5 peaks of Budai

 Szeretem az olyan futásokat (is), ahol nemcsak A-ból B-be kell eljutni, hanem közben feladatokat is meg kell oldani. Főleg, ha azok kimondottan az útvonaltervezésről és a tájékozódásról szólnak. Igaz, ilyenben legutoljára akkor vettem részt, amikor egyetemista koromban pár hónapig tájfutottam. Azóta is nosztalgiával gondolok a szinte nem is létező tájfutómúltamra és magam se értem, miért maradt csak ennyiben.

Csanya peaks of sorozata pont ilyesmi feladványt nyújt az egyszeri terepfutónak bóják és tájoló nélkül, sokkal inkább térképalkalmazások böngészésével. Sajnos a Börzsönyös kihívásra pont az utolsó előtti pillanatban bukkantam rá. Azon nyomban, első fellelkesülésemben össze is dobtam egy útvonaltervet (a feladat ezen része legalább ugyanolyan élvezetes legalább számomra, mint ott lenni és teljesíteni a távot, sőt, biztos vannak bizonyos pillanatok, amikor azt kell mondjam, sokkal, de sokkal élvezetesebb...). Csak utána olvastam el, hogy a teljesítésre mindössze pár napom van vagy annyi sincs, tehát erről a buliról tulajdonképpen lemaradtam. Pedig pöpec kis futásnak ígérkezett, jó sok szinttel, simán lehet, hogy inkább egy látványos túra kerekedett ki volna belőle - a bőven mért szintidő, 6 óra lehetővé tette volna ezt is. Olyan csúcsok lettek volna benne, mint a Saj-kút-bérc, Hollófészek, Bárány-bérc, Málna-hegy, melyek a Börzsönynek számomra egyik legkedveltebb területén, Diósjenő szomszédságában, helyezkednek el. Ráadásul ezek közül csak a Hollófészek oldalában jártam eddig, szóval lett volna benne újdonság bőven.

De kár is ezen búslakodni, mert hamar szembejött velem az újabb kihívás, a 5 peaks of Budai, és ezért még nagyon utazgatni sem szükséges. Mondanom sem kell, az útvonaltervvel nagyon gyorsan megvoltam, a legerőtakarékosabb változat kb. 14 km-ből ki is jött. Egyedül azt sajnáltam, hogy a tiltott terület pont az egyik legkedvesebb futóterületemet is magába foglalja a Budaörsi Kopárok területén.

De hogy azok is értsék, akik még sosem vettek részt hasonló terepfutó-kihívásokban, gyorsan elmagyarázom, miben is áll a feladat lényege: van egy bizonyos számú hegycsúcs, melyeket egy adott hegység területén tetszőleges sorrendben, egy adott szintidőn belül fel kell keresni. Hogy annyira ne legyen egyszerű a feladat, ezek a csúcsok csak ritka esetben érhetők el turistaúton, egyáltalán úton. És még hogy ennél is nehezebb legyen a futó dolga: van egy kötelező szakasz, amit akármilyen irányból le kell futni, és egy tilos terület, ahova a lábát is tilos betenni. Ezeken a kereteken belül azonban minden a futóra van bízva, hogy hány kilométerből, mekkora szinttel, kör- vagy lineáris útvonalként hozza ki végül a tracket.

A kihívás annyiban is kedvező volt számomra, hogy a hegység déli szekciójára összpontosult, ami ugye egyrészt közel is esik, másrészt némi gőggel állíthatom, hogy hazai pálya, mivel lévén beképzelt budai úrilány, elég gyakran futok itt. Hogy aztán hogyan töri le az ember szarvait egy ilyen laza hétvégi futómókának szánt "nem is instant és nem is verseny", arról szól ez a történet.

Kilátása Rupp-hegy tetejéről - ahol elég gyakori vendég vagyok mostanában

Mint ahogy fent írtam, a tervezés ment mint a karikacsapás. A felkeresendő hegyeket, a Rupp-hegyet, Kakukk-hegyet, Farkas-hegyet, Meredek-csúcsot, Hunyad-ormot, hellyel-közzel mind el tudtam helyezni egy képzeletbeli Budai-hegység-vaktérképen, még ha nem is százszázalékos pontossággal. De azt legalább tudtam, merre is keressem őket. Magabiztosságom némileg árnyékolta, hogy a magaslatok közül úgy tűnt, mindössze csak a Rupp-hegyen jártam eddig, de ott legalább egy fél tucatszor is az elmúlt egy évben. Előtte még csak nem is ismertem. Viszont ezalatt a rövid idő alatt futóként is megbarátkoztam vele és már nem okoz gondot a csúcsára való felfutás, ami körülbelül egy éve még komoly (és szinte teljesíthetetlen) kihívásnak tűnt. Mivel ez a barátságos orom esik amúgy is a legközelebb nekem, ésszerű volt, hogy vele kezdjek. Innen tulajdonképpen adta magát az útvonal - a Rupp-hegyhez a Kakukk-hegy esik a legközelebb, ahonnan a Farkas-hegyhez is könnyű tenni egy kiruccanást. És a Kakukk-hegy kivételével végig lehet a turistaút-hálózatot használni. Mint kiderült, a Farkas-heggyel is kötöttem már sokkal régebbire nyúló személyes ismeretséget, csak erről eddig keveset tudtam. Legalábbis az a tény, hogy a magaslatot, amin az ikonikus repülőszárnyak állnak, így hívják, valahol eddig elsikkadt, pedig nem keveset böngészgetem a térképet, ráadásul a hajdani vitorlázórepülőtér mementójához már zsenge gyerekkoromban is többször elvittek a szüleim. Szerencsére mióta futok, előszeretettel keresem fel ezt a Kopárok tetszetős vidékét, így nagyjából itt is tisztában vagyok a terepviszonyokkal. Innen a piros majd sárga turistautakon (hogy a védett területet még csak véletlenül se érintsem) jutok majd el a Meredek-csúcs közelébe, amit először majd egy jelzetlen úton, később tökön-babon keresztül közelítek meg. A Meredek-csúcsról nagyjából annyit tudtam, hogy valahol Makkosmária, vagy a János-hegy felé kell keresni. Némileg bekavart a másik M betűs csúcs, a Magas-kő neve is. Rémlett, hogy mikor túravezetőnek tanultam, kerestünk a gyakorlaton valami sziklákat az oldalában. Vagy egy másik M betűs hegy oldalában... Ez már sosem fog kiderülni. A lényeg az, hogy ezt a csúcsot is szépen fel lehetett fűzni az útiterv gyöngysorára, amire zárószemként a Hunyad-oromnak kell majd kerülnie, de előtte fel kell helyezni még a Libegő alatti kötelező meredek lejtőt is. Igazából nem bántam, hogy a kötelező elemből lejtő lesz és nem emelkedő, de mivel csak felülnézetből ismertem eddig, nem tudtam, pontosan mire számítsak. Csak derengett, hogy jóra semmiképpen se... A slusszpoén, a Hunyad-orom pontos helye is csak nagyjából volt meg, ez is még tájfutó múltamból rémlett. A szintvonalak alapján első ránézésre se tűnt nevetségesen lebecsülendőnek. Nem nagyon hiányzott ide a végére, de aki ugye könnyebb végéről fogja meg a munkát, számítson meglepetésekre.

Mivel az útvonalam még 14 km-re se jött ki, mások meg 20-30 km-t terveztek menni a kommentek alapján, úgy éreztem, én sem úszhatom meg ennyivel. Bónusz feladatként, és ha már úgyis elrobognék majdnem mellette, megkeresem majd az ún. KFKI kőedényt, ami már régóta izgatja a fantáziámat. Hogy mi is ez pontosan? Igazából senki se tudja, egy tereptárgyként szerepel egyes online térképeken és maga a megtaláló se tudta hova tenni miben létét. Nem én lennék, ha nem keresnék meg minden ilyen csip-csup dolgot, amit a térkép mutat.

Még így is nagyjából csak 3 órás időkerettel terveztem, ami bőven belefért a nagyon megengedő 6 órás szintidőbe. A vasárnap délelőttöt szemeltem ki a teljesítés időpontjának.

A Gazdagrét feletti Szentháromság-szobor

Reggel, kipillantva az ablakon tejszerű köd látványa fogadott. Bosszankodtam is, hogy bezzeg tegnap hét ágra sütött a nap! De elszántságom ez se befolyásolta, 9 előtt útnak is indultam. Gazdagréten egyszer csak kibukkant a busz a ködből, mindenhol ragyogó napsütés. Éljen az inverzió! Az Irhás-árok aljánál gyorsan le is pattantam a buszról, és a Szentháromság-szobor előtt előkészítettem magam az indulásra: kabát a zsákba, hiszen emelkedővel kezdünk, nem is akármilyennel.

A Rupp-hegyig egy berzenkedő kiscicával van dolgunk, de onnantól egy vérmes vadmacska mutatja meg a körmeit, ha az emelkedőkkel szeretnénk szembeszállni, én legalábbis nagyjából így látom mostani tudásom szerint. Egy éve még maga a hegycsúcs is minimum egy mérges kandúr volt számomra, de most már bájos cicuskává szelídült. Miközben felfelé caplattam, a hegy alatt parkoló autó mellől egy terepfutó küllemű úr kérdezett rám, hogy nem 5 peaks teljesítő vagyok-e? Mondtam, hogy talált, süllyedt, és még biztos találkozunk az út során. Gondoltam, gyorsan beér majd a kolléga, hiszen azért felfelé nem vagyok egy gyorsvonat. A Rupp-hegy tetején lőttem néhány fotót a ködben úszó városról, aztán indultam tovább, miután kigyönyörködtem magam a látványban. 

Már megint turiztam...

Még itt zárójelben megemlítem, hogy a teljesítés egyben (tényleg majdnem) új cipőm, egy On Cloudultra próbafutása is volt, amit pár napja turiztam. Mert az embernek lányának sosincs elég futócipője se... Szerencsére a Háda nem nagyon volt tudatában az árazásnál annak, mit is árult. :-)

Igyekeztem megfutni az emelkedőket, amiket eddig futva csak lejtő oldalukról ismertem. Szóval tudtam, hogy nehéz küzdelem lesz. Egészen az erdős rész aljáig bírtam szusszal, pedig még ezt se néztem ki magamból. Innen azonban győzött a lustábbik énem, gyaloglásra váltottam az egyre szilajabbá váló kaptatókon. Az erdőből kiérve egy olyan utcára jutunk, ami minimum 20%-os, emelkedővel, de inkább még meredekebben közelíti meg a Frank-hegyi Turistaházat. Mikor lesz az, amikor majd ez az utca is barátságos cicaként dörgölőzik hozzám? És nem csak akkor, amikor lefelé száguldozom rajta...

A ködtenger felett

A Rupp-hegy vasasztala manapság zászlórúdként szolgál (mögötte kis Szomszédok-utóérzés)

Miután felértem és kifújtam magam, jöhetett újra a futás, telefonnal a kézben, mert hol fotóztam, hol tájékozódtam a Kakukk-hegy irányába. Szerencsére az utóbbi nem volt túl bonyolult, egy jelezetlen ösvényen kellett bemenni egy vadlesig, etetőig, illetve sózóig, ott balra kanyarodni egy igen tetszetős kanyargós ösvényen. Elsőre el is vétettem ezt a balkanyart, de szerencsére gyorsan kapcsoltam. Hamarosan le is vadásztam a második pontot. Nem is értettem, hogy lehet, hogy eddig még sosem vetődtem el ide gombászás, futás vagy túrázás közben, a kereszteződésben álló vasoszlophoz, mely a tulajdonképpeni csúcstól kicsit odébb helyezkedik el. Létezik, hogy tudnak nekem újat mutatni a Budai-hegységben, melyet gyerekkorom óta járok szakadatlanul? Úgy tűnik, igen, Csanyának sikerült...

Ahogy visszafelé robogtam, már jött is szembe a kolléga sebbel-lobbal, mondtam neki, hogy jó úton jár. Igyekeztem tovább a Farkas-hegy irányába, először egy jelzetlen ösvényen, majd a sárga körön. Itt mögém került két futó srác, így sikerült egész jó tempót mennem, nehogy már leelőzzenek. Először azt hittem, ők is a kihívást teljesítik, de aztán a repülőszárnynál simán továbbmentek. Én viszont letértem a turistaútról ezen a nyúlfarknyi szakaszon, ahol büntetlenül lehetett, ámbár már jócskán a tilos területen belül jártam. Lőttem megint pár képet a környező sziklás magaslatokról és a völgyben megülő felhőkről - ez az a látvány, amit aprócska korom óta nem tudok megunni, mindig is a Kopárok vidéke volt a kedvencem a Budai-hegységben. 

Vasasztal a Kakukk-hegy csúcsának közelében

A repülőszárnynál - háttérben a Szekrényes-hegy

A Meredek-csúcsra úgy terveztem eljutni, hogy felfutok a piroson a KFKI-ig, majd onnan, miután megkerestem a kőedényt, a sárgára váltok. Nem lesz éppen kellemes az eleje, de meg tudom csinálni, volt már hozzá szerencsém korábban is. Miután felszenvedtem magam a Konkoly-Thege útig, megint látókörömbe került a terepfutó, akivel majdnem együtt kezdtünk, de most már valamivel előttem futott. Nem előzött le, így esélyes, hogy a tilos terület szélén jött fel vagy a sárgán a Sorrento irányából. Bár az utóbbi jókora kerülő és némileg technikás is. A sárga-piros elválásánál utolértem és megint szóba elegyedtünk. Ő a piroson szándékozott továbbmenni, én meg mondtam, hogy a sárgán megyek majd, csak még meg akarom keresni a kőedényt. El is indultam bőszen a sárgán és csak későn vettem észre, hogy könnyebb megközelíteni a pirosról. Így hát hátraarc, mentem vissza az elágazáshoz. Közben az előbbi futó szintén nagyban jött visszafelé, mondta, hogy rájött, mégis a sárgán lesz jobb menni. Mondtam, hogy egyetértek, de nekem még itt van egy kis dolgom.

Ez nem a kőedény...

...és ez sem

A letérőt az edény irányába meg is találtam, de miután felértem a gerincre, némileg elbizonytalanodtam. Volt ott egy kisebb magaslat magassági ponttal a tetején, gondoltam, ott lesz az edény. De mikor a GPS-t megnéztem, láttam, hogy tévedtem. A közelben látszott néhány nagyobb szikla is, elindultam abba az irányba. Hát ott se volt edény. Gondoltam, hátha a szikla edény alakú, aztán arról kapta a nevét, vagy mittudomén, van Kőkorsó a Börzsönyben is, az meg egy meredek hegyoldal. Ez meg kőedény, szóval akár egy szikla is lehet, az is kő nem? Ej, mi a kő... Rémlett, hogy az edény, valóban egy tálszerű mélyedés, a kép alapján, de miután régen néztem már meg, nem emlékeztem pontosan. Annyi eszem meg nem volt, hogy indulás előtt csekkoljam a geocaching oldalt, ahol találtam. Néztem bőszen a GPS-t, úgy tűnt, az alig kivehető út jobb oldalán mutatja a helyet, de én semmi gyanúsat se láttam és kezdett elegem lenni abból, hogy csak pocsékolom az időmet közben meg keringek mint egy veszett tyúk. OK, 6 óra a szintidő, de futni kéne, nem céltalanul kóvályogni holmi tereptárgy miatt, amit lehet, hogy amúgy is elvitt már valaki - már ha mozdítható. Gondoltam a franc fog a piroson fölfelé kaptatni, lemegyek a hegyoldalon a susnyásban. Arra viszont nem gondoltam, hogy a sárgáig van még egy völgy, így egy jelzetlen úton mászhattam vissza a kereszteződésbe.

A Meredek-csúcson nincs vasasztal... ez igen gyanúsnak tűnt

Innen azonban nem volt pardon, futni kellett. Menet közben még öcséméknek kellett dobnom egy túratervet telefonon, de semmi más nem zavarta az iramot. Már majdnem a kinézett jelöletlen út leágazásánál voltam, mikor balról megláttam egy igen szimpatikus szárazárkot, amiben út is vitt, éppen a Meredek-csúcs irányába. Csak így pont a hegy másik oldaláról fogom megközelíteni a csúcsot, de innen sincs számottevő szintemelkedés, szóval jól van az úgy, gondoltam. Utólag nézve kicsit rövidebb lett volna a tervem szerint haladni, de végül is egy kisebb, igazán nem vészes bozótharc árán innen is el lehetett jutni a csúcsra. Egyre vártam, hogy felérjek, de amikor megláttam a tűzrakóhelyet, nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy ezt kell megtalálni. Leültem az egyik rönkre és próbáltam megnézni a honlapon, hogy vajon itt van-e a pont. Nyilván nem töltött be az oldal. Bár a GPS egyértelműen ezt mutatta csúcsnak mindegyik térképemen. Közben még a tesómékat is visszahívtam, mert menet közben megszületett a túraterv számukra. Na jó, nagyon nem erőltettem meg magam, elküldtem őket a Kő-hegyre meg a Vasas-szakadékba, ahol nemrég Petivel túráztunk. Miközben ücsörögtem és telefonálgattam, befutott egy másik teljesítő srác. Mesélte, hogy eddig neki tiszta szívás volt az egész, felmászott a Hunyad-oromra, majd aztán a libegő szintén nem túl barátságos pásztáján, majd most még ennek a hegynek a tényleg nagyon meredek északi oldalán is. Mondtam, akkor innen már gyerekjáték lesz. Én meg kezdtem rájönni, hogy nekem meg még hátra van a feketeleves. Lebotorkáltam a meredek oldalon a srác nyomában, hadd lássam, miért is kapta a hegy a nevét! A hegy tövéből már csak át kellett navigálnom magam a piros jelzésre, ahonnan felküzdöm majd magam a libegőhöz, a János-hegy alá. Biztattam magam, hogy menni, fog, hiszen itt már többször is felfutottam. Talán kényelmesebb is lesz, mint az eredetileg kinézett Virágvölgy állomás iránya. Most is feltornásztam magam becsületesen futólépésben, bár egy csajszi úgy is leelőzött, hogy félig gyalogolt. Én meg strapálom magam, de minek...

Ámokfutás a libegő alatt indul

Végre vége...

A beszállást a libegő alatti meredek ösvényre nem sikerült elsőre megtalálni - mondanom sem kell, hogy tősgyökeres budapestiként még itt sem jártam. Nekiindultam, na most majd kiderül, mit tud ez a híres svájci On márka. Eddig viszonylag szépen elmuzsikált, de most jön a mély víz! Állítólag pont az ilyen sziklás terepen penge a leírás alapján. Nekiereszteni nem nagyon mertem egyelőre, meg nem is nagyon tudtam. Egyrészt, mert baromira csúszott, másrészt a terep se hagyta, a beszariságom meg pláne nem. Még így is sikerült az első harmadban egyszer fenékre hupannom, gondolom, a libegő közönsége hihetetlenül jól szórakozott a lökött csajon, aki itt akar lefutni. Ha valamihez hasonlítani tudnám a terepet, akkor hazai szinten a Vadállókövek lenne az mind meredekségben, mind terepügyileg. Persze én már kamaszként is imádtam lefelé rongyolni rajta a túratársak szörnyülködése közepette... Igaz, száraz időben, ez most meg még csúszik is. Szerencsére jöttek azért egész jól futható szakaszok is, ahol tudtam, neki is iramodtam rendesen, hogy aztán egy-egy tagoltabb résznél megtorpanjak újra.

Az egykori végállomás

Előbb-utóbb minden szenvedésnek vége szakad, mondják a bölcsek, így ennek az eszeveszett lejtmenetnek is. Csakhogy alighogy leértem, máris kirajzolódott előttem következő kálváriám, a Hunyad-orom sziluettje. Előtte még betévedtem az egykori Niche kemping területére fotózni, meg nosztalgiázni a múlton, hogy nyertem itt tájfutó versenyt, meg korizgattam itt ifjúkoromban. Nehezen találtam meg a kiutat a hegy irányába. Mielőtt nekivágtam, gyorsan megittam a magammal hozott magnéziumital nagy részét, ha már eddig tartogattam. Szükség lesz rá, úgy tűnik. 

Igazából csak a tájban gyönyörködtem (ja nem...)

A mai utolsó

Rögtön láttam, hogy ebből futás nem lesz. De hamarosan azt is be kellett látnom, hogy amit produkálni tudok itt, gyaloglásnak is nehezen hívható. Folyamatosnak semmiféleképpen. A János-hegy és a Tündér-szikla lenyűgöző látványa a meredekség és a sziklás terep folyton megállásra késztetett. Tulajdonképpen ha ezt a terepet hasonlítanom kell bármihez is, akkor azt kell mondanom, hogy abszolút magashegy fílingje volt, abból is a küzdősebb. Néhol még a kezem is használnom kellett. Persze, hogy sikerült kiválasztanom a hegy legmeredekebb oldalát! És már megint olyan ösvényekre kalauzolt Csanya, ahova magamtól sosem mentem volna. Hiszen nem vagyok én mazochista... Vagy mégis? Hiszen máris tervezgetem, hogy ide Petit is elhozom, mert neki is tetszene. A hegy tetejéig van még egy kicsi, de nagyon lassan araszolgatok csak felfele. Aztán mégis nekidurálom magam, hadd lássam azt a vasasztalt, a mai utolsót. Igazból hívhatnánk ezt a futótúrát "Vasasztalok nyomában a Budai-hegységben is", szinte minden hegy csúcsán találkozom egy korabeli földmérési segédeszközzel.

Ilyen egy már használt On Cloudultra

Elkészül az utolsó csúcsfotó, aztán hajrá, gyerünk lefelé a szerpentinen. Az On képességeiben még mindig nem bízom teljes körűen, ez rányomja a bélyegét a lefelé irányuló mozgásomra. De ahol tudom, meghúzom kicsit a tempót. Sajnálom valamennyire, hogy nem a Speedgoat 3-ban jöttem, őt már jobban ismerem és merem használni is. Hogy aztán mire jutottam volna vele, azt nem tudni, hiszen ugye lehetetlenség egyszerre kétféle cipőben futni. Ha meg tegyük fel nekiindulnék az útnak még egyszer Hokában, ott már nem állnának fent ugyanazok a körülmények, például fáradtabb lennék, vagy időközben szikkadna a felázott talaj, szóval egyszerűen nem lehet ugyanazokat a tesztkörülményeket produkálni. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megvettem ezt az alig használt cipőcsodát, ami a turkáló polcáról, potom pénzért, az eredeti ár töredékéért kacsintott rám. Itt az utamnak, azaz a cipő próbaútjának majdnem végén, tulajdonképpen nem is érzem, hogy eddig már megtettem legalább 14 km-t, ráadásul olyan, mintha a lábamra öntötték volna. A talpa ugyan a kelleténél kicsit jobban csúszik, de egyéb kifogásom nincsen. A talaj egyenetlenségeit még annyira se érezni benne, mint a Hokában, ráadásul a lábam is kevésbé csúszkál benne, mint riválisában, pedig a legcsúszósabb zoknim van rajtam.

A Hunyad-orom szerpentinjén

Egy ilyen autócsodára leltem a Zugligeti úton

Szóval ha ennyire benne vagyok a lendületben, lefutok még az 56-os villamosig. Ráadásul úgy tűnik, ennek a cipőnek kevésbé ellensége az aszfalt, holott terepfutásra találták ki. Innen már kész örömfutás az egész, fotózgatok és élvezem a lejtőt, a nehézségeket már mind a hátam mögött hagytam. A Stravat lenyomva kiderül, hogy 3 óra 13 percet mentem a gazdagréti Szentháromság-szobortól, ami talán nem is rossz. Sőt 3 szegmensen is helyezett lettem, egyik ezek közül pont a libegő alatti irdatlan lejtő, a másik pedig a Hunyad-orom szerpentinje. Vajon mit mennék teljesen száraz időben és terepen itt vagy esetleg Hokában? Máris elkapott a versenyszellem, pedig éppen most végeztem csak.

Boldog voltam a sikeres teljesítés miatt, annak ellenére, hogy a kihívás képletesen arcul csapott. Azaz talán inkább meglegyintett, hogy ébresztő, ne csak folyton a megszokott kis ösvényeiden bolyongj, hiszen vannak még számodra is ismeretlen és egyben igen attraktív és egyben kemény diónak bizonyuló helyek még itt a Budaiban is. Amiről azt hitted, hogy már ismered, mint a tenyeredet. Azonban tévedsz, bőven van még felfedezni való!

és ilyen szép az érem :-)

Balatoni maratoni

 

Adhatnám bejegyzésemnek azt a címet is, hogy első maratonom, de úgy érzem, talán jogosan, hogy erre még nem szolgáltam rá. Az biztos, hogy november 13-án, ezen a csöppet sem szerencsétlen szombati napon, lefutottam összesen 42,195 km-t, sőt ennél valamivel többet is. 

Egy nyaraló kertjében

A bökkenő csak ott van, hogy nem egyhuzamban, hanem 3 részletben. Hosszú út vezetett idáig, pár éve még a félmaraton is csak messzi álomnak tűnt. Főleg akkor, mikor még versenynevezést is le kellett mondanom a betegségem miatt, mert olyan gyenge voltam, hogy a közeli kereszteződésig nehéz lett volna futva (és baj nélkül) eljutnom. De biztos voltam abban, hogy egyszer megcsinálom. Tavaly nyáron végre tünetmentes lettem és érdemben elkezdhettem edzeni, látván, hogy ezúttal a jó állapotom tartós lesz. Olyannyira belehúztam nyár végétől, hogy leporoltam régi álmomat a félmaratont. Tavaly október 23-án, a Kolonics György emlékfutáson sikeresen le is futottam, ami azóta is a legjobb félmaratoni időm (1:57:43). Azóta már számtalan félmaratont futottam, igyekszem minden hónapban egyet összehozni versenyen kívül is. (Verseny keretében eddig pontosan 6-ot futottam, ebből egyet virtuális eseményen tavasszal, kettő verseny ebből terepen volt.) Időközben a félmaraton lassan úgymond komfortos távvá vált, ideje volt feljebb tenni a lécet. Miután februárban sikeresen körbefutottam a Velencei-tavat (kb. 30 km, beszámoló itt) is, célkeresztbe került a maraton. Komoly dilemma volt ősszel, hogy a Spar maratonon a királytávra, vagy csak a 30 km-es versenyre nevezzek, de végül győzött a józan ész és a rövidebb táv lett a befutó. Viszont annyira zökkenőmentesen és magamhoz képest viszonylag jó idővel sikerült lefutnom (3:00:48), hogy elgondolkoztam, hogy egy szinttel még léphetnék tovább az idén. Ez pedig értelemszerűen a siófoki K&H Balaton maratonon a maratoni táv 3 részletben való lefutását jelentette. Le is adtam örömmámoromban a nevezést és edzettem gőzerővel - főleg terepen, mivel közben volt még két terepversenyem is. Ezeken is sikerrel és egész jó helyezésekkel (egy 8. és egy 9. hely a női mezőnyben) túljutottam, így hamarosan ott találtam magam egy hatalmas hátizsák társaságában a Siófokra tartó gyorsvonaton.

Csodás villák sorakoznak a Petőfi sétány környékén

Három futószám összesen ugye három futóöltözetet jelent minimum felülre, de volt zsákomban minden más jó is, így váltócipő, henger, meleg mellény, valamint rengeteg frissítő étel és ital, hogy legyen miből kedvem szerint választani. Csak italból volt víz, forró tea, izotónia, kávé, kóla nálam, így meglehetősen súlyosra sikeredett a zsák. De arra nem számítottam, hogy mindennek majd többszörösével megyek haza...

Hajnali versenyközpont

A vonat egész gyorsan odaért a Balatonhoz, alighogy megpillantottam a tavat (vagy inkább a hatalmas ködtengert) már szedelőzködhettem is. Az ébredező város egy meglehetősen dekoratív szeletkéjén haladtam a versenyközpont felé, hatalmas platánok alatt és szebbnél szebb villák között. Még volt két órám az első futószámig, de semmit se akartam a véletlenre bízni, így ennek az időnek jó részét a felderítésre szántam. És természetesen a fotózásra - mivel verseny közben erre aligha lesz időm. Fogalmam sem volt, hogy Siófok ilyen szép, vagy inkább vannak ilyen tetszetős részei is. 

Miután megnéztem magamnak az öltözőt, ruhatárt, WC-ket, rajtzónákat és minden más lényeges dolgot, amire majd szükségem lesz, nekiindultam nagy zsákommal a köd borította Balaton-parti sétámnak. Egyetlen egy dolgot nem tettem bele, amire most égető szükségem lett volna - egy meleg kesztyűt. Hülye fejjel persze kipróbáltam egy fitneszparkban néhány masinát, de arra nem számítottam, hogy majd a kezem is odafagy hozzájuk. De ugye a bemelegítést nem lehet elég korán elkezdeni... Mire visszaértem a versenyközponthoz, már nem volt kilométerhiányom. Sétám közben szerencsére egy kis kávézót is felfedeztem, ami csodák csodája nyitva volt, így sikerült magamba táplálni egy forró eszpresszót, ami némileg enyhítette a fagyos hangulatot. A magammal hozott hideg kávém meg maradt a zsákban. Pluszban még 3 darab Turista Magazint is vételeztem egy standnál, mivel ezek a számok még nem voltak meg, így zsákom súlya tovább nőtt. Pont úgy is néztem ki, mint egy futóversenyre csöppent, némileg tájidegen turista.

A Balatonból ennyit lehetett látni

(BSI futófotó)

A futók is egyre gyülekeztek, ideje volt hát nekem is nekikezdeni célirányosan az előkészületeknek. Ami azt jelenti pontosan, hogy le kell vetkőzni versenycuccba, kell fogyasztani valamennyit a hozott cuccokból, hogy ne legyen olyan nehéz a táskám hogy legyen elég energia, ki kell adagolni az övtáskámba a sótablettákat, szőlőcukrokat és a vizet, fel kell tűzni a rajtszámot és ami a legfontosabb: be kell melegíteni. És ami még talán ennél is fontosabb: el kell látogatni a WC-re. No és persze a ruhatár: ideje volt végre leadni méretes csomagomat. Miközben beadtam a zsákot, előre elnézést kértem a lányoktól, hogy még legalább háromszor ki fogom ezt a súlyos motyót kérni. Miután visszajöttem a jó egy kilométeres bemelegítő körömről, máris dőlni látszott a koncepció: hideg ide vagy oda, a mellény nem kell, így máris kérhettem ki a zsákot. Még futkostam kicsit ide-oda a part mentén, kis futóiskola és gimnasztika, majd a 6-os rajtzóna felé irányultam. Ugye tudok én ennél gyorsabbat is, de most nem mertem előbbről indulni.

Ott futok én is középen a színes fák alatt - Abai Róbert fotója

Előző nap még elolvastam a Plandurance néhány jó tanácsát a 3 számos kombinált versenyre vonatkozóan, amit volt osztálytársam, Edit, átküldött, de ezen felül nagyon nem volt stratégiám, csak annyi, hogy nem fogom elfutni egyik számot se. Nagyjából amit leírtak, egybevágott azzal, amit én gondoltam az egészről, de azért volt pár fontos, jól hasznosítható tanácsuk, amire nem gondoltam laikusként. Szóval ezer köszönet érte!

Célöröm (BSI futófotó)

Ilyen volt például, hogy az elejét semmiféleképp se fussa el az ember. Na ehhez a ponthoz tényleg ügyesen sikerült tartani magam az első, 14 km-es versenyen, mert mivel az utolsó rajtzónába álltam, nem is tudtam úgy haladni, ahogy szerettem volna. Az első kilométerig végre megtaláltam a helyem a mezőnyben és innen mehettem a saját, kissé visszafogott tempómban. Ami azért gyorsabb, mint a legtöbb mezőny végén álló futóé. Mondjuk úgy terveztem, kicsit jobban tartaléklángon tartom magam, de vitt a kezdeti hév és lelkesedés. Azért a frissítést nem felejtettem el, egyik pontnál (vagy kettőnél is - hm, nem emlékszem), vettem vizet meg talán isot is, meg szigorúan magamba diktáltam a sótabit 10 km után. A második kör után, 1:22:46 idővel sikerült célba érnem, ami azért nem annyira rossz, még belefér a 6 perces kilométerekbe. 

Őszi lombok alatt

Hotel Európa - a versenyközpont

Kis nyújtás után gyorsan irány a ruhatár, majd a meleg öltöző, készülni kell a félmaratonra. Minderre van kb. 1 órám. Átizzadt futócucc le, törülközővel átdörzsölés, tiszta futócucc fel, de csak fölülre, alul maradhat minden. Kivéve a cipőt, azt leváltom a jobban párnázottra. Előtte picit hengerezem a talpam, közben meg elmajszolok egy banánt és tönkölybúza szeletet. Rá egy kis iso meg egy kis víz. Még készenlétbe helyezek egy gyümölcspürét, ezt gyorsan le is nyomom, miközben visszaviszem a zsákom a lányokhoz újbóli hatalmas elnézéskérések közepette, mert közben a beltartalom bővült egy befutócsomaggal. Nagyon gyűlik a nép, úgy tűnik, a félmaraton lesz ma a legnépszerűbb szám. Keresem Editéket, de annyi itt az ember, hogy esélytelen megtalálni az ismerősöket. Gyerünk inkább beállni a hosszan kígyózó WC-sorba. Ha kell, ha nem, ezt muszáj megejteni, hogy legalább esély legyen megszabadulni a fölöslegtől. Ami sajnos úgy tűnik, ezúttal nem fog sikerülni. Sebaj, annyira nem is kell, így inkább igyekszem a rajtzóna felé irányulni és gimnasztikázni kicsit. Már dél elmúlt, de még mindig tisztára cidris az idő, ha kicsit abbahagyja az ember, muszáj mozgásban maradni.

Lendületben újra (BSI futófotó)

Aztán elrajtol a félmaraton is, itt se halad fénysebességgel a 6-os rajtzóna, de ezúttal nem is bánom, csak ismételgetem a mantrám, hogy nem sietünk sehová. Meg hogy nem kerget a tatár. Inkább gyönyörködjünk a villák közt, a platánsorban kígyózó tarkabarka futók látványában meg ebben a ködös novemberi hangulatban. "Itt mindig ugyanaz a köd szitál" - éneklem Ákossal, és tényleg, valami hulldogál is néha az égből. De ez most nem zavar, sokkal inkább bosszantó, hogy a hólyagom máris kitérőt indítványoz, pedig még csak az első kilométereket rójuk. Hol van még a 21? És hol van egy WC? Vagy egy bokor, ahova gyorsan ki lehetne ugrani? Ha nem is sürgető az érzés, de borzasztó kellemetlen, ami még ebben a lebutított tempóban is visszavet. Látótérbe kúszik végre az első frissítőpont, ahol vannak mobil WC-k is, de sajna mind foglalt. Sorban állással meg nem kéne az időt húzni, bár most úgyse eredményre megyünk, de akkor is... Futok hát tovább, ki az ismeretlenbe, hiszen ez a kör most hosszabb, mint a 14 km köre. Fene tudja, hol lesz a következő pont. Közben pásztázom a lakóparkok utcáit, hátha akad egy szimpatikus bokor. De lehetetlenség itt elbújni, meg az is lehet, hogy egy ilyen nem túl etikus kitérő egyet jelent a kizárással is. El kellett volna tüzetesen olvasni a versenyszabályzatot végre... Gyerünk hát tovább, vissza lehet még tartani. Aztán a fordító után íme a megváltás: Mobil WC-k, ráadásul több is szabad. Gyorsan beugrom egybe és magamra húzom az ajtót. Időveszteség, de ez most muszáj! 

Itt kanyarodik a mezőny a célegyenesre

Újult erővel, megkönnyebbülve vetem magam bele megint a félmaratoni mezőnybe. Ismét kielőzöm Kocsis Árpit meg még megannyi, hátulról már ismerős futót. Valahogy most jobban is megy az egész, de hamarosan tülköl egy motor, csönget egy bicikli, hogy mindenki balra, jönnek a gyorsak, akik már hamarosan célba is érnek. Én meg még az első körrel se végeztem. De hát ez van... És nagy ügyesen sikerül is jobbra lehúzódnom, holott balra kéne. Miután elment pár gyors futó, gyorsan besorolok balra, de balszerencsémre elég lassúak az előttem haladók, így próbálok előzgetni, hogy most újból erőre kaptam. Közben meg ügyelek arra is, nem jön-e egy gyors lábú bajnok. Sikerül picit behoznom a hátrányból, mire a rajtkapu alá érek, jöhet a második kör. Szerencsére ez már sokkal zökkenőmentesebb az előzőnél, már csak frissíteni állok meg. A Balaton-part megint feldob, de igyekszem nem hajrázni a végén, mint ahogy tanácsolták. Csak bezötyögök a célba és máris célkeresztben a ruhatár és az öltöző. 2:18:21 - eddigi leglassabb (nem terep) versenyen futott félmaratonomon vagyok túl, de jó ez így. A jobb csípőm kissé megint odavan, de majd nyújtok rá, nem a világ vége.

Tulajdonképpen megismétlem a mintegy három órával korábbi szertartást, avval a különbséggel, hogy most itt bent nyújtok, és nadrágot és zoknit is cserélek, de cipőt ezúttal nem. Igyekszem valamennyit megint fogyasztani, de lehetőleg nem túl sokat. Mire elkészülök, máris ideje elkezdeni a bemelegítést és indulni a rajt felé. Előtte még gyorsan megiszom egy kólát, közben beszélgetek kicsit egy futótárssal. És persze a WC nem maradhat ki, most szerencsére minden klappol is.

Mai utolsó szám, hajrá!

Lassan sötétedik, oszlik a nép, a 7 km-es távra nem sokan maradtunk. A DJ csupa jó számot nyomat, a rajtnál nem is a jól ismert, szokásos Brahms Magyar táncok csendül fel, hanem Faithless dübörög. Eszméletlenül felpörget. Ez a rajtra is rányomja a bélyegét, egész hamar sikerül kikerülnöm a sűrűjéből. Itt csak egy kör van, csak 7 km, lehet végre menni, persze csak annyira, amennyire az ember tud, ha már lefutott - mennyit is? - összesen 36 km-t biztosan. Annyit, amennyit még soha egy nap életében. Már égnek a lámpák az utcákon, ez hozzátesz még a hangulathoz. Talán ez volt idén a legszebb BSI-s futópálya. (OK, a Kékes sem volt csúnya, meg az éppen legszebb színekben pompázó Kevély sem pár hete.) Nagyjából sikerül is végig tartani a tempót, még a frissítést is kihagyom, csak megyek előre. A Balaton-parton indítom a véghajrát, most lehet pörgetni a végletekig. (Meg amennyire megy még.) 00:42:02 - hajszálnyival lassabb tempó, mint a 14 km-en, de még 6 percen belül. Megcsináltam! Megvan a maratoni táv! Nyakamba akasztják az érmet, gratulálnak, kezdem elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mert egyébként még különösebben fáradtnak se érzem magam, a csípőmön kívül nagyjából minden rendben. 

Így örültem a végén (a maraton tiszteletére Berlin Marathon pólóban indultam - most végre jogosan hordhatom) - BSI futófotó

Megint egy szép érem

Megkapom az utolsó befutócsomagot, aminek tartalmát még éppen sikerül beszuszakolnom az amúgy 60 literes zsákomba. A zsák súlya a kapott itókák által már többszörösére nőtt időközben, alig bírom már felvenni. De még el kell cipelnem a vonatig a motyót. Mindez persze már gyerekjáték a mai nap után!

Legalább van min javítani :-)

Bakony- avagy mesebéli csavargások

Végre szabadságon, irány tehát a Bakony! Már régóta tervbe volt véve, hogy restanciáim hosszú listáját csökkentvén, felkeressem a bakonyi Gyilkos-tónak is titulált Hubertlaki-tavat. És ha már Bakonybél környékén járok, ami azért nem történik meg minden héten, természetesen hozzácsapok még néhány környékbeli látnivalót. Mindezt futótempóban terveztem, mert az elkövetkező hetekben két terepverseny is vár rám, így nem árt célirányosan edzeni se.

Az odajutással könnyű dolgom volt, mert szinte a szomszédban áll meg a volánbusz, ami egyenesen Bakonybélig röpít. Igaz, csak ólomszárnyakon, mintegy 3 óra alatt... De hát legalább útközben lehet ráérősen csodálni a napfényben fürdőző vértesi majd bakonyi tájakat.

Így mire a bakonybéli üdülőnél leugrottam a buszról, kellően ráhangolódtam a napra. Átbaktattam a főút túloldalára, ahonnan a kéktúra és más egyéb túraösvények, köztük az én zöld keresztem indulnak a bakonyi rengeteg irányába. De alighogy nekiindultam a futásnak, jobbra egy kis réten egy mókust pillantottam meg dióval a szájában. A kis állatka egyre csak állt, én meg fontolgattam, hogy lefotózzam-e a nem mindennapos jelenetet. Addig totojáztam, míg a fürge kis rágcsáló éppen némi leírhatatlan és utánozhatatlan mókushang kíséretében meglógott, így csak a hűlt helyét sikerült megörökítenem. Hogy a dióval végül mi lett, azt nem tudni...

Az első egy kilométer nem volt nevezhető haladósnak. Szinte rögtön egy valószínűtlenül fehér, békésen legelésző póniló állta az utamat egy hidacskánál. Talán éppen ő volt a vámszedő. Miközben fotózgattam, egyszer csak megjelent egy pallón a kutyus egy cica kíséretében, mögöttük egy idős néni baktatott. Éppen mint a mesében, így sétálgattak hármasban. Ahogy átkeltem a hídon, én is átléptem a bakonyi meseország ajtaját. Hiszen ezen a napon annyi csodában volt részem, hogy felsorolni is nehéz. 

Meseország kapuőre a fehér póniló

A csodákért persze meg kell küzdeni. Mihelyt elhagytam a kéktúra útvonalát, a meredek zöld kereszt jelzésen kaptattam felfele a Táborhely-hegy oldalába. Futásról még álmodni sem mertem, kidőlt fákat kerülgetve, pihegve ízlelgettem a bakonyi terepet egyelőre. Miközben éppen kifújtam magam, a fák között utat törő napsugarakat szemléltem, ahogy bűvkörükbe vonják az őszi színekre váltó hegyoldalt. Lankásabb lett az emelkedő, így futni kezdtem. Első megállásomat a Széchenyi emlékműnél terveztem, ami miatt ezt a szintesebb utat választottam. Éppen megpillantottam az emlékkövet, mikor a közeli bozótosból egy gímbika markáns bőgése hallatszott. Pár percre megálltam és hallgatóztam, de vagy észlelt az állat és csendben továbbállt, vagy egyszerűen megunta a szerelmi dalt. Így megfelelő hangulatban olvashattam Széchenyi Zsigmond a kövön megörökített hajtóvadászatának emlékét.

Fényjáték a hegyoldalban

Széchenyi Zsigmond emlékköve

Innentől már lejtett a terep, így alkalmam nyílt tesztelni a Hoka cipőm tapadását, először óvatoskodva, majd egyre bátrabban. Az Emil-rétre érve készítettem pár fotót a helyről, mivel ideális cserkésztáborhelynek tűnt. Kár, hogy a műút olyan közel van. Innen a kék kereszt jelzést követve, a Molnár-kút-árkon kapaszkodtam felfele a Hubertlaki-tó irányába. Eddigre már egész szépen hozzászoktam a kaptatókhoz, sikerült mindet megfutni. Egészen addig, míg egy bokor mögött észre nem vettem egy őzsziluettet. Gyorsan megnyomtam a vészféket. Sokáig farkasőzszemet néztem vele, majd, mivel szerettem volna továbbhaladni, természetesen az őz irányába, kénytelen voltam tenni valamit. Az állat még 100 méterre se állt tőlem. Előző nap ellátogattam a Vadászati világkiállításra, ahol az egyik kisfilmben elmondták, hogy az őz felettébb szemfüles és óvatos állat, nagyon nehéz elejteni. Sokszor dicsekednek kezdő vadászok avval, hogy 300-400 méterről lőttek őzet. Holott igazából az számít dicsőségnek, ha 40 méterre sikerül megközelíteni. Nos nekem sikerült... Rikító narancssárga felsőben, fújtatva, trappolva. Nem tudom, hogy őzek, szarvasok mennyire látnak színeket, lehet, hogy ennek nincs is jelentősége. Na de azért a Hokának, ami korántsem egy indián mokasszin,  akkor is van egy félreismerhetetlen hangja, ahogy a talajnak csapódik.

Őz állja az utam a kék kereszten (bocsánat a minőségért, a telefonom csak ezt tudja...)

Szóval lépnem kellett, így megmozdultam. Összesen 3 őz szaladt elő, tehát több is rejtőzködött a közelben. Pár pillanat után el is tűntek a meredek hegyoldalon. Nekem sokkal tovább tartott, míg felküzdöttem magam a sokkal enyhébben emelkedő turistaúton.

Hamarosan oda is értem a tóhoz. Itt terveztem az első hosszabb pihenőt frissítéssel egybekötve. Eddigre már majdnem 10 kilométert megtettem és még dél se volt. Itt találkoztam utam során először emberekkel - először egy házaspárral majd két idősebb hölggyel. Ennél sokkal több turistával az egész nap során nem is futottam össze.

A Hubertlaki-tó, avagy a bakonyi Gyilkos-tó

Megérte a tóért idejönni, sejtelmes látványt nyújtott a belőle kinyúló korhadt facsonkokkal. Bár jóval kisebb erdélyi párjánál, csendes, nyugalmat árasztó környezete valóban kitűnő pihenőhely. Érdekes, hogy a 2002-es Bakony térképem még nem jelzi egyáltalán. A házaspárral elbeszélgettünk arról, hogy a valódi Gyilkos-tó mára már a turistabiznisz áldozata lett, mint megannyi más, látványos turisztikailag egykor vonzó hely. Számomra a legfájóbb itthoni példa a Szalajka-völgy. Nem tudom, hétvégenként mekkora itt a nyüzsgés, de így hétköznap a tó közvetlen környezete abszolút alkalmas a feltöltődésre. El is ücsörögtem itt vagy egy negyed órát. Majd nekiindultam újból a szemközti kaptatón. Első lendületem csak a Hubertus emlékműig tartott, amit közelebbről is szemügyre vettem. 

Innen mindenféle keszekusza jelzetlen erdei utakon terveztem eljutni Móricházáig, érintve a halomsírmezőket és a Városlőd-Franciabánya kisvasút egykori nyomvonalát. Hogy láttam-e a halomsírokat, nem tudom bizonysággal állítani, mindenesetre elfutottam néhány földkupacszerű magaslat mellett, amikre akár rá is lehetett fogni, hogy korabeli temetkezési helyek. Ami sokkal inkább megfogott, az a bükkerdő varázsa. Ahogy az ember kis pontként, az egész részeként halad a hatalmas katedrálisban, az felér egy áhítattal. Ilyenkor mindig azt érzem, ami a világkiállítás mottója is volt: "egy a természettel". Ez az érzés sokkal inkább elfog futás közben, mint túrázásnál, talán a tempó lehet az oka, vagy az egyedüllét, nem tudom. Pont emiatt (is) kedvelem a terepfutás műfaját. A kegyelmi érzést tovább fokozta, hogy előbb egy újabb őzet figyeltem percekig, majd nem sokkal később egy négy fős szarvasrudlit is. Ami tulajdonképpen nem nagyon zavartatta magát, csak ácsorgott egy bokor körül. Ha végül nem mozdulok, lehet, hogy még most is egymást nézzük megint mintegy 50-100 méterről. Egyedül azt sajnáltam, hogy futáshoz sosem viszem magammal a Canont, így be kellett érnem a telefonos fotózás gyatra lehetőségével.

Halomsírok vagy egyszerű buckák?

Öreg fa, amit a térkép is jelöl

Keresd az őzet!

Hol bújtak el a szarvasok?

Móricháza után még egy darabig egy jelzetlen murvás utat követtem, majd a piros négyzet emelkedőjére váltottam, ami beletorkollott a zöld keresztbe, amin idefelé is közlekedtem. Áldottam eszem, hogy narancssárga felsőt vettem, mert nem is olyan messziről eszeveszett durrogás hallatszott. Csak reménykedni tudtam, hogy az előbb látott állatok élve megússzák a mai napot. Ahogy a bokatörő lejtőn csapattam lefelé, éppen egy nagy hátizsákos fickó küzdött felfelé terepszínű cuccban. Reméltem, hogy ő is megússza.

Egy darabig a kék aszfaltján kaptattam felfelé meg-megtörő lendülettel. Nagyon vártam már, hogy lekanyarodhassak a falu felé vezető jelzetlen ösvényre, ami szép, panorámás rétek mentén ereszkedett. Útközben az egyik közeli mezőn egy egerésző rókát vettem észre. Ő engem nem, így megint percekig nézhettem. Sajnos használható fotót nem nagyon sikerült készítenem. A rét annyira szép volt, hogy leültem néhány percre. Majd az apátság érintésével futottam a Szentkút irányába. Mióta vagy 15 éve utoljára itt jártam, sokat szépült a környék. Parkoló, illemhely épült és rengeteg az információs tábla segíti a turisták tájékozódását. Most nem foglalkoztam velük, hanem egy kisebb szentkúti pihenő után továbbiramodtam a Hegyeskő felé, ahol nemrég egy táborhelyre bukkantam az egyik online térképen. Gondoltam, akkor már egy kalap alatt ezt is megszemlélem. Mivel azonban a buszig még bőven volt időm, úgy gondoltam, picit még tovább kalandozom a piros négyzeten a Fehér-kő-árokban. Sajnos a sziklákat takarta a növényzet, így ezekből semmit se láttam. Egy vadregényes patakátkelés után úgy éreztem, hogy egyre jobban fáradok, így olyan messzire már nem kéne elfutni. Jobbra, egy dombhát irányába kínálkozott néhány ösvény, amit a GPS nem jelölt, végül egyen felkapaszkodtam. Utam során ez volt a második szakasz, ahol nem futottam. Annyira nem is bántam, mert az utat jobbról is, balról is őszi kikericsek szegélyezték. 

Már majdnem felértem a dombra (vagyis arra, amit annak véltem), mikor balra egy újabb, tovább emelkedő út kínálkozott. Akkor ezen végre át tudok bukni a túloldalra. A bibi csak annyi volt, hogy az úton egy hatalmas gímbika várt engem. Azért nekirontani és halálra rémíteni talán mégse kéne, így megint szépen várakoztam. Ő rettenetesen élvezte a fotómodellkedést - egyedül az a kár, hogy nagyon használható képet képtelen voltam készíteni a telefonnal. De azért rendületlenül próbálkoztam. Ismét én untam meg a várakozást. Amint kiléptem, a bika nekiiramodott, a bozótból a párja, vagy éppen háreme egyik tagja is csatlakozott hozzá.

Modell bika

Itt már menekülőben

A domb túloldalán legelők vártak, újabb egerésző rókával, viszont a GPS által jelölt út nem annyira létezett. Néhány villanypásztoron átmásztam, hogy az útnak gondolt csapáson haladhassak. Bár bevallom, sokkal jobban élveztem a lejtős legelőn való lerobogást, körülöttem a Bakony látványával. Reménykedtem, hogy a tanyák közelében látok majd pinto lovakat, elvégre az egyik tanyát Pinto tanyának hívják, és úgy 15 éve valóban voltak itt ilyen paripák, amiket a gyerekekkel meg is néztünk. De most csak sima mezei barna lovakat láttam és jutalmul vagy ébresztőül kaptam egy kis elektrosokkot is, miután kicsit elővigyázatlanul másztam át egy elektromos kerítésen. Mondanom se kell, ezek után közel 6 perces kilométereket futottam. Persze ebben sokat segített a szőlőcukor is, amit bekaptam. A vasárnapi 30 km-es versenyen is tapasztaltam, hogy eszméletlen jó hatással van rám, és ez most is beigazolódott. Még egy újabb megállóm volt egy bivalyos és lovas tanyánál, ahol meg is etettem a pacikat, illetve egy útkanyarnál, ahol újabb rókafotókat volt alkalmam készíteni, aztán meg sem álltam a Szentkútig. Víz reményében elmentem újból a forrásig, de sajnos tapasztalnom kellett, hogy a hely nem alkalmas vízvételezésre. (Lehet, hogy Márk 15 évvel ezelőtti módszere, mikor is arccal belebukott a szentkúti tóba, célravezetőbb lett volna.) Akkor nem bírtam szusszal az apátságig se, pedig nem is én cipeltem Márkot, most viszont simán lefutok jó 25 km-t is terepen 600 méternél is több szinttel. Azért jó ez az érzés, hogy 40 felett is van fejlődés. Visszafelé azért elolvasgattam az információs táblákat, hiszen mint írtam, nem minden hétvégén járok erre és még a buszra is jócskán kellett várni. Szóval futás ide vagy oda, nem tartottam időpazarlásnak. 

Bivalyok

És sokkal barátkozóbb lovak

A kanyarban megint egy róka koma leselkedik

Néhány kép a Szentkútról

Az olvasottak közül leginkább egy állatos történet érintett meg, talán éppen amiatt, hogy ma az állatok ilyen csodálatos módon közel engedtek magukhoz. Ez pedig a következő: Szent Gellért Bakonybélben remetéskedett. Történt egyszer, hogy miközben kunyhója előtt elmélkedett, egy szarvastehén jött oda borjával és mindkettő melléje telepedett a földre. Egyszer csak egy szarvasbika bukkant elő hirtelen a bozótból, egy farkas elől menekülve. A tehén utánafutott, otthagyva borját a remete mellett. Ezután a borjú nem tágított mellőle. Egy másik alkalommal Gellért az ajtaja előtt egy ott fekvő sebesült farkast talált. Befogadta és meggyógyította. Ezentúl a farkas és a szarvasborjú is együtt élt vele békességben, sose bántották egymást. Legenda vagy valóság - mindenesetre szép, szívet melengető történet.

Szent Gellért és a szarvasborjú

Miután végeztem a mai penzummal, mentem még egy kört a falu központjában kávézó vagy kisbolt után kutatva. Végül a legszimpatikusabb apátsági boltban kötöttem ki, ahol egy latte és egy mogyorós süti lett a jutalmam. Mellé még jól be is vásároltam mindenféle apátsági gyógyteákból, sörökből és szappanokból. A buszig még volt még mindig egy kevéske idő, így felsétáltam a csillagvizsgálóhoz és a temetőhöz is. Majd a busz lassan hazapöfögött velem ebből a bakonyi meséből.

Ha valakit érdekel a Strava link, szívesen berakom ide: 

A vicc, hogy helyezett lettem pár szegmensben is, pedig nem is tudtam róluk, sőt nem is igyekeztem különösen. (Legalább nem stresszeltem magam velük :-) )