Szombat: Iszinik 25 - 21 km, 499 m - 2 óra 45 perc alatt + levezető túra Tatabányáig (21 km, 500 m)
Vasárnap: No-Aréna 20 - 20 km, 588m - 2 óra 46 perc alatt
A Mecseki láthatatlanokkal egy időre megint kiírtam magam a hosszú távú TT-k teljesítéséből. Legalábbis most az Iszinik 100-ról biztosan.
Ehh, már megint egy buta dolog, még a nyári Kazinczys történet, illetve annak a folytatása. A láthatatlan medvetalp észrevehetetlen csókjával, aztán kiütésekkel, hólyagokkal, terjedő folttal. De ebben a véget nem érni tűnő mesében már én sem hiszek. Főleg, ha a bőrgyógyászok se. A láthatatlanok alatt kezdtem megint érezni az égő érzést, immár a bal bokámnál. Először azt hittem, valami lesúrolta menet közben. De éjjel egyszer csak megvilágosodtam: most már itt tart a foltom alsó része, és bizony megint begyulladt. Mikor kibontottam a zoknimból, jó csúnya piros volt, pici hólyagkezdeményekkel. De ez nem volt elég. Hazautaztam hullafáradtan, aztán gyorsan lefeküdtem aludni. Mikor vasárnap délután felkeltem, egy 3 centis átmérőjű vízhólyag és kisebb társai üdvözöltek a bokámon, mint új barátaim. (Képet inkább nem mellékelek.) Viszlát Iszinik! Az új haverokkal biztos nem lesz újabb százas menet szombaton. A hetem avval telt, hogy rohangásztam különböző bőrgyógyászokhoz, akik csak hümmögtek a horrorisztikus látvány felett, de bizonyosságra nem jutottak. Na és persze nagy hezitálások közepette az utolsó utáni pillanatban leneveztem a 25-ös távra. Mert menni muszáj, még evvel a lábbal is. (Ugye múltkor írtam, hogy mi, teljesítménytúrázók egyforma sémára követjük el hülyeségeinket... Íme az élő példa.) Mindenesetre a krém, amit kaptam, segít, mint a korábbi is, de mivel csak csütörtök este tudtam elkezdeni a kezelést, szombatra még elég csúnya volt a lábam.
Hatalmas sor kígyózik szombat hajnalban a szárligeti Faluház előtt
A szervezet néha megálljt parancsol a nagy menetelésben, egész biztosan okkal teszi ezt. Végletekig kizsigerelni nem lehet, előbb vagy utóbb biztosan benyújtja a számlát valamilyen formában. Nem lehet kinyomni, ignorálni, mint az okosórámon a reggeli üzenetet, hogy ma futás helyett pihenőnap van. (Mert éppen ezt tettem szombat reggel a rajtban.) A magunkfajtának nagyon nehéz ezt elfogadni, sőt még most is azon rágódom, hogy meg kellett volna csinálnom ezt a százast még evvel a lábbal is. Majdnem 100%-ban biztos vagyok benne, hogy behúztam volna. Főleg úgy, hogy nekem ez a sport, azaz inkább a sport egyfajta előremenekülés a betegségből. Még COVID időszak előtt/közben volt, mikor eldöntöttem, nem mehet így tovább, ki kell jutni valahogy a negatív spirálból, a folyamatos betegségtudatból. Mert nem akarom még egyszer átélni, milyen az, mikor alig tudom felvonszolni magam a Nagy-Hideg-hegyre alig 50 kilósan. Mi IBD-sek mind nagy küzdők vagyunk. És ha mégis lecsapna ez az alattomos kór, ami már egy életen át elkísér, akkor legyen miből leépülni, szóval nem akarom, hogy könnyű dolga legyen valaha is. És most itt van, lehet, hogy újra kopogtat, csak kicsit más formában a saját magam ellen fordult szervezetem. De ha az orvosok nem tudják, én se fogom megmondani a tutit.
Van-e kiút ebből a végeláthatatlan alagútból?
A sok negatívum mellett a hétnek volt egy örömteli hozadéka is: megérkezett a nyereményem, az Őrvidék pólóm, amit feltétlenül le kellett fotóztatnom magamon a Sakura Egyesület kérésére. A narancssárga színének külön örültem, mert a Hétköznapi barangolásoknál ez volt az egyik szín, amit választottam volna. És végül ott a neonsárgára esett a választásom. Kicsit sajnáltam, hogy nem százas távon avatom fel, de talán még lesz alkalom máskor megvillogtatni gigantikus túrákon is.
A tavalyi jópofa trabit idén is le tudtam fotózni Nagyegyházán
Szóval egy röpke 25 km-rel kellett vigasztalódnom. Igazából csak amiatt mentem, hogy bandázzak egy jót, no és persze, hogy sportértéke is legyen a kiruccanásnak. Tehát akkor már pörgessem is meg azt a 25-öt. Ezt tettem volna amúgy az Iszinik 100-on is, megismételve, megközelítve, vagy túl is szárnyalva a tavalyi rekordidős százasomat. De most már nem lamentálok ezen tovább, haladjunk! Lesz még százas, remélem a számomra is! És még az évnek sincs vége, mivelhogy van egy Teslácka Stovka is a naptárban. Ha meg nem sikerül eljutnom, akkor is szép a mérleg és egyértelmű a fejlődés: 2001: 1 db százas (Kinizsi 100), 2002-2022: 0 százas, 2023: 3 százas (Communitas Fidelissima, Kék Balaton, Iszinik), 2024: 7 százas. (DBV, Szerdai Szédelgő, Regmec, Stovka Podyjím, Őrvidék, Palipista, Mecseki láthatatlanok) Idén megdupláztam és egy kicsit meg is tetéztem a tavalyi százasaim számát. És mellettük minden eddiginél több hosszabb-rövidebb túrán vettem részt 20-85 km-ig.
Aztán mindennek árnyoldalaként voltak kudarcok is. Vagy kevésbé sikerült teljesítések. Vagy ésszerű feladások. Attól függ, hogy vesszük, minek tekintjük. Például ott volt a Kazinczy 200, az eddigi legnagyobb kihívás, amin valaha részt vettem. És amit elbuktam. Fejben és testben is, akárhogy is nézzük. A leckét remélem, megtanultam, és jövőre kicsit felkészültebben állhatok a rajtban. És ott volt a Szondi 100, amiből végül csak 85 km-es teljesítés lett. Úgy gondolom, hogy ez egy értelmes átnevezés volt, és evvel együtt is egyik legnehezebb túrám, amit valaha teljesítettem. És hogy jövőre merre terel a sors, az még csak körvonalazódik, de folytatni tervezem a sorozatot, kis lépésekben haladva az egyre nehezebb túrák felé.
Boldog százas teljesítők a Somlyóvár felé sietnek
Amiért erre a túrára elmentem, az maximálisan sikerült, a bandázós részét, a futós részét és a kirándulós részét is kimaxoltam. Az előbbi már a pályaudvaron elkezdődött Orsival, aztán folytatódott Edinával és Gyurival. A sorban állás közben több ismerősre ráköszöntem, Hóka Lacira is, akinek első indulása előtt tanácsokat próbáltam adni. (Remélem, hasznukat tudta venni.) Az volt a tervem, hogy többnyire futva haladok előre a mezőnyben, és akiket ismerek, azokkal váltok néhány szót. Így egyben tulajdonképpen sikerült végigmennem ezen a szép, jól sikerült túraévemen is, hiszen a teljesítménytúrákon rengeteg új ismeretséget sikerült kötnöm az elmúlt két évben, és most is más-más túrákról botlottam alkalmi túratársakba. Szóval ez az Iszinik egy igazi közösségi élmény volt számomra – ez az egyik dolog a sok közül, ami széppé teszi számomra ezt a sportágat. Kezdjük most Orsival, akivel már a vonatra várva összefutottam: őt a Pálos 70-en ismertem meg. Edinával együtt szállunk fel a vonatra, ő ugye a tavalyi Kék Balatonom házigazdája, de találkoztunk azóta a Szondin, haladtunk együtt a Palipistán is. Mikonya Gyurit még nem ismertem személyesen, de ugyanaz a neve, mint egy egyetemi pedagógia tanáromnak (ha nem ő az véletlenül).
Ködfoltok a távolban, itt ragyogó napsütés
Útközben az első ismerősre a Zuppa-nyeregből lefele leltem, majdnem el is rohantam mellette. János volt az, akivel együtt értünk célba a Szuperkatlanon és együtt is vonatoztunk haza. Most is jó lett volna együtt végigmenni, de ugye volt egy tervem: végigturnézom a mezőnyt, vagy legalábbis azt a részét, amit be tudok még érni. A murvás útról a Kettes-tó melletti egyszemélyes ösvényen értem be Mariannát és Ferit. Őket is régóta ismerem, és ugye legutoljára a mecseki túrán Mariannával mentünk végig. Aztán beértem Nagy Orsit és Orosz Tibit, velük is sokat szoktuk kerülgetni egymást túrákon. Ballay Orsi és Edina mellett is elrobogtam, tehát ismét találkoztunk. Majd a Somlyóra felkapaszkodva Palipistás útitársamra, Eszterre és túratársára leltem. Tőle, tőlük is nehéz volt elszakadni, de utol kellett érnem Kovács Zsoltékat is, hiszen nem messze voltak innen a mezőnyben. Zsolték szinte minden túrán ott vannak, szóval ők is régi túratársnak számítanak. Felértem a Somlyóvárra és még mindig nem állapodtam meg. Csak azt vettem észre, hogy idén sokkal flottabbul ment minden, sokkal többet futottam, még emelkedőn is, mint tavaly. Ha százason lennék, akár esélyes lenne egy újabb rekordidő is.
A Somlyóvár oldalában
Éppen kezdtem csapatni a Somlyóvár utáni aszfalton, mikor a nevem hallom hátulról. Szarvák Szabi beszélt tréfásan rólam egy másik sráccal, akit hirtelen meg sem ismertem. Az volt a kérdés, hogy vajon faképnél hagyom-e őket, vagy hajlandó vagyok betársulni. Hát hogyne, a tempójuk is nagyon szimpatikus. A másik srác Bognár Laci volt, akivel a rohadt nehéz Szondit fejeztük be végül 85-ön, és hozott haza (és türelmesen kivárta, amíg összeszedem nagy nehezen a cókmókjaim – az is volt vagy egy óra a túra után belassulva.) Náluk le is ragadtam, de azért az ismerősök sora nem ért véget: Csipi száguldott el mellettünk. Neki is hálás vagyok, hogy mondott pár biztató szót a Kazinczy előtt. Ő, a híres ultrás a kezdő senkinek. Nagyon jól esett és sosem fogom elfelejteni. (És elnézést, ha valakit kifelejtettem volna. Ráadásul az itteni felhozatal nem is teljesen fedi le azt a sok sporttársat, akiket volt szerencsém megismerni az elmúlt 2 évben.)
A kulcsosház a tetőn
A terepviszonyoknak megfelelően hol futva, hol gyalog haladtunk a célom, Koldusszállás felé és borzasztóan sajnáltam, hogy máris vége a túrámnak. Olyan jókat beszélgettünk, annyira jól haladtunk együtt. A fiúk egyre fűztek, hogy menjek el velük Mogyorósbányáig. Bár onnan nehéz hazajutni, szóval inkább Dorogig. De ha már Dorogig elmegyek, menjek velük végig, egészen Csillaghegyig. De hajthatatlan voltam, mert nem így készültem. Lélekben és felszerelésügyileg se, például lámpám és töltőm se volt. A lelkieket mondjuk hamar megoldottam volna, esélyes.
Amikor az ember sajnálja, hogy célba ért...
Viszont volt egy túratervem, mert nem értem be ám ennyivel. Valahogy vissza szerettem volna jutni Tatabányáig, hát naná, hogy nem a legrövidebb úton fogok menni, az nem az én utam. Az én utam általában az, hogy szinte minden látnivalót útba ejtek a környéken. Kínálkozik máris a Pes-kő barlangja, egy igazi kuriózum Magyarországon a sziklaösvényével. Aztán van egy értelmetlen és furcsa nevű kilátó Vértestolna határában, a 4 Tonó-kilátó, ahonnan éppen annyit látni, mint a tövéből. Közel hozzá pedig ott a szintén érdekes nevű Bundschu-kút vagy Bundschuh-kút. Aztán van egy sokkal értelmesebb, igazi aknatoronyból átalakított kilátó is (Ranzinger Vince-kilátó) a Csúcsos-hegy tetején, ahonnan rálátni a Gerecsére, illetve Tatabánya egész környékére. Onnan már csak egy ugrás a híres Szelim-barlang és a Turul-szobor. Mindezt szépen fel lehet fűzni egy barlang-kilátó túraútvonalra, tehát sitty-suty, készen is állt a túraterv, mire Koldusszállásnál, a célban, ideje volt lassan búcsút venni a fiúktól. Laci gyorsan le is fotózott a vadiúj pólómban Finisherként. (A pólón van mindenféle, ami kicsit is militáris jellegű látnivaló a Kőszegi-hegységből: Írottkő kilátó, Hősök kapuja, katona, kőszegi vár, Óház-tető - szóval nagyon fogom szeretni.)
Emiatt a fotó miatt majdnem leszedte a fejem egy dzsippel érkező vadász - fogalmam sincs miért
Még egy darabig nem kellett nélkülözniük a srácoknak a társaságom, hiszen egészen a vértestolnai műútig velük mentem. Így Rakk Gyula is lencsevégre kapott, holott se százas, se ötvenes teljesítő nem voltam. Így legalább, pont a fotóspontnál, Márton Dani is utolért, akit egy ideje már emlegettünk, hogy vajon indult-e.
A vértestolnai műútnál Lacival (Rakk Gyula fotója)
Itt aztán elbúcsúztunk, és a srácok lelkére kötöttem, hogy ügyesek legyenek. Megnyugtattam őket, hogy miattam kár aggódni, rossz pénz nem vész el, mint ahogy egy sokat próbált túravezető sem a Gerecse rengetegében. És itt még a medvék se fognak itt megenni, legfeljebb a morózus vadászok némi répával és frissen lőtt vaddisznóval egyetemben.
Viszonylag kevéssé ismert látványosság a Pes-kő barlangja
Mikor még huszonéve a Kinizsi éjszakáján erre botorkáltam, nem is sejtettem, hogy itt ilyen extra látványosság van
Lentről vidám Iszinikesek zsivaja szűrődik fel barlangi magányomba - kicsit irigy vagyok
Innentől már rövid leszek és inkább a képeket hagyom mesélni, hiszen annak rendje és módja szerint végig is mentem a kitervelt útvonalon – igazi élménytúrában volt részem. Egyetlen dilemmám volt, hogy bepróbáljam-e a meredek hegyoldalban lévő, egy 1943-ban lezuhant JU-52-nek emléket állító keresztet az Öreg-Kovácson. De mivel eléggé kiesett az emlékkereszt, most se néztem meg ezt a látványosságot. Inkább irányultam, bár nem direkt útvonalon, a vonat felé.
Vértestolna határában
Az Öreg-Kovács-hegy a Vértestolnai medence peremén
A szép, összességében pont maratoni távú túra után a Vértes plázában még gyorsan lecsúszott egy jó adag gombás rizs a kínainál, aztán a vonaton hazafelé újból ismerős arcokra bukkantam a 25-ös távról.
Bundschu(h)-kút
Iszalag
Öreg tölgy a Kisréti vadászház romjánál
Ranzinger Vince-kilátó a Csúcsos-hegyen - egy aknatoronyból készült
Kilátás a Gerecse ormaira
Szelim-barlang
Tatabánya
Búcsúzóul egy napfényben fürdő turulmadár
Másnapra mégis óriási hiányérzetem volt. Az űrt pótolni hivatott a Sarokkő féle No-Aréna túra 20-as távja. Reggel még vacilláltam a 20 és a 10 között, de mire elindultam, egyértelműen a 20-as táv felé billent a mérleg nyelve. Méghozzá újból futva. Azt indulásig se sikerült megtudnom, sőt az itinerből sem, mit takar a túra rejtélyes neve. Netán a stadionépítési láz ellen tiltakozik burkoltan, vagy Miltényi Márta és Monspart Sarolta „A futás csodálatos világa” című könyvében olvasható mondatra utal, amit én is teljes szívvel vallok magaménak, hogy: „Futni mindenhol lehet, sőt bárhol érdemes. Így a futás helyszíne nem sorsdöntő, azonban ha választhatnak saját futópályát, akkor a világ legszebb, legnagyobb, legegészségesebb, legolcsóbb és egyelőre legkihasználatlanabb sportstadionja, a természet mellett döntsenek. A természet a szabadtéri sportpályák királya.” Szóval nem kell ide semmi aréna. 😃 Még esetleg ha tovább fejtegetjük ezt a témát a helyszínhez kapcsolva, akkor a Normafa maga az aréna, azaz NO-ARÉNA.
Még sosem voltam Lengvári féle túrán, szóval itt is debütáltam. Mint később kiderült, Tarnai Mátéval pont 5 perccel kerültük el egymást a rajtban. Addigra, mire odaért, már el is tűntem a hatalmas ködben az Anna-rét irányába. Fent a hegytetőn nem szitáló, hanem kimondottan csepegő köd fogadott. Az erdőnek volt egy sejtelmes, igazi novemberi hangulata. Bár kicsit kellemetlen volt a nedves hideg, mégis kifejezetten élveztem ezt a baljós balladai homályt. Kicsit reménykedtem, hogy valahol majd sikerül a ködtenger fölé kerülni, de sajnos erre nem nyílott alkalom és nem készíthettem látványos képeket.
A szombati napos képek kontrasztjaként ködtenger az Anna-réten
Hűvösvölgy felé elfogyott a köd, a Fekete-fejen már-már sütött a nap, hogy aztán a Vadaspark melletti Szilfa-tisztáson újból tejfehér, sejtelmes rengetegben gázolhassak. Makkosmária viszont megint napos volt, mint ahogy a Normafa déli lejtője is. Ekkorra már alább hagyott a futhatnékom, így az utolsó emelkedőt már csak gyalogoltam, azért is, hogy pár fotót készítsek és tudjam csodálni is az őszi erdőt. Felérve újra a Normafára éppen a ködpaplan peremén találtam magam, tehát még mindig nem lehetett letekinteni a fellegekre. Talán a túloldalról lehetett volna, de ott meg ugye nincs kilátás.
Ezek a Sarokkő túrák az untig ismert útvonalaikkal pont arra jók, hogy lefutva őket hétről-hétre, vagy amikor ráérek, kitűnő formát szerezzek a tavaszi szezonra, mert így legalább az emelkedőket se tudom elbliccelni, amire egyébként hajlamos vagyok.
Vajon mi épül a sárga jelzés alatt Hűvösvölgyben?
Katonasír - a kitörők emlékét őrzi
Földiekkel játszó égi tünemény a hűvösvölgyi Nagyréten
Vasoszlop a Fekete-fejen
Ködös Szilfa-tisztás
Kedvenc fám a tisztás közelében - mindig készül róla fotó
Jange Toni Kreuz a Korányi Intézettel szemben - egy eltűnt kisfiúnak állít emléket
Makkosmária kegytemploma - immár napfényben
Az ősz szépségei
Piktortégla üreg közel a makkosi réthez
Hiányérzet ide vagy oda, azért így lesérülve is szép sportos hétvégét zártam, most evvel kell megelégednem. Próbálom szuggerálni, hogy a hólyagokon keresztül maga a kór is távozott végleg belőlem, ki tudja, hátha bejön a voodoo-mutatvány. A lábam szerencsére szépen gyógyul, így talán hamarosan újra pályán leszek hosszabb távokon is, még talán idén is. Ha stovka nem is lesz, a Vulkántúrát azért tervezem december 14-én (mert minden jó túra és program megint egy napra esik.)
A Mecsek valamiért mindig kimaradt. Kár erre keresni az indokot, mert van messzebbi hegység, ahol rengeteget jártam, sőt az sem igaz, hogy nincs a Mecsek háza táján semmi érdekes vagy nem lenne elég szép arrafelé a táj. Eddig egy kamaszkoromban megtett kisebb orfűi sétát leszámítva nagyjából egy 30 km-es kört, szintén orfűi kiindulóponttal, sikerült eddig megtennem ebben a hegységben a fiam és a párom kíséretében, de ennek is már pár éve idestova. A Mecsek nem volt hálátlan: annyi vargányát adott cserébe, hogy néhány napig mindent vargányával ettünk: tésztát, pizzát és a pörköltet is. Mikor már a fülünkön is lassan gomba nőtt, sajnos a maradékot el kellett dobnunk. Szóval valószínű, hogy kár volt eddig hanyagolni országunknak ezt a kies vidékét.
A PITE, az új szervezőcsapat, remek hátteret biztosított ehhez a szép túrához
Most itt a nagy visszatérés és a lemaradás pótlásának a lehetősége: a Pécsi Ifjúsági Természetjáró Egyesület (PITE) meghirdette a Mecseki láthatatlanok 100 teljesítménytúrát, amire rögtön jelentkeztem is. Ha a Zala 100-at és a Szántót ki is hagytam, két esélyem még maradt, hogy pontokat szerezzek a Giga Túra Ligában egymást követő hétvégéken a Mecsekben, valamint az Isziniken. És persze még vannak potenciális felvidéki túrák is, de azoknak a lehetőségét még át kell rágnom, mert nem tudom, milyen meglepetéseket tartogat nekem a jövő karöltve a nyári „medvetalp” sérülésemmel. Mert sajnos ezen a téren is lett fejlemény és folytatás, ráadásul sajnos nem túl pozitív irányba mutató.
Úgy terveztük, hogy hármasban indulunk Lénárt Mariannával és Lévai Évivel, de sajnos leutazni nem sikerült együtt, mert Marianna másik kocsiban kapott csak helyet a túlzsúfolt vonaton. Évi meg el sem tudott jönni. Társaságom így is volt, mivel húgom férje szombaton éppen Pécsett tanított, így velük utaztam le. Húgom szombaton indult is a legrövidebb, 7 km-es távon – ennyire volt csak ideje. Már eleve az indulás is igen izgalmasra sikeredett a MÁV jóvoltából: az utastájékoztató rendszer teljes összeomlást produkált, így esélytelen volt megtudni, hová jön be a pécsi vonat és mikor. Mert az persze már a Keletitől is késett az összes többi vonathoz hasonlóan. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy húgomék így tudták csak éppen elérni a vonatot. Nekem is csak véletlenül sikerült megtudnom, melyik vágányra gördül be a szerelvény, úgy, hogy észrevettem pár sárga mellényes fiatalt, akiknek valószínűleg az utastájékoztatás volt a feladatuk, ha már a számítógépes rendszer becsődölt. Ráadásul úgy tűnt, hogy minden ember Pestről Pécs felé igyekszik ma délután a 6 óra 12-es Mecsek Intercityvel. A tömött peronokról alig lehetett feljutni a vonatra. Pár percre így is sikerült összefutnom Mariannával, aztán külön-külön a 11-es, és a 3-as vagon felé irányultunk. Mivel az utóbbi valahol a vonat túlsó végén került elhelyezésre (ugye az marha logikus, hogy a vonat végén van a 3-as kocsi), először felverekedtem magam a vonatra a 8-as kocsi táján, de mivel valahol a 7-esen teljesen elakadtam a továbbjutásban (a peronokon álló tömeg nagy része most már a vonaton belül próbált hozzám hasonlóan helyezkedni), muszáj volt a masiniszta jóváhagyásával leugranom és a vonat mentén előrefutnom a saját kocsimig – úgy mégis gyorsabb. Ott persze egy osztálynyi fiatal próbált felszállni, így aztán a vagon másik ajtaján jutottam fel, ahol végre senki nem akadályozott. A helyét kereső és így élő blokádot képző osztálytól viszont aztán megint nem tudtam eljutni az ülőhelyemhez. Ráadásul szembejövő utasok is próbálták áttörni magukat rajtuk bőröndjükkel egyetemben...
Az utazás az előzményekhez képest már-már unalmasan telt beszélgetéssel és tesómék mecseki képeinek nézegetésével. A vége felé azonban kezdett a helyzet megint izgalmassá válni, mivel vonatunk tetemes késést produkált, illetve a már megszerzettet sem tudta lefaragni. Éppen annyit, hogy futva is necces legyen elérni az Árpádtetőre a közeli, de nem a szomszédban lévő buszállomásról induló buszunkat. Közben persze még Mariannát is meg kellett találnom, szóval meg se próbáltuk elérni a komlói járatot. Végül fogtunk egy taxit és potom 5500 Ft-ért felkocsikáztunk a magaslatra. A sofőr még csak nem is hallott a Tepsifüles étteremről, ahol ki akartuk tetetni magunkat, először azt hitte, rosszul hall. Aztán akkor is azt hitte, hogy a hallásával van baj, mikor elmeséltük neki, hogy másnap 100 km-t szándékozunk legyalogolni.
Rajt a Tepsifüles előtt
De aztán csak odataláltunk, egyedül a szállásunkat nem leltünk a sötétben. Kaja és simogatás reményében már két kóbor macska is kísért minket, mire felzargattuk a szintén az Árpádtetőn lakó, egyben szervező Varga Jenőt, akinél a szállást is foglaltuk, és az ő segítségével végre odataláltunk a kulcsosházhoz (pedig karnyújtásnyira volt onnan, ahol kiszálltunk).
Rajtunk kívül még egy túrázó volt a szálláson, aki fájó torkának köszönhetően még vacillált az 56-os és a 100-as távon való indulás között. (Mi megszállott túrázók elég egyforma minta alapján csinálunk hülyeségeket...) Rövid beszélgetés után mindenki nyugovóra tért. Az órát 5 órás ébresztésre állítottuk be, de már jóval korábban talpon voltam, miután előzőleg álmomban is a túrán tébláboltam több-kevesebb sikerrel mindenféle random, de hihetőnek tűnő helyszíneken. 6-ra oda szerettünk volna érni a szomszédban lévő rajthoz, hogy minél korábban el tudjunk indulni. Mire megküzdöttünk a meleg víz és gáz hiányával (persze lehet, hogy volt minden, csak én voltam béna), valamint a mikró működésének rejtelmeivel, ami mindig csak fél percnyit tudta melegíteni a kávémhoz és a zabkásámhoz a vizet, lassan el is érkezett az idő. 6-kor a szervezők még csak éppen megérkeztek és pakolászni kezdtek, így egyelőre csak az ismerős túrázókkal és a tegnapról ismerős, lábunk között tekergő foltos macskával tudtunk foglalkozni. A vemhes cirmos meg bentről leste, mi ez a sosem látott sokadalom. 6 óra 20 is volt, mire hármasfogatunk indulásra készen állt. A harmadik csapattag Évi helyett végül egy helyi erő, Átol Csabi lett. Az itineremre persze 6 óra 04-et írtak. Arra ekkor még nem gondoltam, hogy emiatt fog majd fájni a fejem később. Ugye nem feltétlenül a szintidő-kihasználós teljesítésekről vagyok híres, főleg egy ilyen könnyű százasnak ígérkező túrán. Most azonban terep(nem)ismeretemre is gondolva úgy tartottam jónak, hogy kényelmesen, nézelődve és fotózgatva megyek végig ezen a szép útvonal-vezetésű emléktúrán, minél többet látva azokból a helyekből, ahol a forradalom utolsó napjaiban és azután, mikor szinte már minden remény elveszett, a Mecseki láthatatlanok harcoltak, valamint bujkáltak. És ehhez a kalandhoz jobb vezetőt nem is találhattunk volna Csabánál, aki úgy ismeri a Mecseket mint a tenyerét és csak mesélt és mesélt.
Kik is voltak ők, a Mecseki láthatatlanok? Holott szerintem a nevük kifejezetten vagány, már-már misztikus, meglepő, hogy ezt az elnevezést lekicsinylő szándékkal Kádárék aggatták rájuk. A Láthatatlanok voltak az országban az utolsó szabadcsapatok, akik felvették a harcot a levert 56-os forradalom után, még november közepén is a szovjetekkel és a karhatalmistákkal, a Mecsek rengetegében rejtőzködve, itt-ott sikeresen rajtaütve az ellenségen, a szabadságért harcolva. Voltak köztük diákok, katonák, bányászok, munkások, értelmiségiek, nők és férfiak vegyesen. Vezetőjük a „Gazda”, egy orvos, dr. Horváth Géza volt. Az egyes ellenálló csapatokat tartózkodási helyükről vagy a vezetőjükről nevezték el. (Üdülő Szálló, Csigalépcső, Tettye, Jozsó, Sándor, Vadász, Ottó stb.) Központjuk eleinte Vágotpusztán volt, de miután a szovjetek erre rájöttek, többször át kellett költözniük például Kisújbányára. Végül, mikor már minden harc reménytelen és hiábavaló volt, egy részüknek sikerült átszökniük Jugoszláviába, de többeket elfogtak, lecsuktak, megkínoztak. Még manapság is igen kevesen hallottak róluk, holott Pécs városa is sokat tesz azért, hogy nevük a köztudatba kerüljön. Magam is mindössze csak egyszer, a Kossuth rádió műsorában hallottam róluk korábban. Akkor még nem is sejtettem, hogy néhány évvel később bejárhatom a Mecsek hegyvidékét rájuk emlékezve.
EP a Fehér-kúti kulcsosháznál
Maga a túra két körből állt: egy stílszerűen 56 km-es távból a Mecsek keleti részén, illetve egy 44 km-esből a Nyugat-Mecsekben. Mindkettő kör nagyjából 1500 m szintemelkedést foglalt magába. Így egyértelműen a második volt kicsit nehezebb. A Mecsek nem egy Börzsöny, Mátra vagy Zemplén, nincsenek benne Tolvaj-hegyek, Kis-kövek vagy éppen Sas-utak. Megy az ember egész kényelmesen, közben gyűjti szépen a kilométereket, egyszer-egyszer kicsit jobban oda kell tennie magát. A terep a lehető legjobb volt, az időjárás meg a déli oldalon igen barátságos. Lámpa csak a túra első pár száz méterén kellett, aztán a napocska egyre fentebbről mosolygott a fák között, miközben a Fehér-kúti kulcsosház felé haladtunk. Vágotpusztáig, az első EP-ig, volt egy Ildikónk és még egy Csabink is a csapatban, de ők aztán később magasabb fokozatra kapcsoltak, hiszen csak az 56-os távot gyűrték. Innen azonban szigorúbb arcát kezdte mutogatni az időjárás. Az északi oldalon fagyott rendesen, deresek voltak a fűszálak és a falevelek. A köd is leereszkedett és csak nagy sokára, úgy dél felé, már Jánosipuszta után kezdett oszlani véglegesen.
Vágotpusztára érünk, ahol sokáig a Láthatatlanok főhadiszállása volt
Vágotpuszta harangtornya
Az EP-n még ragyogó napsütés társul a zsíros kenyerekhez
Novemberi hangulatban
Sikonda előtt már a köd az úr
Sikonda előtt utolért minket István, de korábban is hagytak le minket ismerősök, például Orsiék. Csipiék meg éppen a pont környékén értek be. Marianna meg is jegyezte, hogy milyen szolidan van most felöltözve. Fekete rövidnadrág, fehér póló, nem ismer rá. Persze, mert a zebramintás nadrágját valószínűleg elloptam reggel. Már Mecsekjánosi utcáit tapostuk, mikor a valószínűsíthető éllovas, Dittrich András is elrobogott mellettünk. Itt volt egy külön attrakció, amit Mariannával nagyon szerettünk volna lencsevégre kapni. Akkora mázlink volt, hogy nyitva volt a kapu, így még szelfit is tudtunk készíteni Leninnel, a punkkal (Lenin apánk a gyengébbek kedvéért😀). Marianna még fotózkodott, mikor láttam, éppen zárul az önműködő kapu. Ha a még létező szocializmus utolsó bástyájának foglyaivá válunk, fuccs lesz a partizánokra való emlékezésnek és a teljesítésnek. Szerencsére Mariannának is sikerült kislisszolnia még időben. Ezután nem győztünk futni Csabi nyomában. Meg is jegyeztük, milyen jó napja van, ma két nő is fut utána. Egyébként viszonylag kényelmes tempóban, de szakadatlanul róttuk a kilométereket, úgy, hogy azért legyen idő szót váltani másokkal, képeket készíteni, körülnézni. A kisbattyáni vadászháznál Adriennt és Zsoltot engedtük magunk elé. Nagyjából a százas mezőny vége felé ballagtunk, de egy percig se búslakodtunk emiatt, hiszen meglehetősen stabilan haladtunk. Sok látnivaló volt útközben, ezeket most nem sorolom, a képek majd úgyis beszélnek helyettem. Csabi valószínűleg még külön sztorikat is tudna mindenhez, én viszont sajnos olyannyira nem ismerem a Mecseket, hogy borzasztóan örültem annak, hogy nem kell rohannom és még kalauzom is van, aki mindenhez fűz kommentárt. Az itinert elő sem kellett vennünk, hiszen Csabi folyton kézben tartotta az aktuális darabot, és vitt minket a tracken. Azaz azon a tracken, amit a térkép jelzett, mert az, amit gpx-ként a telefonomra töltöttem, több ponton is eltért attól, amit a szervezők laminált térképek formájában odaadtak nekünk a túra elején. Persze az egyetlen helyen, ahol Csabi megállt sörözni, máris elcsaltuk a Márévárhoz vezető pirost, mivel a telefont néztük.
A fingó csikó szobra Sikondán (az én olvasatomban)
És a pöttyös házikó
Késő őszi hangulatban igyekszünk előre Sikonda utcáin
Csövitanya még parázsló tűzzel Mecsekfalu előtt
Erre bizony fagy!
Művészkedni is van idő
Egy ködös réten haladtunk át, ahol könnyű volt elvéteni az irányt
Vasúti retro sínmacskával
Szabad jelzést mutató alak előjelző egy személyforgalmat már nem bonyolító vonalon (a fiam súgott)
A múltba való utazás Leninnel folytatódik
Vicces tartálykocsi egy gyártelep udvarán
Szóval az itiner egyszerű, de nagyszerű volt: szép kivitelű füzet, benne a pecsételőlap, illetve 4 db áttekinthető Cartographia alapú laminált térkép, rajta az útvonallal. A hátoldalon meg röviden, lényegre törően az útvonal leírása, kiemelve a jelzésváltásokat, amiből meglehetősen sok volt, lévén a Mecsek turistaút-hálózata igen sűrű. A bélyegzők (az első körön végig emberes pontok voltak), pedig a Mecseki láthatatlan kifejezést adták ki. Ezt itt még csak sejtettünk, főleg, hogy az első betűt elnyomták véletlenül, és M helyett L-et kaptunk. Nagyjából ugyanilyen koncepcióban zajlott a frissítés: több ponton volt zsíros és lekváros kenyér, a közbensőkön meg mindig egy-egy nápolyi, csoki, piskótaszelet és legtöbbször víz és/vagy tea. Szóval a hazaihoz megint nem nagyon kellett nyúlni, maximum a folyadékpótlás végett. Mondjuk azt nem tudom, mi lett volna, ha egyedül kell tájékozódnom, de így erről teljesen le volt a gondunk, hiszen Csabi simán végigvitt minket az egész útvonalon és bőven beértünk 12 órán belül. Így a második körre maradt 13 óránk. Mindenki mondta, hogy kelleni fog ennyi, annak ellenére, hogy a táv jóval rövidebb...
Jánosipusztán már-már napsütésben delelnek a szürkemarhák
Engel Adolfnak jobb sorsra érdemes kastélya (ő volt Komló kőszénbányászatának megalapítója)
Hirtelen váltásként vissza a szocreál stílushoz
Kecskék bámulják, hogy mászunk át néhány villanypásztoron, amivel elkerítették a jelzésünk
Gyönyörű réteken haladunk a Márévár felé
A kisbattyáni vadászház is menedékül szolgált a szabadságért harcolóknak
A Márévár közelében birkák pihennek
Márévár
A várat egy háromfejű gumisárkány őrzi
Legendája itt olvasható
Kisújbánya hangulatos erdei temploma - ez a pici település is volt központja a láthatatlanoknak
Tecának kocsmája, Terikének boltja van
Kisújbánya erdei temetője
Idilli réteken haladunk Püspökszentlászló felé
Valamint kies völgyekben
Harangtorony itt is van
Gyopár ház
Zobákpuszta határában
Lámpát jóval Zobákpuszta után kellett kapcsolnunk a Köves-tető és a Hársas-forrás között, a kék jelzésen. Innen nagyjából már csak 5-6 km volt hátra Árpádtetőig, amit jórészt aszfalton gyorsan letudtunk. A Tepsifülesben kaptunk egy nagyon ízletes gulyást. Közben az órám is töltőre került. Mariannával még átmentünk a szomszédba átváltani az éjszakai felszerelésre. A legjobb ötletem a pehelykabát és a poláros csősál, valamint a vastag kesztyű felvétele volt, mert igen csípősnek ígérkezett az éjszaka. Egyik ruhadarab se került le rólam többé.
Tanya a Kövestető előtt
A szervezőktől kaptunk egy új laminált térképet útravalónak, amivel máris nekivághattunk az éjszakának és a reggelről már ismert kék jelzésnek. A Fehér-kúti házig, azaz az első pecsétig, ugyanúgy haladtunk, mint az első körön. Itt tábortűz körül beszélgető fiatalokra találtunk, egy cserkészportya résztvevőire. Itt a második körön többnyire önellenőrző pontjaink voltak, de volt néhány emberes frissítőpont is, ahol ellátmány is ütötte a markunk. Kantavár, több kiépített pihenő, valamint a sí- és szánkópálya érintésével elkanyarogtunk a Dömörkapuhoz, ahol megcsodálhattuk az igen rövid pályával bíró kisvasút garázsát, valamint a régi vidámpark bejáratát. A Lenkei pihenőtől az igen köves Miléva úton haladtunk a Francia emlékmű irányába, amit végül nem érintettünk. Mivel jelentősen belassultunk, evvel nem is akartuk húzni az időt. Megnéztük viszont a Mecsek-kaput pecsét reményében, mivel a gpx levitt oda. Ugyan ment vele az idő, de nem bántuk meg, főleg, hogy a láthatatlanok történetében is jelentős szerepet játszott ez a hely: itt sikerült kilőniük a forradalmároknak egy szovjet tankot, miután felöntötték a kanyargós utat olajjal.
Dömörkapunál az 1 km hosszú pályát befutó kisvasút garázsa
Mindig felmerül bennem a dilemma, hogy vajon lehet-e, méltó-e, ildomos-e, nem túl snassz dolog-e megemlékezni történelmi jelentőségű hősökről, forradalmárokról, elesett katonákról és civilekről egy hosszabb vagy rövidebb túrával. Jelen esetben egy ilyen „embertelen” hosszúságúval. Az ő „kalandjaikat”, szenvedéseiket, megpróbáltatásaikat átérezni, újra átélni, sőt még megközelíteni nem tudjuk, legyünk őszinték, nem is akarjuk. Azt, hogy mellettük hullanak el bajtársaik, barátaik, szerelmeik. Azt a sok ázást-fázás, nélkülözést, sebesülést, menekülést. Nekik a „Fel a Mecsekbe!” nem egy invitálás volt egy könnyű hétvégi kirándulásra, hanem lehet, hogy a túlélés záloga. Esetleg hazafias kötelesség, aprócska esély a jövőre, egy valamivel szabadabbra. Vagy az utolsó lehetőség arra, hogy ideig-óráig még egyáltalán szabadnak érezhessék magukat. Utánozni őket pedig fölösleges, nevetséges majomkodás lenne. Mi teljesítménytúrázók túra közben jó, ha egy-egy gondolattal adózunk emléküknek (már aki), inkább a kihívás hoz ide minket, mint az emlékezés. Akkor mégis miért megyünk el ezekre a túrákra? Valamint miért szerveznek gyakran ilyen jellegű túrákat a különböző rendezőgárdák?
Hát emiatt. Hogy most éppen a láthatatlanokról is írok, pedig két hónapja még szinte semmit se tudtam róluk. Mert túra előtt, ha már elmegyek egy emléktúrára, kötelességemnek éreztem, hogy utánanézzek annak, hogy kik voltak ők és mit illik róluk tudni. És máris megnéztem több kitűnő dokumentumfilmet ebben a témában és elolvastam számos cikket. Lehet, hogy egyedül vagyok vele – bár ezt erősen kétlem – de már valószínűleg egy ember miatt se volt hiába a sok fáradozás a szervezők részéről. Mert egy-egy ominózus helyen beugranak a filmhez rajzolt fiktív képregény kockái (vizuális típus vagyok) az ott történt eseményekkel egyetemben. Az eskü, a tank kilövése, a rajtaütés a rendőrőrsön, a gyógyszerszállítmány kalandos útja, a bajtárs halála, folyamatos menekülés új helyekre...
A Mecsek-kaputól aztán az állatkert (mindig oly alacsony) kerítése mellett felszerpentineztünk a Misina-tetőre a félig kivilágított TV-toronyhoz (erre Csabi különösen felhívta a figyelmünk). Állítólag zavarja az erdei állatokat, az állatkertieknek meg ezek szerint mindegy, szerintünk meg inkább spórolnak. Egyik kanyarban, valószínűleg szintén portyázó cserkészek jóvoltából, a székely himnuszt is meghallgathattuk.
Torony földönkívüli fényben
A sárgán másztuk meg a Kis-Tubest és a Tubest. Itt is volt megint némi diszkrepancia a térképes és a letöltött útvonal között: az utóbbi a csúcsok alatt oldalazott el a Rotary emlékmű felé. Mi viszont megnézhettük a csúcson a katonai objektumot és a János-kilátót. (Erről az éjjeli szakaszról kicsit részletesebben írok, mivel mindössze két képet készítettem.) A Lapison keresztül jutottunk a Remete-rétre, aminek környékén már ott parkoltak a másnapi rally autói. Páran máris gyakoroltak fent a szerpentinen, a turistautak meg le voltak szalagozva a biztonság érdekében. A réten volt nekünk is egy komolyabb frissítőpont. Azt is megtudtuk, hogy most már valóban a mezőny végén kullogunk (néha sajnos szó szerint is, mert mi csajok kicsit lassúnak éreztük a tempót.) Viszont mikor megnyomtam felfelé a menetet, akkor biztosan lemaradt valaki. Lefelé meg nem éreztem biztonságosnak a lámpafénynél való rohangászást magam sem. Ilyen szakaszokon többnyire meg Marianna sietett volna. Haladtunk, ahogy haladtunk, azért előbb-utóbb csak megmásztuk a Szuadó-tetőt és a Jakab-hegyet is. A kolostorrom éjjeli látványa engem egészen elvarázsolt, egyszer nappal is meg kell néznem ezt a helyet minden látványosságával: sáncokkal, Sasfészekkel, Babás-szerkövekkel, Zsongor-kővel, halomsírokkal.
Lefelé menet Petőczpusztára egyszerre megint zord lett az időjárás. Csabi mondogatta is már napközben, hogy figyeljük meg, ott jó hideg lesz ám. A menedéket nyújtó erdőből egy rétre érve deres fűszálakat, kopogós faleveleket rugdostunk, és állig húzzuk kabátunk cippzárját. Aztán csattognak a Hokák a puszta irányába a csontkemény aszfalton egyre sietősebben. A pontőrök didergősen nyugtázzák, hogy végre beértek az utolsó delikvensek is, a jégvirágos autóüvegek mögül meg is kapjuk az elemózsiát. Két másik fáradt százas teljesítőt is beérünk. Bár azt hittük, Zsolt és Adrienn van közvetlenül előttünk, mégsem őket fogtuk be. Állítólag többen is nem sokkal voltak itt előttünk, a mintegy 50 fős százas mezőny vége jó sűrűre sikeredett.
A két srác végül hamarabb indul neki a szinte áthatolhatatlan ködnek és válik hamarosan (mecseki) láthatatlanná. Hamarosan minket is elnyel az éjszaka és a köd a pontőrök szeme elől. Egy bányászemlékműnél tanakodunk, vajon hol kell bevennünk magunk az erdőbe a kék négyzet jelzésre, hiszen se jelzés, se erdő a láthatáron. Csak sűrű köd, metsző hideg, deres fűszálak és fogvacogtató éjszaka. Bár azonnal fagyásnak indulnak az ujjaim, lekerül a kesztyű és elő a telefon a trackkel. Megtaláljuk a növényzeten „lyukat”, mehetünk neki a kék négyzetnek Abaliget határáig. Hosszú, unalmas szakasz, mindössze egy patakátkelés és egy kidőlt fa nehezíti meg a haladást. Egyre álmosabban pislogok. Úgy tűnik, már sosem érünk oda a jelzésváltáshoz. Aztán meg a sárgán folytatódik ugyanez. Csabi csak mondja, hogy mindjárt itt egy tacskósír meg egy úgynevezett Gubacsos ház, de ezeknek egyelőre nyoma sincs hosszú kilométereken keresztül. Pedig tényleg mindösszesen 2 kilométer, amit meg kell tenni addig. Egyszer a ködnek és a ritka jelzéseknek köszönhetően le is térünk az útról.
Ezeket a 100 kilométeres távokat már nem lehet megszokni. Nálam sokkal gyakorlottabbak is ezt mondják. Az ember vígan, gond nélkül elsétálgat 50-60, akár 70-80 km-t is, aztán biztos becsúszik valami gikszer és beüt a krach. Legyen az álmosság, fáradtság, sajgó talpak, kicsípődött fenék, kidörzsölődött testrész, sötétben való eltévedés vagy simán csak egy lemerülő lámpa miatti idegesség. Se a szervezet, se az agy nem tudja megszokni ezt a terhelést. De valahogy mégis úrrá kell lenni minden helyzeten, elő kell szedni ilyenkor a rejtett tartalékokat.
Kiderül, nemcsak én küzdök a szinte percenkénti ásítással – Marianna is eléggé odavan, pedig nemrég a borzasztó kemény Szántó 200-at is megcsinálta. Nincs mese, a Gubacsos háznál próbálkozni kell az álmosság elűzésével. Jéghideg kólát inni (nekem már csak teával és vízzel hígított lötty lötykölődik a palackomban) nincs kedvünk, hiába az az igazi életérzés. Jelenleg inkább igazán dermesztő érzés lenne. Mariannán elmondása szerint a koffeintabletta se segít. Így neki marad a gél, nekem pedig a só- és koffeintabletta. Hála Istennek gyorsan hat, az aszfaltra érve már egész vidám kedvembe kerülök újra. Marianna kicsit lassabban rázódik vissza, az Orfű szélén kezdődő zöld emelkedője aztán őt is visszazökkenti az ébrenlétbe. A Lóri kulcsosháznál benyomjuk a sokadik betűt az itinerbe, aztán emelkedünk tovább Vágotpusztáig, ahol Jenő vár minket. Megint a két sráccal megyünk tovább a Kecske-hátra, ahonnan jó meredek lejtő visz le a Bikkfa-forráshoz. Elméletileg ismerem is ezt a szakaszt, hiszen pont ugyanez része volt az egyetlen mecseki túrámnak is. Ennek ellenére meglepetésként érnek engem is, mint mindenkit, a patakátkelések. Nem is úszom meg mindet száraz lábbal. Egyedül az vigasztal, hogy Vágotpusztától volt hátra valamivel több mint 7 km hivatalosan, és azóta is ledaráltunk már párat.
Már meghaladjuk az Ágnes-forrást, mikor észlelem, hogy egyre gyengébb a lámpám fénye. Hosszú volt neki ez az éjszaka és lassú a haladás. Kezdek ennek hatására is egyre inkább átmenni agresszív kismalacba. Bosszant minden: a lassú haladás, a hátralévő táv, a vizes cipőm, a gyengusz lámpám, az itiner és a track eltérései ezen a szakaszon is. Bent szeretnék már lenni a célban. Marianna ugyanígy van, ő pluszban még a szintidőből való kicsúszástól is fél. Futnék, de a lámpám és az emelkedő miatt nem tudok. Még csak dereng a hegyoldalak fölött a hajnal első pillantása. Végre kikúszunk a völgyből a kék körjelzés laposabb szakaszára, ahol nekiiramodunk. Dolgozik az adrenalin, még 100 km-rel lábunkban is meglepően olajozottan megy a futás. A Tripammer-fánál a pecsétet nem leljük, ráadásul elindulunk rossz irányba a zöldön a lezárt autóúthoz. Csaba kiált ránk és nyugtat meg, hogy felesleges izgulni, beérünk bőven. A két fiúval együtt pecsételünk. Csak most veszem észre, hogy egyikük egy utcai Vans cipőben nyomta le a százast. Haladunk tovább, most a világosnak köszönhetően végre újra merészebb tempóban. Fel sem tűnik, hogy csak egy srác, Ervin követ minket.
Átkelünk a forgalmas úton, innen már csak egy ugrás a vendéglő. Már látszik is a korhű és működőképes Csepel teherautó, amin sajnos nem nyílik alkalmunk megnézni a kiállítást a Láthatatlanokról. A cél azonban most nem a Tepsifülesben van, hanem a szállásunkon. Itt vár minket Jenő egy-egy tál spagettivel, gratulációval és díjazással. Orsiék is bent melegednek. Mindenki örül, mindenki hullafáradt, senkinek sem tűnik fel, hogy valaki eltűnt. A Vans cipős srác nem ért be velünk, ő tényleg láthatatlanná vált. Jenő sem éri el telefonon. Pedig másfél kilométerre innen még biztosan megvolt, eltévedni szinte lehetetlenség ezen a rövidke szakaszon a fától. Nem érjük, mi történhetett, tanácstalanok vagyunk.
Szép kivitelű itiner és díjazás, mely az egyik 56-os hősnek állít emléket
Megesszük a finom célkaját, beszámolót tartunk egymásnak élményeinkről, aztán összekaparjuk magunkat a hazaútra. Csabi felajánlja, hogy elviszi Mariannát a buszállomásra, engem meg a vonathoz. Sajnos egy órát várnom kell kínkeservesek közt az indulásra. A pécsi állomás várótermében székek nincsenek, bezzeg zongora az van. Egy kamasz klimpírozik eszeveszetten, közben el-el bóbiskolok a pultra támaszkodva. Végül megelégelem az egészet és hátizsákostól kiviharzok az igen friss klímájú ködös utcákra és bolyongok céltalanul a szürkeségben, míg végre beér késve a pesti vonat. Minden perc egy örökkévalóság. Felszállni persze nem lehet, míg összeállítják és takarítják a szerelvényt. Amúgy se lenne hova, az én kocsim még nincs is rajta. Aztán végre leülök a helyemre. A kalauz szerencsére gyorsan jön, onnantól kis szünetekkel fél vagy teljes álomban eltelik a hazaút. Kelenföld előtt szerencsére még éppen időben felriadok, így le tudok szállni. Dél után pár perccel már otthon is vagyok. Marianna még 3-ig úton lesz... Azért vannak ennek a pesti létnek előnyei is...
A célban (fotó Varga Jenő vagy Orsiék - már elég zokni voltam)
A második körön egyre gyakrabban éreztem, hogy a bal lábam fáj hátul a boka mögött. Mintha lesúrolta volna egy faág. De nem emlékszem semmire, hogy történt volna ilyesmi a hosszú út során. Feldereng nagy nehezen, hogy a „medvetalp sérülésem” (azért teszem zárójelbe, mert egyre inkább kétlem én is, hogy ez az) immár itt tart június óta. Lecsúszott egészen a bokámig és felcsúszott a combom felső részére. Közben a bal lábam is egy kissé sötétebb árnyalatot kapott. Az égő érzést bizony ez okozza. Biztos irritálja a szoros kompressziós zokni is. Mikor a túra végén leveszem a vizes zoknim, látom, hogy nem tévedtem, egész csúnya vörös megint a folt, kis hólyagok is nőttek rajta újból. Pedig se fény, se meleg nem érte. Mindezt normális napokon észre se venni, hiszen olyan, mint a lábam többi része. De bezzeg ha hosszút túrázom, kiújul megint, azaz ez se igaz általánosan, mert van mikor igen, van mikor nem. Ledőlök aludni és mikor estefelé felébredek, riadtan látom, hogy szinte egy kisebb tyúktojásnyi vízhólyag nőtt az ominózus helyen. Mellette apróbbak is éledeznek. Azt hiszem, irány megint a bőrgyógyász, mert mihelyt a lábfejemre kerül a dolog, befellegzik a túrakarrieremnek egy időre biztosan. Szóval egyelőre óvatosan tervezem a jövőt, a hétvégi Iszinik is zárójelbe kerül egyelőre.
A Mecseki láthatatlanokról szóló képregényből és hangjátékból készült kisfilmek:
