Láthatatlan

 

Mosom a cipőmet. Nem egyszerű a feladat, kisebb sokkot kaptam, mikor kivettem a zacskóból és hosszas halogatás után végre nekiduráltam magam ennek a nemszeretem tevékenységnek. A jövő hétvégi Iszinikre elintéztem neki az igazolt szabadságot egész biztosan. Mosom a cipőmet, a még gyerekkoromban kapott kedvenc zöld kacsás körömkefémmel, sikálom törtfehér anyagából a sárfoltos kád fölött azt a mérhetetlen mennyiségű mocskot, ami az utolsó 7-8 kilométeren ragadt rá és került bele. Úgy tűnik, köddé foszlott hiú ábránd, hogy tisztára fogom majd valaha mosni.

Ahogy gyűlt cipőmön a sár, valamint benne a mocsárból és a patakátkelések során szerzett mindenféle oda nem illő anyag, úgy nőtt bennem egyre a céltalan dühhé alakuló parttalan feszültség. Már túl akartam lenni ezen az egészen, állni a kulcsosház forró zuhanya alatt és bedőlni az ágyba Peti mellé, aki már rég az igazak álmát alussza. De most itt csúszkálok a sártengerben hosszúnak tűnő száz métereken, talán kilométereken is keresztül, próbálok talpon maradni a Kecske-hátról levezető nyaktörő lejtőn, nem elsüllyedni a mocsárban, ahová bejutottunk, mikor nagy nehezen kisakkoztuk, hol is lenne célszerű átkelni a patakon kényszerű lábáztatás nélkül. Az órámat már régen visszaszámlálásra állítottam, de most nem fogynak a kilométerek. Még a méterek is csak nagyon lassan. Jó lenne már valami haladósabb út, de csak újabb rébuszok jönnek patakátkelések előtti téblábolás formájában, az út meg egyre csak emelkedik. Még az is kérdés, vajon melyik turistaösvény az igazi, mert több lehetőség van: a track és a térkép szerint a piroson, majd a piros és zöld közös szakaszán, aztán a zöldön kell haladnunk-e vajon a Tripammer-fáig, vagy mint tavaly Átol Csabival mentünk, és ahogy az itiner írja, a zöldről még át kell majd váltani a piros keresztre, és később a kék forrás jelzésre, mielőtt az ember elérné a fát. A fát, amit lassan három darabba (jogosan érezte ki azt a tri előtagot Csaba a névből), majd miszlikbe szeretnék aprítani trimmerrel (Gábor mindent látott előre és emiatt hívta következetesen Trimmer-fának) vagy baltával és láncfűrésszel, édesmindegy, csak írmagja se maradjon annak az átkozott fának, amit sosem akarunk elérni. Jenő azt mondta még Vágotpusztán, menjünk végig a zöldön, az a legegyszerűbb út, de annyira nem kézenfekvő mégse rajta maradni: egyszer el is veszítjük a sötétben a girbegurba, a patakmeder hol egyik majd másik oldalán hullámzó vonalát. Talán ezt a végig zöld verziót igazolja a kód, amit találtunk a Barátság-forrás felett. Azért kíváncsi lennék, a másik lehetséges ágon volt-e valami igazolási lehetőség szintén... 

Csak ismételgetem magamban kényszeresen, hogy k... fa, kib... fa, ahogy kapaszkodom a végtelennek tűnő emelkedőn, és emelkedik bennem is a harag szintje, már-már kicsordul, mint cipőmből a sár. Tele van a hócipőm az egésszel! Haza akarok menni, most! De nem lehet... Ezt nem lehet megszokni, hiába töltöm lassan szinte minden második hétvégémet hasonló tevékenységgel. Ami 70-80 km fölött van, az mindig kínszenvedés. Mikor lépésről-lépésre sajog a talp és egyre sokasodnak a nyűgök. A fáradtság most formátlan, romboló dühhé alakult bennem. Egy újabb, korábbról nem ismert tapasztalat ez. Valószínűleg ez az egyik legrosszabb verzió, ami szembe jöhet egy ilyen hosszú út során. Minden értelemben rombol. A fának ugyan nem fog baja esni, sőt máris megkövetem, mihelyt fellélegezve meglátom hatalmas sziluettjét. A hasonló pusztító erőktől amúgy is kerítés védi. A pécsi erdészek előrelátók voltak. Viszont bennem hatalmas a morális pusztítás, bár most még nem érzem, mert egyelőre csak hajt a harag korbáccsal előre. Megyek előre konokul, felérve a fennsíkra, Csaba alig tud követni, szerintem nem is érti, hova rohanok, hiszen bőven beérünk és egyébként is másfél kilométer van hátra nagyjából a célig. Csak kérdezi tőlem folyton, jó felé megyünk-e. De én csak megyek előre, nincsenek kétségeim már, csak a méreg jár bennem vitustáncot. Ha esetleg tovább kéne menni, akkor ebből az állapotból már nehéz volna visszajönni. Visszanyerni azt a sztoikus higgadtságot, azt a minden mindegy, csak haladjunk érzést, amit a Szántón olyan jól sikerült magamévá tenni és magamnál tartani. Most minden a porba készül zuhanni, amit eddig építettem. Az a szerencsém, hogy nincs folytatás. Most nem kell tovább menni. Mehetek zuhanyozni. Még a vacsoraként kínált bolognai se kell. Most nem. Zuhany és alvásba zuhanás. (Az utóbbit hiába vágyom, nem sikerül...)

Vajon ki fogom-e tudni mosni magamból valaha ezt a mocskos érzést, mint cipőmből a sarat? Kívülről ugyan láthatatlan, jól leplezhető. Csak pislogok nagy ártatlanul, de bennem örök fekete foltot hagyott ez a hívatlan tapasztalat.

Papucsos, melegítős úr lép ki a Fehér-kúti kulcsosház ajtaján, mikor érkezünk

Igazi novemberi hangulat Vágotpuszta temetőjében

Sikonda felé kanyarog az út

Jól tartanak minket itt is a Mecsekben

A meglepetés panoráma, ami tavaly elmaradt a köd miatt

Mecsekfalu utcáin

Szép gazdasági épületek

Mecsekjánosi muzeális vasútvonala

A kimustrált Lenin egy gyártelepen landolt

Barna tehenek a dombtetőn, hatalmas birtokon

Engel Adolf megkopott kastélya

Vannak itt még meglepetések!

Készül a sült szalonna a vadászháznál

Máré várnál csak némi földimogyoró (már akinek jutott)

Kisújbánya

Ide is be kellett térnünk vízért

Kedvenc kék színű sírom Kisújbánya erdei temetőjében

Püspökszentlászló jellegzetes harangtoronnyal

Gábor örül az első forrásnak, amiben víz is van

A tó, ahol tavasszal fura dolgok történtek

Pedig olyan könnyen ment minden eddig. A Mecseki láthatatlanok nyomában nem is nehéz túra, inkább egy könnyed, élvezetes vándorlás a Mecsek lankáin. Az első 56 km a Keleti-Mecsekben mindenféleképp. Csak haladunk előre, mint vajban a kés, Verával és Gáborral, majd a hozzánk társuló Csabával egyetemben, sorra hagyjuk el a nevezetes támpontokat és a lassabb túrázókat. Mellőzzük a Fehér-kúti házat, ahonnan egy 80-as évekből megszökött susogós melegítős úr lép ki – talán éppen ő a minket is megtévesztő bóják értelmi szerzője. Majd elhagyjuk az erdei keresztet, az egy utcányi Vágotpusztát remek ellenőrzőpontjával és borongós hangulatú erdei temetőjével, a néptelen Sikondát, majd az ottani ellenőrzőpont után a meglepetés panorámával szolgáló rétet, ahol könnyű elkavarni. Tavaly itt akkora köd volt, hogy kitakarta az utat és az abszolút megdöbbentő hátteret, a levitézlett iparváros paneljeit. Aztán feltűnnek Mecsekfalu régi gazdasági épületei, Mecsekjánosi közlekedési múzeumba illő vasúti átjárója, az ipartelepen rekedt Lenin szobor, mint a kommunizmus utolsó palackba zárt lehelete, a környező idilli dombokon legelésző barna tehenek. (Ha lehetne egy kérésem, következő életemben szeretnék itt legelésző barna tehén lenni.) Fekete láma egy kerítés mögött, magányos jellegfán gubbasztó madarak a dombháton, Engel Adolf szebb időket látott kastélya, a szemben lévő idősotthon ajtaja előtt pihenő megfáradt gondozók. Jánosipusztán már nem kell kerülgetni a villanypásztort, viszont lehet cserébe Eiffel-tornyot fényképezni. Szalonnát sütő pontőrök a Kisbattyáni vadászház előtt, minket üdvözölni jött, elénk futó, barátságosan dörgölőző tarka cica a Máré vár előtti büfénél, élvezetes kanyargás a track és az itiner felkínált alternatívái közül piros jelzésen Gábor javaslatára. Némi csalódás a vár ellenőrzőpontján, ahol csak Moki, a kabalamókusom lakik jól (ő is csak a szemével), majd újabb csalódás Kisújbányán, ahol nincs víz a ponton már sokadjára. Meg kell hát ismerkednünk közelebbről Terike boltjával, álnéven a Nimród vegyesbolttal, úgyis egyre jobban szemerkél a köd vagy az eső. Az esőkabát mégse kell. Erdő mélyén szégyenlősen megbúvó, szinte elfeledett temető kékre mázolt keresztje, a szárazságtól elapadt Diós-kút, Püspökszentlászló csinos, szépen gondozott épületei és szintén száraz forrása tűnnek el sorra mellettünk. Erdei kegyhely, végre vizet és enyhülést nyújtó forrás a Cigány-kút képében. Előkívánkozó szép emlékek tavaszról a Gyopár-háznál, majd el is érjük Zobákpusztát, ahol Jenő már süti nekünk a palacsintát. És már csak tíz kilométer van hátra az első körből, bőven világos van még, ha tartjuk az eddigi jó tempót, nem kell lámpát kapcsolni Árpádtetőig. Így is lesz: elhaladunk a köves-tetői fancy étterem mellett, ahol tavasszal egy lakodalom dínomdánomjának szomszédságában gulyásozhattunk, majd végre teljesen világosban körülnézhetünk az ördögűzős tónál (Gábor verziójában tavasszal ilyen tevékenység zajlott ott – mindenki más stádiumában látta az ominózus, igen különös bulit). Nem sötétedik be a susnyás nyiladékos emelkedőn, sőt a szekérutas emelkedőn se be, és kitűnő látási viszonyok, ámbár folyamatosan hulló égi áldás mellett kanyargunk az aszfaltútig, ami végül 10 óra elteltével visszavezet Árpádtetőre az étteremhez, ahol rotyog már a jóféle babgulyás a gulyáságyúban. Már itt is vagyunk, nosza ide vele!

És vajon merre járhat eközben Peti az 56 km-es távon? Szerencsére ő is jól halad, már Jenőnél palacsintázik, nincs min aggódni. Persze nem kérdés, hogy megyek tovább a fiúkkal, Vera viszont megelégszik az 56 km-rel, amire eredetileg is nevezett. Még gyorsan átvedlek a szomszédban lévő szálláson kevésbé nedves gúnyába (esőkabát továbbra sem kellett), iszom egy hosszú kávét, aztán mehetünk is a fiúkkal tovább, mindenki készen áll a folytatásra.

DDK-bélyegző kerül a füzetbe kód helyett a Fehér-kúti kulcsosháznál

Lámpát fel, jöjjön az éjszakai, több szempontból is küzdelmesebb 44 km-es szakasz a Nyugati-Mecsekben! Tavaly erre több idő kellett, mint a hosszabb, de kevésbé szintes első körre. Vajon idén mekkora kihívás lesz ez a kör? Egyelőre ahogy haladunk a műúthoz vezető lépcső felé, képernyővédő módjára száguldanak lámpánk fényében az égből hulló, meghatározhatatlan csapadék szemcséi. Elsőre kellemetlen látvány, de meg lehet szokni. A szűnni nem akaró kocsiáradat néhány másodpercnyi szünetét kihasználva átslisszolunk a főúton és bevetjük magunkat a sötét, de reggelről egy darabig ismerős rengetegbe. A Fehér-kúti háztól, ahol pár percet teljesen feleslegesen eltöltünk a kódkereséssel, azonban már csak a tavalyi emlékeimből élhetek. Én az emlékeimből, Gábor az itinerből táplálkozik, aztán van még a letöltött track a telefonomon és az órámon. Az első körben is volt eltérés, de azt könnyű volt kezelni, nagy fejtörést nem okozott. Ezen az éjjeli útszakaszon, amikor eleve a köd és a sötét is nehézzé teszi a dolgunkat, azonban sokkal több és nagyobb mértékű diszkrepancia van. Itt állunk a Kantavár előtt és tanácskozunk, merre is kéne menni. Azt az egyet tudom, hogy Átol Csabi tavaly a piroson vitt, nem a piros kereszten, amerre a letöltött útvonal vezetne. Gábor az itiner alapján is a pirosra szavaz. Kettő az egyhez arányban tehát győz a piros, menjünk tehát arra. Főleg, hogy látom a tavalyról ismerős sárga-kék fura „ukrán” jelzést is mellé festve. Aztán meglep, hogy Gábor levisz róla a zöld kereszten: tavaly erre biztosan nem mentünk. Jó, nem nagy kitérő, végül is ha az itiner így mondja, menjünk arra. Én sajnos nem látom a leírást, olvasni sem tudom, a szemüvegem a táska mélyén, úgyis bepárásodna meg elázna, fölösleges lenne elővenni. Aztán a Kis-rét környékén erről a jelzésről is sikerül lekavarnunk, mászhatunk vissza a meredek hegyoldalban a jelzett útra. Aztán hirtelen már csak azt vesszük észre, hogy Gábor a hiábavaló kódkeresés során a kulcsosháznál hozzánk csatlakozott öreggel eltűnt valahol a hegyoldalban, mi Csabival meg ottmaradtunk egy jelzetlen, de felettébb szimpatikus széles úton. Pár fiatal szól le, hogy a jelzés eggyel feljebb vezet Dömörkapura. Jó, kövessük hát őket, egyébként is Átol Csabi erre kalauzolt tavaly. Dömörkaputól meg a sárgán. Ott még volt egy kód is egy fán egy elágazásban, egész tisztán emlékszem. Onnan már a letöltött track is egyezik a koncepciónkkal. Elhaladunk a volt Vidámpark mellett, rátalálunk a sárgára szerencsésen. De sajnos egy óvatlan pillanatban sikerül lekavarni róla, már csak azt vesszük észre, hogy egy valószínűtlenül keskeny, jelzetlen ösvényen kanyargunk az egyre sűrűbb rengetegben. Nem lesz ez így jó, a sárga egy nüansznyival, de alattunk van. Gáborék meg sehol. Biztos elmentek a zöld kereszten, amihez annyira ragaszkodtak. Ők tudják... Nekünk mindenesetre jó a sárga is, illetve az árok, amit annak hiszünk. Végül is belevezet a helyesnek hitt Miléva útba hamarosan. Kód a tavalyi helyen nincs, de az itiner szerint is csak a Mecsek kapunál lesz, ahol tavaly viszont nem volt. Szép, egyenletes felületű, könnyen járható sétányon haladunk el az Ilonka pihenő gigantikus oszlopai előtt – fura, ez az emlékmű nem rémlik tavalyról, pedig biztosan erre mentünk. Aztán annál bokatörőbb és emlékezetesebb a folytatás az ex Mecsek hotel után, át a zöld kereszten a Mecsek kapuhoz. Gábor közben rám ír, merre vagyunk. Válaszolok, hogy a Mecsek kapu felé tartunk a zöld kereszten. Kiderül, ők is. Csak éppen egy másik ágán... 😀 Gábor rendes, megvárja, hogy befussunk és megkeressük a kódot. Azonban ő sokkal gyorsabb felfelé a sárga háromszög Misina-tető felé kígyózó szerpentinjén. Nemsokára már a lámpája se látszik. Az idősebb urat pedig szintén elnyelte a Mecsek. 

A Misina-tetőn, a TV-torony alatt

A tavalyi szenvedéshez képest idén kevésbé kimerítő a mászás, azt azért nem állítanám, hogy az utolsó köves szakaszok nem hagynak bennem mély nyomokat. De azért felérünk és a kód pecsétje is bekerül a füzetünkbe. Ráadásul üzenetet kapok: Peti mindjárt a célban van, csupa jó hír! Akkor irány a Tubes! Kérdés, hogy menjünk-e fel a gerincre a sárgán, vagy inkább haladjunk el a hegy oldalában a Rotary sétányon, ahogy a track szeretné. Mivel tavaly már voltam fent Átol Csabi parancsnoksága alatt, most alkalmi túravezetőként úgy döntök, megnézném a sétányt is. Fő a változatosság! Furcsa módon a főbb támpontok nevei mind megmaradtak az emlékezetemben, köszönhetően Csabi tavalyi elsőrangú kalauzolásának. Az éjszakai szakaszon utoljára itt találkozunk nem a túrán lévő kirándulókkal: egy apa és fia sétáltatják erre méretes házőrzőjüket, aminek szemei csak úgy világítanak lámpánk fényében. A piros háromszög, sárga kereszt, zöld kereszt kombináción jutunk el a Remete-rétre, ahol már vár a pont tábortüzének melege és a sok finomság. A track azt mondja, erre kell menni, nagyjából tavalyról is ez rémlik, majd otthon kiderül, mit akart volna az itiner. Távolról felbúg egy rallyszökevény motorja, a Honfoglalás-emlékműnél tábortűznél ücsörgő fiatalok tanyáznak. A rét előtti kellemetlen, köves lejtő kezdi szétszedni véglegesen a talpaim. Elvégre a Remete-réten hivatalosan is 70 km-nél járunk, itt az ideje... Kicsit leülök pihentetni őket, miközben szemezgetek a zsíros kenyerekből. Picit még melegszünk a tűz mellett a kedves pontőrrel társalogva, majd megyünk megküzdeni a Jakab-hegy emelkedőjével. Ezen a ponton bele tudunk kukkantani a 100-as táv névsorába, összesen 36-an vagyunk és ha minden igaz, benne vagyunk az első 10 beérkező között. Eddig szép munkát végeztünk. 

Öt kilométer innen a csúcs, állítólag pont is lesz fent. Harmadszor járok itt, megint sötétben. Egyszer úgy szeretném már világosban látni a Jakab-hegyet az összes látnivalójával: pálos kolostorral, babás szerkövekkel, Zsongor-kővel és minden mással! De nem akarja az ég, hogy ez megadasson nekem. Talán majd a februári LeFaGySz-on? Felérünk a rétre, a nagy ködben nagyjából az orrunkig (se) látunk. Próbáljuk megtalálni a kék folytatását és a kódot. Sokadik próbálkozásra sikerül meglelni a track vonalát a bozótosban, de Csabi ragaszkodik a kék jelzéshez. Majdnem sikerül egymást szem elől tévesztenünk a tejszerű felhő közepén, ami megüli az éjszakai hegycsúcsot. A kódot sehol se leljük, Csabi szerint nem is létezik. Végül így a DDK pecsétet se ütjük be, nincs is hova. Igyekszünk lefelé, mert jó lenne már harapni valamit a petőczpusztai ponton. Szerencsére idén nincs az a fogvacogtató hideg, ami tavaly kísért az utunkon és mélyen az emlékezetembe vésődött. Idén elég az aláöltözetre vett vékonyabb pulóver, még az esőkabát is az övtáskámban marad. Az aszfaltra érve már-már megint kocogunk, egész hamar elérjük a település végén tanyát vert pontot, amit néhány erdész és vadász őriz. Olyan finomságokat hoztak nekünk mint paprika és házi kolbász és vehetünk, amennyit csak kívánunk a zsíros kenyér mellé. Van meleg tea is. Mi másra vágynánk ebben az éjjeli órában az adott körülmények között?

Sajnos ettől a vendégmarasztaló ponttól is el kell búcsúznunk, megyünk is a falu végi emlékműhöz, ahol most egyszerűbben megtaláljuk az utat a ködben, mint tavaly. A kék négyzet viszont küzdelmesebbnek tűnik idén: biztosan túl álmos voltam már az előző évben, hogy felfogjam, min megyek keresztül. Van itt törmelékes, köves, süppedős rész, küzdelmes árokmászás (az véletlenül rémlik), lejtő, emelkedő, amíg el nem érjük az Orfű irányába tartó sárgát. Most teljesen éber vagyok, túlontúl is. És minden gyorsabban megtörténik a tavalyinál, már el is értük a Gubacsos házat, ahol tavaly kénytelenek voltunk megállni, hogy némi segédlettel magunkhoz térjünk Mariannával. Még talán éjfél sincsen, és már itt vagyunk. Itt találkozunk először sárral, ami szerencsére csak rövid szakaszon kísért. Kicsit ugyan belassultam Csabához képest, ha nem lennék, ő jobban haladna. Fel is ajánlom, hogy menjen előre, ha akar, én eltalálok Árpádtetőig a hátralévő bő 10 kilométeren magam is. De nem akar egyedül hagyni. Megyünk hát együtt tovább, lekanyargunk Orfűre, majd kimászunk a zöldön. Nem is olyan kellemetlen, mint amire emlékeztem, pedig féltem tőle eléggé. A Lóri kulcsosház is megkerül egy igazolóponttal együtt, mászhatunk fel máris egy árok mentén Vágotpusztára, Jenő pontjára. Ez a meredek, de rövid szakasz ismerősen köszön vissza a tavaszi Mecsek 100-ról is, amikor ellenkező irányból érkeztünk, mint a túra több másik szakaszán is. 

A falu túlfelén tábortűz lobog és Jenő platós autója parkol ismeretlen tartalmú, gyanús zsákokkal megrakva. Itt még valóban nem tudjuk, nem sejtjük mit rejteget a Mikulás csomagja számunkra a maradék 7-8 kilométeren. Gyanútlanul rágcsáljuk a csokikat, isszuk a teát. Jenő szerint azon a rettenetes lejtőn nem lehetetlenség idén sem lejutni. Nem túl biztatóan hangzik. Amint nekiindulunk, máris megtudjuk az igazságot. Amit tapasztalunk, az minden képzeletünket felülmúlja. Küzdjük előre magunkat méterenként, mint malac a sártengerben. És a folytatást, az egész túra utolsó pár kilométerben rejlő eszenciáját már ismerjük. A cipőbe belekerül a kimoshatatlan sár, a lélekbe a kitörölhetetlen, céltalan agresszió érzete. Aminek bármi áldozatul eshet. Még akár a sikeres teljesítés is.

Igazából nem is erről szerettem volna írni a túra kapcsán, hanem a lényegről, a Mecseki láthatatlanokról, akikre most is emlékeztünk megtett kilométereinkkel. A tavalyi beszámolómban pedzegettem egy témát, méghozzá azt, meg tudunk-e méltó módon emlékezni a forradalmi hősökről egy teljesítménytúrával. Az elmúlt héten megnéztem egy róluk szóló újabb dokumentumfilmet, ahol három, még ma is élő láthatatlan nyilatkozik, és meglett a kapcsolódási pont (sőt egyszerre több is akadt), megszületett a válasz a kérdésre: igen, egy teljesítménytúra méltó megemlékezés. A filmben nyilatkozó láthatatlanok arról számolnak be, hogy miután teljesen reménytelen lett az ellenállásuk, több mint száz kilométert gyalogoltak a jugoszláv határig, ahol a megmenekülést várták üldözőik elől (hiába). Vagy mesélnek arról is, hogy napokig nem ettek, ittak, aludtak rendesen, amikor partizánharcot folytattak a szovjetek ellen az erdőben bujdosva. Mindebben talán van valami közös avval, amit mi csinálunk, eltekintve attól, hogy ez nekünk egyfajta hétvégi időtöltés, avagy szórakozás, nem túlélésünk záloga. Mi a mi kis kényelmes életünkben mondhatjuk bármikor, hogy vége, nem csináljuk tovább, holnaptól csak a közértbe megyünk le. Ők ezt nem tehették meg, amit elkezdtek, azt be kellett fejezniük, az életük, a haza sorsa múlott rajta.

Emléktábla Vágotpusztán

A fent megtekinthető filmben egyébként egyik legmegdöbbentőbb dolog számomra nem is ez volt, hanem az, hogy micsoda, szinte művészi igényességű rajzokkal ellátott naplókat készítettek ezek az események idején még igen fiatal fiúk. És nem csak az, aki később képzőművész lett, hanem példának okáért a szabadcsapatok katonai vezetője, Kubicza János „Béla” is, aki vadászként ráadásul úgy ismerte a Mecseket, mint a tenyerét. „Aki kidűl, meghal egyedül” volt a szavajárása.

Elázott itinerem és emléklapom tanúskodik arról, hogy az útnak bizony nehézségei is voltak

A Mecseki Láthatatlanok Nyomában 100 egy olyan túra, amin bármikor szívesen részt veszek egyrészt emléktúra jellege, másrészt jó szervezettsége, valamint a Mecsek szép tájai miatt. Jövőre is tervezem a részvételt, ha bírják még a lábaim. Minden évben szép kivitelű itinert kapunk, amiben évről-évre más forradalmárra vagy forradalmi partizáncsoportra emlékeznek: idén a Máré vár védői voltak soron. A szerzett pecsétekből a Mecseki Láthatatlanok szövegnek kellett volna kibontakoznia, de idén valamiért hiba került a gépezetbe és a kelleténél kevesebb rubrika és több pecsét volt és a szöveg se sikerült (Vagy mi rontottuk el? Voltak olyan helyek, ahol többféle pecsét is volt.) Ha a szervezőknek sikerülne végre összefésülni a letölthető trackeket, az itinerben leírt, valamint a térképen ábrázolt útvonallal (többen is vagyunk, akik nagyon szívesen segítünk ebben), akkor már csak azt az egy dolgot tudnám kifogásolni, ami tavaly egyébként remekül működött: hogy legalább a folyadék-ellátásban ne legyenek lyukak. Ételt spájzolni tud a túrázó, meg illik is vésztartalékot hordani magunknál, de a folyadékot, főleg ilyen száraz időszakban, nem túl sűrű infrastruktúrával rendelkező helyen nehéz pótolni. Egyébként a felkínált ételek mind minőségben, mind mennyiségben megfelelőek voltak és még mindig itt adják az egyik legfinomabb túrababgulyást az Árpádtetőn a Tepsifüles étteremben.

Strava-link: