Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra.
Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?
Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon.
Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.
A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.
Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás
Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben.
Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!
Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.
Gilisztaparty mindenhol
Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána.
Mindenki másképp csinálja!
A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.
És egyszer csak fent voltunk!
A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni.
Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson
Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit.
Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet
Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz.
Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra).
Református templom a Szent István utcában
No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát.
Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá
A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés.
Továbbra is igen borús kilátások
Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé.
Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...
Mészégetők-kútja
Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?).
Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ
Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással
Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak.
Isteni paradicsomleves
Már megint birkák - ezúttal élők
Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől.
Mindenféle kankalinok
A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak
A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.
Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.
Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig.
Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt
Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni.
Téry emlékmű Dobogókőn
Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄
Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött
Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek.
Dömös határában végre valami látszik a túlpartról
Régi temető
Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”:
Az erdő tele van befejezetlen történetekkel. Enyedi István már három hete bezúzott fejjel fekszik valahol a hegygerincen, arccal egy pocsolyában, és már sohasem fog visszatérni a barátkúti erdészházba. A piros autó darabjai szanaszét szóródtak a meredek sziklás hegyoldalban, sose fut már többé az országutakon. A kesztölci postás se mássza többé naponta a köves emelkedőket Pilisszentlélekre meg vissza, a faluból egyébként is Pajkaszeg lett azóta. Pápay Domokost se viszi haza a pilisszentkereszti autóbusz, kivérezve, mozdulatlanul fekszik az erdő mélyén. A villámsújtotta, leégett hársfa nem virágzik ezentúl, nem ülnek ágaira a madarak. Nem tér vissza hazájába a német vadász fia apjával és a csehszlovák kisrepülő utasai is szanaszét szóródva fekszenek a roncsok között a hegyoldalban. Örökre megdermedt jégmadár pihen a frissen sarjadó fűben. És hiába várja otthon az asszony, a szerető vagy az édesanya azt a száz magyar katonát, akik a Szamár-hegyen lévő állásaikat védve estek el mind egy szálig, felőrölve a szovjet túlerő által.
Enyedi István erdőőr keresztje
A kereszt felirata:
Reményik Sándor
Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Az utókor, az emlékezet, valamint a helynevek állítanak emléket legtöbbjüknek, egyedül a piros autó vált önmaga mementójává, miután senki se vállalta darabjainak elszállítását a nyaktörő szirtekről. A jégmadár még ennyi nyomot se hagy majd maga után.
Autóroncs csúfítja a Háromszáz-garádics kaptatóját
Az elesett katonákra ez a túra is emlékezik, amin most részt veszünk. Van, aki tiszteletét leróni jött, van akit ideológiák hajtanak, van aki megszellőztetni szeretné a friss tavaszi fuvallatban magyar vagy német egyenruháját, van akit a kilométerek tetemes száma lelkesít, van akit az útvonal nehézsége vagy szépsége. És persze van, akit egyszerre több dolog is. Elég diverz a társaság, de az erdőben sok minden elfér egymás mellett. A túrázó, aki éppen első teljesítménytúráját teljesíti, a rutinos öreg róka, a gyorslábú terepfutó, az egyenruhás hagyományőrző. Elfér a lombok alatt a hóvirág, az odvas keltike, a pirosló hunyor, az ibolya is egymás mellett. De sajnos az országútról ledobált tejfölös és joghurtos pohár is megbújik közöttük, főleg egy szinte járhatatlan és kijelzetlen patakvölgyben, ahol egyébként elméletileg lenne turistaút.
Küzdünk az alig járható patakvölgyben a sárga kereszten
Mi hárman egyértelműen a teljesítmény hajszolása miatt vagyunk itt. Ez lerí a futósra vett ruhánkról és a tempónkról is. Lassan-lassan a mezőny élére verekedjük magunkat, ahogy kocogva hagyjuk le a terepnadrágosokat, a bakancsosokat, a katonaruhásokat, valamint a túrabotosokat. A végén már csak a hasonszőrű hibbant kollégákkal előzgetjük egymást. Ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, mi ez a maroknyi kis belterjes társaság. De nem azért vagyunk itt, hogy versenyezzünk egymással, hanem hogy készüljünk a hosszabbakra, nehezebbekre, mert kopogtatnak az ajtón a százasok. Maholnap itt az Iszkiri. Aztán beindul gőzerővel a szezon. Addig is menni kell folyamatosan, minél hosszabbat, minél nehezebbet, lehetőleg minden hétvégén. Ez az útvonal kitűnően alkalmas erre. Kegyetlen felfelék, bokatörő lefelék: a Háromszázgarádics természet alkotta meredek és csúszós kőlépcsői, majd alig pár perc múlva a Szuszogó kimerítő kaptatója. Kapaszkodás a Pilis oldalába, ereszkedés a Vaskapu-völgy köves útján a Mária-padhoz. Rövid de velős mászás az Alsó-Ecset-hegyre. Ösvénynek csak nehezen nevezhető utak a Szentléleki-patak völgyében és a Hamvas-kő alatti árokrendszer mentén. Átkúszások fatörzsek felett és alatt. Csak túratársaimnak köszönhetem, hogy nem hagyom el közben az összes iratom és a telefonom, ami mind valahogy kipotyogott a táskám zsebeiből. Majd végül még egy Zemplént idéző ereszkedés a Hideglelős-kereszthez. Az északi zöld ugrik be azonnal, az a hely, ahova nyáron ismét készülök. A zabszem már a fenekemben.
Nehezen járható jelzetlen patakvölgy, mély árkokkal a Hamvas-kő alatt
Egykori vízáteresz helye
A környező vidék azonban teljesen más kilátásokat mutat, akármelyik magaslatról is nyílik egy kis ablak a szemközti ormokra vagy éppen a Duna ezüstszalagjára. Ahogy múlik az idő, a felhők egyre sűrűsödnek felettünk. Bár napsütésben indultunk, ahogy belefutunk a délutánba, egyre sötétebb fellegek nyomulnak előrébb a láthatáron, egyre fenyegetőbben. Talán éppen megússzuk, hogy elázzunk, ha elég gyorsak vagyunk. És talán hideglelést se kapunk könnyű kis öltözetünkben, bár ma sem fűtöttek be túlzottan. A Hideglelős-kereszt a legenda szerint talán megvéd mindettől, ha nem kapunk nyomban hideglelést a látványától.
Kilátás a Hideglelős-kereszttől
A nem túl bizalomgerjesztő kereszt
Változatos, szép és kellően nehéz útvonal, példásan jó ellátás: tea, kávé, zsíros kenyér, gyümölcs, müzli szelet, kókuszrúd és a végén még egy bónusz paprikás krumpli. Eltévedni sem lehet, a szalagozás egészen profi munka. A vezetőfüzet szép és informatív, mint ahogy a kapott pecsétek is mívesek, a pontőrök is ügyelnek arra, hogy el ne maszatolódjanak. A végén egy kifejezetten dekoratív fémjelvény jár a 45-ös táv teljesítőinek. Rossz szavam nem lehet a rendezésre, még akkor se, ha egyértelműen kötődik jobboldali szervezetekhez és párthoz is. Kapott szóróanyag képében jelen van a politika is, amit szeretnék kizárni a hétvégéimből legalább. Ha már hétköznap úgyse tudom. És valahol örülök, hogy valakik legalább életben tartják ezeknek a szerencsétlen katonáknak az emlékét, hiszen egyébként valószínűleg a történészeken kívül nem is nagyon tudnának róluk.
A szép kivitelű díjazás
Sajnos erdeinken, hegységeinken is átszáguldott a történelem, ugyanúgy mint a városokon és falvakon, és sok keserű nyomot hagyott maga után. Csak sírok és keresztek tanúskodnak a történtekről. A katonákat eltemetik, sírjukat benövi a fű, megtelepszik rajta a hóvirág, az odvas keltike, az ibolya, még talán a pirosló hunyor is. A történet itt véget ért, de jön a tavasz és az új kezdet. A természet most már a születésről, az alkotásról szól, nem a félbeszakadt történetekről és az elmúlásról.
Katonasirató a Makámtól Bognár Szilviával - csak mert szép és ide illik:
Miniszterelnökünk is megmondta, hogy „Csak a labancok vannak cukorból”, ráadásul Erős Tibor is nekiindul egy privát UB körnek, tehát Szabinak, Lacinak és Berninek is éppen megfelelőnek kell lennie a mai ünnepélyes március 15-i napnak arra, hogy megkerülje a Balaton felét. Nem futva, csak gyalog, és jórészt csak a laposabb déli oldalon, az óramutató járásával ellenkező irányba haladva, Badacsonytól Siófokig. Összesen 105 km, van rá 24 óra.
Néha nagyon szívesen elkötöttünk volna bármilyen biciklit, legyen az piros, fehér vagy zöld
Hahó emberek! Ünnep lesz, nem lesz bóóót! Valamiért ez a tény a fiúkat meglepetésképpen érte, de még talán szerencsére időben írtam meg nekik, hogy erre készüljenek. Majdnem ment is a terv a levesbe emiatt. Szerencsére tele az útvonal benzinkutakkal és közcsapokkal, így talán nem maradunk teljesen étlen és szomjan majd. Ha szerencsénk van, talán találunk egy nyitva lévő éttermet is reménybeli rántott szeletekkel. Szép időnk nem lesz, talán éppen megússzuk az esőt. Vagy nem. Esernyőket, gumicsizmákat, búvárruhát tehát bekészíteni! A fürdőruha és a napszemüveg biztos nem fog kelleni ezúttal. (És tessék, Laci talált útközben egy „gyönyörű” strasszos, természetesen hamis Dolce&Gabbana napszemüveget, amit ajándékba meg is kaptam tőle. Majd ebben járok diszkóba 😄)
A sukár talált napszemüveg még Laci fején - nem volt rá szükség
Komoran fenyegető felhőkoronát kapott a hegy
Már megint Badacsony, immár harmadszor és megint ultra. Már hozzászokhattam volna, hogy ha balatoni ultra, akkor irány Badacsony. Legyen az túra vagy futás. Először a Kék Balatonon, majd a BSZM maraton+-on és most itt a Balathlon 100 ultrán is itt van jelenésem. A teljes kör is már a bakancslistán van, mint ahogy instantozás terén jelenleg a Vérkör és a VérCse is. Ebből jó lenne letudni minél többet, mielőtt beindul teljes gőzzel a százas szezon és evvel együtt a Nemzeti Bajnokság. Mert idén ebben is szeretnék indulni. Kicsit ment is a dilemmázás, hogy Vérkör legyen vagy Balathlon a hétvégén, de a beígért eső megtette a hatását és az aszfalttaposásra voksoltunk. Aztán jövő héten vár a Vértes! De ennyire nem biztos, hogy optimistának kéne lenni, mindjárt kiderül, miért. (Igen, a blognak ezt a részét nagyrészt még indulás előtt írtam...)
Nem sokkal az indulás után a túrázók, még tele harci kedvvel és energiával
És akkor jöjjön a kőkemény realitás, az amit teljesítés után írok a félkörünkről
.
Ebből egy jó adag kellett a sikeres teljesítéshez
Ha Badacsony, akkor garantált a szenvedés is egyúttal. 2023, Kék Balaton: 70-80 km után már egy nettó szenvedés volt az egész. 2024 BSZM maraton+: Már 20 km alatt se volt minden kerek, a végén a szintidővel és vádligörcsökkel küzdve értem be. Most vajon mit dob a sors? Természetesen ugyanazt harmadszorra is. Azt a menetet, ami csak otthon a fotelben ülve hangzik jó mókának. Esetleg úgy 40-50 km-ig még találunk is benne élvezetet. Utána kezdi megtenni az aszfaltgyaloglás a hatását, előbb csak ez-az fájdogál, aztán már olyan porcikáit is érzi az ember, amikről nem is gondolná, hogy részt vesznek a mozgásban, például a csuklóit. Minden, de minden átértékelődik. Az északi parton még nagy vidáman meséljük túratársainak, melyik százasokat és kétszázasokat tervezzük idén, vajon sikeresen abszolválunk-e másfél hát alatt három százast (mert ilyen is lesz, ha lesz, májusban), és hogy végre elérkezettnek látjuk az időt, részt venni a Nemzeti Bajnokságban. A déli parton, sötétben, a monoton, nyílegyenes utcákon, metsző szélben, szemerkélő esőben haladva fájós talpakon viszont már inkább egy címeres (vagyis az ünnephez méltóan kokárdás) nagy baromnak látja magát az ember, mintsem egy mindent legyőző ultrázó szuperhősnek. Akit csak az hajt, hogy ott az a másik hülye is, aki szintén szeretné teljesíteni ezt a ökörséget, tehát én sem adhatom fel. Meg egyébként sincs már vonat, ami hazavinne, nem fog miattunk kinyitni egyik luxushotel sem, hogy a forró szaunában melegíthessük át végre dermedt tagjainkat. Vagy befeküdhessünk egy puha ágyba aludni. Vagy legalább elénk tegyenek egy tál forró levest ... vagy minimum egy kávét. Jót vagy rosszat, mindegy, csak legyen! De nem, ma minden zárva, ünnep van, nincs bóóót!
Nesze nektek, virágzó fák, dideregjetek ti is!
Mi nehézség van abban, hogy végiggyalogoljon az ember a bicikliúton vagy a települések utcáin, jóformán emelkedők nélkül a Balaton partján, leírva egy félkört? Pofonegyszerű dolog, követni kell a tracket, nincs benne Tolvaj-hegy, Sombokor, Istállós-kő, még egy árva sarasabb földút se. Néha be kell olvasni egy-egy QR-kódot, de azoknak is megadják a pontos helyét, még nagyon keresgélni se kell. Semmi truváj nincs ebben! Otthon olyan tévképzetei vannak az embernek, hogy sétálgatás közben majd fotósorozatot készít balatoni retró témakörben, fényképezi a virágzó fákat, beugrik egy-egy benzinkúthoz egy kávéra vagy egy sörre, ha már boltok nincsenek nyitva, és közben elcseveg kellemesen a túratársaival mindenről. Szóval a lehető legkellemesebben tölti ezt az ünnepi napot, ha már úgyis szeret gyalogolni és beszélgetni és természetesen fényképezni is.
Az egyetlen kép, ami balatoni retro témában készült - többre se idő, se kedv nem volt
A valóság az mindebből, hogy gyalogoltam, beszélgettem és fotóztam is. Főleg gyalogoltam, de azt nagyjából végkimerülésig. Beszélni egyre kevesebbet beszéltem. Laci már kezdett aggódni miattam... Fotózni is fotóztam, amíg világos volt. Nem sok értékelhető kép készült (pl. balatoni retró témában mindössze egy), de legalább a privát UB csúcsot futó Erős Tibit sikerült lencsevégre kapnom kétszer is Badacsonytördemic felé haladva. Úriember volt, még drukkolt is nekünk. (Micsoda megtiszteltetés!) Mi is neki természetesen. Mi, agyament ultrások legalább tartsunk össze, akár futunk, akár gyaloglunk.
Erős Tibi Badacsonytördemic felé hagyott le minket, nagyon szépen haladt – PUB rekord is lett
Kódokat beolvasni se tűnik bonyolultnak – elméletben biztosan nem az. Sőt valójában se az. De amikor folyamatosan kidobálja az oldal az embert és minden egyes kódnál újra be kell jelentkezni e-mail-címmel és jelszóval, az egyre idegesítőbb. Főleg akkor, mikor éjjel, szemüveg nélkül, szétfagyott ujjakkal teszi ezt. A merev botszerű ujjaival félregépeli a jelszót, vagy az oldal valamiért nem érzékeli a bejelentkezést, csak sokadszorra. Káromkodások közepette értékes percek múlnak, és úgy tűnik, hamarosan bukjuk az első, sőt aztán a második hajnali vonatot is. (Na persze nem csak a kódok miatt.) Vagy mikor a szemesi kód tetején egy barna elszíneződés van, emiatt a kamera se olvassa be. Persze a profi Szabinak ez is megy, el is húz tőlünk, neki muszáj elérnie a másodikat, viszi a lányát mászni reggel. Mi kereshetjük a pótkódot, ahol sokadszorra sikerrel járunk. Vagy mikor Balatonlellén percekig össze-vissza keressük a Napfény strand előtti hirdetőtáblát, ahol a kód van. Csakhogy útkanyar van néhány a tracken és mi nem tudjuk, melyikben kell keresni, főleg úgy, hogy a pocsolyás szakasz miatt kicsit másképp vettük be a kanyarokat. Mert egyikünk se akart a többi nyűg mellé még egy vizes cipőt is.
Ilyen értelmezhetetlen micsodák is voltak az út mellett néha
Rund ebből nem lett, de a flúg megvan rendesen mindannyiunkban
Talán az utolsó 20-30 kilométerünk írja le leginkább, mi a nehézség ebben az első ránézésre nagyon is könnyűnek tűnő százasban.
A hajnali kósza, arra tévedő autós csak azt látja, hogy két valószínűtlen szellemalak imbolyog az utca közepén, az egyik sárga, a másik kék. Talán a kevés alvás vagy az esti mulatság számlájára írja, hogy szellemeket lát, mert olyan nincs, hogy két élő ember sétáljon az üdülősoron ebben a valószínűtlen hajnali időpontban, valamint ebben a rettenetes, kutyának se való időben. Nem beszélve arról, hogy szezonon kívül vagyunk és ünnepnapon, amikor minden zárva. A mozgásuk is olyan fura, ide-oda dülöngélnek: vagy ittasok, vagy tényleg kísértetek. Mikor közelebb ér, a szellemkép nem foszlik szanaszét, tehát tényleg valós emberek, akik egy kicsit odébb dülöngélnek az utca szélére, amíg elhalad mellettük. Érzékelik a környezetüket, szóval talán nem is részegek. Csak sima flúgosok. Talán szabadnap van ma a diliházban is és kieresztették őket. Mert az nem lehet normális, aki ebben az időben itt vándorol egy szál vékony esőkabátban, ami tényleg beillik szellemlepedőnek is. Nem is áll meg, hogy megkérdezze, hogy elviheti-e őket valahova. Pedig a kreatúrák már éppen arról ábrándoznak, hogy egyetlen esélyük, hogy hívnak egy taxit, ami elviszi őket a siófoki állomásra. Ha egyáltalán van taxis, aki ilyet vállalna ebben a lehetetlen időpontban. Ha vállalja is, biztosan méregdrágán. Muszáj tehát tovább menni, akármekkora kín is az. Már nincs sok hátra. 20-15-10 kilométer nem nagy mennyiség, főleg az eddigiek tükrében. De, ilyenkor már nagyon soknak tűnik ez a szám. Sajog a talpuk, az aszfaltvándorlástól, valamint a hólyagoktól, fáj minden létező porcikájuk a monoton meneteléstől és az egyoldalú terheléstől. Emiatt dülöngélnek összevissza, valamint az álmosságtól is. Egész éjjel mást se csináltak, csak rótták a kilométereket. Sőt nappal is ezt tették, a 10 órás badacsonyi indulásuk óta. Eleinte még beszélgetve, vidáman kocogva a változatos északi tájon: tanúhegyek közt, épülő luxusszállodák és apartmanok mellett, a parton horgászókat nézegetve, a jellegzetes épületeket és a virágzó mandulafákat megbámulva. Haladtak is rendesen, 6 km/h-s sebességgel, sőt néha még gyorsabban is hasítottak Siófok felé.
A fiúk már a fasorban vannak, most éppen Balatonberényben
Ahogy szaporodtak a kilométerek, jöttek elő a problémák: Lacinak jelentkezett a fájós Achillese, nekem a fájós csípőm, Szabi se választott jó cipőt és hólyag kezdett növekedni a lábán. Később már Lacinak is. A tempó is lassult, de azért még mindig elég acélos volt. Még Balatonberény környékén is kocogtunk néha. Sőt, nekem kimondottan jól is esett néha a más mozgásforma, emiatt egyszer-egyszer elhúztam a fiúktól. Persze azért bevártam őket, legalább el tudtam menni a bozótba addig. Aztán jött a rendezők hatalmas meglepetése: Németh Tamás Zalaegerszegről autózott le miattunk és hozott nekünk meleg kávét, hideg kólát, Balaton szeletet és Manner nápolyit. Nagyon jól esett a gondoskodás és ez még pár kilométerre megdobott minket, főleg a kávé. De aztán minden más nasi is elfogyott.
Tomi lefotózott minket a rögtönzött frissítőpontnál - itt még felfedezhető valami halovány mosoly
Viszont jött Balatonfenyves, azaz a féltáv, és jött vele az éjszaka, és kezdtek előbújni a sötétségből a démonok, főleg a mi démonaink. Már nem volt őszinte a mosolyunk akkor se, mikor a fenyvesi Yacht Club lépcsőjén ücsörögve kotorásztuk elő a táskánkból a plusz réteget és a szeleteinket, kis pihenőt tartva a kódnál. Itt kivételes módon voltak emberek, akik valószínűleg úgy néztek ránk, mint borjú az új kapura, de legalább a vállalásunkat hallva azonnal töltöttek nekünk vizet és kidobták a szemetünket. Nem is tudták, hogy milyen kód van az ablakukon. Nekik is köszönjük a segítséget. Én itt (is) már eléggé be voltam fordulva, nem is nagyon észleltem, miről beszélgetnek a fiúk velük. Aztán mentünk tovább Fonyód felé egyre csöndesebben a kihalt utcákon, csak valami szitáló csapadékféle kísérte utunkat, majd később a feltámadó hideg szél is, nem várt útitársként. Egyre jobban dideregtünk. Hiába volt nálam még három réteg, nem volt kedvem (és időm) megállni. Csak reménykedtünk, hogy ennél sűrűbb eső nem lesz. Lellén jött a kód keresgélése, engedhettük el az első, 4 óra után induló hajnali vonat elérését, amit eredetileg meg szerettünk volna csípni. Kocogni már nem nagyon volt erőnk, hogy tartsuk az előütemezett iramot. De itt még azért elég tempósan tudtunk gyalogolni, sec perc alatt elhagytuk az utcán zenét hallgatva mulatozó fiatalokat. Valamiért itt Lellén mutatkozott valami halovány éjszakai élet. De nagyjából sehol máshol, egyedül Szemesen diszkóztak Abbára egy házban. Ahol kikanyargott a track a partszakaszra, máris pörkölte a fejünket a jeges szél, így inkább behúzódtunk a belsőbb utcákba. Kisebb úttévesztéseink is adódtak, melyek plusz száz métereket adtak hozzá az amúgy is hosszú távhoz. Nagyjából Szemesen, a kóddal való bénázásunk alatt kezdett elveszni az 5 órás vonat eléréséhez fűzött reményünk is. Itt el is búcsúztunk Szabitól, akiben maradt még energia a gyorsabb tempóhoz. Innen Lacival mi már csak lassultunk. Mindketten ramaty állapotban és hangulatban voltunk, Laci néha émelygett, küzdött a hólyagokkal, az Achillesével, én a mindenféle random fájdalmakkal, főleg a sajgó talpaimmal és a hideggel. Fel is került az esőkabát és ponyva mindkettőnkre, mikor valamivel jobban rákezdett az égi áldás. Mindketten harcoltunk az álmosság ellen, egyre nyúlott a szánk, el is feleztünk egy fél energiaitalt (a másik felét sikeresen kiöntöttük a biciklis pihenő padjára). Fogalmam sincs, merre történt ez, egy idő után teljesen elmosódtak a településhatárok a valóságban és az emlékeimben is, amúgy is összenőtt minden mindennel itt a déli parton. Az itóka is csak ideig-óráig rángatott ki a gödörből. Egyre inkább csak vonszoltuk magunkat a cél felé, az utolsó kilométerek csigalassúsággal fogytak. Itt már csak 12-13 perces kilométereket mentünk, ami ugye nagyjából a tereptempónk, ezért is tűnt lassúnak a haladás – holott nem is volt az. Eddig voltunk viszonylag gyorsak. A célegyenes volt mentálisan a legrosszabb – egy végtelenül hosszú utca, ami a Sió csatornába torkollik (megjegyeztem: Erkel Ferenc utca a neve). (Nem mintha nem mentünk volna végig kismillió ugyanilyen utcán addig, de akkor is ez volt a top.) Nos, itt kellett keresni egy Fehér ló éttermet a zárókóddal. Összeszorított fogakkal imbolyogtunk ide-oda, mint két részeg vagy drogos az éjszakai elhajlás után, hol az úttesten, hol a járdán – ekkor már némi forgalom is volt. Minden utcasaroknál reméltük, hogy ez már a Vitorlás utca kereszteződése. De nem. Minden egyes étteremnél, hogy ez már a Fehér ló – de nem. És volt számos kereszteződés és étterem... Mindig feltűnt egy újabb hosszú utcaszakasz, amit még meg kell tenni bizonyosan a célig, és ezzel együtt egyre csak nyúlt a táv és fogyott az erőnk. Aztán nagy sokára csak odaértünk a Fehér lóhoz és beolvastuk a kódot: 19 óra 49 perc Lacinak, nekem 50 (mivel bénázni kellett minden egyes alkalommal a beolvasással). Szabi mintegy egy háromnegyed órát ránk vert, ezúttal is nagy gratula neki! Persze, hogy addigra elengedtük az 5 óra utáni vonatot is, az közvetlenül a kód elérése elött zakatolt tova, hallható távolságban, rajta Szabival.
Bárcsak fel lehetne szállni egy vonatra...
Az utolsó etapon, mikor már az ember a végét járja minden értelemben, minden átértékelődik: akar-e az ember következő héten Vérkör instantot csinálni: Ugyan, nem vagyok én hülye! (De igen!) Akar-e az ember még százasokat teljesíteni: Egyértelműen nem. Akarja-e az egész Balaton-kört egyben végig járni: Soha az életben! Akar-e részt venni a Nemzeti Bajnokságban, amibe most nevezett be éppen: Á, dehogy! Az nem embernek való! Elhangzott az a mondat is, hogy: „Laci, üss agyon, ha szeretnék valaha száz km-es túrán indulni!”
Azért szép részei is voltak a szombati kalandunknak, főleg még az északi part
Útközben azonban olyan dolgok is kiderülnek, hogy a gyerekkoromban végtelenül hosszú gyalogútnak tűnő, nagyjából egy kilométernyi sétácska nem is olyan hosszú a szántódi állomásról a balatonföldvári Pedagógus üdülő magasságáig... Nagyon sokáig nem volt autónk és mindenhova gyalogoltunk, sokszor csomagokkal. Lehet, hogy van ennek valami köze ahhoz, hogy most itt vagyok? Az a valamikori rendszeresen Földváron nyaraló kisgyerek nem is sejtette, miket fog gyalogolni majd felnőttként, akár errefelé is.
Tempósan haladunk a szigligeti vár alatt
Később a Keszhelyi-hegység lábainál
Majd Vonyarcvashegyen is át
Sőt, még Fenékpusztához közeledve is
És tiszta pszichológia, hogy mihelyt beolvastuk az utolsó kódot, leültünk a kerítéspadkára és csináltunk egy búcsúképet a friss és üde túrázókról 105 km-nyi aszfalttaposás után, aztán elindultunk az állomás felé, egyszerre vidámodni kezd az addig borús hangulatom, könnyebbek lesznek a lépések és egész gyorsan odaérünk a majdnem 1 km-re lévő állomásra.
Egy budi is lehet festői (valahol még Badacsonyban)
A vonaton bealudtam, Laci szerint még nyöszörögtem is álmomban (túra után szoktam ilyet máskor is). És mindent elmond, hogy leszállva a vonatról, a mozgólépcső felé irányulva a nagy sportembereket és hős túrázókat még a vonatról leszálló legidősebb és legrozogább mamika is beelőzte. Hazaérve szemrevételeztem a nem létező sérüléseimet: néhány allergiás folt a derekamon, szóval nagyjából semmi, aztán írtam egy gyors beszámolót, mert a zuhanyzás felfrissített. Nyilván elég szenvedősre sikeredett a friss élményekkel. Aztán mégis elálmosodtam és bezuhantam az ágyba. Délután vendégségbe mentem és már kezdtem normálisan mozogni. Meg is írtam a fiúknak, hogy a hétvégi Vérkörnek részemről semmi akadálya. Hétfő délutánra már eljutottam odáig, hogy fogok még teljesítménytúrázni és százasokat teljesíteni. Hogy Balaton-kört szeretnék-e egyben, azt a kérdést inkább még napolnám egy darabig.
Túra után, frissen és üdén és kipihenten - de azért ezt is megcsináltuk
Itt jól látszik a tempónk folyamatos lassulása
Egy borongós hangulatú kortárs magyar szintipop zene, ami azt hiszem kifejezi a hétvégi akciónkat - egyszer ezt is ki kellett próbálni:
„Engedd, hogy megtapasztaljam, engedd, hogy egyszer érezzem,
Engedd, hogy menjek, hogyha fáj, egyszer lássam, hol a határ.”
A túra vége felé már úgy dülöngéltünk, mintha ezt itt mind megittuk volna - még az orrom is olyan piros lett a hidegtől
A fiúknak meg elfelejtettem odaadni a festett kődíjakat, pedig végig cipeltem
