Ki korán kel...

 

Ki korán kel, aranyat lel - mondja az ismert közmondás, bár rossz nyelvek szerint leginkább álmos lesz egész nap vagy sokkal több hülyeséget lát és hall. Nekünk, teljesítménytúrázóknak, főleg az ultrásoknak, a korán kelés már-már hétvégi rutin – ha egyáltalán van szó alvásról. Egy idő után már meg se lepődik az ember, ha fél négykor, ötkor csörög az óra, de azért a szombati 2 óra utáni kelés nekem is kissé már az extremitásba hajlott. De most az egyszer(?) bevállaltam. 2 óra 15-re volt beállítva az órám, de 2 óra 9 perckor (is) felébredtem, és látván, hogy most már csak tényleg pár percem lenne aludni, jobban teszem, ha valamivel előbbre hozom a felkelést. Az igazak álmát alvó Petit igyekeztem nem felébreszteni, előrelátó módon már előző este kicuccoltam a konyhába és a mosakodáson kívül mindent ott intéztem indulásig. Kávéfőzés, felöltözés, gyors lábápolás (most, hogy nincsenek ultrák már, eléggé elhanyagoltam a talpaim), kevéske eszegetés, aztán már lehet is indulni, hogy elérjem a 3 óra után induló éjszakai járatot. Persze sikerült túl korán kimenni a buszhoz és szobrozhattam egy sort a megállóban. De mindez semmi volt ahhoz a 40 perchez képest, amit később a budatétényi vasútállomáson töltöttem a vonatra várakozva. Jobb opció nem nagyon volt, mivel pont most van vágányzár és nem járnak a vonatok Kelenföldről. De legalább most már teljes biztonsággal tudom, hogy a pláza háta mögött lévő sötét és kietlen vasútállomáson a hajnali órákban semmi izgalmas nem történik. Az egyetlen szórakoztató elem a jegykiadó automata ciklikusan változó hirdetőfelülete, valamint a menetrendet megjelenítő kijelző volt, az utóbbit máris leöntötte valami vandál egy nehezen eltávolítható folyadékkal, ráadásul elég irritáló folyamatosan kattogó hangot adott ki, így maradtam inkább az automata társaságában. Amikor már azt is rettentően untam és már kívülről fújtam a hirdetéseket, elsétáltam a tájékoztató tábláig, hogy lássam, hogy nem azért nincs még fent semmilyen vonat, mert annyira rossz a szemem, hanem amiatt, mert olyan sokára jön. A hideg ellen kicsit táncikáltam meg dúdolgattam hozzá, jó eséllyel úgyse látott senki. Ha van biztonsági kamera, legalább, akik nézték, jól szórakoztak. Miután az ellenkező irányba elment egy vonat, onnan már mindössze egy negyed óra volt, mire megjött az enyém is. Már-már egészen baráti távlatok. Aztán végül lepörögtek a semmibe a hátralévő percek és másodpercek is a kijelzőn és kis késéssel ugyan, de megérkezett a vonatom, ami egészen Székesfehérvárig repít a még mindig éjsötét hajnalban. Utazóközönségének egyhangúsága és némasága szinte felüdítő az éjszakai buszjárat kéretlen és zajos eklektikusságához képest. Ahol tényleg elég sok hülyeséget láttam és hallottam. Mára nagyjából ki is merítette az ingerküszöbömet.

Sosem tudom megszokni, hogy ilyenkor télvíz idején délután fél négytől reggel 7-ig öreg este van. Sajnos pár órát még ki kellett bekkelni sötétben. Székesfehérváron újabb várakozás, most már nagyjából csak 20 perc. Hajnali 5-kor néptelen és tágas állomásépületi csarnok, egy karácsonyfa, két szocialista realista stílusú falikép, egyiken tehervonatot rakodnak, a másikon személyvonattal érkeznek a balatoni nyaralók. Nekem (is) a Balaton... az úti célom. „Nekem a Balaton a Riviéra, ettől nem tántorít el se tél, se fagy.” A Himalája meg maguk a tanúhegyek. Még röpke 3 óra vonatozás, és ott is vagyok a tövükben! Bár ott lennék már!

Hajnali fehérvári állomás

De a megérkezés örömpillanata előtt ott zakatol a ráhangolódás vonata, amin emlékek utaznak. Ahogy feltűnik egy-egy állomástábla, előbukkannak a sötétből a Kőszárhegyről a vonathoz igyekvő, csomagokkal megpakolt alakok: szüret a rokonoknál, birkapörkölt (fúj!), félelmetes morgós-ugatós Vulkán kutya (jajajj!), nénis-bácsis barométer (de jó lenne egy!), ugrálás a borospince tetején (ejnye!), majd bohóckodás Polgárdi-Ipartelepek állomásának rakodóplatformján is. Vidéki esküvő utáni másnapos hajnal, első vonat, ünneplő ruha, fojtogató álmosság. Talán 12 éves lehetek. Színes lampionok a Velencei-tó partján, nem, nem is ott, ezek már Almádi karácsonyi fényei és nem is színesek. Pedagógus üdülő a hegyoldalban a templomtorony mögött, vidám tekeverseny, fagyi a menzai ebéd után, wurlitzer az buszállomás kocsmájában (a mai tizenéveseknek ezt valószínűleg meg kell nézni az értelmező kéziszótárban – persze fizikai példány nincs is már talán, marad gugli a barátunk...) Száguldás biciklivel az alsóörsi strandra, barakkszerű faházak Csopakon, Live is Life a szomszéd üdülőből, száguldó körhinta, a lovon ülni volt menő. Vonattal kilapíttatott pénzérmék az arácsi állomáson, aminek szomszédságában most már egy Aldi oda nem illő túl trendi sziluettje pöffeszkedik. Panelszobákba zsúfolt vállalati üdülések, erkélyen száradó kockás plédek és Nyugat-Németországból hozott gumicsónakok, piros-kék Taurus gumimatracok. Kirándulás a Koloska-völgybe. Rémlenek valami fenyők és sziklák, de legtisztábban az, hogy ott mindig sok volt a kullancs és be kellett szedni otthon a polibét. Miért nem emlékszik az ember a lényeges dolgokra? Miért ezek a nüansznyi részletek maradnak csak meg mindig? Azok is teljesen megbízhatatlanul? Ha most fel kéne idéznem a mackófelsőm színét vagy azt, hogy miről beszélgettünk vagy mit ettünk a kirándulás közben (talán mackósajtot?), semmit se tudnék mondani. Még arról se, hogy egyáltalán mackófelső volt-e rajtam. Nem tudnám felidézni, melyik évet írjuk éppen, hány éves vagyok vagy milyen színű jelzés vezetett akkor a völgyben. Ahogy idősödöm, arra kezdek rájönni, hogy az emlékezet egy hatalmas ingovány, sose tudni, melyik zsombékos folt süllyed szégyenszemre majd le hirtelen, mikor a bizonyosság foszlányába kapaszkodva meg akarom rajta vetni a lábamat. 

2017. július 2. - a vonatot várjuk Badacsonytördemicen

A pár évvel ezelőtti emlékek bezzeg sokkal inkább megbízhatóbbak és élénkebbek, elég élesen emlékszem a maraton+ utolsó kilométereinek a küzdelmére, a szenvedésre a folyamatosan begörcsölő vádlikkal. Időközben kivilágosodott és még a fát is megismerem, ahol lenyújtottam, a kanyart, ahol sótablettát kértem, a szakaszt, ahol először jelentkezett a görcs, miközben a szorosan a nyomomban csörömpölő záróbicikli elől menekültem. Aztán már a badacsonyi állomáson keressük Fiala Petivel a kódot Edu Kék Balatonján, majd még picit biciklizünk a pár éves fiammal és a német ismerősökkel a Badacsony tömbje alatt, és máris lehet is készülődni a leszálláshoz. Még miután a vonat bekanyarodik a tó mellől a hegy alá tovább biciklizünk kicsit: fiam éppen elaludt, szőke angyalfeje félrebillen a gyerekülésben, a bicikli is vele dől, ahogy tekerünk Tördemic felé. Még végezetül marad egy nagy utazás egy napba tömörítve: egy Petivel megtett hajnali Hévíz-Keszthely OKT szakasz után vonatozás Tapolcán át Badacsonytördemicre, ahol a szállás elfoglalása után máris mehetek vissza az állomásra, utazni Budapestre a fiamért, aki aznap jött meg az iskolai táborból. Szoros időbeosztás, ahol hibázni nem szabad, hogy meglegyen gyerek, otthon depózott csomag és az utolsó vonat is vissza a Balatonra újabb 4 órás utazással. 2017 júliusa, bőven digitális korszak, ennek már utána tudok nézni a fotóim között.

Távozó vonat, várakozó busz, érkező túrázó

Emlékeim vonata fogva tart, alig bírom kinyitni az ajtaját, majdnem fent ragadok. Mikor végre enged a zár, s leugrok megkönnyebbülve a peronra, a kalauznő, aki kívülről végignézte a majdnem hiábavaló próbálkozásom, kedvesen búcsút int. Viszlát emlékek, vár a jelen a Szent György-heggyel és a mai kalanddal, a Tanúhegyek nyomában teljesítménytúra 20B távjával. Amiért hajlandó voltam ilyen korán kelni, ennyit utazni és még mennyit fogok visszafelé is! És hajlandó leszek végigrohanni ezt a szép útvonalat, mert az A terv szerint el kell érnem a 12 órás vonatot, a B terv szerint az 1 órás buszt, a C terv szerint, mert olyan is van, bármelyik későbbi járatot. De akkor már nem sok marad számomra a másik mára beütemezett programomból, a régi barátaimmal való adventi koszorú készítésből. Természetesen Budapesten... Igen, igen, a történelem ismétli önmagát. Egymásra szervezett programok, sok utazás, túra, szoros időbeosztás, mindent lehetőleg egy nap alatt... Ugye ismerős?  

A Szent György-hegy még igen távolban vár

Szívem szerint persze a 40 km-es távra jöttem volna, mint rengeteg más ismerősöm is, de akárhogy számoltam, azt még a legkorábbi lehetséges indulással se lehetett volna beleszuszakolni a mai napba. Maradt tehát egy rövidebb táv, de lehetőleg egy olyan, amiben több a tanúhegy. Mivel az iskola a matracos szállást elég boros áron (6000 Ft) kínálta, úgy döntöttem, akkor inkább nem alszom ott, és majd korán kelek. De még ottalvással se lehetett volna nagyon abszolválni a 40 km-t olyan gyorsan, hogy még időben visszaérjek Budapestre. (Másnak persze lehet, hogy igen, de én azért maradok inkább a realitások talaján és a saját képességeimhez mérten próbálok kalkulálni.) A szűkös idő egyben azt is jelentette, hogy hiába vár egy csodaszép útvonal, tele sosem látott látnivalókkal és panorámákkal, sétálgatni, fotózgatni és nézelődni nem lesz idő. Annál több időt kell tölteni futással, gyalogolni szigorúan csak felfelé lesz szabad. Ezt a tervet nagyjából sikerült is tartani. De ennek egy hatalmas hátulütője volt: a rengeteg ismerőssel biztosan elkerüljük egymást. 

Egy kis válogatás a Szent György-hegyről

A túra a Szent György-hegy turistaháza elől indult a bazaltorgonák szomszédságából, de én ugye Nemesgulács-Kisapáti vasúti megállóhelyére érkeztem, ami valamivel több mint két és fél kilométerre van onnan. Mikor leszálltam a vonatról, pont tilos jelzést kapott a vasúti kereszteződésben a szervezett busz, ami hozta a többi túrázót Badacsonytomajból. (Kisebb dilemma volt, hogy ne avval jöjjek-e én is Badacsonytomajról, de ez így egyszerűbb volt, ráadásul kicsit többet túrázhattam ebben a verzióban.) Ők kis előnnyel indulhattak hamarosan a hegynek. Én meg egyelőre kis hendikeppel a sárga pehelykabátom melegébe bebugyolálva kocogtam az aszfalton Kisapáti felé. Nem nagyon kívánkozott le rólam még így se, csak akkor mikor már nekiveselkedtem én is az emelkedőnek. Egyelőre csak kényelmesen másztam, meg-megállva, fotózgatva: egyszerűen nem tudtam betelni a látottakkal. Most még legalább nem ketyeg a szintidő, de akkor is szedni kéne a lábamat, hogy időben visszaérjek, minden perc számít. De hiába tudtam ezt, körülöttem pincék, présházak, szőlők és tanúhegyek: elvesztem! Egyik gyengém pont ez a miliő. Nem véletlenül vonatoztam ide ilyen messziről. 

Ide kicsit szívesen leültem volna, ha lett volna időm

Előbb-utóbb azért felértem, még egy jó adag busszal érkezett túrázót is kielőztem az úgymond kényelmes tempóban is. Ha a futás is megy ma, akkor nem lesz baj! Felérve a házhoz egy padon gyorsan levedlettem a gyorsabb tempóhoz alkalmasabb szerelésbe és elpakoltam a felesleges holmikat. Gyorsan becsippantottam a kódom és már mehettem is. Lefelé kicsit gondot okozott a lassabb túratársak kerülgetése a szűk és meredek ösvényen, de mindenki udvariasan elengedett végül. Egyik kanyarban egy autó próbált éppen feljönni, azonban kerekei folyton megcsúsztak. Így hát négyen-öten mögé ugrottunk és megtoltuk – máris mehetett fel a túrázó- vagy kajautánpótlás a hegyre. Lefelé egy nálam kicsit gyorsabb futócsapat ért utol: két fiú és egy lány. Velük aztán végig fogócskáztunk, nagyjából azonos időt mentünk. Mikor éppen összefutottunk, folyton biztattuk egymást. Én ugye nem a gyorsaságomról vagyok mostanában híres, ráadásul a legutóbbi ultrahalmozás nyomait lábizmaim még mindig nem teljesen heverték ki, feszültek rendesen az izmaim az első hegymeneteknél. Ez később aztán a túra folyamán csillapodni szokott, most is így lett. Mire már a sokadik tanúhegyet másztam, fel se tűnt a dolog. 

Átkelés

Most viszont még lefelé kocogtam a Szent György-hegyről, sorra maradtak el a szőlők, és mindenféle vityillók, majd kereszteztük az utat és vasutat is. Ezután a korábbi beszámolók szerint izgalmas patakátkeléshez érkeztünk, de itt egy szép, viszonylag frissen ácsolt palló várt feszített kötelekkel és korláttal. Semmi parázni való nem maradt a túrázóknak, viszont enélkül elég kemény dió lett volna átjutni a hömpölygő vízfolyáson. Annál izgalmasabb volt megtalálni (nekem) a folytatást a szemközti bozótban. Bár a szervezők mintaszerűen kiszalagozták az útvonalat, nekem még így is sikerült pár percnyi bozótharcot folytatni rossz irányba, hogy aztán jó néhány már lehagyott túrázó elém kerüljön. No ennyi baj legyen, mikor már végre a rendes útra jutottam, szépen visszaelőzgettem őket. Jó volt látni, hogy szép számban jelen van minden korosztály: gyerekek, fiatalok, családok, velem nagyjából egykorú „régebb óta fiatalok”, valamint idősebbek. Mire Gyulakeszire beértem, sokan már nem lehettek előttem, nagyjából csak a futók élmezőnye. Innen még sokáig futható volt a pálya, mígnem a szemközti tanúhegy, a Csobánc, erősebben emelkedni kezdett. Menet közben azért próbáltam készíteni pár képet is. Például a Gyulakeszin látott karácsonyfáról és betlehemről (szinte minden érintett településen volt a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó installáció), vagy a tanúhegyeket ábrázoló makettről a Csobánc alatti parkolóban (ilyeneket eddig csak a Bükkben láttam, gyerekként előszeretettel másztam fel rájuk). 

Loval Gyulakeszi határában

Tanúhegyek maketten

és valóságban

A Csobánc szerpentinező zöld majd kék jelzésébe csak helyenként tudtam belekocogni, nagyjából a Rossztemplom környékén lévő laposabb részekbe. Örültem, hogy a hegynek egy másik oldalát ismerhetem meg, hiszen eddig csak az Országos kéken vándortúráztam itt még 2014-ben az összeverbuvált Sétafikás csapatommal, aminek Parai István is oszlopos tagja volt. Nem is sejtettem, hogy ma még találkozni fogunk. 

Csobáncra fel!

Rossztemplom

Itt a Balaton északi partján annyi középkori templomrom van, már útközben is láttam a vonatból néhányat. Az itteni egy olyan Csobánc nevű középkori falu temploma volt, ami még a török uralom alatt se néptelenedett el  Még az 1745-ös egyházlátogatási leírás is jó állapotú templomnak említi, csak később indult pusztulásnak. A templom utáni U-alakú kanyartól vált igazán meredekké a vár felé igyekvő turistaút. A túrázót a sok szuszogásért azonban kárpótolta az a lenyűgöző látvány, ami körös-körül a Balatonra és a többi tanúhegyre nyílott. Ahol a növényzet megengedte, mindig készült pár kép. Egy másik érdekesség, hogy egyedül itt a szerpentin mentén maradtak meg még törülközőnyi hófoltok a hegyoldalban az egy héttel ezelőtti havazás után. A hegy tetején még kisebb felfagyások is voltak. Ezeket, meg kevés sárosabb részt leszámítva teljesen ideális volt a terep. 

Csobánc vára hófolttal

Csobánc vára ellenőrzőponttal és csokikkal várt. Pár szót váltottam a pontőrökkel, akik megdicsértek a jó tempóm miatt, aztán a másik futócsapat nyomába indultam. Engem meg váltott egy fekete ruhás, túrabotos, szintén nagyon jó tempót nyomó lány. Lefelé óvatoskodni kellett a felfagyott és köves részeken, de miután ezeken túl voltam, kitűnő tempóban lehetett haladni. Nemsokára látótávolságba került az előttem futó csapat is. Megint előtörtek az emlékek: amikor kéktúráztunk, a melegtől eltikkadt, nagy hátizsákokat cipelő csapatunkat beinvitálta egy kedves szőlősgazda a hűvös pincéjébe egy pohár borra. Nem mondtunk nemet. Most is dolgoztak a helyiek, éppen egy traktor elől kellett félrehúzódnom, mielőtt kiértem volna az országútra. Innen hamarosan egy kevésbé forgalmas bekötőútra kanyarodtam Káptalantóti irányába. A névből már sejthető volt, hogy közeledik a következő, szám szerint harmadik tanúhegyünk, a Tóti-hegy. Előtte azonban a közösségi házban jól meg is etettek minket. Mihelyt megláttam a plüssnapocskát, már tudtam, hogy panaszra nem lesz ok. Itt egy kicsit el is időztem a pontőrök és a finomságok társaságában, aztán muszáj volt tempózni, amíg lehetett és tudtam. 

Kis retró közért Káptalantóti központjában

Egy hosszú völgyben helyet kapott állattartó telep szomszédságában, a kék háromszög jelzésen kapaszkodtam a hegyoldalban. Csak a hangokból és a szagokból tudtam megtippelni, milyen jószágok élnek itt. Annyi biztos, hogy elég sokféle állat lakozik itt, például sertések és helyes barna hosszúszőrű szarvasmarhák biztosan. Ahogy hegynek felfelé meneteltem, kezdtek beérni a gyorsabb lábú 40-esek vagy később induló, ámde igencsak sebes 20-asok. Nehéz volt megítélni, kikhez is van szerencsém. A hegyhátra felérve tudtam megint kocogni, egészen addig, amíg utam nem állta a Tóti-hegy elég markánsan emelkedő kúpja. Innen maximum sétalépésben, nagyokat szuszogva tudtam felfelé araszolni. A nálamnál gyorsabbak meg máris jöttek lefelé. Itt Beáék voltak a pontőrök, akikkel megint elbeszélgettem egy darabig. Igazán hálás helyet kaptak kilátásügyileg. Lefelé először igyekeztem nem kitörni a nyakamat a meredélyen, aztán később már jobban neki lehetett ereszteni. Nem sokáig, mert a hegy alatt, egy bányaudvarban egy felirat szerint büfé nyílt, kizárólag nekünk túrázóknak. Nosza, akkor látogassuk meg! 

A Tóti-hegyen

Miközben forró teát merítettem a termoszomba, a pontőr óva intett attól, hogy túlhajtsam magam. Még bekaptam pár szem sós mogyorót, aztán a jótanács ellenére sebbel-lobbal igyekeztem a következő hegyem, a Gulács felé. Ekkorra a másik futós csapattal már megvitattuk, hogy a 12 óra előtti befutás elég merész terv, de az egy óra előtti érkezés nem lehetetlenség. Már a Gulács köves, egyszemélyes ösvényén izzadtam, amikor elharangozták a delet. A kérdés már csak annyi volt, hogy a fennmaradó idő és táv függvényében el tudom-e csípni a következő járatot, ami Budapest felé visz. Egyik, a csúcsról már lefelé futó srác azt mondta, hogy 4 km van még hátra. Sajnos az órámon nem tudtam visszanézni a fennmaradó távot, mivel a pálya valahogy nem szuperált rendesen és nem mutatta a navigációt, csak a térképen láttam a piros vonalat. Hogy miért, fogalmam sincs, lehet, hogy amiatt, hogy kicsit előbb elindítottam, mielőtt a turistaháznál lévő rajtba értem. Másik furcsaság, hogy a túrát a Garmin Tortúra 65-nek nevezte el, holott az eseményhez jó pályát töltöttem fel egész biztosan és azt is indítottam meglehetősen biztonságos távolságban a Bükktől. No mindegy, így is végigtaláltam rajta, a térkép működött és a szalagozás is elsőrangú volt, meg egyébként is van egy telefonom is. Csak úgy gondoltam, ez a túra jó alkalom az órás navigáció tanulására. Legalább megtanultam, hogy néha ilyen is van, amikor már kezdetekben se stimmel semmi. Szerencsére nem szoktam megijedni az ilyentől, az óra nem az egyedüli és kizárólagos mankóm.

Bazaltformáció a Gulács oldalában

Most már csak annyi volt a feladat, hogy lecsorogjak szépen Badacsonytomajba. Próbáltam kicsit a tempón is javítani, hogy enni is legyen időm. Igazából pontosan nem is tudtam, hogy mikor indul a busz, csak annyiban voltam biztos, hogy 1 óra körül. Így kétséges volt, mennyire kell majd rohannom a buszhoz és mire lesz előtte még idő. Végül háromnegyed egy körül futottam be. Kicsit sajnáltam, hogy nem sikerült lefotóznom Badacsonytomaj adventi díszeit a véghajrában. De a busz elérése volt a legfontosabb. Szerencsére a célban Géza lányai megmondták, hogy közel a megálló és az is kiderült, van még szűk fél órám enni. 

A Gulács tetején

A finom babgulyást egyébként is kár lett volna kihagyni. A kedves konyhás nénik is megerősítették, hogy nem kell sokat menni a buszig, így a hamisítatlan menzai hangulat közepette nyugodtan fogyaszthattam az ebédet. Utána még volt kis időm Gézával és mily meglepetés, Aszúval, azaz Parai Pistivel is csevegni. 

Persze aztán az előzetes tudakozódás ellenére a buszig még kicsit elkavartam, azaz hoztam a formám, és nem sikerült a legrövidebb utat megtalálnom, de így is időben kiértem. Máris utazhattam Veszprémen keresztül haza, így már biztos volt, hogy az adventi koszorús buliban is sikerül időben megjelennem. A buszon sikerült átböngésznem az eredménylistát is, amiből kiderült, hogy holtversenyben a lányok között sikeresen összefutkároztam és másztam az első helyet. Éljenek az adventi koszorúk!

Bent az első 10-ben

Amíg a megállóban várakoztam, elsuhant a főúton egy fenyőket szállító teherautó. Ez azt jelzi, hogy megint hipp-hopp eltelt egy elég mozgalmas, túrákkal teli év. Méghozzá micsoda év! Tervezem, hogy írok egy összesítőt majd, de azért még ne temessük ezt az esztendőt, hiszen terveim szerint két túrabeszámolót még biztosan írok még idén, méghozzá elég izgalmasnak ígérkező gyaloglatokról. Ami közös bennük, hogy mindegyikhez elég sokat kell utazni, sőt az egyikhez még szállást is kellett foglalnom. De a Bükk is egy olyan helyszín, hogy képes vagyok szinte bármit megtenni azért, hogy ott túrázhassak. Aztán máris lehet azon gondolkodni, hogy a jövő év első túrája a BHTCS vagy a BHMTCS legyen és hogy vajon merre lehet az a fránya Vihar-domb a BHMTCS kiírásban.

Végül adódik a kérdés, hogy érdemes volt-e ilyen korán kelni egy ilyen rövid túráért, sikerült-e meglelni a közmondásban ígért aranyat? Ha a helyezést nézzük, akkor kétségkívül, de mindent összevetve is: egy remek napot zártam csuda élményekkel, valamint egy kimondottan szép útvonalon haladó és kitűnően megszervezett túrán vehettem részt. Ráadásul még az a vállalkozásom is sikerült, hogy mindent egy napba bezsúfoljak, nem mellesleg még álmos se maradtam. És végül még adventi koszorúm is lett a nap végére.

Úgyhogy szólhat végezetül ez a vidám kis nóta a Balatonról, a riviéráról, a Himalájáról, tele emlékeimbe illő retró dolgokkal a klipben:

Strava-link: 

Kövek (és köd) az út szélén

Éppen sikerült felépülni a Mecseki Láthatatlanokból és máris lehet menni a következő százasra, az Iszinikre. Tavaly megnyertem az indulási lehetőséget, amúgy is terveztem a részvételt, hát miért is ne éltem volna vele? Főleg, hogy tavaly a sérülésem miatt csak egy 25-ös távra futotta (szinte szó szerint - hamar vége is lett a túrának sajnos, így picit megtoldottam). Szerencsére a regenerációm meglehetősen gyors, így a hétről-hétre való százas teljesítés annyira nem szokott gondot okozni. Egyedül az öltözéken törtem a fejemet, mert mondtak kis esőt, meg nem túl meleget, bár annyira farkasordító hideggel mégsem riogattak, amire két év távlatából emlékszem, mikor kis híján odafagytam a Pilis szerpentinjéhez. Azért a depós csomagba bekerült egy pehelykabát és néhány kicsit vastagabb ruhadarab is. Egy időjárási tényező van, amire ruházattal nem lehet készülni, márpedig most az egész túra legmeghatározóbb eleme volt: ez a köd. Ha volt két napsütéses Iszinik, amire visszaemlékezhet az ember, akkor egészen biztos, hogy harmadszorra nem élhet és öltözködhet az emlékeiből, mert a sorminta valami egészen mást dob. Idén egy olyan túrát kaptunk, ahol Szárligettől Békásmegyerig jóformán ugyanazt láttuk: a ködből előmeredő fákat, illetve a tisztásokon a többi túrázó hátát (elég nagy volt a népsűrűség), ameddig a látótávolság tartott. A köd csak egy-egy településen oszlott fel, például Péliföldszentkereszt vagy Mogyorósbánya környékén, de mihelyt magasabbra másztunk, megint belekerültünk valami felhő belsejébe. Éjjel mindehhez kellemetlen szitálás (vagy eső) társult.

Ez volt nagyjából a maximum látótávolság napközben Péliföldszentkereszt előtt

Az Iszinik egy sok embert megmozgató túra (pont most nézem a friss és ropogós statisztikát, amit elsőnek sikerült lájkolni 😆, összesen 343-an indultunk és ebből 272-en teljesítettük is), lévén ez a patinás Kinizsi száz dátumügyileg és útvonalügyileg is inverz túrája. Ez a verzió lassan már hasonló népszerűségnek örvend, mint az eredeti útvonal. Ezt mutatja, hogy a vonat szinte kiürült, amikor begördült Szárligetre. Jó eséllyel a rövidebb távok (25, 40 és 50 km) is sok-sok embert vonzanak. Külön kiemelendő, hogy mindössze csak 45 nő ért be Békásmegyerre sikeresen a 100 km-es távon. Évről-évre viszont folyamatosan növekszik ez a szám, úgyhogy hajrá csajok!

Ők mind indulásra várnak

Már Kelenföldön a vonatra várva sikerült összebandázni a lassan Iszinikre leutazásnál szokásosnak mondható csapattal: Edinával, Orsival, Viktorral, Gergővel és Gyurival. Aki a teljesítménytúrázó és terepfutó társadalomban él és mozog (és ráér), az mind Szárligetre igyekszik most, legalábbis úgy tűnik. Beállunk hát a hosszan kígyózó sorba a faluház elé, bár előtte még meg kell keresnem Verát és Gábort, leendő túratársaimat. Szerencsére hamar kiszúrom Vera neonsárga pulóverét. 

A környékbeli bányászat relikviái a faluháznál

Idén úgy döntöttünk, együtt megyünk, többnyire túratempóban és nem, vagy csak keveset futunk. Persze a végén ebből minden is lett, mert ugye megint csak arról van szó, hogy három különböző tempójú és habitusú embernek kéne alkalmazkodni egymáshoz. Gábornak erősen vissza kell fognia magát, ha velünk akar tartani, viszont nekünk jócskán kell kocogni, ha az ő tempójában akarunk menni. De egyelőre erről szó sincs, mert Gábor még nem érkezett meg, csak utánunk fog elindulni, mert ki kell állnia a sort, mire mi már mindent elintéztünk itinerfelvétellel, csomagleadással, Rakk Gyulás fotózkodással, vízvétellel, mosdózással és némi társadalmi élettel egyetemben cakumpakk. 

Rajtra készen, ráadásul sikerült egymáshoz is öltözni (fotó: Rakk Gyula)

A nagy sor ellenére nagyon flottul zajlott minden, dicséret a szervezőknek. Szóval Gábor mehet egy jó darabig szélsebesen a saját tempójában és latolgathatja, mikor ér majd minket utol. Azért minket se kell félteni, mert igen jó tempóban tartunk a Somlyóvár felé. Menet közben elkészítem a „kötelező” fotókat az átkelésről az autópálya alagútján, illetve a nagyegyházi matyómintás trabiról.

És a foltos malacok se maradjanak ki a jóból

A laposabb részeket ki is kocogjuk. Persze nem nyomjuk annyira bolondul, mint én az elmúlt két évben, de nem is cél most a 18 órán belüli teljesítés. Menjünk egy tisztességes időt és érjünk be épségben a célba – ennyi most a haditerv. Egyébként is, valószínűleg ez lesz az idei utolsó százasom, sorban a tizenötödik (összességében pedig a huszonhetedik), ünnepeljük meg méltóan, ne siessük el. A százas, azonban mindig egy százas, sosem egy sétagalopp. És múlt hétvégén mindhármunknak volt egy mecseki útja, kinek 56, kinek 100 km. Már csak amiatt se éri meg sietni, mert a sok induló között rengeteg az ismerős arc és mindig van valaki, akivel szívesen elbeszélget egy darabig az ember. Aztán lehet szaladni, és próbálni utolérni a többieket. Megyek egy keveset Mariannával és egy (emlékeim szerint) Ákos nevű ismerősével, aki beavat minket a vákuumozás rejtelmeibe. Értem ezalatt azt, hogyan lehet cuccokat még kisebbre kompresszálni, hogy beférjenek az ultrás zsákba – ez ugye számunkra sokszor egy akut probléma.

A ködben is vidáman

Nagy nyüzsgés a kulcsosház előtt

Ennyi a látótávolság, nem több

Aztán fent a Somlyóvár tetején, a kulcsosháznál egymásra köszönünk Borosnyay Palival, Börcsök Andrással és Botos Istvánnal is. Már az aszfaltúton Pali, majd Attila és Rita miatt maradok le Verától. De hát nem tehetek róla, ez mindig egy ilyen túra, ahol csoportról csoportra szállingózok, mint egy méhecske. Időközben Gábor is utolért minket, most már Ritáék csapatával halad. Vera viszont jól előrefutott a lejtőn, nem is látjuk (és nem csak a sűrű köd miatt). Ennyit tehát egyelőre a közös túráról. Viszont adódik sok jó beszélgetés és kellemes társaság. És természetesen ez akkor is meglesz, amikor majd végre már hárman együtt haladunk, csak egyelőre még nem tartunk ott. Most egyelőre kipróbáljuk az Országos Kéktúra új nyomvonalát Koldusszállás felé, ami annyiban kellemesebb, hogy távolabb vezet az autópályától, azonban ugyanúgy hullámzik mint a korábbi nyomvonal.

A három gráciás fotó most is sikerült Gyulának (fotó: Rakk Gyula)

Idén gond nélkül sikerült lefotóznom a pajtát - igaz a tavalyi répák elfogytak mostanra

De most egyelőre Koldusszállásra érve Gyula örül legjobban, hogy megint együtt lencsevégre tud kapni három Szántó teljesítő leányzót együtt, mivel időközben Adrienn is befut. Mi is örülünk a finom szörpöknek, és be is spájzolok valamennyi sajtos tallért az útra. Egyelőre Gáborral igyekszünk most tovább a vértestolnai műút felé, ahol a hotdogos pontot sejtjük. Gábor tempója jó húzóerő, próbálok lépést tartani vele. Sajnos a hotdog még várat magára. Bányapuszta emelkedőjén már kezdek lemaradni. Sebaj, máris akad egy új túratárs egy debreceni úriember személyében, akivel szintén jókat beszélgetünk. 

Kicsit szégyellem magam, hogy a hotdogos standnál csúnyán faképnél hagytam új túratársamat, akinek még a nevét se tudom, és eliszkoltam a többiek után. Miközben próbálom eltüntetni a hotdogot, megint sok ismerőssel találkozom: Julival, Évivel, Ballay Orsival, aztán mikor már a többiek nyomában rohanok, leelőzöm Csornai Edinát és Őrsi Annáékat is. Sokáig az előnyöm biztos nem fog tartani, de legalább Gábort és Verát érjem utol. Így hát hosszasan kocogok, mire elérem őket a teljesen láthatatlanná vált Gerecse Gyermeküdülő előtt. 

Ent riogatja a mindenre elszánt túrázókat (Sandl-hárs)

A ködös erdő hangulata itt, a Nagy-Gerecse oldalában bontakozik ki a legjobban. Ezt a szakaszt egyébként is felettébb kedvelem, vagy a színek kápráztatnak el, vagy a hatalmasra nőtt bükkfák. Bár oda kell figyelni a lábunk elé, szintén szeretem az ereszkedést a sziklák mentén a Vízválasztóhoz. Sajnos a Mária-szobrot most kitakarja egy nagyobb túrázócsoport. 

Eddig egyszerű volt a túra vonalvezetése, végig az Országos kéket kellett követni  Szárligettől, és még Pusztamarót után is egy jó darabon így fogunk tenni. Lassan egy maraton a lábunkban és még egy tízes a féltávig, illetve a megérdemelt pihenőig Mogyorósbányán. Nincs túlbonyolítva a dolog, sok jelzésváltás ezután se lesz, felvázolva röviden a következő a követendő útvonalunk: a zöldön haladunk Péliföldszentkereszt után a következő faluig, azaz Mogyorósbányáig, majd megint sokáig a kéket követjük egészen Kesztölcig (pici jelzetlen letérés van benne a Molnár sörözőhöz), ahol felfelé a Kétágú-hegyre ismét egy zöld jelzésre váltunk, amin Csobánkáig rajta is maradunk. Miután a zöld távozik a Szentkúthoz, megint Országos kék vendégei leszünk, utána pirosra, később piros keresztre váltunk, végül egy rövid jelzetlenen tartunk a célnak otthont adó iskoláig. Ennyi. Ebből még karkötőt se lehet készíteni, mint a Mátra 115-ből. 

Pusztamarót is ködbe burkolódzott

Miközben áthatolunk a pusztamaróti sártengeren, próbálunk néhány képet készíteni az emlékműről ahogy a ködtengerben úszik. Jók a kilátások... Mi is úszunk szépen az árral a Bika-völgy irányába, ahol vár a következő igazolópont. Aztán jön a nemszeretem emelkedő át a következő településre, Péliföldszentkeresztre, aminek a nevével bőszen küzd Vera. Próbálom tanítani: kössük a nevet mondjuk egy személyhez, legyen az a valaki Pély Barna. A többi már bonyolultabb, főleg a helyes sorrend, így lesz a településnévből Péliszentkeresztföld, meg Pélibarnaföld, meg Pélikeresztszentföld, meg minden más. Néhány lehetséges településnevet azért névgenerátor nélkül ki lehet hozni belőle. Amióta kéktúráztam erre, tudom, hogy van bent a templomnál egy jó kis kávézó. Most nem térünk be, de az utánunk jövők közül többen így tesznek. Világosban be szeretnénk érni Mogyorósbányára, és ez kétségkívül össze is fog jönni nekünk, még ha egy pici emelkedő jut is addig. Felérve az egyiken, meglepő látvány fogad: két lepedős szellamalak kuporog az aszfalton, egy ember meg valamit asszisztál körülöttük. Gondolkodom, odamenjek-e megkínálni őket a Halloweenes gumicukromból, amit éppen most bontottam fel. El nem tudjuk képzelni, mi történik itt, de nem ez az első fura dolog, amit a túrák közben látunk... Pedig 50 km környékén még nem szoktunk szellemeket hallucinálni.

???

Még kimászunk egy kellemetlen huplit, aztán lehet ereszkedni egészen az iskoláig, ahol a depós pont be van rendezve nekünk. Közben találunk pár alkalmas keresztet Gábornak, aki Vera szerint hajcsárkodik és a keresztre feszítés lenne a méltó büntetése. Az iskolában nemcsak az otthoni csomag vár, hanem sokféle finomság is: zsíros, lekváros, margarinos és nutellás kenyerek sorakoznak az asztalon, mellé (a többiek szerint) finom tea. Sajnos nem kóstoltam meg, mert Verának ki kellett ürítenem egy kólás palackot. Nem baj, úgyis kell éjjelre a koffein. Mellé még kerítek neki a csomagomból egy doboz Sudocremet lábkenéshez. (Tényleg minden van nálam...) Vera eddigre eldöntötte, hogy nem fejezi be 50 km-nél a túrát, hanem jön velünk tovább, tehát szükséges a lábápolás. Én a lábaimmal, köszönöm, megvagyok elég jól, viszont az öltözéken gondolkodom: vajon fog-e kelleni az eddig fölöslegesen cipelt esőkabát, ne tegyek-e be helyette inkább egy melegebb kabátot és ne cseréljem-e a pólóm egy kicsit vastagabb pulóverre? Az élet nehéz kérdései... Annyi biztos, hogy a két évvel ezelőtti vacogós éjszakát jól az emlékezetembe véstem. De most nem lesz olyan hideg, mint akkor, túlöltözni meg nem kéne, jönnek az emelkedők. Eddig elsétálgattunk mindenféle dimbeken-dombokon, de most máris nyakunkba kaphatjuk a szinteket. Mondja is a depós srác, hogy most jön még csak a java és igaza van: éjszaka, köd, mászások, hideg, fáradtság – a túra nehezebb fele még egyértelműen előttünk van. Végül a pulóver mellett döntök és nem bánom meg.

Osztálytermi dekorációk őszre

Megint nem a kedvenc emelkedőim jönnek (de hát melyikek azok?), de miután az elmúlt 2 évben többször megfordultam itt, mint az azt megelőző majdnem félévszázadnyi időben, kezdenek összezsugorodni és egész elviselhetővé válni. Kő-hegy, Tokodi-pincék, Kis-kő, Hegyes-kő: hullámvasutazás a katlanban, aminek a szélén ott riogat a Nagy-Gete sötét tömbje. Egy a szerencsénk, hogy semmi se látszik belőle az éjszakában és a ködben. Errefelé egyébként nincs is akkora köd, mint eddig, egész jól láthatók a környező települések fényei.

A Szomjas vagy? táblához került időközben egy kis kiegészítés

Tokod felé tartunk, amikor mellénk keveredik Attila, Zsolt és Adri triója, mivel Veráék lemaradtak, csatlakozom hozzájuk. A Gete emelkedőjét elérve, azonban megmutatkozik hamar, ki itt az igazi Jani, magyarul lemaradok, mint a borravaló. Na jó, annyira nem, mert sokáig látótávolságban vannak a többiek. Tulajdonképpen még én is a gyorsabbak közé tartozom, hiszen sorra hagyom el a túratársakat, ebben nem a tempóm, hanem főleg a folyamatos haladásom segít, az, hogy nem nagyon állok meg szuszogni. Ha igen, az is maximum a vége felé történik. És ekkor úgy húz el mellettem egy női túratárs, mint a huzat. Csak nézek utána döbbenten. Mikor beérek a pontra pecsételtetni, Adriék akkor kanyarodnak kifelé. Veráékra nem várok a hűvös hegytetőn, sejtem, hogy megfogta őket az emelkedő. Vera küzd a folyton bepárásodó szemüvegével, a szintekkel és a sziklákkal is, de azért előbb-utóbb fel fog érni, Gábor biztos segít neki. Mihelyt kezd kevésbé köves lenni a Gete túloldalán levezető út, nekiállok kocogni, így hamarosan utolérem Adriékat, velük együtt érkezem a Molnár sörözőbe, aminek jó darabig foglya leszek. Panaszra persze nincs ok, jól tartanak, van kellemes meleg, kávé, csoki, sok ismerős, aztán hamarosan Veráék is megjönnek. És együtt is kávézunk-sörözünk egyet. Nehéz innen elindulni, mint ahogyan az iskolából is nehéz volt. Egyre nehezebb. És innen is még van nagyjából 35 km a célig. 

A Molnár sörözőben

De egyszer muszáj nekiindulni, ha célba akarunk érni majd jó 7-8 óra múltán. Mert annyit még a legoptimistább számításaink szerint is talpon leszünk. Egyelőre Dorog utcáin kanyargunk kifelé a városból, mikor helyiek szólítanak meg: kérdezik, hova megyünk ilyen sebbel-lobbal. Megmondjuk az igazságot: Békásmegyerre. Ez itt a fordított Kinizsi 100 és még van odáig gyalogolnivalónk. Valószínűleg hallottak már a Kinizsiről, gratulálnak és sok kitartást kívánnak nekünk. A mai napon már olyan emberekkel is találkoztunk, akik az Isziniket is tudták hova tenni (csak nem emlékszem, hol). A dorogi homokban egész kellemes menni, na de hamarosan itt a Pilis, és vele együtt Gyula kövei is, amiket a Szántóról már ismerünk. Sőt elmondhatjuk, hogy nagyjából ugyanazokat a köveket fogjuk taposni végig fel a Kétágú-hegyre, a Pilis-nyeregbe, a Pilis oldalában majd lefelé a szerpentinjén is, amiket akkor. A 200 km-en indulók biztos emlékeznek a Hosszú-hegy és a Kevély felejthetetlen köveire is. Tavalyelőtt a Hokámban már nagyon kellemetlen volt lejönni a szerpentinen, nem beszélve a folytatásról. Vajon hogy vizsgázik a Salomon, amit fényévekkel jobbnak tartok ebben a tekintetben? Nemsokára ki is derül, de van addig még jó pár kilométer.

Kesztölcön megint elénk jön egy cica az egyik utcán, de amikor meg akarom simogatni, meggondolja magát – mégsem akarja a közelebbi ismeretséget. A kesztölci szőlőknél, a Kétágú-hegy alatt megesszük a banánunk, tankolunk a szörpből és nekikezdünk a mászásnak. (Egyébként nagyon korrekt dolognak tartom, hogy a szervezők előre megadják, hol mire számíthat az ember. Így könnyű tervezni, a fix frissítéshez képest mire lesz szükségünk még, és nem cipelünk fölösleges dolgokat.) Annyira most nem tiszta az idő, hogy látszódjon az előttünk járó túrázók lámpafényei alapján, milyen magasra kell mászni. Annyi biztos a legfrissebb Szántós emlékeim alapján is, hogy jó magasra. Az emelkedőn megint gyors vagyok a többiekhez képest, ami csalóka érzés, mert ha Gábor nem istápolná Verát, ezerrel húzna el mellettem. Ennek köszönhetően ezt a hosszú szakaszt, egészen a Szántói-nyereg pontjáig most egyedül teszem meg. Felérve a hegyre monoton kanyargós erdei út fogad, néhol minimálisra csökken a látótávolság. Hideg szerencsére nincs, meg a két éve megismert feneketlen sár is elmarad. Viszont ahogy közeledek a Pilis-nyereghez, egyre inkább úgy érzem, hogy a lámpám fényében röpködő részecskék nem bogarak, hanem bizony esőcseppek. A végén még kiderül, hiba volt kitenni az esőkabátot. Vera ugyan felajánlott nekem egy műanyagot, de hát ő most odébb van. Az égi áldás meg egyre szaporábban hullik, igazából nehéz eldönteni, hogy a köd szitál-e, vagy a fákról csordogál-e valamilyen lecsapódott nedvesség, vagy eső hullik-e. Mikor elhagyom a nyerget, annyira intenzívvé válik a csapadék, hogy úgy döntök, hogy emiatt, meg a hideg miatt is muszáj lesz legalább a kabátom felvenni. Bár az nagyobb eső esetén nem sokat véd. Az egyhangú fehér ködben nehéz ébren maradni, valószínűleg a monoton látvány mellett még a fokozott koncentráció is növeli a fáradtságot. Alig várom, hogy odaérjek a rétre, ami jelzi a szerpentin elejét. Még jó, hogy van egy irányítótábla, nélküle, illetve az előttem haladók lámpafénye nélkül (az is csak akkor látszik, ha elég közel jutok hozzájuk) nehéz lenne kitalálni a követendő irányt. Ami még hatalmas segítség a tájékozódásban, hogy valakik – talán a túra szervezői – előzetesen kis fényvisszaverőket tettek a jelzésekre. Ezek főleg majd a Hosszú-hegy nehezen követhető ösvényén jönnek majd jól.

A szervezők előrelátóan kiposztolták ezt a képet is a túra előtt :-)

A szerpentin kövei sokkal kevésbé viselnek meg, sőt most nem is csúsznak, mint két éve. Elég jó tempót tudok menni, holmi panoráma se zavar a haladásban. Ami viszont rettentően unalmas és hosszú, az a sorompótól az átkötő szakasz a pontig. Egy örökkévalóság, mire elérem, pedig csak mintegy fél kilométer hosszú. Ezt nem csak egyedül érzem így. Úgy tűnik, működik egyfajta kollektív érzéki csalódás is ennyi megtett kilométer után. Ez a hely mindig egyfajta életmentő pont: két éve a megfagyástól mentett meg, most pedig az elalvástól fog, mihelyt beveszem a koffeines gélemet. Igyekszem minél kevesebb ilyen mesterséges dolgot magamba tömni, de ha nincs kéznél kávé, akkor a muszáj nagy úr. Vincze Zoliék igencsak kitettek magukért, van sok finomság az asztalon. Miközben falatozom, bevárom Veráékat, elvégre a tervek szerint együtt mennénk...

A Hosszú-hegyre aztán tényleg együtt indulunk, csak menet közben megint előnyt szerzek a köves lefeléken. Hiába a jó cipő, most már érzem én is a talpaimmal való törődést. Persze nagyon nem mindegy, hogy ez a pont 60, 70, esetleg csak 80 km-nél jön el. Eddig az Ultra Flow az a cipő, amiben a talpaim a legtovább bírják. A Hosszú-hegynél már nagyon várom megint, hogy elérjem a simább murvás utat, de persze azon se jó menni, egy idő után már semmin se. A Kevély felé haladva lehagy Pali, látja már ő is, hogy nehéz nekem. De ezen a ponton már nagyjából mindenkinek baromi nehéz. De fel a fejjel, nem ér bealudni, mindjárt itt az utolsó emelkedő a túrán, fel a Kevély-nyeregbe! Ez sajnos a vártnál küzdelmesebb idén a hatalmas sár miatt. És megint az utolsó kilométereken intézem el a cipőmet, lassan teljesen megszokott módon. 

Fények vezetnek tovább

A nyeregben megint egy remek pont finom zselés cukorkákkal. A pontőr biztat, vegyek bőven. Én meg vagyok olyan hülye, hogy nem kérdezem meg, hol lehet ilyen cukorkát kapni, pedig valószínűleg nagy örömet tudnék okozni velük párom szüleinek. A menetirányt innen nem lehet eltéveszteni, villogó jelzések mutatják a pirost fel a sziklás kaptatóra. Követem az előttem haladók fényeit. Fent a csúcs környékén összeakadok Edinával, innen már együtt megyünk tovább, egészen a célig. A köves lefelén nagyon kell óvatoskodni, főleg, hogy botokat se hoztam. Edina előrelátóbb volt, csak emiatt a lejtő miatt bedepózott Mogyorósbányára egy szett túrabotot. Ez a jövőre nézve nem elvetendő ötlet.

Innentől már tényleg csak annyi a feladat, hogy épségben lejussunk a sziklákon és kitartsunk egészen a célig. De majdnem, hogy az egész túra során ez a legnehezebb, mert itt már nem sok rábeszélés kéne ahhoz, hogy hallgasson az ember a belső hangra, ami folyton azt mondja: add fel, ülj le, hagyd abba, menj inkább haza. Az a szerencse, hogy hideg van és nagyon hajnali időpont, errefelé nincs közlekedés, és ha van, az se nagyon jár most. Az első hajnali busz akkor érkezik szemből, amikor éppen a főútra kikanyarodni készülünk a reménytelenül hosszú Kőbánya utcáról. Állítom, hogy a legnagyobb kínszenvedés ez az aszfaltos rész a település határától, már nagyon nem esik jól a talpaimnak. De innen már csak egy rövidke kanyargás van hátra a panelok között és előttünk az ajtó, amin ott a felirat, hogy CÉL.

Itt a hosszú vándorlás vége. Jó eséllyel az idei utolsó százas volt ez a mostani, jöhet a megérdemelt pihenés. (Hacsak nem lesz partizán rendezésű Teslácka és ki nem esz oda a fene, hogy megduplázzam a tavalyi százasaim számát.) Ami nem feltétlenül tespedéssel fog telni, de próbálok időt szakítani a téli hónapokban más, eddig elhanyagolt dolgokra is: barátokra, háztartásra, ünnepi készülődésre és még sok minden másra.

A fentebb említett Pély Barnától és zenekarától, a Unitedtől kamaszként és huszonévesként a világnak tudtam volna szaladni (minimum lefutottam volna egy Isziniket, de akkor még csak a Kinizsi 100-at ismertem). Emlékszem, egyszer az akkori barátommal véletlenül odakeveredtünk egy koncertjükre... hát azt hiszem nem az volt életem élménye (a Kinizsi 100 annál inkább). Mostanra már kezdem megszokni ezt a fajta hangzást (ebben a párom is ludas), sőt egy idő után képes vagyok élvezni is (megfelelő mennyiségű alkohol sokat tud segíteni ebben), bár bevallom, merőben más jellegű zenéket hallgatok. Mindenesetre szép kihívás volt találni egy olyan Pély Barnához köthető számot, amit az Iszinik (és a teljesítménytúrázás) kontextusában értelmezni tudok. A Hófehér Jaguárt maximum úgy, hogy 50 km után már bármikor jöhetne értem... 

Viszont a Kövek az út szélén című számot lehet, hogy inkább a Szántó aláfestő zenéjének kellett volna választanom, de a közös szakaszok (és az énekes) miatt itt is ellesz: 

Mindegy hányszor indulsz el s lépsz át az új napokon,
Mert ad valamit minden hely, mit viszel az utadon.
Mindenhova eljutsz még, ahova kell s ahol jó,
De maradsz, aki voltál rég, egy örökös utazó,

Strava-link: