a túranaptárban és konstatáltam, hogy az időpont is jó lesz, ráadásul a logisztika se pocsék, Ajkára van ugyanis közvetlen vonat az ugyanazon a vonalon lévő Herenddel ellentétben.

BKNY - a multifunkcionális

Hat óra hét perckor ott is ültem a vonaton a szintén majdnem vadonatúj BKNY pólómban, ami nem a Bakonyt jelenti, hanem a BükkiNyúlszt, de hát annyira jó a dizájn, ráadásul a Runaway WTF versenyek analógiájára multifunkcionális. Szóval ha van már a Börzsönybe való BRZSNY pólóm, miért ne vegyem ezt fel a Bakonyba.

Tesztelnem kellett volna a fülesemet is bevetés közben, de ebből csak az lett, hogy odafelé az elsuhanó tájat bámulva úsztam a szintimámorban, meg Lindemann üvöltötte a fülembe, hogy Links, zwo, drei, vier. Mindennek az lett a következménye, hogy aztán az egész túrán füles nélkül sem szabadultam ettől a kakofónikus hangzavartól és szépen meneteltem hozzá mint a Bundeswehr katonája. Persze a Kazinczy éjjelein majd lehet, hogy jól jön bármi akusztikus támogatás.

Ajkán lemasíroztam a vonatról egyenesen az állomás melletti Smaragd büfé teraszáig, ahol idősebb túrázó bácsik csodálkozása közepette gyorsan beneveztem az 55-ös távra, leperkáltam a szükséges lóvét és itinerrel, térképpel, igazolólappal a kezemben már indulhattam is. Viszonylag késői indulásom ellenére a 28-as rajtszámot kaptam, ami azt jelentette, hogy nem sokan kandidáltak erre a távra. Azt hiszem, utánam már csak hárman indultak.

A néni útmutatásában kiemelt pont volt a vasutasotthon

Élő példája vagyok annak, hogy a nők hadilábon állnak az irányokkal, hiszen az itinerben az állt, hogy „A startból balra indulunk az alkotmány utcán.” (Így kisbetűvel, és ez jobban szemet szúrt, mint maga az irány, elvégre foglalkozásomból kifolyólag is nyelvtannáci vagyok. Kedves szervezők, légyszi-légyszi, javítsátok már ki az itiner helyesírási hibáit. Ha nincs időtök, küldjétek el, ingyen és bérmentve vállalom a lektorálást.) Na én az egyébként logikus haladási irányba eső jobb oldali utcába fordultam, aztán csak csodálkoztam, miért Kinizsinek hívják Alkotmány helyett. Kicsit kavarogtam előre-hátra, de se Alkotmányt, se szalagokat, se Coopot nem láttam, inkább megkérdeztem egy a kertjében dolgozó nénit, hogy jutok innen a Téglagyári útra. Ő szépen el is mondta és az útmutatása alapján pár perc múlva már a kék kereszten futhattam az általam is kiszemelt és kellő irányba. 

A Sobri kalandpark felé a réteken találkoztam a menekülő BükkiNyúlsszal is

Udvarias, integető quadosok - ennek ellenére nem örültem nekik

Túra előtt szeretek készíteni útvonaltervet, ha nincs konkrét track megadva, de sajnos a leírás alapján csak hozzávetőlegesen tudtam összedobni egyet, elég sok volt a bizonytalansági tényező. Egyes megadott helyeket meg se találtam a térképen vagy a valóságban máshogy hívták őket (pl. az Oroszlánsziklák Padragi sziklák néven fut), meg például ugye Távelágazás is csak a túrán van, hiába is keresnénk a térképen. Ennek ellenére volt túratárs, akinek volt órán 55-ös trackje, ő vagy profibb volt, vagy már volt az előző években.

A Bakony 50 óta egész máshogy tekintek erre a vasútvonalra, ami mindig is egyik kedvencem volt

Mindezt félretéve a Sobri Jóska kalandpark irányába teljesen korrektnek tűnt a szalagozás, még futva is jól követtem egészen a síneken áthaladásig. Ott aztán jobbra elvitt a lejtő és csak azt észleltem, hogy kihaltnak tűnő tanyák között állok, ahol se jelzés, se szalag. Gyorsan elő a telefont: a sínek mellett a másik irányba kellett volna haladni. Persze ha nem rontom el az irányt, nem látom a tanyákat, se azt, hogyan fürdik a kiskacsa. Visszafordulva konstatáltam: nem a szervezők hibája, szalag volt, jó helyen volt, én voltam a hunyó. Első fölösleges kitérő letudva.

Pusztuló tanyák

Fürdőző kiskacsa - ezt mind nem láttam volna, ha a rendes úton maradok

Ez most nem lekerítés, csak tájékoztatás

Irány Sobri Jóska kalandparkja, ahol 10 éve jót hesszeltünk az akkori kéktúrás csapatommal a kiállt viszontagságok után. Annak rendje és módja szerint meg is érkeztem a kalandpark elé. Sajnos nem igazán tudtam, pontosan mit keressek: emberes pontot, autót, szúróbélyegzőt vagy esetleg bóját. Nem tette könnyebbé a dolgom, hogy a kalandparkban éppen valami rendezvény volt és hemzsegtek az emberek a nem kicsi parkoló környékén. Néztem jobbra, néztem balra, sehol semmi. Gondoltam, hátha a pénztárban van az EP. A kapunál két zöld pólós hoszteszlány engedte be az érkezőket, gondoltam, van szám, akkor megkérdezem, mi a pálya. Hátha nem én vagyok az első kérdezősködő, vagy már láttak errefelé túraruhás keresgélő szerencsétleneket többet is. Azt mondták, hogy valami rózsaszín, meg tábla, de se táblát, se rózsaszínt nem láttam, egy rózsabokrot leszámítva a virágágyásban, de azért az elég szokatlan módszer, hogy rózsatüskékkel szúrjuk át az itinert, bosszúból, amiért közelebbi információt nem adott meg, hogy mit és merre kéne keresni. Volt szemben egy OKT tábla, gondoltam, megnézem azt. Sehol semmi. Állt a túloldalon pár parkoló autó, ott se volt pont. Picit még visszanéztem a parkolóba, hátha több szerencsém lesz másodjára, de nem lett, így hát jobb híján lőttem egy képet igazolásnak, hogy jártam itt. Arra is gondoltam, hogy hátha nem kimondottan a nyüzsgő parkhoz tették a reménybeli pontőrök a rezidenciájukat, és még menni kell pár száz métert. Én mentem, de pont később se lett. Végül sajnos le kellett szögeznem, hogy ez egy mesebeli pont volt: Sobri volt, pont nem volt.

A kalandpark megvan, de a pont?

Az itiner azt írta, egy lihegtető szakasz jön Úrkútig. A lihegést maximum szerintem az szolgáltatta, hogy kezdett magasabb fokozatba kapcsolni az égi radiátor és meg kellett válnom a menő BKNY pólómtól – elvégre majdnem 30 fokban elég fölülre egy réteg pántos felső, plusz a futómellény. Futni se volt már hatalmas kedvem, így inkább csak itt-ott kocogtam bele. Szép rétek mellett haladt a kék, az egyikük, ha jól tudom, a Főnök-rét, ahol cserkésztáborokat is szoktak szervezni. Az utolsó mezőn átvágott a kék jobbra, és innentől tényleg meg kellett mászni egy kisebb huplit, de azért ez messze nem volt a Himalája. Felérve a tetőre először találkoztam emberekkel, akik csak kéktúráztak vagy éppen arra sétáltak, nem a mieink voltak. Eddig teljesen úgy tűnt, hogy magányos farkasként küzdök az 55-ös távon.

Ezek közül egyik a Főnök-rét

A dombocskáról leszaladtam Úrkútig, egészen az Őskarszt bejáratáig. Itt megint elővettem az itinert, merre kéne keresni a pontot, mert szalagokat láttam csak. Itt egyértelműen le volt írva, hogy az Őskarszt legalján lesz, így hát lelépcsőztem és lőn pont: piros laminált lap kóddal és színes toll hozzá. Úgy tűnt, a felírandó szavak a túra végén valami szöveget fognak kiadni. Szóval ilyeneket kéne keresni. Megcsodáltam ezt a különleges földtani képződményt életemben másodszor is, majd az udvar peremén visszatértem a bejárathoz, ahol a leírás szerint távoztam a kapun.

A csodás őskarszt

A Kéktúra büfé sajnos zárva volt, de azért benyomtam az itinerre egy pecsétet, ha már eddig úgyis hiányos az igazolásom. Pedig nagyon reméltem, hogy tudok szerezni egy jéghideg kólát, mert az egyik kulacsom máris kiittam. A falu határában azonban az éltető nedű iránti vágyam is sikerült csillapítanom, hiszen ráleltem magára az Úr kútjára. Annyi biztos, hogy a település erről a kútról kapta a nevét és állítólag réges-régen vadászat közben címzetes urak is ittak belőle, még Mátyás király is.

Sajnos zárva

A régi technika

Úrkúti porták

Az Úr kútja - Végül itt találtam vizet

Azt gondoltam, hogyha Úrkút nem lihegtetett meg, majd megteszi ezt a Kab-hegy, elvégre addig még akad kicsi mászóka. Ez a szakasz is laposabbnak tűnt, mint amire emlékeztem, vagy csak én lettem edzettebb az elmúlt 10 évben. Egy darabig a kéken kanyargott az egyébként mind ezidáig elég korrekt szalagozás, majd a kéket mellőzve az aszfaltcsík jobb ágán, később egy nyiladékon közelítettük meg az adótornyot és a kilátót. Most a dzsindzsa sem volt a kisvasúti töltés tájékán olyan veszélyes mint 10 éve.

Felfelé menet azon tűnődtem, mi a fészkes fittyfene lehet az a kab. Mert ugye létezik kabát, kabóca, vannak kabarok, sőt még Kabos Gyula is. Kabaré meg Kabdebó családnév is, az utóbbi ökörfej jelentéssel és örmény eredettel, de ezek mind idegen dolgok, szóval nem relevánsak az értelmezésben. 

Mangánvasút töltése

A csúcsra vezető nyiladék

A kilátó előtt végre kezdtem utolérni teljesítménytúrázónak tűnő egyéneket, egyszerre több párost is. Akkor ezek szerint tényleg jól jöttem, nem csalt az érzetem. A Kinizsi Pálról elnevezett kilátónál felírtam az újabb kódot és kicsit körbenéztem az emeletről: még a Balatont is sikerült megpillantanom. Aztán uzsgyi, le a nyílegyenes és veszettül meredek E nyiladékon a többiek nyomába. (A nyiladékok errefelé mind számokkal és betűkkel vannak ellátva.) Lefelé menet sikerült is kielőznöm nagyjából mindenkit, fölfelé a Molnár Gábor kilátóba párharcot vívtam egy túratárssal, aki igen megszorongatott az emelkedőn. Itt megint összeverődött néhány ember, amíg a nem kevés plusz szint megmászását követelő kilátó tetejéről megcsodáltam a körülöttem zölden hullámzó domborzatot. A kilátó alatti táblán újabb kód. Itt egy a Communitasról ismerős bajszos túratárs (Pető Sándor) jóvoltából sikerült megtudnom az első kódot is. Kicsit beszélgettünk a szép emlékű tavalyi díjnyertes túráról, aztán ő inkább bevárta eddigi túratársát, én meg előre siettem. A szalagok egyértelműen vezettek a Sárcsi-kútig egy sárga háromszög jelzés mentén, amit én valamiért sárga falevélnek néztem. Szemből egész sok túrázó érkezett és az egyik lányon Szerdai szédelgő 100-as póló volt. Megkerült még egy a három női teljesítőből. (Ugye én voltam az egyik) :-)

Az adótorony

Azért 2 élő vaddal is találkoztam, egy nyuszival és egy rókával

Nyílegyenes nyiladékon a Molnár Gábor-kilátó felé

A rejtélyes nevű Kab-hegy már igen messzi innen

A Sárcsi-kútnál lévő frissítőpontot már nagyon vártam, főleg a vízpótlás miatt. Nem is okozott csalódást a három fogásos menü: Lebbencsleves, zsíros kenyér és desszertként friss pirosló cseresznye. Mellé meg többféle házi szörp. Végig is kóstoltam mindent annak rendje és módja szerint. Közben beértek néhányan a lehagyott túrázók közül Kiderült, múlt héten Sándor is megcsinálta a Kinyúlszt, sőt, bámulatos 8 óra 48 perces idővel meg is nyerte. Kellemes lejtős aszfaltcsíkon robogtam tova a Bújó-lik irányába. A letérőnél szerencsére gyanút fogtam, mert valamiért szalagot nem láttam (egyébként volt). Ez a Bújó-lik egészen más mint a ságvári, hiszen ez egy természetes barlang, barlangászfelszerelés nélkül nem is tanácsos ide betérni (talán még Sobri Jóskának sem). Szóval rendes lány voltam, kint maradtam és futottam inkább elfele onnan. A szalagok a továbbiakban jól kalauzoltak a sárga jelzésen, utol is értem egy még a pontról korábban elinduló párost. Minket meg a bajszos úriember, aki szintén szárnyakat kapott a frissítőponton, annak ellenére, hogy Red bull frissítés nem volt. Pont ahol összetalálkoztunk, volt egy kis zavar a jelzésekben és a szalagokban, így együttesen kerestük az utat, miután félrevittem véletlenül az egész díszes társaságot. Innentől egy darabig egymás mögött kocogtunk. Az  Oroszlánszikláknál nekiálltam fotózgatni, kódot felírni, meg aztán más sürgős dolgom is akadt, amit célszerű volt még a település előtt letudni, így szépen lemaradtam. Kiérve az aszfaltra már csak a még mindig futó Sándor egyre távolodó hátát láttam.

Habzsolás és dőzsölés

Bújó-lik

Egy oroszlánszikla

Tévelygéseim Padragkúton tovább folytatódtak. Egyik utca sarkán fűkaszás tüsténkedett, valamint egy piros-fehér szalag is libegett, gyanús volt, hogy esetleg bevisz itt a track. De hiába meresztettem a szemem, az utca távolabbi részén nem láttam semmi pirosló-fehérlőt. Akkor ez azt jelenti, egyenesen tovább. De hiába loholtam előre Padragkút főutcáján, egyre gyanúsabb lett a szalagok hiánya. Sárga jelzés ugyan volt továbbra is, de ez nem jelentett semmit. Itinert előkapni, szöveget értelmezni, térképeket összefésülni. Bizony-bizony, abban az utcában jó eséllyel le kellett volna fordulni. Egy másik túrázó küllemű egyén is érkezett egy harmadik, teljesen fals irányból: ő is benézhetett valamit. A futó ismerősnek már se híre se hamva. 

Padragkút - Ajka legrégebbi része

Feljebb érve az enyhén emelkedő utcán megkerül a második megerősítő szalag, ami eléggé láthatatlanul libeg valami oszlop alján. Jó lett volna ezt valami szembetűnőbb helyen elhelyezni. Napfényes dombhátra, szántók mellé kapaszkodunk. Most már tényleg egyre lihegtetőbb a túra, nevéhez méltóan. Van vagy 30 fok biztosan, ráadásul ezerrel tűz ránk a nap az égből. Muszáj előhalászni a fehér sapkát a zsákból, nem hiányzik egy napszúrás. Bezzeg mellettünk klimatizált traktorban ülő mezőgazdász pakolja bőszen a bálákat a bálalerakóra. Előtör belőlem újfent a foglalkozási ártalom: most nem az itiner hibáit ekézem, hanem elkezdek videózni egy másik mezőgazdasági műveletet. Végre láttam élőben is (nemcsak a fordítóprogramban) bálalerakót, meg bálaszállító pótkocsit.

Folyik a bálázás Claas traktorral

Elődereng a Somló

Balról, a falu mögött a távolban előkandikál a Somló bazalttömbje, jobbról mellettünk a vetésben kék búzavirágok lengedeznek. Ha nem lenne ezer fok, még élvezném is az itteni sétafikát. Szerencsére közel már a megmentő hűs erdő, ahova bekanyarodik a jelzetlen kiszalagozott út. A Pokol-lik előtt aztán elérjük először a piros majd a sárga jelzést is. Meredek lépcsők vezetnek le a barlanghoz, ahol neve ellenére valószínűleg sokkal hűvösebb van mint odakint. Előtte újabb kód a táblán. Kikerülök egy felfelé szenvedő kisgyerekes családot (ebből az irányból tényleg pokolian küzdelmes mászást kell letudni), így nekem se egyszerű a dolgom lefelé. Az aszfalthoz kiérve megint úrrá lesz rajtam a bizonytalanság, mert szalag se jobbra, se balra nem látható. Valamiért jobbra indulnék, de előkapva a térképet egyértelmű, hogy a másik irány a követendő elég sokáig lefelé a völgybe. Indulok is, később megkerülnek a szalagok is megerősítésként. 

Pokol-lik

Miután egy róka koma keresztezi utam, egy népszerű piknikezőhely mellett suhogok el, ahol családok bográcsoznak meg sütögetnek a kánikulában. Nem is értem, mi ebben a jó. Én közel meggyulladok, pedig a Pokol-lik már jó messze van ide. Néha bringások tekernek el mellettem: a Kab-hegyre vezető bicikliúton h(sz)aladok ugyanis. Megszemlélek egy régi bánya helyét jelző emléktáblát (Jókai-bánya), majd néhány csinos víkendház szegélyezi az utat. Hamarosan oda is érek a Távelágazónak titulált ponthoz, amit persze túra előtt hiába is kerestem volna a térképen. Kód felírva, viszont a folyadékom megint fogytán. Muszáj tartalékolni, így csak szép lassan iszom felváltva a bodza- és narancsszörpöt kulacsaimból az egyre húzósabb emelkedőre felkapaszkodva. Már nemcsak lihegek, izzadok is. Megkerül a Török-tető kódja is, majd követem a szalagokat Cservárpuszta felé. Megint zavar a szalagozásban meg az agyamban is: elágazás következik, de csak egy szalag liffeg egy bokron, folytatás sehol, és valamiért nagyon lemennék a Bányászmúzeumhoz. Előveszem az itinert: nem kell lemenni, egyenesen tovább. A külső napfényes úton maradok, szalagok nincsenek, valószínűleg bent vezetnek a párhuzamos árnyékos erdei ösvényen. Most már mindegy. Valami fatelep-szerűséghez érek: Hatalmas halomban állnak a kivágott fák, még száraz fenyőfák egészben is. Lehet, hogy valami selejtes karácsonyfa depó. Mindenesetre mennyei a fenyőillat. Hamarosan bevezet az út az árnyas erdőbe, megint minden szép és jó. Elképzelem, hogy ez az ideális erdei út, széles is, árnyas is, szép is, ráadásul könnyen járható is. Aztán jön az emberi elme örök elégedetlensége: de lehetne mégis mondjuk kevésbé köves vagy például lejthetne is kicsit. Nem is beszélve arról, hogy 500 méterenként állhatnának az út mellett fagylaltos- és limonádésbódék. Ha ezek is adottak lennének, akkor meg lenne biztos más kívánságom: például meztelen felsőtestű kigyúrt jóképű fekete fiúk legyezzenek pálmaágakkal. (Nem PC, utólag kiszerkesztve.)

Jókai-bánya

Régi csille egy ház kertjében virágtartónak alkalmazva

Fenyődepó

A lejtő és a kevesebb kő aztán megadatik, a fagylalt és a limonádé nem, a fiúk meg pláne nem, csak hamarosan az újabb EP a kóddal a Hubertus-laki elágazásnál. Itt bejön egy rövidebb táv is, mert jobbról az eddigi magányhoz képest egész sok turista érkezik, a kódra is kicsit várni kell. Emelkedőn hagyok el egy barátságos idősebb turista nénit, aki azt hitte, a fia érkezik ilyen sebbel-lobbal. Egy fiatalabb fiú tényleg jön hátulról, és mikor a szalagozást és jelzéseket, valamint a térképem összevetve bizonytalankodásba fogok, le is hagy, magabiztosan haladva a szalagok nyomán. Nekem nagyon azt súgja valami, hogy a Jószerencsét-forráshoz ezek a szalagok nem jók, le kéne térni balra. A fákon-bokrokon libegő slejfnik azonban teljesen egyértelműen vezetnek előre valami fekete jelzésű tanösvényen. Itt aztán nincs távelágazás vagy ilyesmi. A fiú is halad csak előre rendületlenül. Nem lehet akkor mást tenni, mint a nyomába kell szegődni, ha már erre visznek a szalagok. Pedig az itiner is ír valami sárga kör jelzést, amin le kell menni a forrásig, azt pedig már elhagytuk, meg az irány se a legjobb. Szerencsére a szalagok elvezetnek balra egy rétre, arra a jelzetlen útra, ami utolsó reményem a forrás irányába. Itt azonban magas fűben kitaposott keskeny csapásra visznek, egészen valószínűtlen irányba. Az erdő szélén a kerítés mellett sír, a szalagok meg tovább is ott vannak a kerítésen. Hát akkor tovább előre, de az irány sehogy sem tetszik. Széles útba torkollik a kerítés menti csapás, szalag se jobbra, se balra. A fiú csak megy konokul jobbra. Az pedig teljesen fals irány nekem a forráshoz. OK, lehet, hogy más távon van vagy nem is teljesítménytúrázik. Elő akkor a mapyval, lenavigálok saját kútfő szerint a forráshoz inkább. Megint kibukkanok a magas füves rétre, újabb bizonytalan túratársak érkeznek. Próbálom mondani nekik, hogy jöjjenek utánam, de úgy tűnik nem követnek. Van egy sárga távjelző tábla is, de inkább el se olvasom, csak megyek a lefelé vezető szalagok irányába, mert olyanokat is találok hamarosan. Innen megint minden teljesen egyértelmű, a forrás is meglesz, de egyre növekvő szomjamat sajnos nem oltja, mert kifolyó nélküli. Üresek már a kulacsaim, de szerencsére tudom, közel már az újabb frissítés a parkerdei házaknál. Ide gyorsan eljutok a lejtős kék keresztet és a szalagokat követve.

Sír az erdőben

Jószerencsét-forrás

Paprikás krumplival várnak, ami nem nagyon dob fel, de annál inkább a hűs limonádé. A zsíros kenyerek viszont elcsábítanak azonnal, és mivel vágyom az édeset, egy még a Bükkből, az Ódorvárból hozott Dörmit is lenyomok melléjük. A pontőr fiú nagyon lelkes és előzékeny, tölt a kulacsomba, újból kínál paprikás krumplival, de az továbbra sem kell. Nem is a kedvencem, de az ilyenkor nem számít, inkább csak az, hogy nekem egy nap, főleg ilyen melegben, bőven elég az egyszeri meleg kaja. És az az isteni lebbencslevessel már megvolt. Apropó, életemben először ettem lebbencslevest. (Hazafelé be is szereztem lebbencstésztát, hogy majd főzzek ilyet.)

Jópofa molinók minden frissítőponton

Bányamúzeum

Teletöltöm a másik kulacsom hideg csapvízzel, aztán neki a maradék távnak, ami nagyjából már csak 10 km vagy annyi se. Elővarázsolom a futókám, hagy fogyjanak azok a kilométerek. A Bányászmúzeumot kicsit közelebbről is megnézem, de nem megyek be. Kicsit elbizonytalanodom, nincs-e itt felírandó szó, de az itiner szerint nincs, szóval gyerünk csak előre. Nagyon kellemes árnyékos erdei lejtőn jutok Csingervölgybe, ahol rácsodálkozom Molnár Gábor faszobrára, majd az egyedi hangulatú Csingeri Közösségi Házra a maga csipketerítős ágyával és szocreál küllemével.

Molnár Gábor a korán megvakult utazó és író

Molnár Gábor neve a túra során már másodszor kerül elő, és ez nem véletlen. Ugyan számomra teljesen ismeretlen a neve, de állítólag ő volt az egyik legnépszerűbb magyar vadász- és útleírásíró, műveit számos nyelvre lefordították. Pedig ezt a műfajt kimondottan szeretem. Életútja egészen egyedi, hiszen egy Brazíliában történt balesetből kifolyólag 24 évesen teljesen megvakult. Ezután kezdődött írói pályafutása, de az utazással se hagyott fel. Úgy kötődik Ajkához, hogy gyerekkora egy részét itt Csingervölgyben töltötte nagyszüleinél. 

Csingeri Közösségi Ház

Bányászkolónia házai

A Fekete gyémánt utca, amin jobbra fordulva haladnunk kell, tele van csiszolatlan gyémántokkal: bányászkolónia típusházai, bányászattal kapcsolatos emlékművek, kiállított bányavasút és sok minden más. Meddőhányók és ipari épületek mellett kanyargunk fel egy dombra, ahonnan a szalagok átvezetnek egy iparvágányon a Csikólegelőre. Innen elsőrangú kilátás fogad, búcsúzóul visszanézhetek Csingervölgy házaira. 

Kísért a múlt

Állítólag a dombtetőn kéne lennie egy vízműnek, meg ami még fontosabb, egy igazolópontnak is. Valóban van egy bekerített terület, meg kékkel festett betonoszlopok, de sehol piros lap tollal. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg nem mentem-e el mellette, még egyszer visszamegyek a csúcsra. Egyértelműen ez a dombtető, és a kék oszlopok meg a kerítés jelenthetnek vízművet is. Nincs mit tenni, menni kell tovább, meg fotózni egyet, hogy itt is jártam. Ahol aztán elmegy a sárga balra, szalagok híján elmegyek vele én is pár lépést. Innen látom meg a valódi vízművet kicsit átlós irányban, és a bejáratán a piros papirost, na és persze a szalagokat is az odavezető csapáson. Ez baromira nem a dombtető...

Egykori iparvágányt keresztezünk

A Csikólegelőn

Ez nem a vízmű

Lényeg az, megvan a kód és nem is tekeregtem túl sokat érte hiába. Nincs más dolgom, csak követni  a szalagokat Ajka utcáin a célig. Azaz nem lenne más, ha lennének szalagok, de csak egy darabig vannak. Mindegy is, a térképet nézve innen már sima liba odatalálni a Smaragd büféhez. A vasúti hídon átvezető hídon még tolok egy ötpercest véghajrának, de már nagyon noszogtatni kell magam, hogy tartósan fussak. Egyáltalán örüljek, hogy 55 km-rel a lábamban is így megy még a dolog. Be is kocogok a célba, előtte még lefotózva egy gőzmozdonyt, aminek a mellette lévő padon ülő lányok nem nagyon örülnek. Csinálok egy lányok nélküli képet is, nehogy már akaratlanul a facebookon kelljen szerepelniük.

Át a vasúton az utolsó kilométereken

Ajkai szobrok egyike

Bocs lányok, a vicces szökőkút miatt muszáj volt...

A bent ülők nélkül néhányan csodálkoznak, hogy ilyen sietősen érkezem az 55-ös távról. Nekem ez most csak egy edzés, garantálom, hogy a Kazinczyról, ha egyáltalán végig tudom csinálni és még járni tudok, nem így fogok célba érni. Ilyen az, amikor a pár évvel ezelőtt csúcsterhelésnek számító évente kétszer megtett távok hétvégi edzőtávvá szelídülnek. A célszemélyzet baja meggyűlik a nevemmel, így hát kibetűzöm, úgyis hozzászoktam már ehhez lassan közel félévszázadnyi, ezen a néven való létezésem során. Azt hiszem kellett volna keresnem egy Kovács vagy Nagy, esetleg Varga nevű házastársat. Erről lecsúsztam, és ezt Peti is egyértelműen reméli. (Ő ezek közül egyik se és bár rendes magyar neve van, meglepő módon néha neki is kell magyarázkodnia.)

Késik a vonat

Kicsit ücsörgök még a szervezőkkel és elmondom, merre volt baj a szalagokkal és a leírással, meg hogy egyébként minden szép és jó és élvezetes volt, az ellátás meg mennyei. Az is kiderült, hogy a szalagozás hibáiért nem feltétlenül a szervezők felelnek, állítólag gombászok önkényeskedtek vagy önkénteskedtek kicsit átszabva a jelzéseket. Ha az itinert kicsit még pontosítják, például több infót adnak meg a pontok helyéről, kinézetéről, az egyes letérőkről meg javítják a pontatlanságokat, szerintem minden jó lesz. A sematikus térkép például sokat segített a tájékozódásban.

Aztán beugrom a kocsmába, hogy legalább egy hideg sört megigyak, nagyon kívánom már. Közben a menetrendet böngészve látom, van vagy 8 percem kikérni a kívánt italokat és elfogyasztani, mert hamarosan megy a pesti vonat és csak sokkal később van busz vagy más opció. Így egy elvihető dobozos Soproni és egy kóla mellett döntök, bár műanyagos kólából csak light van. De végre hozzájutok a már Úrkút óta óhajtott italhoz. Kávét is szívesen innék, de arra már nem jut idő.

Díjazás és igazolólap helyes névvel és kitűzővel - így kerek a történet

Mint kiderül később, a vonat 10 percet késik, így kicsit még időzhettem volna a célban, meg megnézhettem volna a Cartographiás standot is. De legalább a söröm elfogy méltó lezárásaként ennek a gasztronómiai csodákat is tartogató bakonyi kalandnak. 

A vonaton még történt egy váratlan epizód: közeledik Kelenföld, le kéne szállni, kezdem összepakolni a futómellény tartalmát. Ahogy megemelem, egyszer csak hallhatóan, nagy koppanással valahol landol a kitűzőm. Bemutatom a vonatkocsi nagyközönségének, hogyan lehet 55 km megtétele után négykézláb kúszva-mászva kitűzőt keresni a vonatkocsi korántsem patikatisztaságú padlóján. Az utastársak egész segítőkészek voltak, de sajnos nem koronázta siker a keresést. Egyikük még a saját kitűzőjét is felajánlotta, de nekem csakis a sajátom kellett. Már csak pár perc volt Kelenföldig, mikor hirtelen megtalálom az ülés résébe becsúszva. Mekkora mázlim van! Rögtön fel is rémlett egyik gyerekkori kedvenc olvasmányom: Bálint Ágnestől a Tündér a vonaton, ami pont hasonlóan kezdődik. Egy virágtündér bepottyan a vonaton az ülés mögé egy csokorból, ahol szintén rég elveszett társakra talál. Most szegény kitűzőt megfosztottam a MÁV-os kalandoktól. Igazán nem szép tőlem!

Ezt a szép idézetet adták ki a pontokon felírt szavak

Strava-link:

Kinyúlsz!

 A Bükk-hegységgel egyetlen két hatalmas baj van: túl messze van és túl gyönyörűséges. Nem is nagyon érdemes odautazni egy egynapos kiruccanásra. Így hát szerveztünk a BükkiNyúlsz túra köré egy hosszú hétvégét két szabival, cserépváraljai szállással. Mert az ugye nem járja, hogy az ember az egyik kedvenc hegységében még nem teljesítménytúrázott soha. Ezt a csorbát szélsebesen ki kell köszörülni. Jó alkalom volt erre a BükkiNyúlsz, mert így nem kellett egészen a Less Nándor emléktúráig várni, amit szintén feltettem már egy ideje a bakancslistámra.

A Bükk szépségei mellett a túra legnagyobb vonzereje számomra az volt, mint megannyi közelmúltban teljesített túránál, hogy sok volt benne a novum. Tulajdonképpen a Bükkszentkereszt és Répáshuta közötti szakaszon, valamint a Balla-barlangon kívül itt minden új volt nekem, holott tényleg nagy Bükk-rajongó vagyok egész zsenge gyerekkorom óta. De mint kiderült, a Bükkaljával való ismeretségem elég felületes volt eddig. Magamat a tájba belecsempészve viszont tovább csempézgethetem itt is a térképem a Statshunter alkalmazáson, amire én is rákattantam, miután Péter emlegette a DBV-n.

Az útvonalon kívül volt még egy mágnes, mégpedig a menő eseménypóló. Igen-igen, szekrényemben lassan több a technikai ruházat, főleg a póló, mint az egyéb ruhadarab, de technikai túrás pólóm eddig nemigen akadt, csak futós. Ez a dizájnos darab igencsak megnyerte a tetszésemet, így hát nem volt mese, meg kellett rendelnem. És nemcsak én rendeltem meg, hanem Peti is, mert ő is nagyon beleszeretett ebbe a ruhadarabba. Neki is választottunk egy távot, a 26 km-es Nyúlon túlt, hogy legyen pólója. (Én ugye evidens, hogy a 63 km-es, biztató nevű (Kinyúlsz) királytávon indultam.) Egyébként a távoknak mind nagyon ötletes nevük volt: Nyuszifül (10 km), Nyúlfarknyi (17 km), Nyúlon túl (26 km), Nyúlánk (35 km), Megnyúlt (50 km), Kinyúlsz (60 km). Ebből a felhozatalból mindenki megtalálhatta a neki valót, kezdve a családoktól az ultrásokon át a nyugdíjasokig. 

Sajnos a túra közeledtével állandósult a zivataros időjárás is, a szombati túranapra se jósoltak mást. Így hát az úti csomagba szinte az összes esőkabátom bekészítettem a poncsótól az egyszer használatos kínaiig. Magára a túrára csak kettőt vittem biztos ami biztos alapon, hogy aztán egyiket se használjam. Meg is jegyzem gyorsan a receptet: 2 esőkabát esőriasztónak. A túra előtti éjjel elég rosszul aludtam, amiről nem a szállás süppedős, de kényelmes ágya tehetett, így hajnalban tanúja voltam a felhőszakadásnak, ami átsöpört a vidéken. Az előző napi rövidke túránkon tapasztaltuk, hogy sár már eddig is akad rendesen, ezt még tetézte ez a vihar.

Másnap reggel borús, de szerencsére száraz idő ébresztett. Átautóztunk a hegyi szerpentinen a szomszéd faluba, majd 7 előtt egy perccel már el is rajtoltunk, lecsippantva a vonalkódunk. Sajnos Petinek vissza kellett menni még néhány holmiért a templomnál parkoló kocsinkhoz, így csak akkor nyomtam le az órám, mikor ténylegesen elindultunk (emiatt az eltérő időeredmény a hivatalostól). Addig fotózgatással ütöttem el az időt, ami elég nagy hibának bizonyult, főleg az, hogy a telefontokom biztosnak vélt rejtekébe bújtattam az itinerem. Ekkor még nem tudtam, hogy nem marad itt sokáig. Még a falu utcáin kanyarogtunk Petivel a barlanglakások felé, mikor csörög a telefonom: egy vadidegen szám keresett. Igazából azt hittem, hogy megint önálló életre kelt és ő hívja valamiért ezt a számot (néha tud elég furcsán viselkedni). Így szépen ki is nyomtam. De a másik (nem fantom)fél igen makacs volt szerencsémre és megint csörgetett. Muszáj volt felvennem. Hamar ki is derült, hogy az itinerem, nagyot ugró alamuszi nyuszi módjára, egyszerűen kereket oldott már a túra leges-legelején. Vehettem fel a nyúlcipőt és roboghattam tehát vissza a papirosért. Szerencsére a lappal a szervező srác elém jött, borzasztó jó fej volt, így nem kellett egészen a rajtig visszafutnom. Ezután külön zacskót kapott, hogy nehogy még egyszer kipotyogjon.

Nyúlánk társam is visszafordult, hogy egy picit több időt tölthessünk a nyúlfarknyi közös szakaszunkon, ami mindössze a Millenniumi-kilátóig tartott. A „domb tövén, hol nyúl szalad, s lyukat ás a róka”, valamint miközben felfele kapaszkodtunk a kilátó dombjára a falu fölé, szemügyre vehettük a Kisamerikának nevezett barlanglakásokat. Valószínű, hogy az itteni egykori szegény lakók nem igazán fogták ki Amerikát, és esélyes, hogy nem ők voltak, akik idővel leléptek az Újvilágba szerencsét próbálni. Csak ide, a Kisamerikáig jutottak.

Kisamerika barlanglakások

A Berezd nevű domb tetején álló kilátó alatt máris üdvözölhettük az első EP személyzetét. Búcsúzóul egymástól még fotózkodtunk kicsit, majd mindenki indult a saját körére. Félő volt, hogy a meredek és szörnyen felázott lejtőn a pincesor felé máris nyulat fogok. Mint egy betoji nyuszi, araszolgattam lefelé. Szerencsére sikerült talpon maradnom, majd a berezdalji pincesortól tempósabb menetre váltanom. Nagyjából fej-fej mellett haladtunk egy 35-ös távon induló debreceni túrázóval, kicsit el is csevegtünk egészen az Ördögtoronyig, közben kocogva. Ez az Ördögtorony egy elég tekintélyes, csúcsos süveg alakú kaptárkő, mely a meredek hegyoldalt vigyázza. Ki tudja, kik, mikor, milyen célzattal vájták a fülkéket a porózus vulkáni tufába. Egyesek szerint a fülkék egykor méhkaptárakat rejtettek, mások szerint urnákat helyeztek beléjük, megint más elméletek arra jutottak, hogy kultikus célokat szolgáltak, például bálványokat tartottak bennük vagy áldozati helyek voltak. Mindenesetre az elnevezéseik sokszor idéznek mitikus lényeket, lásd például az Ördögtorony példáját, de létezik például Bábaszék, Királyszéke vagy Kősárkány nevű fülkés kő is.

Berezdalji pincesor

A titokzatos Ördögtorony

Innen a lejtőn kiváltottam a nyúlpasszust és egyedül előzgettem az előttem haladó túrázókat. A Mész-patak látványos szurdoka mellett együtt haladt több táv, emiatt viszonylag több túrázóval találkoztam, de hamarosan a 10-es, majd a 35-ös táv is letért a mi trackünkről. Szép réteken kanyarogva ráláttunk a Bükk felhőbe burkolódzó csúcsaira, majd nem várt nehézség, egy mocsár keresztezte utunk. Egy előttem haladó pár figyelmeztetett, hogy az ösvény bizony pont benne halad a mocsárban, így nem úszhatom meg én sem száraz lábbal. Itt még bizony bőven benne volt a pakliban, hogy ezen a túrán nemcsak a lábunk lesz nedves, hanem felülről is érkezhet égi áldás. De ami a legnagyobb kihívást jelentette, egyértelműen a sárhelyzet volt. Sár, sár és sár mindenfelé, annak minden formája: csúszós, cuppogós, cipőre tapadós, koloncként cipelős, korcsolyázós, agyagos sőt néhol még vörös is. Pedig a Vörös-sárt nem is érintette a túra. Még 20 km se volt a cipőmben, de már úgy nézett ki, mintha a Brutálfutásra neveztem volna. A sok sár után megváltás volt egy-egy szárazabb szakasz, vagy éppen Kács aszfaltos utcái.

A Mész-patak szurdokvölgye

Látványos réteken üdvözölnek a Bükk felhősapkás csúcsai

A mocsár, amin át kellett gázolnunk

Még 20 km-t se mentem...

A pincék mellett haladva egy falusi bácsika nem kicsit rácsodálkozott a tempómra, utána viszont én csodáltam meg a falu templomát a dombon. A pontot keresve sokat kavarogtam, először a vegyesboltot hittem italboltnak, majd miután végre meglett a kocsma, egy sort értetlenkedtem, mire a kert hátsó traktusában megleltem az önellenőrző pontot egy doboznyi müzliszelettel. Ebből gyorsan vettem is egyet, majd iramodtam tova, mint a fürge és kerge nyúl. Csak éppen rossz irányba. Fordulhattam is vissza a hangulatos szentkutacska felé. A falu nem szenved hiányt a vallásos emlékekből, mert hamarosan egy újabb kegyhelyre, a Jézus-kútjára bukkantam az erdőben.

Talán a sárhelyzet vagy a borongós, esőre álló idő miatt egyetlen turista se jött szembe, csak gumicsizmás-szatyros, gombászó falusi bácsikkal találkoztam. Hétfőn tapasztaltuk is, hogy rengeteg errefelé a gomba és jelenleg az időjárás is a legkedvezőbb a növekedésükhöz. A mi szatyrunkba is kerültek vargányák, rókagombák és mindenféle tinóruk. (És sajnos rekordszámú nagyon apró kullancs is került belénk.)

Kácsi faluképek

Mária szobor Jézus-kútjánál

Latorpuszta felé megint egyre nagyobb lett a sár, a lejtős úton igazi kunszt volt két lábon maradni. Ennek ellenére próbáltam futómozgást produkálni. Egyik srác, akit éppen lehagyni készültem, mondta is, milyen jó nekem, hogy tudok futni ebben a sárban, mert ő már most vesztésre áll a szintidővel szemben. Én mondjuk azt a tempót összességében, amit eddig produkáltam, talán még kocogásnak se nagyon nevezném, maximum gyors gyaloglásnak, de igen, kezdtem sorra beérni az előttem indulókat és el is hagyogatni őket. Számolgattam is, hány tapsifülest sikerül a túra végéig befogni: nagyjából 15-ig jutottam.

Kilátás Örsúr-várától

Latorvár

Újabb kapaszkodó jött Örsúr várához, majd a Latorvár romjaihoz. Azt a pár lépés kitérőt, amit a várrom jelentett, megérték a látottak bőven. Utána az előző meredek oldalnál még meredekebb lejtő jött. Ezen a túrán kutyával is lehetett indulni, utol is értem egy kutyás túratársat. A kutyus, bár csak középtermetű volt, nagyon ügyesen szedte lábait. Gazdája biztosított, hogy fogja bírni végig. Éppen egy olyan tájon kanyarogtunk, ami jellegéből adódóan, simán magashegységinek vélhetnék, ha mondjuk ezer méterrel magasabban lenne. Tömény fenyőillat, palás jellegű kőzet. A változatos útvonal eddig is rengeteg szép és érdekes helyet érintett, holott még a felét se tettem meg. És a vadregényesebb, magasabb régiókba is csak még most fogok felkapaszkodni.

Bekénypuszta

Bekénypuszta előtt aszfaltra váltottunk egy rövidebb szakaszon. a látogatóközpont mögötti pihenőhelyen volt az önellenőrzőpont. Innen egy kevéssé jelzett, de jól futható tanösvényes útra kellett térnünk, Kisgyőr irányába. Ezt a részt nagyon élveztem, bele is feledkeztem kicsit a száguldásba. Egy helyen úgy tűnt, az út egyik része a patakmederbe tér. Kicsit bizonytalan voltam, de mivel se jelzést, se szalagot nem láttam, maradtam egyenesen az eddigi nyomvonalon. No ez nagy hiba volt. Mivel futottam, a gyakori pocsolyák és sárfoltok ellenére már eléggé eltávolodtam, mire észleltem tévedésem. Nyúlfarknyi eszemmel az előbb nem láttam a térképen, hogy a track bizony letér a patakhoz. Rükvercesre vettem a figurát, aztán már a helyes úton kanyarogtam Kisgyőr felé, néhol kiadósan korcsolyázgatva.

Kisgyőr

A faluszélen éppen mulattak a helyi cigányok, jó illatok terjengtek. A lejtős utcán meglehetősen nyakamba szedtem a lábam, úgy futottam, mint a nyúl. A túratárs, akit éppen elhagytam, elismerően nézett utánam. Na nem sokáig, mert a nagy rohangászás megint tévútra vitt, méghozzá a falu főterére és a másik túrázónak ezután jó sokáig maximum a hátát láttam. Muszáj volt előszednem az itinert, merre tovább, mert semmi szalagozást nem láttam. Kiderült, hogy egy kocsmában van a pont. Na én éppen egy kocsma előtt álltam, ahol nem nagyon volt élet. Nyilván a pont nem ebben honol. Valahogy sikerült rájönnöm, hogy a zöldön kellett volna tovább mennem, de néhány percet eltököltem sajnos a tájékozódással. Egy közkútnál menet közben gyorsan vételeztem vizet az egyre laposabb kulacsaimba, aztán a megfelelő kocsma is meglett hamarosan a sok finomságot felsorakoztató ellenőrzőponttal. Ettem egy nagy lekváros kenyeret, és elvittem az útra egy kisebb zsíros-csalamádésat, valamint egy mézeskalácsot. A pontőr lány kérdezte, hogyan bírjuk mentálisan ezeket a távokat. Ez érdekes téma, mert pont a Szédelgőn gondolkoztam el azon, vajon nekem meddig tart az a pont, ameddig élvezem a nagy menetelést. És azt kell mondanom, a mostani 65 km környéki táv (most már) ezen a határon belül van. Talán olyan 70-80 körül fordul át a dolog, de az biztos, hogy a 100 km fölötti kilométereket már zombi üzemmódban nyomom. Nem túl jó hírek a Kazinczy előtt, de hát most itt tartok. Meséltem is a lánynak, hogy simán lehet fejlődni ebben, mert pályafutásom legelején már 40 km után eljött a „minden rossz már, csak legyen vége” állapot.

Királyszobrok vigyázzák az utat a kilátó alatt

Delel a gulya a kilátó alatt

Szent Korona-kilátó

Elbúcsúztam a kedves pontőröktől és nekiduráltam magam újfent az emelkedőnek. Nagy királyokat ábrázoló faszobrok szegélyezték az utat, kontrasztként egyik putritól a másikig romagyerekek cikáztak biciklijükön. Mindeközben majdnem elcsapott egy nagy turistabusz. El nem tudtam képzelni, hova tarthat itt a felvégen. Aztán balra tőlem megpillantottam egy delelő szürkemarha csordát, feljebb meg egy cifra kilátót. Szóval ide igyekeztek a buszos turisták. Mire felküzdöttem magam a dombra, sajnos már ők is nekikezdtek a díszes Szent Korona-kilátó meghódításának, így ezt az élményt most inkább kihagytam. Előbb lankásan majd az erdőbe érve egyre meredekebben igyekezett a zöld jelzésű túraút a Bükk magasabb ormai felé. Lassan kezdtem beérni a pontról előttem kiindulókat. Lehagyni itt az emelkedőn nem akartam őket, legalább így kényelmesen kapaszkodva kicsit pihentem mögöttük. 

Kilátás a zöld jelzésről

Igazolópont macskával a Kőlyuk-galyán

Rövidke kitérővel megmászta hármas csapatunk a Kőlyuk-galya 721 méter magas csúcsát, ahol újabb túratársakra leltünk. Lefelé menet máris jött szembe a kutyus gazdijával – ők se voltak nagyon lemaradva. Innen azonban felkötöttem a nyulak bocskorát rendesen, hiszen nagyon jó kis száraz (néhol azért kicsit technikásabb, köves) lejtők következtek. A Lófő-tisztásnál haladó műútra kiérve egyszer csak óriási elánnal lovasok vágtáztak el a tisztáson. Hatalmas élmény lehet lóháton is a természetet járni! Sajnos már éppen csak az utolsó pillanatban sikerült lefotóznom őket. Az aszfaltcsíkon bringások is érkeztek, a réten meg kiránduló család olvasgatta a tanösvény tábláit. Milyen jó, hogy ilyen sokoldalú a természetjárás és itt a mindenki megtalálja a neki való sportágat. Egyszer csak nyuszi hopp!, a mézeskalácsom kiugrott a táskám zsebéből, ahova tartalékoltam. Így hát inkább gyorsan bekebeleztem. Bükkszentkereszt szélén feltöltöttem fogyatkozó vízkészletem is, majd tovadöcögtem a kék jelzéssel ellátott szélső utcán. A főutat keresztezve balra kanyarodtam a továbbra is jól futható sárga jelzésre.

Lovasok vágtatnak a Lófő-tisztáson

Sajnos az elán és a lejtő el is vitt rossz felé. Eleinte csodálkoztam, miért csak a kék jelzés van kifestve, de ugye szoktak ilyet csinálni a jelzésfestők. A többediknél azonban már gyanút fogtam. Megint hátraarc, mászhattam vissza a sárgára. Egy rétre jutottam, ahol megint feladta a feladatot a sárga: jobbra út a bozótba és egy másik csábítóbb út a rét szélén. Jelzés sehol. Valami azt súgta, hogy a bozótjárást kapjuk ma ajándékba a húsvéti nyuszitól. Egy szalag kihelyezése itt sokat segített volna, de hát jelzésen voltunk. Jól választottam, a susnyában bujkálva ha a nyulat nem is ugrasztottam ki a bokorból, de a sárgát legalább megtaláltam. Volt még egy elágazás, ahol majdnem a piros jelzés vendége lettem, de szerencsére résen voltam. Fura, hogy pont itt tévelyegtem, ahol egy vándortúra keretében meg egy privát futás alkalmával néhány éve jártam már.

Eszményi tisztások

Hollóstetőn a buszmegállóban egy alma és egy szúróbélyegzés illette a markom, illetve az itinerem. Aki két nyulat kerget, egyet se kap el a szólás szerint, de azért valamennyit futni is sikerült az almát eszegetve. A sárga sokáig kerülgette az aszfaltcsíkot hol jobbról, hol balról, helyenként rajta haladva. Közeledve Répáshuta felé gyönyörű réteken haladt az útvonal. A pénzpataki letérőnél lévő volt az egyik legszebb. Itt egy tanösvényre tértünk, ahol egy fa- és egy kőszénégető boksát is mellőztünk. Innen egy tanösvényt követtünk a Pongor-lyuk-tető nyúlványára, ami elég gyéren volt kijelezve erről az oldalról, így a szalagok segítettek (valamennyire) a tájékozódásban. Azért a telefonom is kellett néha nézegetnem, hogy a helyes úton maradjak. Néhol hatalmas kidőlt bükkfákon kellett átmászni. Ez az erdő is hozta a katedrális érzetet a monumentális bükkösökkel, a fenyők meg a havasok illatát csempészték ide. 

Faszén- és mészégető boksák

Szép tisztás a tanösvény-elágazásnál

Nemsokára kikanyarogtunk az erdőből Répáshuta szélére. A központban majdnem meghívattam magam a helybéli tűzoltóegylet bográcsozására, pontőröknek nézve a mulatozókat. Egyik srác lelkesen ecsetelte az elkövetkező szakaszt, sőt tényleg megkínált volna gulyással. Nem álltam kötélnek, hiszen sürgetett az idő és a hátralévő táv, úgyis nemsokára itt a frissítőpont nekünk is. A temetőnél lévő vízcsap végre működött is valóban, így ott tudtam tölteni a kulacsaimba útravalót. És már ott is voltam a Balla-barlang alatti elágazásnál lévő ponton. Miközben eszegettem gumicukrot, ropit és vételeztem izotóniás italt is (ez mekkora ötlet, hogy pótolni lehetett!), beszélgettem a pontőr lánnyal arról, hogy szerintem ezen a távon meglehetősen karcsún mérik a szintidőt. Ami persze nem biztos, hogy baj. Az biztos, hogy szűri az indulókat rendesen, jobb esetben már nevezéskor, rosszabb esetben túra közben. Mivel gyanús volt, hogy a 14 óra kevéske egy kényelmes 60-ashoz (12-14 óra alatt szoktam végig érni a Pálos 70-en sok futással), számoltam átlagot és az alapján is az jött ki, hogy 4,53 km-t kell megtenni óránként megállás nélkül ahhoz, hogy éppen beérjek szintidőn belül. Ami azért nem egy átlag turistatempó. Nekem ez nem probléma, mert sok futással, gyors gyaloglással tudom kompenzálni a ponton ácsorgást és eszegetést, valamint a gyakori fotózást (meg az eltévedéseket). De másokat lehet, hogy elriaszt az indulástól. Nem is volt sok induló, 31-en teljesítettünk 60-ast, míg egyes rövidebb távokon 200 körüli induló is volt. Ez a túra egyértelműen a nyúl jegyében született, no meg ugye meg is ígérték, hogy a végére kinyúlunk.

Répáshuta temetője

Balla-barlang

Frissítés után gyerünk hát fel a Balla-barlanghoz. Ez is egy kis kellemetlen nyúlványa volt az útvonalnak, fent ellenőrzőponttal. A barlangot már ismertem elég jól kívülről és belülről is még a vándortúránkról. Aztán a sárgát követve jutottam egy távelágazáshoz. A nyíl elég valószínűtlen irányba mutatott, de elindultam arra mégis. Aztán a telefont is nézve vissza is fordultam pár lépés után. Nézzük csak azt a táblát! Persze, összecsúszott a két táv papírja. Gyorsan megigazítottam a laminált lapokat, hogy a mögöttem lévők lássák a helyes irányokat.

Megint egy kellemetlen emelkedő jött, amin felkapaszkodtam a Balla-bérc nyergébe. Aztán hajrá, neki a lejtőnek. Sajnos lendületemnek hamarosan gátat vetett maga az őserdő. Egész keskeny, ide-oda kanyargó beláthatatlan alig ösvényen vitt a Katalin-völgyi sárga lefelé a meredek, néhol csúszós vagy köves hegyoldalban, sokszor kidőlt fák is akadályozták a gyors haladást. Nyúlszívű Richárd jobban féltette irháját, valamint kényes gúnyáját a földre huppanástól, tehát inkább gyalogtempóra váltott. Alig várta már, hogy kikanyarogjon végre az ösvény ebből az áthatolhatatlannak tűnő rengetegből. De mikor kiért, abban se volt köszönet, megint egy emelkedő fogadta, mely a Nagy-Dall nyergébe vitt. Itt kékre, majd kék keresztre váltott a jelzés.

Csigatempóban az Ódorvárba

A kék kereszttel együtt végre becsületes lejtős futóút került lábam alá, mely jó sokáig kitartott és sár is csak az utolsó métereken akadt. Onnan meg már csak egy kőhajításnyira volt a következő igazolópont. Míg lefelé tartottam, gyorsan bekebeleztem egy sós karamellás gélt, készülve az Ódorvár megmászására. mert ami késik, nem múlik. Bár kicsit még kellett kanyarogni az emelkedő manifesztálódásáig, ahol ki volt írva, hogy nagyjából 3/4 óra a vár innen. A táv meg nincs másfél kilométer se. Ez jó bulinak ígérkezik! Az emelkedőn felfelé haladva még befogtam néhány nyuszit. Egy lánnyal kicsit el is beszélgettem, mert szegény eléggé ramatyul volt némi gyomorpanaszok miatt. Szerencsére úgy tűnt, hogy a ponton való pihenés jót tett neki, mert amíg én felmásztam a várba, ahova nem volt kötelező felmenni a pontról, el is tűntek a társával és innen szinte végig futva se értem őket utol többé. 

Ódorvári panoráma - megérte ez a kitérő is

A várba megérte felmenni, bár itt elég hosszan elbeszélgettem két fiatalemberrel, akik éppen ott teáztak a sziklákon a páratlan kilátást csodálva. A vihar, melynek felhői a felfelé való úton még csak fenyegetően sötétlettek, már itt keringett a fejünk felett és éppen kitörni készült. El is indultam gyorsan lefelé a sziklákon (egyikbe felfelé menet jól be is vágtam a bal lábam), de már késő volt, megnyíltak az ég csatornái néhány dörrenéssel kísérve. Szerencsére éppen csak a szélét kaptuk meg a zuhénak, ami hamar elállt. Örültem, hogy egy kényelmes, kitűnően futható és sármentes erdészeti út visz lefelé a faluba, mert így megint időt tudtam spórolni. Látatlanban valahogy úgy képzeltem, hogy valami gerincen vezető köves zergeösvény visz majd le innen, de kellemesen csalódtam.

Esőfelhők tornyosulnak a láthatáron

Hogy a kiszalagozott bicikliútra áttérjek, átugrottam nyuszimódra egy árkot, aztán már csak fotózni álltam meg a célig itt és ott. Minden képpel, kitérővel, molyolással és eltévedéssel, valamint itinervesztéssel együtt 11 óra 13 percet voltam pályán a kezdeti csippantástól. Szóval ha nincs mindez, akkor mehettem volna 11 óra alatti időt, de ez most már késő bánat. Így is összetettben a harmadik, nők között meg a legjobb időt mentem (futottam, csúszkáltam, nyuszimódra ugrándoztam), mikor éppen mi volt az aktuális. A túra maga profi szervezés volt hihetetlenül látványos, Bükkhöz méltóan csodaszép útvonallal, nagyjából csak néhány szalag tudott volna dobni még az élményen a kellő helyeken elhelyezve. Elmondhatom, hogy a hegységhez fűződő bensőséges viszonyom az itt szerzett élmények által még jobban elmélyült. Ja és még egy kifogásom van a szervezők felé: A beígért kinyúlás részemről elmaradt. :-)

Végül mégis csak napsütéssel búcsúzik a Bükk

A célban a most már kiérdemelt mutatós eseménypólót is átvettem, majd nyúlhattam is a babgulyásomért, aminek rögvest nekiestem. Előtte azonban üdvözöltem egy szintén mentazöld Szerdai szédelgő 100-as pólót viselő túratársat, ha már így összeöltöztünk.

Nemsokára Peti is megérkezett, aki már ki is pihente a 26-os kör fáradalmait. Ő is ügyesen ment, benne volt az első harminc teljesítő között a majdnem 200-ból. És nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát, ő is kedvet kapott a kicsit ennél hosszabb távok teljesítéséhez is. Hazafelé menet tartottunk egymásnak kisebb élménybeszámolót, hiszen mint kiderült, annak is igen látványos (valamint szintén saras és mocsaras) útvonalhoz lehetett szerencséje, aki a Nyúlon túl járt. Hétfőn én is kaptam aztán ebből egy kis ízelítőt a Felső-szorosban kirándulva. Azért az én Hokáim is megkapták a karbantartó sárpakolást:

Saras nyúlcipőim

Ilyen vicces EP-előjelző bóják voltak kihelyezve 100 méterrel a pontok előtt (ez véletlenül kint maradt)

Strava-link: