Iszinik - szelek és emlékek szárnyán

 

Volt egy olyan kósza ötletem pár éve – pontosan 2021-ben – hogy nekem jubilálnom kell a Kinizsi 100-on. 2001-es az első és eddig egyetlen teljesítésem, szerettem volna duplázni. Igaz, azóta se mentem százast, maximum 60 és 74 km-t évente egy-egy alkalommal, így kíváncsi voltam arra, vagy inkább be akartam bizonyítani magamnak, hogy tudok még ekkora távon sikerrel szerepelni. Mindezen törekvésem elvitte a Covid, aztán a saját lustaságom. De az idei 2023-as évben beütött nálam valami újabb dili: nekem minden hónapban, de legalább kéthavonta kell mennem valami erősebb távot. Így aztán újra terítékre kerültek a százasok. Ha sikerül végigmennem az Isziniken (a fordított Kinizsin - nevében, útvonalban sőt még naptárügyileg is), ez lesz az idei harmadik százasom, illetve nyolcadik teljesítménytúrám (plusz volt egy 50-es instantom, a Vérmókus is). Pár hónap a számok alapján így is kimaradt... Tudom, másokhoz képest ez semmi, de nálam ez hatalmas szintbeli ugrás. És mindezzel együtt megtörténtnek tekinthetem a jubilálást is, hiszen ugyanazon a régi klasszikus útvonalon haladhatok Szárligettől Csillaghegyig, mint akkor 2001-ben. Most ugyanezt már nem tehetném meg a rendes Kinizsin.

- Te, mi ez a sok rokkant hátizsákos fiatal? - kérdezi az egyik mozdonyvezető társát a Déli pályaudvaron, látván a vonatról lekászálódó, magát csak éppen vonszolni tudó Kinizsi teljesítőket.

„Szeretettel köszöntünk azon „becsavarodott” emberek között, akik elindulnak az Iszinik 100 elnevezésű teljesítménytúrán.” - írja az itiner első mondata. Igen, kell ahhoz egy jó adagnyi flúgosság, hogy az ember ilyen vállalkozásokra adja a fejét, de szerencsére elég sokan vannak ilyenek, hiszen a szárligeti Faluház előtt elég sokan gyülekeznek. Itt a hibbant egyedek egy négyzetméterre eső száma most elég magas. Mivel a MÁV jelenleg ezen a viszonylaton (is) elég használhatatlan, sokan érkeztek autóval, lehetőleg telekocsi rendszerben. Mi is így utaztunk, az áldozat, azaz a sofőr Peti volt, aki cserébe szintén egy szárligeti túrát nyert előzékenységéért, csak kicsit rövidebbet, mint bármelyik utas. 

Vajon mit tartogat ez az út számomra?

Kisebb zombihadsereg vonszolja magát át a szárligeti felüljárón, majd fel a vonatra. Az üléseken elterpeszkedve sokan rögtön álomba merülnek. Egy idős bácsi kérdezi a még ébren levőktől: - Fiatalok, maguk mit csináltak, hogy így elfáradtak? - Túráztunk - feleli valaki. A bácsi csak néz lemondóan, ilyenek ezek a mai puhány fiatalok, egy kis erdei sétától úgy néznek ki, mintha háborúból jönnének. Azért megkérdezi: - Hány kilométert mentek?  - Százat. - feleli valaki megint a fáradtságtól szűkszavúan. A bácsinak hallhatóan esik le az álla.

Nagyegyházi trabi

Az indítás pikk-pakk megtörténik, névsor szerint vannak a nevezők felosztva. Én a Z betűmmel, ami ráadásul W-vel folytatódik jó eséllyel megkapom mindig az utolsó füzetet a sorban, ez most is így van. Tehát már 7:25-kor sikerül elrajtolni. Az ajtó előtt ismét összefutok Péterrel, aki egyben utasunk is volt, nyáron vele együtt szenvedtük végig a Kék Balatont (azaz lehet, hogy csak én szenvedtem, főleg a második felében). Nekiiramodunk és az első kilométerben tisztázzuk, hogy elég mások az időterveink, erőviszonyaink, így most inkább megy mindegyikünk a saját tempójában, lehetőleg végig. Neki 18 órán belüli az időkerete, én meg csak 22 órát lőttem be (első Iszinikem és úgy szól a fáma, hogy ez a fordított verzió jóval nehezebb, mint a klasszikus Kinizsi). A nem túl technikás Communitason ideális körülmények között 20 óra körüli időt mentem, szóval itt jó lesz ez is. Az ideális körülmények most elég kérdésesek, az élénk szél adott néha viharos lökésekkel, az idő egyelőre tiszta, de a távolban akadnak fenyegető sötét fellegek. Szóval ma bármi lehet a záportól kezdve a hózáporig, esőkabátot meg nem hoztam. Még a Mogyorósbányán depózott csomagomban sincs. Kicsit aggaszt a könnyelműségem, de cserébe van nálam vékony futókabát, sőt zsákomban a legnagyobb helyet egy pehelykabát foglalja. Emiatt nem tudtam jönni a még kényelmesebb futómellénnyel. Hiba volt-e - majd elválik a túra során. És vajon hiba volt-e a cipőválasztás? A Salomon Speedrossra esett ma a választásom, mivel nem tudtam, mennyire lesz locs-pocs. A Hoka Speedgoat lett volna a másik esélyes, most ő maradt otthon szomorkodni.

A rokonok nézik, hogy kik ezek a birkák itt

Daráljuk az első kilométereket, szuszogva kapaszkodunk a Zuppa-tető oldalbordájára, a Hajagos-tetőre. Itt még nagyjából együtt megyünk, de Péter az emelkedőn előnyt nyer. Mikor felérek végre a szintben haladó szakaszra, újból futásra váltok és egy másik futó túratársat érek utol. Így hárman haladunk elég sokáig nagyjából a Somlyóvárig egy bolyban, váltogatva gyaloglást és futást a terepviszonyoktól függően. Útközben csodálom a tájat és örülök a szabadságnak, önmagam társaságának. Most inkább zavar a csevegés, a hegyekkel-völgyekkel, az úttal magával szeretnék együtt lenni, figyelve befelé és kifelé. Teljesen megfelel ez a társas magány – tudom, és megnyugtat, hogy vannak úton rajtam kívül mások is, akikhez, ha szeretnék, szólhatok pár szót, de semmit se muszáj, ha nem akarom. Abban is megvan így a szabadságom, hogy futok-e vagy csak sétálok, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Átjár a szabadság szele, élvezem a színek tobzódását, ahogy a nap sugara rásüt egy-egy foltra, miközben a kellemesen hullámzó táj más részeire szürke felhők súlyos árnyéka vetül. Bennem régi, nagyon halovány emlékek ébrednek.

A Somlyóvár tetején

Keserves hajnal virrad a Gerecse peremét őrző dombok felett, még keservesebb a vánszorgás az utolsó kilométereken, de menni kell, mert már közel a cél. Nincs kegyelem!

Fotózom a Pes-kőt

A Somlyóvár tetején fogad az első pont, itt újból összeverődik hármas csapatunk. Pecsétet kapunk, elfogyasztjuk a kapott Sport szeletet és már megyünk is tovább. A két srác gyorsabban fut a lejtőn Tornyópuszta irányába, én leszek a sereghajtó. Hamarosan végleg szem elől vesztem őket, illetve kezdenek lehagyogatni a gyorsabb futók. Egyikük biztos komplett hülyének néz, ahogy a növényzet által biztosított ablakból éppen a Pes-kő szikláit fotózgatom, közben fennhangon dúdolva, hogy „Veszélyes az út, hazafelé...”. Na jó, itt úgyis csupa ketyósok vannak, talán nem botránkozik meg rajta.

A hosszú út a szenvedés mellett rengeteg szépséget tartogat mindig - ezért megyünk újra és újra

„Mint a promenádon!” - mondja elismerően minket látva egy a tornyópusztai aszfalton Szárliget irányába furcsa mozgással kígyózó sort zseblámpa segítségével monitorozó ember. Pár kilométerrel odébb, a Somlyóvár oldalában már kevésbé vidám a helyzet, mikor egy fatörzsben megbotolva hirtelen földet érek. Előtör belőlem a skizofrénia, sírok, közben magamon kacagva, hogy a hülye én vagyok, minek jöttem ide, hisz én akartam minden áron ezt a Kinizsit. Innen kell felállni, innen kell tovább menni...

Koldusszállás

Szemlélem a távoli Pes-kőt, pár óra múlva már ott haladok, jobb esetben futok. A haditerv a következő Lenin szavaival élve: Tanulni, tanulni, tanulni. Ez is de, főleg haladni, haladni, haladni, míg világos van, de főleg Mogyorósbányáig. Minél hosszabb távot letudni még világosban, hogy kevesebb éjszakai lámpás menet jusson osztályrészül. Ennek megfelelően kis megszakításokkal futok egészen a következő pontig, Koldusszállásig. Rakk Gyula fotóz minket egyenként, ahogy érkezünk a lejtőn a pontra, a mezőny e része többnyire még futva. Miután a vadászház előtt elhaladunk, ismét emelkedik a terep, így sétára váltok. Futókedvem a Pes-kő oldalában se nagyon jön meg, legfeljebb percekre. Hosszú ez a szakasz, közben kémlelem, hogy látom-e az eddigi enyhe időjárás miatt még elég sűrű színes lombok között a sziklákat. 

Vértestolna határában, kicsit Hotdogman autója is látszik a távolban

Lóri cukorkával kínál, hogy tartsa bennem a lelket a hosszú monoton menetelés közben ezen az unalmas éjszakai szakaszon. Jól esik ez a figyelmesség.

