Reguly Antal emléktúra - avagy 35 km az Öreg-Bakony lankáin

 

Mostanra már annyira sikerült túlparáznom ezt a BSZM (Balaton Szupermaraton) dolgot, hogy rendesen rémálmaim vannak. Ma éjjel például a felszerelésem egy részét sikerült otthon hagynom, úgy vágtam neki ennek a Balaton-parti kalandnak. A nappali valóságban inkább más mumusokkal küzdök, főleg a szintidő rövidsége nyomaszt (nekem, lassú 5 órás maratonokat futónak sajnos elég karcsú az 5 óra 34 perc 43,6 km-re) vagy például a holtpontok kezelése. Kellett nekem benevezni...

Papírforma szerint azonban kéne tudnom abszolválni a távot szintidőn belül, még ha egyszerű nem is lesz. Életemben először (emiatt is, meg sosem késő elkezdeni alapon) edzéstervet is használok, még ha 100%-ban mindig nem is sikerül betartanom. Úgy döntöttem, a hétvégére előírt 17 km-es edzést szívesen kihelyezem terepre, mégpedig ha találok ilyet, egy szimpatikus teljesítménytúrára. Az Ösvénytaposó Baráti Társaság által szervezett Reguly Antal emléktúrára esett a választásom. A híres finnugrista és néprajztudós szülővárosa, Zirc annyira még nincs messze, a Bakonyban is régen jártam, a Cuha-völgyben meg főleg, ráadásul a 35-ös távú túrában foglalt szintek nem olyan veszélyesek. Pont jó lesz edzőterepnek. Peti is jelezte, hogy szívesen elkísér, de inkább csak egy rövidebb távon indulna, így kényelmesen, autóval tudtunk leutazni.

A hajnali ködtengerbe vesző utakon autókázva úgy tűnt, teljesen kár volt elutazni ilyen messzire, mert a Bakonyból pont ugyanannyit fogunk látni, mint amennyit a Budai-hegységből látnánk. Azaz körülbelül semmit. Székesfehérvár után szerencsére eloszlott a köd és kisütött a nap, úgy tűnt, kellemes túraidőnk lesz. Egyedül a sár mennyisége tűnt aggasztónak, így betettük a váltóruhát arra a esetre, ha túra után inkább hajaznánk varacskos disznókra mint emberi lényekre. Mint kiderült, emiatt se kellett volna aggódnunk. A Bakony talaja ugyanis szépen beszívta az előző napok esőjét, sár csak mutatóba volt.

Sokkal problémásabb volt parkolóhelyet találni Zircen, egyik ház elől el is zavartak minket. Amíg Peti keresett egy új helyet, én gyorsan elszaladtam benevezni, mert már 9 óra eléggé elmúlt, féltem, nem engednek elrajtolni. Szerencsére ennyire nem vették szigorúan a rendezők a kiírt időpontokat. Amíg végrehajtottam az indulás előtti mosdóceremóniát, Peti is leért nevezni a 22 km-es távra. Nem vártam meg, megbeszéltük, hogy külön fogunk haladni. Én amennyit csak bírok, futok, ő meg majd meglátja, hogy alakul.

A túra egyik fő vonzereje a Cuha-völgy meglátogatása volt

Az első kilométereket Zirc kényelmesen lejtő utcáin gyorsan magam mögött tudtam. Aztán az irányjelző tábla és a szalagok hirtelen betereltek balra egy utcába. Hűha, nekem teljesen mást mutat a letöltött track! Már eleve egy fölösleges tiszteletkörrel kezdtem a Rákóczi téren, de így legalább az apátságról is tudtam csinálni egy közelebbi fotót, aztán meg egyenesen kellett volna haladni a Cuha-völgy felé, szó sem volt letérésről. Jó eséllyel valami muzeális útvonalat sikerült a telefonomra varázsolni (biztos ezért indultunk eleve egy múzeumból). Az egészben a legrosszabb az volt, hogy előzetesen Petinek is ez alapján magyaráztam el a követendő útvonalat. Reméltem, nem fog eltévedni, bár neki már egész biztosan az ideit sikerült letöltenem a 22-es távhoz. 

Még a vágányzár előtt zakatolnak a vonatok ide-oda

Egy kisebb erdőbe tereltek a teljesen egyértelműen kihelyezett szalagok, ahol egy tanösvény útvonalát is érintette a túra. Sajnos a táblákat olvasgatni most nem volt időm, mivel elsődleges célom tényleg az edzés volt, így inkább a többi túrázó előzgetésére koncentráltam. Miután kikanyarodtam az erdőből, máris ott találtam magam az első ellenőrzőponton. Az idősebb pontőr hölgyek kicsit hüledeztek, hogy végig szándékozom futni a 35 km-t. Elmeséltem nekik, mire készülök és biztosítottam őket arról is, hogy emelkedőkön azért én sem fogok futni (legalábbis a durvábbakon). 

Hóvirág, szártalan kankalin, aranyos veselke

Most egy jó hosszú szakaszon emelkedőtől tartanom biztosan nem kellett, mert máris kereszteztük egy hídon a Cuha-patakot, majd bekanyarodtunk a virágokkal teli, hangulatos völgyébe. Vonat zakatolt mellettünk a töltésen, kacsintgattak ránk a hóvirágok, kankalinok, tüdőfüvek és aranyos veselkék az avarból. Fentről meg néhol hatalmas sziklák figyelték a vándorokat. Egy-egy helyen a patakot is keresztezni kellett faágakból rögtönzött pallókon vagy köveken. A második átkelésemnél, mivel alkalmas köveket közel-távol nem láttam, be is vetettem más túrázók nagy megrökönyödésére a „jól van az úgy” kamikaze módszert, amit a Kiss Péter emléktúrán volt szerencsém tökéletesíteni. Gondoltam, most se lesz ebből baj, majd szépen kitocsogom a vizet menet közben, a nadrágom szárát meg megszárítja a sebességemből generált menetszél. (Na jó, inkább szellőcske.) Hideg most sincs, sőt, lassan nem ártana pólóra vetkőzni. Aztán az utóbbi műveletre mégsem került sor, mivel kedvem csak emiatt nem volt megállni.

Ez az átkelés még a könnyebbek közül való volt

Létrás-graffitis házikó a völgy mélyén

Porva-Csesznek vasútállomást elhagyva, ahol levált a mi távunkról a 22-es útvonal, mi még egy darabig a patakvölgyben haladtunk, majd egy jobb kanyarral a sárga jelzés kikapaszkodott a völgyből. Itt gyalogoltam bele először, de alig-alig kellett megszakítanom a futást pár száz méter erejéig, mert egy-egy húzósabb emelkedő után máris jól futható lankásabb hegyhát jött. Úgy emlékeztem egy korábbi beszámoló alapján (by Gombos Kálmán), hogy innen mindig a sárga úton kell maradni, így kicsit meglepődtem, mikor egy nagyon egyértelmű felirat a sárga háromszögre terelt. A (dinók korából való) trackem megnézve kétségeim tovább nőttek. Innen már bizonyos voltam, hogy nem voltam elég körültekintő az előkészületeknél. De hát olyan szépen, egyértelműen jelzi az irányt az a gondosan kihelyezett A4-es lap, akkor könyörgöm, higgyünk neki és menjünk arra, amerre a nyilak mutatnak. Már amiatt is, mert a másik irányból favágás egyértelmű zaja hallatszik. Lehet, hogy emiatt visz most másfelé a túra. Sőt a térképet mustrálva a széles kellemes erdei utunk, bár kanyargósabban, pont a kívánt irányba visz. 

Ilyen táblák segítették haladásunk és tájékozódásunk

Ideje elővenni a tempós részt az edzéstervből, amit eddig hanyagoltam, ha már itt terepen 100%-osan nem is tudom megcsinálni. Lefelé „száguldás” közben továbbra is aggaszt, hogy Károlyháza magasságát úgy tűnik, már elhagytam, ott meg talán pecsételni is kellett volna. Huhh, csak visszamenni ne kelljen! Egy szűkebb, kicsit emelkedő bevágásban vezet tovább a sárga, itt előkapom az itinert és látom, nem Károlyháza, hanem Suttony az igazolópont. Pár méter és már ott is lóg előttem toll az igazolókódot mutató papírral. 

Csak hadd várjon... mi oda most nem megyünk

Fotótémaként a távolból hívogató cseszneki vár, valamint a völgy alján nyújtózkodó keltikék kínálkoznak. De most nem a vár felé megyünk tovább, hanem továbbra is a sárgához kell tartaniuk magukat a 35-ösöknek. Ebben egy túratárs is megerősít. Innen picit már több az emelkedő, de állok elébe a kihívásoknak, ha a további néhány kilométeren folytatandó tempózást bukom is most. A terep még mindig simán futható, a Bakony tényleg nem a Himalája. Ismerős is ez a szakasz, mert még 2012-ben, idestova több mint 10 éve, szerveztem a Sétafikán egy bakonyi 4 napos túrát, amikor is sok környékbeli nevezetességet meglátogattunk. Pont erre jöttünk vissza a vinyei szállásunkra a Csesznek környéki szurdokvölgyekből. Ismerősen köszöntek rám a jobb oldalt a fák mögül kikandikáló rétek és az utat szegélyező magaslesek. Felsejlett az is, mennyi szentjánosbogarat láttunk ezen a szakaszon akkor. Most csak én vagyok itt az egyetlen bogaras futóbolond, aki sorra hagyja le a többi túrázót hegynek fel és hegynek le. De aztán jön 1-2 húzósabb kaptató, amit inkább kigyaloglok, úgyis már lassan megvan a 17 km-es edzéslimit. Vinyéig most már inkább lejtene a terep, de nem várt terepakadályba botlok (majdnem szó szerint). Egy jó szakaszon kivágták az erdő egy részét, a bükkök törzsei és gallyai a turistaúton fekszenek keresztbe. Meg mellette is mindenhol szanaszét az erdőben, így nemhogy futni, de gyalogosan előrehaladni is bajos. Arra se ügyeltek, hogy legalább a jelzett fákat meghagyják, a most már közös zöld és sárga is a földön hever egy törzsön. Reménykedem, hogy előbb-utóbb kijutok erről a hadszíntérről. Ahol megszűnt az útakadály, onnan már tényleg nincs messze Vinye. Még néhány száz méter és ott is vagyok a Kőpince-forrásnál, ahol ismételten meg kell mutatni patakátkelési képességeinket. Most sikeresen vizsgázom az egyébként nem annyira könnyű feladattal. Kisebb kaptató és már Vinye utcáit taposom. Sok itt a látnivaló, barlang, források, tanösvénytáblák, miegymás, de most erre nincs sajnos idő, edzés van ezerrel. Ugyan a tervet már túlteljesítem, de gyerünk, csináljuk, amíg megy, 2 hét múlva ennyi kilométernél még a fele sincs meg.

Ismerős rétek, ismerős lesek

A letarolt erdő

A vasúti átkelő előtt, balra néhányan megtévesztő módon emberek ücsörögnek egy büfének tűnő épület előtt. Becsapódom, azt hiszem, pont van. Sajnos magammal rántok másokat is, de csak néhány méter kitérő erejéig. A valós pont a vasút túloldalán vár sok-sok finomsággal az Ösvénytaposóktól megszokott módon. Eszegetek egy kis sósat, töltök vizet a megfogyatkozott izomhoz és csapatok is tovább. Kéne esetleg bevenni sótablettát is, de nincs kéznél, így ez kimarad. Pont erre (is) jók ezek az edzések, hogy tudjam, élesben majd előre kerüljenek a mellénybe. Különben mi a csudának hallgatok podcastiokat a maratoni frissítésről? Érezhetően már nehezebben visznek a lábaim, főleg a Hódos-ér mentén fölfele kanyargó széles erdei úton. Alig észrevehetően, de folyamatosan emelkedik a terep, és egyre szebb a táj. Patakocska szalad mohos sziklák között, oldalt repkény borította hatalmas sziklák vigyázzák az utat. Egyszóval nem annyira haladós a menet. Egy nagy réten, ahol egykor üveghuta is állt, jobbos kanyart veszünk, még kicsit erőltetem magam, aztán pihenőlépést vezénylek magamnak. Ilyen ugyan a BSZM-en nem lesz (azaz nem szabad lennie), de most nem ott vagyunk, kicsit szabad élvezni is a Bakony szépségeit fele akkora tempó mellett, dupla ideig. Továbbra is a patakunk, azaz a Hódos-ér mellett kanyargunk réteken és erdőkön vegyesen, mígnem be nem érünk Porva falucskába, ahol a 22-es táv is csatlakozik. Peti persze már árkon-bokron túl van, sőt vélhetően lassan célba is ér, hiszen mikor még Vinye előtt beszéltünk telefonon, arról számolt be, hogy addig szinte csak futott és már majdnem Porván volt. Helyette két hölgyet hallok a hátam mögött, akik mondják, hogy ez az a csaj, aki lefutja a 35-öst. Na nehogy már szégyenben maradjak, hogy már lassan egy kilométert is belegyalogoltam, gyorsan futásra váltok. Bekanyarodva a sarkon már látom is a kocsmát, ahová be kell térnünk, így mégis úgy döntök, annyira nem sürgős a dolgom, belefér egy kis fotózás is a faluban.

A félmaraton és Porva felé a Hódos-ér völgyében

A porvai kocsma (ami egyben húsbolt, vegyesbolt és büfé-falatozó) a retrokedvelők Mekkája lehetne, kár, hogy nem annyira sikerült megörökítenem a benti miliőt a színes metlakival, álmennyezettel és állványokon pihenő mindenféle szobanövényekkel (képek vannak a Google-n Porva, kocsma keresőszavakkal). A pecsételéshez italbónt és pogácsát is kapunk. A péksütemény kicsit rágós, így jól esik mellé a jó fej kocsmáros jóvoltából az ingyen járó 2 dl baracklé helyett 3 dl. Sajnos, mivel nehezen gyűröm le a pogit, kicsit tovább időzöm a szándékoltnál. Az utolsó falatokkal a számban indulok is tovább, kockáztatva a kocogás közbeni fulladásos halált. A track alapján arra számítottam, lejtő jön, de egyrészt nem is a lezárt sárgán kell továbbmenni, hanem a műúton, másrészt egyfolytában emelkedik a terep. Oda se neki, biztos jön majd az a lejtő valahol. Közben készítek egy szelfit a Porva feliratnál, nem is sejtve, hogy valamivel korábban Peti ugyanezt tette ugyanitt. 

Porva

Csak nem érkezik meg a lejtő Borzavárig, sőt itt is inkább fel-le hullámzik az országút, amin haladunk. Rengeteg a túrázó, most már összeadódik a két hosszabb táv mezőnye. De egyébként magán a 35-ös körön is folyamatosan volt kiket előzgetnem. Viszont egyre fázósabb a hangulatom, a nedves lábam is fázni kezd. Csúnyán elborult és érezhetően hűl a levegő. Talán mégis hiba volt kétszer is patakba lépni. (A második félrelépés Porva előtt történt.) Nincs nyöszörgés, menni kell, 5 km sincs már a célig. Ahogy beveszem a templom előtti kanyart, bevillan az agyamba, hogy mikor a kéktúra itteni szakaszát akkori kis csapatommal teljesítettük, láttunk tőzikéket egy ház mellett. Gyorsan átslisszolok a túloldalra és voilà, a tőzikék most is hiánytalanul megvannak mind, hiszen éppen jókor jöttem. Vajon a barna bocik is ott vannak a falu túlfelén? Lássuk csak, elő a tempóval! A falu széléig még kötelező elfutni, aztán úgyis jön a Pintér-hegy megmászása. Miközben futok, egyik házból elég vehemens veszekedés hangjai csapják meg fülünket, mindenki odakapja a fejét. Aztán már látom is az öreg magtárépületet és a másik oldalon a barna szarvasmarhákat. 

Borzavári látnivalók, mint ódon pajták, frissen kikelt tőzikék, régi magtárak és bozontos barna borjúk

Amíg kattintgatok, utolér a mezőny, elég nagy fáradságomba telik, hogy az emelkedőn tartani tudjam az előnyöm. A Fiatalító-forrás előtt a jelölés a kék körtúra útvonalra terel a trackemtől eltérően, de már tudom, hogy nincs gond, csak újabb mászás a láthatáron. Felérve a platóra, megint kis tempó a kerítés mentén, majd le a bővizű forráshoz. Már csak a neve miatt is muszáj inni belőle, hátha sikerül majd pár évet letagadnom, ha örök életet és főleg áhított villámsebességet nem is nyerek általa. A pontőr bácsi szerint én vagyok az utolsó induló a távomon, csodálkozik, hogy ilyen sok induló van egyáltalán. 

Itt lehet fiatalodni

Majdnem a célban

Nyitva van a múzeumkapu, sétáljon be rajta...

Még egy utolsó rövidke emelkedő egy nyiladékon és végre kanyaroghatok lefelé a hangulatos illatos fenyvesben Zirc utcái felé. Az apátság tornyai már a cél közelségét jelzik és tényleg már csak néhány perc, hogy beérjek innen. Megkapom a szép kankalinos emléklapom és a kitűzőm, amin Reguly Antal portréja látható. Már mehetek is falatozni a kerti asztalon sorakozó zsíros és lekváros kenyerekből, ahol elég nagy pusztítást viszek végbe. A forró tea meg különösen jól esik a vacogtató hidegben, amin a lenge futókabát felvétele se tudott enyhíteni.

A múzeumkert háttérben a szendvicses asztalokkal

5 óra 16 percet voltam pályán, mindebből a menetidőm 4 óra 33 perc volt. Ha az előbbi nem is, az utóbbi elég biztató a BSZM-es esélyeimre kivetítve, főleg, hogy itt kicsit komolyabb volt a szint és a terep is tartogatott kihívásokat. A sétálási időm is csak kb. 42 perc volt. És még evvel együtt is megütöttem azt az átlagtempót az egész távra nézve, ami a szombati BSZM maraton+ teljesítéséhez már elegendő. (Csak próbálom magam kicsit nyugtatni, emiatt ez az elemezgetés...)

Közben Peti is megérkezik, miután kicsit szundított az autóban. Ő is derekasan helytállt első sikeresen abszolvált (egyébként meg második) teljesítménytúráján. 3 óra 20 perc alatt darálta be a 22-es távot. Szóval nagy gratuláció neki! Remélem, még több teljesítménytúrára megyünk együtt, bár azt hiszem, továbbra se ez az ő műfaja kimondottan. Hazafelé megy is a nagy élménybeszámolózás.

Strava-link: