Havas kaldera

 

Mikor húgom szóviccgyártásban profi férjének újságoltam, hogy megyek a Börzsönyi vulkántúrára, kérdezte, hogy ugye az is egy Kitörés túra. Elsőre nem tudtam hová tenni a kérdését, de aztán rámutatott a tök egyértelmű összefüggésre: - Tudod, vulkán, kitörés, bumm! Valóban, a Hazajárók és a Börzsöny Akciócsoport ezek szerint többnyire tényleg egy témában utaznak. A mostani túrához akár kívánhattak volna a szervezők kéz- és láb(ki)törést is, ami a terepviszonyokat illette.

Holle anyó igencsak megrázta a párnáját a héten és már az előző időszakban is, és a Börzsöny tájára hatalmas, jó félméternyi fehér lepel jutott. Még itt a főváros körüli hegyekben is régen látott hótakaró fedte a tájat, így szerdán, mikor felmentem futni egy nagyjából szokásos kört a Normafára, kellett véglegesen elengednem azt a kósza gondolatot, hogy futóként induljak a Vulkántúrán. Még főként lefelé tartva is csak majdnem 10 perces kilométereket „futottam” (tényleg futottam, csak nem volt túl produktív a mozgásom, azt leszámítva, hogy nagy sportértéke volt valószínűleg ennek a küszködésnek a lábszárközépig érő szűzhóban, illetve a nyomokat csak nyomokban tartalmazó majdnem szűzhóban). A Goretexes Speedcrossom meg nagyjából negyed óra múlva tocsogott kívülről és belülről is. Én biztos nem vagyok akkora májer, hogy alig futóruhában, csekélyke felszereléssel végigszáguldjak 40 km-t tetemes szintkülönbséggel fel és le. Egyrészt magamat ismerve kockára fagynék, és kapásból már az első 10 kilométerből is alig tudnék futni a szinteket tekintve. Szóval ezt a műfajt most meghagyom az erősebbeknek, felkészültebbeknek, tapasztaltabbaknak. Voltak itt ilyenek egész nagy számban, kis híján ki lehet jelenteni, hogy a terepfutók színe-javának egy része itt volt ma a Börzsönyben (akik nem a Budai trailre mentek másnap – vagy akár ez volt az edzésük arra. Mások meg éppen a Hanák Koloson küzdöttek az elemekkel).

Ahogy Petivel fölfelé kapaszkodtunk Királyrétről a Taxi-nyiladékon a Nagy-Hideg-hegyre, sorra suhantak el mellettünk a csodálatra méltó futók, és kicsit irigykedve néztem őket. A Cseresznyefa-parkoló után az emelkedő fokozatot váltott. Itt Peti is megelégelte a „rohanást" – neki már ez a tempó is az volt, így elbúcsúztunk. Ő ment az ő kis privát túrájára, amiből azért a Vulkántúra féltávja kikerekedett, én meg másztam még erősebb fokozatba kapcsolva a turistaház irányába.

Elérkezett a búcsú pillanata

... miközben sorra húznak el mellettünk a futók

Lassan be kellett látnom, hogy a kivételesen magammal hozott túrabotok nagy segítségemre vannak, ahogy lépésről-lépésre töröm magam előre a hóban, holott a túra elején még ott akartam őket hagyni valamelyik bokorban, mert folyton összecsuklottak. Miután sikerült rendesen beállítanom őket, kiderült, hogy a bot elhozatala volt az egyik legjobb döntésem. Hogy mi minden volt még nálam? Annyi minden, hogy egy futózsákba, főleg mellénybe bajosan fért volna bele: 1 liternyi forró tea termoszban, fél liter izotóniás ital, némi csoki és szelet, egy banán, egy softshell kabát, plusz réteg alulra és felülre, váltózokni, némi elsősegély-felszerelés, mentőfólia, hómacska. Lehet, hogy kicsit túlaggódtam a dolgot, de ma a biztonságos teljesítés lebegett a szemem előtt. Ha lehet, az eredeti 12 órán belül, de bármi jó, csak érjek vissza Királyrétre épségben.

Még a terasz is tele túrázókkal

A turistaház zsúfolásig tele volt, alig találtam meg az ep-t. A forró teából azért kértem és már mentem is kifelé ebből a zajos miliőből, ne vesztegessük az időt. A műanyag poharat szépen elraktam, jó lesz még a többi teás ponton. A gerincen még nehezebb volt a haladás az eddigieknél is. Alig egy-egy pillanatra sikerült körülnéznem, hol is vagyok, micsoda varázslatos téli csodavilágot varázsolt a természet körém. Sokkalta inkább lefelé kellett koncentrálnom: hol a kitaposott nyom, hol az előző túrázó lépése, ahol nem süllyedek térdig a hóba. Annak ellenére, hogy már jó páran törték előttem az utat, mégis küzdelmes szakasz volt. Összetalálkoztam Lénárt Mariannáékkal, gratuláltam nekik a cseh százashoz. Kicsit együtt haladtunk, majd ő inkább megállt fotózni a faágakra tapadó hókölteményeket. Hol föl, hol le, de többnyire kemény mászás ez a két hegyet összekötő gerincút. Ideális körülmények közt is vannak megerőltető, kihívást jelentő részei, így, mély hóban még lassabb és nehézkesebb haladni.

Tiszta Szibéria - vagy Delta

A Csóványoson a kilátóra csupa zúzmarát rajzolt a fagy, nem tudtam megállni én se, hogy ne fotózzak. Kaptam egy kis útravaló csokit a pontőröktől, amit nyomban el is fogyasztottam. Gondoltam, lefelé majd kocogok, ha kedvem van. Pár száz méternyi vergődés után egyértelműen el kellett engednem ezt az ötletet is. Itt, ahol mondjuk egy futóversenyen szinte szárnyakat kapok, ahogy végre lejtőre kerülök, most csak jóformán bukdácsolok a mély hóban, bakancsban, merev téli túranadrágban, kamásliban. Ugyan a bakancsom is már tiszta víz belülről, hiába impregnáltam a héten kétszer is. A kezem is kezd fázni a kesztyűben, hiába melengetném az ujjaim ökölbe szorítva, a botot is kell vinni valahogy. Felfelé ezzel nincsen gond, mert bemelegszik magától a rendszer, de lefelé nincs elég erőfeszítés. Szerencsére a Nagy-Mána után jobban járható lesz az ösvény és tudok futni is – valamennyire. Néhány mellettem elsuhanó futó szerint egész jól nyomom ebben a nehezített szerelésben. (Ja, tulajdonképpen álruhás betoji futó lennék, aki egy kis havat látván hátraarcot csinált... Nem, ha a bizonyítványomat akarom magyarázni, én csak tisztelem a Börzsönyt, ami nem viccel. A téli Börzsöny meg főleg nem...) A botozást még tanulnom kell, de szerencsére inkább segítségemre vannak lejtmenetben is mintsem akadályoznak. 

Fel a Csóványosra

Zúzmarával és jégvirágokkal díszített kilátó

Az Esztergályost elhagyva jövök rá, hogy tulajdonképpen én még nem is jártam a zöld jelzésen, a börzsönyi Sas-úton. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá. Csak ámulok és bámulok a sziklákat látva. A Dosnya-nyeregnél egész sok túrázó jön szembe. Idefelé meg jóformán csak futók előzgetnek. Szóval talán tényleg jól nyomom... Egyikük a Miklós-tető után éppen hómacskát vesz fel. Talán nem véletlenül. Kérdezem is, hogy szerinte itt kell-e. Ő csak hümmög valamit, így úgy döntök, biztos, ami biztos, felhúzom a bakancsomra. Jó döntés volt, látva a macskátlan futók vergődését lefelé. Egyikük hatalmasat zakózik, nem nagyon akaródzik felkelni neki, pedig felajánlom a segítségem. Fájlalja a bordáját. Szerencsére már jön a társa is, aztán mondja a földön fekvő sporttárs, hogy most már meglesz. Azért többnyire ők is ügyesen lesíelnek a kemény lejtőn a Speedgoatokban és egyéb csukákban. Nekem ezek olyan pillanatok, amikor áldom az előrelátásom. Aztán nálam is jönnek kellemetlen percek. Hómacskám néha úgy dönt, hogy neki ez a hely felettébb tetszik és maradna. Eddig sosem volt ilyen gondom, még a héten sem a Mátrában, mi történhetett? A gumi ép, a lánc hiánytalan... Miután többször megismétlődik a dolog, inkább leveszem és csak a kritikus részeken teszem fel újra. 

Még 2 és fél óra a következő pont???

A Sas-úton

Előderengő kilátások

Nemsokára ott is vagyok a Vilatinál a következő pontnál. Szép nagy kompánia verődött össze, túrázók, futók vegyesen, különféle túlélési stratégiákkal: van aki lenge pólóban, van aki nagykabátban. Töltök egy új adag teát, a saját termoszom is meghúzom. Kicsit bajlódtam a lábfejem görcsölésével a Nagy-Hideg-hegytől, így izotóniát is iszom, beveszek egy adag magnéziumot és a banánt is megeszem. Aztán menni kell tovább, pedig nincs nagy kedvem az előttem álló emelkedőkhöz. Ahogy mászom egyre feljebb, mégis rá kell jönnöm, hogy ma az emelkedő a barátom, bármennyire utálom is őket. A nekem megfelelő lépéseket megtalálva, a bot segítségével egész flottul lehet mászni még ebben a nagy hóban is. Persze ez továbbra is nagy koncentrációt igényel és bármennyire káprázatos is a körülöttem lévő táj, nincs időm sokat foglalkozni vele. A Sas-úton még derengett valami kilátásféle, így reménykedtem, hogy majd a Hollófészek táján is részem lesz benne. Sajnos, mire felszenvedtem magam ide, megint jobban beködösödött, de azért valamennyire kirajzolódtak a Magas-Börzsöny csúcsai és a valamikori vulkán kalderájának körvonalai, amin most haladunk. Még csak most járok féltávnál és körülbelül máris a pokolba kívánom a hátralévő szakaszt és a vele járó szenvedést. Tehát akkor merítsünk erőt a hátizsákban rejtőző dolgokból: elő a forró teával és a mézeskaláccsal. Hátha megjön a kedvem.

Kisebb túrafesztivál a ponton némi teával és zsíros kenyérrel

A mászásnak még nincs vége, jön a Salgóvár, majd a még magasabb Magyar-hegy. A várba felfele utolérek egy másik túrázót. Lehagyni nem tudom, de így legalább kicsit kényelmesebb tempóban taposom a havat a sziklákon felfele. Az utolsó lépés már nekem is túl nagy, kicsit szerencsétlenkedem a botjaimmal. Szerencsére egy pontőr vagy túratárs segítő kezet nyújt és felhúz a várba. Pecsételek, majd készítek pár fotót, majd indulok is tovább. Meredek sziklás szakaszon kéne leszánkózni, ezt még hómacskával se vállalom, inkább kicsit letérve az útról próbálkozom sikerrel. Már-már nekiiramodom, mikor furcsa hiányérzetem lesz. Valami nagyon nem kerek. De mi? A botok... Hol vannak a botok? Már megszoktam, hogy itt lóbálom őket magam mellett, néha ügyetlenül bokán szúrva egy-egy futót. Na most szépen megbosszulták, hogy ott akartam őket hagyni az út mellett még a túra elején. Vagy leírom őket járulékos veszteségként, vagy visszamászom értük a várba. Persze az utóbbit választottam, és kipróbáltam, hogy lehet sziklát mászni hómacskával. Ügyesebben mint nélküle jutok fel az ősi várköveken vagy még ősibb vulkanikus sziklákon – a hó alatt nem látszanak. A pontőröknek meg mondtam megnyugtatásul, hogy nem eltévedtem, hanem ez a vár annyira szép, hogy erről az oldalról is meg kellett néznem. 

Libasorban a Holló-kő felé

Csak néhol van idő és alkalom rácsodálkozni a szépséges tájra - pedig érdemes

Ködben bújik meg a Magas-Börzsöny

A Salgóvári EP

Miután a botokat magamhoz vettem, megmutattam egy párnak, hol kell leszánkózni a sziklán, aztán spuriztam ismét lefelé a lejtőn. A Magyar-hegyre menet megint elkezdődött a régi unalmas történet a hómacskákkal. Volt egy olyan tapadós hófajta, ami folyton leszedte őket a lábamról. Így inkább fellógattam őket a hátizsákom pántjára. Majd lefelé visszaveszem őket, felfelé úgyse nagyon kellenek. Menetelés közben kihallgattam, hogy mások is leginkább egy kád forró vízről ábrándoznak. A hegytető a sáncokkal valahogy most meglepően hamar ideért és már indulhattam is lefelé a meredek hegyoldalon. Először macskák nélkül próbálkoztam, majd inkább megmacskásodtam, látva mások fától-fáig való kínlódását. Legnagyobb megrökönyödésemet egy Nike Pegazus trailes futó váltotta ki, akinek még mellénye, így minimális felszerelése se volt, nemhogy valami csúszásgátlója. Hol fákba kapaszkodva, hol gatyaféken igyekezett lefelé a rézsűn egy szál vékony pulcsiban. Én persze szépen elrobogtam mellette macskakörmeimmel. (Az egyébként remek Pegazust ismerve ehhez a túrához az egyik utolsó választásom lett volna ez az elég csúszós talpú cipő. Pedig többen ebben nyomták, Csipi is. Na jó, ő vérprofi.) Igen ám, de csak addig haladtam flottul, amíg a lábamon maradtak a cicuskáim. Mikor szépen elfeküdtek a hóban, kuporodhattam melléjük és húzhattam fel őket újra. Még szerencse, hogy ez a nadrágom annyira jól állja a nedvességet. Különben már csuromvizes lenne a fenekem. A kesztyűm így is lassan az. Mondtam is az előbb említett futónak, hogy minden elismerésem az övé. És ahogy láthatja, az én haladásom se produktívabb az övénél.

Sziklák avagy várfalak?

Hűségesen őrzi a pontot

És főleg nem produktív, mikor jobbra észreveszek piros jelzéseket, és elindulok rajtuk a többi túrázótól eltérően – felfelé. Nyilván lefelé kéne haladni, de bennem a jelzés felülírja a logikát. Néhány száz méter után látom, hogy mindenki másfelé megy és valószínű, hogy ez a piros normál ága, mi valami alternatív (lehet, hogy sokkal szivatósabb) útvonalon mentünk a nyomokat követve. Ennyi ember csak nem tévedhet, így visszacsatlakozom a menetoszlopba. Hamarosan meg is érkezem a Magyar-völgybe a hangulatos pontra. 

Kilátás a Magyar-hegy oldalából

Lobog a tábortűz

Ég a tábortűz, messzire elhangzik a lelkesítő nemzeti rock, lobog az árpádsávos zászló, aki kér, annak máris töltik a jó házi lélekmelegítőt. Én az itókát mellőzöm, inkább csipegetek a szotyiból. Majd indulok tovább Bányapuszta irányába a hosszú és egyhangú úton, elgondolkozva a következőkön: vajon miért nem hallgattam eddig nemzeti rockot; a hátralévő tizenakárhány kilométer még mindig nagyon sok; meg kell mászni a Nagy-hideg-hegyet és az erről az oldalról halovány emlékeim szerint is meglehetősen keserves lesz. Mellesleg pittyegett a telefonom, meg kéne nézni, nem Peti írt-e. És kéne megint kicsit enni és inni. Fent a házban nem ártana zoknit és kesztyűt cserélni se, mert azok már csuromvizesek. Altáróhoz érve ráveszem magam az ivásra és a chatelésre. Megírom Petinek, hogy még kb. 4 óra, mire célba érek (nem merek 3-at írni, gondolva az előttem álló emelkedőre). Meg véletlenül azt írom, hogy Bányapusztán vagyok, holott ez még csak Altáró és a Katalin-forrás. Na mindegy, Petinek főleg. Viszont lehet, hogy félreérti az üzenetet és azt hiszi, 4-re már bent vagyok. Még nincs 3 óra, de ez fizikai lehetetlenség lenne. Remélem, nem marad csak emiatt ott Királyréten és vár meg. Persze sokkal kényelmesebb lenne hazaautózni, mint várni a buszra. De nincs kedvem elővenni újra a telefont fázós kezeimmel és korrigálni. Csak haladok tovább, monoton menetelek az egyre nagyobb szürkeségbe. Talán még világosban sikerül felérni. Talán... A célidőn eddig nem sokat aggódtam, most is úgy látszik, beleférek, még talán a rendes időkeretbe is.

Hangulatban ők vitték a pálmát

Altáró

Elhagyjuk Bányapuszta házait most már tényleg, egyre meredekebben visz az út a hegyoldalban. Kisebb csapat verődött össze a nagyjából egy tempót gyaloglókból, némán haladunk felfelé. Csak néha húz el egy-egy gyorsabb futó mellettünk még itt is. Már az se foglalkoztat, hogy az egyik rétről csodás látképe tárul elém a mellékgerincen megtett útvonal egy részének. Inkább az előttem lévő szakaszra koncentrálok. Ami leginkább felfelé tendál, de nem annyira vehemensen, mint amire emlékszem. Baljós sejtelmeim vannak. Nézem, egyre közeledik a főgerinc vonala és jobbról elhagyjuk az Aprólépések csúcsát, amivel már jóformán egy magasságban vagyunk. Akkor már nem lehet túl sok hátra. Közben szépen lassan besötétedik. Lámpa mégsem kell, a hóban jól látszik a most már tényleg egyre meredekebben felfelé vezető ösvény. És még mindig lehet fokozni ezt... Próbálok nem kiállni, csak tolom magam előre a botokkal keresve a lépéseket a meredélyen. Egy túrázó jön szemben, muszáj megkérdeznem, sok van-e még hátra. Mint egy türelmetlen óvodás, akit elvittek kirándulni a szülei. Ő már hétszeres teljesítő, így elhihetem, hogy valóban közel a ház, ahol meleg vár, van forró tea és esetleg felvehetem a száraz zoknim is.

Bányapuszta

Még néhány kanyar a szerpentinen és a ködből, szállingózó hódarából elődereng a ház meleg fényű sziluettje. Mindenki megáll fotózni ezt a jelenséget. Talán amiatt, mert ez a látvány mindenkinek hatalmas megkönnyebbüléssel, kisebb megváltással ér fel.

Megint pittyeg a telefonom, sőt már nem is pittyeg, hanem csörög. Természetesen Peti az, de sajnos alig hallom és ezen még kevésbé segít a házban uralkodó hangzavar. Valahogy azért átjön, hogy azt kérdezi, mikorra érek le. Óvatos becslésem innen másfél óra. Szóval megvár, milyen rendes tőle. Akkor igyekszem sietni. De előtte még kell pecsételni, teát inni (ami életem eddigi egyik legfinomabbja), enni. Zoknicserére aligha kerül sor, ahhoz le kéne hámozni mindent a lábamról – kamáslit, bakancsot vizes duplazoknit. A kesztyűmet azért lecserélem a szárazra. A lámpát is elő kell már venni, sőt hideg lesz kimenni újra, szóval fel kell venni a kabátot is, ami eddig a zsákban lapult. Kilépve az ajtón a kabát alig elég, a kapucni is felkívánkozik a fejemre. Természetesen látva felfelé a sípálya meredekségét a macskát is feltettem, szerencsére jó hosszan a lábamon marad most legalább az egyik fele. Sietek lefelé a piroson, aminek szépségeiből sokat nem észlelek. Bal oldalamon hosszan kígyózó völgy és hatalmas fenyőfák. Az ösvény jól ki van taposva, de néhol fényvisszaverő pöttyök is segítenek a tájékozódásban. Sőt az előttem menők lámpája is támpont, amíg látom a fénycsóvákat. Néha megtéveszt az ágakon lévő hókristályok csillogása, melyekről visszaverődik lámpám fénye. Olyan, mintha megannyi szentjánosbogár vagy apró lámpás világítana közelebb és távolabb. Milyen csodálatos! Bár lenne időm élvezni ezt a jelenséget! De nincsen, csak szedem a lábamat, néha belekocogva a lejtőbe, hogy minél hamarabb célba érjek és Petinek se kelljen annyit várnia. Sajnos míg nem voltam lendületben, megint komoly dilemmát okozott a fázós kezem: a kesztyűm vékonyabb az előzőnél, és vagy segítem magam a botokkal, de odafagynak az ujjaim, vagy hónom alá csapom a botokat, miközben próbálom melengetni a fagyos végtagjaim. Nagy nehezen bemelegszem, onnantól szerencsére már nincs gond. 

A név nélküli barátságos hóember

Az egyhangú nyiladékon lefelé haladva azzal szórakoztatom magam, hogy férfineveket adok a villanyoszlopoknak, lehetőleg minél extrábbat: így elhaladok Tihamér, Boldizsár, Gáspár, Menyhért mellett is sorban. (Ezt a játékot még a héten találtam ki az Ágasvár kegyetlen emelkedőjén, csak ott az éppen elhagyott fák kaptak neveket). Utoljára egy barátságos hóember marad, akinek nem jut név, csak a botjaimat kapja kölcsön, míg fotózom. Ö már idefelé is üdvözölt minket széles mosolyával.

Még néhány perc marad a végjátékból, lassan a házak közé érek, jégkarmaim aszfalton csikorognak, így le is veszem azt a fél párt a bal lábamról, ami még rajtam maradt. 6 óra tájt lépek be ismét a Kastélyhotel ajtaján a melegbe, Peti ott ül a kanapén és vár. De jól esik megérkezni 11 óra 20 perc menetelés után. Milyen jól esik a barátságos fogadtatás! Átveszem a díjazást, majd elfogyasztom a finom gulyást, amíg Peti idehozza az autót a vadászkastély elé a parkolóból. Még azért gratulálok pár sporinak, főleg a Pegás futónak, hatalmasat küzdött, megérdemli. 

Mindenki megérdemli az elismerést, aki itt volt, harcolt a hideggel, hóval, a vulkáni formák magasságaival, csúszós hegyoldalaival akár futva, akár gyalogosan, szintidőn belül és kívül. Bár összehasonlítási alapom nincs, mert ez az első teljesített Vulkántúrám, esélyes, hogy dobogós a nehézséget tekintve a 19 eddigi között. Menet közben chateltünk Tarnai Mátéval, aki nálam sokkal tapasztaltabb teljesítménytúrázó, ő is hajlik erre a meglátásra. 

Jövőre vajon ugyanitt ugyanekkor? Most egyértelműen nemet mondanék (és biztosan nem a szervezés miatt, mert az kifogástalan volt), de lássuk, mit hoz az engedékenyebb holnap...

Strava link: