Még távolabb

 

Mintha dézsából öntenék, úgy ömlik az eső a szélvédőre az alföldi éjszakában. Az ablaktörlő is alig bír el a mennyiséggel, az útfelületen megálló víz szanaszét fröccsen, ahogy áthajtunk rajta. Másnapra mínuszok várhatók, és ha ez a csapadék ráfagy az utakra, az egyáltalán nem lesz muris. Merthogy a BHTCS előestéje van, amikor a Vajdaságból Budapestre tartunk éppen a szakadó esőben. 

Kellett nekem benevezni! És akkora marha vagyok, hogy a leghosszabb távra neveztem. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy most érkezett-e el az idő debütálásomhoz a BHMTCS-n, vívódtam össze-vissza, aztán mikor végül elküldtem a nevezésemet, nem csekkoltam le, mit is jelöltem be az előző oldalon. Legvégül arra jutottam, hogy megyek Bognár Lacival megint BHTCS-zni, hagyom a fenébe még idén a hosszabb verziót. Bár van egy álmom, és az pedig az, hogy egyszer becserkészem a még távolabbi csúcsokat is szintidőn belül. De talán nem jött el még ennek az ideje. Szóval elküldtem a nevezést, megjött a visszaigazolás, amin az állt, hogy gratulálnak a BHTMCS nevezésemhez. Francba, most már nincs visszaút! Mehetek rohangálni a Budaiba, mint egy mérgezett egér, éjnek idején, ráadásul Laci nélkül. 

A jelen ábra pedig úgy mutatja, hogy indulhatok a szottyos, jeges Budaiba csúszkálni, mint malac a jégen. Ekkor még nem tudom, hogy a Budaiban egyáltalán nem esik. Se eső, se hó. Annyi biztos, hogy maradt viszont egy kis hó a hétről, ami vagy lefagyott vagy sem, megnézni már nem lesz időm a szűkös fél nap alatt a túráig. Ráadásul fagyos időt mondanak, és talán ez a jobb verzió a sarasnál. Szóval még bármilyen időjárási körülmény létrejöhet, az is, hogy még ha hómacska segítségével is, de közel ideális útviszonyok lesznek az esti szerepléshez.

Most kell igazán bátornak lenni, merni nagyot álmodni. Indulás előtt be is üt a lámpaláz, ami azt eredményezi, hogy tiszta zizi vagyok, mintha életemben először ultráznék. Fordítva veszem fel a cuccaim, nem találom a kellékeket, végül pedig otthon hagyom a kanalam a leveshez. Bánt a dolog, de vissza már nem akarok fordulni emiatt, majd lesz valahogy. Vagy nem eszek levest, úgyse a kedvencem a tésztaleves, vagy próbálok kunyerálni valahonnan evőeszközt. A hosszú utazást Nagykovácsiig inkább arra kéne használni, hogy végre lehiggadjak. Nagyjából sikerül is, egészen addig, amikor már a faluhoz közeledve, a buszon veszem észre, hogy a Mapyn nem cseréltem át az ingyenes országot Szerbiáról Magyarországra. Nem szerencsés, mert a Mapy rengeteg adatot zabál, aztán lehet, hogy nem is lesz mindenhol adatkapcsolat, amerre megyek. Letöltöm gyorsan Pest vármegyét az adatbázisból. 

Hangulatos betlehem fogad a túra rajtja előtt

Aztán be is állok a hosszúra nyúlt sorba a plébánia ajtaja elé. Még korán van ugyan, csak a babatávos BHKCS-sek rajtolnak egyelőre. De jó lenne bejutni és mielőbb megtudni, milyen plusz csúcsokat fundált ki nekünk a szervezőgárda. Lehuppanok Börcsök Andris mellé, aki máris mondja: Tarnai-pihenő, Széna-hegy, Kauzál emlékmű a Zsíros-hegyen. Szerencsére egyik se okoz kellemetlen meglepetést. A Tarnait bele is terveztem az útvonalamba, abból a megfontolásból, hogy nem véletlenül hívták fel a szervezők az ottani természetvédelmi korlátozásokra a figyelmünket. Így legyen lottó ötösöm! A Széna-hegy pedig jóformán a sárga kereszten van, még kitérőt se jelent, mert úgyis arra mennék a Meszes-hegyre – szintén a korlátozások miatt már nem lehet a meredek szakaszokon zúzni. A Zsíros-hegynek pedig két éve bejártam minden zegét és zugát, keresve a pontot a hatalmas ködben, így akkor erre az emlékműre is ráakadtam, meg egyébként is pont oda visz a kék háromszög jelzés. Már csak Botos kollégát kell megvárnom, akivel végül azt a paktumot kötöttük, hogy az első pontot együtt gyűjtjük be. Lacit végül nem sikerült rábeszélnünk az éjjeli kalandra. Most úgy módosult a műsor, hogy ebből a együttes begyűjtésből két pont is lesz. 

Az ottlétem Andris számára is hasznos, mivel tőlem tudja meg, hogy a két felkeresendő zsíros-hegyi pont nem csak egy nüansznyi távolságra van egymástól. A Budai-hegység e távoli fertályában ugyanis sok a névazonosság, amit a szervezők ki is használnak: van két Kálvária-domb (az egyik egybe írva Nagykovácsin belül). A még távolabbi örömökre vágyóknak még Kálvária-hegy is jut. Zsíros-hegy kettő akad, de van Zsír-hegy is az egyik szomszédságában, van Fekete-hegy, Fekete-fej, Fekete-tető, amit ha összekeverünk, jön a feketeleves, Kecske-hegy, Vörös-kecske-hegy, Vörös-pocsolyás-hát (szóval ne bízzuk a kecskére a vörös káposztát), sőt még Vörös-hegy is, de az a Budakeszi Vadaspark elzárt területén belül, úgyhogy attól nem kell tartani. Hárs-hegyből is ott virít kettő a térképen, az egyik Hársbokor-hegy álnéven is fut a Budakeszi Vadaspark turisztikai részlegén. Szóval ügyelni kell ezekre a finomságokra, de legfőképp a szintadatokra, mert azok segítenek a beazonosításban. És vannak akik csak most dobják össze sebtiben a trackjüket... Nekem már szerencsére kész gpx-em van (több is), már csak élesítenem kell a legjobbat, mikor István megérkezik. Bár azt látom már, hogy csúszott bele hiba, mert véletlenül mégis sikerült beleraknom az egyik meredek ösvényt a Meszes-hegynél. De ennyi baj legyen, tudom fejből a kerülőutat is, annyit tervezgettem otthon.

Istvánra várakozva még üdvözlöm az ismerősöket és egyben sorstársakat: Fiala Petit, Borosnyay Palit, Szabó Attilát, Kovács Zsoltot, Görög Adrit, a messziről érkezett Gelencsér Zolit, aztán Wehner Gézát is, bár ő nem vesz észre. Aztán végre István is belép az ajtón, nemsokára rajtolhatunk is, amint sikerül rajtidőt szereznünk. Szerencsére sokan már nem tolonganak érte. 

A Zsíros-hegy, Kauzál István emlékmű

És már trappolunk is Nagykovácsi főútján, kerülgetve a csúszósabb jég- és hófoltokat, igyekszünk nem elüttetni magunkat a késői időponthoz és kistelepüléshez képest elég élénk autóforgalom szereplői által. Elég bosszantó, amikor még az erdő menti kis utcában is többször félre kell ugrálni. Már ekkor látjuk, hogy a hómacskákat nem hiába hoztuk magunkkal, mert az első meredekebb felfelénél a havas erdőben kis híján visszacsúszunk. Az emlékműnél meg is macskásodunk gyorsan, a pecsétet pedig beütjük menetlevelünkbe. Közben sikerül pár tétován ténfergő túratársat is útba igazítani. Innen aztán spurizunk is a Muflon itatót mellőzve a közös kék-sárgán a Kálvária-domb irányába. Váltogatjuk a kocogást és a gyaloglást, mikor melyik kényelmesebb. Istvántól meg tök rendes, hogy tekintettel van arra, hogy hosszú távos vagyok és hajlandó kocogni. Felfelé nincs ilyen gond, István diktálja az igen erős tempót, aminek felettébb örülök. A sárga felesleges kanyarját kihagyjuk, elrobogunk a Kerek-hegy mellett. Egy helyen majdnem elmegyünk rossz irányba, de szerencsére hamar rájövök, hogy korai lesz még lekanyarodni. Arra majd a műútnál kerül sor, ahonnan teljesen ismeretlen vizekre evezünk (jobban mondva ösvényekre tévedünk). Ezen az aszfaltos úton eddig ugyanis mindig csak átkelni volt szerencsém, azt mondjuk számtalan alkalommal. Az itt átszáguldó autósok biztos nem is értik, mit téblábol itt ennyi fejlámpás idióta ma este a kerek-hegyi átmenő forgalmat akadályozva. 

Hamarosan kiderül, mit is rejt számunkra a Kálvária-domb észak-nyugati oldala. Hát semmi jót. Meredeken felfele kapaszkodunk, sziklás zergeösvényen, néha szó szerint kézzel is. Felérve meg mélyen behajló cserjék között bujkálunk ide-oda kacskaringózva. A bányaudvar fölött rostokoló pontőröket végül gond nélkül megtaláljuk, megkapjuk a csokinkat és a második pecsétünket is. Arrafelé megyünk tovább, ahonnan tavaly érkeztünk ugyanerre a pontra. Sajnos igen hamar eljön az a pillanat, amikor Istvántól búcsút kell vennem, ő megy jobbra a Remete-szurdok irányába BHTCS-zni, én meg a távolabbi csúcsok felé veszem az irányt. Nem tudom, hányan választották még ezt az óramutató járásával megegyező irányt, ami valamiért népszerűtlenebb mindig. Annyira, hogy a Fekete-fejig egy lélekkel nem találkoztam ezután. De ez számomra inkább előny volt mint hátrány. Pont így akartam: egyedül cserkészni be a csúcsokat az éjszakában, senkihez se alkalmazkodni, csinálni mindent a legjobb tudásom szerint. Ha jó tervem van, sikerülni fog, ha nem, az időveszteséget jelent és akkor garantált a bukta. A királytávot ugyanis csak vérprofi terepfutóknak javasolják a kiírásban. Nos én se vérprofi nem vagyok, se terepfutásnak nem titulálható az, amit ekkora távon, ilyen szintadatok mellett produkálni szoktam. Azonban szigorúan a számokat nézve se muszáj végigfutni a tervezett utat, de ehhez elengedhetetlen a magabiztos tájékozódás, hibátlan útvonalkövetés és a jó útvonalterv. Nos, én ebben az utóbbiban tudok itt esetleg labdába rúgni, nem a tempó terén. 10-11 óra ötvenvalahány kilométerre elosztva erős túratempó mellett is megvalósítható. De ehhez tényleg gyorsan kell gyalogolni, az ellenőrzőpontoknál időt veszíteni pedig nem szabad. Sajnos túl jónak ezekben a pontokban se találtatok, nem kétséges, hogy be kell vetnem a kocogás csodafegyverét a csatában. A síkokat és a lefeléket kocogom tehát, a felfeléket gyalogolom. Lazsálni ritkán szabad csak. 

Ritka élmény a Kálvária-hegyen

Ezeket tartom szem előtt a Kálvária-hegy felé tartván, végigcsattogva Budaliget jéghideg és néptelen utcáin a hómacskámban. Egyszer felkerült a Zsíros-hegyen a lábamra és azt már ott láttam, hogy nincs az az isten, hogy lekerüljön róla. (Az Ultraflow talpa túl széles, a grődli gumija pedig túl szűk.) Egészen a túra végéig ott marad, még ha a fene fenét eszik is. Próbáltam macskás mivoltomban mindig az út szélére hányt hóban haladni, hogy kíméljem a cicámat. És közben alig vártam, hogy kijussak az utcák útvesztőjéből. Itt ugyanis folyton néznem kell a telefont és néha még így is sikerül fölösleges farkincákat beiktatni. A kezem meg fázik kesztyű nélkül, így boldog vagyok, amikor egy ismerős és egyértelmű erdei ösvényre jutok végre. De itt még egy darabig számomra szinte teljesen szűz terepen haladok, átkelek valami igen mély betonmederben folyó patakon, aztán bejutok egy a Les-hegy alatti kiserdőbe, ahol talán már egyszer jártam, az se mostanában volt. Innen teljesen ismeretlen utakon jutok fel a Kálvária-hegyre. A feljutás vége igen meredekre és sziklásra sikerül, de azt legalább sejtettem eddig is, hogy ez bizony ilyen lesz. Panorámafotózás alibije mögé bújva szusszanok kicsit az egyik kiszögellésen, aztán meghódítom a csúcsot a keresztekkel. Az igazolási lehetőséget szerencsére nem sokat kell keresni, ott lóg a genoterm a pecséttel és a pecsétpárnával a középső kereszt hátoldalán. Sikerül egy elég jó képet készítenem, ami visszaadja talán, milyennek is látta a magányos vándor ezt a csodálatos éjszakát: telihold, csillagfényes, csendes havas éjszaka, a csillagok tükörfényei lent a völgyben pislákolnak a települések fényei formájában. A kálvária sötét keresztsziluettjei jelképezik a ránk váró nehézségeket. Ha kapok elég erőt odafentről, azért elcipelem őket a hátamon. A távolban szépen kirajzolódik a hegykoszorú, ahol még három további extra csúcs vár ma éjjel, és sok-sok kihívás. Most még nem tudom pontosan, milyen formában. Csak sejthetem. És menet közben élvezhetem a holdsütötte téli éjszaka összes szépségét.

A következő pontnak még a pontos helyét se tudom, mivel az még a térképen sincs fent. Vihar-domb, két éve Péter is hiába kereste a nagy ködben. Nem túl biztató. Belőni szintadatok alapján is nehéz, találomra választottam ki a helyet a leírást használva támpontul. Ha jól tippeltem, akkor szerencsém van. Ha nem, az időveszteséget jelenthet és/vagy pontkihagyást. Addig azonban van még kocogni-/gyalogolni való végig a Szarvas- és Tök-hegy ösvényein. Végül beletorkollok a zöld jelzésbe, ami a Csúcs-hegy oldalában vezet ki a Virágos-nyeregbe. Innen az országos kékre váltanék, de egyelőre csak valami vadcsapás szerű ösvényre sikerül lelnem, ami reményeim szerint eléri valahol a kéket. Amíg keresem az utat, az égbolton átszáguldani vélek egy hullócsillagot. Valószínű, hogy nem a szemem káprázik, mert jó eséllyel a Quadrantidák egyik képviselőjéhez volt szerencsém. Ilyenkor a babona szerint lehet kívánni egyet. Jelen helyzetemben mi mást kívánhatnék, mint egy sikeres teljesítést. Csoda csodát követ, mert amint szuszogok felfelé a Vihar-hegyre, az egyik fán meglátok egy pici sárga fényt. Szoktak feltenni turisták itt-ott kis fényvisszaverőket valamilyen okból, gondoltam, ez is egy közülük. A pont azonban megmozdult közeledtemre, aztán huss, egy pici lompos farkú állatka menekült előlem. Nem tudom, miféle lehetett, menyétnél kisebb volt, a farka is lomposabb, már-már hódéhoz hasonló, viszont a mókusok ilyen késői időpontban már alszanak, a pelék meg köztudottan éjszakai állatok, de ilyen időtájt rendkívül hosszú téli álomra hajtják a fejüket. Mégis talán valami álmatlanságban szenvedő nagyobbacska pele lehetett, amit elriasztottam. Ezt a véletlen találkát is jó ómennek véltem. Talán csont nélkül megtalálom a Vihar-dombot, aminek vélhető helyétől már csak pár száz méter választ el. Hát hogy a viharba' ne találnám meg! 

Repülőbaleset emlékére állított emlékmű a Vihar-hegy és a Hármashatár-hegy között

Azért kis hibát vétettem, majdnem sikerült felkapaszkodnom a Hármashatár-hegyre, már éppen a magassági pontnál jártam, mikor észbe kaptam a telefonomat megnézve, hogy bizony azon a hóban szépen kirajzolódó keskeny ösvényen kellett volna bemennem az előbb. Fölöslegesen másztam fel, ráadásul a kis ösvényke is ugyanúgy emelkedett, mint az előbbi út, csak éppen egy emlékműhöz lyukadt ki. Jól is jött, hogy kedvem támadt lefotózni a nagy lihegésben. Ez az 1982-ben történt HA-ANL repülőbalesetnek emléket állító oszlop is egy jó példa arra, hogy az ember sosem lehet annyira elbizakodott, hogy kijelentse, hogy töviről-hegyire ismeri a lakóhelye környékén lévő erdőségeket. Bizony ennek eddig még a létezéséről se tudtam. Kicsit izgultam, mert eddig pontnak a nyomát se láttam. De mihelyt feljebb kapaszkodtam, meglett az is, pont azon a kilátóhelyen, ami a tervezéskor szemet szúrt. Kicsit fellélegezhettem, mert egyik legnehezebb feladatnak eleget tettem. Most viszont majdnem, hogy még nagyobb kihívás előtt álltam: a kékről le kellett ereszkedni a sárgára a sziklás hegyoldalban valami lélekveszejtő zergeösvényen, amit most tapostam először. Itt is jól jött bizony a jégkarom, sőt még a magashegyi jártasságomnak is hasznát vehettem. Azért leesett egy kő a szívemről, amikor végre a sárga jelzés biztos talaját tapodhattam. 

Az Újlaki-hegyen

És most az Újlaki-hegy után jön még a Kitörésről ismerős hírhedt lejtő... Bár az már az előbbiek tükrében gyerekjáték lesz. Az Újlaki-hegy megtalálása a sárgán nem jelentett nagy kihívást, ott volt a pont a legmagasabb kiszögellésen. A lejtőn is szerencsésen lejutottam némi távolból jövő kutyaugatással kísérve, és a Vadaskerti-hegy nyergébe is odaértem hamarosan. Bár az összes tervezőalkalmazás lentről való megközelítést javasolt, én mégis úgy okoskodtam, hogy kár szintet veszíteni, ha nem olyan sűrű a növényzet, hogy ne lehessen nagyjából szintben, egyenesen a nyeregből eljutni a tényleges csúcsra. Szerencsére nem volt semmilyen áthatolhatatlan bozót, sőt egy keskeny kitaposott ösvény is kirajzolódott a hóban. Mekkora mázli ilyenkor a hóréteg, rengeteget segít. Elindultam tehát az utacskán és eljutottam egy vasoszlophoz. Itt azonban nem volt semmilyen tasak pecséttel. A térkép is azt mutatta, hogy tovább kell mennem. Apropó, térkép! Ugye említettem, hogy a buszon sebtiben letöltöttem magamnak Pest vármegyét. De arra nem gondoltam, hogy ez nem fedi le Budapestet. Így hát a Mapyn a budapesti szakaszra térkép nélkül maradtam, csak egy szép piros trackem volt a nagy semmiben. Illetve Locusom, csakhogy a Locuson nincsenek helynevek, csak csúcsok. Ilyenkor jó, ha az ember betanulja a térképet, szóval láttam, hogy a Vadasketi-hegy tényleges csúcsa még egy kicsit odébb lesz, de oda is elvisz egy kitaposott út. Így meg is lett gyorsan a negyedik extra csúcsom is, húzhattam is el a sárga jelzés lejtőjén Hűvösvölgy irányába, hogy levadásszam a sztenderd csúcsokat, kezdve a Fekete-fejjel.

Vasoszlopok világában először az Újlaki-hegyen, majd a Vadaskerti-hegyen is

Nagyjából ezen a ponton léptem át a bűvös 20 km-t, ami egyben azt is jelentette, hogy pár kilométer megtétele múlva elérem a tervezett féltávot. A trackem ugyanis 51-52 km-es lett és ha nem hibázok sokat, akkor tudom ezt tartani, a Meszes-hegyi elrajzolás is maximum 1 km pluszt fog hozzáadni csak a távhoz. 10 óra felé járt, ami azt jelentette, hogy eddig szűk 4 órát jöttem, azaz minden belefutás ellenére csak gyors gyalogtempót tartottam összességében. És ez mindössze arra elég, hogy a szintidőben való teljesítés, illetve a szintidőből éppen kicsúszás határán mozogjak. Arra nem számíthatok, hogy a túra második felében gyorsulni fogok, arra viszont igen, hogy lassulok majd a fáradtsági faktor növekedésével párhuzamosan. Szóval még 4 órát biztosan megyek, ami 8 órát jelent, de ugye még nem vagyok a féltávnál, a trackem se pontos, meg lassulok is, tehát kérdés, mennyi fog még hozzáadódni, elég lesz-e a maradék 3 óra úgy, hogy begyűjtöm a plusz csúcsot mindjárt a Fekete-fej érintése után. Amit egyébként is beleterveztem az útvonalba alapból. Az egyetlen jó jel, hogy mindeddig egy nagy távos versenyző se jött még szembe. Persze simán el is kerülhettük egymást, hiszen nincs megszabott útvonal.

Ezeken tépelődtem a Nagyrét magasságában, majd ahogy a főút aszfaltja mellett csörömpöltem a szerencsére elenyésző forgalom mellett. Aztán le tudtam térni balra egy gyengén kijárt ösvényre, amiről átvághattam a Fekete-fej oldalába a Szépjuhászné úton. Itt majdnem elhibáztam az utat, mert be akartam térni egy vízmosásba, ami emlékeim szerint elég viszontagságos. Viszont lehet, hogy simábban felvezetett volna a pirosra, mint az a cikkcakk, amit végül választottam. De néha a járt út előnyösebb, még ha hosszabb is. Itt éreztem először azt, hogy a hó nehezíti a járást, főleg ezeken a kevésbé frekventált utakon. A cipőm is kezdett átázni, a zoknim pedig nedvesedni. Fázni viszont nem fáztam a mínuszok ellenére, a pehelykabátot már a Kálvária-domb után ledobtam, mert majd megsültem benne. Elég volt a 2 réteg: aláöltőző és nem túl vastag futófelső felülre, téli futónadrág merinó boxerrel alulra. A sapka és a kesztyű szinte végig rajtam maradt, mint ahogy a csősál is. 

A Fekete-fej emelkedőjét nem sikerült továbbra sem megkedvelnem. A csúcson megtudtam, hogy előttem csak 9 BHMTCS-s járt itt. Fura, hogy eggyel se találkoztam. Nem tudtam, összesen hányan vagyunk, de ez az adat számomra akkor is megnyugtató volt, bízni kezdtem, hogy behúzhatom ezt még. A következő erőt adó momentum az volt, hogy a Cserkészpark melletti bicikliúton kocogva szembe találkoztam Fiala Petivel, aki szintén a hosszú távot nyomta, csak ellenkező irányból. Először majdnem el is mentünk egymás mellett szimpla udvarias köszönéssel, ennyire nehéz megismerni a régi túratársakat is sötétben lámpafénynél. Ami a telihold és hótakaró kombinációja miatt szinte fölösleges is volt. Ő azt mondta, hogy nagyjából 30 kilim van még hátra az ő verziója szerint. Ez megint kicsit elbizonytalanított. Az én verzióm szerint viszont 26-27 km van hátra és az egyértelműen jó jel, hogy a gyorslábúnak számító sporttárssal nagyjából feleútnál találkoztam. Mesélte, hogy eddig neki is ment minden rendben, én is mondtam, hogy nem lesz gond a Vihar-dombbal, ne aggódjon miatta. Aztán folytatta mindenki tovább a maga útját.

Kis ládikó, nagy meglepetés!

Innen már kezdtek sűrűsödni a találkozások mindenféle irányból jövő-menő fejlámpás egyedekkel, néha igazán nem is értettem a koncepciókat, de az ugye nem az én gondom. Meg a plusz csúcsot amúgy is sokan kihagyták inkább. Nekem viszont elengedhetetlen volt, hogy felkeressem, nagyon kellett az a plusz egy óra. A kis kitérő megérte az általa kapott időkeretet. A csúcs közelében találkoztam Palival és túratársával, ő tehát ennyivel hátrább volt Petinél. És még ő is biztos beér a hosszú távon. Ez az esemény is megnyugtatott, hiszen eddigre már bőven átléptem én is a 25 km-t. A csúcs letérőjét is még időben észrevettem, alig mentem túl rajta. És minő meglepetés várt az igazolóponton! Kis rózsaszín ládika, ami amint kinyitottam, zenélni kezdett. 

Sajnos nem tudom, melyik dal hangzott el milyen előadó tolmácsolásában, annyi biztos, hogy egy pasi énekelt és száncsengő biztosan volt a dalszövegben. Tehát nem a fenti nóta szólt. Mindenesetre engem az ideilló nóta és a meglepetés akkora gyermeki örömmel töltött el, hogy az utánam jövő túrázónak is lelkesen mutattam, mire képes a kis láda, ami még cukorkákat is rejt. Az utóbbi nagyon jól jött, mert már kezdtem eléhezni. Eddig mindössze a kis csokit ettem meg a Kálvária-dombon, meg sótablettákat kapkodtam bizonyos időközönként. Nagymestere vagyok a halogatásnak, mindig odázgatom a dolgokat. Végül már a Tarnai-pihenő felé tartottam, amikor előszedtem egy csontkeményre fagyott müzli szeletet. Sajnos csak egy kis darabkát tudtam magamhoz venni, a többi nem csúszott. A pihenő felé jártam a piros háromszög/zöld kereszt kombináción, amikor kisebb ismerős csapat jött szembe: Zsolt, Adri, Anett és Attila. Kicsit beszélgettünk, majd indultunk tovább, ki-ki a maga útjára. Csodálkoztak, hogy egyedül vagyok. (Én mondjuk nem annyira, elég rutinos magányos farkas vagyok már régóta, csak ezt mások nem annyira tudják...)

Ki gondolná, hogy a Zsíros-hegyen hot dogot sütnek

A pihenőnél a pecsét mellé járt megint egy Mars szelet, a pontőrök mondták, hogy próbálták melegen tartani. Ez azonban mégse sikerült nekik annyira, mert mikor meg akartam kóstolni, majdnem beletörött a fogam. Így hát megelégedtem itt is az egy falatkával. Elővettem inkább a gyümölcspürét. Bár jéghideg volt, mégis jól esett. Nem akartam ismeretlen utakkal bajlódni fel a Nagy-Kopasz felé, így a jól ismert és kijárt zöld háromszög felé vettem az irányt. A kilátóhoz most nem kellett kitérni, úgyis felújítják. Itt még mindig találkoztam úton lévőkkel, bár már szellősebben, mint eddig. Mostanra kezdett fogyatkozni a szembe jövők hada. Előzni nem sokan előztek eddig, ezért is lepődtem meg, hogy egyre közeledett egy fejlámpa, vele együtt egy barna széldzsekis terepfutó lány (ld. vérprofi terepfutó). Úgy hagyott ott mint a huzat, miután mondtam neki, hogy a kék kereszten érdemes menni lefelé, úgyis azon kell folytatni a Zsíros-hegy irányába. Pedig én is kocogtam... Bubu is érkezett hamarosan szembe, aztán evvel zárult is az ismerős túrázók listája. A Zsíros-hegy felé haladva még megelőztem egy nagyobb csapatot, aztán lassan elfogytak körülöttem az emberek megint. Cserébe a fellegekből egyre sűrűbben szállingózni kezdett a hó. Mire felértem a ponthoz, lassan súrolta a hóesés intenzitása azt a határt, ami még hangulatos és nem zavaró már. 

Behavazott zöld sátor a Széna-hegyen

A ponton várt a túra legszuperebb frissítőpontja, egy komplett hot dogos stand. Profi fullos hot dog készült seperc alatt, ami fontos volt, mert nekem minden perc aranyat ért. Kezemben a hot doggal indultam tovább, a kocogást most mellőznöm kellett egy darabig részben a hot dog, részben az emelkedők miatt. De pont jól jött ki, mert mire a hot dog elfogyott, az utóbbiak is véget értek és lehetett megint gyorsabb tempóra váltani. A Széna-hegyen a zöld sátrat nem volt nehéz megtalálni, ott volt pont az út mellett. Szegény pontőr lánnyal nem cseréltem volna, aki ott kuporgott a behavazott vackában. A sárga keresztről (a vele együtt haladó illegális kék keresztnek megint nyoma veszett ezek szerint) átváltottam kis időre a sárgával jelzett Fehér-útra, majd a Mária-völgy szekérútján csorogtam intenzív hóhullás közepette a Meszes-hegyi letérő felé. Ezt az ösvényt már jól ismerem régről, talán pont a Csanya féle Peakset futottam erre. És most pont Csanyához megyek pecsételni. A meszes-hegyi sátor talán még zordabb képet mutatott az előzőnél, Csanya se túl lelkesen nyúlt az itineremért – mondjuk a miértet teljesen át tudtam érezni. Mostanra már elég szellősen érkeztek hozzá delikvensek. Kicsit gondolkoztam azon, hogy mi történne, ha a meredek lejtő felé csattognék tovább mégis, vajon Csanya beszólna-e, de aztán rendes és környezettudatos túrázó módjára visszafordultam, hogy a Mária-völgy felé kanyarodjak majd az első adandó lehetőségnél. Itt kezdődött a mizéria a hómacskával, ahogy futottam a lejtőn, kezdte begyűjteni a havat a talpam alatt formálódó kellemetlen hógombóc formájában. Szerencsére a gombóc kis idő alatt összeroppant, majd aztán kezdődött elölről a jelenség, amíg le nem értem a völgybe. Talán a dőlésszög volt a ludas, mert a hátralévő úton később már csak elvétve tapasztaltam ugyanezt. 

Csanya sátra vs. Delta főcím - csak én látom a hasonlóságot?

Néha elgondolkodtam, hogy érdemes lenne-e átvágni a kőbánya környékén megint a Fehér-útra, de tudtam, hogy ez egyben plusz szintet is jelent, meg kevésbé járt utakat (ha egyáltalán vannak). Ugyan egyszer már másztunk itt át Petivel egyik privát túránkon, de nem emlékszem pontosan, mennyire volt viszontagságos, inkább nem vállaltam be a rövidítést. A völgyet viszont nagyjából végig tudtam kocogni. Elhaladtam a Mária-szobor mellett, amit egy perbáli kéményseprő állíttatott hálából azután, hogy szerencsésen megmenekült egy őt megtámadó vaddisznó elől. Aztán úgyis jött az emelkedő, mihelyt átváltottam a sárgára. A Zajnát intenzív, de rövid emelkedője volt az egész túrában a legkellemetlenebb élmény számomra. Nem emlékeztem tavalyról arra, hogy a kemény mászást kidőlt fák is nehezítették volna. Most azonban egyértelműen ott feküdtek az úton. A csúcson megint kaptam csokit, de meg se próbálkoztam annak elfogyasztásával. A pontőr srácok készségesen kikalkulálták nekem, hogy Nagykovácsiig 6 km van hátra, ami a nekem még hátralévő Nagy-Szénással pedig nagyjából 8 km. Akárhogy is számolgattam, ez azt jelentette, hogy nem muszáj már futnom, be fogok érni, ha tartok egy normális túratempót. Azért azon voltam, hogy minél hamarabb feljussak a hágóba a Szerdahelyi-vágáshoz. Onnan már csak a Kutya--hegyet és a Szénás kúpját kell kimásznom és ennyi volt mára az emelkedőkből. A közbeeső lejtőkön meg tudok hozni a tempón, szóval nem lesz itt gond. Amin meglepődtem, hogy két kósza túrázó/futó még mindig jött szembe a Zajnát felé tartva. El nem tudom képzelni, mi volt a túratervük és annak kivitelezése így sikerülhetett-e.

A behavazott Nagy-Szénáson már biztos voltam a győzelemben

Már rutinosan bújtam át a forgóajtó nyílásán, aztán nekiveselkedtem az utolsó számottevő kaptatónak. Az agglomeráció egész közelről mutatkozó fényei biztattak, hogy már nem kell sok a sikerhez. Ez már meglesz, fél vagy háromnegyed óra és célban vagyok. Pontosan 3 óra 52-kor álltam a Nagy-Szénás keresztjének tövében. Ekkor még volt 1 óra 19 percem hátra a szintidőből. Innen már hason csúszva is... Persze a trükkös szervezők a pontot nem a csúcsra tették, hanem a csúcs alatti esőbeállóba. Itt is járt volna csoki, de már nem éltem a lehetőséggel, hiszen most már negyed óra talán, és ehetek, amit csak akarok a depós csomagomból. Szóval mászhattam vissza a kék és piros közös szakaszán nagyjából az ikonikus kilátópadig és még kicsit tovább is, de onnan már lejtmenet következett egészen a templomig és a célnak otthont adó plébániáig a szomszédságban. Azt hiszem, a Piros 65 óta nem is jártam a pirosnak ezen a szakaszán, ami akkor számomra igen viszontagságos lemenetelt jelentett. Most azonban semmi baja nem volt a térdemnek és szépen haladtam lefelé a hegy tövébe, majd végig a falu néptelen utcáin. Az első busz éppen akkor érkezett a főúton, amikor ki szerettem volna kanyarodni oda. A templom felől már jöttek szembe a leendő utasok, a már végzett sikeres teljesítők. Egyik-másiknak gyorsan odaböktem egy-egy gratulációt, majd igyekeztem tovább, hogy meglegyen az az utolsó pár száz méter is. Mert azzal még adós vagyok ahhoz, hogy BHMTCS teljesítő legyek. Az, hogy leszek-e, most már nem kérdés. Mert lám, a hullócsillagok tényleg tudnak és teljesítik még az egyszerű túrázólányok kívánságait is. Nemcsak a vérprofi terepfutókét.

És megérkeztem

Búcsúzóul Csipitől még kaptam a hátamra egy „Marha” feliratú rajtszámot. Nem tévedés, akárhányszor benne vagyok valami hasonló őrültségben, mint ez a túra, pont annak érzem magam.

Az úton hajnali félhomály
A Hold az égen, a busz nem jár
Szürke ország, szembe szél
Magányos madár enni kér
Reggel harcba indulok
Megpihenni nem tudok
Lebegek két világ között
Otthonom ködbe vész

Ref.:
Tegyen erősebbé a tévedés
Tegyen erősebbé a szenvedés
Tegyen erősebbé a fájdalom
Ha nem pusztít el tegyen erősebbé

Senki nem jár az utcában
A templom ajtó zárva van
Elköltöztek az angyalok
Várnak rám de itt vagyok
Innen a lélek visz tovább
Véget nem érő éjszakám
Szerte foszlott álmaim
Szövöm össze a jövőt

(Intim Torna Illegál: Tegyen erősebbé)

Egy ilyen rendkívül gyönyörű, de egyben kőkemény kaland után, amit ráadásul végig teljesen pozitívan éltem meg, nehéz visszatérni a valós életbe. Még mindig teljesen a hatása alatt vagyok a túrának, főleg, hogy a masszív izomláz se nagyon akar búcsúzni tőlem még két nap múltán se. Még úgy se, hogy másnap rákirándultunk kicsit (alig bírtam felmenni az emelkedőkön, Peti biztos titkon mosolygott rajtam, mert ilyet is ritkán lát. 😃) És végre hull a hó és hózik szakadatlan annyi hómentes év után, a jövőt meg szövögetem ezerrel. Mert látok pislákolni valami gyenge fénysugarat az alagút végén, ami egyre vonz maga felé, még ha távol van is. Még távol, de egyre közelebb.

Strava-link: 

Bükki évzáró

 

A napsütésből szűk völgybe kanyarodik az autóbusz. Kis patak idomul a kanyargós országút aszfalcsíkja mellé, egyre meredekebben szaladnak az ég felé az utat szegélyező domboldalak. Nemsokára sziklatornyok magasodnak innen is onnan is fölénk. Egyre szürkébb, egyre ködösebb a táj, a nap nem tud átderegeni rajta. Összeszorul szívem, gombóc a torkomban, a szemembe könnyek gyűlnek. Már túl vagyok egy fél életen, de még mindig ugyanez történik, érkezzek zakatoló vicinálison, autóbuszon vagy autóval. Kisgyermekként alig vártam, hogy átzötyögve a Szarvaskő utáni kettős alagúton, átjussak azon a bizonyos láthatatlan határon, és belépjek az országba, amit úgy hívnak: Bükk. Minden ilyen nap külön ünnep volt. És ünnep ma is. 

Forgolódva álmatlan éjszakákon sokszor képzelem magam elé, ahogy lépdelek előre a néptelen kastélykertben, elhaladok a fára akasztott, valaha ebédre hívó hatalmas vaslemez gong mellett. Kis tarka házikók sorakoznak az út mellett, komoran és üresen tátong az egykori medence betonteknője a park kissé már elvadult fertályában. Csak megyek egyenesen előre a deszkákból ácsolt, kissé már korhadt hátsó kerítés felé. A kastélykerten átvezető turistaút kis ajtóhoz vezet. Kiakasztom a reteszt, kezem már a kilincsen, az ajtó egyet nyikordulva kinyílik. Kicsit tétovázva lépek ki rajta. Az előttem kirajzolódó sétány fölött hatalmas fák őrködnek, és mintha alázatosan fejet hajtanának előttem. A fasort úgy hívják, Grófné útja. Nem én leszek az első és az utolsó se, aki végigsétál rajta. Bezárom a kaput, ezzel egyben rázárom az ajtót mindenre, amit magam mögött hagyok odalent. Ami ott marad, azt már nem viszem magammal, nem cipelem tovább. Ide fölösleges dolgokat már nem hozhatok, nincs értelme, nem lesz szükségem rájuk. Az egyfajta átmenetet képező, civilizáció nyomát még éppen mutató telepített sétány vezet el abba a világba, ami sokkal egyszerűbb, sokkal letisztultabb de egyben sokkal kegyetlenebb is. 

A Grófné útja az emlékezés ködében

Hátra nem nézve kapaszkodom egyre feljebb és egyre beljebb. A rengetegbe, önmagamba, az emlékeimbe, gyerekkorom Bükkjébe. Most csak ketten vagyunk, én és a Bükk. Közel és távol sehol senki más. Ketten birkózunk egymással emelkedőkön, görgeteges, éles és csúszós sziklabordákon. Odalenn annyi minden megváltozott már, szinte alig lehetne ráismerni bármire is, ha az ember átaludta volna az elmúlt évtizedeket. Itt azonban lassabban forog az idő kereke. És ez így van jól.

Széles erdészeti úton a Szána-völgy felé

Ma új utakat választok. A kastélykerten már rég tilos az átjárás, talán a kis lécekből ácsolt kapu is elkorhadt már teljesen. Csak bennem létezik tovább, éppen addig, amíg élek. Történjen bármi velem, mindig ott lesz bennem, mint átjáró egy másik, szabadabb világba. Ahol mások, merem remélni, jobbak a törvények. 

Az egyre gomolygó köd próbál teret hódítani a Szána-völgyben

Ma a Szána-völgyet néztem ki magamnak, a ködös rétet elhagyva csak néhány métert teszek meg a sárga kereszten, máris elkanyarodok balra a szekérútra, ami hosszan kígyózva vezet a patak mellé. Még sosem jártam erre. A szekérút igen meredek, viszonylag hevenyészett, indákkal sűrűn benőtt útba torkollik. Nem torpanok meg, egyre hajt a kíváncsiság. Nekem ma odafent van dolgom. Lassacskán kiérek a ködtengerből, aminek az egyre gomolygó széle újra meg újra elnyeléssel fenyeget. Odafent azonban átdereng a felhőkön napkorong, mégha erőtlenül is. Még egy kevéske mászás és máris a Bérci út aszfaltcsíkját taposom. 

Kilátás a Bérci útról

A ködtenger felett A Leány-völgy fölötti kilátóponton

majd a Gerennaváron is

Kirándul a család. Teljes képtelenség időben útnak indulni három gyerekkel, de magasba törő tervek azért mindig vannak. Bálvány, Istállós-kő, Bánkút, Csurgó, Gerennavár. Ha lehet, ezek közül egyszerre több is kerüljön bele a túratervbe. És persze a rögtönzött túraterv mellé hatalmas hó is társul nehezítő körülményként, mert akkoriban még voltak rendes telek. Hótaposó gumicsizma, utcai bakancs, kordbársony nadrág alávett harisnyával, frottír zokni és az aktuális téli kabát, meleg sál, sapka és kesztyű. Szendvicsek a hátizsákban és egy termosz meleg tea. Papírtérkép. Ezekkel felszerelkezve küzdjük fel magunkat rendszerint 900 méter fölé, hogy aztán visszafelé menetrendszerűen ránk sötétedjen. Apám kezében lapos elemes zseblámpa, ha éppen nem érintkezési hibás, ad valamennyi fényt. Rójuk egyre a havas, csúszós szerpentint, talán már órák óta, az idő már rég elenyészett az éjszakában. Húgom folyton nyafog, az öcsém cukkolja, én meg egykedvűen baktatok előre, mint aféle unott kamaszlány. Csodálatos szép a havas Bükk, de azért nem bánnám már én sem, ha vége lenne az egésznek. Elérnénk végre valahára a Szalajka-völgy bizonyosságát, ahonnan már a falu füstje is érződik, meleggel és fénnyel kecsegtet. A téli éjszakában ebből van a legnagyobb hiány. A családi kupaktanács egyöntetűen leszavazza a rövidítést Szilvásváradra az erdei turistaösvényen keresztül minden egyes adódó alkalommal. Apukám hiába lobogtatja a papírtérképet érvként az egyébként észszerű javaslat mellett. Se a Gerennavár alatt, se itt a Szána-völgy közelében nem térünk le végül, hogy alig pislákoló lámpával pásztázva a behavazott ösvényt bukdácsoljunk lefelé, és esetleg elvétsük az utat. Maradunk a biztonságos, ámde igen hosszú szerpentinen, kanyargunk, csúszkálunk, talán most már egészen az idők végezetéig a végtelenbe nyúló Tótfalusi-völgyben. Ameddig élek, addig biztosan...

Téli éjszakákon támpontul például ezek a sziklák szolgáltak a hosszan kanyargó szerpentinen

Mély nyomokat hagyott bennem a Bükk. Már igen korán elkezdett munkálkodni bennem a hegyek csodálatos világa. Mostanra elég egy hívó szó és én nem vagyok rest órákat utazva, majd a teljes hétvégi felszerelésemet rejtő hátizsákomat cipelve küzdeni magam fel a fennsíkra, hogy csodát lássak. Egy sosem látott csodát, amire már régen szemet vetettem. Ez a csoda itt és most a Tamás-kői-átjáró. 

A Tamás-kői átjáró

Hibbey Albert erdőmérnök kopjafája a Tamás-kő szirtje alatt (itt szórták szét a hamvait)

Másnap egy sokkal hosszabb út vár majd. Átszelem ugyanis a hegységet keletről nyugatra, Miskolctapolcától Egerig haladva. 65 kilométernyi út, valamennyivel több mint 2000 méter szintkülönbséggel. Nem hangzik veszélyesnek, most már nem. Tortúra a neve ennek a teljesítménytúrának, beszédes név. Talán a hossza miatt hívják így, vagy amiatt, hogy ilyenkor esedékesek vidéken a disznótorok. Ha emberségesek lesznek az útviszonyok, nekem csak egy sima túra lesz, halotti tor nélkül. A szlogen lehetne hozzá a következő: "Ez egy könnyű túra, nem halsz bele." Viszont mindenféleképpen egy nagy felfedezőtúra lesz számomra az út, aminek nagyjából fele még ismeretlen előttem. Ami meg nem, annak van például olyan része, ahol tizenévesként jártam először és utoljára. Idestova több mint 30 éve. Nehéz kimondani, de ez az igazság. Ez még akkoriban volt, amikor a fennsíknak erről a részéről külön lapként adott ki térképet a Cartographia. Nem hagytam, hogy szüleim kidobják, máig őrzöm. És jól megőriztem ezúttal az emlékeimet is, mert amikor másnap, ragyogó napsütésben Mariannával rójuk a fennsíkot átszelő sárga kereszt ösvényét, most is ugyanaz a véleményem, mint jó 30 éve, amikor az egyik nyári szünidő egy részét Csipkéskúton töltöttük a lovarda mellett. Ez az út bizony a Bükk eszenciája. A klímaváltozás miatt megtizedelt, egyre fogyatkozó fenyvesek itt még tartják magukat, föléjük magasodva, mintegy óvva a töbröket, melyek alján itt-ott hó fehérlik. Pedig most olyan meleg van, hogy szinte az aláöltözet is lekívánkozik rólunk. Elég lenne egy póló és egy karszár. De csalóka ez, mert amint a hegy árnyékába fordulunk a verőfényről, máris szinte 10 fokot süllyed a hőmérséklet. Verő és árnyék, visszaköszönnek a bükki helynevekben, talán nem véletlenül. 

A Bükk-fennsík eszenciája

Kósza hófolt

Idei utolsó túrám ez a Tortúra, több már nem nagyon jön össze ebben az évben. Méltó lezárása ennek a szép és majdnem csorbátlanul kerek sportévnek. Mint ahogy a Zsidó-réten küzd egymással a köd és a napsütés, úgy gomolyognak bennem az idei emlékek. Mindössze egy kudarcom volt, a Kazinczy 200. Minden más sikerült, a kőkemény Szondi is, amibe tavaly beletörött a bicskám. A Mesterhármasnak egy harmada is megvan. Bár amúgy meg valószínű, hogy sosem lesz teljes Mesterhármasom és sikeres Kazinczy 200 teljesítésem se. Ez az év sok dolgot eldöntött ugyanis. Bajnoksági részvétel se lesz jövőre. Nem az ottani kudarc miatt, inkább amiatt, mert túl nagy kötöttséget jelent számomra és túl sok benne a nyári futam. A nyár sajnos nem az én évszakom, erre is fény derült. És az is biztos, hogy mielőtt elindulok a bajnokságban esetleg újból, már tudnom kell 200 km-es távokat teljesíteni. Különben semmi esélyem, a csapatom is lehúzom a gyenge szereplésem által. Nekem a nyár szinte holt szezon lesz a jövőben a lábam miatt. Amíg ezekre a rejtélyes kiütésekre nincs biztos gyógyír. Maximum olyan túrákra megyek, ami kuriózumnak számít vagy ahol még nem voltam vagy ami nagyon a szívemhez nőtt. Fölösleges kísérteni a sorsot. Nekem máshol és máskor kell építkeznem. Különutas vagyok, itt is, megszokhattam már volna. A 200-at azért ismét megkísérlem majd. A terv már kész, olyan sokat nem is kell talán már várni erre. 

A Zsidó-réten

De most még mindent elfed a jövő homálya, éppen úgy, mint a Tar-kőn a Bükk völgyei felett gomolygó ködtenger a kilátást. Csak néhány méter kellene ahhoz, hogy kikandikáljon a hegy sokat látott konok kőfeje a paplanból. Most azonban tovább alszik, nem törődve a panoráma után áhítozó aprócska koloncok kívánságaival. 

Kilátástalanság a Tar-kőn

Az enyém éppen az, hogy Marianna is felérjen, de úgy tűnik, hiába várok. Nekiiramodok jobb híján a lejtőnek. Innen már ismerem jó darabon az utat, nincs mit nézelődnöm, akár futhatok is, ameddig csak bírom. Még pár óra és úgyis leszáll az éj. Mindenhol emlékek: a tavalyi LeFaGySz, sok évvel ezelőtti havas telelés Tamás-kúton pont azon az ominózus behavazott március 15-én, bivakolás az esőházban a Hereg-réten, hosszú hétvége Várkúton egy vidám túrázós társasággal. Egyik túratársnak említem, hogy fiamról is az egyik kedvenc fényképem pont itt készült a Tar-kőn 2-3 éves korában: babakocsival jártuk meg az utat Szilvásváradról.

Egyszer itt aludtunk néhány éve

A Bükk már csak ilyen. Valahol sajnálom, hogy a fele úton már túl is vagyok, de azt se bánom, ha a sötétben gyorsan fogynak a kilométerek már. Sajnos Várkút így se nagyon akar megkerülni az éjfekete rengeteg mélyén. A beharangozott meredek és köves lejtő a Nagy-Egeden fele olyan veszélyes, mint amilyennek sejtettem, némileg még futható is. Aztán már csak a város érhálózathoz hasonló utcáin kell becsorogni annak szívébe, a Dobó térre. Itt, a nyüzsgő karácsonyi vásár közepette dől el egyértelműen, hogy ez a túra is véglegesen a szívemhez nő. Bár teljesen tájidegen vagyok, ahogy saras terepfutóruhában szelfizek a szánt húzó fényszarvassal, haszontalanná vált túrabotjaim lóbálva. Furán néznek rám a forralt bort kortyolgató karácsonyozók, ahogy a patak menti bicikliúton döcögök tova, hogy aztán megint megtorpanjak a következő attrakciónál, a fényautók felvonulásánál, majd a korcsolyapályánál a hangulatos Érsekkertben. Itt már tényleg csak száz méterek választanak el az idei túraévem végétől, amikor is tétován próbálok kijutni egy korcsolyapálya vonzásköréből, ahová véletlenül bekeveredtem. Meredten bámulom a térképalkalmazást, közben török előre, ki a kölcsönzőrészlegből, rá a futópályára, majd keresve a sportcsarnok bejáratát. 

Az utolsó, már a Török-úton éppen még világosban készült képpel búcsúznak a kövek

Hát ennek is vége, célba értem! Idén már sokadszor. Csak százason 15-ször, ami majdnem a tavalyi szám duplája. És ebből több jócskán 100 km feletti táv került teljesítésre: Mátra 115, közel 140 km a Kazinczyn, Kohász kék 125, Szántó 150. Egyértelműen eddigi legsikeresebb sportévem van mögöttem. Holott a futás szinte már teljesen melléktevékenységgé vált, az év végére még egy maratont is összehoztam. És ami az eredményeknél talán még fontosabb, rengeteg új ismerőst, túratársat, remek sportembert ismerhettem meg idén is. Úgy érzem, otthonra leltem ebben a közegben, ahol még létezik összetartás, önzetlenség és bajtársiasság, annak ellenére, hogy mindannyiunkat egyéni célok hajtanak. Sokan jelen voltak közülük itt a Bükkben is, és kissé bánom, hogy alig egy maroknyi emberrel sikerült csak találkoznom most. Biztos nem segített ezen a korai indulásunk, a kezdeti kényelmes, a Bükk csodáit élvezni engedő tempónk, a fölösleges kanyarunk Bánkútra, majd a hirtelen tempóváltásom a Tar-kőtől. De most ez így esett jól, így volt megírva.

Tájidegen elemként az egri karácsonyi vásár forgatagában

Talán egy bejegyzést fogok még írni ebben az évben a blogon, vagy idő híján jövőre évkezdésnek, egy kis statisztikát az idei évről. A jövő évi bakancslista már alakulgat sok-sok túrával de bajnokság nélkül, lesz rajta nagyjából ugyanennyi százas, sőt egy vagy két próbálkozás a 200 km-es távval is. Mindjárt január első hétvégéjén még távolabb merészkedek az eddigieknél: ugyanis várnak a Budai-hegység még távolabbi csúcsai. (Miután pancser módon sikerült véletlenül ezt a verziót bejelölnöm és nem néztem vissza, mire is jelentkezem. De hát egy életem, egy halálom... és amúgy is tervben volt.) Reményeim szerint a jövő évet is ugyanevvel a látványos és remekül megszervezett túrával zárhatom majd.

Egy boldog teljesítő a sok közül

Már csak amiatt is, mert van még mit javítanom a célidőmön.

És amiatt, mert itt ilyen kedvesen mosolygós szendvicsek várnak:

Strava-link:

Vannak zenék, amik régi emlékeket hívnak elő bennem. Ez a kamaszkoromban sokat hallgatott szám nekem pont a téli bükki túráinkat idézi, talán a dérverte ág és széltépte hang miatt. És amiatt a bizonyos kapu miatt a kastélykertben, amin mindig beléphetek, ha unom már ezt a steril életet:

Zarándoklat a Kisalföldre

 

Egy dolog nem szerepelt az idei bakancslistámon biztosan: hogy lefutok egy maratont. Egyrészt nem fért bele a komolyabb felkészülés a napirendembe, másrészt már teljesen belenyugodtam, hogy 5 órásnál jobb maratont úgysem tudok futni, hiába töröm magam. Az idei futásmennyiségem meg végképp nem is elég egy maraton abszolválásához és akkor az edzésminőségről még nem is beszéltünk. Ha valamit szívből utálok, azok a tempófutások és a résztávozások, valamint az intervallumok. Nyilván, ha valaki kihagyja ezeket az edzéstervéből, az ne nagyon számítson gyorsulásra. Az idei edzéseimnél azonban nem csak ezeket az edzésfajtákat mellőztem. Az egy évben futva megtett kilométereim száma is jelentősen lecsökkent az előző évekéhez képest. Az ember mindent nem akarhat egyszerre: A hosszútávú túrabajnokságban való részvétel feltételezi, hogy valamennyit próbáljon regenerálódni az ember egy-egy hosszú túra után, illetve inkább két, esetleg szorosan egymás után következő ultratáv között. Bár szeretek aktívan regenerálódni, de azért mindent kihajtani magamból egyáltalán nem lenne egészséges. Így hát vissza kellett vennem az iramból a futás terén, hogy a hosszú túrákra tudjak koncentrálni. Nem erőltetem se a mennyiséget, se a tempót már, ezen a korszakon már túl vagyok. A megszokott terepem, az abszolút komfortzónám mostanában a fun run, annyi kitétellel, hogy lehetőleg terepen, némi szinttel legyen meg a móka. És ez előreláthatólag jövőre is így marad. Bár egy régi osztálytársam, aki egyben futótársam is (tavaly négyes váltóban is futottunk együtt a Budapest maratont), volt olyan kedves és azt mondta, hogy én ezzel a kondival bármikor simán lefutok egy maratont. Mindössze két szóval vitatkoznék ebben a megállapításban: a bármikorral és a simánnal. Ha legyaloglásról lenne szó, akkor ugyanevvel a kijelentéssel teljesen egyetértenék, hiszen 40 km gyaloglás már tényleg rutinfeladat számomra. Talán egy félmaraton lefutása is (akármilyen rossz időeredménnyel, tegyük hozzá). De a maratonfutás azért nekem is súrolja a határaimat és aki olvassa a beszámolóimat, tudhatja, hogy sose futottam jó és könnyű maratont. Azt megelőlegezem, hogy most se sikerült. 

Ami viszont szerepelt az idei bakancslistámon, az az volt, hogy végre elmegyek egy Orbán Imre túrára. Hallottam róluk jót-rosszat vegyesen, de leginkább vonzó Imre túráiban az volt, hogy sokszor olyan vidékre kalauzolnak, ahová átlagturistának eszébe se jutna elmenni kirándulni. Még a Geogos időkben szemet vetettem a kuriózumnak számító, minden mainstream helyet kerülő útvonalaira. Mivel tavasszal Imre sajnos törölte azt a túráját (Nagypénteki keresztút), amit tavaly kinéztem magamnak, aztán a bajnokság közepette a legkisebb gondom az volt, hogy lessem a naptárban a túráit, úgy tűnt, az idei virtuális bakancslistám eme pontja áthelyeződik a következő évre. De aztán közeledett ez a  hétvége, amikor is kiderült, hogy Peti megint dolgozni fog, én meg szabad vagyok, mint a madár, ráadásul mégse lesz partizán rendezésű Teslácka Pozsonyban, amire esetleg elmennék. Megnéztem tehát, mi van a mi jó kis TTT naptárunkban. Mindösszesen két túrát találtam a már-már megszokott bőség helyett: a Vulkántúrát és egy Imre túrát a Kisalföldön. Igazából nekem semmi bajom a Vulkántúra útvonalával, nehézségével, sőt a Börzsöny Akciócsoporttal se, de ahogy egyre közeledtek a nevezési határidők, egyre kevésbé fűlött a fogam ahhoz a tömeghez, ami a Vulkántúrán meg szokott jelenni. Viszont egyre több kedvem lett elmenni egy olyan vidékre, ahol még a madár se jár. Valahogy ehhez az adventi időszakhoz inkább illik az elcsendesedés, mint a harsány sokadalom, főleg úgy, hogy valódi zarándokutakon mélyedhetek magamba. Végül az döntötte el véglegesen, hogy hova menjek, hogy vettem magunknak koncertjegyet estére (ha már tavaly a Teslácka miatt kimaradt). A Vulkánon nagyon össze kellett volna kapnom magam, hogy olyan hamar célba érjek, hogy a koncertig még haza is tudjak menni átöltözni. Jó eséllyel nem is sikerült volna. Az igaz, hogy a Kisalföldön is szedni kellett a lábamat ehhez. A végén annyira sikerült, hogy véletlenül lefutottam egy maratont vagy valamivel többet is.

Szent Jakab útján

A már-már kellemes időpontban történő keléssel elérhető, 6:29-kor Kelenföldről induló vonatra a peronon várakozva dőlt meg az a meglátásom, hogy ide úgyse jön senki, mivel nagyjából mindenki a Vulkánon lesz, aki a túrázó- és terepfutóvilágban él és mozog. Máris rám köszönt Kotlár Laci. Ami azt jelenti, hogy Anna is megjelenik hamarosan. Nem beszélve a vonatra váró többi gyanús túrázó külsejű egyénről. Érkezik a szintén közel lakó Kreiter Balázs is, majd Dienes Áron is. Végül a helyjegyekkel nem törődve Áronnal, Lacival és Annával kiválasztottunk egy szimpatikus négyes ülést és végigcsevegtük az utat Győrig, ahol át kellett szállnunk. A soproni GYSEV szerelvényen már öten ültünk együtt, aztán megdöbbenve láttam, hogy Kónyon szinte ki is ürült a vonat, kisebb menetoszlop vonult az állomás mellett parkoló bordó Suzuki Liana irányába, ami a túra rajtját jelképezte. És akkor még voltak túratársak is, akik autóval érkeztek. 

Kóny határában kereszteztük az M85-ös autópályát

Viszonylag az oszlop elején haladva hamar sikerül elrajtolnom. A mai tervem az, hogy ameddig csak bírok, futok, hogy minél korábbi vonattal jöhessek vissza Győrből. Persze, ami látnivalót az útvonal csak kínál, megnézem mind közelebbről is, legyen az a Fehér-tó melletti madárvárta, a lébényi román kori templom vagy Radnóti Miklós emlékhelye. Ha a templom nyitva lesz, akkor veszek akár belépőt is, mert utoljára már elég régen voltam bent. A Kisalföldön nem járok minden héten, sőt, be kell valljam, még sosem túráztam ezelőtt ezen a tájegységen. Arra nem számítottam (és milyen jól is tettem), hogy a Kisalföld olyan eget rengetően izgalmas hely lesz, nagyjából úgy lőttem be, hogy a táj az Ország közepe 120 alatt látottakra, valamint az untig ismert moravici határra fog hajazni. Ami valljuk be, nem a legváltozatosabb hely a világon. Ezen a ponton kicsit már kezdtem bánni, miért nem a Vulkántúrán indultam... Mindehhez társult egy olyan búvalbélelt szottyos idő, ami legfeljebb Hany Istóknak a komfortzónáján van belül: ameddig a szem ellát, szürkeség, köd, az égből meg szitál valami istenverte nyúlós nyavalya. Addig még viszonylag istenes a dolog, amíg a falu aszfalttal borított utcáin követjük a sárga turistajelzést, mely egyben a Szent Márton zarándokút is, de vajon mi vár kint a földeken átvezető dűlőutakon? Mikor egy hete Moravicán jártam, se volt kedvem kimenni a határba futni, hogy garantáltan nyakig sáros legyek és még haladni se nagyon tudjak (a saját limitált képességeimhez mérten se). 

A bús, borongós, baljós, bánatos időjárás nem szegi a túrázók kedvét

De most egyelőre a falu szélére érve a legkisebb gondom az, hogy mekkora lesz a sár odakint: az aszfaltos út balra egy gazdasági udvarba vagy ipartelepre kanyarodik, jobbra meg a vasúti töltés magasodik, tövében egy kerítéssel. Ott egyenesen kéne a térkép szerint tovább menni a töltés és a kerítés közti szűk vonalon, magas vizes fűben. Út sehol. Még rajtam kívül téblábol körülöttem pár túrázó szintén tanácstalanul. Végül egy idősebb bácsival úgy döntünk, a töltésen lesz talán egyszerűbb a kívánt irányba evickélni fővesztés és egyéb életfunkciók elvesztésének terhe mellett. Szerencsére nemsokára kiderül, hogy csak rövid szakaszról volt szó, hiszen a kerítés nemsokára véget ér és balról a töltés mellé becsatlakozik egy mezőgazdasági út. És az pedig egész jól járható, azaz futható. Az imént lehagyott bácsi még bőven valahol a töltésen, a sínek mellett bukdácsolhat, amikor én már egy szál magamban, vélhetően a mezőny legelején robogok és egyre várom, mikor fut el majd mellettem Balázs. De Balázs nem jön. Viszont átkelve az autópályán, küzdve a pálya túloldalán terpeszkedő mérhetetlen sártengerrel feltűnik, hogy a távoli kiserdő felé mintha egy fekete alak is tartana rajtam kívül. Mintha kicsit közelednék is hozzá. Persze túl nagy iramban haladni itt lehetetlenség, néha majdnem elmerüléssel fenyeget az ingovány, amitől a majdnem vadonatúj, nem oly régen még mentazöld színű és makulátlan Pegasus trailemet csak kis híján sikerül megkímélnem. Majdnem ott végzi a felbugyogó híg barnaságban, ha nem jól sikerül eltalálnom a lépést. Úgy kell kisakkozni mindig a következőt, de nem és nem, a futásból ennek ellenére se engedek. Akármilyen lassú is, akármilyen szenvedős, de legyen futómozgás, ha már elkezdtem. És ez az a szituáció, amikor nagyon is jól jön, hogy viszonylag sokat futok ilyen lassú tempóban megszólalásig hasonló terepen. Még ez a sárdagasztás is ismerős, de azért szeretném, ha nem tartana sokáig már. Egyébként meg minden teljesen ugyanolyan, mint odaát a Vajdaságban: megművelt földek, dűlőutak, erdőfoltok, menekülő őzek vagy nyulak – a köd és vaksiságom folytán nem nagyon kivehetők. Ha nagyon elkalandoznak a gondolataim, még egy-egy pillanatra azt is hihetem, hogy ott vagyok. Az előttem haladó fekete alak is egyre jobban körvonalazódik, úgy tűnik, nem kósza mezőgazdász, hanem maga is túrázó és a turistautat követi. Jó eséllyel ő is kocog, mert nehezen tudom beérni. Már mindjárt befogom, de sajnos kell egy kis kitérőt tennem, mert hív a természet, ráadásul a rám melegedett kabátszerű felsőmtől is éppen ideje megválni. De ami késik, nem múlik, még néhány perc és odakerülök az előttem kocogó túratárs mögé, aki meglepetésemre maga Pető Sanyi. Megköszönöm neki a még Tolnában megtalált poharamat, aztán nála egy picit gyorsabb tempóban haladok máris Fehértó település első házai felé. 

Fehértói életképek

Külön albumot lehetne szentelni a karácsonyi installációknak

A faluban látott takaros, giccses vagy éppen jópofa dolgok egy-egy fotószünetnyi szusszanásra ösztönöznek, aztán felveszem újra a ritmust és haladok előre a tracken. A következő megállóm a Fehér-tó mellett a madárvártánál van: fel is mászok a kilátóra, bár túl sok kilátásban nem reménykedhetek. Előttem a vízfelületen ennél a látótávolságnál és ennyire hiányos ornitológiai tudás birtokában nehezen azonosítható nagy fehér madarak tanyáznak. 

Fehértó temploma

Tanya a település határában

Fehér-tó madárvártával

és madárvárta nélkül

Miközben bámulom a magasból a nagyjából semmit, Pető Sanyi elhúz. Aztán felveszem a ritmust és a nyomába eredek az előbbi sártengernél sokkal jobban haladós murvás úton. Megint üdvözlöm Sanyit, vélhetően nem utoljára (de igen). Menet közben még történik egy kis fényképezős intermezzo néhány szürkemarhával, melyek közül egy erősen várandós állapotban van. Aztán újabb település, Győrsövényház határába érkezem. Itt kis kitérőt teszek a templomhoz, csak amiatt, mert az is benne van a trackben. Ezt most szigorúan vesszük! A faluból kikanyarodva hosszan a műúton kell futnom, ami a sárnál sokkal kellemesebb ugyan, de a forgalom miatt nem annyira barátságos. Így hát a kék, nemrég turizott Burgenland Extremes sapkám (miket nem talál az ember!) inkább lecserélem egy szintén frissen turkált neonsárga fejpántra. A sapkát, bár még nem teljesítettem az ominózus, de csillagászati árszabású  túrát, itt és most már hordhatom, hiszen egy karnyújtásnyira vagyok a helyszíntől, másrészt a táv már többszörösen is a birtokomban van. Az a felfogásom – bár lehet, hogy rosszul gondolom –, hogy ilyenkor már nem szégyen idegen tollakkal ékeskedni. 

Bámul mint borjú a nyakig sáros terepfutóra

GyőrsövényHÁZ

Harangláb Győrsövényházon

Téliesített bejárat

A Rábcán való átkelésnél készítek egy szelfit, aztán hajrá, gyerünk tovább. Látom, hogy Sanyi, azaz egy fekete figura, ha nem is szorosan, de jön folyamatosan mögöttem. Ha megelőz, hát megelőz, semmi gond. Nem verseny ez. Pörögnek a kilométerek, lassacskán beérek Lébénybe. Egy idős néni kedvesen gratulál nekem: lehet, hogy valami Lubics Szilvi félét lát bennem, ha egyáltalán hallott már ultrafutókról? Mondom is neki, hogy innen még sok van hátra (bár az Szilvinek már gyerekjáték lenne, de nem nekem...). Mindenesetre a templom az majdnem a féltáv, azaz közel egy félmaraton. Vajon Imre ott lesz-e? Egy kanyarnál elhagy egy futó. Nem a helyes irányba fut, de mégsem kiabálok utána, mert ki tudja, hogy a túrán van-e. Lehet, hogy csak egy falubeli edz pont itt. Öreg hiba, mert a srác is túrázó. Korrigál, aztán majdnem egyszerre érünk a bordó Suzukihoz a tekintélyes méretű templom mellé. 

A Rábca hídján

Lébénynek is megvan a karácsonyi kirakatvására

Imre csodálkozik, hogy ennyire gyorsak vagyunk, mondja, hogy nincs sok esélye, hogy Győrben át tudja adni majd  nekünk a díjazást, így inkább megteszi most. A mezőny végét ugyanis be kell várnia, akik lehet, hogy 3 körül fognak ideérni. A templomot pihenésképpen körülsétálom és készítek pár fotót. Sajnos zárva, így belülről nem tudom megnézni. Így hát spurizok tovább azon tanakodva, álljak-e meg valahol folyadékpótlást vételezni. A Cedevitám még bontatlan, az izotóniás italomnak eddig nagyjából a felét ittam meg. Így nem látom indokoltnak a megállót. Jó eséllyel a célig már nem lesz lehetőségem a vásárlásra, tehát a döntésemnek súlya van. Azaz lesz akkor, amikor pár kilométerrel odébb meglepődve látom, hogy az izotóniás softkulacsom sehol sincs. Egyszer már a falu felé is megpróbált meglépni, így hát beljebb gyömöszöltem a mellényem zsebébe. Nem is értem, hogy tudott kiesni. Lehet, hogy akkor tűnt el, amikor eltettem a díjazást. Visszafordulni érte már nem fogok, majd megpróbálom kihúzni a szerb italporos készítménnyel, ami még egy fél liter sincs. Ha esetleg nagyon besavasodnék, majd sétálok, nem bűn az. 

A másik futó már jól lehagyott, éppen csak látótávolságban van, amikor már kifelé tendálok a faluból egy szerencsére leaszfaltozott úton. Aszfaltnak ritkán örülök ennyire. Egy lovastanya mellett haladok el, majd egy kanyar után méhkaptárok sorakoznak egy tanyaépület mellett. Ilonamajor a szállás neve. Most már a Szent Jakab zarándokút porát, azaz sarát taposom, időközben rátértem erre a Szent Márton zarándokúttól még a templom környékén. Semmi jelzésnek nem látom nyomát, a telefonomra kell hagyatkoznom a tájékozódásban. A tanyaépület után átvergődök egy rövidebb saras etapon, majd a Rábca gátján visz tovább a zarándokút Győr felé. 

Kisjézusra várva

Lovak a Szent Jakab út mellett

Innen kezdődik a vessző- avagy gátfutásom

Az egyetlen jelzőtáblát ennél a kereszteződésnél láttam, bár az is lehet, hogy nem voltam elég figyelmes. A réten a távolban őz legelészik, de nekem az ellenkező irányba visz az utam, így nem zavarom a táplálkozásban. Ahogy haladok előre a gáton, kezdem utolérni méterről méterre az előttem kocogó sporttársat. Szembe biciklis jön, köszöntjük egymást. Hamarosan meg is történik az előzés. Panaszolom az ismeretlen srácnak, hogy úgy tűnik, elhagytam a kulacsom és pár deci folyadékkal kell kihúznom a végéig. De megnyugtatom, hogy baj azért nem lesz, vagy megpróbálok szerezni, ha meg nem megy, majd lassítok a már úgyse túl gyors tempón. Pedig még a templomnál dicsért meg, milyen jól nyomom. Szerintem meg gyalázatos tempóban... de ház ez van, nem is akarok gyorsítani, így pont jó most. Azonban érzem, kezd bedarálni a gát monotonitása. Valamit kell tenni ellene. Számítottam erre, bár nem vagyok rutinos gátfutó, így hát előszedem a varázsszert, a fülesemet. 

Irfan: Rusa

 

Русо, малка моме,

що си уникнала?

Що си уникнала,

ничком погледнала?

Kis szőke lány,

Miért futsz el?

Miért menekülsz,

A földre nézve?

(szabad fordításban)

Kezdődjön akkor a buli! A zene mindig feldob, máris visznek magukkal a szintiszólamok vagy éppen a gitárszólók és a dobpergés. Ahogy azonban egyre nyúlik a véget érni nem akaró gát a végtelenbe, kezd az az érzésem lenni, hogy a lejátszási listámra nagyjából bármelyik általam kedvelt stílusból, legyen az metál, folk, elektro vagy szintipop, valahogy sikerült összeválogatnom a dark beütésű darabokat. (Van egy elcseszett zenei ízlésem, na...) Ami egyáltalán nem lehangoló, mert kitűnően illenek a borús hangulatú, sejtelmes, néhol baljós mocsaras környezethez. Talán leginkább a bolgár elektro-akusztikus, kissé medieval hangulatú világzenét játszó zenekar (Irfan) darabjai illeszkednek az ingoványos miliőhöz, az éterien tiszta szoprán énekhang szinte előidézi a ködfoszlányokból előlibbenő lápi tündéreket. Az alkalmazás algoritmusa meg olyan gyakran váltogatja az előadókat és a stílusokat, hogy nem volt időm megunni a zenehallgatást a nagyjából másfél óra alatt.

Leány a gáton

Őzike, őrzik-e?

Gátőrház vagy tanya?

Gátmenti láp

A külvilágban nagy változatosság nem volt: egyszer keresztezte a gátat előttem egy tétova őzike, volt, hogy csatorna fölött haladtam át és megszemlélhettem egy-egy vízvédelmi műtárgyat, a Börcs előtti nagy kanyar előtt pedig egy újabb tanya mellett futottam el. Ez a leghosszabb gát mintegy öt kilométernyi volt, de nemsokára következett a második felvonás. 

Itt egy kissé elgondolkoztam, hogy lehet, hogy érdemes lenne egy kis kitérőt tenni a faluba valami folyadék reményében, de mivel nem voltam biztos abban, hogy bármit is találok nyitva és kispistázni se akartam, maradtam a gátrendszer vonzásában és a maradékomat éltem fel. Szerencsére egy tábla jelezte, hogy a bicikliúton maradva Győr már csak 11 km. Nekem se lehet hátra sokkal több. A következő, mintegy két kilométernyi gáton a szivattyúházból kialakított Lesvári múzeum mellett haladtam el éppen ott, ahol a gát a Lesvári csatornát keresztezte. Még szintén az egykori Szentkeresztpuszta nevű uradalom részét képező későbbi Dózsamajor egy másik épületénél egy újabb érdekességre bukkantam, méghozzá egy Erzsébet királyné ligetre. 

Lesvári múzeum a Kepés-Lesvári-csatornánál

Erzsébet királynénak errefelé sok fája van

Erzsébet királynét a magyarok igencsak kedvelték és tragikus halála után előszeretettel ültettek emlékére fákat vagy facsoportokat a Monarchia területén. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter még rendeletet is kiadott fák e célból történő telepítésére. „Mert a kinek bölcsője ott ringott egy erdőkoszorúzta tó bűbájos partjain; a kinek kedélye annyiszor vidult fel erdeink zugó fái közt és a kinek sebzett lelke oly édes enyhülést talált távoli vidékek mythoszi ege alatt magasba nyuló százados erdők mélyén; a ki a természet szépségeinek oly csodálója volt: annak emlékét fák millióinak kell hirdetni; annak tiszteletére, mint az ó-kor mesés világában, szentelt berkeknek kell támadniok, hova áhitattal közeledjék az utas; hol a fáradt vándor a nap heve ellen enyhelyet találjon s nemes érzelmekre gerjedjen a lélek!

Én bizalommal intézem azt a kérést a magyar társadalomhoz, hogy dicsőült Királynénk emlékezetére emlékfákat ültessünk!”

Kis félős kutyus

Így aztán ország- és Monarchia-szerte ültették a községek, hivatalok, egyházak, iskolák, sőt még a vasúttársaság is Erzsébet királyné fáit, ligeteit, elsősorban olyan fafajtákból, amik a szomorúságot, bánatot jelképezték leboruló koronájuk által vagy éppen hosszú életűek voltak. Ezek közül néhány még ma is létezik. Erzsébet királyné emlékfával először az Országos kéktúra mentén, az ablánci malomcsárdánál találkoztam. Egyik legérdekesebb mementó az az E betű, ami Csontváry Kosztka Tivadar Selmecbánya  látképe című festményén tűnik fel az egyik hegyoldalban, is egy ilyen, a királyné emlékére kialakított, nevének kezdőbetűjét formázó erdőrészlet. Itt a ligetet magába foglaló tanyánál egy kis loncsos-bozontos kutyus szaladt elém, nem tudva, hogy ugasson engem vagy inkább féljen tőlem. Én ezzel ugyanígy voltam, megsimogatni nem mertem, de azért pár kedves szót szóltam hozzá, mielőtt továbbiszkoltam a gáton.

Amikor a fotómodellem elszáll

Egyre közeledtem az M1-es autópálya alatti átjáróhoz, aztán hamarosan elértem a vasúti híd alatti átjárót is, ami az előbbinél sokkal hangulatosabb volt. Még jutott néhány gátszakasz a régi, Abdára vezető 1-es útig, majd egészen Győr széléig, de előtte még kellett tennem egy aprócska kitérőt a gát mellé. Mert itt található szintén egy tragikus sorsnak emléket állító sírhely (a helyiek így nevezik, bár a költő valós sírja a Fiumei úti sírkertben található). Radnóti Miklóst és munkaszolgálatos társait itt érte a náci katonák végső lövése. Nyolcadikos koromban nagyon közel kerültek hozzám a költő versei, így, bár megszakította futásomat ez a néhány lépcsőfoknyi letérés a gát mellé, mégsem éreztem hiábavalónak. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...” azóta is kívülről tudom idézni a versnek sorait és igen, nekem e tájék nagyon is sokat jelent, még ha szomorú is az apropója. Az emberiség sajnos meg azóta se tanulta meg a leckét, nézzünk csak körül a világban!

Hozzánk, ultratávosokhoz Radnótinak egy másik közismert költeménye is igen közel áll, sőt még annak a címe is, az Erőltetett menet:

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer...”

Bár ez a költemény egészen másról szól, más apropóból íródott, mintegy előre megjósolva azt, ami itt a költővel történt az abdai határban, talán a mai korban mégis mi is azok között vagyunk, akik legjobban át tudjuk érezni ezeket a sorokat.

Az autópálya alatt

És a vasúti hídnál

Én sem merek maradni, pedig most egy egy viszontagságosabb szakasz jön megint, hosszú gát murvaborítás nélkül, csak keskeny ösvényke a vizes fűben. A Gore tex a cipőmben kezdi feladni a harcot. Mégis szerencse, hogy Peti rábeszélt otthon, hogy ezt a cipőt húzzam. Sajnáltam felvenni és rögtön összesározni már a második viselésnél, de eddig legalább megúszta nagyjából szárazon a lábam. Az emlékhelytől a Győr melletti Pinnyéd széléig még két kilométer van, nehéz már kitartani, mégis muszáj. Próbálom ösztönözni magam: minél nehezebb a futás, annál inkább bulizok az éppen aktuális zeneszámra. És csak eljutok a gát végére. Innentől már végig aszfalton haladhatok, ami most könnyebbség, bár a lábaim már nehezebben pörögnek. Ultramodern sorházak, lakóparkok itt és ott, körforgalom, buszmegálló, csupa urbánus díszlet. Jó lenne pihenni egyet, de nem lehet, menni kell, futni kell tovább. Ez is egyfajta erőltetett menet. Nemcsak a lábaim akarják beadni a kulcsot, a füles is sztrájkolni kezd. Inkább lekapcsolom a zenét. Egy a város szélén kialakított nagy sportközponthoz érek. A Szent Jakab út innen élesen  balra kanyarodik a Holt-Rábca partjára, hogy a Kispásztor utcába betérve aztán bevezessen Győr városába. Minél beljebb rágom magam a város szíve felé, annál nagyobb a nyüzsgés és a forgalom. Egyre több a patinás épület, érdekes látnivaló, de ezekkel törődni legfeljebb egy gyors kép erejéig van időm. Majd legközelebb! Győrbe érdemes lesz még eljönni máskor is. 

Radnóti emlékhely Abda határában

Most már teljesen fölösleges azon is töprengenem, hol szerzek folyadékot magamnak, már csak percek kérdése, és befutok a pályaudvarra, ahol a túraútvonal végződik. Aztán lehet enni és inni, illetve bármit csinálni, amire marad idő a legelső vonatig. Áthaladok a Rába kettős hídján és szigetén, majd a Karmelita templom mellé kanyarodva búcsút mondok a Szent Jakab útnak. A túra innen már egyenesen a pályaudvarnak tart az Aradi vértanúk útján. Most már tényleg itt a vége, kicsit rákapcsolok. De sajnos egy kereszteződésnél tilos jelzést kapok. Amíg a piros lámpánál várakozok türelmetlenül toporogva, gyorsan lefotózom a városházát, majd megrohamozom a pályaudvart.

Győr megér egy hosszabb városlátogatást is

A Rába hídján

A Karmelita templom előtt

Városháza

A bordó Suzuki ki tudja merre jár, amikor lenyomom órámon a stop gombot. A legfontosabb most, hogy megnézzem, mikor megy a leghamarabb induló vonat és mennyi időm van venni valami folyadékot. Szerencsére akad egy negyedórám, így az állomás büféjében szerzek egy üdítőt és egy kapucsínót. Miközben a kávémat kortyolom, megveszem a jegyet. Biztos bolondnak néznek, ahogy a pultnál bemutatok valami hevenyészett nyújtásfélét. Muszáj nyújtani, végül is lefutottam valami maratonfélét. Még picit többet is. Szóval kéne nyújtani, csak nincs nagyon hol és mikor, mert máris menni kell a vonathoz. Még próbálkozom a vagonban is, de aztán feladom, bár igencsak feszülnek a lábamban az izmaim. Inkább megnézem a telefonon, mit is sikerült mennem. Még az összes fotószünettel (összesen vagy 100 képet lőttem a futás alatt), templomnézéssel és egyéb megállóval is sikerült 6 órán, sőt 5 óra 45 percen belül maradnom, aminek nem felhőtlenül, de örülök. Olyan nagyon el se fáradtam, csak a lábizmaim tiltakoztak már a folytatás ellen. Ráadásul én lettem az első beérkező, de ez most oly mindegy, hiszen ez csak egy (szó szerint) mezei túra. Kicsit csodálkoztam is, hogy nem köröztek le a fiúk, de simán lehet, hogy ők most kényelmesre vették a figurát. Végig csak vártam, mikor jön valaki hátulról és húz el mellettem, de hiába, erről az élményről most le kellett mondanom.

Ha minden jól megy, és a MÁV is jól szuperál, akkor máris lehet hangolni az esti koncertre és pihenni valamennyit a másnapi PIPU (Polythlon InfoPark Ultramaraton) előtt. Megijedni nem kell, itt csak annyit szándékozok majd futni, amennyi kényelmes, azaz legfeljebb egy félmaratont laza tempóban. Amiből végül 4 Infopark kör, azaz 10 km lett, plusz az oda-vissza út hazáig, az is elhalogatva az est leszálltáig.

Mint egy mocsári szörny...

A slusszpoént majdnem elfelejtettem leírni: mikor kipakoltam a futózsákomból a holmijaim, az ominózus zseb legmélyéről előkerült az elveszettnek hitt softkulacs a maradék izotóniás italommal. Viszont ami végleg eltűnt, az a kis sárga dobozom a maradék 4 sótablettámmal...

Strava-link: