Mosom a cipőmet. Nem egyszerű a feladat, kisebb sokkot kaptam, mikor kivettem a zacskóból és hosszas halogatás után végre nekiduráltam magam ennek a nemszeretem tevékenységnek. A jövő hétvégi Iszinikre elintéztem neki az igazolt szabadságot egész biztosan. Mosom a cipőmet, a még gyerekkoromban kapott kedvenc zöld kacsás körömkefémmel, sikálom törtfehér anyagából a sárfoltos kád fölött azt a mérhetetlen mennyiségű mocskot, ami az utolsó 7-8 kilométeren ragadt rá és került bele. Úgy tűnik, köddé foszlott hiú ábránd, hogy tisztára fogom majd valaha mosni.
Ahogy gyűlt cipőmön a sár, valamint benne a mocsárból és a patakátkelések során szerzett mindenféle oda nem illő anyag, úgy nőtt bennem egyre a céltalan dühhé alakuló parttalan feszültség. Már túl akartam lenni ezen az egészen, állni a kulcsosház forró zuhanya alatt és bedőlni az ágyba Peti mellé, aki már rég az igazak álmát alussza. De most itt csúszkálok a sártengerben hosszúnak tűnő száz métereken, talán kilométereken is keresztül, próbálok talpon maradni a Kecske-hátról levezető nyaktörő lejtőn, nem elsüllyedni a mocsárban, ahová bejutottunk, mikor nagy nehezen kisakkoztuk, hol is lenne célszerű átkelni a patakon kényszerű lábáztatás nélkül. Az órámat már régen visszaszámlálásra állítottam, de most nem fogynak a kilométerek. Még a méterek is csak nagyon lassan. Jó lenne már valami haladósabb út, de csak újabb rébuszok jönnek patakátkelések előtti téblábolás formájában, az út meg egyre csak emelkedik. Még az is kérdés, vajon melyik turistaösvény az igazi, mert több lehetőség van: a track és a térkép szerint a piroson, majd a piros és zöld közös szakaszán, aztán a zöldön kell haladnunk-e vajon a Tripammer-fáig, vagy mint tavaly Átol Csabival mentünk, és ahogy az itiner írja, a zöldről még át kell majd váltani a piros keresztre, és később a kék forrás jelzésre, mielőtt az ember elérné a fát. A fát, amit lassan három darabba (jogosan érezte ki azt a tri előtagot Csaba a névből), majd miszlikbe szeretnék aprítani trimmerrel (Gábor mindent látott előre és emiatt hívta következetesen Trimmer-fának) vagy baltával és láncfűrésszel, édesmindegy, csak írmagja se maradjon annak az átkozott fának, amit sosem akarunk elérni. Jenő azt mondta még Vágotpusztán, menjünk végig a zöldön, az a legegyszerűbb út, de annyira nem kézenfekvő mégse rajta maradni: egyszer el is veszítjük a sötétben a girbegurba, a patakmeder hol egyik majd másik oldalán hullámzó vonalát. Talán ezt a végig zöld verziót igazolja a kód, amit találtunk a Barátság-forrás felett. Azért kíváncsi lennék, a másik lehetséges ágon volt-e valami igazolási lehetőség szintén...
Csak ismételgetem magamban kényszeresen, hogy k... fa, kib... fa, ahogy kapaszkodom a végtelennek tűnő emelkedőn, és emelkedik bennem is a harag szintje, már-már kicsordul, mint cipőmből a sár. Tele van a hócipőm az egésszel! Haza akarok menni, most! De nem lehet... Ezt nem lehet megszokni, hiába töltöm lassan szinte minden második hétvégémet hasonló tevékenységgel. Ami 70-80 km fölött van, az mindig kínszenvedés. Mikor lépésről-lépésre sajog a talp és egyre sokasodnak a nyűgök. A fáradtság most formátlan, romboló dühhé alakult bennem. Egy újabb, korábbról nem ismert tapasztalat ez. Valószínűleg ez az egyik legrosszabb verzió, ami szembe jöhet egy ilyen hosszú út során. Minden értelemben rombol. A fának ugyan nem fog baja esni, sőt máris megkövetem, mihelyt fellélegezve meglátom hatalmas sziluettjét. A hasonló pusztító erőktől amúgy is kerítés védi. A pécsi erdészek előrelátók voltak. Viszont bennem hatalmas a morális pusztítás, bár most még nem érzem, mert egyelőre csak hajt a harag korbáccsal előre. Megyek előre konokul, felérve a fennsíkra, Csaba alig tud követni, szerintem nem is érti, hova rohanok, hiszen bőven beérünk és egyébként is másfél kilométer van hátra nagyjából a célig. Csak kérdezi tőlem folyton, jó felé megyünk-e. De én csak megyek előre, nincsenek kétségeim már, csak a méreg jár bennem vitustáncot. Ha esetleg tovább kéne menni, akkor ebből az állapotból már nehéz volna visszajönni. Visszanyerni azt a sztoikus higgadtságot, azt a minden mindegy, csak haladjunk érzést, amit a Szántón olyan jól sikerült magamévá tenni és magamnál tartani. Most minden a porba készül zuhanni, amit eddig építettem. Az a szerencsém, hogy nincs folytatás. Most nem kell tovább menni. Mehetek zuhanyozni. Még a vacsoraként kínált bolognai se kell. Most nem. Zuhany és alvásba zuhanás. (Az utóbbit hiába vágyom, nem sikerül...)
Vajon ki fogom-e tudni mosni magamból valaha ezt a mocskos érzést, mint cipőmből a sarat? Kívülről ugyan láthatatlan, jól leplezhető. Csak pislogok nagy ártatlanul, de bennem örök fekete foltot hagyott ez a hívatlan tapasztalat.
Papucsos, melegítős úr lép ki a Fehér-kúti kulcsosház ajtaján, mikor érkezünk
Igazi novemberi hangulat Vágotpuszta temetőjében
Sikonda felé kanyarog az út
Jól tartanak minket itt is a Mecsekben
A meglepetés panoráma, ami tavaly elmaradt a köd miatt
Mecsekfalu utcáin
Szép gazdasági épületek
Mecsekjánosi muzeális vasútvonala
A kimustrált Lenin egy gyártelepen landolt
Barna tehenek a dombtetőn, hatalmas birtokon
Engel Adolf megkopott kastélya
Vannak itt még meglepetések!
Készül a sült szalonna a vadászháznál
Máré várnál csak némi földimogyoró (már akinek jutott)
Kisújbánya
Ide is be kellett térnünk vízért
Kedvenc kék színű sírom Kisújbánya erdei temetőjében
Püspökszentlászló jellegzetes harangtoronnyal
Gábor örül az első forrásnak, amiben víz is van
A tó, ahol tavasszal fura dolgok történtek
Pedig olyan könnyen ment minden eddig. A Mecseki láthatatlanok nyomában nem is nehéz túra, inkább egy könnyed, élvezetes vándorlás a Mecsek lankáin. Az első 56 km a Keleti-Mecsekben mindenféleképp. Csak haladunk előre, mint vajban a kés, Verával és Gáborral, majd a hozzánk társuló Csabával egyetemben, sorra hagyjuk el a nevezetes támpontokat és a lassabb túrázókat. Mellőzzük a Fehér-kúti házat, ahonnan egy 80-as évekből megszökött susogós melegítős úr lép ki – talán éppen ő a minket is megtévesztő bóják értelmi szerzője. Majd elhagyjuk az erdei keresztet, az egy utcányi Vágotpusztát remek ellenőrzőpontjával és borongós hangulatú erdei temetőjével, a néptelen Sikondát, majd az ottani ellenőrzőpont után a meglepetés panorámával szolgáló rétet, ahol könnyű elkavarni. Tavaly itt akkora köd volt, hogy kitakarta az utat és az abszolút megdöbbentő hátteret, a levitézlett iparváros paneljeit. Aztán feltűnnek Mecsekfalu régi gazdasági épületei, Mecsekjánosi közlekedési múzeumba illő vasúti átjárója, az ipartelepen rekedt Lenin szobor, mint a kommunizmus utolsó palackba zárt lehelete, a környező idilli dombokon legelésző barna tehenek. (Ha lehetne egy kérésem, következő életemben szeretnék itt legelésző barna tehén lenni.) Fekete láma egy kerítés mögött, magányos jellegfán gubbasztó madarak a dombháton, Engel Adolf szebb időket látott kastélya, a szemben lévő idősotthon ajtaja előtt pihenő megfáradt gondozók. Jánosipusztán már nem kell kerülgetni a villanypásztort, viszont lehet cserébe Eiffel-tornyot fényképezni. Szalonnát sütő pontőrök a Kisbattyáni vadászház előtt, minket üdvözölni jött, elénk futó, barátságosan dörgölőző tarka cica a Máré vár előtti büfénél, élvezetes kanyargás a track és az itiner felkínált alternatívái közül piros jelzésen Gábor javaslatára. Némi csalódás a vár ellenőrzőpontján, ahol csak Moki, a kabalamókusom lakik jól (ő is csak a szemével), majd újabb csalódás Kisújbányán, ahol nincs víz a ponton már sokadjára. Meg kell hát ismerkednünk közelebbről Terike boltjával, álnéven a Nimród vegyesbolttal, úgyis egyre jobban szemerkél a köd vagy az eső. Az esőkabát mégse kell. Erdő mélyén szégyenlősen megbúvó, szinte elfeledett temető kékre mázolt keresztje, a szárazságtól elapadt Diós-kút, Püspökszentlászló csinos, szépen gondozott épületei és szintén száraz forrása tűnnek el sorra mellettünk. Erdei kegyhely, végre vizet és enyhülést nyújtó forrás a Cigány-kút képében. Előkívánkozó szép emlékek tavaszról a Gyopár-háznál, majd el is érjük Zobákpusztát, ahol Jenő már süti nekünk a palacsintát. És már csak tíz kilométer van hátra az első körből, bőven világos van még, ha tartjuk az eddigi jó tempót, nem kell lámpát kapcsolni Árpádtetőig. Így is lesz: elhaladunk a köves-tetői fancy étterem mellett, ahol tavasszal egy lakodalom dínomdánomjának szomszédságában gulyásozhattunk, majd végre teljesen világosban körülnézhetünk az ördögűzős tónál (Gábor verziójában tavasszal ilyen tevékenység zajlott ott – mindenki más stádiumában látta az ominózus, igen különös bulit). Nem sötétedik be a susnyás nyiladékos emelkedőn, sőt a szekérutas emelkedőn se be, és kitűnő látási viszonyok, ámbár folyamatosan hulló égi áldás mellett kanyargunk az aszfaltútig, ami végül 10 óra elteltével visszavezet Árpádtetőre az étteremhez, ahol rotyog már a jóféle babgulyás a gulyáságyúban. Már itt is vagyunk, nosza ide vele!
És vajon merre járhat eközben Peti az 56 km-es távon? Szerencsére ő is jól halad, már Jenőnél palacsintázik, nincs min aggódni. Persze nem kérdés, hogy megyek tovább a fiúkkal, Vera viszont megelégszik az 56 km-rel, amire eredetileg is nevezett. Még gyorsan átvedlek a szomszédban lévő szálláson kevésbé nedves gúnyába (esőkabát továbbra sem kellett), iszom egy hosszú kávét, aztán mehetünk is a fiúkkal tovább, mindenki készen áll a folytatásra.
DDK-bélyegző kerül a füzetbe kód helyett a Fehér-kúti kulcsosháznál
Lámpát fel, jöjjön az éjszakai, több szempontból is küzdelmesebb 44 km-es szakasz a Nyugati-Mecsekben! Tavaly erre több idő kellett, mint a hosszabb, de kevésbé szintes első körre. Vajon idén mekkora kihívás lesz ez a kör? Egyelőre ahogy haladunk a műúthoz vezető lépcső felé, képernyővédő módjára száguldanak lámpánk fényében az égből hulló, meghatározhatatlan csapadék szemcséi. Elsőre kellemetlen látvány, de meg lehet szokni. A szűnni nem akaró kocsiáradat néhány másodpercnyi szünetét kihasználva átslisszolunk a főúton és bevetjük magunkat a sötét, de reggelről egy darabig ismerős rengetegbe. A Fehér-kúti háztól, ahol pár percet teljesen feleslegesen eltöltünk a kódkereséssel, azonban már csak a tavalyi emlékeimből élhetek. Én az emlékeimből, Gábor az itinerből táplálkozik, aztán van még a letöltött track a telefonomon és az órámon. Az első körben is volt eltérés, de azt könnyű volt kezelni, nagy fejtörést nem okozott. Ezen az éjjeli útszakaszon, amikor eleve a köd és a sötét is nehézzé teszi a dolgunkat, azonban sokkal több és nagyobb mértékű diszkrepancia van. Itt állunk a Kantavár előtt és tanácskozunk, merre is kéne menni. Azt az egyet tudom, hogy Átol Csabi tavaly a piroson vitt, nem a piros kereszten, amerre a letöltött útvonal vezetne. Gábor az itiner alapján is a pirosra szavaz. Kettő az egyhez arányban tehát győz a piros, menjünk tehát arra. Főleg, hogy látom a tavalyról ismerős sárga-kék fura „ukrán” jelzést is mellé festve. Aztán meglep, hogy Gábor levisz róla a zöld kereszten: tavaly erre biztosan nem mentünk. Jó, nem nagy kitérő, végül is ha az itiner így mondja, menjünk arra. Én sajnos nem látom a leírást, olvasni sem tudom, a szemüvegem a táska mélyén, úgyis bepárásodna meg elázna, fölösleges lenne elővenni. Aztán a Kis-rét környékén erről a jelzésről is sikerül lekavarnunk, mászhatunk vissza a meredek hegyoldalban a jelzett útra. Aztán hirtelen már csak azt vesszük észre, hogy Gábor a hiábavaló kódkeresés során a kulcsosháznál hozzánk csatlakozott öreggel eltűnt valahol a hegyoldalban, mi Csabival meg ottmaradtunk egy jelzetlen, de felettébb szimpatikus széles úton. Pár fiatal szól le, hogy a jelzés eggyel feljebb vezet Dömörkapura. Jó, kövessük hát őket, egyébként is Átol Csabi erre kalauzolt tavaly. Dömörkaputól meg a sárgán. Ott még volt egy kód is egy fán egy elágazásban, egész tisztán emlékszem. Onnan már a letöltött track is egyezik a koncepciónkkal. Elhaladunk a volt Vidámpark mellett, rátalálunk a sárgára szerencsésen. De sajnos egy óvatlan pillanatban sikerül lekavarni róla, már csak azt vesszük észre, hogy egy valószínűtlenül keskeny, jelzetlen ösvényen kanyargunk az egyre sűrűbb rengetegben. Nem lesz ez így jó, a sárga egy nüansznyival, de alattunk van. Gáborék meg sehol. Biztos elmentek a zöld kereszten, amihez annyira ragaszkodtak. Ők tudják... Nekünk mindenesetre jó a sárga is, illetve az árok, amit annak hiszünk. Végül is belevezet a helyesnek hitt Miléva útba hamarosan. Kód a tavalyi helyen nincs, de az itiner szerint is csak a Mecsek kapunál lesz, ahol tavaly viszont nem volt. Szép, egyenletes felületű, könnyen járható sétányon haladunk el az Ilonka pihenő gigantikus oszlopai előtt – fura, ez az emlékmű nem rémlik tavalyról, pedig biztosan erre mentünk. Aztán annál bokatörőbb és emlékezetesebb a folytatás az ex Mecsek hotel után, át a zöld kereszten a Mecsek kapuhoz. Gábor közben rám ír, merre vagyunk. Válaszolok, hogy a Mecsek kapu felé tartunk a zöld kereszten. Kiderül, ők is. Csak éppen egy másik ágán... 😀 Gábor rendes, megvárja, hogy befussunk és megkeressük a kódot. Azonban ő sokkal gyorsabb felfelé a sárga háromszög Misina-tető felé kígyózó szerpentinjén. Nemsokára már a lámpája se látszik. Az idősebb urat pedig szintén elnyelte a Mecsek.
A Misina-tetőn, a TV-torony alatt
A tavalyi szenvedéshez képest idén kevésbé kimerítő a mászás, azt azért nem állítanám, hogy az utolsó köves szakaszok nem hagynak bennem mély nyomokat. De azért felérünk és a kód pecsétje is bekerül a füzetünkbe. Ráadásul üzenetet kapok: Peti mindjárt a célban van, csupa jó hír! Akkor irány a Tubes! Kérdés, hogy menjünk-e fel a gerincre a sárgán, vagy inkább haladjunk el a hegy oldalában a Rotary sétányon, ahogy a track szeretné. Mivel tavaly már voltam fent Átol Csabi parancsnoksága alatt, most alkalmi túravezetőként úgy döntök, megnézném a sétányt is. Fő a változatosság! Furcsa módon a főbb támpontok nevei mind megmaradtak az emlékezetemben, köszönhetően Csabi tavalyi elsőrangú kalauzolásának. Az éjszakai szakaszon utoljára itt találkozunk nem a túrán lévő kirándulókkal: egy apa és fia sétáltatják erre méretes házőrzőjüket, aminek szemei csak úgy világítanak lámpánk fényében. A piros háromszög, sárga kereszt, zöld kereszt kombináción jutunk el a Remete-rétre, ahol már vár a pont tábortüzének melege és a sok finomság. A track azt mondja, erre kell menni, nagyjából tavalyról is ez rémlik, majd otthon kiderül, mit akart volna az itiner. Távolról felbúg egy rallyszökevény motorja, a Honfoglalás-emlékműnél tábortűznél ücsörgő fiatalok tanyáznak. A rét előtti kellemetlen, köves lejtő kezdi szétszedni véglegesen a talpaim. Elvégre a Remete-réten hivatalosan is 70 km-nél járunk, itt az ideje... Kicsit leülök pihentetni őket, miközben szemezgetek a zsíros kenyerekből. Picit még melegszünk a tűz mellett a kedves pontőrrel társalogva, majd megyünk megküzdeni a Jakab-hegy emelkedőjével. Ezen a ponton bele tudunk kukkantani a 100-as táv névsorába, összesen 36-an vagyunk és ha minden igaz, benne vagyunk az első 10 beérkező között. Eddig szép munkát végeztünk.
Öt kilométer innen a csúcs, állítólag pont is lesz fent. Harmadszor járok itt, megint sötétben. Egyszer úgy szeretném már világosban látni a Jakab-hegyet az összes látnivalójával: pálos kolostorral, babás szerkövekkel, Zsongor-kővel és minden mással! De nem akarja az ég, hogy ez megadasson nekem. Talán majd a februári LeFaGySz-on? Felérünk a rétre, a nagy ködben nagyjából az orrunkig (se) látunk. Próbáljuk megtalálni a kék folytatását és a kódot. Sokadik próbálkozásra sikerül meglelni a track vonalát a bozótosban, de Csabi ragaszkodik a kék jelzéshez. Majdnem sikerül egymást szem elől tévesztenünk a tejszerű felhő közepén, ami megüli az éjszakai hegycsúcsot. A kódot sehol se leljük, Csabi szerint nem is létezik. Végül így a DDK pecsétet se ütjük be, nincs is hova. Igyekszünk lefelé, mert jó lenne már harapni valamit a petőczpusztai ponton. Szerencsére idén nincs az a fogvacogtató hideg, ami tavaly kísért az utunkon és mélyen az emlékezetembe vésődött. Idén elég az aláöltözetre vett vékonyabb pulóver, még az esőkabát is az övtáskámban marad. Az aszfaltra érve már-már megint kocogunk, egész hamar elérjük a település végén tanyát vert pontot, amit néhány erdész és vadász őriz. Olyan finomságokat hoztak nekünk mint paprika és házi kolbász és vehetünk, amennyit csak kívánunk a zsíros kenyér mellé. Van meleg tea is. Mi másra vágynánk ebben az éjjeli órában az adott körülmények között?
Sajnos ettől a vendégmarasztaló ponttól is el kell búcsúznunk, megyünk is a falu végi emlékműhöz, ahol most egyszerűbben megtaláljuk az utat a ködben, mint tavaly. A kék négyzet viszont küzdelmesebbnek tűnik idén: biztosan túl álmos voltam már az előző évben, hogy felfogjam, min megyek keresztül. Van itt törmelékes, köves, süppedős rész, küzdelmes árokmászás (az véletlenül rémlik), lejtő, emelkedő, amíg el nem érjük az Orfű irányába tartó sárgát. Most teljesen éber vagyok, túlontúl is. És minden gyorsabban megtörténik a tavalyinál, már el is értük a Gubacsos házat, ahol tavaly kénytelenek voltunk megállni, hogy némi segédlettel magunkhoz térjünk Mariannával. Még talán éjfél sincsen, és már itt vagyunk. Itt találkozunk először sárral, ami szerencsére csak rövid szakaszon kísért. Kicsit ugyan belassultam Csabához képest, ha nem lennék, ő jobban haladna. Fel is ajánlom, hogy menjen előre, ha akar, én eltalálok Árpádtetőig a hátralévő bő 10 kilométeren magam is. De nem akar egyedül hagyni. Megyünk hát együtt tovább, lekanyargunk Orfűre, majd kimászunk a zöldön. Nem is olyan kellemetlen, mint amire emlékeztem, pedig féltem tőle eléggé. A Lóri kulcsosház is megkerül egy igazolóponttal együtt, mászhatunk fel máris egy árok mentén Vágotpusztára, Jenő pontjára. Ez a meredek, de rövid szakasz ismerősen köszön vissza a tavaszi Mecsek 100-ról is, amikor ellenkező irányból érkeztünk, mint a túra több másik szakaszán is.
A falu túlfelén tábortűz lobog és Jenő platós autója parkol ismeretlen tartalmú, gyanús zsákokkal megrakva. Itt még valóban nem tudjuk, nem sejtjük mit rejteget a Mikulás csomagja számunkra a maradék 7-8 kilométeren. Gyanútlanul rágcsáljuk a csokikat, isszuk a teát. Jenő szerint azon a rettenetes lejtőn nem lehetetlenség idén sem lejutni. Nem túl biztatóan hangzik. Amint nekiindulunk, máris megtudjuk az igazságot. Amit tapasztalunk, az minden képzeletünket felülmúlja. Küzdjük előre magunkat méterenként, mint malac a sártengerben. És a folytatást, az egész túra utolsó pár kilométerben rejlő eszenciáját már ismerjük. A cipőbe belekerül a kimoshatatlan sár, a lélekbe a kitörölhetetlen, céltalan agresszió érzete. Aminek bármi áldozatul eshet. Még akár a sikeres teljesítés is.
Igazából nem is erről szerettem volna írni a túra kapcsán, hanem a lényegről, a Mecseki láthatatlanokról, akikre most is emlékeztünk megtett kilométereinkkel. A tavalyi beszámolómban pedzegettem egy témát, méghozzá azt, meg tudunk-e méltó módon emlékezni a forradalmi hősökről egy teljesítménytúrával. Az elmúlt héten megnéztem egy róluk szóló újabb dokumentumfilmet, ahol három, még ma is élő láthatatlan nyilatkozik, és meglett a kapcsolódási pont (sőt egyszerre több is akadt), megszületett a válasz a kérdésre: igen, egy teljesítménytúra méltó megemlékezés. A filmben nyilatkozó láthatatlanok arról számolnak be, hogy miután teljesen reménytelen lett az ellenállásuk, több mint száz kilométert gyalogoltak a jugoszláv határig, ahol a megmenekülést várták üldözőik elől (hiába). Vagy mesélnek arról is, hogy napokig nem ettek, ittak, aludtak rendesen, amikor partizánharcot folytattak a szovjetek ellen az erdőben bujdosva. Mindebben talán van valami közös avval, amit mi csinálunk, eltekintve attól, hogy ez nekünk egyfajta hétvégi időtöltés, avagy szórakozás, nem túlélésünk záloga. Mi a kis kényelmes életünkben mondhatjuk bármikor, hogy vége, nem csináljuk tovább, holnaptól csak a közértbe megyünk le. Ők ezt nem tehették meg, amit elkezdtek, azt be kellett fejezniük, az életük, a haza sorsa múlott rajta.
Emléktábla Vágotpusztán
A fent megtekinthető filmben egyébként egyik legmegdöbbentőbb dolog számomra nem is ez volt, hanem az, hogy micsoda, szinte művészi igényességű rajzokkal ellátott naplókat készítettek ezek az események idején még igen fiatal fiúk. És nem csak az, aki később képzőművész lett, hanem példának okáért a szabadcsapatok katonai vezetője, Kubicza János „Béla” is, aki vadászként ráadásul úgy ismerte a Mecseket, mint a tenyerét. „Aki kidűl, meghal egyedül” volt a szavajárása.
Elázott itinerem és emléklapom tanúskodik arról, hogy az útnak bizony nehézségei is voltak
A Mecseki Láthatatlanok Nyomában 100 egy olyan túra, amin bármikor szívesen részt veszek egyrészt emléktúra jellege, másrészt jó szervezettsége, valamint a Mecsek szép tájai miatt. Jövőre is tervezem a részvételt, ha bírják még a lábaim. Minden évben szép kivitelű itinert kapunk, amiben évről-évre más forradalmárra vagy forradalmi partizáncsoportra emlékeznek: idén a Máré vár védői voltak soron. A szerzett pecsétekből a Mecseki Láthatatlanok szövegnek kellett volna kibontakoznia, de idén valamiért hiba került a gépezetbe és a kelleténél kevesebb rubrika és több pecsét volt és a szöveg se sikerült (Vagy mi rontottuk el? Voltak olyan helyek, ahol többféle pecsét is volt.) Ha a szervezőknek sikerülne végre összefésülni a letölthető trackeket, az itinerben leírt, valamint a térképen ábrázolt útvonallal (többen is vagyunk, akik nagyon szívesen segítünk ebben), akkor már csak azt az egy dolgot tudnám kifogásolni, ami tavaly egyébként remekül működött: hogy legalább a folyadék-ellátásban ne legyenek lyukak. Ételt spájzolni tud a túrázó, meg illik is vésztartalékot hordani magunknál, de a folyadékot, főleg ilyen száraz időszakban, nem túl sűrű infrastruktúrával rendelkező helyen nehéz pótolni. Egyébként a felkínált ételek mind minőségben, mind mennyiségben megfelelőek voltak és még mindig itt adják az egyik legfinomabb túrababgulyást az Árpádtetőn a Tepsifüles étteremben.
(Itinera: Mindentlátó - vajon véletlen-e, hogy ennek az elekronikus zenét játszó sámánfolk együttesnek még a neve is szorosan kapcsolódik a teljesítménytúrák világához?)
Minden egyes hosszú túra egy beavatási szertartás számomra. Minden egyes alkalommal meg kell küzdenem a testi, lelki és gondolkodásbéli korlátaimmal, a démonaimmal, félelmeimmel, saját magammal, és természetesen azzal is, ami kézenfekvő: a tereppel, a szintekkel, a veszélyekkel, az időjárás viszontagságaival. Mint egy táltos, a saját bőröm viszem a vásárra, amikor felkapaszkodom a hegyek életfáján a felső világba, vagy merülök alá a völgyek alvilágába, hogy megküzdjek bármivel, amire ott találok. Sosem tudom előre, hogy mi vár rám. Lehet készülni, de felkészülni sosem. Vannak segítőim, úgy, mint egy sámánnak, van lélekállatom 🐾, ami ugyan gyengének tűnő és kicsi mint én is, de mégis erős és harcias a maga módján, ott lóg egy kis mókus kabalaként a zsákomon. És adja az erőt ha kell, de adja még sok minden más is: a mellettem ugyanúgy önmagukért önmagukkal küzdők példamutatása, az otthoniak szurkolása, a hitem.
Minden egyes hosszú túra ízekre szed (képletesen és néha valójában is), és újból összerak. Mindig szerzek harci sérüléseket. Nem biztos, hogy jobb ember leszek általa, de az biztos, hogy más ember leszek. Minden út tanít, minden út ad valamit, de minden út el is vesz. Azonban a legfontosabb, hogy minden út gyógyít is egyben. Önmagam gyógyító táltosa vagyok, önmagamért is küzdök óriásokkal, boszorkányokkal, fenevadakkal, sátáni lényekkel, bármivel, amivel kell. Mindig elgondolkodom, mi is gyógyul bennem ezáltal: A gyógyíthatatlannak mondott betegségem? Gyerekkori vélt vagy valós sérelmeim kompenzálom? Meg akarom mutatni, hogy az egykori fogszabályzós, szemüveges, gyógytornás, szörnyen gátlásos kislány is tud valami különlegeset? Próbálom magam lebontani darabokra, elemekre, atomokra, hogy lássam, mi is az, ami miatt itt bolyongok egy egész hétvégén keresztül a Pilis és a Visegrádi-hegység ösvényein, éjt nappallá téve. Elveszek az erdőn, elrejtezem, elbujdosom, hogy megtudjam az indítékokat. Valamint azt is, hol lakozik az az erő, ami végigvisz az úton.
„Túl a hegyen van egy forrás,
Véremben van a kóborlás ajnanna.
Az a forrás sose apad,
Az én lábam sose marad ajnanna.”
Talán eleve erre születtem. Meg lettem jelölve a hegyek és erdők által egész kicsike koromban, mint a hat ujjal, vagy foggal született sámánok. „Erdőn bolygó, jeleket hordó” vagyok. Talán nem véletlenül írta édesanyám a rólam írt naplójába, hogy ez a gyerek, bármennyit is kutyagolunk városnézés közben, nem panaszkodik, nem fárad. Ez az ötvözet, ami esetleg más korban egy kémet, felfedezőt, egy hírvivő futárt, esetleg egy erdőt gyógynövényekért tűvé tevő füvesasszonyt szült volna, a mai steril és modern korban egy öncélú hobbijának élő teljesítménytúrázót eredményezett. Bár könnyen lehet az is, hogy régen megégettek volna, mint boszorkányt egy sémákba nem illő, atipikus nőként. Született kalandor vagyok, vár az ismeretlen, hív az új, hajt a kihívás, vonz a természet. Ahogy a párom mondja: patron van a seggemben. Pedig az asszonynak otthon, pontosabban a konyhában lenne a helye a széles körben elfogadott viselkedésminták alapján. Főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyerekeket és persze még dolgozzon is. Még manapság is sokan így gondolják...Csak az a kár, hogy rossz helyen álltam sorban, amikor a tálentumokat osztogatták.
A Pilis ködbe vesző legendákkal, többé-kevésbé zavaros és tudományosan kevéssé alátámasztott, de mindenesetre titokzatos és izgalmas őstörténeti fejtegetésekkel teli múltja pont ideális helyszíne az én nagy beavatásomnak. Az eddigi legnagyobbnak. Sámándobok dobbannak Dobogókő alatt a szívcsakra ütemére, és én ügyelve a ritmusra, minden szívdobbanással eddiginél magasabbra próbálok kapaszkodni a világfán most. Babba Mária, a Boldogasszony vigyázza lépteim. Túl az üveghegyen, túl az Óperenciás tengeren, 150 km-en is távolabbra vezet a Pilisben tekergő égig érő paszuly indája. Nem tudom, mivel kell majd megküzdenem odaát és odakint. Melyik vicsorgó rém kerül majd elém. A fojtogató álmosság engedni nem akaró óriáskígyója? A talpakat tüzes vasként égető fájdalom? Az éhség gyomrot mardosó farkasa? A rosszkedv, türelmetlenség, borúlátás mindent feketébe borító sötétsége? A csontokba hatoló hideg éles pengéje? A rókaképű hamis hallucinációk? Vagy mindegyik egyszerre? Lehet, hogy egy eddig ismeretlen ellenség lesz az ellenfelem?
Készen állok a küzdelemre. Várom, vágyom a nehézségeket, a megpróbáltatásokat, az út porát. Úgy, mint a körülöttem álló indulók bármelyike. Legyenek nők vagy férfiak, rövidebb vagy hosszabb távon indulók. „A beavatásra készen áll, száz élet és száz halál...” Még néhány perc van addig hátra, hogy elüsse az óra a hetet és Gyula monológja után nekivágjon a maroknyi, mindentávos vegyesfelvágott csapat a pálosoknak is menedéket adó Pilis pozitív és negatív pólusának. (Pilis, pálos, pólus, állítólag egykutya, a váz ugyanaz, csak a töltelék más. Bár mondják azt is, kutyából nem lesz szalonna... Hát higgyen mindenki abban amiben akar, csak ne akarja, hogy én is higgyek benne.)
Három a kislány a 150B távon (Fotó: Rakk Gyula)
Hárman vagyunk a 150B távon, mind a hárman csajok, három grácia. Hibák a mintázatban. És mégis mind a hárman célba jutunk. A lányok szívósak, sok mindent bírnak és elviselnek, még ha fizikailag gyengébbek is a férfiaknál. Ez ebben a műfajban bizony előny. Mint ahogy a kor is – a képen is látszik, hogy az ultratávok darálása nem annyira a huszonévesek játéka, inkább azoké, akik már régebb óta fiatalok.
Az első kilométeren
Mégis nem Andiékhoz csapódom, hanem az 50 km-es távon induló Verához. Verával jól passzolunk, mint ahogy a Palipistás beszámolómban is írtam, így amíg együtt visz a két táv, útitársak leszünk. Első utunk most a Boldogasszony lábaihoz vezet, fel a neki szentelt kápolnához. Ami máris mutatja az irányt a jövőbe. Ahogy olvasom a templom építészeti szimbolikáját, máris rábukkanok a reménybeli következő túrámmal lévő kapocsra: a templom két tornya, két előrehajló pálos szerzetest jelképez, és a toronyba befalaztak egy-egy követ a Jakab-hegyi pálos kolostor romjaiból. Laci, aki merő jófejségből elhozott, éppen útközben mondta, hogy idén is lesz Mecseki Láthatatlanok 100, aminek útvonala érinti a Jakab-hegyi romot. Hát nem csodálatos egybeesés?
Két csuklyás pálos remete áll őrt a Pilis szirtjei alatt
A mezőny a pont érintése után kezd szétszakadni, mindenki megy a neki kényelmes tempóban. Ekkora távokon ezt nem is lehet máshogyan. Mi Verával kicsit tempósabban kezdünk, de egyelőre nem kocogunk. Annyira azért nem sietünk, hogy az elénk táruló szépségeket ne örökítsük meg képen. A Mészégetők-kútja, valamint a kilátás a Hosszúhegy felé, majd a Dorogi-medencére és a Nagy-Getére mind egy-egy pillanatnyi megállásra csábít. Aztán már ott is vagyunk Klastrompusztán, ahol a büfében finom szendvicsek és szörpök várnak. Kell az erőgyűjtés, mert innen hosszasan, egészen Dobogókőig mászni fogunk.
Túl sok a szépség, ami mellett nem lehet csak úgy elhaladni
Itt a rövid visszafordító szakaszon találkozom utoljára a másik két lánnyal, akikkel egy távon vagyunk, de aztán később szinte minden ponton rajtam keresik őket. Én meg elmondhatom például az Eszperantó-forrásnál, vagy a Nagy-Kopasz alatt, hogy utoljára több mint egy napja láttam őket. Igen, még több mint egy napig folyamatosan úton leszek. Nehéz ezt felfogni...Legjobb, ha bele se gondol az ember, egyelőre csak élvezi az ezer színben játszó őszi erdőben tett kellemes kirándulást. Mert most még csak itt tartunk, kirándulgatunk a Pilis oldalában, éppen fel a Kémény-sziklához. Máshogy nem lehet kezelni ezt fejben. Vera a büfé után előrement, így Évához társulok jó darabon, aki szintén nagyjából az én tempómban gyalogol. Egyikünk se sajnálja arra az időt, hogy kikukkantson a szikláról. A szintidő bőséges és a látottak megérik azt a kevéske plusz időt.
Innen meglepően gyorsan odaérünk a Pilis-nyeregbe, igaz, egy helyen benézzük a piros csíkot, korrigálnunk kell. Később a zöld kereszten, amikor laposabbra vált az emelkedő, Éva elenged, hagy fussak. Reménykedem, hogy sikerül Verát valahol utolérnem. Ez már csak a Rezső-kilátónál történik meg.
Itt néhány percre megint megálljt parancsol a sólyommadár módjára repülni kívánó lélek. Magam is madárrá válok, a szelek szárnyán, az áramlatokat meglovagolva vitorlázom a pazar látványt nyújtó őszi táj felett. Árnyékom súrolja a kitüremkedő sziklákat, leköveti az alattam elterülő terepasztal minden domborulatát és homorulatát. Pont ezt a látványt, ezt a tájat képzeltem magam elé, amikor kamaszkoromban annyit hallgattam a következő dalt:
„Hosszú ideje repülök már sólyomszárnyakon
Most elfáradtam, minden vagyonom egyetlen dal,
azt is rád hagyom
Az örök hatalom háza vár, onnan üzenek majd...”
(Bonanza Banzai: Csak a dal)
Most megélhetem végre ezt az élményt, hiszen a táltosok képesek más-más (állat)alakot ölteni. De egyszer véget kell vetni a lebegésnek, ideje útnak indulni immár Vera társaságában, akivel egy darabig kocogunk a Szakó-nyereg felé, majd inkább gyaloglásra váltunk, hogy tovább, intenzívebben élvezhessük a szépséget, ami mindenhol körülvesz. Mindig van egy őszi hétvége, amikor a legnagyszerűbb, legváltozatosabb színeket nyújtja tálcán a bőkezű természet és az MOST van! Kár lenne átszaladni ezen a gyönyörűségen, élvezzük a látványt, ameddig lehet!
Apropó, kamaszkor. Turistakalauzokat, térképeket bújó természetkedvelő fiatalként volt egy nagy túraálmom, minden túraötletnek a netovábbja (legalább is akkoriban nekem az volt az „ultimate hiking route”) – átszelni a Visegrádi-hegységet: elindulni a Holdvilág-árkon, Lajos-forráson, Sikárosi-réten keresztül Dobogókőre, majd onnan leereszkedni a Rám-szakadékon keresztül Dömösre. Vagy fordítva. Micsoda grandiózus, nehéz túrának tűnt ez akkoriban! Pedig még 30 km sincs összességében. Az egykori kamasz még csak nem is sejtette, nagyjából harminc évvel később milyen dolgokra vállalkozik. Pedig már akkor kódolva volt belém mindez. Ha sejtette volna, vajon elégedett és büszke lett-e volna?
Egyes kódok felírásánál kicsit bosszankodom, hogy előre ki lehet találni őket, a Júlia-forrásos egyik tippem is bejött: Lukács a megfejtés. Persze nem árt ehhez ismerni jól a környező helyneveket, de nálam ez a tudás elég jól megvan (tehát eleget néztem a térképet kamaszként és később is). Ahogy lefele ereszkedünk a forrástól, ismerős csapatba botlunk: Juli és Feri haladnak előttünk hősiesen, immár 70 km-rel a lábukban. Hamarosan Évi is megkerül. Nagy kontraszt mutatkozik most a mozgásunk között, de nem lesz ez mindig így...Mi még viszonylag frissek és üdék vagyunk hozzájuk képest, hiszen eddig mindössze nagyjából 20 km-t tettünk meg.
A Kaintz György-forrásnál lévő Sanyi féle EP-ig együtt visz az utunk. Itt töltekezünk, mielőtt elmegyünk a ...ba. Mert minket nem érdekel se a busz, se a sör, se a komp. Szívni akarunk, mint a torkosborz. Ehhez a verzióhoz Károly bácsi mutatja az irányt a Vadállókövek felé. 2,5 km-en 465 méter szintkülönbség Magyarország viszonylatban elég figyelemreméltó szívást eredményez és a terep milyenségét még nem is néztük hozzá. Verával nem lacafacázunk, már indulunk is. Sorra hagyjuk el a többé-kevésbé túrázáshoz öltözött „muglikat”, és igen, megint megkapjuk azokat az elismerő pillantásokat és szavakat, amitől mostanában gyakran hízik a májam: „Gyertek, kövessük a profikat!” - mondja egy a sziklás emelkedő tövében utat kereső, bizonytalankodó csapat egyik férfitagja. Mi nagyjából megállás nélkül, botjainkkal toljuk fel magunkat a köves, sziklás, igen meredek hegyoldalban, majd, amikor már ez is kifogy alólunk, kézzel-lábbal kapaszkodunk ki a kövek mellé. Nem tartom ügyes mászónak magam. Vannak félelmeim, főleg lefelé menet. De immár sokadszor rá kell döbbennem, hogy más túrázókhoz képest kimondottan bátor vagyok a sziklás terepen, amolyan zergeféle. Újabb állat bőrébe bújtam most, ahogy kiérve a hatalmas sziklák tövébe szél borzolja sörényem, ahogy bámulom a táj csodálatos színeit és formáit. Verának néha mutatom és mondom, merre érdemes jönni, ő lassabban jut fel valamivel. Bennem felsejlik az emlék, hogy tízen-huszonéves fiatalként lefelé ugyanitt rohanok mint egy flúgos. A család többi tagja csak néz döbbenten. A vér nem válik vízzé...
A Prédikálószékig beér Vera. Egy fényképnyi időt szusszanunk, majd nekiindulunk kocogva a hosszú lejtőnek Pilisszentlászlóig. Elég nehéz egyben folyóügyeinket is elintézni ezen a népszerű turistaúton. Már majdnem a pontnál vagyunk, mire találunk egy megfelelő embermentes kitérőt. Sajnos a pontra való megérkezésünkkel együtt véget ér közös utunk is, el kell búcsúznunk egymástól. 30 km-t tettünk eddig a lábainkba. Vera ezzel már túl van a féltávján. Én ezt nehezen mondhatom el magamról. Még egy combosabb 120 km-es túra vár rám. Nem is merek belegondolni, nem is szabad ilyenkor.
Inkább az jár a fejemben, milyen jó volt ugyanitt a Pálos 100-on bandukolni, és milyen szép és élvezetes most is minden körülöttem: az idő tökéletes, szinte már sok is a póló és az aláöltözet együtt. Nemsokára a Visegrádi-hegység egyik legszebb és legvadregényesebb útvonalán kanyaroghatok, a Spartacus-ösvényen. Hát nem irigylésre méltó? Vidámságomat mindössze egy dolog árnyékolja be: nem tudok nem gondolni Kaszás Nikolettre és arra, ami vele itt történt/történhetett. Az út mellé kitett koszorúról is ő jut eszembe, talán miatta, az ő emlékére van itt. Majdani túratársaimmal is többször szóba kerül a neve, pedig egyikünk se ismerte.
Talán Nikire emlékezve tették ki ezt a koszorút
Komor gondolataimból megint a táj szépsége zökkent ki, illetve a tempó, amit egyre inkább magaménak érzek ezen az arany, bíbor és mélybarna lombok közt kanyargó kis vadászösvényen, mely sokáig egy titkosan megbújó, jelzetlen utacska volt, amit csak bennfentesek ismertek. Volt olyan szerencsém, hogy közéjük tartozhattam. És mindmáig tudnék a környéken mutatni dolgokat, amiről egy átlagturista még csak nem is hallott. Van köztük olyan felfedezés, amit egy eltévedésnek köszönhetek, van ami alapos kutatómunka eredménye. És vannak helyek, amiket egykori tapasztaltabb túravezető társaim mutattak (pl. a Spartacus-ösvény is pont ilyen). Ezek a dolgok járnak a fejemben, ahogyan a Szarvas-lyuk felett szökellek mint egy erdei vad, amit egyre űznek előre a hátralévő súlyos kilométerek. Ez most egy igazi fun part az egész túrában. Elrévülök a tempóban, emlékeimbe révedve nézem a suhanó tájat. Egyre haladok a rév, az átkelő, az átjáró felé. (Igazi rave feeling😄)
Futtam, mint a szarvasok, lágy bánat a szememben. Famardosó farkasok űznek vala szivemben.
Aggancsom rég elhagyám, törötten ing az ágon. Szarvas voltam hajdanán, farkas leszek, azt bánom.
Farkas leszek, takaros. Varázs-üttön megállok, ordas társam mind habos; mosolyogni próbálok.
S ünőszóra fülelek. Hunyom szemem álomra, setét eperlevelek hullanak a vállamra.
(József Attila: Bánat - Nemes Levente előadásában)
Igyekezetemet látva az úton sétálók félrehúzódnak, barátságosan köszönnek, drukkolnak, illetve van olyan is, aki kérdezi, mennyi lesz még az út. Félve, szinte szégyenkezve, magam előtt is hitetlenkedve vallom be, hogy éppen egy maratonnál tartok, de még egy százasnál is hosszabb lesz innen a menet, mire reményeim szerint célba érek. Most még jó erőben vagyok és futok, de ez nem lesz mindig így. Nagy fába vágtam a fejszém... sikerülni fog? Sikerülhet-e? Én ezt most nagyon akarom...
A Jenő-kunyhónál bemutatok a nagyérdemű közönségnek egy sztriptízszámot, ahogy az egyre melegebb időjáráshoz igazítom a szerelésemet, majd űz tovább a rengeteg ismerős utakon. Igen, alig egy hónapja jártam itt az Új-osztás felé a Pálos 100-on. És nem tudom megunni. Mennyi emlék kavarog körülöttem a közeli hegyek szívemhez közel álló tájékain! Családjával kiránduló gyerekként, barátait kalauzoló fiatalként, majd túravezetőként, terepfutóként és végül teljesítménytúrázóként is megfordultam erre. A természetjárásnak szinte a teljes palettáját végigjártam. Szerencsésnek mondhatom magam.
Visegrád utcáit taposom már, mikor egy előttem haladó pár kér segítséget: az Apátkúti-völgyet keresik. Megmutatom nekik a helyes irányt. Hamarosan újabb pont vár az Áprily parknál, ahol megint 200 km-es teljesítőkre találok. Láng Rita, Megyesi Balázs és Somogyi Laci ápolják lábaikat a padokon. Majdnem száz km van bennük. És még több mint ugyanennyi vár rájuk. Rossz kimondani. És rossz ízlelgetni azt is, hogy rám is pont ugyanennyi vár, csak van 50 km előnyöm hozzájuk képest, ami frissességben, éberségben mérhető.
Sokáig nem is időzök, búcsút intek az ismerős arcoknak és fel is út, le is út. Bár most inkább egyértelműen felfelé vezet egy darabig, elég kellemetlenül a visegrádi kálvárián az utam. Igazi, kővel teli via dolorosa, a fájdalmak útja. Csak a kilátás vigasztal, az is csak addig, amíg van. Meg az, hogy a mezei, felfelé kapaszkodó turistákat még mindig kenterbe verem a tempómmal. Pedig kezdek már fáradni én is. Most még magasan ragyog a napkorong, de hamarosan leszáll az éj az árnyaival. Nem szabad megriadnom tőlük, csak mennem tovább rendületlenül. Egyik lépés a másik után. Nem is olyan bonyolult. Azért jó lenne egy társat találni éjszakára.
Az országos kéktúra útvonala is régi ismerősöm, legutoljára pár éve az OKT70 keretében jöttem itt el szemből. Akkor még elképzelhetetlen volt számomra, hogy annak a távnak jócskán a dupláját fogom gyalogolni pár évre rá. És most három év elteltével itt vagyok, ragyogok. Ha elcsüggedne az ember, arra kell gondolni: mindig visz az út tovább. Az árnyakat le lehet győzni, el lehet űzni. Az ember sokkal többre képes, mint gondolja.
Imáim is meghallgattatásra találnak: ahogy éppen azon bosszankodom, hogy egy elágazást benézve az OKT nyomvonala alá kerültem egy úttal, és mászhatok fel a Vízverés-nyergébe a kódért, egy maroknyi 200-as csapat érkezik szemből: Adri, Zsolt és Attila. Nekik persze már megvan a kódjuk. Én még küzdhetek egy kicsit érte egy kidőlt fát átmászva és a nyeregig felkapaszkodva. Aztán uccu neki, lehet szaladni, és utolérni a többieket, ha már így megörültünk egymásnak az előbb.
Míg utolsót lobban a hegyek színkavalkádja az éj leszállta előtt, vidáman trécselve haladunk az Apátkúti-völgy pontjáig. Kezd erősen hűlni a levegő, ahogy egyre sötétedik, fel kell venni szinte mindent, ami a táskában van. Visszakerül az aláöltözet, a vékony pulóver, a sál, a sapka és a kesztyű is felkívánkozik. A ponton kínálnak sokféle finomsággal, még egy csomagolt kifli is jut mindenkinek. Elteszem ínségesebb időkre. Ez a spájzolásos taktika bejön most, ha nem kell per pillanat az ellátmány, akkor is elteszem. El is fogy útközben szinte minden, a hideg eteti az embert. Adriék hamarabb végeztek a szerelvényigazítással, pár száz méter előnyben vannak hozzám képest, de mindvégig látótávolságban. Igyekszem utánuk, de futni már semmi kedvem. Aztán olyan dolog történik, ami meg is hiúsítja, hogy egyhamar utolérjem a csapatom.
„Úgy mint régen, mindig ébren, nyitott szemmel járj Lángot gyújtok a mély sötétben, hogy az útra rátalálj”
Lassacskán közeledem ahhoz a ponthoz, amikor a piros jelzés elhagyja az aszfaltos utat, amikor két hölgy fordul hozzám, hogy tudnék-e nekik segíteni abban, hogy merre van Pilisszentlászló. Persze, nagyon szívesen, mutatom is az irányt befelé az erdőbe, pont amerre haladok. A hölgyek láthatóan nem örülnek: hiszen eddig ellenkező irányba haladtak, sőt kiderül, még lámpájuk sincs. És már majdnem teljesen sötét van a fák között. Megkérdezik, jöhetnének-e velem. Mondom, semmi akadálya, ha bírják a tempómat. Elmondom nekik, hogy egy teljesítménytúrán vagyok, eddig mintegy 60 km-t gyalogoltam és több mint ugyanennyit fogok még. Néznek, mint az a bizonyos Rozi a moziban. Nagyon nem kell kilépnünk, mert jól állok a szintidővel, tehát nem gond, ha kicsit visszafognak. Viszont készüljenek fel pár nehézségre: lesz jó sok patakátkelés, meg néhány hely, ahol a források miatt vizenyősebb a talaj. Ja és szinte végig felfelé megyünk, még ha enyhén is. Utcai cipőben, farmerben, telefonvilágítással igencsak megnehezítették a saját dolgukat, főleg úgy, hogy semmilyen térképük sincs. Mondhatnám nekik azt is, felelőtlenség így az erdőbe elindulni, de inkább nem teszem. Hanem vezetem őket át a sötét erdőn, felhívva mindig a figyelmüket a következő „rizikósabb” részre. Elmondom azt is, hogy találják meg az autójukat a falun belül. Szemükben egyfajta isten küldötte csodalény vagyok, egy lány, aki félelem nélkül egyedül kószál éjjel az erdőn, méghozzá pont erre. Ráadásul felfoghatatlanul sokat gyalogol és ki is ismeri magát a vadonban. Pedig nem vagyok csodalény, legfeljebb csak csodabogár, mert ez számomra teljesen természetes, megszokott tevékenység. Mint az is magától értetődik, hogy nem hagyom őket cserben, próbálok világítani nekik a lámpámmal a patakátkeléseknél, a botom is felajánlom. Szerencsére ügyes a két nő, jól veszik az akadályokat. Lelkükre kötöm, hogy ha szeretnének még túrázni, legalább egy lámpát érdemes beszerezniük. Bármikor történhet ilyen, hogy elszámítják magukat. Legyen a mostani eset tanulópénz, nem biztos, hogy mindig ilyen szerencséjük lesz, hogy küld az ég egy segítőangyalt.
Közös utunk át az Apátkúti- majd a Szent László-völgyön akár eseménytelenül is telhetne, de nem így történik. Ahogy bevetjük magunkat az aszfaltról a rengetegbe, egyszerre csak hátborzongató üvöltés zavarja meg az erdő kora esti csöndjét, ami bizonyos időközönként ismétlődik. A pilisi rém hallatja hangját? Egy vérfarkas hangol a Halloweenra? Vagy valaki segítségért kiabál? Embertől származik a hang, az biztos, méghozzá egy férfitól, aki egy a völgy fölötti magaslaton óbégathat. Fülelünk, hátha kihallunk belőle valami értelmeset, például egy segélykiáltást, de semmi ilyet nem sikerül dekódolni az artikulálatlan üvöltésből. Mert ha észlelnénk valami ilyesmit, segíteni kéne valahogy. Végül arra jutok, hogy az ordibáló jóember lehet, hogy egy sajátságos terápiát gyakorol, világgá kiáltja minden frusztrációját. Ahogy haladunk a falu felé, halkul a hang, majd meg is szűnik. A két hölgyet megnyugtatom: már csak percek kérdése és elérjük a falut, amint elhagyjuk a Zen templomot. Onnan már csak az autójukhoz kell eljutniuk, de még az odaúton is jó darabon elkísérem őket, amíg a saját követendő útvonalam el nem ágazik a Honvéd utcában. Itt elbúcsúzom, szerencsés hazautat kívánok nekik. Ők is sikeres teljesítést nekem. Bár itt máris csúszik egy hiba a gépezetbe: sehol se lelem a Honvéd utcai kódot az elágazásban. Visszamenni már nem akarok, így lefotózom a kéktúrás táblát az erdőbe vezető út elején és kapaszkodom tovább a nemszeretem emelkedőn.
Az apátkúti üvöltőnek sajtóvisszhangja is volt, mivel a mögöttünk jövő Laci kihívta a rendőröket. Ajánlom mindenki figyelmébe ezt az újságírói bravúrt, hogy lehet minél kattintásvadászabb cikket összeollózni a tényeket felturbózva.
Most nem is olyan kellemetlen, mint utolsó emlékeimben. Érkezik szemből két szintén elcsigázott turista, akik kérdezik, mennyi még a falu. A kissé lemaradt lány már alig vonszolja magát. Megnyugtatom őket, hogy néhány lépés múlva már a fények is látszódnak, 5-10 perc, és elérik Pilisszentlászló utcáit. Szerencsére nekik legalább van lámpájuk. Szaporázom a lépteim az aszfaltútra érve és figyelek, nehogy elkispistázzam a letérőt az erdészházig. Majdnem így is sikerül. Adriék jó nagy egérutat nyertek, mert nem érem utol őket még így kocogva se. A réten azonban fényeket látok, ők azok, pihenőt tartanak. Mögöttem Balázs lámpája is feltűnik, érkezik ő is az erdőből. Pont ezt magyaráztam az eltévedt hölgyeknek, hogy előttem és mögöttem is vannak, erős férfiak is, biztos pontok, nincs mitől félnem. Összeáll a kis csapat és együtt indulunk bele az éjszakába, a Vörös-kő csúcsára. Kellemesek és hasznosak is egyben ezek az éjjeli beszélgetések, egyrészt ébren tartanak, másrészt elterelik a figyelmet az egyre szaporodó és egyre akutabb bajokról. Sokkal vidámabb így a kedélyünk, még az obeliszkhez is van erőnk kimenni, pedig pár méter kitérő. De én minden áron le akarom fotózni a kis rókát, háttérben a települések pislákoló fényeivel. Még sosem jártam itt éjjel. Mindig kell egy első alkalom.
Röpke pihenő után indulunk tovább az Álló-rétnek, majd tovább a Sztaravoda-forrás felé. Adrinak megmutatom a romos kommunista emlékművet a réten. A forrásig meglepően hosszúnak tűnik az éjszakában a lefelé kanyargás. A nyílt részeken meg igencsak támad a hideg, feljebb húzom kabátomon a cipzárt és lejjebb húzom a sapkát a fejemen. Nagy sokára elérjük az aszfaltot, azonban kissé ijesztő, október végén igen szokatlan időjárási jelenségnek leszünk tanúja. Egyre csak villámlik a távolból. Felettünk csillagok milliárdja ragyog, de távolabb már narancssárgán derengő felhők terpeszkednek az égbolton, megvilágítva a városok fényei által. Bizonyos időközönként hatalmas villámok csapkodnak belőlük. Könyörgünk az égiekhez, nehogy ideérjen a vihar. Lassan már minden oldalról villámlik, ahogy felfelé keressük az utat a kő-hegyi dűlők útvesztőjében. Ha a nyakunkba szakadna most az ég, akár végzetes is lehetne.
Szerencsére a vihar lent marad a városban, mi meg a tűzijáték rettegve való csodálása közben felértünk a hegy tetejére. Remélem, Adrinak sikerült valamit megörökítenie ebből a nem mindennapi élményből videón. A turistaháznál már várnak minket levessel, kávéval és teával. Mindent kérünk, nagy szükségünk van rá. A padon Vári Gábor próbál szunyókálni, valószínűleg sikertelenül, mert mindig van jövés-menés, beszélgetés. Hogy van-e ezeknek a kényszeredett alvásoknak bármi haszna, nem tudom, de annyi biztos, sokszor az az egyetlen végső megoldás, ha bárhol és bármikor ledől egy kicsit az ember. Bár nekem még ehhez nagyon fiatal most az idő. Mégis kerülget már az álommanó, hiszen éjjel az ember normális esetben alszik, nem hegyet mászik.
Aztán történik egy eset a kő-hegyi kőlevessel (ami valójában bő lére eresztett paprikáskrumpli vagy kolbászos félkrumplileves?), ami jó időre mély nyomokat hagy bennem és a ruházatomon és az engem körüllengő levegőben is – az utóbbiban többféle módon. Zsolt véletlenül rám löttyinti a maradék levesemet, ahogy megkínálná az egyik körülöttünk sündörgő kutyát. A nadrágom jól elázik, egyetlen szerencsém, hogy a leves egyelőre langyos és inkább melegít, mint hűt. Buksi kutya sem rest, nekiáll nyalogatni rólam a számára valószínűleg finom eledelt. Szorgosan letisztítja a nadrágom, sőt még a cipőm is, ahova szintén jutott biztosan pár csepp. Úgy látszik nemcsak esésben, hanem elázásban is profi vagyok: a Csörgő-patakban való fürdés után sikerül kutyanyállal kevert levesben is megfürdenem. És már érkezik Buksi kutya fekete haverja is, aki Zsolt szerint szintén Buksi névre hallgat. A túlméretes labradorszerű Buksi 1 aztán jönne velünk, a terjengő levesillat nyomában, de végül sikerül a lelkére hatnunk, valószínűleg azzal, hogy sok lesz neki a hátralévő 75 km. Ez azt jelenti, pont most vagyok a fele távomnál.
Ideje tehát számot vetni: egy álmoskás, fáradó, kissé fázó túrázó egyre sajgóbb talpakkal, egy leves- és kutyanyálszagú jéghideg érzetet keltő nedves nadrág és egy a levesnek nem túl hálás bélrendszer. És sajnos a 100 km-es befutóig rengeteg kemény emelkedő még: Lajos-forrás, Bölcső-hegy, Csikóvár (kicsi és nagy, ráadásul milyen lejtővel... jobb rá nem is gondolni), Dobogókő. És ami talán a számításban nincs, a talajviszonyok. Mázlisták vagyunk, az előző napokban pont annyit ázott az erdő, hogy sár nincs, de görgeteg se, minden megfelelően tapad, viszont a pilisi köveket sokáig (még mindig) emlegetni fogják a talpaim. A köveknek van sokféle fajtája: avar alatt alattomosan megbúvó, botlasztó kövek, talp alól kigördülő Rolling Stones rajongók, masszívan talpat rongáló durva murva, szinte láthatatlanul támadó kavicskák, aztán az elpusztíthatatlan sziklák. És a Pilis mindenhol tele van ezekkel. Egy szimpla kiránduláson ez fel sem tűnik, de amikor az ember vállát naphosszat húzza a kilométerek súlya, bizony már megérzi az ember talpa a törődést. A második nap végére megérett bennünk a felismerés, hogy Gyula valószínűleg talicskával, amiből egy, a túra még későbbi időpontjában már platós teherautó lett, direkt köveket hord ki a turistautakra, majd egy bokorban elbújva, arcán kaján vigyorral figyeli a túrázók szenvedéseit. Ez a tény immár tagadhatatlan, Rita mindennek bizonyítékait lefotózta a Basa-hegy oldalában. Kövek zsákokba rejtve, amik még nem kerültek kiszórásra.
Önjelölt, megtépázott sámán mivoltomból mindössze az utazás maradt: vonszolom magam tovább előre, minden egyes lépéssel közelebb a célhoz. A Bölcső-hegynél eszembe jut a társasházi sámán szomszédunk, aki nem az ötödiken, hanem a negyediken dobolt és olyan sztorikat mesélt a Holdvilág-árokról, hogy ott valami sötét, negatív női energiák lakoznak, de miután kimászott onnan az ember, feltétlenül fel kell menni a Bölcsö-hegyre, ami az újjászületést jelképezi. Nem tudom, milyen ezo-őko-bio hiedelemhez kapcsolódó sámánrítus ez, de mi felküzdjük magunkat az újjászületés hegyére, ha már előírja az útvonal. Úgy érzem, pozitív és negatív női energiáimtól is megszabadulok végleg, mire felérek. Pedig a Holdvilág-árokban nem is jártam előtte. Az újjászületés katarzisa sajnos elmarad.
„Báttya, báttya, mely az út hegy kerekére? Hosszú-e még az az út hegy kerekére? Igen hosszú, nem látom, hegy kerekére, Hová rohan, nem bánom, hegy kerekére.”
70-80 km pont az a lélektani és fizikai határ nálam, ahonnan már minden egyöntetűen nehézzé válik. Csúszok bele a végtelen apátiába és kezdem számolni mennyi van hátra még az útból. Innentől már egyértelműen nem „kellemes erdei kiruccanás” a történet. Azt, hogy a körülöttem haladó, 50 km-rel már többet gyaloglók mit érezhetnek most, holnapra már én is tudni fogom, ha minden jól megy. Most nem szeretném tudni. De azt tisztán látom, hogy nem lesz könnyű dolgom. Hiába a rutin, ezt nem lehet megszokni. Tűrni kell az álmosságot, fájdalmakat, az egyre fojtogató kilátástalanságot, azt, az illúziót, hogy a gyaloglásnak sosem lesz vége. Nagy példaképek haladnak mellettem, lehet róluk mintát venni. Az egész távot nézni ilyenkor szigorúan tilos, egyelőre csak 100 km-ig számolok most vissza, a Szántóra való visszaérkezésem belátható és vonzó opció. Tiszta ruha, meleg, esetleg valami ennivaló is, kulturált mellékhelyiség és egy kis pihenő végre. Mindez nagyon felértékelődik, ahogy közeleg a hajnal és egyre hidegebb lesz, ahogy kapaszkodunk felfelé a Dobogókőre másodszor is a mai nap folyamán. Csökken a koncentráció, Adrival kicsit megint mellémegyünk a tracknek, de nincs nagy gond.
Még egy kegyetlenül köves-sziklás emelkedő és fent vagyunk a ponton, ahol nagyon jól esik leülni és eszegetni kicsit, pont úgy, mint az előzőnél is Csobánka határában. Még ha nehezen is csúszik bármi ebben a hidegben, de muszáj valamit betáplálni. Néhány szem ropi, egy kis nápolyi, egy csoki, bármi jó. Már a vizem is alig fogy, a sótablettaszedéssel is csehül állok, főleg, hogy csak 50 km környékén jutott eszembe először, hogy azt is kéne beszedni. Muszáj figyelnem erre is jobban, mert meglesz a böjtje.
Kövek, kövek és kövek lefelé a Mária-pad felé. „Járom az utam, a macskaköves utam.” Ismerős támpontok köszönnek rám, mint a Szopláki-ördöglyuk barlang, majd a Döme halála keresztje. Mesélem a nem túl szívderítő, leginkább horrorisztikus történetét a többieknek, hát nem dobja fel a hangulatot. Egy egy ilyen ismerős hely a hazai pályán egy-egy nagy jelentőségű mérföldkő, amivel egyre közelebb vagyok a szántói célomhoz. Az ideigleneshez, de ezt nem vesszük számításba most. A Pilis tömbje alatt már nagyon hosszúra nyúlnak a kilométerek, a távolban kezd hajnalodni. A nadrágom már rég megszáradt, csak a levesszag csóváját hurcolom magam után kitartóan, a hideg mégsem kímél, pedig az esőkabátom kivételével már az összes ruhám rajtam van. Jó lenne már odaérni a Kék házhoz.
Eszkimó asszony fázik, avagy a fagyosszent (Fotó: Rakk Gyula)
Nagy sokára megérkezünk. Első dolog az adminisztráció. Aláírom a bajnokságos papírt, beírom az időmet, a bajnokság idei idénye számomra véget is ért ezzel a százassal, amit most sikeresen teljesítettem. Azonban mára még nincs itt az út vége. A feladás lehetősége meg sem fordul a fejemben, egyértelmű, hogy megyek tovább a mai 50 km-es szakaszra a többiekkel. Most azonban sok a feladat: nadrág- és zoknicsere, izotónia készítés, BCAA tankolás, evés, mosakodás, láb- és popsikenés. Próbálok a kő-hegyi leves egyre a felszínre törő emlékétől is megszabadulni, de nem megy. A levesparfümös nadrágtól szerencsére sikerül. A többi ruha marad, csak felveszek egy vastagabb felsőt még. Igazi fagyosszentnek érzem magam, még bent a teremben is alig tudok megszabadulni a kesztyű-sapka-csősál kombótól. (A szüleim biztos boldogok most.)
Szüreti bál némi ultrás felhangokkal
Mindenkinek más a stratégiája: az időközben szintén beérkező Rita és Zsolt próbálnak aludni, de akkora a jövés-menés, hogy nem nagyon tudnak ebben az elég bizarr szüreti bálban, amihez a Kék ház be van rendezkedve. Nekem már rég kiment az álom a szememből a sok feladat miatt és próbálok megbirkózni a felmelegített konzerv babgulyásommal, további nehéz feladat elé állítva a bélrendszeremet. A túra folyamán az egyik legnehezebb feladat, amit meg kell lépni, most következik: elindulni újra ki a hidegbe a megérkezés biztos melegéből, ráadásul egy nagyon szemét körre. Mert a Sasfészek 50 rögtön avval kezdődik, hogy a vízmosásos és meredek sárga kereszten, majd annak folytatásán felmászunk a Pilis panorámaútjára, majd onnan még a hegy tetejére is a Boldog Özséb kilátóhoz. Aztán a továbbiakban is lesznek még gyöngyszemek, olyanok is, amikről most nem is tudok. Ebben a körben vannak számomra fehér foltok ugyanis. Ilyen a Basa-hegy, illetve esélyes, hogy a Nagy-Kopasz környékén is lesz számomra útvonalbéli újdonság. Amelyik viszontagságos szakaszt ismerem, az se tölt el sok reménységgel. Nehéz is összekapni a csapatot, mi lányok már rég teljes harci díszben toporgunk, mire a fiúk előkerülnek. A késlekedésen Adri és Zsolt kicsit össze is kap, bár nem hiszem, hogy emiatt alakul ki az a felállás, hogy Adri előrehúz Attilával, én meg kullogok hátul Zsolttal. Ez inkább az erőviszonyainkat tükrözi. A túra végéig már csak üldözzük őket, utol nem érjük.
Zsolt és a távlatok
A szerpentinen szembe találkozunk Borosnyai Palival is, aki szerint a pihenő alatt evett pogácsáim vitték fel ide. Jó neki, rajtam nem sokat segítettek. Azt, hogy döcögősen megy a mászás, próbálja feledtetni a panoráma több-kevesebb sikerrel. Kitárul mára is a Pilis ajtaja, gyere vándor, lépj be! Nézd ezt a sok csodát! Feledkezz el bennem!
Őszi lombok
Így hát megyünk csak előre Zsolttal a magunk tempójában, jókat beszélgetünk, közben próbálunk nem bealudni. Egyik fő témánk mi más lehetne, mint a hallucinációk túra közben. Zsolt most is lát olyan jelzéseket, amik nincsenek ott, de én kontrollálom az 50 km-rel frissebb agyammal. Szentlélekig valahogy ki kell bírni. Ott talán lesz valami áloműző frissítő. A Hrebeny sziklaormán megint kitalálható a kódszó: mi más lenne, mint Hrebeny. Egy futó lány kerülget minket az 50-es távról, el is engedjük a Pilis-nyereg irányába. Ahogy ereszkedünk óvatosan lépkedve a köves, bokaforgató lejtőn a nyeregből, másik 50-es távos futó robog el mellettünk, akit ráadásul Stravaról ismerek is. Micsoda tempó! Még nézni is veszélyes! Mi csak vánszorgunk előre, ahogy tudunk. Aztán végre befordulunk a kocsma kertjébe, ahol hideg sörökkel várnak. Ezt jól benézték! Mondjuk valami forró csoki vagy egy forralt bor sokkal jobb döntés lett volna. A kesztyű lassan hozzánőtt a kezemhez, sőt, pályáznék egy vastagabbra. Bemegyek az ivóba, inkább iszom egy kávét a bónra, amit kapok. A hétvégén már a sokadikat, és még nincs itt a vége. Kicsit helyre ráz, több késztetést érzek máris ahhoz, ami ránk vár. Úttalan utakon kavargás a Ráró-hegy aljában, majd telibe kapjuk a Háromszázgarádicsot. Zsolttal megállapítjuk, hogy a kalapos turista, aki mögöttünk jön és mindketten látjuk (bár ez sem mindet eldöntő tényező, hiszen Zsolt mesélt olyan esetet, hogy ketten hallucinálták ugyanazt), valós személy. Viszont ez a valós személy egészen valószínűtlen irányból kerül ismét mögénk, miután végigszenvedtük magunkat a gyönyörűen kijelzett, de utat nem tartalmazó patakvölgyön. Tán csak nem Kiss István személyesen? Gyanúnk még erősebb lesz, amikor már-már utolér a meredek kaptatón, aztán hirtelen nyoma vész. Nem tudok rá is koncentrálni, elég itt a magam baja. Igyekszem lépésről lépésre biztosan megvetni a lábam, és nem leszédülni vagy lecsúszni a meredek és síkos hegyoldalban. Követem Zsoltot, látom, ő is küzd rendesen. Valószínűleg nagyobb súllyal még nehezebb talpon maradni, ő többször majdnem kicsúszik. Viszont a hosszabb lábakkal ő át tud mászni minden kidőlt fatörzsön, míg nekem sokszor muszáj a laposkúszást választanom. Sok parás helyzet után kiérünk végre valahára a keresztező murvás útra, de ami utána következik, se sokkal szívderítőbb. Még meredekebben fel a Sasfészek turistaházhoz. Tán nem véletlen, hogy több túrázó megint egész más irányból kerül elő mint mi, akik mindvégig a tracken haladtunk. Legyen ez az ő dolguk... Vagy ők járnak jó helyen és mi nem?
Pajkaszeg, Pajkarét, Szentlélek, egyre megy
Mi meg ott fogunk mindjárt felmenni
Fent vagyunk a ház előtti tisztáson. Egy darabig fellélegezhetünk, ami a szinteket és nehézségeket illeti. Kényelmes séta a hegyháton, majd le a Postás úton... Postás úton? Akkor most miért megyünk a zöldön? Meg a Postás út nem is ilyen... Kezd beállni nálam a teljes képzavar, Zsoltnak is csupa zöldséget hablatyolok továbbra is hűen a zöld jelzésen haladva. Kezd összeállni a kép, hogy ez az Iszinik fordítva, nincsenek erre postások. Segítve a tájékozódásom teljesítménytúra útvonalsémákban gondolkodok, mint például Téry 50, Iszinik, régi és új Pálos 70, 100 katona, OKT70, Jókai 25, mikor éppen melyik útvonalát érintjük. Ez segít a track memorizálásában is. Csak akkor van gond, ha teljesen ismeretlen terepre tévedek. Most egy darabig még ezzel nem lesz gond. A követendő útvonalunk kivisz az Öreg-szirt csúcsára, ahol engedélyezünk magunknak néhány percnyi rácsodálkozást a tájra. Éppen ideje egy kicsit leülni, mert kerülget az beborulás, az előbbi gondolkodásbeli zavar is ennek volt a jele. 125 km: lassan közelítem eddigi leghosszabb túráim távját. Az Ország közepén 120 km-nél már finiseltem. A Kohász kéken itt pont átvehettem a díjazásom. A Kazinczyn erősen haladtam a 130 km-nél történő végső összeomlás felé. Most vajon sikerül kezelni a mélypontot? Mert mihelyt leérek a Klastrom-szirtek alá, bizony ott találom magam. Zsoltnak se könnyebb, látom rajta a konok küzdelmet. Sőt neki valószínűleg még nehezebb, le is marad tőlem kicsit. Egyetlen dolog, ami visz tovább, a bámulatos táj, ami elém tárul. Számolom a kilométereket. Ez rossz jel. Ilyet nem szabad. De Klastrompusztáig, ami most egyfajta végső mentsvárként tűnik fel, sajnos ez van terítéken. Alig fogynak a méterek is. De egyszer csak odaérünk a Tölgyfa büféhez.
Pihenő a hegytetőn
A Kétágú-hegy alatt, mélyponton
Szendvicsek az asztalon, valamint szörp mellé a menü. Időközben beér egy szakállas srác és Rita is. Rita egyedül van, de nem szeretne a harmadik éjjel is egyedül haladni. Hozzánk bátran csatlakozhat, örülünk a társaságának. A szakállas srác sült krumplit rendel, minket is megkínál, Zsolt meg hoz egy kávét, ami nagy hasznomra van. Az az egy szál krumpli és a kávé, valamint a jó társaság elindít tovább a cél felé. Sok már nincs a következő éjszakáig és az a hátralévő 20 km se sok... egy normál túraként. De 180 vagy 130 km megtétele után? Kár is ezen tépelődni, haladjunk tovább, ez az egy esélyünk. Vár Vincze Zoli az Eszperantó-forrásnál, aztán jön az ismeretlen Basa-hegy. Lássuk hát!
Meglepetés kilátópont a Basa-hegyen, még naplemente előtt
Az időjárásnak is még vannak meglepetések a tarsolyában, nemcsak a Pilisnek. Pont odaérünk Zoli pontjához, amikor elkezd először cseperegni, majd kis híján szakadni az eső. Elő az esőkabátokkal, de gyorsan! Nagy igyekezetemben még a botom is majdnem a ponton hagyom, ami a völgyből kivezető lépcsőn szerencsére hiányozni kezd, sok időt tehát nem vesztek a visszaszerzésével. Mi sárga esőkabátos lányok megyünk elől, utánunk jön Zsolt, aki többet beszélgetett Zolival. A Basa-hegyre (ami más néven Basina) felfelé szerencsére szűnik az eső, amíg a csúcsra érünk, el is áll. Lefelé megint jelentkezik a leves és a babgulyás elegye, most úgy tűnik, már eleget látott belőlem és búcsúzni készül. Ez örömteli. Aztán Piliscsév határában megint ismerős vizekre evezek, a vicces nevű Studenka-forrásnál jártam már párszor. Valahogy mindig egy Bzmot motorvonatra asszociálok, amikor a nevét olvasom. Pedig csak annyit jelent szlovákul, hogy forrás. Ez egy tök jó tautológia, azaz egy olyan nyelvi jelenség, amikor ugyanazt kétféleképpen mondjuk egymás után fölöslegesen.
Én tiltott csillagon születtem, a partra űzve ballagok, az égi semmi habja elkap, játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek? Itt minden szisszenő talány, ne fusson el, ki lenn a parton, e süppedt parton rámtalál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem, inkább csittítsd a szenvedést, csukott szemmel szoríts magadhoz, szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, itélj tiédnek, mint holtak lenn az éjszakát, vállad segítse gyenge vállam, magam már nem birom tovább!
Én nem kivántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott.
(Pilinszky János: Tiltott csillagon - Nemes Levente előadásában)
Rita picit el is kavar, jön éppen visszafelé, én meg mutatom neki merre kell továbbmenni a forráshoz. Nem egyszerű, össze-vissza kanyarog a turistaút, néha egész valószínűtlen irányba. Aztán miután leszáll az éj, éppen Rita jó tájékozódási képességeit fogom csodálni majd. Annyira ügyesen, magabiztosan halad, pedig még órát se használ. Igen, van mit tanulni a nagymenő „öreg” rókáktól. Mentalitást, önfegyelmet mindenféleképp. A forrást szerencsésen megtaláljuk, Zsolt is jön mögöttünk kicsit lemaradva, előttünk meg a gyorsabb léptű szakállas srác menetel. Külön-külön, mégis együtt és vállvetve rójuk az utolsó kilométereket. Elég közhelyesen hangzik, hogy egységben az erő, de itt most ezt élőben tapasztalhatjuk. Egy röpke beszélgetés, néhány jó szó, a tudat, hogy nem szenvedek egyedül, kihúz a csávából időről-időre, újból és újból. Elűzi az út menti bozótban már lesben álló látomásokat. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül és figyelnek rám a többiek, ez segít, bármilyen nehézséggel is szembesüljek. Ennek ellenére lesokkol a Nagy-Kopaszról levezető kék kör jelzés. Csak éppen most derült ki, hogy szüleim nem tudnak értem jönni, és akkor még ez is... Pont megkapom Messengeren Fiala Peti szurkoló üzenetét, erre megírom neki az út helyett talált vízmosás közepéről, hogy most már harakirit tudnék elkövetni. Már minden bosszant. És már alig tudok örülni a meglepetéspontnak, amit a Szuperkatlan főszervezője varázsolt a rusnya árok mellé. Hiába kínálnak egyre kedvesen, alig csipegetek valamit. Hirtelen valószínűtlenül nagy lesz az érdeklődés irántam a telefonomon, Peti is bejelentkezik. Ő legalább hajlandó elhozni: ez a probléma legalább megoldódott. Eddigre már ezerszer megbántam, hogy még az Öreg-szirten, 125 km-nél kiposztoltam egy képet, mert valahogy most kezd viselt dolgaimon sopánkodni a rokonság, meglehetős fáziskéséssel. Mert most már 10 km sincs hátra az egészből. Ez itt leírva ugye elég jól hangzik. De ugyanez ott a túrán inkább úgy tűnik, hogy van még majdnem 10 nagyon hosszú kilométer hátra. És egyáltalán nem mindegy, hogy a majdnem az 9-et vagy 8-at, netalán 7-et jelent. Már egy km pluszban is óriási letargiára ad okot.
Boldog teljesítők
Bennünk az elhatározás azonban megvan: amit elkezdtünk, azt be is fejezzük, most már bármi áron. Lassan elfogynak a kilométerek és már a túrának szinte a legvégén jövök rá, hogy tudom az órámon beállítani a kilométer-visszaszámlálást. Így legalább Petinek is meg tudom írni, mennyit kell még várnia rám a Kék háznál. Persze a sötétben, gémberedett kézzel és vaksi szemmel sikerül valami teljesen fals adatot írnom. Akad egy nagyon reményteli felfedezésem is itt a finisben: még 150 km megtétele után is tudok futni. Mikor valami miatt lemaradok Zsoltéktól (például ha üzenetet írok, vagy eszem), még egész jól tudok utánuk kocogni. Sőt az utolsó egy kilométeren felcsillan annak a reménye is, hogy beérhetünk 9 óra előtt még. Hát miért ne próbálnánk meg? Én még hajlandó lennék futni ezért, de a többiekben, érthető módon, nem buzog a sietség már. Így is még 9 előtt belépünk a Kék ház ajtaján.
Az órám 156 km-t mutat ekkor. Meghaladtam az árnyékomat, legyőztem a mumusomat, áttörtem a belső gátamat, ami nem engedte eddig, hogy belépjek a 150 km fölötti távok világába. Most már nincs akadálya a folytatásnak, magamnak is bebizonyítottam (talán tényleg csak magamnak kellett), hogy képes vagyok rá. A beavatás sikeres volt. A hétvégére elvesztem az erdőn, de győztesként bukkantam elő. Mint mindig, tanultam, de most úgy érzem, minden eddiginél nagyobb tudást szereztem.
Aláfestő zeneként igyekeztem elég szuggesztív (sámánizmushoz kapcsolódó) darabokat választani, amik kifejezik az adott hangulatot, remélem, sikerült, még ha a zenei világom nem igazán a mainstream kategóriába tartozik is.(Még az se...)