Bányahegy

Néhány kanyar és meglepetéééés! Hotdogman kocsija köszön rám a sorompó mögött. A pecsét mellé így egy finom hot-dogot is jóízűen elfogyasztok, miközben az aszfalton, majd a dombokon kanyargok Bányahegy irányába. Kezem közben a szeles időben szanaszét fagy, így előkerül a kesztyű az övtáskámból. A másik kötelező felszerelés a zsebkendő, nem amiatt, mert siralmasan rossz volt a hot-dog. Rájövök, hogy a hegymászás valamiért beindítja nálam egyidejűleg az orrfolyást is. Fura az emberi szervezet. Így sok futás továbbra sincs, viszont van izzadás ezerrel. Haditervem része az is volt, hogy próbálok nem nagyon leizzadni, hát ez a része máris nem jött össze, csuromvizes az aláöltözetem és az alatta lévő intimebb ruhadarab. Az utóbbi kezdi is kidörzsölni a bőröm, pedig már azt hittem, megtaláltam végre az ideális melltartót. A mögöttem jövő túrázó nagy örömére vagy bánatára próbálom szellőztetni a derekam, hátha szárad a ruhám. Aztán meg próbálom visszatűrni. Biztos nézi, mit matat ez a hülye perverz csaj magán annyit. Öltözködés közben lassan fel is kanyargok Bányahegyre, a bánya zajai már egy ideje kísérnek. 

Újabb akadály, egy vadkerítés létrával. Miközben próbálok átmászni, begörcsöl az egyik lábfejem. (Ez a jelenség azóta is kísért, ha fáradok.) Nem elég a lábamba álló görcs, a pechsorozat folytatódik... A szürke-fekete román gyártmányú kockás ingem beleakad a kerítésbe mászás közben és elszakad.

Végre látom magát a bányát is egy pillanatig. Fent újabb EP, újabb pecsét. Az erdészházat nagyon szépen kicsinosították, mióta utoljára itt jártam. Egyre többen hagynak le, de hiúságom legyezgeti, hogy mind futóruhás és mind férfi. 

A Nagy-Gerecse oldalában

Hihetetlen játék a fényekkel és színekkel, amit ma művel a természet

Dóri és Zsolt nem mennek tovább. Zsolt másfél évvel van csontvelőátültetés után, csoda, hogy eddig is eljött. Leheverednek a tábortűz mellé. Mi Lórival úgy döntünk, szenvedünk még tovább. Csak addig állunk, míg megesszük a csokit és elbúcsúzunk, különben baj lesz... Lóri előző évben 98 km-nél adta fel napszúrás miatt, most mindenféleképpen végig akar menni. Én is megyek, amíg csak tudok, bármeddig is jutok. Számomra egy tét nélküli kísérlet csak az egész, hiszen ez az első teljesítménytúrám.

Áhítat a bükkösben

És egy másfajta áhítat a Kis-Gerecse oldalában

A következő szakaszt Pusztamarótig felettébb élvezem. Hatalmas, katedrális érzetet keltő bükkösök tornyosulnak fölém színes lombjaikkal. Ha ez itt egy istentisztelet, akkor bizonyára egy vidám istenséget imádunk most áhítattal eme káprázatos színjáték közepette. Éjsötét, nehéz terhük nyakunkba zúdításával fenyegető fellegeket hajt a szél, miközben a napsugarak a tarka lombokra vetülnek. Próbálom megörökíteni, képekbe zárni ezt a megismételhetetlen élményt, de közben tudom, ezt igazából csak belülről lehet megtenni. A Serédi kastély előtt hagy le először két lány. Keményen tolják, néhol fölfele is futva, nekem itt esélyem sincs. De nem is versenyzem velük, ennek a menetnek nincs most semmi tétje. Nehéz, sziklás, de nem kevésbé látványos lejtő jön a Kis-Gerecse oldalában, amit próbálok megfutni. Egész jól megy, persze már nem először járok itt, köszönhetően a gerecsei Peaks duplázásomnak. A Vizválasztótól Pusztamarótig még kitart a lendületem, majd sétálok kicsit, mivel az út is megint emelkedőre vált. Szétnézek, hátha van pontőr ezen a nagyon alkalmas helyen, de sehol semmi, tehát egyszerűen tovább kell menni az itiner szerint. Így is teszek. 

Ránk sötétedett, mindenfelé a fűben heverő alakok. Tudjuk, megállni nem szabad, így csak megyünk tovább négyen, rójuk a kilométereket az éjszakában.

Pusztamaróton

Az emelkedő után hamarosan lejtő jön így, megint futásra váltok. Egy anya-lánya túrázó pár köszön ránk. Az idősebb kérdezi, hogy valami verseny van-e. Hú, ennyire jól nyomnánk? Mondom, ez most a fordított Kinizsi száz, nem verseny, Csillaghegyig megyünk és éppen 40 km van a lábunkban eddig. Kedvesen gratulálnak, drukkolnak, de szemükben szent borzalom. Szerencsére egy éles irányváltásnál megint turistákra találok, akik lelkesítenek és a helyes irányba terelnek. Nekünk ezen a túrán nincsenek szalagjaink, a jelzés, az itiner és a letöltött track alapján megyünk. És bőven elég is ez. Éjszaka majd nehezebb lesz a tájékozódás, de talán lámpával is boldogulok, még talán egyedül is.

Még néhány óra, és azokon a hegyeken vezet utunk

Kapu a bajóti Öreg-kőre

A Gete is előkandikál

Ez itt most egyébként is ismerős szakasz, viszonylag frissek az élmények, pár éve túráztunk erre Petivel, látogatást téve fiam cserkésztáborában a közeli Domoszló-forrásnál. Hamarosan leérek a Bika-völgyben lévő forgalmas országútra, ahol ellenőrzőponton jár egy újabb bélyegző a füzetembe. Mellé vehetek egy kis nápolyit is, kérek is egy citromosat. Lekanyarodván az aszfaltról újabb kemény, de nem túl hosszú emelkedő jön a Domonkos-hegyre, hogy átbukjunk a túloldalra, Péliföldszentkeresztre. Menet közben számolgatok, vajon hány óra lehet még hátra a túrából. A legrosszabb forgatókönyvet veszem, hogy innentől már csak gyaloglásra lesz erőm. 14 órát saccolok nem túl acélos 4 km/h átlagot alapul véve, így nyomasztóan nagy a szám. Nemsokára azonban féltávnál vagyok és még elég jó az állapotom. Lejtőn még tudok futni, ha van motivációm, síkon is. Amire szükség lesz biztosan a depózott holmiból, az a melltartó és egy másik, száraz aláöltözet. Útközben kicsit mérges voltam magamra, hogy váltócipőt nem küldtem Mogyorósbányára, mert a jobb lábamon az egyik talppárna kicsit sajgott egy darabig minden lépésnél ebben a kemény, kevés csillapítással rendelkező cipőben, de ez a nyűgöm időközben megszűnt, és már semmi bajom a lábammal. Szóval jók a hírek.

Barátságos paripák Péliföldszentkereszt határában

Borzasztóan fáj a jobb talpam. Lehámozom a Puma sportcipőm a lábamról, hatalmas, két tízforintosnyi vízhólyag látványa fogad. Errefelé semmi kiszállási lehetőség nincs, muszáj menni tovább, míg valami településre vagy pontra nem érek. Teszem egyik lábam a másik után gépiesen és igyekszem közben kímélni a hólyagot. Furcsa módon egy idő után erre sincs szükség, már rá tudok lépni anélkül, hogy minden egyes alkalommal csillagokat látnék. Talán mégsem kell feladnom?

Haladunk a féltáv felé

Végigtrappolok Péliföldszentkereszten, hatalmas a fejlődés, mióta utoljára itt jártam. Műfüves focipálya, csinos épületek. Igaz, akkor még fiam csak a 6 osztályos gimnáziumot kezdte, mikor itt volt gólyatáborban, idén már pedig leérettségizett és az egyetem padjait koptatja. Múlik az idő. Újból összetalálkozom a két futólánnyal, nem tudom, eddig hol rejtőztek, azt hittem, már árkon-bokron túl vannak. Az út melletti karámból egy gyönyörű fekete ló figyeli érdeklődve a dombra kapaszkodó társaságot – most páran összeverődtünk – mire odaérünk, odajön, kér egy kis simogatást. Társai is követik páran. Nem is leszünk adósaik. Hipp-hopp már ott is vagyunk Mogyorósbányán a zeneháznál. Egyre didergősebb az idő így árnyékban haladva, örülök, hogy már csak egy karnyújtásnyira van a váltóruhám. 

Mogyorósbánya, a pont a Zeneházban

A Zeneház mellett egy sátrat húztak fel nekünk, de bemehetünk melegedni magába a házba is. Nagyon jól esik, hogy van kulturált mosdó és tükör előtt kényelmesen és zavartalanul ragaszthatom le a sérüléseim és öltözhetek át, nem egy bokorban kell vacogva rejtegetnem magam. Szegény pontőrt kicsit megijesztem, ahogy az elsősegélyt és kötözést emlegetem, de próbálom megnyugtatni, hogy csak szimpla kidörzsölődésről van szó. Úgy ítélem meg, elég csak továbbra is a vékonyabb aláöltözet, nem kell a vastag merinó. A felső réteg is száraz maradt, így azt nem kell lecserélni. A vastagabb kesztyű, sapka, kapucnis pulcsi se kell. A Red bull se. Hibák sorozata? Majd elválik... A cseremelltartó vadonatúj, ez lehet, hogy probléma lesz, ugye olyat tilos, hogy felszerelést versenyen próbálunk ki. Ugyanaz az a számomra előnyös fazon, mint az előző, csak nem lesz gond... Ok, tisztálkodás, öltözködés, ápolás megvan, gyerünk táplálkozni. Tarnai Máté üdvözöl, most érkezett be, neki ez már a cél. Kicsit beszélgetünk. Közben Csipi is megérkezik, aki sárkányos sapkájában megint egy jelenség. Benyakalok egy sós paradicsomos Allrys gélt (Petit pont tegnap kértem, hozzon már egy adagot, mert ez az egyik kedvencem – ez itt a reklám helye), mellé egy utasellátó szeletet, amit máris felveszek a frissítés listámra. Sajnos forró teát nem merek kérni a kulacsomba, helyette egy fél lilahagymás zsíroskenyérre nyújtom be igényemet. Remélem, a gyomrom rendben megemészti ezt az ízkavalkádot. Két sráccal indulunk neki, hamarosan kiderül, egyikük Stravan ismerősöm is. Most végre élőben is megismerkedhetünk Kovács Andrással, ahogy átszaladunk a falun egészen a Kő-hegy lábáig. Itt hamar elválik, hogy bár ebből az irányból nem kedvelik a srácok ezt az emelkedőt, mégis ők vannak jobb kondiban, így elengedem őket. Marad a magányos menetelés, de így van ez jól most, ezt szeretném. Lefelé a meredek lejtőn futni próbálok, de az elém táruló táj, a távolban fenyegető Nagy-Getével nem enged.

Tokodi pincék

A Katlanban majd lefúj a szél a hegyről

Teljesen kész vagyok, nem megy tovább, pedig már közel a csúcs és közel a pont is. Ez már a sokadik kemény mászás sorozatban. Meleg is van nagyon itt a tűző napon. Muszáj leülnöm legalább pár percre a száraz fűbe. Zakatol a szívem, közben csodálom a tájat. Lassan ideje feltápászkodni, hiszen nagyon messze még a cél. Vajon fogom-e bírni?

Tokod és egy kis Gete

Aztán mégis nekiiramodom, azaz inkább a „próbálok nem hasra vagy seggre esni” betojt galamb mozgásformát követem. Már ott is vagyok a tokodi pincesoron. Ekkor hív a húgom, hogy merre járok. Férje ott volt sikeres teljesítőként az első megrendezett, nagyon kemény időjárási körülményeket tartogató Isziniken, így fel tudják mérni, hogy haladok. Mondják, hogy jó vagyok. Reménykedem én is, hogy a Getére még éppen világosban fogok felmászni. Ahogy a Kis-kő kaptatójára kapaszkodom, a zsákomra akasztott szélkabát vitorlává válik az ismét élénkké váló szélben. Sajnos nem repít egészen a Gete csúcsára, pedig jó lenne. Inkább csak beleakad az utat szegélyező tüskés bokrokba. A Hegyes-kő sziklakúpja alatt egy autó (vajon hogyan jött fel ide?), benne pontőr. Kiderül, ez az egyébként nagyon szép autó a Dakar rallyt is megjárta. Lekocogok Tokodra és amíg megy, a település utcáin is tartom a tempót. Előttem mumusként tornyosul a Gete tömbje. Valahogy muszáj lesz ide feljutni. Végül is sok éve télen, az akkor még kicsi fiammal is ment erről az oldalról. Most se szabad ennek máshogy lennie. Kikanyargok a városkából és már ott is vagyok a tövében, kezdődik a kemény menet. Az eleje még csak-csak, de a végjáték elég siralmasra jön ki. Utolérek egy túratársat, ő még jobban szenved. Lehagyni nem akarom, adok neki mindig kis egérutat, addig legalább kiszuszogom magam. De újból és újból beérem. Mikor vége a kőkemény sziklás mászásnak, inkább mégis kielőzöm a srácot és igyekszem a hegy tetején világító fények felé. Tán csak a hold az, de lehet, hogy a pont lámpái. Majdnem teljesen besötétedett, mire feltornásztam magam ide. A nap utolsó sugarai narancsszínű sávot vonnak a kereszt sziluettje mögé még, hamarosan az éjszaka az úr. Ideje elővenni a lámpámat. A hegy tetején kék-zöld hangulatosan kivilágított sátor, Csetneki Sanyi húzta fel itt az éjjelre a szállását, ő adja a pecsétet. Közben dermedt kezeimmel előkotrom a lámpám és sapkát veszek. Jó szeles ez a hegytető, nem irigylem Sanyit egyáltalán. Jó, minket se lehet irigyelni. 

Pontőrsátor a Getén

A Nagy-Gete, a nagy vízválasztó. Itt sokan feladják. Kicsit most szusszanunk, utoljára hosszabban a hegytetőn. Annyit most is tudunk már, hogy 40 km után tilos állni. Minket azonban nem olyan fából faragtak, hogy könnyedén feladjuk, mind a négyen folytatjuk a vándorlást. Hogy idáig is eljutottam, azt már jegyzik a krónikákban, hiszen ennyit még sosem gyalogoltam egyhuzamban. Mindössze 36 km, ennyi volt eddig a személyes rekordom. Most már több...

Az utolsó képek egyike, lassan elfogy a fény

Pár lépés után tempót is váltok, hiszen hosszú lejtő jön Dorogig. Haladni kell, ki kell használni a terepadottságokat. Az erdőből zöld szempár figyel viszonylag közelről. Vajon mi lehet? Vadmacska, netán róka? Utólag beszélgetve a túratársakkal többen is észrevettük, hogy szemmel tartanak minket az erdei vadak. Bár külön-külön haladunk, mégis támogatjuk egymást, én segítek eltenni egyik srác futóbotjait, egy másik túratárs meg nekem segít, hogy helyes irányba kanyarodjak. Dorogon meg az éppen felkapcsolt lámpám tereli egyik teljesítőt helyes irányba. Innentől együtt futunk a város utcáin egészen a Molnár sörözőig, sőt egészen a célig társulunk. Csak annyira, hogy együtt mozgunk, néha szólunk egymáshoz pár szót és figyelünk egymásra. Ez pont megfelelő így. Még nevét se tudom társamnak, csak annyit, hogy zenetanár (régi zenét tanít) és hogy elég komoly tapasztalattal rendelkezik futás és teljesítménytúrázás terén is. Egyre szélesedik a paletta, ami a túrázó ismerősök foglalkozását ismeri.

A sörözőben vételezek kávét és kólát, hogy ébren tudjam tartani magam. A Kék Balatonról kísért még az álmossággal való küzdelem hosszú órákon át, ezt most szeretném elkerülni. Pont annyi apróm van, amennyibe a két ital kerül, a pultos és jómagam nagy örömére. Mindenki nagyon kedves, nehéz távozni ebből a meleg miliőből. De mese nincs, menni kell tovább. Alkalmi túratársam is megitta a sörét, szóval indulás. Az órám rögzítését elfelejtettem visszakapcsolni, erre csak egy átkelésnél jövök rá. Szerencsére sok távot nem vesztettem. Kicsit kocogunk, kicsit sétálunk, váltogatva a tempót, ahogy Kesztölc felé haladunk a homokban. Megint számolgatok. Lassan értesíteni kell Petit, kb. mikorra futok (vánszorgok) be. Fura kimondani, de lassan csak 30 km van hátra, alig létezik, hogy ilyen közel van már Budapest ide. Pedig ahogy felfelé kapaszkodunk a szőlőhegyre, látszik is a nagy fényszennyeződés keleti irányban. És igen, még a legrosszabb eshetőségben is 2-3 óra lesz az érkezési időm, ami nagyon jó teljesítési időt jelent. Persze csak akkor, ha az előttem lévő távon nem akadályoz semmi tényező komolyabban. Ezt egy ilyen távon nem lehet előre kiszámítani (máskor sem.)

A kesztölci pont nagyon bőséges kínálattal rendelkezik, finom szörpök kavalkádja, alma és banán. Egy banán le is csúszik és vedelem mellé az itókákat sorba. Az a taktikám, hogy a két negyed literes softkulacsomból két pont közt egyet ki kell kötelezően üríteni. Ha lehet, kettőt is, ha már nagyon közel a pont. De tartalék is maradjon mindig valamennyi. Ponton mindent vissza kell pótolni, indulni csak két teli kulaccsal lehet. Most ugyebár van még kólám is, amit csak lassan iszogatok, így csak egy kulacsot kell teletölteni.

Húzós emelkedő jön, még a pontra érkezés előtt szemléltük a távolból, hogyan kígyózik felfele a hosszú lámpasor. Ez alapján elég magasra kell még kapaszkodni, fel a Kétágú-hegyre. Jól megizzaszt ez a hegy, de azért ide is felérünk, minden mászásnak egyszer vége szakad. A hűvös gerincen már csak sétálunk a Pilis-nyereg irányába. Meglehetősen sáros itt az út az eddigiekhez képest, lehet, hogy itt szakadt ki a Gerecsében látott felhőzsák. Most gyönyörű csillagos az ég, az éppen dagadni készülő hold is fent kukucskál a fák közt. Lent az égi tünemények tükörképeként a Pilis aljában meghúzódó települések fényei világítanak. Hiába szép ez a látvány, egyre fogvacogtatóbb az éjszaka. Rajtam még nincs kabát, de túratársam a Pilis-nyeregben lévő ponton felveszi vékony dzsekijét. Jól is teszi, bár én is megtettem volna... Csak egy kávés bonbont vételezek (hurrá, megint egy kis koffeinbevitel!) és már megyünk is tovább. A nem túl fiatal pontőr, a legendás Sistergő bringával jött fel ide, minden elismerésem!

Mászunk fel egy emelkedőn. Talán a Simon-halálán, bár én az éjszaka közepette nem regisztrálom, hogy ott vagyunk-e vagy máshol. (Nem, nem ott vagyunk.) Szerencsére könnyen veszem az akadályt még, a haldoklást meghagyom Simonnak, bárki legyen is ő (a névhez kötődő sztorikról korábban már írtam). Felérve majdnem elkavarunk egy kereszteződésben (kb. itt találkozik a túra útvonala a Simon-halálával jövő P+ jelzéssel), kijutva az egykori rakétakilövő bázis szervizútjára. Szerencsére bejelez az órám (életemben először használom rajta a navigációt, ami bizony hasznos). Megyünk is gyorsan vissza a jelzésre és megtaláljuk hamar a folytatást a zöldön, ami nagyon hosszan vezet a Pilis oldalában. Túlzottan hosszan ahhoz, hogy majdnem kockára fagyjak itt a magaslati levegőn. Kabát nyista, ott libeg továbbra is a táskámon, a vastagabb pehelydzseki meg benne pöffeszkedik dologtalanul. Pedig igazából most ő kéne. De ha bármit is előveszek, az a vékony kabát lesz, mert amíg kibontom a pehelykabátot a táskából, majd a saját zsebéből, elhagyom a fele cuccom a sötétben és lefagy a kezem is. 

Az a fránya gyűrű! Mi a fene van vele, miért szorítja úgy az ujjam? Úristen, teljesen bedagadt a kezem a nagy melegben, le se tudom venni az ékszert. Most mit csináljak? Nagy nehezen leoperálom, ahogy kanyargunk felfelé a Pilis szerpentinjén és elrejtem a pénztárcámba. Gyűrűt azóta se hordok...

Addig húzom-halasztom a dolgot, míg a szerpentin kezdetét jelző rétre érünk. Nincs több halogatás, muszáj megállni, hiszen már a kezem is fázik a kesztyűben is, úgy átfagytam. Kiérünk a szeles szerpentinre és már a vékonyka futókabát se segít. „Kegyetlen hajnal, jéghideg, arcomat friss szél csapja meg...” dúdolhatnám kocogó fogakkal, ha ilyenhez bármi kedvem lenne. A régi dal folytatása azonban megadja az útmutatást kicsit átköltve: „Csillaghegy felé indulok, maradni tovább nem tudok...” Menni, mozogni kell, akármennyire is fázom, csak ez segít. Reménykedem, hogy a Szántói-nyeregben lesz pont és ott végre felvehetem a másik kabátom is. A futás még segíthetne, de ezen a köves terepen gyalog is csak botladozom, jól le is maradtam túratársam mögött. Mikor végre szűnni látszanak a kőakadályok, utánadöcögök. Picit jobb most. Egy kereszteződésnél elő kell venni a telefont, de mihelyt ránézek a térképre, a telefon beadja a kulcsot. Próbálnám visszakapcsolni, de minden hiába. Pedig kell még töltésnek lennie rajta. Tovább nem is kísérletezek, mert az óra a fontosabb. Az is folyton merül rohamtempóban, míg célba érünk, kétszer is töltőre kell tennem. Ezek az akkus kütyük nem bírják a mínuszokat.

A szántói pont életmentő, van forró tea, zsíros kenyér és végre előkerül a nagykabát. Biztos, ami biztos a másikat se veszem le. Végre kezd visszatérni az üzemi hőmérsékletem, amíg a ponton vendégeskedünk. Aztán megint megyünk tovább, vár a végeláthatatlan Hosszú-hegy. Az az emelkedő, amit a régi Páloson mindig is utáltam, lefelé még rosszabb az apró bokaforgató köveivel. Megint lemaradozom. Jó sokára kiérünk a murvás útra, itt már kényelmesebb a járás. De már morcosan mered felénk a Kevély sötétlő csúcsa, a következő leküzdendő akadály, nem is olyan messze. Ide is fel kell még mászni. Jól biztos nem fog esni.

Annyira nem is rossz, mint amire számítottam, mert csak a nyeregbe kell először felkapaszkodni. Ott vár a pont tábortűzzel, túró rudival. Egyet elmajszolok és már megyünk is, nincs ok a hosszas időzésre. A cél már csak karnyújtásnyira van kilométerben számolva az eddigiekhez képest. De ami ezen a hegyen még ránk vár, minden képzeletet felülmúl. Köves, sziklás mászás jön először a Nagy-Kevély csúcsára, ami még a kisebb probléma. A nagyobb az, hogy ugyanilyen terepen kell lebotorkálni jó hosszú szakaszon. Csak az vigasztal, hogy fentről még így sötétben is bámulatos a panoráma. Sajnálom, hogy nem tudok képet csinálni.

A véghajrá nekem már csak merő szenvedés a köveken bukdácsolva. Alig várom, hogy simább terepre érkezzünk. De eljön az is, és szárnyakat kapunk. Páran megelőztek lefelé jövet, most mindenkit visszaelőzünk. Túratársam tempósan, hosszú léptekkel halad, amit én csak kocogva tudok tartani. De jól is esik ez a másfajta mozgásforma! Kisebb csoda, hogy így, 100 km-rel a lábamban is tudok futni. Bár ez, amit művelek, még nem annyira futás. De az lesz belőle, amint lejtőre kerülünk. Sorra előzünk mindenkit. Eddig megkíméltek az éjjeli hallucinációk ezen a túrán, na most azért a célig kapok rendesen belőle: kilométerhosszan terjeng az átható marihuánaszag a teljesen néptelen Csillaghegy utcáin. Nem tudom mire vélni az egészet, talán valami növény rohad hasonlóan, vagy tényleg csak az agyam játszik furcsa játékot velem megint. 

Túratársam fájlalja a térdét, így megint gyaloglásra váltunk. Igazából, mivel navigációt nem nézünk, csak a többieket követjük a célnak otthont adó gimnázium irányába. A végét majdnem el is vétjük az élre törve, két srác szól oda, hogy nem arra kell menni. És persze az órám is mondja a tutit. 

Már ott is vagyunk a célban, örömmel lépek be 1 óra után pár perccel, bármelyik jósolt időmnél korábban a Veres Péter gimnázium hátsó ajtaján evvel a hosszú, küzdelmekkel teli de mégis élménydús vándorlással mögöttem. Voltak gyötrelmek, de igazi mélypontok nem, és ennek borzasztóan örülök most. Az időm, amit mentem, számomra is hihetetlen: benne vagyok Péter célidejében, a 18 órában (17:49). Jó, ő meg igazi ufó időt ment, amit már akkor látok, mikor ránézek a Stravara. Minden elismerésem! Sorra érkeznek be a túrázók, köztük ismerős, Márton Dani is.

Hát nekiindultunk! Négyen, két lány, két fiú, barátok, ismerősök. Nálam ez egy kósza ötlet volt, csak azért vagyok itt, mert a két fiú, Zsolt és Lóri egymástól függetlenül meséltek nekem arról, hogy van ilyen, hogy teljesítménytúra, és hogy hamarosan rendezik az egyik legkeményebbet, a Kinizsi százat. És ők mennének. Hogyne csatlakoznék! Hiszen világéletemben szerettem gyalogolni, túrázni, nem hiába kalauzolom én a baráti társaságunkat mindenféle erdei ösvényeken. Valami ilyesmire vágytam titkon, próbára tenni magam, feszegetni a határaimat. Ha már többet megyek, mint az eddigi leghosszabb túrám, az is jó lesz. De lehet, hogy akár végig is tudok menni ezen az elsőre is rettenetesen hosszúnak tűnő távon?

Eszegetem a finom gulyást, és arra gondolok, hogy mekkora mázli, hogy se hólyagjaim nincsenek, a mozgásom is egész korrekt még, és előreláthatóan a regenerációval se lesz így nagyon gond. Minden szép és jó volt, a szervezők derekasan kitettek magukért. Köszönöm mindenkinek a testi és lelki támogatást, pontőröknek és túratársaknak egyetemben.

Idén újra elindultam egy úton, mely ugyan harcokkal van kikövezve, de rengeteg élményt lehet útközben szakítani. Hogy pontosan merre visz, még nem tudom, de a tervek már kezdenek kirajzolódni a jövő évre és akár hosszabb távra is. Az ilyen sikerek, mint a mostani újabb megerősítést adnak, hogy érdemes folytatni és menni a még nagyobb célok felé idővel. Azért csak idővel, mert most még ezen a távon kell sok-sok tapasztalatot szereznem, erősödnöm testben, lélekben, szívben, akaratban, mert ehhez a műfajhoz ezek közül mindegyik kell. Megismerkedni, megbarátkozni önmagammal, erősségeimmel, gyengeségeimmel – csak ilyen áron lehet előrébb lépni.

Visszatekintés

Valószínűleg már minden olvasó rájött a trükkre, hogy a dőlt betűs részeket végigolvasva fordított irányba kirajzolódik egy másik történet is, a Kinizsi 100-am, első teljesítménytúrám története 2001-ből. A fenti kép ezt a perspektívát mutatja. Itt léptem rá egy olyan útra, ami idáig, a jelen teljesítésig vezetett, miután elkapott a teljesítménytúrázás gépszíja akkor. Voltak kis szünetek, kevésbé intenzív évek, de talán olyan esztendő nem is nagyon volt, amikor egyáltalán nem voltam semmilyen túrán.

Fotó: Rakk Gyula - Koldusszállás

Strava link: